Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet

2014.08.07

   Történetünk a Harmadkor 2341-dik évében kezdődik a Bakacsinerdőben, az erdőtündék országának északnyugati részén, nem olyan messze a tünde-palotától. Már majdnem háromszáz éve tartott az Éber Béke. Szauron visszavonult, és a nazgûlok is nyugton maradtak Minas Morgul falai közt. Nem úgy az orkok. Bár uruk elrejtőzött, ők továbbra is elpusztítanak minden szépet és jót, ami az útjukba esik; legyen az bármi, hiszen örömük lelik a gyilkolásban és az ölésben. Nem válogatnak, legyen tünde, ember vagy törp, nem kegyelmeznek senkinek. Azonban az orkok sem egyformák, sok-sok fajuk van, és mindegyik máshol él. Itt, a Bakacsinerdő környékén a hegyi orkok a leggyakoribbak. Lejönnek a Szürke-hegységből, és rabolva, pusztítva járják végig az erdőt.

   Most sincs ez másként. Madarak hozták a hírt, hogy egy nagy, körülbelül százötvenötven fős horda garázdálkodik az Erdei-folyó vizét követve, és mindenkit elpusztítanak, aki az útjukba kerül. A tünde-király a legjobb harcosai élén maga indult el, hogy végezzen velük, de félő, nem érnek oda időben. Az orkok minden éjjel menetelnek, és egyre közelebb kerülnek egy kis településhez. Itt is erdőtündék éltek, férfiak, asszonyok és gyerekek. Természetesen hallották a hírt, miszerint egy orkhorda közeleg, mégsem ijedtek meg, hiszen többségük hosszú élete során sok csatát vívott már velük, és tapasztalt harcosok voltak. A hírre mindenki, aki fegyvert tudott fogni, fegyvert fogott, és felkészültek rá, hogy megvédjék otthonukat. Kardokat éleztek, íjakat és nyilakat javítottak, és gyakoroltak. A gyerekeknek meghagyták, hogy maradjanak fent a fákon, amíg a küzdelem tart.
- Ez rád is vonatkozik, Tauriel. - mondta Mirian, amikor észrevette, hogy lánya a késeket próbálja. - Fiatal vagy még a harchoz.
- Ez nem igaz. - válaszolta az. Hosszú, vörös haja meglibbent, miközben képzeletbeli ellenfelével küzdött. - Már kilencszáz éves vagyok, muszáj tanulnom.
- Igaza van Taurielnek. - szólalt meg Belchir, Mirian férje. - Tauriel már elég idős ahhoz, hogy harcoljon. Ki tudja, meddig tart még az Éber Béke. Nem szeretném, ha a lányom ne tudná megvédeni magát az orkoktól, ha arra kerül a sor.
- Hát jó. - sóhajtott Mirian. - Milyen fegyverrel szeretnél megtanulni legelőször bánni?
- Ezekkel. - mutatta fel Tauriel a késeket.
- Rendben. Ezek a kések elsősorban szúrófegyverek, de el is lehet őket dobni, és akkor dárdaként fúródnak az ellenségbe. - magyarázta Belchir. - Mindig szorosan fogd, de csak annyira, hogy forgatni is tud. Így, látod? - a férfi elővette saját késeit, megmutatta, mire is gondolt. - Most te jössz.
Tauriel utánozta apja mozdulatait.
- Jó. Most gyakoroljuk a támadást. Próbálj meg megérinteni a pengével.
A lány nekilendült, és minden tudását latba vetve támadott. Belchir kiválóan védekezett, Tauriel még csak a közelébe sem jutott. A lánynak támadt egy ötlete. Gyorsan lehajolt, és a kése élével megérintette apja lábát. A küzdelemnek vége szakadt.
- Nagyon ügyes vagy! - dicsérte meg Mirian a lányát. - Jól taktikázol. Egy dologra azonban figyelj: sose kerülj a földre, mert akkor véged. Értetted?
- Igen. Gyakorlunk még, apa?
- Ha szeretnéd, akkor igen. Támadj, én védekezek.
- Rendben!

   Apa és lánya délig gyakorolt, közben egyszer sem pihentek. Tauriel tanulni akart, Belchir pedig örömmel tanította. Ő maga a király seregében szolgált, akárcsak a felesége; és reményei szerint hamarosan Tauriel is. Miközben ők edzettek, Mirian tanácsokat adott lányának, hogyan lehetne jobb.
- Az alapállás nagyon fontos. Ha az szilárd, akkor nem tudnak kimozdítani, és a vágásaid erősebbek lesznek; de ha gyenge, akkor könnyen a földre küldhetnek. A fegyvert tartó kezeddel ellentétes lábad legyen elöl.
Tauriel megfogadta a tanácsokat, és hamarosan észrevette, hogy sokkal eredményesebbek a támadásai. Bechirnek egyre fürgébben kellett mozognia, ha nem akarta, hogy lány legyőzze. Tauriel már egészen belejött, amikor Mirian szólt, hogy ideje ebédelni. Mindhárman ettek egy-egy darab lembast, és ittak hozzá vizet, közben beszélgettek.
- Anya, ugye megtanítasz nyilazni? - kérdezte Tauriel. - A kés hasznos fegyver, de nem harcolhatok mindig azzal.
- Hát persze. Délután megmutatom, hogy kell.

   Ez egy olyan ígéret volt, amit Mirian végül sosem tudott teljesíteni. Aminthogy a család befejezte az étkezést, felharsant a rettegett kiáltás:
- Orkok! Itt vannak az orkok!
Belchir, Mirian és Tauriel egymásra néztek. Magukhoz vették a fegyvereiket: Belchir a kardját, Mirian az íját, Tauriel pedig a késeit. Lemásztak a fáról, és csatlakoztak a többi, harcra kész tündéhez.
- Mennyien vannak? - kérdezte nyugtalanul a lány. - Tisztán hallom őket.
- Sokan. Többen, mint mi. - válaszolta Mirian. - Figyelj rám! Ha a helyzet rosszra fordulna, és vesztésre állnánk, rohanj az erdőbe! Ne nézz hátra, csak fuss. Érted?
- Igen. - Taurielnek nem tetszett az anyja által megütött hangsúly. Megijesztette. Ám ami ezután következett, azt a lány soha nem felejti el. Megharsant egy ork-kürt, és a horda lerohanta a tündéket.

   Csak úgy özönlöttek a bokrok és fák mögül; kardjukat, fejszéjüket és késüket felemelték, hogy aztán az első útjukba eső tünde életét kioltsák vele. Az íjászaik mögöttük álltak, a hátrahúzott ideget már csak el kellett engedniük. Már az első pillanatokban látszott, hogy az orkok többszörös túlerőben vannak. Az erdőtündék viszont vitéz és félelmet nem ismerő harcosok voltak, nem hátráltak meg.
- Thranduilért! - kiáltozták. - Thranduilért!
Az íjászok kivételével mindenki rohamra indult. Belchir és Tauriel az első sorban harcolt. Az összecsapás első pillanatai voltak a legrettenetesebbek. Óriási kavarodás, zűrzavar és porfelhő. Kiáltások hallatszottak mindenfelől. Tündék és orkok egyaránt bőszen kaszabolták a másikat. Tauriel a szeme sarkából látta, hogy apja egyszerre néggyel küzd. Segíteni szeretett volna neki, de mielőtt kését az ork hátába mélyeszthette volna, egy nyíl megölte azt. De Belchir nem örülhetett sokáig. A szíven lőtt ork helyére egyszerre kettő ugrott. A lány ekkor már gyorsabb volt: az egyiknek elmetszette a nyakát, a másiknak pedig a mellkasába mártotta a kését.

   A tündék bátran harcoltak, ám a többszörös túlerő nekik is sok volt. Egyre többen estek el közülük, többen, mint az orkok. Ha egyet megöltek, rögtön kettő ugrott a helyébe. Tauriel kése már fekete volt az orkvértől. Nem mozdult apja mellől, végig együtt maradtak. A közelükben lévő orkokat mind megölték, de még így is legalább nyolcvanan maradtak. Az egyik, egy különösen nagy és ronda példány orvul Belchir mögé lopózott, aki a harc hevében ezt észre sem vette. Az ork egy határozott mozdulattal a férfi hátába döfte a kardját, és Belchir holtan rogyott össze. Tauriel egy pillanatig csak állt, és halálra rémülten nézte apja testét. A félelmét azonban hatalmas düh váltotta fel. Üvöltve vetette rá magát a gyilkosra, és egy mozdulattal levágta a fejét. De dühe ettől még nem csillapodott. Elővette a másik kését, és keresztülvágott az orkok tömegén. Ott mélyesztette beléjük a pengéket, ahol érte őket. Valahogy sikerült neki eljutnia Mirianhoz. A nő a sokadik nyilát lőtte ki.
- Hol van apád? - kérdezte két lövés között.
- Me...Meghalt! - zihálta Tauriel.
Mirian ránézett. Tekintetében félelem és hitetlenkedés tükröződött.
- Lehetetlen. - suttogta, majd egy kiáltással összerogyott. Két orknyíl állt ki az oldalából.
- Anya! - sikoltotta a lány, és azonnal mellé térdelt.
- Tauriel, figyelj ide. - mondta utolsó erejével Mirian. - Ezt a harcot elvesztettük. Menekülj, amíg nem késő. Szeretlek. - s örökre lehunyta a szemét.
- Én, is, anya. - szipogta a lány. Megfogta anyja íját és puzdráját, megfordult, és a szeme elé táruló látványtól mozdulatlanná dermedt.

   A fák, amin a falu lakói éltek, lángokban álltak. Lombjuk leperzselődött, kérgüket feketére színezte a hamu. Olyanok voltak, mint valami óriási fáklya. A füst leereszkedett a harcolók közé, és fullasztó felhővé alakult, de a legrosszabb még csak ezután jött: az egyik fa törzse megrepedt, és a lombkoronával együtt a földre zuhant, majd nem sokkal később több fa is így végezte. Lángoló ágak záporoztak mindenfelé, meggyújtva az avart. Tauriel végül felülkerekedett iszonyatán. Ösztöne azt súgta, hogy menjen az Erdei-folyóhoz. Térdig gázolt a vízbe, és elrejtőzött a bokrok között, mert nem bírta nézni az öldöklést. A fák a még életben maradottakra zuhantak, tündék és orkok egyszerre égtek meg a tűzben. Az orkok végül visszavonulót fújtak, és elmenekültek a lángoló katlanból. Mögöttük pusztítás és halál maradt, valamint egy remegő kislány a folyóparti bokrok között. A tűz lassan kialudt, a fák szénné égtek, a fű teljesen megperzselődött, de az a rész, ahol a lány volt, viszonylag épen maradt.

   Néma csend honolt, a madarak, a kisebb állatok, de még a rovarok is elmenekültek. Tauriel számára egy életnek tűnt, míg a lángok elcsitultak, pedig valójában mindössze pár óra kellett hozzá. Már hosszú ideje ült a bozótosban, amikor lépteket hallott. Azt rögtön tudta, hogy nem orkok. De akkor ki téved erre a halott helyre?

   A király és apró serege érkezett meg. Nem jött az egész had, csupán egy előőrsnyien voltak. Fegyverrel a kezükben, óvatosan lépkedtek a kiégett füvön, attól tartva, hogy a fák között orkok bújhatnak meg.
- Keressetek túlélőket! - parancsolta Thranduil. - Nézzetek át mindent, senkit sem hagyunk itt.
A király éles tünde-szemével maga is körbekémlelt, ám senkit sem látott.
- Elkéstünk. - mondta ki nyíltan a fia, Legolas, amitől mindnyájan tartottak. - Az orkok megelőztek minket. Aligha találunk már bárki élőt.
Tauriel megijedt. Nem hagyhatják itt, hiszen nem élné túl az erdőben. Úgy döntött, ideje előjönni. Olyan halkan lépdelt amilyen halkan csak tudott, ám ez a zizegő levelek miatt nem volt egyszerű. Egyszer csak apró reccsenést hallott a talpa alatt. Rálépett egy apró gallyra. A hangot a többi tünde is meghallotta. Legolas vesszőt illesztett íja idegére, és meghúzta.
- Ki vagy? Barát vagy ellenség? - ekkorra már Thranduil is odaért mellé, akárcsak a harcosok.
- Barát. - válaszolta remegő hangon, mégis tisztán Tauriel.
- Lépj elő! - szólította fel Thranduil, és a lány engedelmeskedett királyának. Lassan előbújt rejtekéből. Eléggé zilált képet mutatott. Haja a küzdelem hevében összekuszálódott, ruhájára ork vér tapadt, és több helyen elszakadt, ráadásul kissé vizes is volt.
- Nocsak, hát mégis van, aki életben maradt! - mondta meglepetten Legolas, és leeresztette íját. A harcosok követték példáját.
- Jöjj közelebb! - parancsolta Thranduil. - Ne félj, nem bántunk. Mi a neved?
- Tauriel vagyok, uram. - válaszolta a lány, miközben kisétált a fényre. A Nap megvilágította arcát, s a király látta rajta, hogy fél.
- Mi történt itt? - kérdezte. - Hol van a családod és a többi tünde?
- Meghaltak. Megölték őket az orkok, vagy elégtek a tűzben. - mondta minden érzelem nélkül Tauriel. - A végsőkig küzdöttünk, de túlerőben voltak. Amikor az égő fák elkezdtek kidőlni, visszavonultak. Mindez három-négy órája történt, már messze járnak.
- Te hogy maradtál életben? Látom a ruhádon, hogy harcoltál.
- Ez igaz. Úgy éltem túl a támadást, hogy a folyó menti bokrok közé rejtőztem, amíg a tűz ki nem aludt.
- Kik voltak a szüleid?
- Apámat Belchirnek hívták, anyámat pedig Miriannak. - válaszolta Tauriel.
Halk moraj futott végig a harcosokon. Mindenki ismerte őket.
- Biztos vagy benne, hogy mindenki meghalt?
- Igen. Én vagyok az egyetlen túlélő. - jelentette ki a lány.

   Thranduil szeme a távolba révedt, elképzelte azt, amit a lány elmondott. A király arca a szokottnál is komorabb lett. Megfordult a fejében, hogy harcosaival megkeresi a hordát és bosszút áll a pusztításért, de rájött, hogy a vesztükbe rohannának. Az orkok veszteségeik ellenére még mindig rengetegen voltak, míg ők alig húszan.
- Induljunk haza! - döntött végül. - Itt már nincs dolgunk. Az erdő majd visszaveszi azt, ami az övé, és nyughelyet ad azoknak, akik érte haltak meg.
Vetett még egy utolsó pillantást a megfeketedett fákra, majd megfordult, a tisztás szélére sétált.
- A lánnyal mi legyen? - kérdezte Legolas.
Thranduil rövid ideig gondolkozott, majd ezt válaszolta:
- Velünk jön. Útközben eldöntöm, mi lesz a sorsa. - azzal felült a lovára.
Legolas intett Taurielnek, hogy menjen vele. A herceg lóra ült, Tauriel pedig csatlakozott a harcosokhoz, ám nem sokáig maradt ott. Körülbelül negyedórával az után, hogy elindultak, Legolas maga mellé hívta a lány. Az persze meglepődött, de azért odaszökkent a fiúhoz.
- Mondd csak, hány orkot öltél meg? - kérdezte Legolas.
- Nem tudom biztosan. - válaszolta Tauriel. - Amíg apám oldalán harcoltam, addig kilencet. Amelyik megölte apát az már tíz. Utána már nem számoltam, azt az orkot szúrtam le, amelyik a legközelebb volt hozzám.
Legolas alig észrevehetően feljebb húzta szemöldökét. Kezdte megkedvelni a lányt.
- Az - bökött az íjra. - a tied?
- Nem, az íj anyáé. Elvettem a teste mellől, nehogy elemésszék a lángok.
- Bizonyára neked szánta.
- Ezt már sosem tudom meg. - sóhajtott a lány.
Mivel Legolas nem kérdezett többet, ő is csendben maradt. Tekintetét végigjáratta a fákon, szemével megkereste az Erdei-folyó vizét. Madárdal szólt, búsan és gyászosan; az erdőtündéket siratta, kiknek lelke immár Mandos csarnokaiba vándorolt. Tauriel nem sírt, és nem nézett hátra. Tudta, gyermekkorának ezennel vége. Új élet várt rá, de azt még nem tudta, milyen.
- Állj! - kiáltotta hirtelen Thranduil.
A harcosok megtorpantak.
- Mi az? Valami baj van? - kérdezte Legolas az apját.
- Nem vagyunk egyedül. - mondta a király. Még nem látta, kik azok, de hallani hallotta.
Mindenki néma csendben állt. Vártak. Néhány perc múlva Tauriel egy villanást látott a bokrok között, majd egy pillanattal később fekete nyíl repült el mellette, és beleállt egy fa törzsébe. A lány felismerte a nyilat.
- Orkok! - mondta félig izgatottan, félig ijedten.

   Előhúzta késeit. A harcosok, Legolas és Thranduil is fegyvert rántottak, ki íjat, más kardot, és van, aki kést. Az ellenségre nem kellett sokat várni. Hangosan, csatakiáltások közepette támadtak. Lehettek vagy nyolcvanan, ám számuk hamar megfogyatkozott: nyílzápor árasztotta el őket, és nem sokkal azután a legbátrabb katonákkal, a királlyal és fiával, valamint egy bosszúszomjas lánnyal kellett szembenézniük. Egy tündére legalább három ork jutott, de ők már annyi harcot megvívtak, hogy nem volt nehéz elbánni velük. A hegyi orkok amúgy sem a legjobb harcosok. Taurielt egyszerre kettő szorongatta, de a lány derekasan küzdött. Az orkok mégis érezték, hogy könnyű préda, ezért egyre erősebben támadtak. Tauriel levágta az egyiknek a fejét, de a helyére rögtön jött egy új. Két kézzel harcolt, ott sebezte meg az orkokat, ahol tudta. Ám elkövetett egy hibát. Túlságosan lekötötte, hogy a balján álló orkot megölje, ezért nem figyelt a másikra, így annak sikerült megkarcolnia a lány arcát. Tauriel hirtelen felindulásból felé dobta a kését, ami egyenesen az ork szívét találta el. Megölte a másikat is, majd kihúzta a kését az ork hullájából. Ekkor vette észre, hogy arcán egy patakban folyik a vére. Gyorsan letörölte, és új ellenfelet keresett. Nem állt sokáig tétlenül. Az orkok, amint észrevették, hogy a lány megsérült, azonnal nekitámadtak. Mielőtt azonban elérték volna Taurielt, arcra buktak. Mindhárom hátából nyíl áll ki. Tauriel a lövés irányába nézett, és látta, hogy Legolas lőtte ki a nyilakat. Köszönetképpen biccentett, majd folytatta a harcot. Legalább öt orkot megölt, és mind a két kését eldobta már, amikor az egyik legnagyobb ork nekitámadt. A lány fegyvertelen volt, vagy legalábbis azt hitte. Hátrált pár métert, megfogta az íját, illesztett rá egy vesszőt, meghúzta, és elengedte. A nyíl süvítve repült, és az ork hasában állt meg. Tauriel kilőtt még két nyilat, ennyi kellett az ork megöléséhez. Innentől már az íjjal harcolt. Nem célzott túl jól, hiszen nem tanulta meg a pontos használatát, csupán az alapokat, ám neki ennyi is elég volt. Észrevette, hogy egy ork hátulról akarta lenyilazni Thranduilt, ám Tauriel gyorsabb volt: nyilával átütötte az ork torkát, így a király megmenekült. A szeme sarkából látta, ahogy a lány kilőtte a nyilat, és megjegyezte magának. A küzdelem már lassan fél órája tartott. A királynak támadt egy ötlete.
- Hajtsátok be az orkokat a folyóba! - kiáltotta. Kerítsétek be őket, és tereljétek be mindet a vízbe!
A katonák azt tették, ami uruk parancsolt. Észrevétlenül, félhold alakban körbevették az orkokat, miközben egyre többet lenyilaztak belőlük, és egyre közelebb terelték őket a folyóhoz. Thranduil maga is az élen haladt. Amikor az orkok és a víz között már csak egy lépés távolság volt, azok, akiknek volt kardjuk vagy késük, előreugrottak, leszúrták az orkok nagy részét, a testüket pedig a vízbe dobták. Tauriel az íjával lökdöste bele az orkokat az Erdei-folyóba, ám szerzett egy újabb sebet; ezúttal a karján. A többi féreg beleugrott a folyóba. Legtöbbjüket elsodorta az ár, de néhány szerencsés ki tudott evickélni a túlpartra, és elmenekültek északra, a hegyek felé.

   A harcnak vége volt. Mindenki megkereste a kilőtt nyílvesszőit, vagy éppen az eldobott késeket. Tauriel is ezt tette. Lehajolt, és kihúzta az ork testéből a fegyvereket, és amikor felegyenesedett, észrevette, hogy Legolas ott áll mellette.
- Súlyos a sebed? - kérdezte a fiú. Ő is tele volt kisebb sebekkel és horzsolásokkal.
- Dehogy, csak egy karcolás! - legyintett Tauriel.
- És a karod? Véres az inged ujja. Szerintem elég csúnya. - mutatott rá.
- Ó, ezt még észre sem vettem! De biztosan semmiség, különben jobban fájna.
- Jobb lenne megnézni, nehogy elfertőződjön. - mondta, azzal az ujj mentén felfejtette a varrást, hogy láthassa a sebet. Gyanúja beigazolódott: a seb hosszú volt, körülötte rászáradt és még pirosló vér vegyesen. Tauriel akaratlanul is felszisszent, de nem a fájdalomtól, hanem a látványtól.
- Ne aggódj, nem vészes. A palotában majd bekötözik. - nyugtatta meg a fiú.
- A palotában? Oda megyünk?
- Hát persze! Egyébként jól harcoltál, ahhoz képest, milyen fiatal vagy. - mosolygott rá barátságosan Legolas. - Gyere, összeszedjük az orkok hulláit, és máglyát gyújtunk.
- Köszönöm. - válaszolta kissé elpirulva a lány, és a herceg után eredt.

   Rengeteg halott orkot szedtek össze. Kemény küzdelem volt, de megérte, mert a horda elpusztult. Az orkokból máglyát építettek, Thranduil pedig meggyújtotta. Körülállták, és nézték, ahogy a testek hamuvá égnek, Tauriel némileg úgy érezte, bosszút állt szülei haláláért. Amikor a máglya tüze kialudt, a menet tovább indult. Az út során a lánynak egyre jobban fájt a karja, s bár tündék ekkora sérülésbe nem halnak bele, még ha mérgezett is volt a kard; de fájni azért fáj, különösen egy olyan fiatal tündének, mint amilyen Tauriel. A lány összeszorította fogait és tűrt, nem akart gyengének mutatkozni. Thranduil látta, hogy Taurielnek fájdalmai vannak, és azt is, hogy megpróbálja leplezni. A király tudni akarta meddig bírja panaszkodás nélkül.

 

 

 

   Kiderült, hogy sokáig. Még másfél órát gyalogoltak, mígnem a lány meg nem látta az Erdei-folyón átívelő hidat, majd mögötte a bejáratot. A hatalmas ajtó mellett két óriási kőpillér állt, előttük szintén kettő, és azok mellett is egy-egy. A falak kéken csillogtak. Az ajtó mellett és a két elülső pillérnél két őr állt páncélban, lándzsával a kezükben. Thranduil és Legolas leszállt a lováról. Amikor látták, hogy királyuk megérkezett, az utóbbiak elvezették a lovakat.
- Nyissátok ki a kapukat! - utasította az ajtó mellett állókat Thranduil. Azok engedelmeskedtek, és Tauriel legnagyobb ámulatára a roppant ajtók kinyíltak. A lány hátrált néhány lépést, és behúzódott Legolas mögé. Elindultak befelé.

   A palota egy óriási barlangban helyezkedett el.  Belseje olyan hatalmas volt, hogy Tauriel mindenfelé kapkodta a fejét, hogy mindent lásson. Roppant oszlopok mellett sétáltak el, melynek alja a homályba veszett, tetejét pedig csak az igazán éles szemű tündék láthatták. A különböző szinteket boltívek választották el egymástól, ezeken áradt be a fény a hatalmas terembe. A tündék egy kanyargós, úgy három méter széles járdán sétáltak, amit Tauriel egy óriási fa gyökerének hitt. A járda egy mély szakadék felett ívelt át. Több ilyen út is volt, ezek behálózták a palotát. A terem közepén, egy magas, félhold alakban kisebb oszlopokkal körülvett emelvényen állt a király trónja, ami márványból és fából készült, előtte lépcső volt s felette egy szarvasagancs ékeskedett.
  A lány elámult a palota szépségén. Az ő egykori lakhelye, a flet rozoga viskónak tűnik emellett. Míg ő ezen gondolkodott, a csapat megállt. Thranduil fellépett az emelvényre, onnan szólt a harcosaihoz:
- Jól harcoltatok. A megmaradt orkok hírül vihetik a többi féregnek, hogy a Bakacsinerdő nem adja meg magát egykönnyen!
A szép tünde-arcokról sütött a büszkeség és az elégedettség. Teljesítették kötelességüket; megvédték az otthonukat. Ugyanez járt Tauriel fejében is. Bár még nem volt harcos, annak érezte magát. Túlélte élete első csatáját, és részt vett az orkok megfutamításában.
- Most pihenjetek! Megérdemlitek. – folytatta a király, és Taurielre nézett. – Galaeth!
Egy magas, sötét hajú tündenő lépett elő, és fejet hajtott a király előtt.
- Parancsolj, uram. – mondta alázatosan.
- Kísérd a lányt az üres szobába. Adj neki tiszta ruhát és lásd el a sebeit! – utasította Galaeth-t Thranduil. – Utána gyertek vissza ide. Fél órátok van.
- Igen, uram. – azzal megint fejet hajtott, kézen fogta Taurielt, és elindult vele az egyik felsőbb szint felé.
- Szóval te vagy a kis túlélő. – jegyezte meg Galaeth. – Nagyon nagy szerencséd volt, hogy nem öltek meg.
- Tudom. Hová megyünk?
- A harcosok szállására. Van ott egy szabad szoba, azt kapod meg.
- Igazán? Lesz egy saját szobám? – kérdezte tágra nyílt szemmel Tauriel.
- Úgy bizony.
A lány halványan elmosolyodott. Miközben mentek, megpróbálta megjegyezni az útvonalat. A trón elől balra indultak, és a boltívek felé mentek. Mikor odaértek, felmentek egy lépcsőn, ami után egy hármas elágazás volt. Galaeth habozás nélkül a bal oldalit választotta. A folyosó mindkét oldalán öt-öt ajtó nyílt, Galaeth kinyitotta a jobb oldal utolsó ajtaját, és belépett, Tauriel pedig azonnal követte.

   A szoba nem volt nagy, mégis otthonosnak hatott. Falai fehérek, és az egész helyiség fényárban úszott a nagy ablak miatt, melyhez barna függönyük tartoznak. A földön egy zöld szőnyeg kapott helyet. Bútor kevés volt, csak egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy komód található a szobában. Tauriel az ágyhoz sétált, és leült.
- Maradj itt, én addig hozok tiszta ruhát és valamit a sebeidre. – szólt Galaeth. – Mindjárt visszajövök. – azzal kiment.
Tauriel bólintott. Végighúzta kezét az ágyon, az puha volt és selymes tapintású. A lány elfeküdt, és magában hálát adott Elberethnek. Már jó néhány perce bámulta a plafont, amikor Galaeth visszajött, kezében a ruhákkal, kötszerrel, és néhány zöld levéllel.
- Athelas. – mondta mosolyogva, mikor észrevette Tauriel csodálkozó tekintetét. – Segít rendbe hozni a sebedet, de ahhoz le kell venned az inged.
Tauriel egy pillanatig habozott, de tudta, csak így gyógyulhat meg. Lehúzta magáról az inget. Egy mellény volt alatta.
- Ezt is?
- Nem, a mellényt hagyd magadon. – rázta meg a fejét Galaeth, és figyelmét a lány karján lévő sérülésre fordította.
- Elég csúnya. - mondta. - Hol szerezted és hogyan?
- Az Erdei-folyónál, amikor az orkokat vízbe fojtottuk. Belelöktem egyet a vízbe, de egy utolsó lendülettel megvágta a karomat a kardjával. - mesélte a lány.
- Ez nem sima kis vágás. - komorodott el Galaeth tekintete. - Nézd csak!
Tauriel arcára kiült a döbbenet a sérülés láttán. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint amikor Legolas ellenőrizte.
- Rendbe tudod hozni? - kérdezte leheletnyi ijedtséggel a hangjában.
- Hát persze, ne aggódj! - mondta megnyugtatóan, azzal Tauriel legnagyobb meglepettségére a szájába vette a leveleket, megrágta őket, és a zöld masszát a sebre helyezte. A lány felsóhajtott. Az athelas szinte teljesen megszüntette az égető fájdalmat a sebben, és kellemesen hűsítette is.
- Jó érzés, igaz? - kérdezte bekötözés közben Galaeth. - A legjobb megoldás az athelas-főzet lett volna, csak nem volt idő elkészíteni. Thranduil fél órát adott; és én inkább állok ki egymagam tíz ork ellen, minthogy elkéssek. Így ni, kész is van!

- Köszönöm, már sokkal jobb.
- Igazán nincs mit. - mosolygott Galaeth, és az ablakhoz ment. - Öltözz át, utána újrafonom a hajad.

Tauriel némán bólintott, közben csendben megköszönte Galaeth diszkrécióját. Vigyázva, hogy ne tegye tönkre a kötést, felvette a zöld és barna színekben játszó, hosszú inget, az ugyanolyan színű nadrágot és a barna csizmát.
- Rendben, felöltöztem. Hogy akarod befonni a hajamat?
- Úgy, ahogy most van. - válaszolta Galaeth, közben kibontotta a fonatokat. Ujjaival átfésülte a lány haját, majd újra megcsinálta úgy, hogy oldalt két tincset leválasztott, befonta majd hátul összekötötte őket.
- Szép lettél! - állapította meg Galaeth.
- Hála neked.
- Indulhatunk Thranduilhoz?
- Igen. - mondta Tauriel határozottan.

   Ugyanazon az útvonalon mentek vissza, mint amelyiken jöttek. A lány hamar kiigazodott rajtuk. Csupán végig kell menni a folyosón, le a lépcsőn, és a boltívek alatt a trónhoz menni. Miközben sétáltak, a lány torkában egyre nagyobb gombóc nőtt, és feszültségét még Galaeth jelenléte sem oldotta. Nem tudta, mi vár rá, de remélte, hogy nem lesz fájdalmas. Végül úgy döntött, felesleges izgulni, hisz a legrosszabbon már túl van. A királyhoz érve mindketten fejet hajtottak, és várták, mit mond. Thranduil a trónon ült, Legolas mellette állt. Tauriel most figyelhette meg először, mennyire hasonlítanak. Ugyanaz a gyönyörű, sima, nemes arc, ugyanaz a hosszú, szőke haj, ugyanaz az izmos, nyúlánk testalkat. Viszont azt is észrevette, hogy Legolas arcvonásai mennyivel finomabbak, mint az apjáé, és a szeme sem hideg, komor szürke, hanem égszínkék.

   Thranduil felállt, ettől még hatalmasabbnak és fenségesebbnek tűnt. Lesétált a lépcsőn.
- Galaeth, távozhatsz. - mondta. A nő fejet hajtott, és súgott egy „nyugodj meg”-et Taurielnek, aki egy pillanatig rémülten nézett rá. Galaeth elment. Taurielnek fogalma sem volt, mihez kezdjen. Thranduil a szemébe nézett, és a lány akármilyen bizonytalan volt is, állta a pillantását. A király szíve megesett a falfehér, rémült lányon.
- Mondd csak Tauriel, szeretsz harcolni? - kérdezte.
- Igen, uram. - válaszolta kicsit nyugodtabban Tauriel.
- Szeretsz orkokat ölni?
- Mindennél jobban, uram. - mosolyodott el egy pillanatra a lány.
- Meg akarod védeni a szeretteidet?
- Nekem már nincs kit megvédenem, uram. - mondta halkan Tauriel, és szép arca bánatot tükrözött.
- Valóban nincsenek. - ismerte el a király. - De nélkülük mihez szeretnél kezdeni?
- Harcos akarok lenni, uram, úgy, mint a szüleim. Meg akarom bosszulni a halálukat.
- Ez esetben remélem tudod, nem lesz mindenkiből harcos. Akiket ma annak nevezel, azokat beválogatták ide, és nagyon kemény kiképzést kaptak.
- Tudom. - bólintott Tauriel. - Apa sokat mesélt róluk.
- És nem tántorítottak el a hallottak?
- Nem, uram.
- Helyes. Ez esetben holnap reggel légy a keleti szárnynál. Akkor majd kiderül, tényleg jó harcos lennél-e. Vagy szeretnéd inkább most?
- Most szeretném, uram. - kapott az alkalmon a lány.
- Hát legyen. Legolas, gyere! - azzal elindultak a keleti szárnyhoz. Tauriel megpróbálta nem kimutatni félelmét.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte halkan Legolas menet közben az apjától.
- Megbizonyosodok róla, hogy a lány alkalmas-e harcosnak. - hangzott a válasz.
- És ehhez miért kellek én?
- Majd meglátod. - mondta Thranduil.

   Nemsokára a keleti szárnyhoz érte, és az ott lévő ajtón kimentek a szabadba. Egy nyírfákkal körülvett kis tisztásra érkeztek, melynek talaját lekövezték. Tauriel ezt furcsállta, de nem szólt semmit. A király megfordult, és Taurielre nézett.
- Itt vagyunk. Készen állsz?
- Igen, uram. Mit kell tennem?
- Harcolj. - válaszolta Thranduil. - Mutasd meg, mit tudsz.
A lány nyelt egyet, és szeme tágra nyílt. Legolas arcán értetlenség tükröződött. Thranduil megeresztett egy gúnyos kis mosolyt.
- És ki lesz az ellenfelem? - kérdezte vékony hangon Tauriel.
- Legolas.
A két fiatal tünde először egymásra nézett, majd Thranduilra. Tauriel rémülten, Legolas döbbenten, de a királyt mindez nem érdekelte.
- Galaeth, hozd a lány fegyvereit! - parancsolta, majd Tauriel nem kis meglepettségére a nő előlépett az árnyékból. Nála voltak Tauriel kései, az íja, és a puzdrája, tele nyílvesszőkkel.
- Íjászpárbajjal kezdetek. - jelentette ki Thranduil. - A szabály egyszerű. Mindenkinek három lövése van, aki a legtöbbször találja el a közepét, vagy annak a környékét, az nyer. Tauriel, te kezdesz.

   A lány szó nélkül bólintott. A hátára vette a puzdrát, és kézbe vette az íjat. A céltól - egy kidőlt farönkre festett körtől - nagyjából húsz méterre megállt. Előhúzott egy vesszőt, és az idegre helyezte. Lassan meghúzta, közben a tábla közepére célzott, aztán kifújta a levegőt, és elengedte az ideget. Nem sikerült a lövés. Keze megremegett, így a nyíl a cél közepét jelző piros kör mellé fúródott. Tauriel ökölbe szorította a kezét, tudta, mit rontott el. Legolas következett. A herceg gyakorlott mozdulattal meghúzta, majd elengedte a húrt. A nyíl a cél közepébe talált. Tauriel kifejezéstelen tekintettel nézett maga elé. A következő lövésnél megfeszítette a kezét, így az nem remegett, a lövés mégsem lett teljesen tökéletes, míg ellenfelének annál inkább. Ez már igazán bosszantotta a lányt. S mikor megint ő következett, tudta, ez az utolsó esélye; ezt nem ronthatja el. Lassan húzta meg a húrt, és minden idegszálával a piros körre koncentrált. Elengedte az ideget, és nyíl süvítve repült, egyenesen a kör közepébe. Hibátlan lövés volt, és ő pedig végtelenül megkönnyebbült. Már nem érdekelte, Legolas betalál-e, hiszen neki sikerült, és csak ez számított.
- Jól van. - szólt a király, miután Legolas kiszedte a rönkből a nyilat. - Nem is rossz. Egy ilyen fiatal lánytól. De még jobb lenne, ha egy hozzád való íjjal lőnél.
Tauriel kérdőn nézett rá.
- Nem vagy elég nagy ehhez az íjhoz. - magyarázta Thranduil. - Majd kapsz egy másikat. Most viszont lássuk, hogy harcolsz a késeiddel.

   A lány halványan elmosolyodott, miközben átvette Galaeth-től a késeket. Ezek voltak az ő igazi fegyverei, ezekkel harcolt a legjobban. Ezt Legolas is tudta, ezért óvatos volt, nem támadt azonnal. Megtette ezt helyette Tauriel. Előrelendült, és megpróbálta a pengével megérinteni a fiút, ám ő hárított, majd ellökte a lányt. Ez még megismétlődött néhányszor, mire Tauriel rájött, más taktika kell. Legolas fizikailag erősebb nála, ő viszont ezt kompenzálni tudta azzal, hogy kisebb és fürgébb. Az új módszere abból állt, hogy odaugrott Legolashoz, egyik késével védekezett, a másikkal pedig megpróbálta megszúrni. Ha nem sikerült, villámgyorsan hátraugrott, és újabb védtelen testfelületre támadott. Ez ugyan több energiát emésztett fel, de sikeresebb is volt. Amikor Tauriel úgy érezte, meg tudja csinálni, a földre vetette magát, tigrisbukfencezett, és így Legolas mögé került. Egy mozdulattal a fiú torkához szorította a kés pengéjét, mire a herceg mozdulatlanná dermedt.

   Thranduil bólintott, így Tauriel elengedte Legolast. Ezt a harcot ő nyerte meg, ezért büszke volt magára. Galaeth elvette tőle késeket.
- Jól harcoltál. - súgta neki.
- Tauriel! - szólt Thranduil, mire a lány felé fordult. - Remélem tudod, mi a tündék három legfontosabb fegyvere.
- Igen, uram, tudom. Az íj, a kés, és a kard. - vágta rá Tauriel.
- Íjjal és késsel már harcoltál. Maradt a kard. - mondta a király.

   Tauriel elbizonytalanodott, ami érthető is volt, ugyanis soha életében nem forgatott még kardot. Számtalanszor látta, hogy apja hogy harcol vele, de egészen más nézni és más megpróbálni. Miközben átvette a kardot, segélykérően nézett Galaethre, de ő sem tudott mit tenni. Tauriel és Legolas felálltak egymással szembe. Legolas gyakorlottan fogta a kardot, és magabiztosan állt, Tauriel ellenben megpróbált visszaemlékezni az apjától látott mozdulatokra. Átnézett a fiú válla felett, és látta, hogy Galaeth rákacsintott. Ebből erőt merített. Legolas támadott először, kemény volt és erős, de a lány állta a sarat, de ez nem volt könnyű, mert a hercegen látszott, sokat használta már a kardját, a lány viszont nem adta fel. Bár néha két kézzel kellett fognia a markolatot, nem engedte, hogy a penge akárcsak a közelébe jusson. Hosszú és fárasztó küzdelem volt ez, egyikük sem adta fel, bár már nagyon fáradtak voltak. A király figyelte Tauriel technikáját, és meglepődött azon, milyen gyorsan tanul a hibáiból. Meghozta a döntést.

   A Nap már lenyugvófélben volt, amikor Thranduil megállította a párbajt.
- Rendben van, elég lesz! - mondta. - Mindketten hősiesen küzdöttetek. Tauriel, gratulálok. Bár a technikád nem tökéletes, és vannak elemi hibáid, ma bebizonyítottad, alkalmas vagy harcosnak.
A fiatal tünde pár pillanatig csak nézett maga elé. Nem akarta elhinni, hogy sikerült neki. Harcos lett! Valóra vált az álma!
- A kiképzésedet személyesen fogom felügyelni. - folytatta a király, mire Tauriel azonnal ráfigyelt. - Naponta kétszer, reggel és este itt fogsz edzeni Legolassal. - ennél a pontnál már ő is felkapta a fejét. - Megtanulod helyesen használni a fegyvereidet, Galaeth-től pedig elsajátíthatod a gyógyítás tudományát. Világos?
- Igen, uram. - mondta meghatottan Tauriel.
- Helyes. Most elmehetsz. Legolas, gyere velem. - hívta magához a fiát, és visszament a palotába.
A lány állt ott, és kimondhatatlanul boldog volt.
- Gratulálok. Nagyon ügyes voltál. - tette jobb karját Galaeth Tauriel vállára, aki rögvest viszonozta ezt a baráti gesztust. - Örökölted Belchir kitartását és Mirian gyorsaságát. Büszkék lennének rád.
- Te ismerted a szüleimet? - kérdezte meglepetten Tauriel. - Miért nem mondtad előbb?
- Meglepetésnek szántam. - hangzott a válasz. - Egy csapatban voltunk, és jó barátok lettünk.
- Akárcsak mi. - suttogta a lány. - Nem sorsszerű ez egy kicsit?
- Lehetséges. Mindenesetre kötelességem megvédeni a barátaim lányát.
- Csak túlzásba ne vidd.
- Nem fogom. - ígérte Galaeth. - Gyere, menjünk vacsorázni. Bemutatlak a többieknek.

   Elindultak vissza a szállásaik felé, ám a lépcsőnél változott az irány : ahelyett, hogy felmentek volna rajta, elmentek mellette, és a következő lépcsősornál lefelé indultak. Egy szintet mentek lejjebb, és egy folyosóra értek. Galaeth magabiztosan végigment rajta, Tauriel pedig követte. A folyosó végén egy ajtó volt. A tündenő bement, és intett társának, hogy jöjjön ő is., hogy jöjjön ő is. A lány belépett, és azonnal rájött, hogy a helyiség a katonák étkezője volt. A nagy, fából készült gerendák között téglalap alakú faasztalok álltak, a szépen faragott székek nagy részét pedig már elfoglalták. Galaeth a középen lévő asztalhoz irányította Taurielt, mert ott volt még két üres hely. Vettek az asztalon árválkodó, csaknem üres kosárból egy-egy lembast, és majszolni kezdték. Galaeth közben halkan elmagyarázta a lánynak, ki kicsoda.

- Ő - mutatott egy szép szál, harcedzett tündére. - Hirannor. Egész életében orkokat ölt. Az egyik legjobb harcos a csapatban. Az a fiatalabb, szőke hajú, ő Rawion. Néhány száz évvel ezelőtt került ide, és kitűnő nyomolvasó.
A fiú közben észrevette őket.
- Nézzétek, itt van a kis túlélő! - kiáltotta vidáman. Az asztalnál ülők egyszerre fordultak a zavarba jött tündelány felé.
- A nevem Tauriel. - mondta határozottan a lány.
- Tudjuk. - bólintott Rawion. - Élő legenda lettél. A kislány, aki túlélt egy orktámadást, és sértetlenül megúszta, annak ellenére, hogy ő maga is harcolt. Jól mondom?
- Minden szó igaz. - hagyta jóvá Tauriel.
Még elhangzott néhány megjegyzés, de a vacsora a megszokott módon folytatódott. A lány ivott egy kis vizet, majd látva, hogy a többiek is lassan elmennek, elköszönt Galaethtől.
- Hová mész? - kérdezte a nő.
- Csak sétálok egy kicsit a szabadban. - válaszolta Tauriel. - Ne félj, nem tévedek el.
- Jól van, de mire feljönnek a csillagok, legyél a szobádban! Holnap nehéz nap vár rád.
- Értem. Majd találkozunk.

   A lány kiment az ebédlőből, és az előzőleg megjegyzett útvonalon a küzdőtérre sétált. Egyedül akart lenni, hogy gondolkozhasson. A fák közé sétált, mert a jelenlétük megnyugtatja. Az első, ami beugrott neki, a szülei képe. Belchir szigorú, ám vidám arca, és Mirian óvón figyelő, jóságos szeme. Most már egyikük sem él. Azt szerették volna, ha lányuk csatakozik a harcosokhoz, ami meg is történt, de milyen áron?
- Az életük árával. - suttogta halkan Tauriel, és szeme megtelt könnyel. Elszégyellte magát, amiért egész nap nem is gondolt rájuk. Már a sírás szélén volt, amikor lépteket hallott maga mögött. Megpróbálta kipislogni a szeméből a könnyeket, és rendezni vonásait.
- Őszintén mondom, megleptél. - szólalt meg egy jól ismert hang. - Alig vagy kilencszáz éves, végignézted az otthonod és a családod pusztulását, mégis úgy küzdöttél az orkok ellen, mint akármelyik katona. Ellenem pedig bátran kiálltál, pedig tudtad, hogy hátrányban vagy. Igazán figyelemre méltó teljesítmény. - lépett Tauriel mellé Legolas.
- Köszönöm. - mondta a lány, de nem nézett a hercegre. - De nem akarom, hogy a történetem miatt sajnáljanak, vagy emiatt tudják a nevemet. Én a megölt orkok számával akarok kitűnni, és nem azzal, hogy meghalt a családom.
- Szóval bosszút szeretnél. - vonta le a következtetést Legolas.
- Igen.
- Mondd csak, sírva akarsz bosszút állni?
- Nem sírok. - tagadta a lány, de hiába. A múltjáról való beszélgetés felzaklatta, és könnyeinek már nem tudta útját állni. Egy már le is csordult szép-szomorú arcán, és a földre pottyant.
- Tauriel, nézz rám. - kérte Legolas. A lány megtette. - Tudom, hogy most gyászolsz. Megértelek. Ismerem az érzést, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, de erősnek kell lenned, különben te is az ő sorsukra jutsz. - azzal közelebb lépett, és kezével letörölte a lány könnyeit. Tauriel eközben levegőt is alig mert venni, ám a fiú érintése megnyugtatta. Vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon.
- Most már jobb? - kérdezte a herceg, miután visszahúzta kezét.
- Igen. Köszönöm, Legolas. - rebegte hálásan.
- Nincs mit.

   A fiú még egyszer rámosolygott, majd elment. Tauriel még ott maradt, és megpróbálta rendezni gondolatait. Amikor azonban az égen feltűnt az Esthajnalcsillag, visszament a szobájába. Ruhástól zuhant az ágyba, olyan fáradt volt. A mai nap sok változást hozott számára, de tudta, nem véletlenül. Szemhéja egyre nehezebb lett, míg végül lehunyta a szemét, és álomba szenderült.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

luluverzum@gmail.com

(LucaTünde14, 2015.03.31 16:33)

Egyszerűen szuper!
Kedvenc filmem/könyvem alapján íródott, kedvenc szereplőimről!
Nagyon, nagyon klassz lett! Követem amíg lehet! :)

........................

(Timi, 2015.01.01 02:14)

Szia! Most találtam rá az oldalra és teljesen lenyűgözött az 1. fejezet. Most már folyamatosan követni fogom az oldalt. Örülök, hogy egy olyan fan fictionre bukkantam, amelynek középpontjába Tauriel áll és az ő múltja. Egy valami tűnt csak furcsának, hogy mindenki kislányként emlegeti Taurielt, pedig kilencszáz éves, szerintem az már elég szép kor és én egy tünde kislányt fiatalabbnak képzelnék el, de hát mindenki máshogy látja. :) De ezzel nem leszólni szeretném a munkádat. :)

Re: ........................

(Tündelány, az oldal írója, 2015.01.01 13:33)

Szia Timi! Örülök, hogy tetszik a történet, legalábbis az első része. Egy kis magyarázat: Taurielt azért "kislányozzák" le, mert a többi harcoshoz képest, akik bizony már több ezer évesek, valóban gyereknek számít. De ahogy majd látni fogod, a történet során elkezdenek rá másként tekinteni. Addig is jó olvasást kívánok, és ha bármi kérdésed van, írj nyugodtan vagy ide, vagy az e-mail címemre.
Ölellek: Detti

http://fangorn-forest.eoldal.hu/

(Arassea, 2014.08.10 14:31)

Szia!
Nekem nagyon tetszik a történet, izgalmas is, fordulatok is bőven vannak benne, csak így tovább!:)


Alig várom a következő fejezetet!;)

Re: http://fangorn-forest.eoldal.hu/

(Tündelány, 2014.08.11 10:48)

Szia!
Nagyon köszönöm a kritikát, igazán örülök, hogy egy ilyen tapasztalt írónak is tetszik a fanfiction-öm. A következő fejezetet két hét múlva teszem fel, remélem elnyeri majd a tetszésedet:-)