Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. fejezet

2015.02.18

  

   A másnapra tervezett vadászatot végül sikerült megvalósítani, bár Taurielnek majdnem a faluban kellett maradnia. Reggeli után derült csak ugyanis ki, hogy vadászni csak a fiúk mennének, társnőiket pedig otthon hagynák.
- Még mit nem! – Tauriel ezt teljes mértékben felháborítónak találta. – Mi, lányok is megyünk, nincs jogotok megtiltani!
- Napok óta tervezzük ezt a vadászatot, ha többen jönnénk, minden kútba esne. – magyarázkodott Adonras. – Sajnálom, majd legközelebb.
Részéről el volt rendezve a dolog, de Tauriel nem hagyta, hogy lerázzák.
- Talán attól félsz, hogy jobb vadász vagyok nálad? Várj, hiszen ez így is van! – provokálta a fiút. – Le merem fogadni, hogy bármelyikőtöknél több vadat ejtek.
- Hiszem, ha látom! – csattant fel Glantheg.
- Ahhoz, hogy lásd, nekem is veletek kell mennem. – emlékeztette őket a tündelány.
- Rendben van, eljöhetsz. – egyezett bele Adonras. – Ha azonban kevesebb, vagy kisebb állatot lősz, mint bármelyikünk, egész nap azt fogod tenni, amit mi mondunk. Áll az alku?
- Igen. – A két tünde belecsapott egymás tenyerébe, majd a lovaikhoz mentek.

   Tíz perc sem telt el, és készen álltak az indulásra. Kilencen voltak, a nyolc fiú és Tauriel. Elköszöntek a többiektől, és kilovagoltak a faluból. Galaeth távolabbról figyelte a szóváltást, és az indulást. Cseppet sem lepődött meg húga reakcióján, sőt, egyenesen számított rá, hogy így lesz, és büszke volt a lányra. Szívből kívánta, hogy sikeres legyen számára a vadászat, és bebizonyítsa, legalább olyan jó, mint a fiúk. Nem tudni, hogy az ő kérésének hatására, vagy valami más miatt történt-e, hogy egy izgalmas hajsza kerekedett a vadászatból. Már elejtettek két nyulat és egy fácánt, amikor egy fehér villanást láttak maguk előtt, aztán könnyű paták hangját hallották, ám mire észbe kaptak, az állat már messze járt.
- Ez meg mi volt? – kérdezte Rion.
- A nyomából megtudhatnánk. Szálljunk le, és keressük meg! – javasolta Edleror, és így is tettek. Kisvártatva meglelték az állat nyomait, akkor körbeállták, hogy megfejtsék, mi hagyta.
- Egy őz volt. – ismerte fel a nyomokat Adonras.
- Méghozzá bak, körülbelül három éves. Valami megriasztotta, ezért menekült el. A falutól ellentétes irányba tart. – pontosított Tauriel, mire egyszerre felé fordultak.
- Honnan tudod? – csodálkozott Glantheg.
- Amikor a palotába kerültem, a harc és a gyógyítás mellett nyomkövetésre is kiképzést kaptam. – magyarázta a lány. – Ha követni akarjátok, hogy elejtsétek, a segítségetekre lehetek benne.
Egy gyors szavazás után eldöntötték, levadásszák a szarvast, és Taurielt kérték fel, hogy vezesse őket.
- Én megyek elöl, utánam pedig kettesével jöttök. – rendelkezett. – Megpróbáltok a lehető leghalkabban lovagolni, és minden apró jelre figyelnetek kell. Egy letört gally, elmozdult kövek, megtépázott levél, vagy bármi, ami szokatlan. Világos?
- Mint a Nap. – bólintott Miro, és kezdetét vette a hajsza.

   Tauriel gyakorlott szeme folyamatosan vagy a földet, vagy a bokrok szélét pásztázta, arra utaló jeleket keresve, hogy ott egy állat haladt el. Jó irányba tartottak, így sűrűn találtak ilyeneket, és lépésből ügetésbe gyorsítottak. Nem beszélgettek, némán figyeltek, és hallgatóztak. Ahogy irányt váltottak és a folyó felé kanyarodtak az őzbak nyomán, a víz közelében megálltak, hogy kiötöljenek valamilyen tervet.
- Ti jobban ismeritek a környéket, mint én. - mondta Tauriel. - Hogyan kaphatnánk el a lehető legegyszerűbben?
- Nekem van egy ötletem! - jelentkezett Thalanor. - Hárman felverik az őzet és a folyó mellett terelve behajtják a sűrűbe. A többiek akkor már várnak rá, és amikor besétált a csapdába, valaki közülünk lenyilazza.
- Tetszik az ötlet! - mondta Brandor, és ezzel eldőlt a terv, no meg az őzbak sorsa.
Miro, Rion és Adonras kapta a feladatot, hogy kergessék mélyen a fák közé az állatot. Örömmel tették, hisz lovaik – Ulster, Taitest és Midyr – a leggyorsabbak és legfürgébbek közé tartoztak. A másik hat tünde elrejtőzött a fák között, és várt. Kisvártatva lódobogást és kiáltozást hallottak, ebből tudták, nemsokára itt lesznek. Csakugyan, fél perccel később előtűnt a bak, mögötte pedig ott vágtattak üldözői. Akkor vette észre, hogy csapda, mikor már bekerítették, és Brandor felhúzott íjjal állt előtte. Az állat azonban igen erős életösztönnel volt megáldva, ugyanis mielőtt a fiú elengedhette volna az ideget, váratlanul megfordult, és az ikrek között kitörve eliramodott. Ez a váratlan fejlemény megzavarta a csapatot, de Tauriel azonnal észbe kapott, és űzőbe vette azt.  Nem törődött vele, merre mennek, elsődleges célja az őz leterítése volt. Amint lőtávolságon belülre ért, elengedte Revia sörényét, előhúzott egy nyilat, a húrra illesztette, kihúzta és lőtt. A nyíl a nyakát találta el, az ütőérből piros vérsugár tört fel, egy pillanat múlva pedig összeesett. Tauriel ekkor végre beérte, leszállt Reviáról, s megadta áldozatának a kegyelemdöfést: egyik kését belemélyesztette az oldalába, ezáltal véget vetve szenvedéseinek.

   Miután az őz kimúlt, a lány kihúzta a testéből a fegyvereket, megtisztította őket a vértől, majd a helyükre tette. Pont, mire végzet, hallotta meg az őt keresők kiáltásait.
- Tauriel, hol vagy? - szólongatták. - Tauriel, merre vagy? Tauriel!
- Itt vagyok! - kiabálta vissza. - Kövessétek a hangom!
A nyolc fiú nemsokára megtalálta, amint önelégült mosollyal az őzbak mellett áll.
- Most már elhiszed, hogy jó vadász vagyok? - kérdezte Adonrastól.
A fiú válaszképp biccentett, majd Glantheg, Brandor és Thalanor segítségével felrakták a tetemet Reviára. Aztán visszaültek a lovaikra, és hazaindultak.

   Nagy volt a vigadalom a lányok között, amikor meglátták Tauriel mögött az őzet. Vállalták, hogy ellátják a lovakat, hogy a többiek meg tudják nyúzni a zsákmányt. Randír, Edleror és Glantheg a nyulakkal és a fácánnal foglalatoskodott, míg az őzbakot Taurielre bízták. A tündelány azonban kapott segítséget, méghozzá Adonras és Brandor személyében, akik nem győztek csodálkozni azon, milyen szakszerűen választja el a bőrt a hústól, és zsigereli ki a tetemet.
- Ezen nincs mit csodálkozni, kislánykorom óta ezt csinálom. - mondta, fel sem nézve a munkából. - Ahonnan én jöttem, a gyerekek és a fiatalok dolga volt vadászni, és megnyúzni a zsákmányt.
- Akkor ezért csinálod ilyen jól. - jött rá Adonras. - Nincs harag?
- Dehogy. - legyintett a lány.
Hárman együtt hamar végeztek, s ekkor Galaeth odament Taurielhez, és egy kis sétára invitálta.
- Büszke vagyok rád. - mosolygott a húgára a nő. - Megint bebizonyítottad, milyen remek lány vagy.
A két nővér szinte az egész délutánt együtt töltötte, s Tauriel aznap este a falubeliekkel vacsorázott, nem törődve azzal, ki mit mond a palotaiak közül. Mikor Galaeth oldalán álomba szenderült, tudta, ezentúl itt is meg fogják őt becsülni.

   A következő nap is izgalmasnak ígérkezett, ugyanis a lányok – visszavágás gyanánt a tegnapiért – elhatározták, tartanak egy lányos napot. A falusiak kora délelőtt találták ki, és mindnyájuknak kedvére volt, így megpróbálták Taurielt is rávenni, hogy tartson velük. A lánynak nagyon tetszett az ötlet, és remek lehetőséget látott benne ara, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Kivezették lovaikat a karámból, felültek rájuk, é már indultak volna, amikor Brandor odament, és megkérdezte, hová mennek.
- Lányos dolog, fiúknak ehhez semmi köze. - jelentette ki hetykén Tith, és a nyolc tünde elindult.

   Gwilnis haladt legelöl, Étaír hátán ülve, mint rangidős, és a környéket legjobban ismerő. Tauriel eddig csak Tith és Gwilnis lovait látta és ismerte név szerint, így nem mulasztotta el megkérdezni a többi hátas nevét. Szerencsére hamar megjegyezte, hogy Nelleryné Aina, Faeilné Erie, Merenioth hátasát Fodlának hívják, míg Argalarinét Nemainnak, Dorielét pedig Kimbactnak. A lovasok olyan kacifántos ösvényeken jártak, hogy még Tauriel is belezavarodott, és egy id után meg sem próbálta kitalálni, merre tartanak. Ez azonban nem zavarta, ugyanis a táj szépsége kötötte le a figyelmét. A Bakacsin ezen részét még nem fertőzte meg a homály, pedig itt már nem érvényesült a palotát borító mágia. A fák egészségesek voltak, a lombfakadás pedig idecsalogatta a madarakat, ezáltal csiripelő hangok adták meg a háttérzajt a paták koppanásához. Jócskán benne járhattak a délelőttben, mikor egy tisztáson pihenőt tartottak.
- Nézzétek, mennyi madársóska! - kiáltott fel Faelin.
A többiek körülnéztek, s csak ekkor vették észre az apró, fehér virágokat, és a világoszöld levélkéket. Rögtön lehajoltak, szedtek a levelekből és jóízűen megették őket, elvégre nem reggeliztek. Zamatuk hasonló volt az almáéhoz, így nem csoda, ha bőségesen fogyott belőlük. Csak akkor álltak tovább, mikor ők, és lovaik is jóllaktak.

   Az ösvény, amelyen jártak, a legmagasabb fák között haladt el, melyek ágai között madarak tucatjai énekeltek. Hangjuk egybecsengett, és egy gyönyörű, tavaszról szóló zenét alkotott. Sok mérfölddel a tisztás után is ott ültek a fákon és daloltak, de egyikük hangja kilógott a sorból.
- Állj! - mondta váratlanul Tauriel, mire a többiek visszafogták lovaikat. - Hallgassátok csak!
Társai némán fülelve hallgatták a madárdalt, és kisvártatva a sok csipogás, csivitelés és trillázás között kiszúrták az oda nem illő hangot. A barnásvöröses színű barátposzáta egy alsóbb ágon üldögélt, és onnan hallatta egyedülálló, lalázásra emlékeztető énekét. Tauriel ismerte ezt a hangot, valahonnan régről, egy olyan korból, amikor még állt a faluja, és a szülei társaságában járta az erdőt. Egy pillanatig sem gondolkodott, odalovagolt a fa alá, és csak nézte a madarat, áhítattal hallgatva énekét. Csupán akkor eszmélt fel, mikor a többiek mellélovagoltak, s Gwilnis a vállára tette a kezét, hogy kirángassa ebből az állapotból.
- Ez csak egy barátposzáta, Tauriel. - szólt. - Mi olyan különleges benne, mondd?
- Ismerem ezt a madarat, és a dalát is. - suttogta. - Otthon velük szoktunk üzenni egymásnak, terjeszteni a híreket, és nyomon követni, ki hol van.
- Nem értem, magyarázd el! - rázta meg a fejét Gwilnis.
- Az elárvult madárfiókákat hazavittük és felneveltük. Az évek során megszokták a jelenlétünket, és közelünkben maradtak. Megtanítottunk nekik néhány egyerű dallamot, amik mind jelentettek valamit. - magyarázta Tauriel. - Amióta elpusztult a falum, nem hallottam ezeket a hangokat.
- Most mit énekel? - kérdezte Doriel.
- A félelem dalát. - válaszolta a tündelány, aztán füttyentett, mire a madárka odarepült hozzá, s helyet foglalt a mutatóujján. - De ez már kissé idejétmúlt.
Azzal elénekelt egy rövid, négy hangjegyből álló dalocskát, amit a poszáta azonnal felismert, és a régi helyett immár ezt énekelte.
- Repülj, és szálljon veled ez a dal. Vidd hírül minden erdőtündének, aki érti a madarak énekét. - A lány megpuszilta a poszáta feje búbját, majd útjára engedte, az pedig amint újra az ágon ült, belekezdett az új dalba, s lassacskán a több madár is ezt kezdte utánozni.
- Ez mit jelent? - tudakolta Argalarin. - Ez minek a dala?
- Ez az öröm dala. - hangzott a felelet. - Tudatja a többiekkel, hogy nincs semmi baj, és hogy legyenek vidámak.
- Szóval te most boldog vagy. - vonta le a következtetést Tith.
- Az bizony. - sóhajtott Tauriel, majd továbbindultak.

   Órákkal később álltak csak meg, az Erdei folyó mellett, hogy lovaik igyanak, ők pedig véghezvigyék azt, amiért elindultak: széppé varázsolják magukat.
- el sem hiszitek, menyire jólesik ez. – mondta Tauriel, miközben a hűs vízzel megmosta az arcát.
- Miért, a palotában a nők nem szépítkezhetnek? – vonta fel a szemöldökét Nelleryn.
- A palotában a nők nincsenek megkülönböztetve a férfiaktól. Ugyanúgy harcolnak és szolgálnak, mint ők, ezáltal nem nagyon van idejük magukkal törődni, legfeljebb ha eltávozáson vannak. Én és Galaeth is csak akkor tartottunk lányos napot, ha kimenőt kaptunk, ami pedig nem több havonta egy napnál. Szerencse, hogy mi, tündék, egyébként is szépek vagyunk.
- Tehát titeket a palotában nem érdekel, hogy néztek ki? – értetlenkedett Tith.
- Dehogy, erről szó sincs. Mindannyiunkban van természetes hiúság, csak megpróbáljuk elfojtani, amíg szolgálatban vagyunk. Nehéz dolog nőnek lenni egy férfiak uralta helyen, de valahogy ezzel is megbirkózunk. Végülis ha az orkoktól meg tudjuk védeni magunkat, a férfiaktól sem ijedhetünk meg.
Ezzel a kijelentéssel mind a nyolcan egyetértettek, s tovább beszélgettek, de már vidámabb témákról. Felidézték a közös kalandokat, melyekből a csapat fennállása óta eltelt több mint háromszáz évben bizony jó sok volt. A rengeteg nevetés közepette még jobban esett a mosakodás, a hideg víz kicsípte az arcukat, és jóleső borzongással töltötte el őket. Atán vizet fröcsköltek egymás hajára, hogy az valamelyest átnedvesedjen, majd leültek egy körbe, és megfésülték hosszú tincseiket. Kiderült, hogy Gwilnis hozott magával egy kis üvegcsében virágvizet, amiből mindenki kapott pár cseppet, és bedörzsölték a hajukba. Végül kikaparták a koszt a körmeik alól, ezt követően pedig összepakoltak, lóra ültek, és visszaindultak a faluba. Útközben szó került az egyik legkényesebb témára, a fiúkra is. Tauriel igyekezett kimaradni ebből a beszélgetésből, de Tith elintézte, hogy részt vegyen benne.
- Tauriel, te nem szeretnél hozzászólni a témához? – kérdezte ártatlan tekintettel. – Vagy esetleg eszedbe jutott valaki, és most rá gondolsz? Mondjuk Legolasra?
- Miért gondolnék én Legolasra? – A vörös hajú nem igazán értette a kérdést. – Egyáltalán hogy jut ilyesmi az eszedbe?
- Tényleg ennyire vak lennél, vagy csak tetteted? Nyilvánvaló, hogy kedvelitek egymást. Többször előfordult, hogy amikor velünk voltál, Legolas távolról figyelt téged, de olyan átható pillantással, hogy beleborzongtunk. – mesélte Merenioth. – Lehetetlen, hogy nem vetted észre.
- Én ugyan semmi ilyesmit nem láttam. De ha esetleg mégis így volt, annak bizonyára van elfogadható magyarázata. Való igaz, Legolas és én majd’ tizenhárom éve barátok vagyunk, de a barátságon kívül nincs köztünk semmi.
- De akkor miért…  – kezdett bele a tiltakozásba Tith, de félbeszakították.
- Sajnálom, ha romantikus történeteket kartok hallani, máshol kell keresgélnetek. – Azzal előreügetett Gwilnis mellé, ahol végre nyugtot lelt.

   A falu előtt egy mérfölddel versenyezni kezdtek, és a lovaikat a lehető leggyorsabb ágtára ösztökélve száguldottak, be a fletek alá, ezzel a lehető legnagyobb feltűnést keltve. A nyolc lány szinte egyszerre szállt le, és beszélgetve, nagy nevetések közepette vezették vissza hátasaikat a karámba. Ellátták őket, utána pedig odasétáltak a legnagyobb flethez, ám valaki odaszólt nekik.
- igazán szégyenteljes dolog, hogy nektek a kinézetetek a legfontosabb. – A magas, izmos férfi ellökte magát a fától, és eléjük sétált.  – Titeket elnézve inkább edzenetek kellene.
Hirtelen egyikük sem tudott mit felelni. Még Tithnek és Taurielnek is a torkára forrt a szó, pedig ők sosem hagyták megtorlatlanul az ilyet.
- Érdekes, hogy pont egy férfi mondja ezt. – Galaeth emelt fővel odalépett a lányokhoz, és hidegen villogó szemmel a védelmükre kelt. – Hagyd őket, Culaglar, mindannyian voltunk gyerekek. Rólad is tudnék mondani nem egy kínos történetet.
Erre a férfi mormogott valamit, de azért odébbállt.
- Köszönjük Galaeth. – hálálkodott Tauriel.
- Ugyan, nincs mit. –Húga ekkor csatlakozott hozzá, és elmesélte, milyen jól érezte magát. Arra a kérdésre, hogy tényleg szokta-e őt nézni Legolas, igenlő választ kapott, úgyhogy elhatározta, erre még rá fog nála kérdezni. Bár még csak harmadik napja volt a faluban, máris kezdte a második otthonának tekinteni.

   Amilyen remek idő volt az eddigiek során, éjszaka pont annyira romlott el. Még a növekvő Hold ezüstös fényét is eltakarták a nagy kiterjedésű, szürke felhők, melyekből kisvártatva szakadni kezdett az eső. A falubeliek rögtön megébredtek, villámgyorsan összepakolták a holmijukat, és felköltöztek a fletekre. Tauriel Gwilnis, Tith és Argalarin mellett kapott helyet, és hamarosan újra elaludt. Reggel, mikor felébredt, nem nyitotta ki a szemét, mert tudta, Gwilnis az, aki a bejáratnál áll, és az eget kémleli.
- Man tolthant i ’waew? ( Milyen az idő?) – kérdezte a vörös hajú.
- Ail. (Esik.) – hangzott a nem sok jóval kecsegtető válasz. – És egy ideig még esni is fog.
- Csodás.  – nyögött Tauriel, és végre felült. – De azért tudunk majd csinálni valamit, ugye?
- Brandor majd biztosan kitalál valamit. – nyugtatta meg Gwilnis, aztán felkeltették Tith-t és Argalarint. Mikor már mind a négyen kellőképp magukhoz tértek, átmentek a legnagyobb fletbe, amelyen Brandor, Thalanor, Adonras és Glantheg osztozott. Hamarosan a maradék nyolc tünde is megérkezett, így nekiállhattak reggelizni.
- Mit terveztél mára, Brandor? – tudakolta Edleror.
- Gyakorolni szerettem volna, meg párbajozni, de ilyen esőben ez lehetetlen. – legyintett lemondóan a fiú.
- Szerintem viszont nem az. – szólt közbe Tauriel. – Elvégre ez csak víz, ártani nem árthat. Sőt, sokkal érdekesebb lenne úgy harcolni, hogy van némi zavaró tényező.
- Mond valamit ez a lány. – bólintott Thalanor. – Tényleg izgalmasabbá tenné az edzést. Én benne vagyok!
- Nekem sincs ellenvetésem. – mondta Brandor. – Akkor ezt eldöntöttük.

   A reggeli végeztével nem teketóriáztak, fogták a fegyvereiket, és lemásztak a fáról. Magukon érezték a többi tünde kérdő pillantását, de nem törődtek vele, hanem kiléptek az esőbe. Az első másodpercekben még hevesen pislogtak a szemükbe jutó víztől, de fokozatosan hozzászoktak. A tisztáson felsorakoztak egymás mellé, középen Brandorral, és nyilaikat közösen kilőve gyakorolták a célba lövést. Ahogy egyszerre engedték el a húrt, tökéletes harmóniában egymással, miközben hajukból és ruhájukból csöpögött a víz, olyan gyönyörű látványt nyújtottak, hogy a többi tünde pillantása egyre gyakrabban időzött el rajtuk, míg végül a fák védelme alól nézték az edzésüket. Mikor már az összes nyilukat ellőtték, a falubeliek íjaikat késekre cserélték, és a késdobást gyakorolták. Tauriel hagyományos módon, előrefelé dobta a kést, így nem kicsit lepődött meg, hogy a többiek oldalra, sőt, hátrafelé is képesek ezt tenni.
- Ezt nekem is tanítsátok meg! – kérte őket.
Brandor vállalta a feladatot, s rögtön el is kezdték.
- Ha oldalra szeretnéd dobni a kést, máshogy kell fognod, mint amikor előredobsz. – kezdte a leckét a fiú. – Lazábban kell fognod, ugyanis ha túl erősen szorítod a markolatot, nem lesz elég erő a dobásban. Oldalra dobásnál főleg a könyöktől lefelé eső részek, tehát az alkar és a csukló dolgozik. Ennek a kettőnek kell úgy összedolgoznia, hogy kellő erővel tudjon repülni a kés. Próbáld meg te is!
Tauriel mindent úgy tett, ahogy Brandor mondta, és rögtön sikerült is beleállítania a fába fegyverét. Még néhányszor megismételte, aztán áttértek a hátradobásra, amit szintén hamar megtanult. A tizenhat erdőtünde a késdobálás után kezdett el párbajozni. Tauriel párja Brandor lett, akivel egészen kifulladásig küzdött. Tartottak egy rövid pihenőt, utána pedig megkezdődtek a „nagyok” párbajai. A lány harcolt Gwilnisszel, Thalanorral, Merenioth-szal és Adonrasszal is, és mindegyiküket legyőzte. Igaz, szörnyen elfáradt, de ez amolyan jóleső fáradtság volt. Az edzés véget ért, a fiatalok pedig új elfoglaltság után néztek. Tauriel Galaeth-hez ment, és vele volt órák hosszat, egészen addig, amíg Tith csodálkozva fel nem kiáltott:
- Nézzétek, ott egy szivárvány!
Csakugyan, a szürke felhőréteg egy helyen nem záródott össze, és ott besütött a Nap, ezáltal létrehozva a szivárványt. A tündelány felállt, és nővérét maga után húzva kiszaladt a tisztásra, hogy jobban lássa.
- Ugye milyen gyönyörű? – kérdezte, és Galaeth vállára hajtotta a fejét.
- Az egyik legszebb, amit valaha láttam. – felelte a nő, és megsimogatta húga vörös haját.
Délutánra aztán elállt az eső, este pedig már a felhők is felszakadoztak. Kezdett javulni az idő, Tauriel pedig fogadni mert volna, hogy holnap valami fergeteges dologgal pótolják be ezt a napot.

   Ez végül így is történt, igaz, csak este került rá sor. Addig minden teljesen átlagos volt, mindenki tette a dolgát, s semmi nem jelezte, hogy valami történni fog.
- Hát itt vagy, már kerestelek. – szólalt meg a folyóparton üldögélő Brandor helyett Tauriel. – Holnap csinálhatnánk valami veszélyeset.
- Mire gondolsz?
- Biztosan van errefelé olyan hely, ami csak nehezen bejárható, vagy épp életveszélyes ott átkelni, tehát nem biztonságos. Arra gondoltam, megmutathatnátok azokat a helyeket, és én megpróbálnék megbirkózni velük.
- Ötletnek nem rossz. – ismerte el a fiú. – Ismerek pár veszélyesebb helyet. Rendben, holnap elviszlek oda.
- köszönöm. – mosolyodott el hálásan a lány, és elindult felfelé a parton.
- Ó, Tauriel. – szólt utána Brandor. – Ugye tudod, hogy őrült vagy?
- Miért lennék az?
- Csak az őrültek teszik kockára az életüket, hogy aztán később felvághassanak vele.
- Én nem is akartam fel… - a tündelány már belekezdett a tiltakozásba, de Brandor olyat tett, amihez csak keveseknek volt mersze: felállt a szikláról, és társnője arcába fröcskölt egy jó adag vizet. Tauriel ezt persze nem hagyta megtorolatlanul, rögvest visszavágott, így ők ketten a szárazföldi helyett most vízi csatát vívtak. A zaj odacsalta a többi falubelit is, akik persze beszálltak a játékba, és két csoportra oszlottak: a fiúk Brandorral tartottak, míg a lányok Tauriel oldalára álltak. A csapatok hevesen, de jókedvűen küzdöttek, ám csak fröcskölték egymást egészen addig, amíg Brandor és Adonras meg nem ragadták Taurielt, és le nem nyomták a víz alá. A tündelánynak sikerült felküzdenie magát a felszínre, és pár másodpercig döbbenten pislogott, majd nekiugrott a falubeliek vezetőjének, és belökte a mélyebb vízbe. Innentől kezdve senki sem úszhatta meg száraz hajjal és ruhával a játékot, lökdösték, lefröcskölték és a víz alá nyomták egymást, mikor kisétáltak a folyóból, egytől egyig szakadt róluk a víz, de nem bánták.

   Tauriel lépett ki utoljára a szárazra. Kifacsarta ugyan a hajából a vizet, de még így is apró cseppek sokasága maradt a hajszálak között, az arcán és az egész testén. A mögötte lebukó Nap megszínezte vörös tincseit, a vízcseppeknek hála pedig csillogóvá is tette azokat, s olybá tűnt, mintha a lányt földöntúli ragyogás övezné, ami kiemeli falevélzöld szemét, éles arccsontját és cseresznyepiros ajkát; megszépíti őt, és odavonzza a tekinteteket. Tauriel néhány pillanatig gyönyörködött a naplementében, s amikor visszafordult, meglepődve konstatálta, hogy bizony nem egy tünde őt bámulja. Legolas például tőle pár méterre állt, így közelről láthatta a lány angyali szépségének miden részletét. Szíve szaporábban kezdett verni, lélegzete szaggatottá vált, s legszívesebben azonnal odarohant volna hozzá, hogy átölelje és megcsókolja, de türtőztette magát.
- Mi baj? – kérdezte zavartan a lány a közelben állóktól, mert nem tudta mire vélni ezt a hirtelen figyelmet.
- Kérdésére senki sem adott választ, csak Galaeth szólalt meg kicsivel később.
- Szívek fognak érted megszakadni, kicsi lány. – mondta szeretetteljes hangon.
- Remek, legalább lesz még egy dolog, amiben hasonlítok rád. – vont vállat, és otthagyta a partot.
- Ezt hogy érted? – szólt utána meghökkenten Galaeth. – Tauriel, várj!
Húga után sietett, de az csak nevetett, és meggyorsította lépteit, ám a tündenő végül beérte, és akkor közösen felmásztak egy öreg, vastag ágú fára, hogy ott beszéljenek.
- Na szóval, hogy is van ez? – kezdte Galaeth. – Olyan dologban akarsz rám hasonlítani, ami egyáltalán nem jellemző rám.
- Azt ne mondd, hogy nem vetted észre, mennyire megnéznek maguknak a férfiak. Lehet, hogy nem vagy tudatában, de vannak szívek, melyekben előkelő hely jutna neked is.
A nő erre csak keserűen felnevetett, és ezt mondta:
- Az én szerelmi életemet inkább hagyjuk. Régen gondoltam rá utoljára, és nem akarom újra előszedni.
Ezután percekig tartó csend következett, amit végül Tauriel tört meg.
- Te voltál már szerelmes? – kérdezte, és nővére arcát fürkészte, válaszra várva. – És az igazat akarom hallani!
- Igen, egyszer már szerettem férfit. – sóhajtotta a nő, és belekezdett múltjának egy szomorú darabkájának elmesélésébe. – Nochtelnek hívták, és első látásra megszerettem, bár ezt csak később mertem neki elmondani. Szerencsére kiderült, ő is hasonlóan érez, így nem telt bele sok idő, és egy pár lettünk.
- Mikor volt ez?
- Sok évszázaddal ezelőtt, a Másodkor utolsó századában.
- tehát nagyjából két és félezer éve. – A tündelány ekkor feltette a lehető legbizalmasabb kérdést. – Az asszonya lettél? Úgy értem…
- Pontosan tudom, hogy érted. – vágott közbe gyorsan a nő. – A válasz pedig nem. Jobb is így, mert ha máshogy lett volna, talán még jobban fájna az elvesztése. Északról közelített egy hatalmas orksereg, és mivel komoly veszélyt jelentett a birodalomra, megütköztünk vele Gundabadnál. Gundabad egy erőddé átépített hegy a Ködhegység és a Szürke-hegység találkozásánál, az erdőtől északnyugatra. A csatát ugyan megnyertük, de nem kis veszteségeket szenvedtünk, és az elesettek között ott volt Nochtel is. Már nem tudtam megmenteni, a nyíl a gyomrába fúródott. Ott maradtam vele, és fogtam a kezét, amíg el nem ment.
- sokat búslakodtál utána?
- Rengeteget. Tulajdonképpen édesanyádnak köszönhetem, hogy nem uralkodott el rajtam teljesen a bánat. Mirian látta rajtam, mennyire magam alatt vagyok, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen. Nyolcszáz évvel volt idősebb nálam, és hamarosan elválaszthatatlanok lettünk, és amikor egy csapatba kerültünk, szinte testvérekké váltunk. Ha akkor ő nem lett volna, nem biztos, hogy most is élnék.
- Hiányzik Nochtel, igaz? – Tauriel megértően átkarolta nővérét.
- Túltettem magam az elvesztésén, de örökké szeretni fogom. Egy tünde csak egyszer lehet szerelmes, és az én szívem mindig az övé marad. Na de minek is beszélek ilyen szomorú dolgokról? Elvégre van egy okos, gyönyörű és vadóc kishúgom, aki mindennél fontosabb nekem.  – Azzal magához ölelte a lányt, aki a vállára hajtotta a fejét, úgy pihent.
- Te is fontos vagy nekem. – suttogta, és kisvártatva álomba szenderült.

   Azt ezt követő napon Brandor ígéretéhez híven elvitte Taurielt a veszélyesebb helyekre, hogy az kipróbálhassa magát, s csak napközép elmúltával tértek vissza. A tündelánynak egy idő után feltűnt, hogy a palotából érkezettek sanda pillantásokat vetnek rá és társára, ezért úgy döntött, megkérdezi Legolas, miért van ez.
- Néhányan elkezdték rebesgetni, hogy te és Brandor, nos, összeszűrtétek a levet, és ez a kettesben való eltűnés további találgatásokra ad okot. - válaszolta a herceg. - Habár, talán el tudom intézni, hogy abbahagyják a pletykálkodást, de ennek persze ára van.
- Mit kérsz cserébe? Megadok bármit.
Legolas egy pillanatig elgondolkodott, aztán megmondta.
- Egy csókot kérek, és a fecsegés örökre abbamarad.
A lány először azt sem tudta, mit feleljen, de aztán megeredt a nyelve.
- Majd ha fagy! - vágta oda ingerülten. - Az ésszerűség keretein belül értettem a bármit. Elintézem ezt az ügyet majd én magam.
S faképnél hagyta a fiút, és a csoportosan beszélgető tündék felé vette az irányt, akik érkezésére lehalkították a hangjukat, és már csak suttogtak.
- Nem kell pusmogni, tudom jól, miről beszéltek. - mondta, és lekicsinylően végigmérte őket. - Kérlek titeket, köszörüljétek valaki máson a nyelveteket, mert ennek a pletykának semmi valóságalapja nincs. Brandorral csak barátok vagyunk, elégedjetek meg ennyivel. Köszönöm.
A lány megpördült, és otthagyta a döbbent társaságot, és Galaeth-hez ment, hogy elpanaszolja neki mindezt. Többet viszont nem hallott ilyesféle szóbeszédet, ebből tudta, figyelmeztetése hatásos volt. Ám arról nem volt tudomása, hogy Legolas is szót emelt az érdekében, így végleg abbahagyták a pletykálkodást. Ezután a két tündének végre nyugta volt, de ez az állapot hamar megváltozott, és nem csak számukra.

 

   A hetedik nap reggelén aggasztó hírek érkeztek a faluba. A három, felderítésre küldött tünde szerint egy negyvenfős okhorda közeleg észak felől, és céljuk nagy valószínűséggel a falu. Ekkor mindenkiben felmerült a kérdés: mit tesznek a palotából érkezettek, továbbállnak, vagy itt maradnak és segítenek? Thranduil csak délután hirdette ki döntését, ám addig folytak a találgatások, sőt, a javaslatok is. Az egyik pont Legolastól származott, ráadásul a király is hallotta, ugyanis akkor készült megtenni a bejelentést.
- Szerintem mielőbb tovább kellene mennünk. - mondta Legolas. - Hacsak nem akarjuk egy ork kardjának a hegyén végezni.
Ezt hallotta Tauriel is, és nagyon megharagudott rá.
- Ha elmegyünk, a falubeliek meghalnak. - szólt, nyugalmat erőltetve a hangjára. - Tán ezt szeretnéd?
- Dehogy! Ők el tudnának menekülni, és később, ha az orkok elmentek, visszatérhetnek. - magyarázta a fiú.
- És szerinted az orkok meghagynák a falut? - Tauriel hangjából ekkor már kiérződött a düh. - Tudod jól, hogy földig rombolnák és felégetnék, az ittenieket pedig addig keresik, míg meg nem találják őket, akkor pedig végük.
- Ha elég ügyesek, sikerül túlélniük. - vont vállat a herceg.
- Ez nem csak a túlélésről szól! - csattant fel a lány. - Nekik ez az otthonuk, az életük! Nem lehet egy vállrándítással elintézni! Tényleg ennyit jelent számodra ez az egész?
A vita hallatán egyre többen sereglettek köréjük, s percek alatt majdnem mindenki ott állt, és az ő szóváltásukat hallgatta.
- Azt nem értem, te miért törődsz velük annyit! - vágott vissza Legolas. - Hiszen egy hete sincs, hogy ismered őket!
- Ők a barátaim, és a barátok nem hagyják cserben egymást a bajban. Én sem teszem ezt.  - jelentette ki a tündelány. - Ha tovább akartok menni, ám legyen, de nélkülem tegyétek. Én maradok!
Szavait döbbent csend fogadta. Mindenki megdöbbent, még Legolas is, de ennek ellenére úgy tűnt, ezt a vitát a fiú nyerte meg.

- Akárcsak én. - lépett ekkor húga mellé Galaeth, nagyot fordítva ezzel a dolgok állásán. - Nem menekülök el az orkok elől.
- Én sem megyek el! Itt maradok! Nem félek az orkoktól! - Ilyen és ehhez hasonló felszólalásokkal egyre több tünde állt Tauriel pártjára.
- Mind itt maradunk. - Thranduil hangja egyszerre észhez térítette őket. - Egy horda ork nem riaszthat el bennünket, ráadásul kötelességünk megvédeni azokat, akik hat napon keresztül vendégül láttak minket. Megszervezzük a védelmet, és felvesszük a harcot az orkokkal.
A harcosok egyetértően bólogattak, Tauriel pedig fejet hajtott, majd vetett egy megsemmisítő pillantást Legolasra, és elment, nyomában Brandorral.
- Várj egy percet!  - szólt utána a fiú. - Köszönöm, hogy kiálltál mellettünk, de attól tartok, ezért még bajba fogsz kerülni.
- Ebben én is biztos vagyok, de értetek megéri. - mosolygott barátjára a lány.
Nem sokkal később Galaeth is félrevonta pár szót váltani.
- Bátor voltál, Tauriel. - veregette hátba húgát.  - És köszönöm.
- Mit?
- Hogy lehetőséget adsz egy bosszúra. Legutóbb egy falut ért támadásban az orkok megölték a legjobb barátnőmet. Most végre törleszthetem az adósságom.
- Ez esetben javaslom, küzdjünk majd anya emlékére, és rá emlékezve annyi orkot öljünk meg, amennyit csak lehetséges.

   Így is tettek, alig két és fél nappal később, amikor az orkok elérték a falut. A tündék addigra már felkészültek a csatára, haditervet szőttek, gyakoroltak, és megpróbálták kitalálni, honnan várható a támadás. Erre a választ végül Tauriel adta meg, a tizenhárom évvel ezelőtt történtekre visszaemlékezve arra jutott, hogy a sűrű bozótos felől jön majd az ellenség. Részletesen elmesélte, az ő faluját hogyan támadták meg, s ebből kikövetkeztették, ezúttal hogy lesz.

   Ezen ismeretek tudatában már magabiztosabban néztek szembe az orkokkal. A nyolcadik nap szokatlanul csendesen indult. A vadak, mintha csak megérezték volna, mi közeleg, elmenekültek a környékről, s velük tartottak a madarak és a rovarok is, egy barátposzáta kivételével. Ő ugyanis csak közvetlenül a csata kezdete előtt repült el, miután hírül hozta: az orkok alig negyedmérföldnyire vannak. Az erdőtündék ekkor már a megbeszélt csatasorba álltak fel. Hátul volt az íjászok egy csapata, előttük a kard- és késforgatók, oldalt pedig az íjászok maradék része. Tauriel a hátul maradottak között állt, mert tudta, ők azok, akikre az első pillanatokban a legnagyobb szükség lesz, utána pedig majd csatlakoznak az elöl küzdőkhöz.
- Jönnek. – szólt Thranduil. – Íjászok!
Az oldalt és hátul állók felhúzták fegyvereiket, ezáltal tizenöt nyílhegy mutatott a bozótos felé, amiből kicsivel később előugrott az első ork.

   Tauriel nyila átfúródott a koponyáján, és rögtön megölte azt. De aztán egyszerre előtört az egész had, és üvöltve megindultak a tündék felé. Az ő íjászaik is hátramaradtak, és fekete nyilak záporával sújtották a védekezőket, akik azonban pajzsuknak hála nem szenvedtek sérülést. A két sereg ekkor egymásra rontott, és kitört a csata. Az íjászok, miután ellőtték nyilaikat, bekapcsolódtak a közelharcba. Tauriel előrántotta két kését, és lekaszabolta az első útjába eső orkot. A következő az előzőleg megölt helyére ugrott, és azonnal lecsapott bárd méretű kardjával, de a lány félreugrott, és ellenfele oldalába mélyesztette a kését, mire az összerogyott, s Tauriel ekkor a másik késével átszúrta a tarkóját. Ezután még végzett hárommal, de váratlanul jött egy új, méghozzá hátulról támadva, s megragadta a vállát, és teljes erőből a földre lökte. A tündelány a bal alkarjára esett, de nem maradt sokáig lent, az ork ugyanis épp készült őt ledöfni, ám oldalra gördült, és fekvő helyzetből az ork arcába dobta a kést, ami végzett támadójával. Tauriel rögtön felállt, és folytatta a küzdelmet, igaz, már óvatosabban. Szemével megkereste barátait, s ha látta, hogy bármelyikük segítségre szorul, besegített a harcban. Egyszer viszont neki volt szüksége erősítésre, ugyanis egyszerre két, nálánál jóval nagyobb ork támadt rá, és úgy tűnt, ő húzza a rövidebbet. Ismét a földre küldték, az előzőnél sokkal durvábban, és már majdnem feladta, amikor egy fiatal, szőke fiú oldalról nekirontott az orkoknak, ezzel elterelve a figyelmüket Taurielről.
- Állj fel, és menj innen! – kiáltott oda neki Legolas, miközben a két féreggel küzdött. – Tűnés!
A lány a döbbenettől meg sem szólalt, csak talpra kecmergett, és elfutott.

   A csata még vagy egy óráig tartott, akkorra szinte az összes orkkal végeztek, az a fél tucat pedig, ami életben maradt, elmenekült. Ekkor a tündék összegyűltek, hogy ellássák a sérülteket, visszaszerezzék fegyvereiket és megkeressék egymást. Normális esetben ez zökkenőmentesen zajlott volna, ám ezúttal közbeszólt, hogy sehol sem találták Legolast, és ez bizony némi riadalmat okozott, főleg Tauriel számára. A lány akkor látta őt utoljára, amikor a herceg megmentette, azóta pedig bármi történhetett vele. Lelki szemei előtt máris megjelent a sérült, legyőzött, holtan fekvő Legolas képe. Tauriel nyelt egyet, és megpróbált odafigyelni Thranduilra.
- Egy csapat menjen, és keresse meg Legolast! – adta ki az utasítást a király.
Hamarosan összeverődött a keresőcsapat, ami Taurielből és kilenc másik tündéből állt, s átvizsgálták a csatateret, a herceg testét keresve. Tauriel arra a helyre ment, ahol legutóbb találkoztak. Rettenetesen félt az elé táruló látványtól, s kiderült, nem oktalanul. A két halott orktól pár méterre egy harmadik test is feküdt a fűben. Legolasé.

   A fiú az oldalán feküdt, és teljesen mozdulatlan volt, Tauriel legalábbis úgy látta. Odabotorkált barátjához, térdre ereszkedett mellette, és remegő kézzel a hátára fordította. Arca jobb felén egy hosszú, csúnya vágás éktelenkedett, s a sebből kiömlő vér pirosra színezte aranyszín haját, és aggasztóan fehérre vált nyakát. A tündelány óvatosan a karjába vette a testét, félresöpörte a fiú arcából a tincseit, s hüvelykujjával gyengéden cirógatta bőrének ép részét.
- Legolas! Ébredj, mellon. – szólongatta fakó hangon. – Nyisd ki a szemed, kérlek! Legolas!
Tauriel az ajkába harapott, hogy elfojtsa zokogását, de szemét így is elfutották a könnyek, és egy már majdnem le is gördült az arcán, amikor Legolas végre megmoccant. Ez új reményt adott a lánynak, és tovább beszélt hozzá.
- Kelj föl, Legolas, már vége a csatának. – suttogta. – Győztünk. Könyörgöm, ébredj!
És láss csodát, a herceg ekkor kinyitotta égszínkék szemét, s mikor tekintete találkozott a lányéval, kissé felemelte a fejét.
- Tauriel. Köszönöm. – sóhajtotta, és visszahanyatlott a reszkető karok közé.

   A tündelány felsegítette barátját, és a vállára támaszkodva lassan visszabicegtek a többiekhez. Thranduil parancsba adta, hogy hagyják őket békén, s ezért Tauriel roppant hálás volt, hiszen így nyugodt körülmények között tudta ellátni a sérülést. Készített egy adag athelas-főzetet, majd amikor kihűlt, belemártott egy rongyot, kifacsarta, és vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat, kitisztította a vágást. Mikor ezzel elkészült, lemosta a vért a fiú arcáról és a nyakról.
- Érdekes, egyszer sem néztél a szemembe. – jegyezte meg Legolas. – Miért?
- Az én hibám, hogy megsérültél.  – mondta halkan a lány. – Hogy tudnék ezek után a szemedbe nézni? Kis híja volt, hogy nem esett nagyobb bajod.
- Ez csak egy vágás, és hála neked, pár nap múlva nyoma sem lesz. – legyintett a herceg.
- Ha tudtam volna magamra vigyázni, most nem lenne semmi bajod. Megmentettél, pedig előtte csúnyán összevesztünk, de te mégis a védelmemre keltél. Meg sem érdemeltem.  –szipogta Tauriel.
- Jaj, Tauriel! Na gyere ide.  – A tündelány leült Legolas mellé és a vállára hajtotta a fejét, a fiú pedig magához húzta és átölelte, közben a haját simogatta. – Való igaz, a vita után dühös voltam rád, de amikor láttam, hogy azok az orkok az életedre törnek, minden haragom ellenük fordult. Én nem bírnám ki, ha téged bántanának, egyszerűen nem.
- Szörnyen megijesztettél, ugye tudod? – Tauriel a társához bújt, fejét immár a mellkasán pihentette, s a szívverését hallgatta. – Olyan voltál, mint egy halott, és a sebed sem volt szebb. Soha többé ne ijessz meg ennyire! Nem akarlak téged elveszíteni, hiszen fontos vagy nekem, tudod jól.
- Akárcsak te nekem. Nyugodj meg, jó? Most már nem lesz semmi baj.
A két tünde szorosan átölelte egymást, s percekig így maradtak, mozdulatlanul ülve. Tauriel kibontakozott az ölelésből, és kissé hátrahúzódott, mint aki menni készül. Azonban valamiért meggondolta magát, ugyanis nem állt fel, hanem mélyen Legolas szemébe nézett, felé hajolt, és… az ajkára szorította az ajkát. Visszafogott, szelíd csók volt, de a gyengédség, amivel adta, teljesen lebénította a fiút, aki ösztönösen válaszolt rá, közben ismét átkarolta a lányt. Mikor az újra elhúzódott, Legolas karjaiban annyi erő sem maradt, hogy visszatartsa.
- Ezzel még az adósod voltam. – suttogta a tündelány, majd felállt, és magára hagyta a döbbent herceget.

   Tauriel első útja Galaeth-hez vezetett. A nő rögtön látta, hogy itt valami fontos dologról lesz szó, így félrevonult, hogy ne hallják meg őket.
- Mi történt? – kérdezte Galaeth. – Nagyon komoly a dolog?
A lány úgy döntött, nem kertel, úgyhogy rögtön a közepébe is vágott.
- Megcsókoltam Legolast. – mondta ki a tényt.
- Hogy mit csináltál? – A tündenő döbbenten nézett húgára. – Miért? Meséld el, hogy történt?
Tauriel engedelmeskedett a kérésnek, s röviden beszámolt a beszélgetésről és a csókról.
- Ennyit arról, hogy csak barátok vagytok. – rázta meg a fejét a nővére.
- Ugyan miért? Ez a csók nem változtat semmin.
- A barátok nem szokták egymást csak úgy megcsókolni. Gondold át, mit érzel iránta most, aztán majd beszélünk.

   Másnap a palotából érkezettek hazaindultak. A reggeli órákban minden és mindenki készen állt a visszaútra, s így Taurielnek is el kellett búcsúznia új barátaitól. Növekvő sorrendben köszönt el tőlük, és így a legvégére maradt Brandor.
- Örülök, hogy megismerhettelek, és a barátomnak nevezhetlek. – mondta a fiú. – Hihetetlen lány vagy. Férfiakat megszégyenítően harcolsz, és ezt olyan természetesen veszed, mintha másból sem állna a világ. Neked köszönhetően sikerült megvédenünk az otthonunkat és az életünket. Ezt sohasem fogjuk tudni eléggé meghálálni.
- Elég hála nekem az, ha vigyáztok magatokra, hogy épségben láthassalak titeket viszont. – mosolyodott el Tauriel. – Van egy olyan érzésem, hogy nekünk még lesz dolgunk egymással.
- Kívánom, hogy így legyen. – A két erdőtünde ekkor kezet rázott, és megölelte egymást, majd a lány felült Reviára, besorolt a menetbe, és megkezdte a hazavezető utat.

 
 
 
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Jó!

(Viki, 2015.02.18 15:13)

Az eleje úgy éreztem,hogy egy kicsit vontatott volt,de a végére,ez az ork támadás nagyot ütött.tetszik,hogy úgy hagyod abba a történetet,hogy az olvasóknak(legalábbis nekem)kérdéseik maradnak,amik lehet,hogy csak a következő történetben derülnek ki.Tehetséged van az íráshoz.Teljes szívből remélem,hogy egyszer a könyvesboltból kilépve,a te könyved lesz a kezemben.Nem hízelegne akarok vagy ilyesmi,mert az nem én vagyok.Sok könyvet olvastam már,csak a nyári szünetben 65db könyvet kiolvastam,és sok felnőtt nem írt ilyen jól mint te.Mivel megfáztam,ma egész nap az oldalt figyeltem,hogy mikor rakod fel az új részt.Már most tűkön ülve várom a fojtatást,és szerintem nem baj,hogy későn rakod fel a részeket,mert jó munkához idő kell.Jó magam is tudom milyen,mert én verseket szoktam írni,és mindig az iskola mellett még az írásaim javítására is kell szánnom időt,amit a könyvtárban várnak.Továbbá így csak még jobban felcsigázod az olvasókat,úgyhogy hajrá kislány,és kápráztass el legközelebb is minket egy ilyen fantasztikus résszel. :)