Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. fejezet

2015.03.02

 

   Nyolc évvel az után, hogy legyőzték a Brandor faluját megsemmisíteni akaró orkhordát, egy ideig nyugalom volt az erdőben.  Az életben maradt néhány ork hírül vitte a többieknek, hogy veszélyes dolog támadást indítani a királyság ellen, így a férgek meghúzódtak északon, és kivártak. Hét télnek kellett eltelnie, hogy a nyolcadikon végre előmerészkedjenek, és hatalmas, legalább kétszáz fős sereggel a Bakacsinerdő ellen induljanak. Tervükről persze az erdőtündék is tudomást szereztek, és már előre viszketett a tenyerük, hisz tudták, ebből bizony nagy csata lesz. A palotában ennek legjobban Tauriel örült, s bár tudta, illene legalább egy kicsit megijednie, egyszerűen képtelen volt rá.
- Legalább ne mutasd ki ilyen nagyon, mennyire felvillanyoz ez az egész. – dorgálta meg Galaeth, habár a szíve mélyén ő is vidám volt a közelgő csata gondolatára.
- Amióta csak itt élek, tehát huszonhárom éve, arra várok, hogy végre kipróbálhassam magam egy igazi csatában. És most végre valóra válik az álmom! – lelkendezett.
- Csak nehogy az álmod legyen a veszted.
- Jaj, ne légy már ilyen aggodalmaskodó!

   A tündenő szívesen visszavágott volna, csakhogy odaértek a többi tündéhez, előttük pedig nm akartak vitatkozni. A palota mellett gyülekeztek, mert Thranduil aznapra tervezte megosztani katonáival a haditervet. Mikor feltűnt, mindenki elhallgatott, fejet hajtott, és figyelmesen hallgatta a király szavait.
- Mint tudjátok, az orkok ezúttal komoly erőkkel vonulnak ellenünk, így mi is ehhez igazítjuk a taktikánkat. – kezdte Thranduil. – Az ellenség számát kétszázötvenre becsüljük, s bár nekünk ennél is több katonánk van, nem hívhatunk mindenkit harcba, hiszen a birodalom többi határától még érhet támadás. Aki most itt van, az részt fog venni a csatában, valamint jönni fog még egy-egy harmincfős csapat a déli, a nyugati és a keleti határtól is, és ha ehhez hozzászámoljuk az északi határőröket, nagyjából kétszázan leszünk. Az orkok lesznek többségben, ez igaz, de hiszem, hogy még így is győzedelmeskedni fogunk.
A beszéd végén a harcosok fejet hajtottak, és visszatértek a megszokott napirendhez. Tauriel is ezt tette volna, ám az egyik őr megállította.
- A király beszélni akar veled. – mondta a lánynak, aki egy pillanatig értetlenül nézett, de aztán sarkon fordult, és Thranduilhoz ment, aki már várta.
- Hívattál, uram. – mondta egy fejhajtás után. – Tudhatnám az okát?
- Azért hívattalak, hogy közöljem, rád nem vonatkozik, amit most elmondtam. Itt maradsz a palotában. – jelentette ki az uralkodó. Tauriel arcára egy pillanatra kiült a döbbenet, de aztán rendezte vonásait.
- Miért, uram, ha szabad kérdeznem? – Úgy érezte, tudnia kell, miért nem tarthat a többiekkel, és elhatározta, ki is fogja deríteni.
- Fiatal vagy még ahhoz, hogy egy ilyen csatában részt vegyél. Nincs elég tapasztalatod, és könnyen rajtaveszthetsz. – figyelmeztette Thranduil. – Majd ha idősebb leszel, velünk jöhetsz.
A lánynak már ott volt a nyelve hegyén a tiltakozás, de visszafogta magát, és csak ennyit felelt:
- Értem, uram.

   Ismét fejet hajtott, majd öles léptekkel elsietett. Egy, a folyóparton lévő szirtnél kötött ki, és tehetetlen dühében sorra rugdosta be a köveket a vízbe, észre sem véve, hogy valaki közeleg hátulról.
- Minden rendben, Tauriel? – kérdezte óvatosan Legolas, tisztes távolságban maradva tőle, ha esetleg tényleg dühös lenne.
- Ni gruitheb na Thranduil. (Dühös vagyok Thranduilra.) – sziszegte a tündelány. – Méghozzá nem is kicsit. Azt mondta, nem mehetek csatázni! Te is tudod, mennyire szeretném próbára tenni magam egy igazi küzdelemben, de most, amikor lenne rá lehetőségem, megtiltják. Ez nem igazság!
- Bizonyára oka van annak, hogy itt marasztal. – Legolas megpróbálta megbékíteni társnőjét. – Talán csak…
- Engem nem érdekel, miért teszi, a lényeg az, hogy nem harcolhatok! – csattant fel a lány. – Tudomásul vehetné, hogy már nem az a kislány vagyok, akit annak idején megtaláltatok.
Ebben teljesen igaza volt, hiszen mind belsőleg, mind külsőleg megváltozott az itt eltöltött huszonhárom év alatt. Több mint két évtizeddel ezelőtt alkatát legjobban a vézna szóval lehetett volna jellemezni, most viszont inkább a szikár jelző illett rá. Soványabb lett, ugyanakkor izmosabb is, arccsontja élesen kiütközött sápadt bőrén, karcsú derekát pedig kiemelte az oldaltegez öve, ami most ugyan nem volt rajta, de a tényen ez sem változtatott. Legolas ezt úgy állapította meg, hogy feltűnésmentesen végigjáratta a szemét a lányon, aki azonban észrevette ezt, és szúrósan nézett rá, mire Legolas elkapta a tekintetét.
- Megpróbálom rávenni apámat, hogy gondolja meg magát. – ígérte. – De nem tudok semmi biztosat mondani.
- Ugyan, a szándék a fontos. – enyhült meg a tündelány tekintete.
Elköszöntek, aztán Tauriel felkereste Galaeth-t, hogy neki is elpanaszolja az őt ért igazságtalanságot.
- Ne csüggedj, lehet, hogy még meggondolja magát. – vigasztalta a nő. – Ha lesz rá lehetőségem, szólok pár szót az érdekedben, ígérem.
- Köszönöm, Galaeth. – eresztett meg egy mosolyt a lány, és őszintén remélte, Thranduil végül jobb belátásra tér.

   Sajnos ez nem történt meg, hiába tett meg minden tőle telhetőt Legolas és Galaeth, a király döntése nem változott. Egy héttel azután, hogy leesett az első hó, és fehérbe öltözött az erdő, a tündék előkészültek az induláshoz, ugyanis megérkeztek a határőrzők, az ellenség pedig már behatolt az országba. Végül egy reggel a sereg felsorakozott az induláshoz.
- Nagyon vigyázz magadra, jó? – ölelte meg Galaeth-t Tauriel. – És meséld majd el, milyen volt.
- Rendben. Te pedig ne csinálj semmi ostobaságot, amíg távol vagyok. – kérte a nő, és addig nem engedte el őt, amíg meg nem ígérte, hogy így lesz. Negyed órával később a sereg elindult.

   Mikor az utolsó tünde is eltűnt a fák között, a lány megfordult, és elindult az ellenkező irányba. Az összes barátja elment, és fogalma sem volt, mihez kezdjen így egyedül. Azaz mégsem ment el minden barátja, elvégre Revia itt maradt. Igaz, hogy egy ló, de ők ketten már annyi mindenen keresztülmentek együtt, hogy szoros kapcsolat alakult ki közöttük. A döntés megszületett, és a tündelány percekkel később már a karámoknál állt. Bemászott abba, amelyikben lovát tartották, és magához hívta az állatot. A vörössárga kanca odaügetett hozzá, és aprókat nyihogva köszöntötte.
- Szia, kislány. – vakargatta meg a ló marját. – Úgy tűnik, ketten maradtunk. Tudod jól, ez mit jelent. – Tauriel felpattant a hátára, sarkát az oldalához érintette, mire Revia vágtázni kezdett. Átugratták a karámot, és bevették magukat a fák közé, olyan vad vágtában haladva, amennyire csak a terep és a hó engedte. A lány haja lobogott a menetszélben, arca kipirult a fagytól, szeme könnyes lett, de a szabadság érzése mindennél többet ért. Ezt az egyet szerette abban, ha barátai elmentek: a maga ura volt, oda ment, ahová akart, egyedül, és senki sem róhatta fel neki. Szíve szerint egész nap vágtázott volna, de tudta, lovának szüksége volt a pihenésre, így egy régi őrtoronynál megálltak, hogy kifújják magukat. Tauriel nekidőlt az őrtorony egyik lécének, és csukott szemmel, csak a hallására hagyatkozva próbálta kitalálni, mi történik körülötte. Egyszer csak éles vijjogást hallott, pillanatokkal később pedig szárnycsapásokat, patadobbanásokat, és zizegő leveleket. Szeme felpattant, s ekkor látta, madarak tucatjai menekülnek egy bizonyos irányból, és a hangok alapján úgy tűnt, a nagyobb állatok is követik őket. A tündelány kíváncsi volt, mitől riadhattak meg, de mivel csak a kései voltak nála, nem akart megkockáztatni egy esetleges harcot. Helyette jobbnak látta, ha ő is odébbállt, nehogy az a valami megtalálja. Így hát visszaült Reviára, és hazavágtatott.

   Másnap újra visszatért az őrtoronyhoz, de ez alkalommal elhozta az íját is. Óvatosan, halk léptekkel haladt, könnyű lábainak hála alig hagyott nyomokat maga után, s a hó ropogása is csak kevéssé hallatszott. Kisvártatva talált egy gyanúsan széles csapát, amit elkezdett követni. Az esetleges lábnyomokat az éjszaka esett hó eltüntette, így az egyéb jelekből olvasva próbált rájönni, mi haladt el arra. Észrevett egy csonka végű ágat, és azt szemügyre véve megállapította, annak a valaminek fegyvere van, mert csak karddal lehet ilyen egyenes, sima felületű metszést ejteni. Ahogy körüljárta a fát, egy furcsa karmolásra lett figyelmes a kérgén. Olyan volt, mintha egy… nem, az lehetetlen. Vagy talán mégsem? Előfordulhat, hogy egy varg karmolás nyomával áll szemben? A lány úgy döntött, körbenéz még egy kicsit, mielőtt véleményt nyilvánít. A csapán haladva talált még karmolásokat a fákon, majd egy új ötlettől vezérelve félrehajtotta a bokrok, cserjék ágait, hogy az alattuk esetlegesen megmaradó lábnyomokat felismerhesse. Ennek az ötletnek köszönhetően rálelt a titok nyitjára: a földre hajló ágak alatt orkok lábnyomai voltak, furcsamód belesüppedve a hóba, s ez gondolkodóba ejtette.
- Gondolkozz, Tauriel. – motyogta magában. – Mit tanított Rawion, mi az, amitől a nyomok mélyebbek a szokásosnál?
Némi töprengés után eszébe jutott a válasz.
- Bizonyára valamilyen terhet szállítottak. – gondolkodott hangosan. – Élelmet, vagy fegyvereket, esetleg mind a kettőt, hogy a csatában hasznukat vehessék.

   A tündelánynak ekkor döntenie kellett. Menjen az orkok után most, ölje meg őket, ezzel megakadályozva az utánpótlás célba érését; szóljon az itt maradtaknak, hogy ők végezzenek velük, vagy valami mást tegyen? A vadászatból és a harcból semmiképp sem akart kimaradni, de tudta, meggondolatlanság lenne tőle most rögtön a nyomukba eredni. Végül kiötölt egy megfelelőnek tűnő tervet, de megvalósításához várnia kellett az est leszálltáig.

   A többi harcos már az étkezőben ült, és vacsorázott, mikor Tauriel leosont a lépcsőn. Csizmája talpa halkan toppant a köveken, de remélte, hogy a beszélgetés zajai valamelyest tompítják azokat. Nem volt nála semmilyen fegyver, íját, nyilait és késeit ugyanis már elrejtette egy cserje tövében, s csak kint akarta magához venni őket, ezzel is elősegítve, hogy a lehető legkisebb gyanút keltve hagyja el a palotát. Úgy hitte, mindent tökéletesen megtervezett, de nem számolt azzal, hogy valaki a folyosókon kóborol, olyan csendesen, hogy alig lehet észrevenni.
- Hová tartasz, Tauriel? – kérdezte Hirannon, és előrelépett, lezárva az utat a tündelány előtt. – Késő este van.
- Csupán egy kis sétáról lenne szó. – hazudta szemrebbenés nélkül Tauriel. – Nem tartana sokáig, legfeljebb egy óra. Engedj át, kérlek.
A férfi átható pillantással méregette, mintha a lelkébe akarna látni, hogy kiderítse, igazat mond-e.
- A király parancsba adta nekem, ha bármi ostobaságot akarnál művelni, azt minden lehetséges módon akadályozzam meg. – mondta végül. – Én bízok benned, és abban, hogy nem élsz vissza vele.
Azzal útjára engedte a lányt, aki egy megkönnyebbült sóhajjal végre továbbment. Számításba vette, hogy valaki észreveheti, és hogy legrosszabb esetben ez a valaki Hirannon lesz, ám erre is felkészült. Nem volt rá túlzottan büszke, s nem is dicsekedett el vele soha, de megtanulta, hogyan kell szemrebbenés nélkül hazudni, átverve és megtévesztve mindenit, s ezt a képességét a lehető legjobban kamatoztatta. Kicsit ugyan bántotta a lelkiismeret, amiért visszaélt Hirannon bizalmával, de ez az érzés azonnal elmúlt, mikor kiért a szabadba. Magához vette a fegyvereit, megkereste az ösvényt, és azt követve az orkok után indult.

   A terv szerint követi az utánpótlást szállító hordát, aztán ha beérte őket, végez velük. Ez eddig rendben is volt, csakhogy nem számolt az olyan nehézségekkel, mint az éjszakai fagyok, a hófúvások, vagy a nyomok teljes eltűnése. Mindhárom dolog megesett vele útja során, de mindig sikerült megoldania a problémát, igaz, egy különösen erős hóvihar kis híján a vesztét okozta. Már két napja követte az orkokat, mikor éjszaka soha nem látott erősségű hóvihar vette kezdeté. Eleinte örült neki, mert tudta, ez az orkokat is jelentősen feltartóztatta, de amikor már alig lehetett látni a hópelyhektől, és a szél iszonyatos erővel süvített, az ő lelkesedése is alábbhagyott.
- Akkor is továbbmegyek. – motyogta elszántan. – Egy kis hó nem tud engem megakadályozni!
Aztán kiderült, hogy mégis. A látótávolság szinte nulla volt, a tomboló szélben lépni is alig lehetett, nemhogy futni, s a tündelány ekkor úgy döntött, ideje pihenőt tartani. Lekucorodott egy fa tövébe, de csakhamar elkezdett vacogni és reszketni, s hamarosan rájött, ha negyed órán belül nem talál valami szélvédett helyet, ki fog hűlni, és nem biztos, hogy megéri a reggelt.
- Hogy lehetne menedéket találni ilyen időben? – kérdezte magától.
Különös, de az időjárás adtam meg rá a választ. A szél kisebb-nagyobb torlaszokat épített a hóból, ezek mögött pedig jóval kedvezőbb körülmények voltak, úgyhogy Tauriel nem is habozott tovább. Feltápászkodott, s miután talált egy viszonylag nagy, egyméteres hótorlaszt, saját kezűleg megerősítette, aztán hátát nekivetve leült a szélárnyékos oldalra. Lábát felhúzta, homlokát pedig a térdére támasztotta, és a tenyerébe lehelt, hogy testhőmérsékletét a normális szinten tartsa. Soha életében nem fázott még ennyire, s remélte, megússza fagyási sérülések nélkül. Útitáskájából elővett egy kis karéj kenyeret, és falatonként megette. Valahogyan sikerült elaludnia, de az éjszaka folyamán többször is felriadt, s csak nehezen tudott újra álomba szenderülni.

   Azonban ez az éjszaka is elmúlt, és Tauriel már a világosban ébredt. Ülő helyzetbe küzdötte magát, és körbenézett, mekkora pusztítást okozott a vihar. Meglepődve konstatálta, hogy a megtépázott gallyakat és leveleket leszámítva nem tett kárt a fákban. Ezután átmozgatta tagjait, hogy felfedezzen egy esetleges sérülést. Az ujjai elgémberedtek ugyan, és zsibbadt a tenyere, de amúgy jól volt, úgyhogy nemsokára tovább is indult. Másfél nappal a hóvihar után történt, hogy úgy érezte, valami megváltozik az erdőben, láthatatlan félelem járta át, az állatok nyugtalanok lettek, a fák pedig vészjóslóan susogtak, s a lány tudta, még aznap elkezdődik a csata.
- Sietnem kell, különben az utánpótlás célba ér, és akkor a mieink hátrányba kerülnek. – gondolkodott hangosan, és gyorsított a tempóján, aminek következtében az indulás utáni negyedig nap délelőttjén beérte az orkok hordáját. Úgy döntött, nem támad azonnal rájuk, helyette megfigyeli őket, hogy felmérje, milyen harcmodorban lehet a legbiztosabb a győzelmében. Egy-két óra leskelődés után már tudta, mit fog tenni. Óvatosan, és vigyázva, hogy ne csapjon zajt és le ne essen, felmászott egy fa alsó, vastag ágára, ami azért elég mesze volt ahhoz, hogy a három varg két lábra állva se érje fel. Nyilat illesztett az íjhúrra, kifeszítette, és a legelöl haladó varg torkára célzott vele, majd elengedte. Egy pillanattal később a varg holtan esett össze, nyakából kiállt a vessző, és vér spriccelt a sérülésből. A másik két farkas és a tizenkét ork nem tudta, honnan jött a támadás, így hát vaktában lőtték el nyilaikat, az egyik nem messze Tauriel vállától állt bele a fába, de ő nem zavartatta magát, hanem lelőtte a többi vargot is, hiszen azok szállították az élelmet. Miután velük végzett, még leszedett pár orkot, c csak utána merészkedett le közelharcot vívni. Egyedül volt nyolc ellen, de nem ijedt meg tőlük. Lendületesen vetette bele magát a küzdelembe, és már az első fél percben megsebzett egyet, amit aztán meg is ölt. Fürgén és légiesen mozgott, mégis nagy erővel tudott ütni, rúgni, vágni vagy éppen szúrni. Egy alkalommal két ork két oldalról akarta ledöfni, ám ő előreugrott, s így a két féreg egymást szúrta át. Már csak öt ellenfele volt, az öt legnagyobb termetű ork, s ezek mind egyszerre támadtak rá. Hatalmas kardunknak élesre köszörült pengéje csak centikre kerülte el a lányt, aki csak nagy nehézségek árán tudott kitartani. Ekkor támadt egy ötlete, és nyomban meg is valósította. Cselesen az egyik ork mögé ugrott, onnan pedig fel a vállára, és miután kését beledöfte a koponyájába, átugrott egy másikra, ám rosszul becsülte fel a távolságot, mivel ugyan elérte az ork vállát, de kibillent az egyensúlyából, és mind ő, mind ellenfele a földön végezte. Rögtön rájött, hogy ez így nem lesz jó, s gyorsan fel is tápászkodott, éppen időben, ugyanis az egyik már rohant is, hogy belémártsa a kardját, de tauriel elhajolt, és egy csuklómozdulattal lefejezte az orkot. Ezután hosszú percekig nem ölt meg egyet sem ellenfelei közül, mert védekeznie kellett, nehogy sarokba szorítsák. Mikor egy félszemű a bordái magasságában suhintott mérgezett élű kardjával, a tündelány lehajolt, és egy tigrisbukfenccel az utoljára megölt varg teteme mögé vetette magát, és fedezékéből villámgyorsan lelőtt két orkot, így már csak egy maradt, a horda vezetője. Taurielben volt némi kétség a győzelmét illetően, mivel ellenfele kezében nem kard vagy kés, hanem buzogány volt, tüskés végű, hatalmas és nehéz, és már sújtott is le a tündelány felé, aki tüstént lehajolt, és az ellenkező irányba ugrott. Ez megismétlődött még párszor, mire rájött, nem tud közel férkőzni az orkhoz. Két választása maradt. Vagy megpróbálja tőle elvenni a fegyvert, ami lényegesen nehezebb és veszélyesebb, vagy becsalja a fák közé, és ott lenyilazza.  Az utóbbi megoldás mellett döntött. Egyre csak hátrált, ellenfele pedig követte, hisz eltökélt szándéka volt végezni a lánnyal, aki szemtelenül közel férkőzött hozzá, majd amikor már majdnem lesújtott volna rá, fürgén félreugrott. Mikor már jócskán benn voltak a fák, bokrok, cserjék és fák sűrűjében, Tauriel kihasználta azt a képességét, hogy pillanatok alatt el tud tűnni szem elől, egy sprinttel jó tíz méterrel eltávolodott az orktól, és megbújt a sűrű bozótosban, kárörvendve nézve, ahogy ellenfele vicsorogva keresi, hová lett. A tündelány halkan mögé lopakodott, még mindig tartva a tízméteres távolságot, és füttyentett egyet, hogy az ork észrevegye. Mire a féreg hátrafordult, Tauriel már felhúzott íjjal várta, s abban a pillanatban, hogy az ork szembefordult vele, elengedte a húrt. A nyíl süvítve repült, és átfúródott a két szeme között. Vége volt.

   A horda vezetőjének testét meg sem próbálta elmozdítani, helyette a többi tizenegy ork hullájából épített egy máglyát, amit aztán meg is gyújtott, és rádobálta a náluk talált élelmet és fegyvereket is. A vargok tetemével sem tudott mit kezdeni, úgyhogy nem tehetett mást, otthagyta őket. Mielőtt elindult volna haza, ellenőrizte, nem sérült-e meg, de csodával határos módon egy karcolás sem látszott rajta. Ezek tudatában indult vissza. Biztos volt benne, ha ez a kis magánakciója Thranduil fülébe jut, kemény büntetést fog kapni, de nem érdekelte. Bebizonyította magának, képes saját, helyes döntéseket hozni, egyedül megoldania a felmerülő problémákat, és leszámolni ez horda orkkal, és ezek mindennél többet jelentettek neki. Igaz, amikor két és fél nappal később, a déli kapunk át belépett a palotába, már kissé alábbhagyott az önbizalma, hát még mikor Hirannont látta meg, amint baljós tekintettel felé lépdel.
- Nagy bajban vagy, Tauriel. – mondta olyan hangsúllyal, hogy a lánynak kétsége sem lehetett afelől, ez így is van. – Én nem ítélkezhetek feletted, de tudnod kell, amit most tettél, az teljesen elfogadhatatlan. Szívem szerint most rögtön elbocsátanálak a palotából.
- Hirannon, ha nem megyek el, akkor… - Tauriel el akarta magyarázni a férfinak, miért szökött el, de az közbevágott.
- Nem érdekelnek a kifogásaid. – emelte fel a hangját. – Javaslom, menj a szobádba, és húzd meg magad addig, amíg a sereg vissza nem tér. Utána majd a király eldönti, mi lesz a büntetésed.
A tündelány nem tehetett mást, felkullogott a lépcsőn, bement a szobájába, és ki se jött onnan hosszú órákon keresztül, csak vacsorázni ment le az étkezőbe, de aztán rögtön vissza is tért a szálláséra.

   Így ment ez további két héten át, amíg a tündék serege vissza nem tért a palotába. Ez alatt az idő alatt Tauriel szokatlanul csendes volt, szinte szavát sem lehetett venni, s többnyire magában járt-kelt a falakon belül, vagy lovagolt ki Revia hátán a környékre. Egy délután azonban figyelmeztették, ne menjen sehova, mert ma térnek vissza a csatába menők. A lány először nagyon megörült, hogy újra láthatja Galaeth-t és Legolast, de aztán rájött, ez a büntetését is jelenti. Ahogy nézte a belovagló harcosokat, azon töprengett, miféle büntetést fog kapni. Még sosem követett el semmiféle nagyobb vétséget, így nem tudta, mi lesz a sorsa. Ezek a borús gondolatok azonban továbbszálltak, amint feltűnt Galaeth, Lanthir hátán ülve, fényes páncélban, csillogó szemmel és diadalittas mosollyal az arcán. A szeme sarkából észrevette húgát, és elhatározta, a lehető leghamarabb beszélni fog vele. A menet megállt, Thranduil pedig szembefordult a sereggel, és rövid szónoklatot intézett katonáihoz, melyben elismerését fejezte ki, amiért oly vitézül harcoltak, és anélkül, hogy nagyobb veszteségeket szenvedtek volna, megfutamították az orkokat, végül kijelentette, eleget harcoltak már, és ideje lepihenniük. A harcosok egyetértésük jeléül megcsörgették fegyvereiket, majd ötösével a karámok felé lovagoltak, vagy ha gyalog voltak, valamelyik kapu felé vették az irányt. Tauriel kivált a tömegből, és a fák között ugyan, de a lovasok után ment. Észrevétlenül figyelte, hogy Galaeth bevezeti Lanthirt a karámba, aztán kisétál, majd hirtelen megtorpan, mintha érezné a jelenlété. A tündelány ekkor felfedte magát, és mosolyogva üdvözölte nővérét.
- Jót harcoltál, Galaeth? – kérdezte, és odasétált hozzá. – Hány orkot öltél meg?
- Tizenegynél elvesztettem a fonalat. – vallotta be a nő, és szorosan átölelte húgát. – És te? Miféle őrültséget műveltél, amíg nem voltam itt?
Tauriel nem válaszolt azonnal, hezitált egy kicsit, hogy bevallja-e most a szökését, vagy majd máskor. Úgy döntött, nem említi meg, hátha elfelejtődik.
- Semmi rendkívülit nem tettem. – válaszolta. – Hacsak nem számít rendkívülinek az a végtelen unalom, amiben részem volt nélkületek.
Galaeth erre halkan felkacagott.
- Velünk pont az ellentettje. Annyi izgalomban volt részünk ebben a pár hétben, mint máskor hónapok alatt. Gyere, a szálláson elmesélem. – A két lány visszament a palotába, és miközben sétáltak, Tauriel csodálattal nézte nővérét, aki egészen kivirult a távolt töltött idő alatt, de ez a többi harcoson is észrevehető volt, akiknek oda-odaköszönt.

   A szobában a tündelány segített levenni Galaeth-nek a páncélját, és végighallgatta az elmúlt napok történéseinek részletezését az indulástól kezdve a táborverésen és a felkészülésen át egészen a csatáig, végül pedig a hazatérésig. Miközben beszélt, tauriel beleképzelte magát az eseményekbe, szinte ot volt a csatában, és részt vett az orkok legyőzésében.
- Most hagylak pihenni, hisz bizonyára kifárasztott mindez. – mondta a vörös hajú, miután véget ért a beszámoló, és mint egy kisgyereket, ágyba parancsolta nővérét, betakargatta, még homlokon is puszilta, aztán tényleg kilépett a szobából. Úgy döntött, tesz egy rövid sétát, mielőtt vacsorázni menne, és a nyugati kapun keresztül lehagyva a palotát, a roppant falak mellett bandukolt, ám hirtelen hangfoszlányok hallatszottak tőle nem mesze. Rögtön felismert Thranduil hangját, majd egy pillanattal később Hirannonét is. Kíváncsisága legyőzte elővigyázatosságát, nesztelenül közelebb osont, és elbújt egy kiszögellés mögött, onnan hallgatta a beszélgetést. Volt egy sejtése, miszerint róla lesz szó, máskülönben nem hallgatózott volna, és lám, így is történt.
- Tauriel jól viselte magát a távollétünkben? - kérdezte a király.
- Igen, uram. Már amikor itthon volt. - tette hozzá, mire a tündelányban meghűlt a vér. Hirannon beárulta! Ez idáig reménykedett benne, hogy a férfi megenyhül, és nem szól Thranduilnak, de eszerint tényleg megharagudott rá. Innentől kezdve már nem érdekelte a beszélgetés, ugyanolyan óvatosan, mint ahogy jött, de gyorsabban lépkedve elsietett, ám kisvártatva egy hang megállásra kényszerítette.
- Tauriel, várj! Hova sietsz ennyire? - tudakolta Legolas, és odasietett hozzá, de amikor meglátta az arcát, kérdőn felvonta a szemöldökét. - Miért nézel ilyen ijedten? Bántott valaki?
- Ugyan, dehogy. - rázta meg a fejét a lány. - És ijedt sem vagyok, csak örülök, hogy újra látlak. Megölelhetlek?
- Engedélyt sem kell hozzá kérned. - mosolyodott el a herceg, és hosszasan megölelte társnőjét, beszívva hajának édes erdőillatát, és érezve szívének dobbanását. - Feltételezem, már tudod, hogy zajlottak az események, úgyhogy nem is fárasztalak ezzel. Azt viszont jobb, ha közlöm, következő alkalommal te is velünk jöhetsz, függetlenül attól, harcossá leszel-e már avatva.
- Komolyan? Ki mondta ezt?
- Én magam. El sem tudod képzelni, mennyire hiányzott a társaságod. A harcosok többsége kizárólag a csatáról beszélt, ami először jó volt, de egy idő után zavaróvá vált. Sajnálom, hogy nem jöttél velünk.
- Hát még én!
A két fiatal sokáig beszélgetett még egymással, de mivel mindketten fáradtak voltak, naplemente után nem sokkal aludni tértek. Amikor sétált vissza a szállására, Tauriel látta Thranduilt, a király úgy tűnt, keres valakit a szemével, és a lány le merte volna fogadni, hogy őt. Így hát megszaporázta lépteit, és szinte bemenekült a szobájába. Az ágyhoz lépett, lerúgta csizmáját, fejét pedig a párnára hajtotta.
- Mibe keveredtem már megint? - sóhajtotta, és kisvártatva elaludt.

   Cseppet sem lepődött meg, amikor másnap a király hívatta. Evés után a trónterem közelében sétálgatott, teljes lelki nyugalommal várva, mikor hívatják. Akkor sem lett ideges, amikor a trón felé lépdelt, eldöntötte ugyanis, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. Ezt a dacos tekintetet Thranduil is észrevette, és egyáltalán nem tetszett neki.
- Tudod, miért akarok beszélni veled. - szólt, miután Tauriel fejet hajtott.
- Igen, uram, ismerem az okát.
- Éspedig?
- Elszöktem a palotából, és hat napig távol voltam. - mondta ki a tényeket a lány, mire Thranduil lesétált a trón emelvényéről.
- Mindezt úgy, hogy kijátszottál egy rangban feletted állót. - tette hozzá a király. - Igencsak komoly vétség.
- Nem szegtem meg parancsot, uram. - védekezett a tündelány. - Csupán Hirannon kapta az utasítást, hogy ügyeljen rám, de nekem senki sem mondta, hogy nem mehetek el.
- Okos logika - ismerte el a király –, talán még értékelném is, ha nem mentegetőzésnek használnád. Azért nem adtam parancsba, hogy maradja a palota környékén, mert úgy gondoltam, van elég eszed ahhoz, hogy ezt tedd. De ezek szerint tévedtem.
Thranduil lassú, megfontolt léptekkel megkerülte a lányt, aki ennek kicsit sem örült, ugyanis jobb szerette látni azt, akivel beszélt, s amint az uralkodó kikerült a látómezejéből, némi nyugtalanság vett rajta erőt, de azért válaszolni még tudott.
- Nem tévedtél velem kapcsolatban. - mondta a lehető leghatározottabban. - Jó okom volt rá, hogy elmenjek, sőt, kötelességem volt megtenni.
- Csapatot küldtek ki a keresésedre. - emlékeztette Thranduil. - Nincs az az ok, ami feljogosíthatott volna erre a szökésre.
- Ha nem megyek el, az orkok előnyhöz jutottak volna. Meg kellett akadályoznom.
Szavai bizonyára meglepték a királyt, mivel lépteinek halk dobbanásai abbamaradtak, megállta a lány mögött, de nem szól semmit.
- Most megfogtam. - gondolta elégedetten Tauriel. - Csak azt tudta, hogy elszöktem, de arról, hogy miért, nincs tudomása. Itt a lehetőség, hogy tisztázzam a dolgokat.
- Elmondhatod, miért szöktél el, megmagyarázhatod, de a büntetéseden aligha változtat. - mondta a király. - Hallgatlak.
Tauriel vett egy mély levegőt. Ó, mennyire szerette volna, ha ott áll mellette Legolas vagy Galaeth, hogy bátorítsák, mert így egyedül bizony megcsappant a merészsége. De sikerült összeszednie magát, és röviden elmesélte, miként történt a szökése.
- Egy kilovagláson egy gyanús ösvényre lettem figyelmes, amit követve vargok és orkok nyomaira bukkantam, és csakhamar rájöttem, utánpótlást szállítanak a sereg számára. Mivel ez előnyhöz juttatta volna az ellenséget, kötelességem volt megállítani őket. Így hát aznap este elhagytam a palotát, és utánuk indultam. A negyedik nap rájuk találtam, és a három varggal és a tizenkét orkkal ott helyben végeztem. A máglyán mind őket, mind a szállítmányukat elégettem, majd visszatértem a palotába.
Azt ugyan kihagyta, hogy majdnem odaveszett a hóviharban, de úgy gondolta, amiről nem tud, azért nem kap büntetést. Thranduil elgondolkodott a szavain, majd így szólt:
- Igazán lenyűgöző, hogy egyedül elbántál velük, pedig komoly túlerőben voltak. Ne mosolyogj, ezt nem dicséretnek szántam. - dörrent rá a király. - Ahelyett, hogy a saját fejed után mész, és mindent kockára téve egyedül indulsz utánuk, szólhattál volna a többi harcosnak. Ők is végeztek volna a hordával.
- Csak éppenséggel nélkülem. - mondta keserűen a tündelány. - Ha már egyszer nem mehettem én is csatázni, legalább pár orkkal hadd bánjak el egyedül. A lehető legjobb kiképzést kaptam, de sehol sem tudom kamatoztatni a tudásomat.
- Épp elégszer elmondtam már, miért kell ilyenkor itt maradnod. Hiába hiszed azt, hogy már mindent tudsz, valójában nagyon is sebezhető vagy.
- Most sem lett semmi bajom, pedig millió lehetőség lett volna rá, hogy odavesszek. Úgy vélem, ez jelent valamit.
- Azt, hogy a vakszerencsében bízva cselekszel. - Thranduil megkerülte a lányt, és szembefordult vele, tekintetében ott bujkált a harag.  - Elgondolkoztál már azon, mi lesz, ha egyszer rajtavesztesz? Ha megsebesítenek vagy fogságba esel, amikor nincs senki a közelben, hogy segítsen? Akkor eldől majd a sorsod. Vagy meghalsz, vagy megmenekülsz, de akkor sem leszel már ugyanaz, aki régen. Ezt akarod?
- Nem, uram. - Tauriel belátta, ebben igaza van a királynak.
- Ez a tizenkét ork könnyűszerrel végezhetett volna veled, és akkor lehet, sosem tudjuk meg, mi történt. Ott hagynak véresen, mozdulatlanul, és szenvedéseidnek csak a halál vet véget. Te nem erre a sorsra születtél.
- Tudom, uram, de...
- Nincs semmi de! - Thranduil haragosan nézett a tündelányra, meg sem próbálta elkendőzni, mennyire dühös rá. - Az életedet tetted kockára, hogy dacból is csak azt csináld, amit nem kéne! Ezért nem lettél még harcossá avatva, mert túl meggondolatlan vagy. Előbb gondolkoznod kellene, azután cselekedni, nem pedig fordítva. Azok az orkok egyedül is képesek lettek volna megölni téged, ha úgy hozza a helyzet.
- Akkor legalább harcban estem el! - Ezen a ponton már Tauriel is elvesztette a türelmét, és kimondta amit gondolt, de alighogy az utolsó szó is elhagyta ajkát, már tudta, hiba volt. A király arcán kiütközött az indulat, látszott a szemén, hogy legszívesebben ott helyben jól móresre tanítaná, de végül nem tett semmit. Farkasszemet nézett a lánnyal, de az állta a pillantását.
- Ha igazán szenvtelen lennék, igazán komoly büntetéssel sújtanálak. - mondta, nyugalmat erőltetve a hangjára.
- El akarsz bocsátani a palotából, uram? - kérdezte a tündelány, hangjából eltűnt a korábbi magabiztosság. Igaza van a királynak, tényleg kissé hirtelen természetű.
- Természetesen nem. Még a hibáiddal együtt is ígéretes harcos vagy, úgyhogy ettől nem kell tartanod. Az igazi büntetést nem tőlem kapod, hanem azoktól, akik a legközelebb állnak hozzád. - Thranduil ajkára gonosz kis mosoly húzódott a gondolatra. - Most elmehetsz.
Tauriel gépiesen fejet hajtott, és a szállása felé sétált, közben azon töprengett, mit értett az uralkodó azon, hogy a hozzá legközelebb állóktól kapja meg a büntetését. Nos, nem sokkal később megtudta.

   A lány nem egyszer tapasztalta már, milyen gyorsan híre megy egy-egy pletykának, és nem volt ez másként az ő esetében sem. Alig fél órával azután, hogy beszélt a királlyal, a harcosok nagy része már tudott a szökésről. Tauriel magán érezte a kérdő, értetlen, néha megrovó pillantásokat, de senki nem mondott neki semmit, egészen addig, amíg össze nem találkozott Legolasszal, egy kicsi, rosszul megvilágított folyosón, amiken annyira szeretett sétálni. Ahogy lépdelt, észrevette Legolast közeledni vele szemben.
- Jaj de jó hogy látlak, Legolas! - sóhajtott fel megkönnyebbülten a tündelány, de a mosoly csakhamar eltűnt az arcáról, amikor a fiú a szokásos baráti ölelés helyett durván nekilökte a falnak, és elállta a menekülési utat.
- Neked teljesen elment az eszed? - sziszegte, szeme szikrákat szórt a dühtől, arcáról eltűnt a jól ismert barátságos mosoly, egész lényéről érezni lehetett az indulatot.
- Eressz el! - Tauriel látta mindezt, és megpróbálta oldalra lépve kikerülni, de Legolas észrevette, és megragadta a csuklóját, és a falhoz szorította. Esélye sem volt menekülni.
- Kiszöksz a palotából, hogy egyedül végezz egy hordával? Mégis mióta módi ez? - kérdezte fojtott hangon.
- tudod jól, miért tettem! Ha nem ölöm meg őket, még hetekig kitartottak volna! - vetette ellen a tündelány. - Kötelességem volt megtenni.
- Engem nem érdekel a kötelesség, sem az, meddig kellett volna harcolnunk! Arra nem gondoltál, hogy azok az orkok meg is ölhettek volna? - Legolas szorítása erősebb lett a gondolatra. - Elég, ha egyszer lankad az éberséged, és máris egy kardélen végzed.
- Mindig van rá esély, hogy vesztesen kerülök ki egy harcból, de eddig még sosem következett be. - vágott vissza a lány. - Nem kell engem félteni, tudok vigyázni magamra.
- Csak arra nem gondolsz, hogy mi, akik szeretünk és védeni akarunk, mennyit aggódunk érted. - mondta szemrehányóan a herceg. - Önző vagy, Tauriel, mert miközben cselekszel, csak azzal törődsz, hogy a te hírneved nőjön, közben pedig elfeledkezel azokról, akik meg akarnak óvni téged. - Legolas elengedte társnője csuklóját, hátralépet, és vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon.
- Most menj. - küldte el, és nem nézett rá. - Szavad sem akarom hallani.

Tauriel megsemmisülten állt ott, ahová a fiú lökte, még mindig ijedten kissé, de aztán szó nélkül elsietett. Úgy döntött, kimegy a friss levegőre, és így is lett. A fák közelében sétálva észrevette Galaeth-t, a nő is őt, így a vörös hajú odasétált nővéréhez.
- Miért vagy ilyen komor? - kérdezte tőle. Valóban, Galaeth-en nyoma sem látszott a szokott derűjének, és akkor sem zökkent ki ebből az állapotból, amikor megszólította.
- Te sem lennél vidám, ha az, akit a legjobban szeretsz, csak úgy elszökne, és az életét kockáztatva belevágna egy őrült kalandba. - mondta csendesen, és húga szemébe nézett, aki rögvest megértette, mire célzott.
- Galaeth, én... - Mentegetőzni szeretett volna, elmondani, miért tette, de a tündenő szomorú szemei belé fojtották mondanivalóját.
- Szólhattál volna, amikor visszatértünk, de nem, te inkább eltitkoltad, hátha sosem derül rá fény. - folytatta. - Én bízok benned, tudod jól, hiszen mindent elmondok neked, és úgy hiszem, ez kölcsönös.
- Az is! - helyeselt gyorsan Tauriel. - Nincsenek előtted titkaim. Azért nem szóltam, mert nem akartam, hogy aggódj miattam.
- Azt nem mondd, hogy nem jogosan teszem. - rázta meg a fejét Galaeth.
- Most akkor te is dühös vagy rám? - kérdezte a lány, és nyelt egyet.
- Nem dühös vagyok, hanem csalódott. - pontosított a nő. - Azt hittem, bízol bennem annyira, hogy elmondd az ügyes-bajos dolgaidat, de ezek szerint tévedtem. Ha te nem vagy bizalommal irántam, én sem biztos, hogy bízni tudok benned. Sajnálom.
Azzal otthagyta a tündelányt, aki teljesen el volt keseredve. Megtörtént az, amitől a legjobban tartott, összeveszett életének két legfontosabb szereplőjével.
- Hát persze. - motyogta. - Így értette Thranduil a büntetésemet.
Idegesen felsóhajtott, dühös volt önmagára, mert tudta, ha elmondta volna Legolasnak és Galaeth-nek, most nem veszett volna össze mindkettejükkel. Még sosem volt ilyen, igaz, Legolasszal voltak kisebb-nagyobb vitáik, de akkor ott volt mellette Galaeth, hogy bátorítsa. Egészen délutánig teljesen el volt keseredve, de amikor lódobogást hallott a híd felől, és megnézte, kik érkeztek, ez az érzés hamar elmúlt.

   A tizenöt tünde szinte egyszerre szállt le lováról, és elámulva nézték a palota hatalmas falait, az oszlopokat és a roppant kaput. Hajuk barna volt, ruhájuk kissé viharvert, s a legidősebbjük sem lehetett sokkal korosabb Taurielnél.
- Brandor! - kiáltott fel boldogan a lány, és odafutott barátaihoz. Még a boka fölé érő hó sem tudta megakadályozni, hogy először Brandor, aztán a többiek nyakába ugorjon.
- Hát ti hogy kerültök ide? - kérdezte, miután elengedte Tith-t.
- Ahogy sokan mások, mi is részt vettünk a csatában, így hivatalosak vagyunk a két nap múlva esedékes ünnepélyre. - magyarázta Gwilnis. - Úgyhogy itt leszünk egy ideig.
- De hiszen ez remek! - derült fel Tauriel. - Megmutatom nektek a palotát, körbevezetlek titeket a környéken, és mesélek pár dolgot. Annyi mindent csinálhatnánk!
- És fogunk is, csak előtte jelentenünk kell a királynak, hogy megérkeztünk. - hűtötte le Adonras. - Utána az lesz, amit te szeretnél.
- Már most várom. - vigyorodott el a tündelány, majd suttogva hozzátette: - Amikor beszéltek Thranduillal, nézzetek a szemébe, és ne látszódjon az arcotokon semmilyen érzelem. Foglaljátok el a szállásotokat, aztán találkozzunk a déli kapunál.
- Rendben. - bólintott Brandor, és tizennégy társával bement a kapun, eltűnve a kíváncsi szemek elől.
Tauriel a déli kapuhoz sétált, és amíg várakozott, felmászott az egyik közeli fára, és azon ülve gondolkodott. Igazán örült, hogy Brandorék a palotába jöttek, hiszen az elmúlt években csak ritkán találkoztak. Ráadásul így nem lesz magányos sem, márpedig ettől eléggé tartott. Negyed órával később kinyílt a kapu, és a tizenöt erdőtünde kilépett a szabadba. Tauriel leereszkedett a fáról, és csatlakozott hozzájuk.
- Menjünk el sétálni. - javasolta. - Rengeteg mesélni valóm van.
Így is tettek. Útközben szó terelődött a magánakciójára is, de a témát nem ő hozta fel.
- gondterheltnek tűnsz. - jegyezte meg Gwilnis. - Valami baj van?
- Nem csak annak tűnök, az is vagyok. - sóhajtott a vörös hajú.  - Várj, akkor ti még nem is hallottatok róla?
- Miről kellett volna hallanunk? - értetlenkedett Tith.
- Hát, arról, hogy... Szóval, hogy... Kiszöktem a palotából, amíg a sereg az orkok ellen vonult.
- hogy mit csináltál? - a falubeliek szinte egyszerre vonták fel szemöldöküket. - Elszöktél, amíg folyt a harc? Miért? És hogyan?
Tauriel erre elmesélte a történteket, megemlítve az olyan apró részleteket is, amit Thranduilnak nem mondott el. A többiek csodálkozva hallgatták, a végén pedig megmondták a véleményüket.
- Egy őrült vagy. - szólalt meg Tith. - Jó értelemben, persze.
- Szerintem jól tetted, hogy elmentél, a helyedben én is ezt tettem volna. - jelentette ki Thalanor.
- Veszélyes volt, nem mondom, de kötelességed volt utánuk menni. Helyesen cselekedtél. - veregette meg a vállát Nelleryn.
A legnagyobb visszatetszést keltő vélemény Brandoré volt.
- Várható volt, hogy ez bekövetkezik. - mondta. - Ismerünk téged annyira, hogy tudjuk, ha nem adnak neked lehetőséget a harcra, akkor majd te keresel magadnak. Vadóc lány vagy te, aki nem szereti, ha kihagyják bármiből is. Jóformán rá lettél kényszerítve arra a szökésre, már csak azért is, mert ez az utánpótlás-szállítmány előnyhöz juttatta volna az ellenséget. Szóval jól tetted, hogy megléptél.
- köszönöm. - mosolyodott el hálásan a lány. - Csak az bánt, hogy összevesztem Legolasszal és Galaeth-szel. Ha elmondtam volna nekik, amit tettem, most nem lennénk haragban.
- Na, ez viszont tényleg butaság volt tőled. - bólintót Faelin.
- Ők ketten meg akarnak óvni téged, és ezért, már ne is haragudj, jogosan dühösek rád. - kontrázott Doriel.
- tudom. - nyögte a vörös hajú. - Nagyon szeretem Legolast, sokkal több, mint egy barát, Galaeth-t pedig a testvéremnek tekintem, és mindkettejükért tűzbe mennék, ahogy értetek is, és pont ezért fáj ennyire.
- amikor Thranduil azt mondta, a hozzád legközelebb állóktól kapod meg a büntetésed, igaza volt, csakhogy nem számolt velünk- - mondta sejtelmesen Gwilnis. - Még ha Legolas és Galaeth dühösek is rád, mi itt vagyunk neked, és nem hagyjuk, hogy egyedül légy.
- Örülök, hogy ezt mondod. – Tauriel ajkára ismét mosoly kúszott.

   A falubeliek megtartották ígéretüket, méghozzá nem is akárhogy. Legalább hárman mindig vele voltak, de az sem volt ritka, hogy tizenhatan kilovagoltak, és hosszú órákat töltöttek el a közeli ösvényeken haladva, miközben az elmúlt két évtized történéseit mesélték egymásnak, rengeteg viccelődéssel megfűszerezve. Ha éppen a palotában, vagy a körül tartózkodtak, ez a jókedv azonnal megtűnt mindenkinek, de főleg Tauriel vidámsága lepte meg őket. Arra számítottak, teljesen le lesz törve, vagy legalábbis elszégyelli magát, ám ennek pont az ellenkezője történt. A lány szemmel láthatóan kivirult, életkedve hatalmas lett és rengeteget mosolygott, annak ellenére is, hogy páran rosszalló pillantásokat vetettek rá és barátaira. Az már csak hab volt a tortán, hogy sem ő, sem a falubeliek nem vettek részt az ünnepélyen, helyette csendesen sétáltak a csillagos ég alatt. Végül ez vezetett a kibéküléshez Galaeth-szel és Legolasszal, igaz, csak az ünnepély utáni napokban. Taurielnek már addig is javasoltál, hogy beszéljen velük, de kellett egy kis idő, amíg elég bátorságot gyűjtött hozzá. Félt a visszautasítástól, de amikor már másról sem volt szó, csak erről, elhatározta, megteszi, amit kell. Úgy döntött, először Galaethnél próbálkozik. Az ünnepélyt követő nap reggelén épp egyedül sétálgatott a karámok közelében, és azon töprengett, hogyan kezdeményezhetne beszélgetést nővérével, mikor valaki megszólította:
- Nem voltál ott az ünnepélyen. – jegyezte meg Galaeth, és odalépett hozzá.
- Találtam egy érdekesebb elfoglaltságot. – vont vállat.
- Mit?
- Próbáltam kitalálni, hogyan békülhetnék ki veled.
- Kibékülni? Hiszen össze sem vesztünk. – rázta meg a fejét a nő. – Veszekedés az, ami Legolas és közted volt, ki legfeljebb mosolyszünetet tartottunk. a kettő között óriási a különbség.
- De hát megharagudtál rám! – vetette ellen a tündelány.
- Tévedsz. Én mindössze csalódtam benned. – javította ki Galaeth. – Egyszerűen nem tudok rád dühös lenni, még akkor sem, ha megérdemelnéd.
- Ezzel én is teljesen így vagyok. – sóhajtott Tauriel. – nincs harag?
- Soha nem is volt. – A két lány engesztelésképp szorosan megölelte egymást.  – És soha nem is lesz.
- Jó, hogy rendeződött a helyzet, legalábbis veled. – mosolyodott el a vörös hajú.  – Ki szeretnék békülni Legolasszal is, de attól tartok, az nem lesz ilyen egyszerű. Tudom, hogy te, pármennyire is próbálod leplezni, a szíved mélyén egyetértesz a szökésemmel, de Legolas egyáltalán nem. Ő valóban haragszik rám, és ezt elég jól értésemre adta.
- Adj neki még egy kis időt. – javasolta Galaeth. – Pár nap, és ő is megbékél majd, meglásd.
- Remélem, így lesz. Addig is örülök, hogy veled rendeződött minden. – mondta, és lesütötte a szemét.
- Tauriel, ha te most írsz, én nem tudom, mit csinálok veled. – A tündenő a tenyerébe temette az arcát, majd újra felnézett. Tekintete találkozott húgáéval, kinek szemében örömkönnyek csillogtak, de sűrűn pislogva próbálta őket eltüntetni.
- Gyere, menjünk vissza a többiekhez. Addig is nem gondolok Legolasra. – S elindultak Brandorék felé. A falubeliek és Galaeth hamar megtalálták a közös hangot, így már tizenheten töltötték együtt a délelőttöt. Napközép után a nőnek négy másik harcossal együtt őrjáratra kellet mennie, de alig másfél nap múlva már vissza is tértek. Tauriel ekkor úgy döntött, megpróbál kibékülni Legolasszal, és este meg is kezdte terve megvalósítását.

   A herceg a folyóparton sétálgatott, fél szemével a lemenő Napot nézte, a másikkal pedig ügyelt rá, hogy ne menjen túl közel az omladozó sziklákhoz. Egy régi erdőtünde-dalt énekelt csengő hangon, mégis halkan, olyannyira, hogy a lány is csak akkor hallotta meg, amikor már csak alig öt méterre volt tőle. Megállt, és áhítattal hallgatta, egészen addig, amíg abba nem maradt az ének, ugyanis megérezte, hogy valaki van mögötte.
- Legolas. – szólította meg a tündelány. – Beszélhetnénk?
- Miről akarsz beszélni? – A fiú, bár felismerte a hangját, nem fordult meg.
- Tisztázni szeretném a köztünk lévő nézeteltérést, mert nagyon bánt, hogy napok óta haragban vagyunk, és egyáltalán nem beszélünk. – közölte minden kertelés nélkül a lány. – Ez így nem maradhat. Szeretném megmagyarázni.
- Kiszöktél a palotából, hogy egy ork horda után mehess, mindezt azért, mert nem jöhettél el velünk harcolni. Ez nem igényel semmiféle magyarázatot. – mondta szárazon Legolas.
Tauriel nyelt egyet. Az első kísérlete kudarcot vallott, de nem akarta ilyen könnyen feladni.
- Akkor te magyarázd meg, miért voltál olyan durva velem a folyosón. – kérte. – Miért löktél neki a falnak, és álltad el a menekülési utat? Megijesztettél vele.
- Azt mondtad, megijesztettelek? – A fiú ekkor végre felé fordult, arcán tisztán látszott a meglepődés.
- Igen. – A vörös hajú odasétált a társához. – Megijesztettél, mert nem ilyen szoktál lenni. Az a Legolas, akit én megismertem, kedves, gyengéd és barátságos, uralkodni tud a dühén, de legfőképp, sosem bántana másokat. Ott, akkor te pont az ellenkezője voltál ennek.
- Jogosan vagyok dühös rád!
- De miért? Mi a haragod igazi oka? Az, hogy egyedül mentem, hogy nem szóltam róla, vagy valami más,
- Tauriel, én azért neheztelek rád, mert ez a kaland a halálodat is okozhatta volna. Igazad van, tudok uralkodni a dühömön, de ez a te esetedben nem így van. Az ehhez hasonló esetekben egyszerűen nem tudom visszafogni magam. – nézett a szemébe a herceg. - Szörnyen kockázatos dolog volt ez a szökés, így is csoda, hogy túlélted. Az életedet tetted kockára! Egyedül három varg és tizenkét ork ellen, és senki sem volt ott, hogy megvédjen téged. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha mondjuk valamelyik ork eltalált volna egy Morgul-nyíllal. Meg akarlak védeni, tudod jól, és végtelenül dühít, ha megtagadod erre a lehetőséget.
- Nem vigyázhatsz rám örökké.  – mondta halkan a lány. – Tapasztalatokat kell szereznem, és a folyamatos őrizet csak hátráltatna ebben.
- Azt kéred, nézzem végig, ahogy az életeddel játszol, úgy, hogy nem léphetek közbe, ha valami baj érne? Ezt nem tudom megtenni. – rázta meg a fejét.
- Eszembe sem jutott ezt kérni. Biztosan van olyan megoldás, ami mindkettőnk számára előnyös. – Tauriel kétségbeesetten gondolkodott. – Mondjuk, legközelebb velem jöhetnél, akkor te tudsz vigyázni rám, és én sem lesek korlátok közé szorítva. Bármire kész vagyok, csak ne légy rám dühös.

   A tündelány hangja megbicsaklott, szeme megtelt könnyel. Most értette csak meg, mennyire aggódik érte a fiú, és hogy szeretné megóvni őt, s ez a tudat felébresztette benne a bűntudatot és a megbánást. Egész eddig azt hitte, Legolas ugyanazon ok miatt dühös rá, mint az apja, de most már bebizonyosodott, hogy igazi jó baráthoz méltó módon csak az életét féltette. Tauriel nagyon szerette őt, és borzasztó érzés volt vele haragban lenni. Ahogy felnézett társára, egy könnycsepp legördült az arcán, majd követte őt egy másik is.
- Mi a baj, mellon? – kérdezte aggódva a herceg. – Miért sírsz? Hiszen kibékültünk.
- Nem sírok, csak megkönnyebbültem. Ó, Legolas. – A tündelány hirtelen felé lépett, karjait a nyaka köré kulcsolva szorosan átölelte, és a szőke tincsek közé temette az arcát. Most tört ki belőle az a rengeteg érzelem, amiket napok óta elfojtott magában. Nem zokogott, csak némán könnyezett, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, de ezt leszámítva jól volt. Legolas először igencsak meglepődött, de egy pillanattal később átkarolta a lány derekát, és a hátát simogatva nyugtatgatta. Ő is örült a kibékülésnek, de a szemében megjelenő könnyeket kipislogta, mielőtt még láthatóvá váltak volna. Gyengéden végigsimított társnője haján, érezve, ahogy a remegés végigfut annak gerincén, majd megszűnik, és nem is tér vissza. Tauriel végre megnyugodott. A herceg óvatosan lefejtette a lány karjait a nyakáról, és kissé eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.
- Bocsáss meg, amiért durva voltam veled. – suttogta. – Ígérem, soha többé nem fogok fájdalmat okozni.
Hüvelykujjával finoman letörölte a könnyeit és azok nyomait, végigkalandozva Tauriel egész arcán, aki eközben lehunyta a szemét, élvezve ezt a kis figyelmet. Legolas szorosan tartotta, ám ő ennek ellenére a karjába kapaszkodott. Mikor már nem érezte a bőrén az érintését, kinyitotta szemeit, és az első pillanatban azt hitte, álmodik. A horizonton alábukó Nap utolsó sugarainak egyike pont a fiúra vetült, világosszőke haját aranyszínűvé változtatta, ami kiemelte elképesztően kék szemét, arccsontja élesen kiütközött hibátlan bőrén, piros ajkai alig centikre voltak az övéitől. Legolas azonban csók helyett magához ölelte, s a lány a mellkasára hajtotta a fejét, hallgatva a szívdobogását. Mikor a herceg ajka a haját érintette, sóhajtott egy nagyot, és engedte, hogy testét átjárja a nyugalom.

   Nem tudták, meddig maradtak így, összefonódva, de amikor elengedték egymást, már félhomály volt. Egészen lefekvésig együtt maradtak, akkor is csak azzal az ígérettel váltak el egymástól, miszerint holnap is beszélnek majd. Másnap, reggeli közben a lány elújságolta Galaethnek, hogy Legolasszal is kibékült, majd később ugyanezt a falubelieknek is elmondta. A hír gyorsan terjedt, és csakhamar mindenki tudta, Tauriel és két legjobb barátja között újra szent a béke. Természetesen Thranduil is tudomást szerzett a dologról, nem sokkal később pedig magához hívatta Galaeth-t, aztán a fiával beszélt, és csak harmadnap rendelte magához Taurielt valami fontos ügy miatt.
- Úgy hallottam, rendeződött a helyzet közted és a barátaid közt.  - szólt a király.
- Ez így igaz, uram. - helyeselt a lány, megeresztve egy apró mosolyt.
- Mindkettejükkel beszéltem, és az ő véleményüket is figyelembe véve hoztam meg egy számodra igen fontos döntést.
- Miféle döntést, uram?
- Azt, amit olyannyira vársz évek óta. Két nap múlva harcossá leszel avatva, és csatlakozhatsz az egyik csapatunkhoz az erdő védelmében folytatott küzdelemben. - mondta ki kertelés nélkül Thranduil.
A tündelány szeme tágra nyílt a döbbenettől, először el sem akarta hinni, de tudta, az uralkodó sosem tréfál, így komolyan vette.
- Ez igazán nagy megtiszteltetés, és valóban hosszú ideje vágytam rá. - mondta végül.

   Thranduil még tudatott vele pár dolgot, aztán elmehetett. Nem kellett sokat nyomoznia, hogy kiderítse, Galaeth és Legolas egy ideje már tudott a dologról, ám a király parancsára titokban kellett tartaniuk. A lány ezután Brandoréknak mondta el a nagy hírt, a falubeliek szívből örültek neki, és ez a vigadalom egész nap kitartott. Másnap Galaeth révén megkezdődött a készülődés. Először is ellátogattak Idhrenhez, hogy szerezzenek Taurielnek pár új ruhát. Mert a régi igencsak ramaty állapotban volt. Kapott egy új, barna mellényt, egy sötétzöld, elöl apró gombokkal záródó, hosszú ujjú inget, amihez barna alkarvédő tartozott, és egy szintén barna nadrágot. A csizmája még bírta a strapát, úgyhogy az maradt. A tündelány kisebb változtatásokkal ugyan, de ezentúl mindig így öltözött, ez lett az ő megszokott viselete hosszú évszázadokon keresztül. A palotában aztán összepakolták a holmiját az útitáskájába. A csomag nem lett valami nehéz, mindössze egy váltás ruha, egy kisebb takaró és pár apróság került bele. Este még egyszer, utoljára bejárta a barlangokat, megjegyezve azoknak minden szegletét, majd tett egy sétát a szabadban.
- Tauriel, gyere ide egy kicsit! – hallatszott Galaeth hangja, amikor a keleti szárny elé ért. – Van számodra valamim, ami tetszeni fog.
A tündelány odaszaladt hozzá, és kíváncsian pillantott rá, majd szeme a kezében tartott íjra szegeződött. Rögtön felismerte a fegyvert.
- Csak nem… anya íja ez? – kérdezte némi hitetlenkedéssel a hangjában.
- De igen, az. – bólintott a nő. – A király megkért, hogy adjam oda neked, úgyhogy elhoztam. Már elég nagy vagy hozzá, hogy ezt használd a régi helyett. Lőj vele egyet!
Tauriel bólintott, majd előhúzott egy nyilat a tegezből, a húrra illesztette, és kifeszítette. Kissé ugyan nehezebb volt felhúzni, de nem okozott különösebb nehézséget. A vessző úgy repült, mint egy álom, és belefúródott a fába, amit megcélzott. Varázslatos érzés volt az édesanyja egykori íjával lőni, úgy érezte, mintha akkor ő is ott lenne vele.
- Köszönöm, Galaeth. – mosolyodott el, és szorosan megölelte nővérét. – Ez a legszebb ajándék, amit csak kaphattam.
- Megérdemled, kicsi lány. – simította meg a vörös tincseket a nő, aztán visszamentek a palotába, és aludni tértek.

   Az avatás napján, Galaeth szobájában ülve úgy érezte, nem is ő izgul a legjobban, hanem nővére.
- Galaeth, ha így remeg a kezed, inkább hagyd, majd befonom én a hajamat. – ajánlotta fel a lány.
- Nem is remeg a kezem! – tiltakozott a nő, és tovább folytatta a munkát. – Remélem tudod, mikor mit kell tenned vagy mondanod.
- Ha álmomból riasztanának fel, is tudnám. – biztosította Tauriel. – Kik lesznek ott a harcosok közül?
- Brandorék, Hirannon és néhány magasabb rangú tiszt, én és persze Legolas. – hangzott a válasz. – Kész is vagy. Nekem most mennem kell, tíz perc, és kezdődik az avatás. A trónteremben találkozunk. – A tündenő megpuszilta húga feje búbját, aztán elsietett.
Tauriel egyedül maradt a gondolataival, minden félelmével és várakozásával. Vajon Legolas is ezt érezhette annak idején? Egészen biztos. A tíz perc mintha egy szempillantás alatt letelt volna, ő legalábbis úgy érezte, miután elhagyta a szobát, és egy mély levegőt véve a király felé sétált. Furcsa, de nem érzett idegességet vagy nyugtalanságot, tudta, mi következik, mi lesz vele ezek után. Erre várt, amióta csak idekerült, és végtelenül boldog volt, hogy ez most bekövetkezik. Ahogy megállt Thranduil előtt, szíve a torkában dobogott, de arca és viselkedése nyugalmat tükrözött.
- Minden harcossá avatás különleges esemény. – szólt a király. – Akik látják, azok átérzik az ifjú katona örömét, és ők maguk is derűsek, mert új társat kapnak, akivel közös csaták tucatja vár rájuk. De a legnagyobb jelentősége mindig a reménybeli harcos számára van, különösen akkor, ha évtizedek óta várt erre a pillanatra. Tauriel, kész vagy letenni az egész életedre kihatással bíró esküt?
- Készen állok, uram. – A tündelány térdre ereszkedett, fejét lehajtotta, úgy mondta el az eskü szövegét.  –Én, Belchir lánya Tauriel, esküszöm, hogy véremet és életemet a királyság védelmének szentelem. A harctól erő el nem félemlít, erő el nem tántorít. Magamat élve elfogni nem engedem. Esküszöm, hogy minden lehetséges módon védeni fogom a királyi családot, a palotát és a Bakacsinerdőt, s ebben csak a halál akadályozhat meg.
Bár az „egyszerű fogadalom” szövege rövidebb és tömörebb volt, mint a hercegi eskü, a tartalma legalább olyan gyönyörű volt. A pár pillanatnyi csend után Thranduil a kardjával megérintette a lány vállait.
- Ez az eskü kísérjen végig életed folyamán, és adjon erőt akkor is, amikor minden fény kihunyni látszik. – mondta az uralkodó.
Tauriel felállt, majd a jelenlévők felé fordult. Szemét végigjáratta a tündéken, és látta, Brandorék szája sarkában ott bujkál a mosolyuk, Hirannon elismerően rápillant, Galaeth pedig, bár a szeme furcsán csillogott, büszkén nézett húgára.
- Új státuszodból adódóan egy időre el kell hagynod a palotát. – folytatta Thranduil. – Új helyednek az erdőtünde-őrséget jelölöm ki, onnan kezded meg harcosi kimeneteledet. Néhány perc, és indultok is, ha el akarsz búcsúzni a barátaidtól, a főkapunál megteheted.
- A király és fia kisétált a trónteremből, Brandorék pedig a keleti kapun hagyták el a barlangokat, hogy a lovaikért menjenek. Galaeth, Hirannon és négy másik tünde maradt csak ott vele, s rövid megbeszélés után ők is a főkapuhoz mentek. Amikor kiléptek a szabadba, Tauriel rögvest észrevette a rá várakozó tizenöt tündét, az egyik oszlop mellett Thranduilt és Legolast, akik mellé – mint a lány életének harmadik befolyásolója – Galaeth is odaállt.
- Azzal, hogy harcossá avattak, nem sok minden fog változni a megítélésedben. – mondta neki Hirannon. – Mindig úgy tekintettünk rád, mint aki közénk tartozik, függetlenül attól, harcossá voltál-e avatva.
- Jó ezt tudni. – mosolyodott el halványan.
- Tauriel. – szólt halkan Thranduil. – Gyere ide.
A tündelány megfordult, és kecsesen a király elé lépett.
- Tudom, milyen régóta vártál erre a pillanatra. – mondta az. – Itt a lehetőség, hogy olyan életet hozz létre magadnak, amilyenről mindig is álmodtál. Mától kezdve csak rajtad múlik, mire fogod vinni, de van egy biztos pont, amiből elindultál, és ahová vissza is térhetsz. Kevesek mondhatják el ugyanezt, nekik sokkal rögösebb az ide vezető út. Próbáld meg kihasználni ezt az előnyt. Sokra viheted még, ha komolyan veszed a feladatod.
A lány némán fejet hajtott, s ekkor észrevett az uralkodó tekintetében valamit, amit az itt leélt huszonhárom év alatt talán csak egyszer látott. Igazából nem egy dolog volt, keveredett benne a büszkeség, az elégedettség, az elismerés, és még valami, amit nem tudott nevén nevezni. Ezután tovább lépett Legolashoz.
- Vigyázz magadra, mellon. - kérte a fiú. - Legalább a kedvemért.
- Megpróbálok. - ígérte.  - Ugye még találkozunk?
- Előbb-utóbb biztosan. Néha majd gondolj rám.
- Nem fog úgy eltelni nap, hogy ne tenném. Lélekben mindig ott leszek melletted.
- Örülök, hogy ezt mondod. - Legolas aprót mozdított a kezén, de a tündelány már ebből az alig észrevehető mozdulatból is tudta, mit szeretne. A két fiatal összeölelkezett, mélyen beszívva egymás illatát, nem törődve azzal, mit mondanak róluk mások. Mikor elengedték egymást, összenéztek, tekintetükben minden ki nem mondott szó benne volt.

   Tauriel végül Galaeth elé állt.
- Ugye nem sírsz? - kérdezte tőle.
- Dehogy. - rázta meg a fejét a nő. - Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de ettől még nem lett könnyebb. Annyi éven át mellettem voltál, most pedig egyik pillanatról a másikra elveszítelek.
- Nem örökre megyek el, te is tudod. Idővel visszatérek, és akkor minden olyan lesz, mint régen.
- Ebben tévedsz. Mostantól semmi nem lesz ugyanolyan. Az idők változnak, ahogy mi magunk is, és senki sem tudhatja, mit hoz a jövő, hogy miként látjuk újra egymást. De néhány dolog erősebb az idő múlásánál, ezek azok a ritka, értékes kincsek, amiket óvni, vigyázni kell, hogy sokáig fennmaradhasson.
- Ilyen például a barátság. - fejezte be a gondolatmenetelt a lány. - Nem fogom elfelejteni, amit mondtál. Bármi is lesz, rám mindig számíthatsz. Hiszen olyan vagy nekem, mint a testvérem. Sosem tudnálak cserbenhagyni.
- Az érzés kölcsönös. - mosolyodott el Galaeth. - Mielőtt elmész, ezt még oda szerezném adni. - Azzal előhúzott egy kisebb tőrt, és húga kezébe adta, aki álmélkodva nézte a fegyvert. - Ez a tőr nem egyszerű szúrószerszám, különleges ereje van, csak akkor használd, ha közvetlen életveszélyben vagy, és nincs más kiút. Remélem, emlékeztetni fog arra, aki adta.
- Ha van valaki, akit sosem tudnék elfelejteni, akkor az te vagy, Galaeth. - jelentette ki a tündelány, és szeretetteljesen megölelte nővérét, majd pillanatokkal később elengedte, mert attól félt, olyan erővel szorítja, hogy nem kap tőle levegőt.
- No in elenath hílar nan rad gin. (Minden csillag ragyogjon az utadon.) - kívánt neki szerencsét a nő.

    A tündelány rámosolygott, aztán elindult Brandorék felé. Revia már útra készen várta, hogy gazdája felszálljon rá, mellette ott volt az útitáska, amit Tauriel rögvest átvetett a vállán, és felült hátasára. Még egyszer, utoljára visszanézett, s elméje örökre elraktározta a kapu előtt álló Thranduil, Legolas és Galaeth képét. Ezután csatlakozott az erdőtündékhez, s elindultak vissza a faluba. Sok dolog örökre eltűnt ekkor az életéből, de ő inkább arra rengeteg kalandra gondolt, amik ott várnak rá, mélyen az erdő szívében.

 

 
 
 
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Helo

(Viki, 2015.03.08 10:10)

Boldog nőnapot kívánok!

Mi történt?

(Lúthien, 2015.03.05 16:15)

A barátnőm most szeretné elkezdeni ezt a történetet, de arra lettem figyelmes, hogy eltűnt az első fejezet. Megkérdezhetem ez miért van? És még valahol meg lehet találni az első fejezetet?
Na de ettől függetlenül, nagyon szuper volt ez a fejezet is, szerintem nagyon sokan várták már ezt, és nem tudom, hogy végül össze akarod e hozni Taurielt és Legolast, de ha igen, akkor nagyon tetszik hogy kelted folyamatosan a feszültséget.

Re: Mi történt?

(Tündelány, az oldal írója, 2015.03.05 16:40)

Szia! Én is észrevettem, hogy eltűnt az első fejezet, de nem azért, mert levettem. Néhány napon belül megoldom a problémát, ezt itt és most megígérem, de addig, ha az archívum menüpontban visszalapoztok, ott megtalálható. Addig lépegessetek visszafelé, amíg augusztus hónaphoz nem értek. Bocsánat a kellemetlenségért, legkésőbb hétfőre helyre fog állni a rend!
A szerelmi szálról: ez egy Legolas/Tauriel párosítású fanfic, úgyhogy a végén össze fognak jönni. Feszültségből pedig nem lesz hiány, abban biztos lehetsz. :)

Nagyon tetszik!

(Viki, 2015.03.02 17:44)

Egyszerűen hihetetlenül jó volt!Alig vártam már ezt a részt!Köszönöm!Köszönöm,hogy legalább ennyi őszinte öröm lehetett a napomban!

Re: Nagyon tetszik!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.03.04 14:31)

Drága Viki! Örülök, hogy örömet szerezhettem mind neked, mind a többi olvasónak. Bevallom, nekem is ez volt az eddigi kedvenc fejezetem, élmény volt kitalálni és megírni. Nemsokára jön a következő is. :)