Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. fejezet

2015.03.17

   Alig telt el pár hét azóta, hogy Taurielt harcossá avatták, és csatlakozott az erdei őrséghez, máris kaptak feladatot, méghozzá nem is akármilyet. Eleve szokatlan volt, hogy a király levélben ad nekik utasítást, nem pedig küldönc mondja el az üzenetet, de ez csak még jobban felkeltette kíváncsiságukat. Miután a futár ellovagolt, összegyűltek egy körbe, hogy Brandor felolvashassa a levelet. A fiú feltörte a pecsétet, széthajtotta a papírt, és elkezdte olvasni a vékony, határozott tollvonásokkal írt tengwákat.
- Üdvözlet az erdei őrség harcosainak. Mint tudjátok, itt, a Bakacsinerdőben évszázadok óta élősködik a gonosz, óriáspókokkal, vargokkal, orkokkal és más sötét teremtményekkel benépesítve otthonunkat. Néhány napja egy farkas falka tört be délről az országba, és kijátszva a déli határőrzőket, most pusztítva járják az erdőt, márpedig ez így nem maradhat. A ti feladatotok utánuk menni, és végezni velük, mielőtt bárit megölnének. Egy hetet kaptok, amennyiben nem sikerül, tiétek a felelősség minden sérülésért vagy halálért. Kísérje szerencse utatokat.
- Néhány pillanatig senki sem szólalt meg, szokás szerint Tith tette meg először.
- Remek. A feladat világos, már csak végre kell hajtanunk. – mondta, és megpróbálta a többieket is fellelkesíteni. – Gyerünk, gondolkodjatok! Mit kellene tennünk, hogy minél előbb kinyírjuk őket?
Szerencséjére Tauriel is gyorsan felocsúdott a meglepetésből.
- Igaza van. – szólta. – A lehető leghamarabb űzőbe kell vennünk a farkasokat. Brandor, te vagy ilyenkor az ész, szerinted mit tegyünk?
- Még ma el kell indulnunk, ha utol akarjuk érni őket. – A fiú agyában máris kattogni kezdtek a fogaskerekek. – De kell egy terv, a nélkül életveszélyes lenne belevágni bármibe is. Kinek van ötlete?
Gwilnis jelentkezett, és szót kért.
- Konkrét tervem nincs, csak azt tudom, lóháton kellene mennünk. Sokkal gyorsabban haladnánk, és kevésbé lennénk sebezhetők.
Ezzel mindenki egyetértett, s hamarosan egyre-másra születtek a különféle javaslatok, melyek közül nem egy igencsak hasznosnak bizonyult. Végül negyed órás vívódás után arra jutottak, a lehető legfeltűnésmentesebben erednek utánuk, és meglepetésszerűen, lesből támadnak majd. Miután ezt kiagyalták, nem teketóriáztak sokat, máris elkezdtek készülődni. Magukhoz vették fegyvereiket, útitáskájukat megtöltötték néhány nélkülözhetetlennek ítélt dologgal meg némi élelemmel, kivezették lovaikat a karámból, felültek rájuk, és már indultak is észak felé.

   Egy nyomolvasó mindig áldás egy osztag számára, s az már csak ráadás, ha az a nyomolvasó egyben jó barátjuk is. Tauriel mostanra teljesen beilleszkedett a falubeliek közé, átvette szokásaikat és napirendjüket. Ez már csak azért sem volt nehéz, mert kilencszáz évig élt hasonló körülmények között, így nem volt ismeretlen számára ez a lét. Hamar kiismerte az erdő ezen részét, és mire kitavaszodott, minden egyes fát, partszakaszt és ösvényt ismert. A vadászatokból is jócskán kivette a részét, előfordult, hogy azon versenyzett valamelyik fiúval, melyikük ejt el több vadat. Most épp arról folyt a vita, kinek van esélye több vargot legyőzni.
- A farkasok ellen puszta erővel semmire sem mész, Adonras. Náluk gyorsaságra és józan észre van szükség, márpedig azt én képviselem. – érvelt a lány.
- Vagy egy jó íjra, egy magas fára és némi szerencsére. – toldotta meg a listát Merenioth. – Biztosabb dolog távolról leszedni őket, mint közéjük merészkedni.
- Legolas és én már csináltunk olyat. Lőttünk mindegyik vargba pár nyilat, utána pedig már könnyűszerrel elbántunk velük.
- Tényleg, Legolas! Nagyon hiányzik? Szoktál rá gondolni?  - tudakolta Faelin.
- Bármit megtennék, hogy itt lehessen velem. – sóhajtotta a vörös hajú. – Rengeteget gondolok rá, hogy vajon mit csinál, mi lehet vele most és hasonlók. Most még jobban hiányzik, mint amikor az északi határra ment tanulni.
- Hamarosan újra találkozni fogtok, meglásd. – vigasztalta Doriel. – És akkor majd újra együtt lehettek.
- Milyen értelemben?
- Erre neked kell tudnod a választ. – tért ki ügyesen a felelet alól Nelleryn.
Tauriel a szemét forgatva sóhajtott, és megpróbálta másra terelni a szót.
- A palotából csak a barátaim hiányoznak, semmi más. – jelentette ki.
- Ezt nem csodálom. – mosolyodott el keserűen Thalanor. – nekem bőven elég volt az ott eltöltött egy hét. Többet nem is bírtam volna.
- Miért? Igaz, rengeteg a szabály és az előírás, és nagy a szigor, de amúgy egész elviselhető hely.
- Jó, de te már hozzászoktál. – legyintett Glantheg. – Nekünk nem biztos, hogy sikerülne.
- Mi az erdő gyermekei vagyunk, ahogyan te is, a palota nem az a hely, ahol igazán jól érezzük magunkat. – fűzte hozzá Gwilnis, amivel mindenki, még Tauriel is egyetértett.

   Miközben haladtak, a lány még a beszélgetés közben is a vargokra utaló jeleket kereste. Találtak is jó sokat, ebből arra következtettek, hogy a farkasok valószínűleg futottak. Amikor észrevett egy, a helyéről félig kitépett bokrot, aminek ágain sűrű, szürke szőrcsomók lógtak, feltételezése beigazolódott.
- Ahogy rohant a varg, bizonyára fennakadt a bokron, és amikor kitépte magát, itt maradt pár marok szőre. - magyarázta. - Ez már csak azért is jó nekünk, mert egy ideig hullani fog még a szőre, ami pedig első osztályú nyom.
- Ha még itt vannak a szőrszálak, akkor nem olyan régen haladhattak el itt. - gondolkodott hangosan Brandor. - Gyorsítanunk kell, hátha utol érjük őket. - És máris lépésből vágtába ugrattak. Félelem nélkül száguldottak a fák között, ugratták át a bokrokat, a farönköket és a vizes pocsolyákat, és galoppoztak át a tisztásokon. A nyomok megmutatták nekik az utat, legalábbis egy darabig, mert jó tíz mérföld után egyszerűen eltűntek.
- Olyan nincs, hogy csak úgy felszívódnak! - Tauriel nem akarta beismerni, hogy zsákutcába jutottak. - Keressetek tovább!
Az erdőtündék leszálltak lovukról, hogy lábnyomokat, szőrcsomókat vagy bármi más jelet keresve átvizsgálják a területet, de bármennyire is alaposak voltak, nem találtak semmit.
- Ez így nem jó. - sóhajtott idegesen Argalarin. - A vargok délről jöttek, tehát a leglogikusabb megoldás szerint északnak kell haladniuk.
- Ekkora szörnyetegek nem tűnhetnek el csak úgy! - kontrázott Randír.
A csapat teljesen megzavarodott, s bármennyire is gondolkodtak, nem jutott eszükbe sem a magyarázat, sem a megoldás. Már-már teljesen eluralkodott rajtuk a tanácstalanság és a kétségbeesés, amikor az ikrek, akik szintén aggódva, de hidegvérrel fogadták a nyomok elvesztését, közbeszóltak.
- Azzal, hogy elkezdünk sopánkodni, nem megyünk semmire! - emelte fel a hangját Miro. - Ha eltűntek a nyomok, a falka bizonyára szétvált, és más-más irányba mentek tovább.
- Amennyiben követni akarjuk őket, nekünk is csapatokra kell szakadnunk, és egyenként követni őket. Ennyi a megoldás. - egészítette ki Rion.

  A többiek másodpercekig csak pislogni tudtak a döbbenettől, hogy a két legfiatalabb fiú teszi őket helyre. De aztán belátták, hogy igazuk van, és máris elkezdték kialakítani a csoportokat.
- Három csapatra oszlunk - kezdte Brandor –, ezeknek én, Tauriel és Adonras leszünk a vezetői. Hogy ki kihez szeretne tartozni, arról mindenki szabadon dönt.
Pár perc alatt létrejöttek a csapatok. Brandorral ment Gwilnis, Merenioth, Miro, Rion és Argalarin; Adonrasszal Doriel, Nelleryn, Thalanor és Tith; míg Taurielhez Faelin, Glantheg, Randír és Edleror csatlakozott.
- Hét nap múlva itt találkozunk. - mondta Brandor. - Ha valamelyik csoport nem érne vissza, akkor megkeressük, a lényeg az, hogy mind a tizenhatan élve hazajussunk.
- Rendben. - bólintott a másik két csoportvezető, és elindultak; Brandorék északra, Taurielék nyugatra, Adonrasék pedig keletre.

  Brandoré volt az egyetlen hatfős csapat, így rá hárult a legnagyobb felelősség, és ezzel ő is tisztában volt. Annak viszont végtelenül örült, hogy Gwilnis hozzá került, mert vele mindig megosztotta, ha valami nyomta a szívét. Ők ketten szinte együtt nőttek fel, ismerték egymást, mint saját magukat, szavak nélkül is értették, mire gondol a másik. Ez a bensőséges viszony közel négy évszázada tartott, és időközben egyre szorosabb lett, míg a fiú rá nem jött, hogy bizony belé szeretett. Nem szólt senkinek, és igyekezett nem kimutatni, mit érez, de ennek ellenére már észrevette párszor, hogy Tauriel és Tith, a két legszemfülesebb kérdőn néz rá, mikor megkéri őt, vigyázzon magára, ha vadászni megy, vagy ha odaáll mögé, és finoman korrigálja a hibáit késdobásnál. Titkon egy kicsit örült, amiért a két lány most nincs itt, de annak még jobban örült volna, ha valami módon megtudhatná, Gwilnis is érez-e iránta a barátságnál többet. Ezen gondolkodott, közben észre sem vette, hogy lova kis híján belelépett egy gödörbe, és pár hüvelyknyire annak szélétől megbokrosodott, oldalra táncolt és felágaskodott – volna, ha Gwilnis mellé nem lovagol, és meg nem ragadja a kantárszárat, fegyelmezve az állatot.
- Hó, Taranis. - Brandor megállította a csődört, hogy az megnyugodjon.
- Minden rendben? - kérdezte aggódva Gwilnis, és a fiú legnagyobb meglepettségére a szárat fogó kezére helyezte az ő kezét. - Majdnem beleestél abba a gödörbe.
- Tudom, de hála neked, ez nem történt meg. - mosolyodott el Brandor. - Gyanús nekem ez a gödör, megnézem közelebbről is.
Azzal leszállt Taranisról, a veremhez sétált, letérdelt a szélénél, és alaposan szemügyre vette. A többiek követték példáját, és hamarosan nekik is feltűnt az, ami a vezérüknek.
- Ez nem természetes módon keletkezett. Látjátok az alján azokat a keskenyebb, de mélyebb barázdákat? Le merem fogadni, hogy az ott a varg karmainak a helye, és ez a gödör az ő munkájuk. - mondta a fiú.
- Tehát jó irányba haladunk. - vonta le a következtetést Gwilnis.
A csapat ezután továbbindult, de Brandor mellé ez alkalommal odaállt Gwilnis is, Étaír hátán, s a két legidősebb egymás mellett haladva vezette a csapatot.
- Szívből remélem, hogy jó vége lesz a dolognak. - gondolta a fiú, és vetett egy oldalpillantást szerelmére.

 

   Adonrasnak máris elege volt a lányok fecsegéséből, pedig alig fél órája volt annak, hogy elindultak. Nem mintha nem szerette volna őket testvéreként, de ő az a fajta fiú volt, aki csendben tette a dolgát, nem beszélt feleslegesen, amolyan csendes, de kőkemény megfigyelőként tevékenykedett. De ha egyszer megszólalt, olyankor mindig ráfigyeltek, mert fontos dolgokat mondott. Most sem történt ez másként.
- Csendet! - emelte fel a kezét, mire társai rögtön elhallgattak. - Halljátok ezt a vijjogást?
A tündék hegyezni kezdték a fülüket, s kisvártatva madárhangokat hozott a szél, károgás, vijjogás és szárnycsapások keverékét, s ebből tudták, valami felzavarta őket, méghozzá nagyon.
- Biztosan vargok. - suttogta Tith. - Gyerünk, talán beérjük őket!
Az öt lovas vágtába ugratott, s elindult a hang irányába. Már előre örültek, hogy végre harcolhatnak, izmaik megfeszültek, és mikor negyed órás vágta után egy tisztásra értek, készek voltak végezni velük, de amikor meglátták, mi van ott, harci kedvük rögtön lelohadt. Farkasok helyett elpusztult madarak tucatjai hevertek véresen, kizsigerelve, a pusztítás ékes bizonyítékaként.
- Elkéstünk. - mondta lemondóan Nelleryn. - Már messze járhatnak.
- Pedig olyan közel voltak! - Thalanor tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. - Mi lehettünk volna az elsők, akik végeznek velük!
- Lesz még rá lehetőség, ne aggódj. - csitította Tith. - Induljunk tovább, hátha keresztezzük majd egymás útját.
A csapat őszintén remélte, hogy így lesz.

 

   Miközben haladtak, Tauriel elengedte Revia kantárját, és előhúzta a tőrt, amit Galaeth-től kapott. A fegyver markolata kényelmes volt, és tökéletesen illett a kezébe, pengéje borotvaéles és ragyogó ezüstös színű, s kecses, vékony tengwákkal belé volt vésve: Kishúgomnak. Valóban, a nő Rawion halála óta a húgaként tekintett rá, és ezt nem mulasztotta el a tudtára adni. A lány komolyan vette a kérést, hogy csak közvetlen életveszélyben használja, így eddig még egyszer sem szennyezte be vér, és bízott benne, hogy soha nem is fogja.
- Tauriel, ezt nézd! - Gondolataiból egy pillanat alatt visszatért a jelenbe, köszönhetően Edleror felkiáltásának. - Ezt nem vargok hagyták?
A fiú egy vastag törzsű fára mutatott, melynek kérgén mély, egészen a lágy részekig elérő bevágások voltak. Minden valószínűség szerint egy hatalmas állat óriási karmai voltak, ami jelen esetben csak egyet jelenthet.
- De igen, eltaláltad. Még a legnagyobb medvének sincs ekkora lábnyoma.
- Tehát jó úton vagyunk. - következtetett Faelin.
A csapat ebben a tudatban folytatta nyugat felé vezető útját.
- Hova jutunk, ha sokáig erre megyünk? - kérdezte Randír.
- Egyszer csak azt veszed észre, kint vagy az erdőből. - felelte Glantheg.
- Ti már jártatok a birodalmon kívül? - tudakolta Tauriel. - Én még sosem.
- Mi sem. - rázta meg a fejét a fiú. - Egész életünkben az erdőben laktunk, az azon túli területeket legfeljebb csak a fákról láttuk. Őszintén, nem is nagyon szereznénk elhagyni a Bakacsint, elvégre ez az otthonunk.
- Erről nekem is ez a véleményem. Erdőtünde vagyok, ennek születtem, itt nőttem fel. Nincs semmi a világon, amiért elhagynám ezt a helyet.
Évszázadokkal később kiderült, mégis van, de az már a távoli jövő. Még beszélgettek arról, miért szeretnek itt élni, de egyszer csak éles vonítás hasított az erdő csendjébe.
- Vargok! - mondták szinte egyszerre. - Utánuk!
Lovaik oldalához érintették sarkukat, hogy vágtára ösztökéljék őket, de azok jármódváltás helyett felágaskodtak, visszahőköltek, makacskodtak, a világért sem akartak volna tovább menni.
- Félnek. - szólt Tauriel, és megállította Reviát. - Érzik a veszélyt, és vannak olyan okosak, hogy nem mennek közelebb.
- Itt hagyjuk őket, hogy gyalog cserkésszük be a vargokat? - kérdezte Glantheg.
- Nem. - döntötte el Tauriel. - Túl kockázatos, és valószínűleg már megérezték a szagunkat, és árkon-bokron túl járnak. Elég, ha tartjuk az útirányt.
Így is tettek, s az öt tünde folytatta a nyugatra tartó utat.

 

   Este, kicsivel sötétedés előtt mindhárom csapat tábort vert, igaz, sok tíz mérföldre egymástól. A tűz körül ülve biztonságban érezték magukat, hisz a farkasok félnek a lángoktól, s így még ha a közelben is voltak, távol maradtak tőlük. A magukkal hozott kevéske élelem egy részét megették, aztán felosztották egymás között az őrséget, és elaludtak. Reggel első dolguk volt élelmet keresni, majd leápolták a lovakat, és továbbindultak. Akkor még egyikük sem sejtette, hogy a vesztükbe rohannak.

 

   A hat erdőtünde észak felé haladva egyre több, vargra utaló jelet látott, de magát állatot egyet sem. Ez egy idő után nagyon idegesítette őket, amit szóvá is tettek vezérüknek.
- Már másfél napja úton vagyunk, és a nyomokon kívül nem találtunk semmit! - fakadt ki Argalarin. - Kell egy új taktika, különben sosem találunk rájuk!
- Igaza van. - csatlakozott hozzá rögtön Gwilnis. - Kifutunk az időből.
- Mit javasoltok, mit tegyünk? - Brandornak nem igazán voltak ötletei.
- Szálljunk le a lovakról, és gyalog haladjunk tovább. - javasolta a lány. - Tudom, hogy lassabb, de kevésbé leszünk feltűnőek.
- Egy próbát megér. - vont vállat a vezető.
A csapat megállította a lovakat, leszálltak róluk, és nélkülük mentek tovább. Tudták, hogy hátasaik a gazdáik nélkül nem mennek sehova, legfeljebb vizet vagy levegőt keresni, így nyugodt szívvel indultak útnak. Miközben haladtak, mozgásuk és viselkedésük megváltozott, olyanok lettek, mint a ragadozó, ha a prédája után lopakodik; halk és óvatos, és hála zöldbarna ruhájuknak, szinte észrevehetetlenek. Oldalirányban széthúzódtak, három-négy méter távolságot tartva egymástól, úgy lopakodtak egész délelőtt, mérföldeken keresztül. Napközépkor aztán megálltak pihenni, de amikor továbbindultak, sikeresen belebotlottak egy medvébe. Az állat a bocsaival cammogott, így a tündék igyekeztek kitérni az útjából, hisz jól tudták, milyen agresszív ilyenkor az anya. Lassan visszahátráltak, vigyázva, hogy ne vegye észre őket. Ám a medvemama érzékszervei olyan kitűnőek voltak, hogy még az oly halk léptű fiatalok sem kerülték el a figyelmét. Persze rögtön feltámadt benne az anyai ösztön, és vad üvöltéssel megindult feléjük.
- Futás! - kiáltotta el magát Rion, de felesleges volt, mert akkor már mindenki rohant a hozzá legközelebb eső fához.

   A medve elképesztő sebességgel rohant, s csak pár centin múlt, hogy két lábra állva nem érte el az utolsóként a fára menekülő Riont.  De nem törődött bele a kudarcba, ugyanis hatalmas mellső mancsaival megragadta a fa törzsét, és teljes erőből rázni kezdte. Rion gyorsan megkapaszkodott egy ágban, de az egész fa aggasztóan rázkódott, és félő volt, hogy a fiú leesik, és a medve végezni fog vele. Ezt a többiek is látták, és mindent megtettek, hogy elcsalják az állatot, kiabáltak, integettek, de az rájuk se hederített.
- Hé, te nagy, ronda szörnyeteg! – Gwilnis megelégelte a sikertelen kísérleteket, és a tettek mezejére lépett. Előhúzta kését, és bár tudta, a penge nem fog áthatolni a vastag, bozontos bundán, a medve háta felé dobta a fegyvert. Jól gondolta, az állatnak semmi baja nem lett, de a figyelme immár felé terelődött. Felbőszülve rohant Gwilnis fája felé, ám ahelyett, hogy azt is rázni kezdte volna, minden erejét összeszedve nekifeszült, és megpróbálta kidönteni. A fa nem volt túl idős, így csakhamar veszélyes szögben megdőlt.
- A csudába. – motyogta a lány, miközben görcsösen kapaszkodott a fatörzsben. Biztos volt benne, hogy ezt nem ússza meg ép bőrrel, és már el akarta engedni a fát, hogy leugorjon, amikor egy jól ismert hang rákiáltott.
- Gwilnis! Itt vagyok baloldalt! Ugorj! – Brandor valóban a tőle balra lévő fa egyik ágán állt, és felé nyújtotta a kezét.
- Nem fog menni, túl messze vagy! – A lány nem hitte, hogy képes lenne megugrani a köztük lévő öt métert.
- Sikerülni fog csak bízz bennem! – győzködte a fiú. – Minden rendben lesz, csak ugranod kell. Gyere!
- Gwilnis vett egy mély levegőt. Ő maga is tudta, ha most nem dönt, csúnyán megjárhatja. Most vagy soha, gondolta, majd lendületet vett, és ugrott. Maga sem tudta, hogyan, de sikerült elérnie Brandorhoz, a fiú kinyújtotta érte a karját, és amint érezte, hogy szilárdan áll, gyorsan magához szorította, és nekidőltek a fa törzsének.
- Jól vagy? – kérdezte halkan.
- Semmi bajom.  – felelte zihálva a lány, és felnézett rá. – Hála neked.
Brandor nem szólt semmit, helyette gyengéden végigsimított a haján, eljátszadozva egy-egy tincset.
- Soha többé ne ijessz meg ennyire.  – kérte, és finoman homlokon puszilta.
- Nem foglak. – suttogta Gwilnis, és csak remélni tudta, hogy nem pirult el.
Lemásztak a fáról, a többiek ugyanis időközben elkergették a medvét, így a terep ismét biztonságossá vált.
- Senkinek nem esett baja? – nézett körül Miro.
- Minden rendben. – felelték egyszerre.
Rövid megbeszélés után úgy döntöttek, magukhoz hívják a lovakat, s miután ez megtörtént, már lóháton folytatták útjukat.
- Mit mondott neked Brandor ott a fán? – tudakolta Merenioth, amikor Gwilnis mellélovagolt.
- Semmi érdekeset. – legyintett a lány, de ő maga is tudta, hogy ez a legkevésbé sincs így.

 

   Aznap Adonrasék is bajba keveredtek, igaz, kevésbé súlyosba, mint amilyenbe Brandorék. Inkább lehetett okolni érte a télen esett rengeteg havat, a fagyos talajt és a gyenge napsugarakat, mint őket, de lehettek volna figyelmesebbek is, különben nem sétáltak volna bele egy mocsárba. Az erdőben nincs természetes, állandó ingovány, csak tavasszal alakul ki itt-ott néhány kisebb vagy közepes méretű, ha a télen megfagyott talaj csak kis mértékben enged fel, és nem tudja elvezetni a rengeteg olvadó havat. Ilyenkor egyes területek olyan mocsarassá válnak, hogy még lóháton is nehéz, sőt, veszélyes rajtuk áthaladni. Ezúttal is így volt. Az öt tünde egy idő után azt vette észre, lovaik lába egyre mélyebbre süpped a sárban, míg végül már térdig jártak benne.
- Remek. - nyögött fel Doriel. - Most aztán szó szerint pácban vagyunk. Adonras, te vagy a vezető, mit tegyünk?
- Az útiránytól nem térhetünk el, úgyhogy nincs más választásunk, át kell kelnünk  a lápon. - hangzott a felelet. - Én megyek elöl, ti libasorban kövessetek, és az általam járt utat használjátok, akkor talán nem lesz baj.
Adonras lassan elindult Midyrrel, óvatosan lépegetve, nehogy olyan részhez érjenek, ahol az olvadt hó és a sár alatt nincs szilárd talaj. A legkevésbé sem akartak beleragadni az iszapos masszába, így állandóan mozogniuk kellett.
- Utálom ezt a helyet. - morogta Thalanor. - Nem biztonságos, sőt, egyenesen életveszélyes.
- Miért lenne az? - kérdezte Tith. - Azt leszámítva persze, hogy süppedős kissé.
- Sok veszélyes és gonosz állat kedveli az ehhez hasonló helyeket. Mérges kígyók, gyíkok és más ragadozók, hogy csak néhányat említsek. Ha netalán megtámadnának minket, ők lennének előnyben.
- Ne gondolj rögtön a legrosszabbra. - szólt rá Adonras. - Épségben kijutunk a mocsárból, megtaláljuk a vargokat, és egytől egyig lemészároljuk őket. Ez lebegjen a szemetek előtt.

   Thalanornak azonban igaza lett az állatokkal kapcsolatban. Nelleryn épp kancáját, Ainát irányította át egy kevésbé mély részen, amikor az minden előjel nélkül felágaskodott. Kis híján levetve magáról gazdáját.
- Aina, hó! - kiáltott a lány, és meghúzta a jobb oldali kantárszárat, ezáltal megforgatva lovát, aki így egy fordulat után megállt ugyan, de nem nyugodott meg. Szeme idegesen csillogott, fújtatott, és a jobb mellső lábáról igyekezett levenni a testsúlyát.
- Mi történt vele? - kérdezte Tith, és felvonta a szemöldökét. - Nem szokott így megvadulni.
- Az ott egy seb a csüdjén? - Adonras észrevett két piros pettyet, amiből már tudta, miért ágaskodott fel a ló. - Most már értem. Valószínűleg megmarta egy kígyó, vagy egy gyík.
- Jaj, ne. - Nelleryn kétségbeesetten pillantott vezetőjére. - Mit tegyünk? Ha sokáig a mocsárban maradunk, elfertőződik a sebe, és a fájdalomtól újra megvadulhat, és nem biztos, hogy újra meg tudom tartani magam.
Látván, hogy az egész csapat őt figyeli, döntésre várva, gyorsan ki kellett találnia valamit.
- Amilyen hamar csak lehet, kimegyünk az ingoványból, aztán ha szárazra értünk, ellátjuk a sebet. Ülj át valaki mögé, Ainát majd száron vezetjük.
A négy barát rögtön követte az utasítást. Nelleryn felült Thalanor mögé, Tith pedig a saját lova hátán ülve vezette a kancát. A gyorsabb tempónak hála alig tíz perc alatt átjutottak a lápon. Aina ekkorra már alig állt a lábán, s hamarosan le is feküdt a fűbe.
- Ez így nem lesz jó. - mormogta Adonras, és mellé térdelt.
- El fog pusztulni? - kérdezte Nelleryn sírásra görbülő szájjal. Thalanor vigasztalóan átölelte, és megsimogatta a haját.
- Nem lesz baja, ne aggódj. - suttogta. - Igaz, Adonras?
- A méreg nem elég erős, hogy végezzen egy tünde-lóval. Fájni persze fáj, de ha kitisztítjuk és bekötözzük, hamar meggyógyul. - helyeselt a vezető.
Nelleryn az útitáskájából elővett egy tekercs fáslit, a kulacsát és néhány tő athelast, odaadta neki, aminek segítségével Adonras már el tudta látni a sebet. A vízzel kitisztította azt, majd a szájába vette a leveleket, megrágta őket, a zöld masszát a fáslira helyezte, amit pedig Aina csüdjére kötözött.
- Készen is van. Holnap már semmi baja. - jelentette ki.
- Köszönöm, Adonras. - A lány megeresztett felé egy halvány, de hálás mosolyt. A kis csapat ezután továbbindult. Nelleryn úgy vélte, lovára ráfér még egy kis pihenés, így most is Thalanor mögé ült fel, aki ezt egy kicsit sem bánta.

 

   Meglepő, de Tauriel csapatával is akadt némi zűr, igaz, ez már sötétedés után. Tudniillik, a tündék még éjszaka is kitűnően látnak, így holdkeltét követően is biztonságban tudtak haladni, legalábbis egy ideig. Amikor találtak egy csapát, rövid megbeszélés után követni kezdték, ami Taurielnek nem nagyon volt örömére. Lassan erőt vett rajta a nyugtalanság, és hogy nagyobb biztonságban érezze magát, előhúzta a Galaeth-től kapott tőrt. A penge megcsillant a Hold ezüstös fényében, így a többiek is észrevették.
- Aligha fogjuk használni. - vélte Edleror. - Minden nyugodt, nem hallani ragadozókat, sem menekülő állatokat.
- Az éjszaka a vadászok ideje. - vetette ellen Tauriel. - Az, hogy nem hallod őket, még nem jelenti azt, hogy nincsenek is ott.
- Csak nem fél a mi nagy vezetőnk? - kérdezte némi gúnnyal a hangjában Glantheg. - Mert nagyon úgy tűnik, hogy igen.
- Félni egyedül neked van okod, méghozzá tőlem. - sziszegte a lány, és felemelkedett a nyeregből, letört egy arasznyi gallyat a föléjük hajló faágról, megfordult, és Glantheg felé dobta. Az apró ág hajszálpontosan a fiú homlokát találta el, majd a földre esett.
- Ne mondj semmit. - intette le őt Tauriel. - Megérdemelted.
- Egyszer még visszakapod. - mormogta Glantheg. - Akkor, amikor nem számítasz rá, például álmodban.
- Kötve hiszem! - nevetett fel szárazon a vezető. - Ma sokáig lazsáltunk reggel, úgyhogy egész éjjel lovagolni fogunk

   A lány tartotta a szavát, éjközépkor még javában haladtak a fák alatt. Ekkorra már megnyugodott, a tőr is visszakerült a tokjába, és hallgatta az éjszaka zörejeit. Egerek, pockok, és más apró állatok neszezése, baglyok huhogása és szárnycsapkodása, zizzenő levelek...  és Revia rémült nyerítése, amint egyensúlyát elvesztve belecsúszik egy árokba. Tauriel felsikoltott, ahogy leszánkáztak a lejtőn, mögötte a többiekkel. Hosszú másodpercekig őrült kavarodás volt, de aztán lecsillapodtak a kedélyek, és a lovak is megnyugodtak.
- Hol vagyunk? - tette fel a legfontosabb kérdést Faelin, de senki sem tudta a választ.
- Szálljunk le, és nézzünk körül! - utasította társait Tauriel. - Fegyver legyen mindenkinél. Tíz perc múlva itt találkozunk.
Az öt tünde, kezükben a fegyverükkel, öt felé indult, hogy felfedezze ezt a cseppet sem bizalomgerjesztő helyet. Tauriel jobbra indult, kezében a késével harcra készen, de a küzdelemre végül nem került sor. A hely teljesen elhagyatott volt, ugyanakkor látszott, nem olyan régen még lakta valami. Dohos, áporodott levegőjű volt, sötét és hideg, minden otthonosságot nélkülöző. Rálelt egy eldugott kis sarokra, amit persze kíváncsian közelebbről is szemügyre vett, de amikor fölé hajolt, rögtön visszahőkölt. A mélyedésben csontok százai hevertek különféle állatoktól, melyek itt lelték halálukat. Maradványaik már régóta itt heverhettek, ugyanis sárgák és repedezettek voltak, és szinte teljesen körbeették őket a pókhálók.
- Pókok. - motyogta a lány. - Lehetséges ez? Tényleg egy...
Szavakká lett gondolatait Randír kiáltása szakította félbe.
- Gyertek ide, ezt nektek is látnotok kell! Azt hiszem, segít rájönni, most hol vagyunk. Siessetek!
Négy társa kevesebb, mint fél perccel később már ott állt mellette, és együtt bámulták a felfedezést.
- Mondd, hogy ezek nem pókhálók. - suttogta Faelin, és kissé elsápadt.
- Bárcsak tehetném.
Innentől mindannyian tudták, hogy sikeresen belesétáltak egy pókfészekbe, ami azonban teljesen üres volt. Magukban hálát adtak a valáknak, amiért megoltalmazták őket a veszélytől.
- Szerintem minél előbb tűnjünk el innen. - szólalt meg Edleror. - Ha a pókok visszatérnek, és itt találnak bennünket, nem biztos, hogy megérjük a reggelt.
Ezzel a többiek is tisztában voltak, s már rohantak is vissza lovaikhoz, hogy felvezessék őket a felszínre. Azonban akadt egy kis baj: az emelkedő túl meredek volt, hogy fel tudjanak mászni rá a lovak.
- Nem hagyhatjuk itt őket! - Faelin segélykérően nézett Taurielre.
- Nem is fogjuk. - jelentette ki az. - Akinél van kötél, adja ide. Van egy tervem.
Rajta kívül csak Glantheg hozott kötelet, de már ez a kettő is elég volt. A lány összecsomózta őket, aztán felcaplatott az emelkedőn, és átvetette őket egy stabil, erős faágon, majd még egyszer, és ár készen is volt a hevenyészett csörlő.
- Hárman gyertek ide, és segítsetek felhúzni az első lovat. - kérte.
Glantheg, Faelin és Edleror rögtön odamentek hozzá, míg Randír lent maradt, hogy onnan segítse az első lovat, saját ménjét, Ditust. A kötél nála lévő végét a nyeregkápára kötözte, megfogta a kantárszárat, és miközben társai húzták a kötelet, ő segített neki feljutni a felszínre. Mikor Ditus már mind a négy lábával az erdő talaján állt, őt fogták be munkára, a tündék csak segítettek neki. Alig negyed óra alatt felhúzták Reviát, Balort, Erie-t és Pwyllt is, és rövid pihenő és a kötelek kibogozása és feltekerése után továbbindultak, de lassabban és óvatosabban, nehogy megismétlődjön az előbbi eset.

 

   A csapatok hamar rájöttek, hogyan küldhetnek egymásnak üzenetet. Tauriel mindenkit megtanított a madarak énekének értelmezésére, így csupán be kellett fogniuk egyet, elénekelni a rövid dalocskát, és a madár már vitte is az üzenetet. Ily módon mindig tudták, merre járnak a többiek, jól vannak-e és hasonlók. Személyes üzeneteket ugyan nem adtak át, de a köztük lévő barátság erejének hála érezték, mit él át a másik. Így amikor már csak pár mérföld választotta el őket az erdő nyugati, északi és keleti határától, és nem találták meg az ellenséget, ugyanaz a csalódottság és elkeseredés uralkodott el a lelkükön. Néhány üzenetváltással úgy döntöttek, visszatérnek a kiindulási pontra, ahol közösen eldöntik, hogyan tovább. Az odafelé vezető úton sem találkoztak vargokkal, így a lehető legnyomottabb hangulatban látták egymást viszont. Öt napja már, hogy megkapták a feladatot, fáradtak voltak és elcsigázottak, amit csak tetézett a kudarcuk. Mivel beesteledett, tábortüzet gyújtottak, és köré ültek.
- Nekünk végünk. - nyögte Gwilnis, és a mellette ülő Brandor hátára hajtotta a fejét. - A vargok meglógtak előlünk, a tervünk csődöt mondott. Minden pusztulás a mi lelkünkön szárad majd.
- Az igazi felelősség a déli határőröké, ha ők megállítják a hordát, az egész nem történik meg. - A fiú megnyugtatásképp megsimította a hátát, de a kudarc őt is lelombozta.
- A király egy hetet adott, hogy végezzünk velük. - emlékeztette barátait Tauriel. - Még van két napunk, azalatt bármi megtörténhet.
- Igaza van. - kontrázott Tith. - Legyetek egy kicsit derűlátóbbak. Addig is, meséljétek el, veletek mi izgalmas dolog történt?
Ennek a felszólításnak nem lehetett nem engedelmeskedni, így először Tauriel, majd Adonras csapata mesélte el az elmúlt napok történéseit. Mikor ezzel végeztek, felosztották az őrséget, a kezdést Miro, Rion és Tauriel kapta.
- Te is észrevetted már? - kérdezte tőle Rion, amikor már mindenki aludt.
- Mit?
- Hát azt, hogy egyre inkább kezdenek kialakulni a párok. - suttogta vigyorogva Miro. - Brandor és Gwilnis, Thalanor és Nelleryn, Adonras és Faelin. A csapat szerelmespárjai egyre jobban összemelegednek.
- Tehát nem csak én figyeltem fel rájuk. - bólintott a lány. - Szép párok, még ha igazából nincsenek is együtt. Jó látni, ahogy szinte kivirulnak, amikor egymással vannak.
- A sok szenvedés után igazán megérdemelnek ennyi örömet. - kontráztak az ikrek.
- Szerintem erről majd az ő jelenlétükben kellene bővebben beszélnünk. - mondta Tauriel. - Ez így olyan, mintha a hátuk mögött sutyorognánk róluk, márpedig ezt a legkevésbé sem akarjuk.
- De hát épp azt tesszük. - hívta fel rá a figyelmét Miro.
- Most már nem. - A tündelány ellökte magát a faltól, amelynek eddig támaszkodott, és tett egy sétát a tábor körül.

   Négy óra múlva volt őrségváltás, így viszonylag kipihenve ébredett reggel. Az elsők közt kelt fel, így remekül megfigyelhette az este említett párokat, amint egymástól alig egy méterre alszanak, és majdnem egyszerre ébredtek fel. Brandor vetett egy oldalpillantást az álmosan pislogó Gwilnisre, majd felállt, hogy rendbe szedje csapatát.
- Keljen fel mindenki, vége a pihenésnek! - kiáltotta. - Tábort bontunk, és indulunk haza.
- Hazamegyünk? - vonta fel a szemöldökét Tauriel. - Azt hittem, teszünk egy utolsó kísérletet, hogy levadásszuk a vargokat.
- Erre már semmi esély. - rázta meg a fejét a vezető. - Csodának kell történnie ahhoz, hogy a farkasokkal végezni tudjunk.

   Ez a csoda nem várt módon ugyan, de végül bekövetkezett. A szűkös reggelit követően a tündék összepakolták a holmijukat, eltüntették a tűz nyomait, felszerszámozták a lovakat, tehát készülődtek, amikor tompa puffanásokat hallottak a környező fák felől. Először nem törődtek velük, de amikor látták, lovaik mennyire nyugtalanok lesznek, valamint érezték, hogy a gerincükön borzongás fut végig, már több figyelmet fordítottak felé. Pillanatokig minden csendes volt, de aztán avarzizegés és sok-sok láb zaja hallatszott, majd mire feleszméltek, két tucat óriáspók gyűrűjében álltak. A támadók alig tíz méterre voltak tőlük, de ez a távolság épp elég volt ahhoz, hogy előrántsák a kardjukat, megragadják késeiket, és íjaik segítségével kilőjenek egy vesszőt. Tauriel ez utóbbit tette, a vele szemben lévő pók szeme közé célzott, és megölte, majd a mellette rohanókat is.
- Noro nan goth! (Fussatok az ellenség felé!) - hallatszott Brandor kiáltása, mire a tizenhat tünde hangos csatakiáltásokkal megindult a szörnyetegek felé. Tauriel az utolsó pillanatban cselesen kitért az útból, és késének pengéjét mélyen bevágta a pók oldalába, s miközben futott, kegyetlenül végighúzta benne, ami jelentősen lelassította annak mozgását. Végső próbálkozásként a négy hátsó lábára állt, és megpróbálta rávetni magát a lányra, de az oldalra és előre vetődött, és egy laza csuklómozdulattal levágta a pók baloldali lábait. Az állat egyensúlyát elvesztve zuhant a földre, szenvedéseinek egy nyíl vetett véget. Tauriel nem maradt sokáig egyedül, egy másik pók hátulról támadt rá, de ő hasra vágta magát, ezáltal kikerülve az útjából, de a hatalmas csáprágók így is csak centikre kerülték el a karját. A hátára fordult, és fekvő helyzetből kilőtt felé egy nyilat, ám az célt tévesztett, és egy közeli fa törzsébe állt bele. A tündelány gyorsan felállt, és újra támadott, ezúttal a késekkel. Az egyiket belevágta a pók csáprágói fölé, egészen a markolatig, aztán kihúzta, oldalt lépett, felugrott az állat hátára, és nemes egyszerűséggel lefejezte. Körülnézett, és látta, mindenki javában harcol, ám ekkor valaki a nevét kiáltotta.
- Tauriel! - Tith volt az, a kislány tőle alig öt méterre küzdött egy ocsmány, fekete nyolclábúval, és nem úgy tűnt, mint aki boldogul. A vörös hajú tudta, mit kér tőle. Odafutott hozzájuk, és besegített a harcban; egy pillanatra elterelte a pók figyelmét, azalatt Tithnek volt ideje leszúrni.
- Köszönöm. - zihálta, majd átnézett segítője válla felett, s arca elkomorodott. - Jaj, ne, még ezek is?
Tauriel hátrapillantott, és látta, amint az elveszett varghorda teljes létszámban feléjük rohan.

   A tündék abban a pillanatban abbahagyták a haldokló, sebesült pókokkal való küzdelmet. Egy szempillantás alatt veszőt illesztettek íjaik húrjára, és lőttek, de csak egy farkas bukott fel. Még kilőttek vagy nyolc nyilat, mire még egyet megöltek, így már csak tíz maradt.
- Harcoljatok kettesével! – kiáltotta Brandor. – Most pedig a földre!
A vargok kitátott pofával, vérben forgó szemekkel rájuk ugrottak, de ők a parancs szerint a földre vetették magukat, így az első rohamot megúszták. Tauriel felállt, összenézett Tith-szel, és ketten együtt szembefordultak egy barnás fekete varggal.
- Én elterelem a figyelmét, te próbáld meg leszúrni! – A kislány bólintott, és kilépett a farkas látómezejéből, hogy az csak Taurielre figyeljen. A vörös hajú macska-egér játékba kezdet vele, szemtelen volt, merész és rámenős, de arra mindig ügyelt, soha ne kerüljön hozzá túl közel, no meg Tithnek legyen ideje megsebezni. Ám hiába vérzett már több sebből is a varg, úgy tűnt, meg se kottyan neki, míg a két lány egyre inkább kifáradt. Tudták, ha ez így megy tovább, nem fognak győzni, sőt, ők járnak majd pórul.

   Pedig volt, aki még náluk is rosszabb helyzetben találta magát.
Brandor a csata első pillanatától kezdve Gwilnis mellett volt, s ketten harcoltak a varg ellen is, de az kezdett felülkerekedni rajtuk. A fiú kardja megsebezte ugyan a lábát és az oldalát, ám az ahelyett, hogy feladta volna a harcot, egy ugrással rávetette magát. Brandor oldalt vetődött, s nem esett baja, ám a kard kirepült a kezéből, és méterekkel arrébb ért földet. Egy pillanatig farkasszemet nézett ellenfelével, de amikor egy gyors mozdulattal a kardja felé nyúlt, a varg újra ugrott. Talán meg is ölte volna Brandort, ha Gwilnis nem lép közbe. A lány oldalról támadt rá, társa kardját mélyen beledöfte az ordas nyakába, ám mielőtt az összerogyott volna, utolsó erejével Gwilnis felé kapott, és megkarmolta a lány vállát, aki egy fájdalmas kiáltással elesett.
- Gwilnis! Ne! - kiáltotta kétségbeesetten a fiú, de egy pillanattal később eluralkodott benne a düh. Előhúzta kését, a varghoz lépett, és addig döfködte bele a fegyvert, amíg ki nem múlt. Ezután vett egy mély levegőt, hogy némileg megnyugodjon, majd Gwilnis mellé térdelt.
- Hol sérültél meg? - kérdezte aggódva. - Nagyon fáj?
- Túlélem. - mondta halkan a lány. - A bal vállamat sértette fel, eléggé vérzik, de nem életveszélyes. Most menj, segíts a többieknek, miattam pedig ne aggódj.
- Nem hagylak itt!
- Menj! - Gwilnis olyan kemény tekintettel nézett rá, hogy kénytelen volt engedelmeskedni neki.

   Nem csak náluk alakult így a helyzet. Adonras egyedül küzdött egy kisebb varggal. A „kisebb” azt jelentette, hogy nagyjából olyan magas, mint ő maga, így a fiú úgy hitte, nem lesz komoly ellenfél. Nos, tévedett. Az ordas, még ha fiatal volt is, erősebb volt nála, s mikor nagy, busa fejét meglendítve állkapcsa a tünde jobb alkarjának csapódott, újabb előnyre tett szert. Adonras szorosan markolta a kardját, így a csontig hatoló fájdalom hatására sem ejtette el, de egy ideig képtelen volt mozdítani a karját. Nem tehetett mást, támadás helyett csak védekezett, elugrott vagy elhajolt a késpenge nagyságú fogak elől. A varg egyre agresszívebben támadott, egy alkalommal pedig lehajolt, hogy megharapja a fiú lábát, ám egy nyílvessző eltalálta a pofáját, és belefúródott az ínyébe. Pillanatokkal később Faelin tűnt fel, kezében a felhúzott íjjal, melynek segítségével újabb vesszőt lőtt ki. A sebzett varg immár nem jelentett veszélyt, s a két barát hamarosan végzett is vele.
- Mi baja a kezednek? - kérdezte kissé komoran a lány.
- Nekicsapta a fejét, és most nehezen mozog.
- Eltört?
- Akkor jobban fájna. Gyere, segítsünk az ikreknek. És ne nézz rám ilyen aggódó arccal, mondom, hogy nincs nagy baj. - S újra belevetették magukat a küzdelembe.

   Nelleryn eleinte egyedül harcolt a farkas ellen, de csakhamar csatlakozott hozzá Thalanor is. Ketten együtt alaposan kifárasztották, de az is őket, és a küzdelem az erőegyenlőség miatt igencsak egysíkú volt.
- Lépnünk kell valamit, különben sosem lesz vége. - zihálta a lány, miközben a varg felé vágott a késével.
- Mire gondolsz? Itt a puszta erő nem segít, ésszel is kell cselekednünk. - mondta Thalanor, miután elugrott egy harapás elől.
- Van egy tervem, és pont ezt fogom tenni. - Nelleryn szemében eltökélt fény villant, és társa tudta, ez mit jelent.
- Ismerem ezt a nézést. - A fiú rögtön észbe kapott. - Eszedbe ne jusson bármi őrültséget tenni!
Ám ekkor már késő volt, Nelleryn véghezvitte tervét. Egy villámgyors mozdulattal a farkas bal oldalára került, a földre vetette magát és átbukfencezett alatta, késével pedig felvágta a hasát. A szörnyeteg üvöltve esett össze, innentől pedig már gyerekjáték volt megölni. Nelleryn látta társán, hogy mondani akar neki valami nem éppen szépet, de ő ezt nem hagyta.
- Később beszélünk. - ígérte meg. - De most segítsünk a többieknek.
Thalanor bólintott, és már rohantak is, hogy segítsenek végezni a maradék hét farkassal.

   A falka megmaradt tagjai érezték, szorul a hurok, így még a szokottnál is vadabban és vérszomjasabban küzdöttek. Így volt ez azzal a barnásfeketével is, amivel Tauriel és Tith harcolt. Ahogy egyre több varg sérült meg vagy pusztult el, a maradékok eszüket vesztve küzdöttek az életükért. A barnásfekete ordas gyengülni kezdett a vérveszteségtől, s mivel Tauriel látta, Tith mennyire kifáradt, elküldte a kislányt, hogy segítsen Randírnak és Edlerornak, így ő maga egyedül maradt. Késeinek pengéjét már teljesen elborította a varg vére, nyilainak jó részét is kilőtte, egyedül a tőre maradt érintetlen.
- Remélem, nem kell majd használnom – motyogta, és a varg felé ugrott, a nyakára támadva. Elért ugyan a nyakhoz, de a farkas meglendítette a fejét, és kis híján eltalálta a lányt, ám ő ezt látva lendületet vett, és átugrott annak háta felett. Földet éréskor kissé elvesztette az egyensúlyát, így le kellett tennie a talajra a kezét, hogy visszanyerje, de ezután már új taktika szerint harcolt.  Minden maradék erejét felhasználva ugrott hol közelebb, hol távolabb a vargtól, s valahányszor mellé került, belé döfte a kését. Az ordas egyre inkább gyengült, de mielőtt még összeesett volna, tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet. Egy villámgyors, minden előjel nélküli mozdulattal a lány keze felé kapott, aki a hátraugrás hevében elesett, kiejtve a kezéből a késeket, ám mielőtt még ez megtörtént, még megsebezte velük a lábát. A hátán fekve farkasszemet nézet a varggal, aki akkor már sebek tucatjaiból vérzett, mégis állt.

   Tauriel tudta, most senki sincs, aki segíthetne neki, Legolas és Galaeth messze vannak, a többi erdőtünde pedig javában harcolt. A fegyverei nincsenek nála, az íja méterekkel arrébb hever. Tökéletes áldozat, még a sebesült farkas is könnyedén végezhetne vele. Mintha olvasott volna a gondolataiban, lassan közelebb lépett hozzá, vicsorgott és a pofáját nyalogatta.
- Hát ennyi volt, itt a vége. - gondolta a lány. - Már csak az fáj, hogy nincs mivel védekeznem. Védekeznem.... Életveszély... Csak akkor...
A tőr! A kis fegyver képe olyan élesen villant be az agyában, hogy az egész teste megrázkódott. Nem gondolta át, mit cselekszik, csak azt tudta, meg kell tennie. Egy mozdulattal előhúzta a Galaeth-től kapott tőrt, és markolatig nyomta a fölé hajoló varg torkába, majd oldalra gördült, és elégedetten nézte, ahogy ellenfele holtan rogy össze.
- Tessék, Galaeth. - suttogta. - Akkor használtam, amikor kellett. Igazad volt, ez tényleg varázserővel bír.
Nagy nehezen felállt, és újból bekapcsolódott a harcba, ami fél órával később, mikor minden vargot megöltek, véget ért.

   Miután az utolsó is elterült a földön, a tündék végre fellélegezhettek. Néhányan a kardjukra támaszkodtak, mások nekidőltek egy fának, de a fáradtság mindannyiukon érezhető volt. Brandor arcán azonban a kimerültség helyett valami mást lehetett megfigyelni.
- Miért vágsz ilyen aggodalmaskodó képet? – tudakolta Tauriel.
- Gwilnis megsebesült, amikor együtt harcoltunk. Fogalmam sincs, hogy most jól van-e. – mondta halkan a fiú.
- Akkor mégis mire vársz? Azonnal indulunk megkeresni őt. – jelentette ki a vörös hajú, s ekképp is cselekedtek. Kisvártatva megtalálták Gwilnist, akinek sikerült valahogy ébren tartania magát, s nem ájult el a vérveszteségtől. Tauriel és Brandor két oldalról támogatta, és a lovakhoz bicegtek, ugyanis ott volt minden holmijuk. Tauriel egy athelas-főzet segítségével ellátta a sebet, ami mély volt ugyan, de nem hosszú , így a fájdalom nem terjedt át a lány karjára. A vörös hajú ezután kettesben hagyta őket, hogy nyugodt körülmények között tudjanak beszélni.
- Bocsáss meg, Gwilnis. – suttogta a fiú. – Az én hibám, hogy megsérültél. Vigyáznom kellett volna rád.
- Azért tettem, hogy téged védjelek. Nem kell rám vigyázni Brandor, nem vagyok gyerek. – ingatta a fejét Gwilnis. – Te is megtetted volna értem.
- Attól még nem lesz könnyebb nézni, ahogy fájdalmaid vannak.
- A fájdalom idővel lemúlik, a seb után pedig legfeljebb egy heg marad. Az a varg nem okozott maradandó sérülést.
- Pedig igencsak közel járt hozzá. – Brandor elfordította a fejét, hogy ne kelljen az őzbarna szempárba néznie. Gwilnis sóhajtott, s egyik kezével gyengéden megfogta az állát, és arcát az ő irányába fordította. Ez a bensőséges érintés meglepte a fiút, ugyanakkor örömmel és megnyugvással töltötte el.
- Ha nem ölöd meg a vargot, sokkal nagyobb bajban lennék. – suttogta a lány. – De neked köszönhetően nem így lett. Kérlek, ne emészd magad emiatt. Az a Brandor, akit ismerek és szeretek, nem szokott ilyet tenni.
- Ez esetben kapd össze magad, de gyorsan! Még ma haza akarunk indulni, úgyhogy vagy meggyógyulsz, vagy itt maradsz. – jelentette ki, a komoly szavak azonban cseppet sem tűntek szigorúnak, ugyanis végig mosolygott, hangja pedig oly bársonyosan csengett, hogy Gwilnis bensője megremegett.
- Ez már igazán te vagy.  – ajkára halvány, a fiú szemében mégis gyönyörű mosoly kúszott, és fejét egy sóhaj kíséretében annak erős vállára hajtotta.
- Hamarosan jobban leszel, és ez az egész csak egy rossz emlék marad. – ígérte Brandor, és homlokon puszilta a lányt, aki ott, a vállán merült édes, gyógyító álomba.

   Faeiln ezalatt addig nyüstölte Adonrast, amíg az meg nem mutatta a fájós kezét a csapat gyógyítójának, vagyis Taurielnek. A lány megállapította, hogy „csak” összezúzódott kissé, nem tört el, így tett rá egy kötést, hogy leapassza a duzzanatot, majd útjára engedte.
- Most boldog vagy? – kérdezte a fiú gúnyosan Faelintől. – Nincs bajom.
- De nem is vagy teljesen ép. – vágott vissza a lány. – Ne játszd meg a legyőzhetetlen hőst, mert te sem vagy az.
- Amíg tudok járni, addig nem számítok sérültnek, én legalábbis. Mivel te lényegesen kisebb és törékenyebb vagy, nálad bizonyára alacsonyabb a mérce.
Ez most övön alul érte a lányt. Való igaz, véznább felépítésű volt, mint társa, de ezt ép elégszer a szemére hányták, és továbbra sem örült neki. Ezt jól megmondta, hozzátéve, hogy kezdi bánni, amiért törődött vele, majd sarkon fordult, és sértődötten elindult az ellenkező irányba.
- Faelin, várj! Nem úgy értettem. – Adonras rögtön utánaszaladt, és pár pillanattal később utol is érte. – Sajnálom, hogy megbántottalak, de tudod, hogy értem nem kell aggódni.
A lány nem felelt semmit, csak morcosan nézet rá, mire Adonras játékosan megcsipkedte az arcát. Ez hatott. Falin rácsapott a kezére, de megenyhülve mondta:
- Az a szerencséd, hogy nem tudok haragudni rád.  – Azzal oldalba bökte, s a dolog le is volt rendezve.

   A harmadik pár, Thalanor és Nelleryn az ő tökéletes ellentétjükként, halkan, kettesben, meghitt hangulatban beszélgettek, hogy némiképp eltereljék a figyelmüket a csata borzalmairól. Úgy tűnt, tökéletes köztük az összhang és az egyetértés, ennek ellenére Tauriel úgy döntött, beszél a három fiúval. Így is tett, egy alkalommal félrevonta őket, hegy megtudakolja, komolyak-e a szándékaik Gwilnis, Faelin és Nelleryn iránt. Bár igenlő válaszokat kapott, a lelkükre kötötte, hogy mindig kedvesek és gyengédek lesznek a lányokhoz, és örökké vigyáznak rájuk. Hozzátette még, ha bármikor azt hallaná, hogy valamelyikük megbántotta őket, tesz róla, hogy az illető térden csúszva könyörögjön bocsánatért. Mindezt az ért tette, hogy megkímélje barátnőit az esetleges csalódástól, de úgy látta, ezúttal szükségtelen további lépéseket tennie.

   Még napközép előtt máglyát gyújtottak, és elégették a pókok és vargok tetemét, aztán rendbe szedték magukat, és hazaindultak. Tauriel, amíg ebben az egységben szolgált, számtalan ehhez hasonló csatát vívott meg, s az évtizedek alatt annyit fejlődött, hogy tudása már-már Brandoréval vetekedett. Az Éber Béke alatt tündék is orkok között nem került sor igazi, hatalmas csatára, de ez az időszak bizony egy idő után véget ért, és ekkor minden megváltozott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Imádtam!

(Viki, 2015.03.17 19:06)

Imádtam minden szavát!Nagyon tetszett!Nekem nem akarnál adni,egy kicsit a tehetségedből?:)Remélem még sok ilyen jó részt hozol nekünk!További szép napot kívánok neked!

Re: Imádtam!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.03.18 14:19)

Drága Viki!
Boldog vagyok, hogy tetszett, ezek szerint megérte dolgozni vele:) Hidd el, ha megoldható lenne, szívesen adnék némi tehetséget, de erre sajna, nem tudok módszert. Most nagyjából öt részt előre megterveztem, úgyhogy egy ideig (na jó, addig, amíg be nem fejeztem a sztorit) biztosan jönni fognak fejezetek. Remélem, azok is ugyanúgy el fogják nyerni a tetszésedet.