Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. fejezet

2015.03.31

   Kilencvenhat év. Ennyi idő telt el Tauriel harcossá avatósa óta, s a majd’ tíz évtized alatt nemcsak ő, de rengeteg más is megváltozott, főleg a csapatban. A három szerelmespár immáron egymásra talált, és bár teljesen különböző módon, de sosem mulasztották el éreztetni  párjukkal, mennyire szeretik. Az volt a legmeglepőbb, hogy ezt nagyrészt a fiúk tették, akikről mindenki azt hitte, kemények, és ritkán mutatják ki az érzelmeiket. A tíz tünde eleinte alig akart hinni a szemének, amikor Adonras jó pár fájdalmas csípést kockáztatva mézet lopott egy méhkaptárból, mert tudta, Faelin mennyire szereti, vagy mikor egy, a határőrökkel folytatott vita során, melyben elhangzott Nelleryn neve is, kis híján megütötte a férfit, aki egy nem épp szép jelzővel illette a lányt. De a legszebb szerelem kétségívül Brandor és Gwilnis között volt, ők ketten egész máshogy viselkedtek, mint a fiatal párok többsége. A többiek jelenlétében sosem tettek semmi olyat, ami kirívó vagy megbotránkoztató, de este, a tábortűznél, amikor senki sem figyelt, az összekulcsolt kezük, a bensőséges pillantások és az egymás fülébe suttogott szavak elárulták, mennyire szeretik egymást. Ez a három kapcsolat nem változtatta meg a csapatszellemet, továbbra is olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek, féltékenykedésnek nyoma sem volt, nem is lehetett, egy tünde ugyanis csak egyszer lehet szerelmes, így nem kell attól tartaniuk, hogy bárki is elszeretné párjukat. Félnivalójuk egyedül attól volt, hogy egy csata alkalmával jön egy ork, és mérgezett kardjával Mandos csarnokaiba küldi őket, amire az utóbbi időben megnőtt az esély. Nem azért, mert a tündék már nem voltak jó harcosok, ez egyáltalán nem igaz, inkább az orkok sokasodtak meg túlságosan. Eddig hetente két-három alkalommal találtak rájuk utaló nyomokat, és havonta egy-két harcot vívtak, de ez a szám az utóbbi tíz évben rohamosan nőtt, nyárra pedig már nem volt szokatlan a heti szintű összecsapás sem. A határőrzők a végkimerülés határán voltak a sorozatos támadások miatt, s bármennyire is igyekeztek, nem tudtak tökéletesen helytállni. Emiatt az erdei őrség harcosainak is gyakrabban kellett a fegyveréhez nyúlnia, amit nem hagytak szó nélkül.
   A tizenhat tünde épp egy őrjáraton volt, miközben erről beszélgettek.
- Le merem fogadni, hogy még ma találkozunk orkokkal. - mondta Tauriel jó hangosan, hogy mindenki hallja. - Már négy napja nem volt dolgunk velük, aktuális lenne egy új ütközet.
- Te és a te fekete humorod. - sóhajtotta a fejét rázva Brandor.
- De igaza van. - állt ki mellette Tith. - Nem tetszik nekem ez a nyugalom. Amolyan vihar előtti csend.
- Ez a vihar igencsak közel lehet. - szólt közbe Randír. - Halljátok ezeket a kiáltásokat?
- Tündék és orkok, méghozzá a közelben. - ismerte fel a hangot Merenioth. - Egy csata kezdődik tőlünk nem messze!
- Úgy hallom, nem a mieink vannak fölényben. - jegyezte meg Miro. - Segítenünk kellene nekik.
- Fogunk is. - jelentette ki Brandor. - Talán egy mérföldre lehetnek, ha sietünk, pár perc alatt odaérünk.
Rögvest el is indultak, és öt perccel később már a közeli fák takarásából zúdítottak nyílzáport a királyt és annak kíséretét megtámadó orkokra.
   Thranduil abban a pillanatban, hogy az első ork összeesett egy, a nyakába fúródó nyíltól, tudta, Taurielék vannak itt, ugyanis Legolason kívül csak ő képes ilyen pontosan nyilazni.
- Mindenki vissza egy lépést! - kiáltotta, s lovát Legolas lova mellé irányította, és megvárták, amíg a következő nyílzápor is véget ér. - Támadás!
A kíséretéhez tartozó tíz harcos és az erdei őrség tagjai ekkor előretörtek, hogy szemtől szemben küzdjenek meg az orkokkal. Tauriel futás közben húzta elő késeit, és rögtön le is kaszabolta az első útjába eső orkot. A horda húsz-huszonöt tagú lehetett, tehát viszonylag kicsi, így a harcosoknak nem kellett veszteségektől tartaniuk. Igaz, akadtak különösen nagy, erős és vérszomjas példányok is, de az ilyeneket némi összefogással le lehetett győzni. A harctér közepén, ahol a legelvetemültebb volt a küzdelem, a lány sikeresen összeakadt eggyel, de csakhamar a segítségére sietett egy magas, fekete hajú, karddal harcoló nő.
- Galaeth! - kiáltott fel boldog-meglepetten. Szeretett volna odafutni hozzá, és szorosan megölelni, de most a harc volt a fontos.
- Te támadsz balról, és jobbról. - adta ki az utasítást a nő, mire Tauriel bólintott, és ketten együtt percek alatt végeztek az orkkal. Ezután különváltak, de a küzdelem során a lány nem egyszer pillantotta meg fogadott nővérét, amint az végtelen bátorsággal egymaga küzd két orkkal, vagy egy mozdulattal levágja a fejüket. Ebből ő is erőt és bátorságot merített, aminek hála úgy harcolt, mintha sokkal nagyobb tétje lenne a csatának, nem egy portyázó horda elpusztítása. Alig telt el negyed óra, és véget ért az ütközet. Az orkokat egytől egyig megölték, hulláikból máris elkezdték építeni a máglyát.
- Hol van Brandor? - kérdezte Tauriel Gwilnistől, miközben még egy tetemet dobtak az egyre növekvő kupacra. - A csata vége óta nem láttam.
- Jelentést tesz a királynak. - hangzott a válasz. - Szerintem hamarosan téged is hívatni fog.
- Előbb Galaeth-szel akarok beszélni, a többi várhat. - mondta határozottan a vörös hajú, majd hátrébb léptek, ugyanis meggyújtották a máglyát.
   Azonban nem az ő akarata érvényesült, pont, mikor oda szeretett volna menni nővéréhez, lépett hozzá egy harcos azzal, hogy a király hívatja. A lány az ajkába harapott, hogy ki ne csússzon valami nem épp szép dolog a száján, majd bólintott, és elindult a király felé. Mikor odaért, fejet hajtott, és kíváncsian nézett rá, ugyanis annak, hogy miért hívatták, nem tudta a valós okát.
- Hosszú nem láttalak már, Tauriel. - szólt Thranduil. - Hány éve is pontosan?
- Kilencvenhat, uram.
- Igaz. A mi szemünkben csupán egy szemvillanásnyi idő, de sok minden megváltozott, nemde bár?
- Hogy érted ezt, uram?
- Nézz magadra, te is megváltoztál, pedig száz év sem telt el az avatásod óta. Nem vagy már ugyanaz a lány, akit annak idején megtaláltunk. Változott a palota, az erdő, az idő múlása nyomott hagyott a dolgokon. - mondta elgondolkodva, a tőle megszokott rejtelmességgel. - Szerencsére ezek pozitív változások, és valamennyire befolyásolhatók. Azonban vannak olyan dolgok, amik nem tőlünk függenek, és bizony csupa rossz dologgal járnak együtt.
- Mint például az orkok. - Tauriel rögtön rájött, mire célzott az uralkodó. - Való igaz, mostanában eléggé megszaporodtak, de nem ismerjük az okát. Talán idővel újra megfogyatkoznak. A remény hal meg utoljára.
- Bölcs gondolat egy ilyen fiatal lánytól. - A király mintha egy röpke másodpercre nagyon halványan elmosolyodott volna, de a vörös hajú úgy tett, mintha nem látott volna semmit. - Tapasztalatból mondod?
- Igen, uram. Sok ütközet volt, melyek során csak reménykedhettünk, hogy ép bőrrel megússzuk, és bár minden ellenünk szólt, végül mégis nyertünk.
- Mondd, szeretsz az erdei őrségben szolgálni? - A lány Thranduil szemébe nézve látta, őszintén érdekli, hogy van, így ő az igazat felelte.
- Nagyon szeretek ott lenni, uram. Hamar megszoktam az ottani életet, sokat tanultam, tapasztaltabb lettem, és kaptam egy új családot. Jobb helyre nem is kerülhettem volna. - mondta vidáman csillogó szemmel, de arra azért ügyelt, hogy a hangja ne tűnjön túl lelkesnek. Régen megtanulta már, hogy a király jelenlétében tartózkodni kell az érzelmektől.
- Reméltem is, hogy végre megtalálod a helyed. - bólintott az uralkodó. - Nézd, tisztában vagyok vele, hogy vannak, akikkel sokkal szívesebben beszélnél. Ezt meg tudom érteni, hiszen régen találkoztál már velük. Most elmehetsz.
- Köszönöm, uram. - hajtott fejet a lány, de mielőtt még sarkon fordult volna, Thranduil még mondott valamit.
- És Tauriel... Legközelebb próbáld meg kevésbé nyilvánvalóvá tenni.
A tündelány erre már nem felelt semmit, csak ártatlanul pislogott néhányat, és visszatért övéihez.
   A tizenhat tünde kis csoportokban beszélgetett, az ő jöttére köré gyűltek. Első kérdésük természetesen az volt, miért hívatta Thranduil. A tündelány készségesen válaszolt minden kérdésükre, aztán elcseverészett velük egy darabig, de kisvártatva Argalarin oldalba bökte, és a fülébe súgta:
- Úgy tűnik, valaki beszélni akar veled. – És jobbra pillantott, egy közeli bükkfa felé, ami alatt Galaeth állt, tőle tíz, tizenöt méterre.
- Nem lenne baj, ha most…? – kérdezte, de a többiek csak legyintettek.
- Menj. – mondták kórusban, a tündelány pedig megeresztett egy hálás mosolyt, és odasétált Galaeth-hez.
- Üdv.  – köszönt neki, mintha csak tegnap váltak volna el. – Jó újra látni.
- Én is örülök. – mosolyodott el a nő, majd felsóhajtott. – Nem is tudom, merjelek-e még kishúgomnak szólítani.
- Tudod jól, hogy én mindig az leszek. – nézett mélyen a szemébe a lány, aztán egy széles mosoly kíséretében összeölelkeztek. Majd’ száz éve volt a karjukban ez a mozdulat, s most, amikor végre megtehették, úgy szorították egymást, hogy levegőt is alig kaptak.  –Annyira hiányoztál!
- Te is nekem. – mondta Galaeth, és elengedték egymást.  – Jó ég, mennyit változtál! Egész más lettél.
- Hogy érted ezt? De őszintén ám!
- Rendben. Magasabb és nőiesebb lettél, ugyanakkor izmosabb és soványabb is. Az arccsontod egyre élesebben ütközik ki a bőrödön, amin nem egy apró heget látni. Elég a szemedbe néznem, és tudom, harcok százaiban vettél részt. Hogy a viselkedésedben mi változott, azt még nem tudom, de idővel erre is rá fogok jönni.
-  Hát persze, hiszen jól ismersz. Te viszont semmit sem változtál. Megmaradtál annak a kedves, becsületes, csodálatra méltó Galaeth-nek, akit annyira szeretek, és akire még mindig példaképként tekintek.  – jelentette ki.
- Jó érzés ezt hallani. – sóhajtott a tündenő. – Bizonyára rengeteg mesélnivalód van. Kezdjük most, vagy majd később?
Tauriel az első lehetőséget választotta, s a fa alatt ülve hosszúra nyúlt élménybeszámolót tartott az elmúlt kilencvenhat év legfontosabb történéseiről. Mesélt a csatákról, a kalandokról, kiemelve a varghordás esetet, és a nagyobb jelentőségűeket, például amikor életében először tutajra szállt, és hajózott a folyón, vagy mikor a lovak annyira megrémültek valamitől, hogy kitörtek a karámból, és a szélrózsa minden irányába futottak, és egy egész hétbe telt, mire mindannyiukat megtalálták. Jókat nevettek ezeken az eseteken, aztán Galaeth mondta el dióhéjban a vele történteket. Kiderült, hogy a húga távozása utáni negyvenhatodik évben átkerült egy másik osztagba, oda, ahová a legjobban vágyott, és ahol a legjobbak legjobbjai szolgálnak: a Tünde-gárdába.
- Galaeth, hiszen ez csodás! Gratulálok! – A tündelány jól tudta, milyen sokat jelent ez neki. Rengetegszer hallgatta végig az áradozásait az osztagról, és biztos volt benne, hogy a legnagyobb álma valósult meg. Még hosszú ideig mesélték élményeiket, ám Galaeth olyat mondott, ami kissé meghökkentette.
- Na, szerintem mi már végeztünk a legfontosabbakkal. – csapta össze a tenyerét.  – Viszont van valaki, akit szintén érdekel, mi történt veled. És úgy hiszem, már igencsak türelmetlen.
- Ezzel Legolasra célzol?
- Ki másra? Ha jól megfigyelted, ez így szokott lenni. Amikor veled történik valami izgalmas, először nekem mondod el, aztán eszedbe juttatom, hogy Legolas is tudni akarja, de többnyire erre magad is rájössz. Úgyhogy menj, bizonyára már ő is kíváncsi.
- Igazad van, nem kellene tovább várakoztatnom.  – ismerte el a lány, azzal felpattant, és elindult abba az irányba, amerre Legolast sejtette: a fák sűrűjébe.
   Alig néhány perce sétált csak, amikor valahonnan egy apró neszt hallott. Az irányt és a hang forrását nem tudta meghatározni, de biztos volt benne, hogy Legolas erre járt. Tauriel tovább távolodott hát a csapattól, mígnem már nem is látta őket. Nagyjából tíz perc múlva megállt, hogy egy dús lombozatú fa alól körülnézzen, Legolasra utaló jeleket keresve. Ahogy nézelődött, észre sem vette, hogy valaki figyeli őt az alsó ágról, majd egy villámgyors mozdulattal leugrik, és a háta mögül előrenyúlva a tenyerével eltakarta a szemét.
- Vajon ki lehetek én? – duruzsolta a lány fülébe mély, bársonyos hangon.
Tauriel nem válaszolt azonnal. A hang alapján volt egy tippje, de amikor érezte a puha kezeket az arcán, és beszívta a fák és a lószerszám jellegzetes illatát, már tudta, ki van mögötte.
- Legolas, ez nem vicces. – mondta, és megfogta a fiú csuklóit, elvette őket a szemétől és visszahelyezte őket az oldalához, majd szembefordult vele.
- Szerintem viszont igen. – feleselt vissza az, majd egészen más hangon hozzátette: - Olyan sok éve nem tréfáltalak meg, van mit bepótolnunk.
- Igazad van, ne haragudj.  – sóhajtott a vörös hajú.
Pár pillanatig csend telepedett közéjük, amit Legolas tört meg.
- Hiányoztál mellőlem, mellon. – mondta halkan. – Üresek voltak az évek, amíg távol voltál.
- Hidd el, nélküled és Galaeth nélkül én sem voltam felhőtlenül boldog. szokatlan volt, hogy nem vagytok ott velem. Minden nap gondoltam rátok. Uram. – tette hozzá gyorsan, mégis kissé bizonytalanul.
- Uram? – Legolas kérdőn felvonta a szemöldökét. – Tauriel, mióta szokásod engem „uram”-nak nevezned? Eddig sose szólítottál így.
- Mivel harcossá avattak, most már ténylegesen is jócskán rangban alattad állok, így ez a hivatalos megszólítás. - magyarázta a lány.
- A hivatalos megszólítás. – A herceg jól kihangsúlyozta a második szót. – Amíg így kettesben vagyunk, neked Legolas vagyok. Rendben?
- Rendben. – bólintott a tündelány. – Legolas.
A fiú mélyen a szemébe nézett, tekintetében olyan mértékű szeretet volt, amilyet eddig csak ritkán látott, s ekkor érezte csak igazán, mennyire hiányzott neki a legjobb barátja. Minden gondolkodás nélkül felé lépett, és szorosan megölelte, karjait a nyaka köré kulcsolva, fejét a vállán pihentetve. Legolas egy röpke másodpercig döbbenten állt, de aztán viszonozta az ölelést. Amint a lány érezte, hogy a két erdő kar összefonódik a hátán, olyan nyugalom és biztonságérzet szállta meg, ami már régen. Úgy érezte, senki és semmi nem bánthatja, amíg ezek közt a karok közt van.
- Te jó ég, de sovány vagy! – A fiú keze vándorolni kezdett a gerincén. – Érzem a bordáidat, és a gerinced is tisztán kivehető. Eszel te rendesen?
- Amikor van rá lehetőség, próbálok. – Tauriel elengedte a nyakát, és két kezét a vállára és a felkarjára helyezte. – Te viszont sokkal izmosabb vagy, mint amikor elmentem.
- Hát igen, sokat változtunk. – Ebben tökéletesen egyetértettek. Tauriel egy pillanattal később elengedte társát, és hátrébb lépett.
- De a barátságunk ugyanolyan maradt, igaz? – kérdezte komoly hangon.
- Az semmit sem változott. – biztosította a fiú, és megsimította az arcát. – most viszont mesélj, mi történt veled? Nagyon kíváncsi vagyok.
A két fiatal felmászott arra a fára, ahonnan Legolas leugrott, és az ágakon ülve beszámoltak az elmúlt évtizedek történéseiről. Miután ezzel végeztek, együtt maradtak egész délután, s csak este váltak szét, amikor a herceg az apjához, a lány pedig a csapathoz ment vacsorázni.
   Az ideiglenes táborban két tábortűz égett, a gárdistáké és a falubelieké. Tauriel természetesen az utóbbiak közé ült, és nagyon örült, hogy csatlakozott hozzájuk Galaeth is.
- Újra együtt a két nővér. – mondta Doriel, és mosolygott.
- Már épp ideje volt.  – sóhajtotta a vörös hajú. – Ne értsétek félre, szeretek veletek lenni, de…
- Értjük, mire gondolsz. – szakította félbe Brandor, hogy megnyugtassa.
- Mit eszünk? – kérdezte Tith, mosolyt csalva barátai arcára.
- A tegnap lőtt madarakból még maradt néhány, azokat megsütjük. – válaszolta a vezető, és így is tettek. Kisvártatva már mindenki a kezében tartott egy combot, szárnyat vagy más, ehető részt, és nagyban falatoztak. Kiderült, hogy Mirónak és Rionnak van néhány tő vadsnidlingje, amit igazságosan szétosztottak egymás között, hogy legyen valami íze a húsnak. Miközben ettek, az est sötétjében néhány szentjánosbogár tűnt fel a tábor körül, majd egyre több és több jött, míg végül egy egész raj zsongott körülöttük, megvilágítva a tündék arcát.
- Pont olyan, mint a faluban. – mosolyodott el Faelin. – Ott is mindig megjelennek.
- Aminek én végtelenül örülök. – szólt közbe Nelleryn. – Ha itt vannak, olyan érzésem van, mintha nagyobb biztonságban lennék.
- Csak ne tévesszen meg ez a biztonságérzet. – figyelmeztette Glantheg.
- Ne aggódj már folyton! – torkollták le kórusban a lányok, de a szívük mélyén kicsit képmutatónak érezték magukat, hiszen ők is sokat aggódtak a fiúkért. Ezt persze ők ki is kérték maguknak, amiből szép kis vita kerekedett. Ennek Galaeth felszólalása vetett véget.
- Úgy tűnik, tényleg a legjobb helyre kerültél, Tauriel – veregette meg húga vállát. – Egy ilyen víg csapathoz bárki szívesen csatlakozna.
- köszönjük. – hajolt meg Randír, mire mindenkiből kitört a nevetés.
Még egy ideig beszélgettek és nevetgéltek, de aztán elosztották maguk közt, ki mikor őrködik, majd aludni tértek. Tauriel Galaeth mellé feküdt, és a tündenő igencsak meglepődött, mikor látta, húga a késekkel a kezében készül elaludni.
- Miért? – kérdezett rá. – Megöltük az orkokat.
- De nem az összeset. Jobb félni, mint megijedni. – érvelt a lány.
- Szerinted hagynám, hogy bántsanak? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Itt van mellettem a kardom, ha bármi megtámadna, hamar vége lenne az életének.
- Téged ismerve ebben biztos vagyok. – sóhajtott a vörös hajú, és kisvártatva álomba szenderült.
   A tudat, hogy Legolas és Galaeth, akik a legjobban szeretik, ott vannak vele és vigyáznak rá, olyan mély és édes álomba ringatta, hogy az utolsók közt ébredt fel, amin ő maga is meglepődött, hisz általában ő kelt fel legkorábban. Reggel mindenesetre kipihenten és újult erővel kezdte a napot, így a tőle várt módon reagálhatta le a hírt, miszerint csatlakoznak a király kíséretéhez, és a déli határhoz mennek, hogy kiderítsék, miért szaporodtak el az orkok. Tauriel néhány pillanatig kifejezéstelen arccal nézett maga elé, ezalatt megemésztette a hírt, majd nagyot sóhajtott, végül huncutul elmosolyodott.
- Végre teszünk valamit, mát épp ideje volt. - Jelentette ki. - Amúgy is régen jártam már délen.
- Aminek az ottani határőrzők bizonyára végtelenül örülnek. - tette hozzá vigyorogva Thalanor, mire a lány bosszúsan oldalba bökte.
- Ezt hogy érted? - vonta fel a szemöldökét Galaeth.
- Fogalmazzunk úgy, valahányszor ott jártam, kenterbe vertem mindenkit, ha párbajra került sor. - felelte titokzatoskodva a vörös hajú.
   A tündék még napközép előtt elindultak délre, útba ejtve az ereei őrség tagjainak faluját, hogy azok lóháton folytathassák útjukat. Tauriel nagyrészt Galaeth mellett haladt, de nem egyszer csatlakozott csapattársaihoz, sőt, néha még Legolas társaságában is eltöltött némi időt. A kétnapos út során, ahogy egyre közeledtek a határhoz, úgy kezdték el egyre erősebben érezni azt a láthatatlan rettegést, ami kezdte megszállni az erdőt. Amikor rákérdezett, Galaeth azzal magyarázta, hogy a Homály elkezdett terjedni, s bár idáig még nem ért el, a hatását már érezni. Mivel ez egész elfogadható válasz volt, Tauriel hitt neki, de úgy döntött, tudakolózik még, ha odaértek. A fekete mágia közeledtét azonban a lovak is megérezték, és mivel érzékenyebben voltak az ilyen változásokra, mint gazdáik, jobban is féltek. Ha Tauriel nem tartja féken, Revia bizonyára hazavágtatott volna, a ménes többi tagjával egyetemben.
- Okos állatok, tudják, hogy veszély közeleg. - lovagolt mellé Brandor.
- És előrelátó módon próbálnak elmenekülni előle. - bólintott a lány. - Taranis is nyugtalankodik?
- Igen, sajna. A többi ló őt tekinti a ménes vezetőjének, így ha az én drága csődöröm úgy dönt, inkább hazamegy...
- Mi szépen lovak nélkül maradunk. Mit gondolsz, mi vár ránk a határnál?
- Fogalmam sincs. - sóhajtott fel a fiú. - De félek, nem sok jóval kecsegtet.
   Félelme beigazolódni látszott, amikor végre elérkeztek a déli határhoz, pontosabban annak egyik erődjéhez a hegyek lábánál. Az osztag, ami ott állomásozott, közel ötven, többségében kimerült, elcsigázott, túlhajszolt és sebesült katonából állt, akik azonban még küzdöttek a gonosz ellen, és ez az elszántság ott csillogott a szemükben. A király érkezésére mindenesetre összeszedték magukat, és szabályos rendbe sorakozva álltak, élükön vezérükkel, aki nem más volt, mint Eraglan. A férfi fejet hajtott, és megviselt, de büszke arccal nézett fel rá.
- Úgy tűnik, a legutóbbi látogatásom óta sokat rosszabbodott a helyzet. - szólt Thranduil, de hangjában szemrehányás helyett inkább aggodalom hallatszott.
- Ez sajnos igaz, uram. - bólintott Eraglan. - Az ellenség száma megnőtt, és folyamatosan támadnak minket. Eddig sikerült ellenállnunk, de mint látod, mindenki elfáradt. Állásainkat meg tudjuk védeni egy ideig, ám ha nem tudjuk meg, miért szaporodtak el a sötét teremtmények, félő, hogy a Homály megszállja a hegyeket, akkor pedig elvesztünk.
- A többi erődnél is ez a helyzet?
- Mindnél, uram.
- Természetesen minden segítséget megkaptok, ami kell – mondta a király néhány pillanatnyi gondolkodás után –, de először kiderítjük, miért sokasodtak meg ellenségeink.
Azzal intet egyet, mire Eraglan szó nélkül követte, kísérete pedig a karámokhoz lovagolt, és leszerszámozták hátasaikat, majd ők maguk is megpihentek, legalábbis a többség.
   Tauriel úgy döntött, kérdezősködik egy kicsit a határőrzőknél, hátha megtud valami fontosat. Ismerte az ittenieket, amikor a csapattal erre jártak, sokat párbajozott velük, és hamar össze is barátkoztak. Így hát, amikor odasétált hozzájuk, és ügyesen az őt érdeklő témára terelte a szót, nem kellett csalódnia, barátai csak úgy ontották a híreket. Mikor már mindent elmondtak, amit tudni akart, még ott maradt velük egy kicsit beszélgetni, viccelődni, felelevenítve a régi párbajokat és a közös harcokat. Tudta, hogy tudják, mi céllal kérdezősködik, de annak is tudatában voltak, hogy segíteni akarnak, így mindent elmondtak. Tauriel ezután visszament a csapathoz, hogy megossza velük a nem túl jó híreket.
- Mit tudtál meg? - kérdezte Tith, és köré gyűltek.
- Semmi jót. - sóhajtott a lány, és részletesen kifejtette. - Az orkok már a hegy másik oldalát ostromolják, a Homály pedig napról napra közeledik.
- A hegyek déli lábánál vannak? - Galaeth szeme egy pillanatra elkerekedett a döbbenettől, de aztán rendezte vonásait. - Ez bizony baj, még sosem jöttek ilyen közel a birodalomhoz.
- De még ennél is nagyobb probléma az, hogy nem tudják, mitől van. - folytatta a vörös hajú. - Ezért jöttünk ide, hogy segítsünk visszaszorítani őket, vagy legalább rájönni, miért sokasodtak meg.
- Thranduil és Eraglan most tanácskoznak. - emlékeztette őket Brandor. - Bizonyára még ma kiötölnek valami tervet.
   Ebben tökéletesen igaza lett. Még sötétedés előtt elkészült a terv, amit közöltek is a harcosokkal. Tauriel Galaeth mellett állt az első sorban, onnan hallgatta az elkészült haditervet.
- Ahhoz, hogy védekezni tudjunk, és felkészülhessünk egy esetleges támadásra, meg kell ismernünk az ellenség erejét, ezt mindenki tudja. - mondta a király. - Mi is ezt tesszük. Szükségünk van egy csapatra, ami a hegyek másik oldalán felderíti a terepet, megszámlálják az ellenség erejét, majd mindenről beszámolnak nekem. Mivel ez egy igencsak veszélyes és sok kockázatot rejtő küldetés, senkit sem kényszeríthetünk, hogy vállalkozzon rá. Aki kész önként teljesíteni ezt a feladatot, az lépjen elő most.
Egy pillanatig senki sem mozdult, de mikor Hirannon emelt fővel, büszkén előrelépett, a többiek is összeszedték a bátorságukat. A férfi után pár másodperccel Galaeth és Brandor is előrelépett, majd két határőrző, végül pedig Tauriel. Az uralkodó elégedetten pillantott rájuk, mintha csak tudta volna, hogy ők fognak jelentkezni.
- Hatan jelentkeztetek, s Legolasszal együtt heten lesztek. - mondta. - Kis létszámú, de a legjobbakból álló csapat ez, s bízom benne, hogy eredményesen teljesítitek a küldetést. Holnap hajnalban indultok, mielőtt felkel a Nap. Most elmehettek.
   A katonák fejet hajtottak, majd visszatértek a helyükre. Tauriel Galaeth-szel és az erdei őrség tagjaival együtt a saját tábortüzükhöz ment, ahol ők hárman elkezdtek készülődni. Letisztították fegyvereiket, megélezték őket, majd lassacskán nyugovóra tértek, lévén, hogy holnap szükség lesz az erejükre. A tündelány azonban alvás helyett tett egy sétát a tábor körül. Már majdnem visszaért barátaihoz, amikor egy jól is mert hang a nevét suttogta.
- Pszt, Tauriel! - hallatszott Legolas hangja egy facsoport mögül. - Gyere!
- Mit szeretnél? - kérdezte a lány, mikor odaért hozzá-
- Megkérdezni, hogy nem félsz-e. - válaszolta a herceg. - Nos?
- Egy kicsit félek. - vallotta be Tauriel. - De nem az orkoktól, és nem is a Homálytól meg a fekete mágiától. Tudod, most hagyom el először a birodalmat, és cseppet sem megnyugtató, hogy rögtön az ellenség területére indulok.
- Nem lesz baj, mellon. - nyugtatta meg a fiú. - Legfeljebb megölünk pár orkot, és segítünk elhárítani a fenyegetést.
- Annak viszont örülök, hogy te is jössz. - mosolyodott el halványan a lány, s megfogta társa kezét. - Ha velem vagy, sokkal kevésbé félek.
- Sosem hagynám, hogy bajod essen. - szorította meg társnője kezét Legolas. - Bármi áron megvédenélek.
- Ettől mindjárt nyugodtabb vagyok. - sóhajtott a vörös hajú, majd barátja kezét elengedve visszasétált a tábortűzhöz. Legolas hosszasan nézett utána, s még érezni vélte bőrének selymes puhaságát a kezén.
- Miért csinálod ezt velem, te lány? - nyögött fel, majd visszament apjához, és megpróbált a holnapra nem gondolva elaludni.   Másnap ők heten ébredtek fel legelsőnek. Mivel tegnap már összekészítették fegyvereiket, csupán fel kellett őket csatolniuk, és megjelenni a király előtt.
- Két napotok van, hogy megtegyétek, amit kell. - mondta Thranduil. - Az ellenségnek nem szabad tudomást szereznie az ottlétetekről, így mindent a legnagyobb körültekintéssel kel végeznetek. Próbáljatok meg épségben hazatérni. Sok szerencsét.
- Úgy lesz, uram. - bólintott Hirannon, mint a felderítők vezére. - Köszönjük.
Azzal a hét tünde elindult életük egyik legveszélyesebb útjára. A határőrzők, név szerint Dolven és Odhron haladtak legelöl, ugyanis ők ismerték a legjobban a hegyoldalban futó ösvényeket. Igaz, Legolas és Tauriel egyszer már járt erre, de az már több, mint egy évszázada volt, ami alatt sokat változott a táj. A hegyek északi része még viszonylag biztonságos volt, csupán az omladozó részeket, a semmibe vezető ösvényeket és a többi veszélyes helyet kellett elkerülniük, de ez a tapasztalt hegymászóknak hála nem volt nehéz. Az általuk diktált következetes tempónak volt köszönhető az is, hogy délelőtt közepére már az északi csúcsokról tekintettek le a birodalomra.
- Hasonló lesz a látvány délen is? - kérdezte Tauriel.
- Egyáltalán nem. - rázta meg a fejét Hirannon. - Amennyit Eraglantól tudok, az alapján nem túl szép látványban lesz részünk.
- Akár szép lesz, akár nem, nekünk mennünk kell, méghozzá késlekedés nélkül. - szólt közbe Odhron.
- Kora délután már a déli oldalon kellene leereszkednünk. - toldotta meg Dolven. - Úgyhogy indulás.
A csapat keresztülvágott az árkokkal és barlangokkal szabdalt hegytetőkön, s napközépkor végre elérték a déli csúcsokat. A tündelány ekkor megállapíthatta, hogy az erdő déli része cseppet sem hasonlít az otthoni területekre. Még felülről is látszott a mindent elborító köd, és a Homály sötétjét is tisztán ki lehetett venni. Orkokat ugyan nem láttak, de csalhatatlan tünde-érzékeiknek hála biztosak voltak benne, hogy a közelben vannak. Tartottak egy rövid pihenőt, majd elkezdtek leereszkedni a hegyoldalon.
   A lefelé menet sokkal kevésbé volt megerőltető, mint felfelé kapaszkodni, bár attól való félelmükben, hogy orkok leselkedhetnek a sziklák közt, lassan és óvatosan haladtak.
- Még egyikünk sem járt errefelé, úgyhogy jobb vigyázni. - Ez volt Galaeth válasza húga azon kérdésére, miért haladnak ilyen csigatempóban. - Hacsak nem akarod kardélen végezni. De ha esetleg mégis, akkor...
- Rendben, értettem a célzást! - szakította félbe Tauriel, mivel nem akart ennél is jobban felsülni. Legolas csak mosolyogva felsóhajtott mellette.
Kisvártatva leértek a hegy lábához. Amint leugrottak a legalsó szikláról a sötétzöld fövenyre, megborzongtak a rengeteg, tisztán érezhető fekete mágiától. Tudták, a gonosz hamarosan megpróbál beférkőzni a szívükbe és az elméjükbe, így sietniük kellett.
- Galaeth és én megyünk legelöl, mögöttünk néhány méterre jöjjetek ti, Dolven, Odhron és Brandor, a két íjász pedig fedezzen hátulról. - adta ki az utasítást Hirannon.
- Az íjászoknak neve is van! - emlékeztette a tündelány, és szúrós szemmel nézett rá.
- Bocsánat, akkor Legolas herceg és Tauriel fedezzenek hátulról. - javította ki magát a férfi, s már indultak is bele az ismeretlenbe.
Némán, szint hang nélkül haladtak, könnyű lábaiknak hála nem csaptak zajt, s a számukra oly fontos nyomokat sem tették tönkre. Ez utóbbiak különösen Taurielnek kellettek, aki nyomolvasó lévén kitűnően tudott belőlük tájékozódni.
- Ha orkokat akarunk követni, ez nem lesz jó irány. - figyelmeztette társait.
- Ugyan miért? - vonta fel a szemöldökét Brandor.
- Most egy viszonylag kitaposott ösvényen haladunk, az orkok pedig elkerülik az ilyeneket, mert könnyebb észrevenni a nyomaikat. - magyarázta.
- Tehát ha rájuk akarunk találni, le kell térnünk a csapákról. - vonta le a következtetést Legolas, mire társnője bólintott. - Ez esetben tegyünk is így. Veszélyesebb, az igaz, de eredményesebb.
Gyorsan meghányták-etették az ötletet, míg végül beleegyeztek. Letértek az ösvényről, de az útirány továbbra is dél maradt. Egészen napnyugtáig haladtak, közben egyre több, orkokra utaló jelet találtak, aminek egyrészt örültek, mert bizonyította, hogy jó nyomon járnak, másrészt viszont aggasztó is volt, hogy ennyire elszaporodtak.
- Mitől lehet ez? - kérdezte Tauriel a határőrzőket.
- Szerinted ha tudnánk, nem tettünk volna már ellene? - sóhajtott fel Dolven. - Évek óta próbálunk már rájönni, de nem találunk rá magyarázatot.
- Most viszont egész biztosan fogunk. - jelentette ki Galaeth, hogy lelket öntsön a többiekbe. - Legalábbis reméljük.
   Este úgy döntöttek, tábort vernek egy csoport kőrisfa alatt. A tűzgyújtással kapcsolatban azonban nem tudtak egykönnyen határozni.
- Megmondták, hogy az ittlétünknek titokban kell maradnia az ellenség előtt. - hívta fel rá a figyelmüket Odhron. Ő, Dolven és Hirannon nem akartak tüzet gyújtani, négy társuk azonban igen.
- Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy fény nélkül kell az ellenséges területen elaludnom. - Tauriel mindenképp tüzet akart gyújtani, s szerencsére nővére és legjobb barátja, valamint Brandor is osztotta ezt a véleményét.
. A többség akarata érvényesül, e tekintetben pedig mi győztünk. - mondta a fiú, a többiek pedig ha kelletlenül is, de beleegyeztek.
Legolas és Tauriel vállalta, hogy keresnek tűzifát, így ők ketten egy időre elhagyták a tábort. A sötétség ellenére is kitűnően láttak, így nem esett nehezükre a lehullott gallyakat összeszedni. Mindig egymás közelében maradtak, a herceg legalábbis a szeme sarkából társnőjét figyelte. Egyszer csak, mintha szél támadt volna, ami a zárt erdőben igencsak szokatlan volt, s bár keletről fújt, hideget hozott magával, meg valami megmagyarázhatatlan, rossz érzést.
- Legolas, mi ez? - kérdezte bizonytalansággal a hangjában a lány.
- Nem tudom, de nekem cseppet sem tetszik. - A tündeherceg aggodalmasan pillantott felfelé. - Óvatosnak kell lennünk.
A szél ellenére egy ideig még szedtek fel fadarabokat, de amikor egyre erősödött, abbahagyták.
- Keressünk egy tisztást. - javasolta Legolas. - Onnan látnánk, mi közeledik.
Tauriel bólintott, majd egy rövid futás után találtak is egy aprócska mezőt, amit nem nőttek be fák, így láthatták az éjszakai égboltot.
- És az a fényes pont, ott keleten?
A fiú felnézett, és ekkor ő is meglátta a tüzesen világító valamit, ami pillanatról pillanatra nagyobb lett.
- Közeledik. - suttogta, és odalépett társnőjéhez. - Te is érzed ezt?
A vörös hajú tudta, mire gondol. A lángoló fény növekedésével együtt erősebbé vált a fekete mágia hatása, jobban lehetett érezni a gonosz jelenlétét, és mintha a világ mindent félelme, gyásza és rettegése összetömörült volna abba az egy pontba, ami most már tisztán kivehető volt.
- Igen. - bólintott, s egész nyugodtnak tűnt, de mikor hirtelen feltámadt a szél, egész más hangon folytatta: - Ni gosta, Legolas. (Félek, Legolas.) Nézd csak!
A fény egyre erősebbé vált, mígnem gyengén ugyan, de elkezdte bevilágítani a teret, s a tisztáson álló két tündét.
- Noro! (Futás!) - Legolas megragadta társnője karját, és a mező szélénél növő bozótosba futottak. Elbújtak a sűrűn növő ágak és levelek közé, de a rettegést ez sem csökkenthette. A fiú látta, barátja menyire remeg, így óvón átkarolt, s megsimogatta a haját. Ő maga is félt, de próbálta nem kimutatni. A titokzatos fény ekkorra már megvilágította a földet, mintha csak a Nap kelt volna fel, de ennek a belsejében gonosz, sötét tűz égett. Mikor már úgy tűnt, a valami leszáll a földre, néhány pillanatra megállt, s látványa olyan iszonytató volt, hogy a két barát fel se mert nézni, helyette becsukták a szemüket, és még szorosabban kapaszkodtak egymásba. Aztán egy hirtelen, minden eddiginél erősebb szélroham kíséretében, hihetetlenül nagy sebességgel repült dél felé, vakító fénycsóvát hagyva maga után.
   A sötétség lassan visszatért, s a félelmetes jelenés már csak egy emlék volt. Legolas és Tauriel óvatosan feltekintettek az égre, amin most már a csillagok voltak láthatóak. A fiú kissé meglepődve konstatálta, hogy társnője szorosan hozzábújik, karjaival belé kapaszkodik, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Izmai megfeszültek a jelenés alatt, és még most sem ernyedtek el, mikor elmúlt a veszély.
- Nyugalom, már vége van. - simított végig a vörös tincseken Legolas, s előmerészkedtek a bokrok takarásából. Minden normálisnak tűnt, mintha semmi se történt volna, de nem tudták kiverni a fejükből a gondolatot, hogy valami szörnyű dolgot láttak.
- Menjünk vissza a többiekhez. - kérte a tündelány.
A herceg bólintott, majd a hevenyészett táborba rohantak. A tűzifáról rég megfeledkeztek.
- Jól vagytok? - Ez volt Tauriel első kérdése, mikor meglátta társait.
- Semmi bajunk. - rázta meg a fejét Galaeth. - Ti is láttátok,
- Igen, de nem tudjuk, mi lehetett. - sóhajtott Legolas. - Senki sem ismerte fel?
- Még mi sem. - Dolven haragjában ökölbe szorította a kezét.  - Annyi sok furcsa teremtmény megfordult mostanság errefelé, de ilyesmi pont nem!
- Talán otthon rájönnek, mi is ez. - vetette fel Brandor.
Ez a gondolat némiképp megnyugtatta őket, de azon az éjszakán egyikük sem tudott elaludni.
   Másnap persze fáradtak voltak, no meg éhesek, hiszen nem hoztak magukkal élelmet, és vizet is csak keveset, így azt is be kellett osztaniuk. Egyszer ugyan találtak egy patakot, de egyikőjük sem akart inni belőle, úgyhogy inkább a feladatra koncentráltak. Arra mentek, amerre orkokra utaló jeleket találtak, s hamarosan rá is akadtak egy tizenöt fős hordára. Szerencsére azok nem vették észre őket, így tarthattak egy rövid tanácskozást arról, támadjanak-e, vagy sem.
- Ostobaság lenne kihagyni egy ekkora lehetőséget. – Tauriel mondta ezt, aki természetesen a harcra szavazott. – Elegem van, hogy mindig az orkok támadnak ránk. Most meglephetnénk őket.
- Viszont ha nem tudjuk mindegyiket megölni, akkor az életben maradottak elterjesztik, hogy itt vagyunk, és akkor veszélybe kerül az egész küldetés. – vetette ellen Hirannon, de mivel mindenki a küzdelem pártjára állt, végül ő is beleegyezett. Legolas és Tauriel felmászott egy fára, hogy onnan lőjenek ki pár orkot, hat társuk pedig egyszerre nekirontott a szörnyetegeknek. A kér fiatal, miután lelőttek öt orkot, leugrottak, és csatlakoztak hozzájuk. Az ellenség, ha kevesen voltak is, jó harcosokból tevődött össze, így nem volt olyan egyszerű legyőzni őket, mint hitték. Tauriel meghemperedett a fűben, néha, hogy kikerüljön egy vágást, de volt, hogy durván a földre lökték. Ő maga nem kapott vérző sebet, de Galaeth-nek már nem volt ilyen szerencséje. A tündenő bal alkarját megvágta egy ork, de ő mit sem törődött a kicsorduló vérrel, helyette levágta a támadót. Hamarosan végeztek tizennégy orkkal, az utolsó pedig, a legkisebb termetű, fogságba esett Brandor által. A fiú a kardját a torkához szorítva mögötte állt, és kérdőn nézett Hirannonra.
- Végezzek vele? – kérdezte, és szorosabban nyomta a pengét az ork bőréhez.
- Ne. Lehet, hogy olyan dolgokat tud, amikre nekünk szükségünk van. Csupán annyi a dolgunk, hogy ki kell szednünk belőle. – A férfi lassan odasétált Galaeth-hez.  – Téged kiképeztek vallatásra. Meg tudod csinálni?
- Természetesen, bólintott a nő, majd az ork elé lépett. Tauriel rögtön észrevette, mennyire megváltozott a mozgása, a viselkedése, mikor megkapta a feladatot, de ezt betudta annak, hogy határozottnak kell lennie a vallatásnál. – Ha elmondod, amit tudsz, könnyű halálod lesz. Ha nem, annyi szenvedésben lesz részed, hogy azt kívánod, bár megöltünk volna.
- Mit akartok tudni? – hörögte az ork, s bár úgy tűnt, megteszi, amit követelnek tőle, fenyegetően vicsorgott.
- Azt, hogy miért szaporodott el a fajtád.  –mondta Hirannon. – Évtizedek óta először jöttetek ilyen közel a határhoz. Eddig távol tartottátok magatokat a birodalomtól, most miért keresitek a bajt?
- Az uram visszatért a sötétségből, s ereje most nagyobb, mint amekkorát el tudtok képzelni. Seregével képes leigázni mindenkit, aki ellenáll neki, köztük titeket is. idő kérdése, és elbuktok. A háborút mi nyerjük meg.
- Miféle háború? Századok óta tart az Éber Béke, miért pont most érne véget? – értetlenkedett Legolas.
- Ostoba! – morgott rá az ork. – Hát nem láttad tegnap éjjel a fényt? Az uram tért vissza akkor, s hatalma percről percre nagyobb.
- Mi a neve az uradnak? – kérdezte Odhron.
- Őt nem lehet csak úgy megnevezni! Elég, ha annyit tudtok, Morgoth leghűbb alattvalója, s a népek csak Sötét Úrként ismerik.
- Hazudik! – kiáltott fel Hirannon arcán azonban a hitetlenkedés mellett némi félelem is tükröződött. – Azt már évezredekkel ezelőtt legyőztük!
- De most visszatért Dol Goldurba, és halált hoz magával. – A ronda féreg felröhögött.  – Minden és mindenki elpusztul.
A mondatot már nem tudta befejezni, ugyanis Galaeth intett egyet a kezével, mire Tauriel villámgyorsan nyilat eresztett az ork koponyájába, s ezzel vége is lett a vallatásnak.
   A négy idősebb tünde másodpercekig megkövülten állt, de fiatalabb társaik hamar magukhoz térítették őket a döbbenetből.
- Hogy értette azt, hogy visszatért a sötétségből? – kérdezte Brandor, miközben kihúzta az ork hullájából a nyilat, és visszaadta Taurielnek. – Egyáltalán ki az a Sötét Úr?
- Miért ijedtetek meg ennyire? – A vörös hajú aggódva pillantott rájuk.
- Később mindent e fogok magyarázni, ígérem, de most minél előbb haza kell jutnunk. – Galaeth vett egy mély levegőt, hogy összeszedje gondolatait. – Induljunk máris, ha sietünk, estére talán a határhoz érünk.
Azzal már futottak is. Igen, futottak, ugyanis a Hirannon és Galaeth által diktált tempót aligha lehetet gyaloglásnak nevezni. Meg is lett az eredménye, ugyanis mire feltűntek az égen a csillagok, már a déli őrök táborában voltak. Rögtön a király sátra felé vették az irányt. A bejáratnál álló őr jelentette Thranduilnak, hogy megérkeztek, s ő behívta Galaeth-t és Hirannont, öt társuk pedig a közeli fa alá gyűlt. Nem beszéltek, ahhoz túlságosan fáradtak és elcsigázottak voltak, csupán akkor támadt némi mozgolódás, mikor az őr azzal jött, hogy a király a fiával és Tauriellel akar beszélni. A két fiatal belépett a sátorba, s miután a tündelány fejet hajtott, Thranduil mér közölte is, miért kellett jönniük.
- úgy hallottam, ti közelről láttátok a tegnap éjjeli jelenést. – mondta. – Mondjátok, el, hogy történt!
Tauriel a parancsnak engedelmeskedve elkezdte mesélni a történteket, s Legolasszal felváltva részletesen elmesélték, amit hallottak, és amit tettek. Azt, hogy egymáshoz bújtak a bokor rejtekében, természetesen nem említették. A beszámoló végén az uralkodó komoran bólintott, és így szólt:
- Sok nyugtalanító dolog történt, de talán van közük összefüggés. A kivallatott orktól mit tudtatok meg?
A négy harcos váltott néhány sokatmondó pillantást, ugyanis egyikük sem szívesen közölte a cseppet sem megnyugtató híreket a királlyal, de Legolas végül elkezdte, s szó szerint ismételte az elhangzottakat.
- Végül kijelentette, hogy minden el fog pusztulni. – fejezte be a herceg.
- Tehát megfenyegetett. – Thranduil arcán harag suhant át. – De azt nem árulta el, hogy az „ura” hova tért vissza.
- Az ork márpedig mondta. – szólalt meg váratlanul Tauriel. – Egy Dol Goldur nevű helyet említett.
- Dol Goldur? – A király szeme megvillant a név hallatára.
- Igen, uram. Az ork azt mondta, hogy a Sötét Úr visszatért Dol Guldurba, bár nem tudom, ez mit jelent.
Az uralkodó bólintott, de arcán halvány aggodalom tükröződött.
- Köszönöm, most elmehettek. – A harcosok fejet hajtottak, és kimentek a sátorból.
   A tündelány magán érezte társai megrovó pillantását, de nem értette, miért, így megkérdezte:
- Talán valami rosszat mondtam?
- Tudtod és akaratod nélkül ugyan, de igen. – sóhajtott Hirannon. – A király előtt nem ajánlatos kiejteni Dol Goldur, Gundabad, és az ehhez hasonló gonosz helyek nevét.
- Miért?
- A nagyapán Dol Goldur közelében halt meg, miközben a sötét Úr ellen harcolt, amíg az ott élt. – felelte halkan Legolas. – Apa ugyan túlélte a csatát, de az ottani borzalmakat máig nem tudta feledni.
- Sok vitéz tünde halt meg akkor, de célunkat elértük, az emberekkel szövetkezve sikerült legyőznünk az orkok seregét, és a Gonosz egy szolgáját. – tette hozzá Hirannon.
- Tauriel kérésében kicsit részletesebben elmesélték a Másodkorban történteket, de komor, rosszat sejtető hangon, mintha szívüket valami láthatatlan árnyék borítaná be.
- Az, hogy a Sötét úr visszatért Dol Goldurba, mit jelent? – Milyen következményei lesznek? – tudakolta a lány.
- Hát nem érted?  - nézett rá kétségbeesett tekintettel Galaeth. – Morgoth szolgája visszatért Dol Goldurba, oda, ahol a legtöbb gonoszág gyökeredzik. Idő kérdése csak, hogy támadást intézzen ellenünk.
- Akkor pedig vége lesz az… - kezdett bele a vörös hajú, de nővére közbevágott.
- Nem ”lesz”! Már megtörtént. Az Éber Béke véget ért, Tauriel.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

WOW!

(Lúthien, 2015.04.09 17:06)

Ez volt eddig a legjobb fejezet, amit olvastam a 13 közül.

Re: WOW!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.04.09 17:47)

Drága Lúthien, köszönöm ezeket a dicsérő szavakat, sokat jelentenek számomra. A tizennegyedik részt két héttel a legutóbbi feltöltést követően, vagyis tizennegyedike környékén teszem fel. Nem, a szüleim nem írók, ahogy senki más sem a családból, úgyhogy fogalmam sincs, honnan szereztem ezt az "írói vénát". A Libris pályázat ötlete tetszik, ám van egy kis probléma: mivel ez egy fanfiction, a nevek és a helyszínek nem a sajátjaim, a szerzői jog ugyanis Tolkien-é, így le vannak védve, és nem adhatóak ki. De azért megtisztelő, hogy érdemesnek tartod a történetet a kiadatásra. ;)

luluverzum@gmail.com

(LucaTünde14, 2015.04.03 13:18)

Köszi a választ!
Nagyon tetszik a sztori! Kéne belőle egy film is. :)

Re: luluverzum@gmail.com

(Tündelány, az oldal írója, 2015.04.04 14:12)

Köszönöm szépen, jól esett ez a hozzászólás. Azt hiszem, megkaptam a legnagyobb dicséretet és elismerést, amit fanfiction-író csak szerezhet ;-)

luluverzum@gmail.com

(LucaTünde14, 2015.04.02 20:50)

Mégcsak a 2 résznél tartok, de lenne egy kérdésem: Tauriel és Legolas között mennyi a korkülönbség? Bocsi, ha baj, hogy ideírtam.
Nagyon jó író vagy!

Re: luluverzum@gmail.com

(Tündelány, az oldal írója, 2015.04.03 10:16)

Dehogy baj, ha ideírtad a kérdésed! Bárhova is írod, mindig fogsz rá választ kapni:)
A kettejük közötti korkülönbség száz-százötven év, pontosan nem tudom. Bár, a tündék szemében ez csupán pár hónap, úgyhogy nagy jelentősége nincs is a történetben. Legfeljebb annyi, hogy Legolas ezzel indokolja meg pár cselekedetét, mint ahogy azt olvasni fogod ;)

luluverzum@gmail.com

(LucaTünde14, 2015.04.02 20:49)

Mégcsak a 2 résznél tartok, de lenne egy kérdésem: Tauriel és Legolas között mennyi a korkülönbség? Bocsi, ha baj, hogy ideírtam.
Nagyon jó író vagy!

Áááááááááá!

(Viki, 2015.04.01 10:54)

Kb ez volt a reakcióm.Imádtam!Mindig nagyon le tudsz nyűgözni!Így tovább és előre is Békés Boldog Húsvétot kívánok!

Re: Áááááááááá!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.04.01 14:57)

Köszönöm szépen Viki, neked is ugyanilyen boldog Húsvétot kívánok, akárcsak a többi drága olvasómnak, a sulistársaimnak pedig pihentető tavaszi szünetet!