Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. fejezet

2015.04.14

   Az Éber Béke vége óta eltelt húsz év jelentős változásokat okozott az erdőtündék életében. Azon már meg sem lepődtek, hogy az orkok, pókok és vargok támadásai tovább sokasodtak, és egyre erőteljesebbek lettek, ezekhez tudtak alkalmazkodni; ami azonban magával az erdővel történt, igencsak érzékenyen érintette őket. A növények, a fák megszenvedték a pusztítást, amit az orkok műveltek. Szokásuk volt ugyanis a végigportyázott területeken kivágni a fákat, és felperzselni a fövenyt, s az élet bizony nem másnap tért vissza az ilyen helyekre. A tündék gyűlölték a fekete, tar pusztaság látványát, így mindent megtettek, hogy a portyázó orkokat megállítsák, s ez többnyire sikerült is nekik, de nem mindig. A ösvények helyenkénti eltűnésével együtt az állatok is kezdtek megfogyatkozni, ami komoly gondot jelentett az élelem szempontjából. Bár az erdőlakók természetesen nem csak húson éltek, fontos része volt az étkezéseknek, elvégre sokáig eláll, könnyű szállítani, és hamar elkészül. Mostanában egyre többször kellett vadászni menniük a falvak lakóinak, hogy el tudják látni családjukat.

   Egy vörös hajú tündelány is éppen ezt tette. Íjjal a kezében fürgén szaladt a fák közötti kis csapákon, abban a reményben, hogy lő valamit a csapatnak. Társai a közelben szintén vadásztak, de a sűrű aljnövényzet miatt nem látták egymást. A lány hirtelen megtorpant, leguggolt, és szemügyre vett egy kis mélyedést a földön, ami valójában egy szarvastehén nyoma volt. Gondolkodott egy keveset, majd felállt és futni kezdett a bokrok között. Útközben átvágott egy bozótoson, egy réten, néhány kidőlt fa felett is átugrott, mire észrevette a zsákmányt. Ellenőrizte a széljárást, és behúzta a sűrűbe, de mielőtt célozhatott volna, könyökével véletlenül letört egy gallyacskát, s a reccsenő hang elriasztotta az állatot. A vörös hajú sóhajtott, és utánaeredt, és kisvártatva újra meglelte. Ekkor már okosabb volt, nyílt terepen húzta fel az íját, s célzott az aljnövényzetben megbúvó állatra. Ám egy kő repült el a tündelány feje felett, és néhány méterre a szarvastehéntől csapódott a földbe, mire az megriadt, és villámgyorsan elinalt, eltűnve a vörös haj szeme elől. Ő maga hátrafordult, és ekkor kiderült, honnan származott a kő.
- A csudába is, Brandor, már majdnem leterítettem! - kiáltott rá dühösen, és dobbantott egyet.  -az egész csapat jóllakhatott volna belőle.
- feltéve, ha el tudjuk juttatni hozzájuk. - mondta nyugodt hangon a fiú, és odasétált hozzá. - Egy ekkora szarvast négyen sem bírnánk felemelni, nemhogy a faluba vinni.
- Hatan jöttünk vadászni, és ha feldaraboljuk, könnyen elvisszük. - hangzott az ellenvetés.
- Álmodj tovább, Tauriel. - rázta meg a fejét Brandor, majd letört egy ágat a mellette lévő bokorról, és a közeli fák lombkoronájába hajította, mire madarak tucatjai repültek le a fákról. A tündelány villámgyorsan az íjhúrra illesztett egy nyilat, s a másodperc törtrésze alatt megcélozta az egyik seregélyt, és le is lőtte azt. A madár tompa puffanással a földre esett, tőlük nem messze.
- Feleslegesen panaszkodsz, ha öt másodperc alatt képes vagy vacsorát lőni magadnak.
- Egy seregéllyel még én sem lakok jól. - legyintett Tauriel. - Kevés rajta a hús. Némi nyúl viszont már javítana a helyzeten.
- Akkor menjünk, és szerezzünk. - S a két tünde az elejtett seregély felszedése után már folytatta is a vadászatot.

   Másfél órával később az előre megbeszélt helyen találkoztak a barátaikkal, akiket velük együtt szintén vadászni küldtek. Merenioth, Rion, Thalanor és Doriel majdhogynem velük egy időben érkezett, vállukon az elejtett zsákmánnyal.
- Ti mit hoztatok? - kérdezte a vörös hajú, és egy fa alá halmozta a Brandorral közösen szerzetteket, egy tucat madarat, két nyulat meg néhány marok bogyós gyümölcsöt. A többiek ugyanezt tették, s a kupac hamarosan kiegészült Merenioth és Doriel két fácánjával, és rengeteg pitypanglevelével, madársóskájával és a többi ehető növénnyel, valamint Thalanor és Rion két fiatal vadmalacával, meg némi vadsnidlinggel.
- Szép kis mennyiség. - eresztett meg egy füttyöt Thalanor. - Elvégezzük a piszkos munkát most, vagy hagyjuk az otthon maradottakra?
- Én a második lehetőségre szavazok! - emelte fel a kezét Tauriel, s mindenki egyetértett vele.
Magukhoz hívták lovaikat, akik eddig szabadon kószáltak a közelben, felpakolták rájuk a zsákmányt, majd ők maguk is felültek, és elindultak vissza a faluba.

   Az otthon maradt tíz tünde elégedett pillantásokat vetet rájuk, mikor megérkeztek, de amint megtudták, hogy nekik kell letisztítani, kizsigerelni és tartósítani a húsát, már nem voltak ilyen vidámak.
- Ti vadásztátok le őket, hát ti is készítsétek el! - kiáltott felháborodva Tith, de Brandor nyugodt hangja rögvest lehűtötte.
- Éppen ezért végzitek el ti a piszkos munkát. - jelentette ki. - Mi vadásztunk, ti elintézitek. Ez így működik.
A kislánynak már a nyelve hegyén volt a válasz, de vezetője pillantása belé fojtotta a szót. Társaival lepakolták a zsákmányt, és nekikezdtek a munkának, amit igazságosan elosztottak egymás között. Nelleryn és Glantheg megnyúzták az elejtett állatokat, és megtisztították a növényeket, Edleror, Randír és Miro kizsigerelték, Argalarin és Tith kicsontozták, Gwilnis a növényekkel foglalatoskodott, míg Faelin és Adonras megfüstölték a húst.
- Aranyosak így együtt. - jegyezte meg Tauriel Brandor mellett állva. - Mármint Nelleryn és Glantheg, meg Adonras és Faelin.
- Valóban, jó látni, hogy révbe ért az életünk. - bólintott a fiú.
- Nomeg a tiéd és Gwilnisé. - tette hozzá a vörös hajú. - Remélem, a többiek is hamarosan párra találnak.
- És veled mi lesz? Gondolom, nem egyedül akarod leélni az életedet.
- Erről, már ne is haragudj szívesebben beszélnék lánytársaságban, mint egy fiúval, még ha az illető olyan is nekem, mint a testvérem. Amúgy is, ezeregyszáz-tizenkilenc éves vagyok, még ráérek ezzel foglalkozni.
Azzal elsétált, hogy lecsutakolja Reviát, és foglalkozzon vele egy kicsit.

   Este, amikor a tábortűz meggyújtásával ügyködtek, tőlük nem messze lódobogás hallatszott, ami egyre hangosabb lett. A tündék felálltak, és kíváncsian tekintgettek a bokrok felé, ahonnan néhány pillanattal később egy női lovas ügetett ki.
- Galaeth! - kiáltott fel meglepetten Tauriel. Rögtön felismerte az éjfekete tincseket, a finom arcvonásokat, meg persze a lovát, Lanthirt. - Mit keresel errefelé, főleg ilyenkor?
- A nyugati határtól jövök, és épp a palotába tartok. - felelte a nő, és leszállt lováról. - Éjszaka nem akartam egyedül lovagolni az orkok miatt, és tudtam, hogy a közelben vagytok, így idejöttem. Remélem, nem baj.
- Mára kérdés is butaság. - mondta Brandor. - Mindig szívesen látunk.
Galaeth köszönetet mondott, majd a karámhoz vezette Lanthirt, hogy az csatlakozzon a ménes többi tagjához, aztán leült a tűz köré, természetesen a húga mellé.
- Hiányoztál, muinthel-nin (nővérkém). - sóhajtott a tündelány, és szorosan megölelte, fejét a vállára hajtva.
- Akárcsak te. - Galaeth végigsimított a hátán, majd kedvesen megfricskázta az orrát, de még ezek a játékos mozdulatok sem rejthették el a szemében megbúvó aggodalmat, amit Tauriel hamarosan észre is vett.
- Mi baj van? - tudakolta. - Tele van a szemed aggodalommal és komorsággal. Rossz a helyzet nyugaton?
A tündenő bólintott, de nem felelt, ebből húga tudta, miért.
- A király parancsára mentél oda, így titkosak az információk, igaz? Így már értem. Nem kell beszélned róla, ha ez van.
- Nem, jobb, ha elmondom. - döntötte el a fekete hajú.
- De ezzel bajba sodorhatod magad!
- A ti érdeketekben teszem, hogy ne érjenek váratlan meglepetések. A nyugati határőrzők arról számoltak be, hogy a Köd-hegység felől érkező madarak szerint az orkok építkezni kezdtek a hegyekben, méghozzá erődöket. Ennél is nagyobb baj viszont az, hogy mindezt a hágók és átjárók közelében teszik, mintha el akarnák zárni a nyugatra vezető utat.
- Ez valóban probléma. - ismerte el a lány. - Gondolom, nem tudják, mi az indítéka a dolognak, az átjárók lezárásán kívül.
- Eltaláltad. - bólintott a nővére. - Újabb rejtvény, amit meg kell fejtenünk, méghozzá hamar.
- A király mit akar tenni? - kérdezte hirtelen Brandor. - Ő és a többiek eddig némán hallgatták a helyzet ismertetését.
- Még nem tudom. Lehetséges, hogy kiküldene egy csapatot, hogy nézzenek szét a hegyekben. - gondolkodott hangosan. - Vagy talán kivárna, mi fog történni.
- Ha erre kerülne sor, remélem, az utóbbit választja. - jelentette ki Gwilnis. - Sokkal kevesebb felesleges halállal járna.
- Amúgy, ha egy osztagnak a hegyekbe kellene mennie, abba téged is biztosan beletenne, Galaeth, úgyhogy tényleg a kivárás lenne jobb. - tette hozzá Tauriel.
Ebben a dologban mindenki egyetértett, s mivel már igencsak éhesek voltak, fogták a meglőtt seregélyeket és a nyúlhús egy részét, nyársra tűzték, és a lángok közé tartva jól átsütötték, majd megszórták medvehagymával, és jóízűen falatozni kezdtek. Késő éjszakáig ébren maradtak, de mivel Galaeth-nek másnap tovább kellett indulnia, végül aludni tértek, hogy kellőképp kipihenhessék magukat.

   A következő nap azzal kezdődött, hogy megpróbálták rábírni Galaeth-t, hogy maradjon ott velük reggelizni, ami a nő makacs ellenállása miatt cseppet sem volt egyszerű.
- Ugyan, csak nem hitted, hogy elengedünk anélkül, hogy ennél valamit? - kérdezte Tauriel csípőre tett kézzel. - Itt maradsz, és kész.
- Értsd meg, hogy indulnom kell! - makacskodott a tündenő. - Már így is visszaéltem a vendégszeretetekkel.
- Azzal, hogy egy éjszakát nálunk töltöttél? - Ezen a ponton Tith is bekapcsolódott a vitába.

- Kevesebb, mint négy óra alatt a palotába vágtathatsz, úgyhogy van még időd. - kontrázott Faelin, a tündenő azonban nem tágított.
- Napközép előtt vissza kell térnem a palotába, tehát most kell indulnom.
- Most már tudom, Tauriel kitől vette át a makacsságot. - mormogta Adonras.
Végül abban egyeztek meg, hogy Galaeth visz magával némi élelmet az útra, amire rögvest el is indult.
- Légy óvatos, rendben? - kérte a vörös hajú, és átölelte.
- Az leszek. - ígérte meg a nővére, majd kibontakozott az ölelésből, felült Lanthirra, és elvágtatott.

  Tauriel addig nézett utána, amíg alakja el nem tűnt a fák között. Akkor aztán visszatért a többiekhez, és együtt megreggeliztek, majd őrjáratra indultak a folyó mentén. Gyalog mentek, nem szándékoztak sokáig távol maradni a falutól. Útközben szó került a tegnap megtudott dolgokra is.
- Szerintetek a Köd-hegység-béli munkálkodás kihatással lesz a birodalomra? - tudakolta Glantheg.
- Egész biztosan. - válaszolta Thalanor. - Ha el lesznek zárva az utak, megszűnik a kapcsolat a Bakacsinerdő és Lórien között, tehát elszakítanak minket a szövetségeseinktől.
- Nem tudnánk segíteni egymáson, ha rosszra fordulna a helyzet. - folytatta a gondolatmenetelt Miro.
- A királyt ismerve már a segítségnyújtás is bizonytalan. - vágta közbe Adonras, mire mindenki helyeslően bólogatott, és nevetett. Pontosabban majdnem mindenki.
- Csss, halkabban! – szólt rájuk Tauriel. - Itt még a fáknak is fülük van. Semmi szükség rá, hogy bajba kerüljünk.
- Hát még mindig nem sikerült kinevelnünk belőled ezt az óvatosságot Thranduillal kapcsolatban? - sóhajtott fel Gwilnis. - Egy ártatlan megjegyzés volt, semmi több.
- Egy ártatlan megjegyzés, rengeteg igazsággal. - tette hozzá Tith, mire a vörös hajú bosszúsan oldalba bökte.
- Azt nem mondd, hogy nincs igazam! – kérte ki magának a kislány, de Tauriel egy szúrós pillantással elhallgattatta. Ekkor Faelin, aki jobban szerette a békességet a csapatban, közbeszólt:
- Nem biztos, hogy bele kell avatkoznunk a dologba. Elég, ha áthalad a hegység felett egy erősebb vihar, és az képes újra szabaddá tenni a hágókat.
A többieknek el kellet ismerniük, hogy van benne némi igazság, így másra terelődött a szó.

   Néhány mérfölddel később Miro felfigyelt egy különös fára. A fa, talán egy vihar miatt, d az is lehet, hogy így nőtt ki, a folyómeder fölé dőlt, ágai jó tíz méterrel a víz fölé tornyosulták, a part másik oldalán lévő fáktól nem messze.
- El lehetne rajta játszadozni. - jegyezte meg a fiú.
- Mire gondolsz? - kíváncsiskodott ikertestvére.

- Talán erre. - Tauriel szemében pajkos fény csillant, egy pillanattal később pedig már rohant is felé, hogy nagy lendületet véve felugorjon rá, és megkapaszkodjon az ágakban. Miután ez megtörtént, elkezdett felfelé, illetve a folyó irányába, befelé mászni.
- Le fogsz esni! - kiáltott rá Brandor. - Gyere inkább le.
- Még mindig nem szoktatok le az értem való aggódáról? - A lány örült, hogy a saját kérdésükkel vághat vissza. - Csak nem féltek?
- Egy erdőtünde sosem fél! - feleseltek vissza kórusban.
- Akkor másszatok fel ti is! Csuda jó itt fenn, sok-sok mérföldre ellátni, és hihetetlenül izgalmas!
Ez hatott. A többiek felmásztak vörös hajú társukhoz, így nekik és részük lehetett a szokatlan helyzetből, és a fantasztikus kilátásból. Talán csak ülnek ott, és nézik a tájat, ha Taurielnek nem támad egy újabb ötlete. Mivel ő ült legszélén, ő ült legközelebb a túlpart fáihoz, é láthatta, mekkora a távolság a jelenlegi helye és azok között. A táv alig volt több, mint hat méter, ami számára még bőven a „semmiség” kategóriájába tartozott.
- Szerintetek át tudok ugrani arra a fára? - kérdezte.
- Nem.
- Igen4
Az első Adonras véleménye volt, míg a második Tith-é. A két tünde ugyanabban a pillanatban vágta rá a választ, így senki sem lepődött meg a kialakuló szóváltáson.
- Megmondanád, hogyan ugrana át több, mint hat métert? - Adonrasnak az arcára volt írva a hitetlenkedés.
- Könnyen és egyszerűen. - vont vállat a kislány. - Úgy teszel, mintha nem tudnád, mire képes, úgyhogy ne kételkedj benne.
- én csak azt nem értem, miért kellett ezt megkérdezned, Tauriel. -fordult hozzá Nelleryn. - Megtennéd mindezt egy szó nélkül is. Feleslegesen szítod a vitát.
- Igazad van, sajnálom. - sóhajtott a vörös hajú, azzal odalépett egy felső ág tövére, ellökte magát a törzstől, végigrohant az ágon, s annak végén elrugaszkodott.

   A lendülettől métereket repült előre, amire egész testével rásegített. Lábai segítségével lökte magát előre kezeit kinyújtotta, hogy megragadhassa a megfelelő ágat. Pár másodpercig volt csupán a levegőben, de neki úgy tűnt, mintha perceket töltött volna el ott. Szemei előtt lassítva peregtek a képkockák, így könnyebb volt elkapnia a faágat. Innentől mindent a normális tempójában érzékelt. Az ágat szorosan markolva megfeszítette izmait, és felhúzta magát, majd a törzsnek támaszkodva felállt, és odaintett társainak, akik megkövülten figyelték.
- Ezt csináljátok utánam, ha tudjátok! - kiáltott vidám, csengő hangon, ami felélesztette a többiek büszkeségét.
Elsőként Gwilnis követte, aztán Brandor, majd Glantheg és Nelleryn, a többi tizenegy tünde, köztük utolsóként Adonras. Valamennyiük ajkán pajkos mosoly játszott, a folyó felett átugrani teljesen új élmény volt számukra.
- Köszönjük, mellon. - lehelte Brandor, fejét a törzsnek támasztva. -Elképesztő volt, sosem éltünk át ehhez foghatót.
- Egy ugrás volt csupán, de nézz körül, annyi sok fa van itt, hogy napokig lehetne játszani. - mutatott körbe a lány.
- fogócskázzunk! - javasolta Tith, s annak ellenére, hogy a fiúk közül páran a szájukat húzták, és gyermekded játéknak titulálták, elkezdődött. Tith lett a fogó, s abban a pillanatban, hogy ezt kimondták, a körülötte ülők pillanatok alatt átugrottak egy másik fára, a kislány pedig nyomban követte őket. Az alatt az egy óra alatt, amíg tartott a játék több-kevesebb ideig mindenki volt fogó, még Adonras is. Csak akkor hagyták abba, mikor már mindenki levegő után kapkodott, és képtelenek voltak folytatni.

   A tizenhat tünde végül a legmagasabb fán foglalt helyet. Ketten-ketten ültek egy ágon, aminek sűrű növésének hála nagyjából egy szinten voltak. Tauriel háttal a törzsnek ült, térdeit felhúzta, és átfogta őket a kezével, és megpróbált nem zihálni. Mellette Tith ült, lábait a levegőbe lógatta, és is alig pihegett.
- Ez hihetetlenül jó volt. - sóhajtotta Faelin, és Adonras vállára hajtotta fejét. - Fárasztó, de jó.
- Egyetértek. - pislantott fel rá Merenioth az egyik alsóbb ágról. - Végre, valami el tudta feledtetni velem a mindennapi gondokat.
- Hetek óta nem éreztem ilyen jól magam. - kontrázott Doriel. - Aki imától kezdve azt mondja, nem jó játék a fogócska, biztosan kinevetem.
- Azon ritka dolgok egyike lett ez a játék, ami a fiúkat is felélénkíti. - jelentette ki Gwilnis, mire az említettek elkezdtek ugyan méltatlankodni, de csak megszokásból.
Eztán hosszú percekig néma csend következett, a barátok lehunyt szemmel, teljes nyugalomban ültek, élvezve a levelek közé lehatoló, gyengéden simogató napsugarakat. Taurielnek ez eszébe juttatta Legolas érintését. A fiú puha kezét az ő kezén, mielőtt átkeltek volna a hegyeken; az arcán a kibékülésükkor, a számtalan alkalom, amikor letörölte a könnyeit, vagy hátrasimított egy tincset; s a legbensőségesebb pillanat, amikor a csata után megcsókolta. Rengeteget gondolt rá, hiszen ez volt élete első csókja. El kellett ismernie, hogy Legolas, bár váratlanul érte, igencsak kellemesen csókolt vissza, s valahányszor a puha, lágy ajkak az övéihez értek, Tauriel egyre többet akart belőlük. Ha kettesben lettek volna, talán még hosszabb ideig tartott volna a csók, de szerencsére sikerült megőriznie a hidegvérét, és elhúzódnia. Az emlékek hatására felsóhajtott, megérintette ajkát, majd kinyitotta a szemét. Pillantása rögvest találkozott barátaiéval, akik kaján vigyorral az arcán néztek rá.
- Mire gondoltál? - kíváncsiskodott Doriel.
- Inkább kire gondolt. - bökte oldalba Argalarin.
- Nekem van egy tippem. - mondta fennhangon Gwilnis, mire minden szem rászegeződött, s ennek hatására folytatta: - Bizonyára eszébe jutott Legolas.
A többiek felnevettek, és helyeslően bólogattak. Tauriel dühös pillantásokat vetett rá, de arcára enyhe pír kúszott fel, amit azonban haja sikeresen eltakart, így nem látszódott.
- ez nem is igaz4 – tagadta le a tényeket. - Miből gondolod?
- Tauriel, volt időnk kiismerni téged.  -szólt közbe Brandor.  -Amikor Legolasszal vagy, megváltozik a viselkedésed, méghozzá pozitív irányba. Teljesen összhangban vagytok, együtt mozogtok, lélegeztek, meg minden. A csatákban pedig kiegészítitek egymást, így szinte sebezhetetlenek lesztek. Komolyan mondom, olyanok vagytok, mintha egy pár lennétek.

   A vörös hajú az utolsó mondatig rezzenéstelen arccal hallgatta, de amikor odáig jutott, hogy a szerelmesekhez hasonlította őket, nem tudta türtőztetni magát.
- ez egy hatalmas ostobaság! - tört ki. - Legolas egy herceg, én pedig nem vagyok több egy egyszerű erdőtőtündénél. Hogyan lehetnénk egy pár?
- Évekig éltél a palotában, ott bizonyára nem a származásod alapján ítéltek meg. - mondta Edleror.
- Nem tudom, ez hogy működött. Galaeth vigyázott rám, és ha a rossz nyelvek elkezdtek pletykálni rólam, már azelőtt elhallgattatta őket, hogy bármit is meghallottam volna. Amúgy is, Thranduil inkább száműzné, a fiát, minthogy hagyná, hogy elkötelezze magát egy nem királyi származású lány mellett.
Azzal Tauriel felállt az ágon, kinyújtóztatta tagjait, mint aki menni készül, ami így is volt. Barátai úgy döntöttek, nem feszegetik tovább a témát, inkább készülődni kezdtek, s hamarosan már indultak is haza.

   A következő napokban nyugalom honolt a falubeliek között, szinte már el is felejtették Galaeth aggasztó híreit. Történt azonban, hogy Randír, miután visszatért egy magányos túrából, furcsán kezdett el viselkedni. Legelőször Edleror vette észre, hogy az étkezésekkor, ha kenyér kerül terítékre, mindig összeszedi a morzsákat, és egy apró vászonszütyőbe rejti őket, s ugyanezt teszi, ha az őrjáratok alkalmával magvakat találnak. Megfigyelte még, s talán ez volt a legszembetűnőbb, hogy gyakorta mászott fel a fiúk fletjének tetejére, s néha órákat töltött el odafent. Edleror az első néhány alkalommal még nem gyanított semmit, de amikor ezek rendszeressé váltak, már rákérdezett nála, miért teszi. Válaszul azt kapta,hogy csak a madarakat akarja idecsalogatni, amit el is hitt volna neki, ha nem vesz észre az ideges csillogást a szemében. Úgy tett, mintha hinne neki, de titokban szólt Brandornak, hogy furcsán kezdett el viselkedni, s immár ketten figyelték Randírt. Így ment ez egy héten át, mígnem elhatározták, kiszedik belőle, miért teszi ezt. Tervükbe a többieket is beavatták, s így tizenöten készen is álltak a megvalósításra.

   Egyik délután Randír épp a flet felé tartott, amikor neszt hallott maga mögül, ám amikor megfordult, nem látott senkit, így tovább ment. Szokatlan csend vette körül, barátai ugyanis, különös módon, eltűntek. Mindegy, majd előkerülnek, gondolta, ám ekkor valaki megragadta hátulról, és behúzta a sűrű aljnövényzetbe, ahol nekitaszította egy fának. Ekkor végre megláthatta, ki a támadója, és kik állnak mögötte.
- Edleror! És ti4 miért csináltátok ezt? - értetlenkedett.
- Meg akarjuk kérdezni, miért viselkedsz ilyen furcsán mostanában. - lépett elő Brandor. - ételmaradékokat gyűjtesz össze, és órákat töltesz el a flet tetején. Miért?
- Ha ennyire érdekel, miért nem mentek fel, és nézitek meg? - dacoskodott Randír.
- Mi sem akarnánk a te helyedben, hogy ezt tedd. - szólt közbe Gwilnis. - Ezért kérünk, mondd el, mit rejtegetsz.
- Egy család vagyunk, Randír, minket beavathatsz a titokba. - nézett mélyen a szemébe Tauriel.
- Tudom. - sóhajtott a fiú. - Csak attól tartok, dühösek lesztek rám. Mindegy, gyertek velem.
A tizenhat tünde felmászott a flet tetejére, ahol Randír végre megmutatta, mit rejteget.

   A hevenyészett, saját kézzel készített fészekben ülő madárról már az első pillanatban meg lehetett állapítani, hogy hírvivő példány, amit üzenetek továbbítására neveltek. Viszonylag nagy testű volt, bizonyára feketerigó, s anyakára egy szalaggal papírtekercs volt kötve, ami minden bizonnyal az üzenetet tartalmazta, rajta pedig egy pecsét, méghozzá nem is akármilyen.
- A királyi pecsét! - kiáltott fel Tauriel. - Randír, ugye nem egy hivatalos üzenetet szállító madarat fogtál el?
- Nem fogtam el! – tiltakozott a fiú. - Amikor kilovagoltam, találtam rá. Megsérült a szárnya, de láttam, hogy üzenetet szállít, így titokban hazahoztam, és meggyógyítottam.
- A levelet nem próbáltad meg leszedni a nyakáról, - kérdezte Miro.
- De igen, csakhogy nem sikerült, a csomó nem akart kioldódni-
- Hát persze, hogy nem tudtad kibogozni! Úgy hallottam, ezeket a leveleket olyan varázslat védi, ami csak a címzettnek teszi lehetővé az üzenet elolvasását. - magyarázta Tauriel.
- Így már értem. - bólintott Randír. - Mit gondolsz, elengedhetem?
- A vörös hajú gyorsan megvizsgálta a madarat, s gyógyultnak nyilvánította, így úgy döntöttek, elengedik. Brandor kiemelte a fészekből a kis állatot, ám amikor a keze hozzáért a nyakára kötött szalaghoz, az hirtelen kioldódott, a levél pedig a földre hullott. A fiú szabadon engedte a feketerigót, csak utána hajolt le az üzenetért.
- Kioldódott az érintésedtől! – csodálkozott Tith.
- Ez pedig csak egy dolgot jelenthet. - lépett közelebb Tauriel. - A levél neked, pontosabban a csapatnak szól.

   Brandor egy pillanatig sem hezitált, előrelépett párat, feltörte a pecsétet, széthajtotta a papírt, és olvasni kezdte. Arca kifejezéstelen maradt, miközben szeme végigfutott a sorokon, ám amikor társai felé fordult, láthatóvá vált a szemében az aggodalom.
- Mit írt Thranduil? - törte meg a csendet Gwilnis, és a párjához lépett. - Miért lettél ilyen nyugtalan?
- Válaszolj, kérlek. - nézett a szemébe Tauriel. - Jogunk van tudni.
- Hát rendben. - bólintott a fiú. - A levélben az áll, hogy délnyugatra kell mennünk, majdnem az erdő szélééhez. Egy seregnyi ork és varg gyűlt össze a határ közelében, és napok kérdése csak, hogy lerohanjanak. Összegyűjtjük az erőinket, és megpróbáljuk visszaverni őket. Nagy csatának ígérkezik, így mindenkire szükség van, ránk is. Van tehát egy hetünk, hogy a határhoz menjünk, és felkészüljünk a harcra.
Másodpercekig senki sem szólalt meg, a hírek teljesen letaglózták őket. Gwilnis közelebb húzódott Brandorhoz, aki óvón átölelte, Adonras és Faelin megfogta egymás kezét, akárcsak Glantheg és Nelleryn, Tauriel az ajkába harapott, és félrenézett, a többiek pedig szintén különböző módon, de kimutatták, mennyire aggasztja őket a dolog.
- Hát, nincs mit tenni. - vonta meg végül a vállát Argalarin. - A parancs adott, nekünk csak teljesítenünk kell.
- Igaza van. - helyeselt Adonras. - Induljunk máris.
Így is tettek. Most már rutinos módon bepakoltak útitáskájukba, felcsatolták fegyvereiket, felszerszámozták lovaikat, és már indultak is délnyugat felé.

   Útjuk során találkoztak más osztagokkal is. Ám végül egyedül érkeztek meg a hegyek nyugati szélénél álló alaptáborba. Brandor és Tauriel elmentek, hogy jelentsék a királynak, megérkeztek. A sátornál álló őr beengedte őket, s mikor már benn voltak, fejet hajtottak. Thranduil feltett nekik pár kérdést, majd elengedte őket azzal, hogy pihenjenek le, és készüljenek a csatára.
- Te menj vissza a többiekhez, én megkeresek valakit. - mondta Tauriel, mikor újra a szabadban voltak.
- Rendben. - bólintott a fiú, s elindultak az ellenkező irányba.
A tündelány valójában Legolast akarta előkeríteni, hisz tudta, ahol esély van a harcra, ott ő is ott van. Az egész tábort bejárta, de sehol sem találta, pedig körbenézett minden osztagnál. Fél órai sikertelen keresgélés után egy fának dőlve megpihent. Elhatározta, nem adja föl, amíg meg ne találja őt. Nem értette, miért nem látta, meg, hiszen az ilyen helyzetekben eddig mindig rátalált. Ekkor bevillant neki egy gondolat. Ha nem találta meg Legolast, annak csak az lehet az oka, hogy nem akarja, hogy megtalálja. Mintegy varázsütésre a jól ismert hang megszólalt tőle nem messze.
- Csak nem kerestél valakit? - kérdezte Legolas, és odalépett hozzá.
- Nem is tudom... De, igen, egy önelégült tündeherceget. - A lány rávillantotta kifejezetten neki tartogatott mosolyát, enyhítve szavainak élén. - De úgy látom, magadtól is idejöttél, uram.
- Hagyd a formaságokat. - legyintett a fiú. - Jelen helyzetben szükségtelenek.
- Mások s vannak körülöttünk. Legutóbb abban egyeztünk meg, hogy csak ha kettesben vagyunk, beszélünk közvetlenül.
- Azonban rájöttem, hogy ez teljesen felesleges. Apám jelenlétében persze be kell tartanunk a szabályokat, de így, katonák közt, nyugodtan abbahagyhatod az „uram2 használatát.
- Örülök neki. - sóhajtott a vörös hajú. - Szívesen megölelnélek, de nem vagyok biztos benne, hogy akarod, úgyhogy...
Már nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis hirtelen Legolas karjai közt találta magát. A herceg úgy szorította magához, mintha ezer éve nem találkoztak volna, egyik karja a derekán, a másik pedig a hátán nyugodott, s Tauriel tisztán hallotta minden egyes szívdobbanását. A tündelány viszonozta az ölelést, lábujjhegyre állt, állát társa vállán pihentette, lehunyta a szemét.
- Örülök, hogy itt vagy velem. - suttogta.
- Hát még én! - A fiú gyengéden végigsimított a haján, majd elengedték egymást.
- Legolas, most őszintén, ez az ork sereg, amiért idehívtak minket, veszélyezteti a birodalmat? - tudakolta a vörös hajú.
- Attól tartok, igen. Ha itt és most nem sikerül legyőznünk őket, egyenes út vezet számukra az országba, ahol aztán kedvükre öldökölhetnek. Ezt mindenképp meg kell akadályoznunk.
- Milyen lesz ez a csata?
- Olyan, amitől mindig is távol akartalak tartani. - sóhajtott a herceg. - Mintha a világ minden borzalma azon a csatamezőn lenne. A vérszag megrészegít, a csata közben elveszted a fejed, csak az számít, hogy minél több orkot tudj megölni. Mindenhol holttestek, sebesültek és vér. Senkinek sem kívánom azt a látványt.
- Márpedig látnom kell, hogy tapasztalatokat tudjak szerezni, persze ahhoz először túl kell élnem.
- Túl fogod élni! Sosem hagynám, hogy bántsanak. Legfeljebb a holttestemen keresztül.
- Ilyet ne is mondj! Mind a ketten épségben megússzuk a csatát, rendben?
Legolas bólintott, majd a két barát keresztülsétált a táboron, beszélgetve, mint a régi szép időkben.

   Késő délután Tauriel újra egyedül sétált. Még nem akart visszamenni a csapathoz, előtte beszélnie kellett valakivel. Galaeth egy tölgyfa mellett állt, az egyre lejjebb bukó napkorongot nézte, éjfekete haján táncot jártak a lágy sugarak, karcsú alakját szintúgy megvilágították. Húga könnyű, halk léptekkel odasétált hozzá, de nem szólt semmit, nem akarta megtörni a pillanat varázsát. Látta, hogy a nő szeme csukva van, de biztosra vette, hogy tudja, ki ő. Ahogy fejét a vállára hajtotta, a tengerkék szemek kinyíltak, és a piros ajak mosolyra húzódott.
- Végre megérkeztél. - mondta, és átkarolta.
- Végre megtaláltalak. - mondta a lány, és visszamosolygott rá.
A két testvér között sok minden hangzott el, amit nem volt lehetőségük elmondani az utóbbi években, de a közelgő harcról nem esett szó egész addig, amíg Tauriel rá nem kérdezett.
- Te nem félsz a csatától? Nem vagy ideges miatta?
- Egy kicsit. Rengeteg csatát vívtam már, szerintem ezzel sem lesz baj.
- Jó neked! félni én sem félek, de még sosem vettem részt efféle harcban.
- Legalább szerzel némi tapasztalatot. - Galaeth bátorítólag megveregette a vállát. - Ne aggódj, épségben meg fogod úszni. Remek harcos vagy, az egyik legjobb, s a valák irgalmazzanak annak az orknak, amelyik az utadba kerül. Amúgy is, tudod jól, sosem engedném, hogy bárki bántson.
- Legolas is pont ezt mondta. - sóhajtott a tündelány. - Mindegy, és hiszek nektek. Itt van nálam a tőr, amit adtál, ha ez velem van, tényleg nem érhet semmi baj.
Nővére helyeslően bólintott, majd ismét vidámabb témákra terelődött a szó.

   A következő napon Galaeth kilovagolt Tauriellel, hogy megmutassa neki a lehetséges csatateret. A helynek majdnem a felét síkság borította, keletről néhány domb magasodott, amik mögött a tündék tábora állt, míg a síkságtól délre az orkok állomásoztak, megbújva a határon túli erdő fullasztó sötétjében. A fák mindenhonnan körülvették őket, ami újabb, harcra alkalmas helyet jelentett.
- A királynak már van haditerve? - kérdezte a vörös hajú.
- Egész biztosan. - bólintott a tündenő. - Napok kérdése, és közli velünk, de attól még körbelovagolhatnánk itt, hogy jobban kiismerjük magunkat.

Így is tettek, s mivel az ügetést túl lassúnak találták, hát szélsebes vágtába haladtak, aminek eredményeképp kevesebb, mint tíz perc alatt végeztek, s már indultak is vissza a táborba. Aznap gyönyörű idő volt, így a két lány ragyogó napsütésben vezethette lovaikat a karámokhoz. A fény meg-megcsillant fürtjeiken, ruhájuk gombjain, simogatta arcukat, még a kedvüket is felderítette, eggyel több indokot szolgáltatva arra, hogy mosolyogva, cseverészve sétáljanak vissza az osztagokhoz, a tünde-fiak nagy örömére. Galaeth és Tauriel magán érezte a kutató pillantásokat, de igyekeztek nem törődni vele, az elejtett megjegyzéseket azonban nem lehetett nem meghallani.
- A sereg két legszebbje... - Ez a pár szó elég volt ahhoz, hogy enyhe pírt csaljon az arcukra, s amikor oldalt pillantva észrevették Thranduilt, megszaporázták lépteiket, otthagyva a férfitársaságot.
- Szerinted meghallotta? - kérdezte a vörös hajú.
- Remélem, hogy nem, de attól tartok, ez nem így van. - sóhajtott a tündenő. - Mindegy, legalább nem kezdtek el keményebb megjegyzéseket tenni. Veled kapcsolatban amúgy sem nagyon mernének.
- Ugyan miért? Azt gondolják, hogy mivel fiatalabb vagyok, nem tudok visszavágni.
- Lehet, hogy ezt hiszik, ugyanakkor a tény, hogy Thranduil pártfogol, némi védettséget ad neked, legalábbis elvileg.
- szerintem ez csak elméletben működik. Nem nagyon vettem észre, hogy finomkodtak volna.
- Ezzel csak az idegességüket akarják leplezni, és szó mi szó, egész ügyesek benne.
Tauriel bólintott, tudta, mire gondol. Az erdőtündék bátor és rettenthetetlen harcosok ugyan, de még a leggyakorlottabbak is nyugtalankodnak egy kicsit a csaták előtt, főleg, ha ekkora tétje van, mint most. Ezt azonban a világért sem akarják kimutatni, így elviccelik, jelentéktelen dolgokra tesznek megjegyzéseket, néha ugyan más kárára, de senki sem hibáztatja a másikat. Vannak persze, akik más módját választják a feszültség levezetésére, például kibeszélik magukból, vagy nem vesznek róluk tudomást, de a döntő többség a legelső megoldást választja. A két lány viszont a kivéltelek közé tartozott, mert ők jobban szerették megbeszélni egymás között az esélyeiket. Nekik ez volt a megszokott, és nem is akartak rajta változtatni.

   A király a következő nap délelőttjén közölte katonáival a haditervet, miután az őrkapitányokkal egyeztette azt. A sereg összegyűlt az egyik domb alatt, s meghallgatták a kész tervet
- A csatában ki kell használnunk az erdő adta lehetőségeket, hogy a lehető legkevesebb áldozatunk legyen. - kezdte Thranduil. - Stratégiailag a fákat és a dombokat fogjuk kihasználni. A csata kezdetekor az orkok megpróbálnak majd előretörni, mi pedig behatolunk a vonalaik mögé, és három részre szakítjuk a seregüket. Az egyik részt behajtjuk a fák közé, és ott végzünk velük, a másikkal a síkon küzdünk meg, a maradékot pedig a dombokhoz tereljük, ahol halomra lőhetjük őket.
Ezután még elmondta, kik fogják vezetni a sereg másik két részét, a vezetők Legolas és Hirannon voltak, s hogy melyik osztag kihez tartozik. Az erdei-őrség Legolas parancsnoksága alá került, míg a Tünde-gárda Thranduilhoz, így a két lány biztosan nem harcolhatott egymás mellett, ezt tudták is. A tündelány annak azonban örült, hogy Legolas ott lesz a közelben, valahogy mindig nyugodtabb volt, ha vele harcolhatott.

   A nap hátralévő részében mindenki a csatára készült, Tauriel is. A lehető legélesebbre köszörülte fegyvereit, nyilait megtisztította, íját pedig újra felajzotta. Gyakorolt is egy kicsit a csapattársaival, de összességében inkább pihenéssel töltötte az időt.
- Nem akarsz beszerezni egy páncélt? - kérdezte tőle Galaeth. - Hasonlót, mint amilyen nekem van.
- Inkább nem. - rázta meg a fejét a vörös hajú.
- Pedig sokkal nagyobb védelmet nyújt a nyilak és kardpengék ellen. Páncél nélkül borzasztó sebezhető vagy.
- Tudom, de jó ez így. A páncél csak akadályozna engem a mozgásban. Mint tudod, az én támadásaim alapja a gyorsaság, ha ettől megfosztanak, nem tudok semmit. Az a több kilónyi acél pontosan azt tenné.
- Ahogy gondolod.
A tündenő nem akarta mindenáron meggyőzni őt, tudta, milyen makacs, és nem fog tágítani az elveitől. Jóformán az egész napot együtt töltötték, és a harcról beszéltek, ahogy este, a tűz körül is, az erdei őrség harcosaival. Szokatlan módon korán lefeküdtek, mert tudták, holnap minden erejükre szükség lesz, ha túl akarják élni.

Reggel a csapat tagjai mindössze néhány perc eltéréssel ébredtek fel. Galaeth már este visszatért a gárdistákhoz, és Tauriel tudta, aznap már nem fognak találkozni. A tizenhat tünde egy közeli csermelyhez sétált, ahol megmosakodtak, majd a táborban megreggeliztek. Nem ettek sokat, csak annyit, hogy ne érezzenek éhséget, aztán a többi katonához hasonlóan nekiálltak készülődni. Bár nem, vagy csak keveset beszéltek, a tekintetük és a testbeszédük elárulta, hogy idegesek, és igen, félnek. Hiába próbáltak nem tudomást venni arról a kis gombócról ott, a torkukban, az egyre nagyobb lett, ahogy telt az idő. A délelőtt közepén jelentették a királynak, hogy az orkok serege felsorakozott, így ők is ugyanezt tették. Fél órával később a sereg már harcra készen állt, akárcsak a vezetőik. Mielőtt azonban elhagyták volna a tábort, Tauriel nagy meglepettségére Legolas félrevonta őt, hogy négyszemközt beszéljen vele.
- Látom rajtad, hogy félsz. - mondta megértő hangon a herceg.
- Én nem is! - tiltakozott a lány, de ő is tudta, hogy ez hazugság.
- Tauriel, figyelj rám! - Legolas mélyen a szemébe nézett. - Lesznek, akik megsérülnek, és lesznek, akik nem térnek vissza. Egy ekkora seregnél ez garantálható. De te nem leszel közöttük.
- Miből gondolod?
- Ismerlek, és tudom, kiváló harcos vagy, aki meg tudja magát védeni. Az eddigiek során sem sérültél meg, és most sem fogsz. Rendben?
- Rendben. - bólintott a vörös hajú, és visszaállt társai közé, de már nem aggódott. Hitte, hogy minden úgy lesz, ahogy Legolas mondta.

 Újabb fél órával később a csata elkezdődött.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

NEEEEEE!

(Viki, 2015.04.14 16:54)

Túl hamar a végére értem :'( .Nagyon jó volt!Egyszerűen Isteni!Az a sok fordulat,az események,imádtam.Remélem gyorsan hozod a köbetkező részt.Már nagyon várom.Lassan itthon is kifogyok a könyvekből,a könyvtárba meg minden jó könyvet kiolvastam,kivéve amiket most vettek meg mert még nem lehet őket kivenni :( .Kb.mikor lesz új rész?

Re: NEEEEEE!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.04.14 18:38)

Szia Viki!
Ez a rész tényleg rövidebbre sikeredett az átlagosnál, de ígérem, a tizenötös kárpótol majd:) Az újat kábé két hét múlva fogom feltenni, de ha korábban végzek a tizenhetessel (ugyanis már azt is elkezdtem) talán korábban pár nappal. Majd meglátjuk :)