Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. fejezet

2015.04.25

Tauriel számára a csata borzalmai nem értek véget a harccal. A sereg sikeresen visszaverte az orkokat, ami ugyanakkor nem kis áldozatokkal járt. Miközben az életben maradottak, akikből, hála az égnek, sok volt, visszatértek a táborba, pillantásuk akaratlanul is a halottakra vándorolt. A három részre osztott seregből a Legolas által vezetett tért vissza utolsóként a dombok mögé, ahol végre megpihenhettek. Többségüknek ezt jelentette a tábor, ám Taurielnek és a többi gyógyítónak egyáltalán nem. A tündelánynak sem pihenni, sem a csapattársait megkeresni nem volt ideje, ugyanis – bár ennek végtelenül örült – Galaeth tűnt fel mellette, hogy munkába szólítsa.
- Gyere, van egy kis dolgunk! - kiáltott oda neki, mire a lány csatlakozott hozzá, és együtt sétáltak keresztül a táboron. - Nem akarlak áltatni, rengeteg a sebesült, és velük együtt a munka. Ez nem olyan lesz, mint a rajtaütések után, amikor csak pár vágást kell ellátnod. Keményebb lesz minden eddiginél, amit tapasztaltál, de szerintem megbirkózol vele.
Miközben beszélt, a vörös hajú végigjáratta rajta a tekintetét, ellenőrizve, hogy nem sérült-e meg. Nővére kissé ugyan sántított, és apró karcolások látszottak az arcán, de ezeket leszámítva jól volt, legalábbis ezt mutatta.

Kisvártatva megérkeztek a sebesültekhez, a hangok és a szag alapján Tauriel legalábbis erre következtetett.
- Előre szólok, olyan borzalmas dolgokat fogsz látni, amelyeket sosem akartál. - figyelmeztette a nő.
- Tudom. - bólintott a húga. - De bírni fogom. Menjünk.
Azzal pár métert megtéve már a rögtönzött, szabadtéri ispotályban álltak. Tauriel körülnézett, és már az első pillanatokban rájött, hogy Galaeth leírása még enyhén mutatta be az itteni helyzetet. Mindenhol sebesültek ültek vagy feküdtek, és segítségre vártak. Nagy részük csendben tűrte a fájdalmakat, csak a súlyosabb sérültek kiáltoztak rémülten. Vérszag keveredett a gyógynövények jellegzetes illatával, fájdalmas sikolyok vegyültek a gyógyítók megnyugtató szavaival, és még megannyi inger és impulzus érte mindössze néhány pillanat alatt a lányt. A helyében néhányan már rég elrohantak volna, ám ő, aki majd' másfél évszázada tanult gyógyítást, nem ezt tette. Vett egy mély levegőt, összeszorította a fogát, és munkához látott. Magához vett pár levél athelast, néhány tekercs kötszert, és más fontos eszközöket, és már le is térdelt egy közelben ülő tünde mellé. A férfi bal lábának térdtő lefelé eső része csurom vér volt, ami átütött a nadrágja szárán, így Tauriel tudta, hol kell felhasítania azt. Ahogy lemosta a vért, elborzadva konstatálta, hogy ápoltja lába tele van mély, szúrt sebekkel, amikből még mindig csordogált a vér.
- Mi történt a lábaddal? - kérdezte.
- Eltalálta egy tüskés buzogány. - felelte fájdalmas hangon a férfi.
A tündelány nem szólt semmit, csak bólintott, és nekiállt az athelas segítségével összezárni a számtalan kis sebet. Miután ezzel végzett, már ment is a következő sérülthöz, és ez így ment még órákon keresztül. Megpróbálta számon tartani, mennyi tündét látott el, de tizenöt után elvesztette a fonalat. Ami nem is csoda, ugyanis ennyi seb, vér, fájdalom és szenvedés láttán mindenki hagyta volna a csudába a számokat.

Már rengeteg tündének a sebét ellátta, és kezdet fogyni az ereje, amikor Galaeth, az övéhez hasonló állapotban hozzá lépett, és meglepő hírt közölt vele.
- Legolas herceg is itt van. - mondta neki halkan. - Látszik rajta, hogy megsebesült, de senkinek sem engedi, hogy ellássa. Talán te beszélhetnél vele, és kezelhetnéd a sebét is.
- Rendben. - Tauriel arcára fáradt mosoly kúszott. - Merre találom?
- Egészen, kint, a tábor szélén. Sok sikert.
- Köszönöm, Galaeth.
A vörös hajú elindult a megadott irányba, s kisvártatva rá is lelt a hercegre, aki neki háttal állt, szemben két gyógyítóval, akik minden bizonnyal próbálták jobb belátásra téríteni. Sikertelenül, ugyanis pillanatokkal később lemondóan sóhajtottak, és egy fejhajtás után otthagyták a fiút. Tauriel ekkor közelebb merészkedett hozzá, így hallhatta a következő szavakat.
- Engem aztán egy gyógyító sem fog istápolni! - mormogta félhangosan a fiú.
- Még ez a gyógyító sem? - szólalt meg hirtelen a tündelány, mire ő megfordult, és döbbenten nézett rá. - Vagy talán velem kivételt teszel, Legolas?
A herceg nem felelt a kérdésre, helyette tett felé néhány tétova lépést.
- Tauriel... Hát élsz...
- Megmondtad, hogy túl fogom élni, és lám, igazad lett.
Legolas mosolyogva megrázta a fejét, majd bal karjával óvón magához ölelte, s társnője viszonozta a gesztust.
- Nos, kezelhetem a sérülésedet? - kérdezte, miután elengedte.
- Legyen, ahogy akarod. - adta be a derekát a fiú, és leültek egy fa tövébe. Tauriel letette a fűbe a magával hozott eszközöket, egy kulacsot, színültig töltve vízzel, athelast, egy, a seb kimosására szánt rongydarabot, és kötszert.
- Hol sérültél meg?
- A jobb alkaromon. Ne aggódj, nem olyan súlyos, csak egy kis vágás.
- Majd meglátjuk!

A tündelány óvatosan elkezdte feltűrni az ing ujját, ami nem volt túl gyors művelet, ugyanis nem akarta fokozni barátja fájdalmait azzal, hogy megnyomja a sebet.
- Le is téphetnéd az ujját. - jegyezte meg Legolas. - Sokkal gyorsabb és egyszerűbb lenne.
- Tudom, csakhogy nem szokásom hercegekről letépni a ruhát. - felelte csípősen a lány, ám társa válasza még rajta is túltett.
- Sosem lehet tudni, mit hoz a holnap, nem igaz? - A fiú kajánul elvigyorodott, látván, hogy társnője arca majdnem olyan vörös lesz mint a haja.
- Még egy ilyen... undorító megjegyzés, és itt hagylak. - sziszegte.
Legolas sóhajtva visszavonulót fújt, és hagyta, hogy ellássa a sebet. Hátát a fa törzsének vetette, lábait kinyújtóztatta, s ebből a kényelmes pozícióból fürkésze ápolója arcát. Tauriel szinte le sem vette a szemét a belül még friss vértől vöröslő, a szélein viszont már az alvadt vér sötétjében játszó, könyéktől a csuklóig érő, mély vágásról; miközben vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat, kimosta sebet, ráhelyezte az elmorzsolt athelast, majd szorosan bekötözte. Falevélzöld szemében ott csillogott a koncentrálás, s amíg dolgozott, teljesen kizárta a külvilágot, nem érdekelte, mi történik körülöttük, csak a vágás bekötözése számított neki.
- Készen is van. - jelentette ki, miután visszahajtotta az ing ujját.
- Köszönöm, mellon. - mosolyodott el hálásan a fiú.
- Néhány napig pihentetned kell, nehogy felszakadjon és elfertőződjön.
- Megteszem, amit tudok. Ugye te nem sérültél meg?
A herceg szemében már a gondolatra is aggodalmaskodó fény villant. Lehet, hogy Taurielnek bántódása esett a csata során, s most rejtegeti a sérülését?
- Nem, nincs semmi bajom. - vágta rá gyorsan a tündelány.
Túl gyorsan.

Szívesen ott maradt volna még beszélgetni Legolasszal, ám a többi sebesültnek is szüksége volt a segítségére, így elköszöntek, s a lán már ment is tovább. Nem telt bele sok idő, és elkezdte bánni, hogy füllentett társának a sérüléssel kapcsolatban. A gyógyítás leszívta minden maradék erejét, s jobban kifárasztotta, mint a harc. Szerencsére Galaeth észrevette, mennyire sápadt, hogy remeg a keze, tehát egyre gyengül.
- Menj, sétálj egyet. - mondta halkan a nő, és szelíden a vállára tette a kezét. - Ha jobban leszel, gyere vissza, de most pihend ki magad.
- Rendben. - bólintott fáradtan a húga. - Te bírod még?
- Miattam ne aggódj. - mosolygott rá megnyugtatóan a nő, majd elengedte.
Tauriel sietős léptekkel hagyta maga mögött a rögtönzött ispotályt, hogy újra friss erdei levegőhöz jusson. Amint nem kellett teljes figyelmével összpontosítania, máris érezte, hogy gyengül. Pillanatról pillanatra nehezebben emelgette lábait, hogy sétálni tudjon, tagjait mintha ólomnehezék húzta volna lefelé, még a szemeit is alig tudta nyitva tartani. Most már tudta, szólnia kellett volna a sérülésről, és bánta, hogy nem tette. Büszkesége azonban még most is erősebb volt, így nem fordult vissza. Ez hiba volt. A vérveszteség és a kimerültség megtette a hatását, a lány megtántorodott, és épp hogy csak vissza tudta nyerni egyensúlyát. Odabotorkált egy kidőlt fatörzshöz, ám arra már nem volt ideje, hogy leüljön. Az utolsó emléke, mielőtt elsötétült előtte a világ, az volt, hogy két erős kar megragadja, és felemeli földről.

Mikor felébredt, az első pillanatokban fogalma sem volt, hol van, és hogy került oda, és mi történt vele, de mikor halk sóhajt hallott maga mellett, oldalra fordította a fejét, nem törődve a belenyilalló fájdalommal.
- Végre magadhoz tértél. - sóhajtott Legolas, tőle alig fél méterre térdelve.
- Mi történt? - motyogta a tündelány, és megpróbált felülni, ám kísérlete fájdalmas kudarcba fulladt.
- Beszélni akartam veled, ezért megkerestelek. Akkor vettelek észre, amikor elestél. Odarohantam, hozzád, de amikor felemeltelek, már eszméletlen voltál. Nem akartalak nagyon mozgatni, és amúgy is, fájt a kezem. Úgyhogy itt maradtam, és megvártam, amíg magadhoz térsz. Van ugyanis pár kérdésem.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám. - Tauriel megpróbálta eltéríteni őt a tárgytól, ám a fiú átlátott a szitán.
- Miért ájultál el? Rosszul vagy? Netalán megsebesültél? - A herceg égszínkék szeme az övébe kapaszkodott, s a lány képtelen volt hazudni neki.
- Igen, megsérültem. - vallotta be, majd lehunyta a szemét, várva a reakciót. Szemrehányásra és dorgálásra számított, némi kiabálással fűszerezve, ám e helyett Legolas felállt, odalépet hozzá és gyengéden a karjába vette, nem törődve a sebbe nyilalló fájdalommal. A tündelány meglepődve kinyitotta a szemét, s bár még gyenge volt, karjait a fiú nyaka köré kulcsolta, aki leült a kidőlt fa tövébe, ölébe húzva társnőjét, akinél még így is nagyobb volt egy fél fejjel. Bár karjaival már nem szorongatta a nyakát, szorosan hozzásimult, fejét a mellkasán pihentette, és próbált felülkerekedni a hasogató fájdalmon, ami minden mozdulatra belenyilallt a fejébe. Legolas, anélkül, hogy tudta volna, segített csillapítani a fájdalmat azzal, hogy tenyerével végigsimított a haján és a fején, újra és újra, mint gyermekkorukban, amikor meg akarta vigasztalni.
- Hogy történt? - kérdezte. Hangja nyugodtnak hatott, de legbelül üvölteni tudott volna. Az ő drága Tauriele, a legjobb barátja, és az egyetlen, akit igazán szeret, megsebesült4 Megsebesült, és ő nem volt ott, hogy segítsen neki, és megvédje. Beleborzongott már a gondolatába is, hogy egy ronda, fekete ork, ami kétszer akkora, mint ellenfele, a földön fekvő, védtelen lány előtt áll, készen arra, hogy megölje. A herceg megrázta a fejét, hogy elűzze a rémképeket, és teljes figyelmét társnője mondandójának szentelte.
- Már épp végeztem a körülöttem lévő orkokkal, és vettem pár mély levegőt, ám hirtelen egy másik, az eddigieknél méretesebb tűnt fel mellette, és mielőtt még reagálhattam volna, teljes erőből arcon ütött. A földre zuhantam, de rögvest megpróbáltam felállni, csakhogy megragadta az ingem elejét, talpra rántott, és nekilökött egy fának. Fájt, jobban, mintha karddal megsebzett volna. Nem volt nála fegyver, de tudtam, vigyáznom kell vele, így rátámadtam. Sikerült legyőznöm, de mielőtt belé szúrhattam volna a késemet, még egy utolsó t ütött. Alig volt időm visszaszerezni a fegyveremet, és elbújni egy bozótosban, már el is ájultam.
Legolasnak szüksége volt néhány levegővételre, hogy folytassa.
- most hol fáj? Vérzik valahol,
- Fájni most épp mindenhol fáj. A vérzés most elállt, de attól tartok, a var a legkisebb rossz mozdulatra is felszakadna. Amúgy itt horzsoltam le. - mutatott a jobb füle mögötti területre. Csakugyan, az ottani, egyébként sápadt bőrt most pirosra színezte a szivárgó vér, ami csak akkor vált láthatóvá, amikor a fiú óvatosan elhúzta onnan a tincseket. Erős volt a kísértés, hogy letörölje a vércseppeket, és kitisztítsa a horzsolást, de tudta, csak ártana vele.
- Na gyere, visszamegyünk a táborba. - mondta végül. - A gyógyítók majd kezelésbe vesznek.
- Legolas... - kezdte tétován a lány. - Ne hiszem... Nem hiszem, hogy olyan állapotban vagyok, hogy járni tudnék. Vagy felállni, egyáltalán megmozdulni.
- Ilyen rossz a helyzet? - A tündeherceg nyelt egyet.
- Attól tartok, igen. - A vörös hajú kurtán bólintott.
- Ez esetben itt maradunk. - jelentette ki társa, de mikor látta, hogy a tündelány szólásra nyitja a száját, folytatta. - Tudom, mit akarsz mondani. Nem hagylak egyedül, ezt jobb, ha tudod. Ismersz, a végsőkig melletted maradnék.
- Igaz. - Tauriel hálásan elmosolyodott, és kényelembe helyezte magát.

Nem érdekelte, hogy valaki rájuk találhat, és megláthatja őket ebben a bizalmas pozícióban, csak a tomboló fájdalmat akarta megszüntetni. Legolas óvón átölelte, egyik karját a derekára, másikat a hátára helyezte, még magához is húzta kissé, csakhogy kényelmes helyzetbe kerüljön. A tündelány önszántából is odabújt volna hozzá, így ez csak megerősítette abban, hogy a fiú nem bánna a közelebbi kontaktust. Így hát szorosan hozzásimult a mellkasához, hallgatta a szívverését, karjaival a karjába kapaszkodott, mintha kizárólag ő tartaná eszméleténél, ami nem is állt olyan messze a valóságtól.
- Rosszul vagy? - kérdezte aggódva a herceg, mikor észrevette, még a szokottnál is sápadtabb társnője arca.
- Ne ijedj meg, de lehet, hogy újra el fogok ájulni. - suttogta.
- Micsoda? - Legolas szeme tágra nyílt a rémülettől. - Kérlek mellon, ne! Próbálj ébren maradni!
- Azon vagyok! -A lány becsukta a szemét, még jobban ráijesztve barátjára.
- Tauriel... - hangzott az elcsukló suttogás.
- Beszélj hozzám. Mondj bármit, amit akarsz, nem kel, hogy értelme legyen, csak terelje el a figyelmemet. - A vörös hajú hangja inkább volt könyörgés, mint utasítás. - Gyerünk!
- Rendben. - A fiú agya lázasan zakatolt, ugyanis fogalma sem volt, mit mondjon neki. Máskor órákig tudott volna beszélni mindenféléről, most pedig teljesen tanácstalan volt. De aztán, valamiféle csoda folytán végül megeredt a nyelve. - Emlékszer a táncunkra az avatásom ünnepélyén? Akkor is hasonlóképp a karjaimban tartottalak, igaz, kicsit jobb színed volt. Mindenki minket nézett, az arcukra volt írva a döbbenet.
- A bakacsinerdő hercege egy egyszerű erdőtündével táncol. Kicsit tényleg felrúgtuk a szabályokat. - Tauriel futólag elmosolyodott az emlék hatására, s ezt Legolas biztató jelnek vélte, így folytatta:
- még ha fel is rúgtuk a szabályokat, szerintem megérte. Az az éjszaka egyszerűen felejthetetlen volt. Nem olyan értelemben, persze, de attól még örökké emlékezni fogok rá.
- Ahogy én is. Mondd, miért csókoltál akkor arcon,
- Ha szájra adom, jobban tetszett volna?
- Legolas!
- Jól van, abba hagyom. Úgy is kezd visszatérni az egészséges színed.

Ez így is volt. A lány már nem halott-fehér volt, arcába szép lassan kezdett visszatérni a vér. A tündeherceg némileg megnyugodott, de még szorosabban fonta karjait a dereka köré, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné. Hirtelen még azzal sem törődött, miként fog reagálni, egyszerűen csak vigyázni akart rá, meggyógyítani, és elfeledtetni vele minden fájdalmat.
- Köszönöm, hogy itt vagy velem. - suttogta a vörös hajú.
- Örökké, mellon. - Legolas a derekán pihentetett kezének hüvelykujjával finoman végigsimított a lány éles arccsontján, mire az először megdermedt, de aztán lehunyta a szemét, és egy halk sóhaj kíséretében engedte, hogy társa ujjai az arcán kalandozzanak. Ismerős érzés uralkodott el rajta, ilyesmit csak akkor érzett, amikor a fiú karjaiban volt, s semmi másra nem hasonlított. Keveredett benne a nyugalom, a békesség, a szeretet, és még sok, megnevezhetetlen érzelem. Legolas ütemes szívverése, az erős karok körülötte és a finom erdőillat még a csatát is képes volt elfeledtetni vele. A fiú látta társnője reakcióit, amiket az érintése váltott ki, ezért úgy döntött, ennél egy kicsit tovább is mehet. Nagyon lassan előrehajolt, s ajkát Tauriel homlokához szorította, gyengéd puszit adva rá, majd lejjebb vándorolt az arccsontjára, végül az ajka felé közelített, a lány azonban a csók előtt egy pillanattal elhúzódott, és a fiú ölét elhagyva leült a bal oldalára.
- Sebesült vagyok, az igaz, de azt, hogy mit kell, és mit nem, még meg tudom különböztetni. - mondta halkan.
- Ezt én is mondhattam volna annak idején. - emlékeztette a herceg. - De nem, inkább hagytam, hogy megcsókolj.
- úgy teszel, mintha nem lett volna jó érzés!
- Nem mondtam, hogy nem volt az4
A tündelány erre már nem felelt, hanem az ajkába harapott, és némán nézett maga elé. Hosszú percekig ült így, duzzogva, míg végül Legolas megpróbálta kibékíteni.
- Felejtsük el ezt, rendben? Beszéljünk valami másról. Jelenleg neked sem tesz jót ez a duzzogás.
- Jól van. - bólintott a lány. -legyen más a téma.

A tündeherceg okosan másra terelte a szót, s ezzel helyreállt köztük a béke. Tauriel feje ismét társa vállán pihent, hagyta, hogy átölelje, s miközben hosszú ujjai a haját simították, a szívdobogását hallgatta. Ilyen volt az ő haragjuk, még ha nagy nehezen ki is alakult, hamar elszállt. A fejfájással sajnos már nem ez volt a helyzet; a rosszullét ugyan elmúlt, a hatalmas pofonok és a fának való nekicsapódás hatását még érezte. Mindenesetre nem mutatta ki, hogy fájdalmai vannak, nem akart még jobban ráijeszteni Legolasra. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy elhagyta a tábort, de hirtelen Galaeth-t látta meg feléjük közeledni.
- Legolas. - köhintett a tündelány, mire társa is ara az irányba nézett, majd vissza rá. Szinte reflexszerűen kibontakoztak egymás karjaiból, és próbáltak úgy tenni, mintha az elmúlt időt nem ebben a bizalmas pozícióban töltötték volna. - Most mi legyen?
- Kimagyarázom magunkat, ne aggódj. - A fiú felállt, hogy üdvözölje Galaeth-t, a nő azonban megelőzte.
- Végre megvagy4 – kiáltott fel szemrehányóan, de amikor meglátta húga állapotát, egész más stílusra váltott. - Mi baj? Megsérültél?
Gyorsítva léptein pillanatok múlva már a lány mellett térdelt, aggódó arccal fürkészve őt.
- Igaz, szerzett egy kis sérülést, de nem olyan súlyosat, hogy komolyan veszélyeztesse. - próbálta menteni a menthetőt a herceg, de már késő volt, Galaeth észrevette a vért a halántékán, és innentől kezdve nem lehetett leállítani.
- Te most szépen velem jössz, kicsi lány. - jelentette ki. - Visszamegyünk a táborba, és ellátom a sebedet.
- Nem is vagyok kicsi! - méltatlankodott a vörös hajú, de alávetette magát nővére akaratának, aki Legolas segítségével talpra állította, és két oldalról közrefogva visszabicegtek vele az alaptáborba.

Galaeth rövid úton, de azért udvariasan megszabadult Legolastól, és teljes figyelmét húgának szentelte. Miközben egy puha rongydarabbal óvatosan felitatta a vért, vigyázva, nehogy felsértse az érzékeny bőrt, Tauriel magán érezte aggódó pillantásait, és ez bűntudatot ébresztett benne. Arra számított, hogy alaposan lehordja, ám dühnek még csak a nyomát sem látta a tekintetében. Nem beszélt, s a tündelány nem akarta elterelni a figyelmét munka közben, így megvárta míg végez, csak akkor szólalt meg.
- Ne haragudj rám, kérlek! – mondta vékony hangon. - Tudom, el kellett volna mondanom, de...
- Most inkább pihenj le. - szakította félbe a fekete hajú. - Csúnyán beverted a fejed, ha nem vigyázol, akár el is ájulhatsz.
Tauriel még idejében fékezte a nyelvét, ugyanis kis hja volt, hogy nem vallotta be, ez már egyszer megtörtént. Helyette engedelmeskedett a kérésnek, és ott, a nagy gyertyánfa alatt leheveredett, és álomba szenderült.

A tündenő, miután látta, hogy húga elaludt, felállt, hogy pihenésképp tegyen egy sétát az ispotályon kívül. A csata óta folyamatosan dolgozott, csak akkor hagyta abba, amikor Tauriel keresésére indult. Fáradt volt és elcsigázott, ráadásul még a térdével sem törődött, pedig az ütés, ami érte, még most is sajgott. Egyszer csak a herceget vette észre tőle nem messze, aki biccentett, mire ő odament hozzá. Már előre tudta, mit fog kérdezni, s megérzése helyesnek bizonyult.
- Tauriel jól van? - kérdezte a fiú.
- Ezt azért nem mondanám. Nagyon beverte a fejét, és félő, hogy elájulhat, ha megerőlteti magát. - ismertette a helyzetet.
- Jaj, ne. - sóhajtott Legolas. - Akkor rosszabba helyzet, mint hittem.
- Ott voltál vele, miután elhagyta a tábort?
- Végig mellette voltam. Akarod tudni, mi történt?
- Majd inkább Taurieltől kérdezem meg. Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
- Nincs mit.
A tündenő a rövid beszélgetés után továbbment, és már előre várta, hogy húga felébredjen.

Tauriel lassan kinyitotta a szemét, és laposakat pislogva felült. Az első pillanatokban csak homályosan körvonalazódtak előtte a dolgok, de ahogy egyre tisztábban ki tudta venni őket, meglepődve konstatálta, hogy csapattársai gyűrűjében, vigyázó tekintetek kereszttüzében ül.
- Felébredtél! – kiáltott Tith, és mindenről megfeledkezve szorosan megölelte. - Épp ideje volt.
A vörös hajú a meglepettségtől reagálni sem tudott, kérdése viszont temérdek volt, ezek közül az elsőt rögtön akkor tette fel, miután Tith elengedte.
- Mennyit aludtam? - tudakolta felvont szemöldökkel.
- Keveset, csak éjszaka szundítottál, és átaludtad a délelőttöt. - felelte Argalarin.
- Tehát most napközép van.
- Pontosan. - bólintott Faelin. - Kérsz valamit enni? Biztosan éhes vagy.
- Eltaláltad. Ölni tudnék egy szelet kenyérért.
- gyilkolászás nélkül is kapsz ebédet. - mosolygott rá Gwilnis, és egy kendőből előhúzott egy ököl nagyságú cipót, és mellé tette Tauriel kulacsát, így az már tudott ebédelni. Annak ellenére, hogy az aprócska kenyér nem csillapította teljesen az éhségét, barátai nm adtak neki több élelmet.
- Galaeth azt mondta, egyelőre nem szabad sokat enned. - magyarázkodott Brandor. - Szerintem okos dolog lenne megfogadnod a tanácsát.
- Tudom. Azt nem mondta, hogy beszélni akar velem?
- De igen. Kérte, hogy ha felébredsz, keresd meg őt. - mondta Randír.
- úgyhogy már mehetsz is. - toldotta meg Miro.
Tauriel sóhajtott, majd feltápászkodott, és elindult nővére keresésére.

Volt egy olyan érzése, miszerint annál a tölgyfánál lesz, ahol az érkezésükkor találkoztak, és ez így is lett. A tündenő hátrafordult, mikor meghallotta lépteit, és intett, hogy jöjjön közelebb. Arcán nem látszott semmiféle érzelem, ami cseppet sem hatott megnyugtatólag a lányra. Odalépett elé, és várta, mit fog mondani.
- Jobban érzed magad? - kérdezte végül a fekete hajú.
- igen, hála neked. – bólintott Tauriel, de látva Galaeth kifejezéstelen tekintetét, nem tudta tovább türtőztetni magát. Szó szerint a nyakába ugrott, és egy hatalmas öleléssel kért bocsánatot. – Ne haragudj rám, kérlek! Tudom, butaság volt eltitkolni a sérülést, mert komoly bajom lehetett volna. Soha többé nem fogok ilyet tenni, ígérem, csak ne légy rám dühös!
A nő egy pillanatig némán állt, nem reagált a bocsánatkérésre, de aztán átkarolta húgát, és megnyugtatásképp megveregette a vállát.
- Nem voltam rád dühös. – suttogta. – Csak épp borzasztóan aggódtam érted. Szokatlan volt, hogy csak úgy, hirtelen eltűntél.
- Legolasszal voltam, ő vigyázott rám. Nem kellett aggódnod.
- Mégis milyen testvér az, aki még azt sem veszi észre, hogy a húga megsebesült? Egy hanyag, önző, álszent alak.
- Egyáltalán nem vagy az! én titkoltam el, hogy megsebesültem, te semmiről nem tehetsz! Nem szabad hibáztatnod magad!
- jobban kellett volna figyelnem rád. Helyette én buta csak tovább dolgoztattalak.
- Semmiről sem Tehetsz! Te magad is megsérültél, láttam a járásodon. Nagyon komoly? – kezdett aggódni a vörös hajú.
Kaptam egy ütést egy buzogánnyal a térdemre, de a páncélnak hála nem súlyos. Csak egy zúzódás. –legyintett Galaeth, és elengedte testvérét. – Veled viszont már nem ez a helyzet. Mondd, hogyan sérültél meg? És mi történt Legolas és közted annál a farönknél?
Tauriel vett egy mély levegőt, és elkezdtem mesélni a történteket. Bár nővére igyekezett komoly maradni, látta, hogy az arcán megvonaglanak az izmok, mikor megtudta az ájulós részt, hogy a tekintete elfelhősödött a seb megszerzésének elmesélése közben, és hogy ökölbe szorul a keze annak hallatára, hogy Legolas meg akarta csókolni.
- Értem. – bólintott a beszámoló végén. – Úgy vélem, néhány részletet leszámítva jó kezekben voltál Legolasnál.
- Szerintem is. Éppen ezért szeretném most megkeresni, hogy beszéljek vele. Ne aggódj, most nem fogok eltűnni. – mosolyodott el halványan.
- Azt merd megpróbálni. – Galaeth játékosan megfricskázta az orrát, majd útjára engedte.

Legolast is csakhamar meglelte, a fiú egy égerfán éneklő zöldikét figyelt, de azért meghallotta a tündelány lépteit.
- Felébredt a kis hétalvó. – mondta tettetett meglepődéssel, és felé fordult, ám ő ezt kihasználta, és a vállába öklözött.
- Ezt azért, mert hétalvónak neveztél. A történtek után igazán megérdemeltem egy kis pihenést. – dobbantott a vörös hajú.
- Ebben igazat kell adnom. most már jól vagy?
- Igen, Galaeth-nek sikerült rendbe hoznia. Bár, ha te nem lennél, ez kicsit nehezebben ment volna neki.
- Csak tettem, amit kellett. – vont vállat szerényen a herceg.
- Amúgy, erről szerettem volna beszélni veled. – Tauriel vett egy mély levegőt, majd belekezdett. – Köszönöm, hogy ott maradtál velem, amíg ájult voltam, és utána is, amíg rosszul éreztem magam. Hogy elterelted a figyelmemet, megnyugtattál, és elviselhetőbbé tetted a fájdalmakat.
- Ugyan, mellon. Azt tettem, amit egy jó barátnak tennie kellett.
- És még sokkal többet. Nélküled jóval komolyabb bajom lenne.
- Legfeljebb akkor, ha hagyom. A csók miatt pedig kérlek, ne haragudj. Fogalmam sincs, mi történt velem, egyszerűen csak megtettem. Nem lett volna szabad így elragadtatnom magam. Remélem, nem ijesztettelek meg vele, és biztosíthatlak, többé nem fog előfordulni.
- Azt hiszem, ezt a kis kellemetlenséget kompenzálja az a sok minden, amit értem tettél. – Tauriel eme kijelentését megtoldotta egy mosollyal, így Legolas tudta, nincs miért aggódnia.

A tündelány ezután visszatért az erdei-őrséghez, s a barátaival töltötte a nap nagy részét. Mivel a sérülése miatt pár napra fel lett mentve a munka alól, volt ideje pihenni, és meghallgatni a többiek beszámolóját a csatáról. Bár mindannyian különféle módon élték át, valami mégis megegyezett: büszkék voltak rá, hogy részük volt benne. Büszkék voltak, amiért segítettek megvédeni a birodalmat, amiért kicsit nekik is köszönhető a győzelem.
- Az első pillanatokban, amikor behatoltunk az orkok közé, azt hittem, nem élem túl. - mondta Gwilnis. - Kavarodás, hangzavar, mindenhol az ellenséget látod.
- Aztán, mikor elkezdtük a fák felé terelni őket, kezdtek kitisztulni a dolgok. - folytatta Merenioth. - Már nem ész nélkül vagdalkoztunk, hanem elkezdtünk taktikázni.
- A fák között pedig végre elkezdődött az igazi közdelem. - fejezte be Doriel.
- De azért nem ennyi volt a csata. - vágott közbe Adonras. -A fák között sem volt túl rózsás a helyzet.
- nyilak suhantak el mellettünk, s jó esetben egy fába, rosszabb esetben egy tündébe álltak bele. - közölte a tényeket Miro.
- Úgy éreztük, körbevettek minket, pedig csak magunk előtt tereltük őket, és mi zártuk körbe az orkokat. - kontrázott Rion.
- Egyetlen pillanatra sem lankadhatott az éberséged, különben odavesztél volna. Mindenki biztonságos helyet akart találni, ám aki nem volt elég gyors, az elesett – Brandor tekintete elkomorult.
- Fogalmunk sem volt, hogy mi, vagy az orkok vannak-e túlerőben. A fák és az aljnövényzet miatt nem láttuk egymást, csak nehezen tudtunk segíteni a társainkon. - grimaszolt Edleror.
- Szerencsére az erdő otthonos terep számunkra, így egy idő után kiismertük magunkat, és úgy harcolhattunk, ahogy kellett. - emlékezett vissza a kedvező fordulatra Thalanor, és halványan elmosolyodott.
- Onnantól kezdve pedig már mi irányítottuk a csatát. - vette át a szót Nelleryn. - Esélyük sem volt. Délutánra mind egy szálig lekaszaboltuk őket.
- Most megtanulhatták, nem érdemes az erdőtündékkel packázni! - jelentette ki Randír. - Sem most, sem később.
- Tauriel pedig megtanulta, hogy butaság eltitkolni a sebesüléseket. - egészítette ki Tith, mire a többiek helyeslően bólogattak.
- Nagyon vicces. - A vörös hajú visszavágásként oldalba bökte a kislányt, majd maga is feltett egy kérdést. - Közületek mindenki megúszta?
- Hála az égnek, igen. - felelte Argalarin.
- Ki mennyi orkot ölt meg? - kérdezte hirtelen Faelin. - Én húsz után elvesztettem a fonalat.
- én sem nagyon számoltam. - szólalt meg Miro, és társai is így voltak vele.

A tündék serege a biztonság kedvéért még egy hétig a határnál maradt. Hét nap kellett hozzá, hogy a súlyosabb sebesülteket is rendbe hozzák annyira, hogy utazni tudjanak; hogy a kémek segítségével megbizonyosodjanak arról, az orkok nem akarnak újra támadni; hogy – és ez volt a legkeservesebb – eltemessék halottaikat. Ezekben a napokban Tauriel megtapasztalta, milyen is a határőrzők élete. Mivel ő maga sosem élt közvetlenül a határnál, teljesen új élmény volt neki az itteni lét. Állandó készültség, napi tréningek és folyamatos őrség adta meg az alapot, amihez hozzátartozott a bajtársak tisztelete, a szabályok, parancsok betartása, a bátorság és önfeláldozás, és még rengeteg más dolog; amik közül nem is tapasztalt meg mindent. Sok szabály volt, több, mint a birodalom belső részében, de a lány épp elég időt töltött a palotában ahhoz, hogy eltűrje őket. Galaeth gondosan ápolta, naponta kitisztította a sebét, előírta, mennyit pihenjen és aludjon, s ennek hála napokon belül felgyógyult. Tauriel viszont még sebesülten is gondoskodott arról, hogy Legolas sérülése a karján ne fertőződjön el, így minden nap kicserélte rajta a kötést, átmosta a vágást, és miután kezelte némi athelasszal, ugyanolyan óvatosan és gyengéden, mint máskor, újra bekötözte. Nemcsoda hát, hogy ő is néhány nap alatt rendbe jött, akárcsak a többi sebesült.

Egy héttel a csata után a sereg összekészülődött az induláshoz. Mielőtt azonban elhagyták volna a déli határt, a király magához hívatta Taurielt, és a lány érezte, nagyon fontos dologról lesz szó. Ahogy belépett a sátorba, fejet hajtott, és várta, hogy kiderüljön jöttének oka.
- Mennyi ideje szolgálsz az erei őrségben? - kérdezte az uralkodó.
- Száz és tizenhat éve. - hangzott a válasz.
- Tisztában vagyok vele, hogy szeretsz ott harcolni. Barátokat, sőt, új családot szereztél, és sok év óta először igazán boldognak tűnsz.
- Az így igaz, uram. - bólintott a vörös hajú.
- Ugyanakkor tudnod kell, az osztagod alacsony rangúnak számít, de a tudásod szerint jobb helyre is kerülhetnél. - folytatta Thranduil. - És fogsz is.
- Hogy érted ezt,uram? Új osztaghoz kerülök?
- Igen, de csak ideiglenesen. Ott maradsz néhány évig, tapasztalatokat gyűjtesz, aztán visszatérsz az erdei őrséghez. Valahol majd kijelölök neked egy jobb helyet, egy jobb osztagban.
Tauriel pár másodpercig némán állt. Tudta, helyeslően bólintania kellene, de képtelen volt rá. Nem tudta, nem akarta elfogadni, hogy elszakítják a családjától, a fogadott testvéreitől, csak azért, mert gyorsan fejlődik, és tehetséges. Összeszedte hát minden bátorságát, és megmondta, mit gondol erről.
- De uram... Én nem akarom otthagyni az erei-őrséget. - Hangja halk volt ugyan, de határozottan csengett. - Jól érzem ott magam, és a falut tekintem otthonomnak, a harcosokat pedig a családomnak. Hogy hagyhatnám ott őket azok után, amiken együtt keresztülmentünk? Senkinek sem lenne hasznára.
- Ezt nem te döntöd el. - dörrent rá a király. - Jobban tudom, mi a jó neked, még ha te másként is vélekedsz. A tehetségedet fejleszteni kel, és ez csak a legjobb harcosok közt lehetséges. Természetes, hogy nem akarsz elszakadni a társaidtól, de ha most megteszed a rosszat, azzal teszel igazán jót. Holnap hazaindulunk, akkor már az új osztagoddal tartasz.
- Ki lesz az új csapatom?
- Egy nyomolvasókból álló osztag, pont megfelelő neked. Akarsz velük most találkozni,
- Inkább elbúcsúzok a barátaimtól. - A tündelány egy fejhajtás után elindult kifelé a sátorból, ám a király még egyszer utánaszólt.
- Tauriel, ezt a te érdekedben teszem, hogy egy nap együtt harcolhass Legolasszal, vagy épp Galaeth-szel. - mondta, mintha meg akarta volna magyarázni.
- Lehetséges, hogy Galaeth-szel kerüljek egy osztagba? - kapott a szón Tauriel.
- Ha elég kitartóan küzdesz, ég z is megtörténhet. - felelte a király, elégedetten nyugtázva, hogy a lány szeméből eltűnt a korábbi dac. - Persze ez rengeteg áldozatot és lemondást kíván, de az eredmény mindig kifizetődő.
A vörös hajú bólintott, és kilépett a sátorból. Tudta, egy nagyon komoly beszélgetés vár rá.

Igencsak meglepődött, ahogy barátai reagáltak a hírre. Arra számított, hogy hevesen tiltakoznak majd, nem fogják megérteni és mindenáron vissza akarják tartani, azonban ennek pont az ellenkezője történt. A tizenöt tünde csendben, közbeszólás nélkül hallgatta a helyzet ismertetését, még az arcukon sem látszott semmi. Csak mikor társnőjük befejezte a történetet, szólaltak meg. Elmondták, hogy a lelkük mélyén érezték, ez előbb-utóbb be fog következni, ezért nem érte őket olyan váratlanul. Amikor azt mondta, annyira nem is örül neki, jól lehurrogták, hogy ez egy hatalmas lehetőség, amit ostobaság lenne kihagyni. Végül biztosították, hogy nem lesznek rá dühösek, ha évekre elmegy, és csak pár hónapra tér vissza közéjük. Az egész beszélgetés egy hatalmas családi ölelésbe torkollt.

Tauriel ez után felkereste Galaeth-t, hogy tőle is tudakozódjon új osztaga felől.
- Ismerem őket. - bólintott a tündenő. - Kilencen vannak, veled együtt tízen lesznek. Mind férfiak. - Ez utóbbit olyan hangon mondta, mintha egyáltalán nem tetszene neki a dolog, erre húga rá is kérdezett.
- Nem örülsz neki, hogy csak férfiak fognak körülvenni, igaz?
- Benned megbízom, tudom, hogy észnél maradsz. - rázta meg a fejét Galaeth. - Bennük viszont már kevésbé.
- Felesleges aggódnod, helyre tudom tenni őket, ha szükséges. - jelentette ki a lány.
- Ebben egy percig sem kételkedtem. Azonban más lesz az ottani élet, keményebb minden eddiginél.
- Valami jó tanácsot tudnál adni? Fogalmam sincs, mihez kezdjek majd a teljesen új helyzetben.
Galaeth egy pillanatra elgondolkodott, kék szeme a távolba révedt, de végül így válaszolt:
- Emlékezz rá, ki vagy és honnan jöttél, és tudd, hová tartasz. Légy alázattal a feljebbvalóidhoz, de ne hunyászkodj meg előttük. Védd a gyengéket és az elesetteket. Szállj szembe félelmeiddel, ne engedd, hogy azok eluralkodjanak rajtad. A legnagyobb sötétség idején is vedd észre a fényt, még ha az összes remény kihunyni is látszik. Erősnek és keménynek kell lenned, mert mindig meg akarnak majd törni. Márpedig, ha egyszer meghajolsz, többé nem hagyják, hogy kiegyenesedj. Sose feledd, kik a barátaid, és kik szeretnek igazán. Vigyázz rájuk, mert ők igazi kincsek, drágábbak minden másnál.
Tauriel hirtelenjében nem tudott mit mondani, az elhangzott szavak teljesen letaglózták. Még sosem hallotta így beszélni nővérét, ekkora bölcsességgel a hangjában, tiszteletet parancsolóan, mégis szeretetteljesen. Úgy tűnt, de lehet, hogy csak képzelődött, mintha valami földöntúli ragyogás világítaná meg az arcát. Gyönyörű volt.
- Köszönöm, Galaeth. - A tündelány végre megtalálta a hangját, és könnyel a szemében megölelte testvérét, aki viszonozta a gesztust. - Szeretlek, és sosem fogom elfelejteni.
- Én is szeretlek, kicsi lány. - simított végig a haján a nő. - Bár, ez a név már aligha illik rád.
- Neked mindig kicsi lány maradok.
- Ebben biztos lehetsz. Most menj, pakold össze a holmidat, holnap indulunk haza.
A lány bólintott, és elment, hogy felkészüljön az útra.

Másnap reggel Taurielt furcsamód Thranduil kísérte oda az új osztaghoz. Séta közben a tündelány igyekezet uralkodni arcvonásain, hogy ne látszódjon, mennyire ideges. Úgy vélte, ez sikerült, ugyanis a király nem tett fel keresztkérdéseket a hogylétével kapcsolatban. Hamar megérkeztek a nyomolvasókhoz, akik mind összegyűltek, hogy láthassák új csapattársukat.
- Ő volna az. - szólt Thranduil, miután fejet hajtottak. - Száz és tizenhat éve szolgál az erdei-őrségben, tehát van tapasztalata. Kezeljétek egyenrangú félként.
- Így lesz, uram. - bólintott a vezetőnek kinéző tünde, majd pillantását Taurielre szegezte. - Nem néztem volna ki belőled ennyi év szolgálatot, vöröske.
Hangjában érezni lehetett egy csipetnyi gúnyt. Taurielnek rögvest eszébe jutottak Galaeth szavai, és tudta, most kel visszavágnia.
- Legutóbb, aki vöröskének szólított, csúfos vereséget szenvedett ellenem kardvívásban. - mondta könnyed, csevegő hangnemben. - Ha te is arra a sorsra akarsz jutni, csak szólj, elintézhetjük.
Mindenki, még a király is meglepetten pillantott rá, nem vártak ilyen kemény visszavágást. Őt azonban mindez nem érdekelte, magában arra gondolt, jobb lesz, ha megszokja az efféle helyzeteket. Thranduil még váltott pár szót az osztag vezetőjével, így annak nyolc társa alaposan szemügyre vehette a tündelányt. Tauriel állta a pillantásukat. Nem akart jövőbeli bajtársai előtt gyengének mutatkozni, bár volt egy sejtése, hogy néha kénytelen lesz, ezzel azonban most nem törődött.

Akármi is várt rá, ő készen állt megbirkózni vele.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

kgabi2000@gmail.com

(Gabuska028 , 2015.05.04 16:26)

Szia imádom az írásaidat. Azt szeretném kérdezni hogy lesz e folytatás? Szerintem aki olvasta az összeset ő is örülne neki ha lenne folytatás. Mégegyszer is szeretném megemliteni hogy nagyon szuperek lettek.

Király

(Gabuska028 , 2015.05.04 17:00)

Mégegyszer nagyon király amit írtál

Re: kgabi2000@gmail.com

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.04 20:56)

Szia!
Nagyon köszi a sok dícséretet, feldobták az estémet ;-) A folytatást szombat körül tervezem felrakni, úgyhogy a visszaszámlálás elkezdődhet :D
Bízom benne , hogy az is megüti majd a mércét.

Re: Re: kgabi2000@gmail.com

(Gabuska028 , 2015.05.05 21:35)

Már alig várom és nagyon remélem nem az lesz az utolsó! ;-)

Re: Re: Re: kgabi2000@gmail.com

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.05 22:06)

Messze van még az utolsó rész...
Pár hónapig még nem kell emiatt aggódnia senkinek =)

Re: Re: Re: Re: kgabi2000@gmail.com

(Lúthien, 2015.05.05 22:51)

Ez azz! Szerintem ennek mindenki örül!

Kár.

(Viki, 2015.05.04 21:21)

Szombaton pont Pécsen leszek kiránduláson:(Na nem baj majd ha hazajöttem annál jobban fogok örülni az új résznek :)

Re: Kár.

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.04 21:44)

Drága Viki!
Ne búsulj, szerintem megéri egy nappal később elolvasnod az új fejezetet, a kíváncsiságot alaposan felcsigázza majd. Talán még jobban is fog tetszeni.
A kiránduláshoz pedig minden jót kívánok, csodaszép városba mész, (az egyik személyes kedvencem), érezd jól magad! :-P

Szia! Egyszer...

(Lúthien, 2015.04.30 22:42)

Szia! Egyszer kérdeztem, hogy honnan szerzed a tünde szavakat, és azt mondtad, hogy egy oldalról, de itt, nem tudod elküldeni, ezért majd írjak rád az email címen keresztül, ami meg is történt, csakhogy maga az email küldött válasznak egy üzenetet, hogy probléma volt. Megpróbáltam mégegyszer, és ugyanez jött ki végeredményül. Akkor hogy tudunk egymásnak üzenni, hogy el tudd küldeni a honlapot?

Re: Szia! Egyszer...

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.01 15:00)

Szia!
Valóban, nem érkezett e-mail, de azóta kitettem az oldalt a kedvenc linkek közé, úgyhogy ott megtalálod, sindarin nyelvtan címmel.
Remélem , hasznosnak bizonyul majd :)

Re: Re: Szia! Egyszer...

(Lúthien, 2015.05.03 17:43)

Köszönöm! :D

Hajrá!

(Viki, 2015.04.26 11:40)

Örülök,hogy örömet szerzek neked.Ha pedig van ihlet van új fejezet,ha van új fejezet van vidám Viki és ha van vidám Viki akkor van vidám hozzászólás és ebből lesz a vidám Detti :)

Re: Hajrá!

(Lúthien, 2015.04.27 11:33)

Nem csak vidám Viki lesz, hanem lesz vidám Lúthien, és további sok olvasó is. ;D

Szuper!!!

(Viki, 2015.04.25 14:56)

Nagyon jó volt.Tudom,hogy mindig csak ezt mondom,de ez az igazság.Már alig vártam eztba részt.Keddre számítottam,hogy felrakod,úgyhjogy kellemesen meglepődtem amikor ma is megnéztem az oldalat.A vége nagyon jó lett!Alig várom a következő részt.Megyek mert csinálnom kell a plakátom az indiánokról és tanulni a német dolgozatra.További szép napot!

Re: Szuper!!!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.04.26 09:20)

Szia Viki!
Köszönöm, most már sokadszorra a rengeteg dicséretet. Valahányszor olvasom őket, mindig vidám leszek. Igaz, korábban tettem fel az új részt, de újabban rengeteg ihletem van, nomeg a tegnapi Gyűrűk Ura filmnézés is adott némi lendületet ;) Az német dolgozatodhoz és a plakáthoz pedig sok sikert kívánok!