Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16. fejezet

2015.05.09

Tauriel életét az elkövetkező nagyjából kilencven évben leginkább az összevisszaság szóval volt jellemezhető. Minden úgy lett, ahogy a király mondta, tehát néhány évig szolgált egy kijelölt osztagnál, majd visszatért az erdei-őrséghez. A nyomolvasóknál öt évet töltött el, ami igencsak hasznosnak bizonyult a tudásának bővítése szempontjából. Amióta Rawiont megölték, senkinek sem engedte, hogy tanítsa, most viszont ellesett pár trükköt, amit nem egyszer használt, ha éles volt a helyzet. Eleinte kissé szokatlan és furcsa volt, hogy nincsenek más lányok, akikkel beszélgethet, a fiúk ugyanis eléggé szűkszavúak voltak; de pár hét után már ő sem beszélt a kelleténél többet. Megfigyelte magán, hogy valahányszor új helyre kerül, annak a csapatnak a személyisége kicsit őt is áthatja, szokásait és viselkedését némileg megváltoztatja. Ez persze csak időleges állapot, ugyanis amint újra Brandorékkal volt, ezek eltűntek, s újra a régi, természetes, önmagát adó Tauriel volt. Barátsága a falubeliekkel mit sem kopott az évek során, igaz, nehéz volt tartani a kapcsolatot, ha a tündelány épp az északi határ közelében kószált, míg ők pókfészkeket támadtak meg délen, de ezeket a sok mérföldes távolságokat is képesek voltak áthidalni. Olyan sose fordult elő, hogy évekig ne találkoztak volna, a szerencsének köszönhetően mindig összeakadtak egy-egy portya vagy őrjárat során. Ilyenkor sosem mulasztották el megjegyezni, mennyire megváltozott, mind külsőleg, mind viselkedésben. Ő erre csak legyintett, de a szíve mélyén tudta, igazuk van, mégsem törődött vele. Csak ő tudta, mi változott a lelkében, és ezt nem akarta közhírré tenni.

A lány épp az erdei-őrség falujában tartózkodott, miután másfél évet töltött egy íjászcsapatban. Történt azonban, hogy a király parancsára Taurielnek északkeletre kellett lovagolnia. Nem tudta, miért kell mennie, a levélben csak az állt, más harcosok is lesznek ott. Magával vitte a fegyvereit, de mivel az út csupán egy napos volt, az élelmet otthon hagyta. Szinte egész úton vágtázott, s mivel reggel elindult, már délután megérkezett az északi határ keleti részéhez, ahol gyülekeztek a katonák. Azt az utasítást kapta, hogy rögvest menjen a királyhoz, s így is tett. Miután jelentette, hogy megérkezett, keresett magának egy helyet a táborban, ahová lepakolhat. Amíg ezzel foglalatoskodott, a fülébe jutott, hogy versenyt rendeznek a kézifegyverekkel való harcban. A legkevésbé sem akarta kihagyni a lehetőséget a gyakorlásra, így a lepakolás után már rohant is, hogy nevezhessen. Pár perc keresgélés után meg is találta őket.
- Engem is írjatok fel, én is benevezek! - jelentette ki, mikor odasétált hozzájuk. Ismerte őket, mind a három férfit, szolgált velük egy osztagban, ezért volt ez a közvetlen megszólítás.
- Kard vagy kés? - kérdezte a legfiatalabb, Areon.
- Természetesen kés. - hangzott a válasz. - Ti is beszálltok?
- Még szép! Többen szerintem nem fognak jelentkezni, úgyhogy összesen tízen leszünk. - mondta Gardir.
- Mikor kezdünk?
- Néhány perc múlva. - felelte Sidhor, a legidősebb. - Amint megérkeznek a többiek is.

Ez kevesebb, mint öt perc múlva bekövetkezett, így már kezdődhetett is a verseny. Fárasztónak, keménynek és szorosnak ígérkezett, ugyanis minden tündének csak az első menetben kilencszer kellett harcolnia, utána már csak öten maradtak; ők fejenként négyet vívtak, marad három; nekik két mérkőzésük van, mígnem a két legjobb megvívja a döntőt. Tauriel hosszú küzdelem árán ugyan, de továbbjutott a második, majd a harmadik fordulóba is, a negyedikben viszont kis híján kiesett. A párbajok első vérig tartottak, és Areon a késével halványan megkarcolta a csuklóját, de szerencsére nem kezdett el vérezni, így folytathatta küzdelmet, aminek végén legyőzte a fiút. Gardir is nyertesen került ki a saját párbajából, így ők ketten vívták meg a döntő ütközetet. A tündelány több, mint másfél évezreddel fiatalabb volt ellenfelénél, ami ugyanennyi hátrányt jelentett tapasztalat szempontjából, mégsem rettent vissza. Bátran kiállt, és megvívott vele, fejéből száműzött minden, a kudarccal kapcsolatos gondolatot. Olyan hévvel harcolt, amilyennel csak ritkán szokott. Mindenáron győzni akart.

Így látta meg őt Legolas. A herceg a fák közül előlépve pillantott rá a párbajozókra, s a hosszú, vörös hajú lányban rögvest felismerte Taurielt. Még a lélegzete is elállt, ahogy alaposan szemügyre vette. A tündelány igéző zöld szemében elszántság csillogott, vörös tincsei minden mozdulatnál ide-oda repkedtek, arcára kiült a koncentráció és a figyelem. Nem győzött gyönyörködni a fehér nyakban, a vékony, mégis izmos karokban, és a nőies mellkasban. Tekintete lejjeb vándorolt a vékony derékra, majd a keskeny, de kívánatos csípőre, amiből kiindult a két hosszú, erős láb. A tőle megszokott öltözéket viselte, barna csizmát, ugyanilyen színű nadrágot, zöld inget és barna alkarvédőt, s le merte volna fogadni, az útiköpenyét is magával hozta. Tauriel teste már nem egy kislányé volt, hanem egy fiatal nőé, akit Legolas pillanatról pillanatra jobban szeretett. Kedve lett volna odarohanni hozzá, szorosan a karjába zárni, és csókokkal telehinteni azt az angyali arcot. De mivel erre nem ez volt a megfelelő alkalom, hát csendben figyelt.
- Miért bámuld így Taurielt? - A fiú összerezzent apja hangjának hallatára, aki mellé lépett.
- Egyáltalán nem bámultam! - tagadta le, de tudta, apja egy szavát sem hiszi el.
- A fiam vagy, Legolas, de a hazugságot tőled sem tűröm el. Felelj a kérdésre. - A király hangja erős volt és határozott.
- Már mondtam, hogy nem bámultam! - Legolas reakciója kissé hevesebb volt a kel
leténél. - Csupán a technikáját figyeltem.

Ezután a hazugság után otthagyta apját, és közelebb sétált a párbajozókhoz. Mire odaért, Tauriel egy felkart ért vágással győzedelmeskedett Gardiron, így ő lett a verseny nyertese.
-
Gratulálok, jól harcoltál. - veregette meg a vállát a férfi.
- Akárcsak te. - mosolygott rá a tündelány. - Köszönöm a párbajt.
Gardir biccentett, majd kisétált a küzdőtérről, Tauriel pedig már indult is volna utána, ám egy jól ismert hang megszólította.
- Lenne kedved megküzdeni velem is, vagy már túlságosan elfáradtál? - kérdezte Legolas, és a küzdőtér szélére lépett.
A lány egy pillanatig sem gondolkodott a válaszon. Jóllehet, kimerítette a tizenhat párbaj, még ha tartottak is köztük szüneteket, de nem akarta visszautasítani a kihívást.
- Ezer örömmel küzdök veled, uram. - mondta, de a fiú már ott is állt előtte, késekkel a kezében.
Nem tétováztak, rögvest egymásnak ugrottak, az éles pengék hangos csattanással találkoztak, aztán szétváltak, hogy újra összecsaphassanak. A harc kíméletlen volt, és egyoldalú az esélyegyenlőség miatt, ugyanis mindketten ismerték a másik erősségeit és gyengéjét, így pontosan tudták, hogyan kell támadniuk. Sokáig olyan hevesen küzdöttek, mintha az élerük múlna rajta, utána viszont egyre megfontoltabbak lettek, s elkezdtek ésszel párbajozni. Próbálták csőbe hízni a másikat, több-kevesebb sikerrel, de vérző sebet ejteniük sehogy sem sikerült. Egy alkalommal viszont Tauriel mellé állt a szerencse. Villámgyors mozdulattal a herceg mögé került, kését a torkának szorítva félbeszakította a küzdelmet.
- Utolsó szavak, mielőtt veszítesz? - A tündelány a küzdelem biztos tudatában beszél, azonban váratlan meglepetés érte. Ahelyett, hogy a fiú megadta volna magát, megragadta társnője kést tartó kezét, közben a lábával kigáncsolta, és szó szerint átdobta a válla felett.

Tauriel érezte, hogy felemelkedik a talajról, és átesik Legolas vállán, így felkészült a kemény földbe való becsapódásra. Ez azonban elmaradt. A herceg, egy pillanattal az előtt, hogy feje a földnek csapódott volna, elkapta a vállát, és erős karjával megtámasztotta, a másik kezét pedig a lány halántékára tette, közben fölé térdelt. Társnője szeme néhány másodpercig csukva maradt, csak akkor nyitotta ki, amikor a fiú a nevét suttogta. Első pillantása az égszínkék szempárra esett, majd az ajkára vándorolt, ami alig tíz centire volt az övétől. Mikor realizálódott benne, milyen pozícióban vannak, ráadásul kik előtt, idegesség helyet nyugalom töltötte el a lelkét. Barátja most is vigyázott rá.
- Hannon. (Köszönöm.) - suttogta.
Ám hirtelen fényes villanást látott, majd fájdalmat és kiserkenő vért érzett a járomcsontja környékén.
- Hát még én. - vigyorgott kajánul a fiú, ahogy meglátta a tündelány szemében a felismerést: veszített.
- Szállj le rólam! - Tauriel hangja a hálásból átváltott bosszúsra, ami nem is volt csoda. Társa, kihasználva sebezhetőségét, gyorsan megkarcolta a bőrét, magához ragadva ezzel a győzelmet. Lelökte magáról a herceget, felszedte a kését, ami zuhanás közben kiesett a kezéből, majd felállt, és a maradék büszkeségét összeszedve elsétált.

Az előzőleg lepakolt holmijához ment, hogy letisztítsa a késeket. Amíg ezzel foglalatoskodott, pihenhetett egy keveset, ami igencsak ráfért. A bükkfa tövében üldögélve megtisztította és megélezte a pengéket, majd a szemét lehunyva élvezte a nyugalmat. Hirtelen azonban lépteket hallott közeledni. Már mielőtt kinyitotta a szemét, tudta, ki ő.
- Remélem, nem haragszol rám. - mondta Legolas, és megállt előtte.
- Alattomos módon kihasználtad hogy védtelen vagyok, és megvágtad az arcom. - szembesítette tettével a tündelány.
- Te is ugyanígy cselekedtél volna a helyemben, úgyhogy ne panaszkodj. Velem jössz?
- Hová?
- Egy kis sétára. - A fiú a kezét nyújtotta, amit társnője megragadott, és hagyta, hogy felrántsa a földről. Alig kétarasznyira állt meg tőle, így láthatta a sebet, amit ejtett. A vágásból már nem szivárgott a vér, de pár csepp még ott ült a szélén, ezeket Legolas óvatosan letörölte. - Gyere.
- Miért hívott ide engem a király? - tudakolta a lány, miközben egyre távolodtak a tábortól.
- Nem lenne szabad elmondanom, de még csak meg sem említenem, úgyhogy tartanod kell a szád, megértetted?
- Világos.
- Szóval, a hírnökeink nemrég arról számoltak be, hogy sárkányok tünedeztek fel messze északon, a Kiszáradt Hangástól délre. Az a terület szinte teljesen lakatlan, így eddig még senkinek sem ártottak. Ha viszont nő a számuk, könnyen délebbre merészkedhetnek, a lakott területek felé. Gondolj bele! A Magányos hegy, Suhatag, Tóváros, de még mi is veszélyben lennénk!
- Persze. Elvégre, ha egy ilyen szörnyeteg az erdőhöz jön, egy leheletébe kerül csak, hogy lángba boruljanak a fák, és elpusztuljon a birodalom.
- Pontosan. Tehát eddig érted.
- Igen. De mi, katonák, miért kellünk ide?
- Apám egy felderítőosztag élén északra akar menni, hogy megnézze, mekkora pusztítást végeztek ott a sárkányok. Az osztag tagjait, szám szerint huszonötöt, saját maga választotta ki, és úgy tűnik, téged is érdemesnek talált a feladatra.
- Ezt vegyem megtiszteltetésnek?
- Nem ártana. Csak a legjobb, leghűségesebb, legkitartóbb harcosok lettek idehívva, s ezek szerint te is közéjük tartozol.
- Jó ezt hallani. Milyen hosszúnak ígérkezik a küldetés?
- Két hét, legfeljebb. Hamar el fog telni az idő, egyrészt az izgalmak miatt, másrészt, mert lesznek ott ismerőseid.
- Hála az égnek!

Egy ideig némán sétáltak tovább, lábuk alatt ropogott a friss, őszi avar, és ez volt az egyetlen hang körülöttük, az állatok okozta neszt leszámítva. Legolas a szeme sarkából társnőjét figyelte, s megtörte a csendet.
- Más lettél. - mondta halkan.
- Akárcsak te. - A lány nem kérdezett rá, hogy érti, tudta ő ezt jól. - Egyikünk sem olyan már, mint régen.
- Rád ez különösen igaz. Jót tett neked a szabad levegő.
- Neked még inkább. Micsoda karizmod lett! Ruhán keresztül is látni.
- Remek megfigyelés. - A herceg barátságosan rámosolygott, amit ő rögtön viszonzott is, s ekkor eszébe jutott valami.
- És? Mi a helyzet a lányokkal? - kérdezte ártatlanul, mire Legolas arcára egy pillanat alatt kiült a teljes döbbenet.
- Mi lenne velük?
- Azt rebesgették, összeszűrted a levet egy magas, szőke tündelánnyal, én pedig rákérdeztem, igaz-e. Nos? Mikor ismerkedtetek meg?
- Honnan veszed ezt az egészet?
- Hallani egyet s mást az erdőben.
A fiú arca, ha lehetséges, még értetlenebb és döbbentebb lett, mire Tauriel képtelen volt tovább visszatartani a nevetését, hirtelen kitört belőle, és egyszerűen nem tudta abbahagyni.
- Most meg min nevetsz?
- Legolas, ezt az egészet kitaláltam! Tréfa volt csak! - kacagta.
Társa pár pillanatig hitetlenkedve meredt rá, aztán minden olyan gyorsan történt. Legolas huncut csillogással a szemében taszított rajta egyet, de a lány, mielőtt elesett volna, megragadta a karját, és magával rántotta a földre.

Az avar szerencsére tompította az esést, Legolas azonban ráesett Taurielre, kiszorítva a levegőt a tüdejéből, de volt annyi lélekjelenléte, hogy lelökje magáról a fiút. Egymás mellett, a hátukon feküdtek, az adrenalintól némileg zihálva.
- Rám estél! – méltatlankodott a tündelány, vörös haja szétterült a feje körül.
- Mert magadra húztál! Egyébként is, megérdemelted. - jelentette ki a herceg.
- Csak egy ártatlan tréfa volt. - biggyesztette le a felső ajkát Tauriel. - Nem kellett volna magadra venned.
- Nem is tettem. - Legolas felült, és úgy nézett le rá. - Amúgy, a szőke lányok túl átlagosak. A vöröseket jobban szeretem.
Mind a ketten feltápászkodtak, és már indulás előtt megesküdtek, erről a földre esős dologról nem szólnak senkinek. Útközben Tauriel megpróbálta kiverni a fejéből azt, hogy társa a vörös hajúakat részesíti előnyben. Épp elég időt töltött fiútársaságban, hogy tudja, ez mit jelent, azt viszont már nem tudta meghatározni, rá célzott-e.

A táborban aztán szétváltak, de Tauriel nem maradt sokáig egyedül, ugyanis a semmiből Galaeth került elő, amin cseppet sem lepődött meg. Ahol a legjobb harcosok összegyűlnek, ott neki is ott kell lennie, és ezt meg is mondta neki.
- Ne hízelegj itt nekem! - nézett rá oldalra döntött fejjel.
- Mindössze az igazat mondtam. - vont vállat a lány, és szeretetteljesen átölelte. - Készen állsz a küldetésre,
- Ha Thranduil végre elmondja, miért jöttünk ide, akkor majd válaszolok erre a kérdésre.
A tündelánynak rögtön eszébe jutott, hogy rajta kívül egy harcos sem tudja ittlétük okát, s hogy nem is szabad megtudniuk, így Legolas kívánságát figyelembe véve másra terelte a szót.
- A Tünde-gárdából hányan jöttek? - tudakolta.
- Rajtam kívül öten. - hangzott a válasz. - És te hány osztagnál szolgáltál a déli csata óta?
- Szám szerint nyolcnál, több-kevesebb ideig. Közöttük pedig Brandorékkal voltam.
- Melyik osztag tetszett a legjobban?
- A nyomolvasóké. Sok olyan dolgot tanítottak, amire Rawionnak már nem volt ideje. - A lány tekintete elkomorult halott barátja emlékére.
- Ha élne, most biztosan itt lenne. - sóhajtott a tündenő. -
És végtelenül büszke lenne rád. A facsemete, amit a sírjához ültettek, mostanra már kétszer akkora, mint te, és egyre szebb és terebélyesebb lesz. Rawion halála egy máig sajgó sebet jelent mindkettőnk számára, de, bármennyire is fáj kimondani, elősegítette a fejlődésedet, mint harcos.
- Lehetett volna más is, ami segít. - mormogta a vörös hajú. - Egy barátom halála kissé sok volt nekem.
- Mindenkinek sok lett volna. Attól tartok, nem az volt az utolsó alkalom, hogy erre került sor.
- Ilyet ne is mondj! Ha akár veled, Legolasszal, Brandorral, vagy a csapatom bármely tagjával történne valami, kétségkívül utánatok halnék.
- Tauriel, ha még egy, halállal kapcsolatos megjegyzést teszel, nem tudom, mit csinálok veled! - Galaeth fenyegetően nézet rá, de húga tudta, nem gondolja komolyan.
- Jó, abbahagyom! - adta meg magát.
S ezentúl az elmúlást nélkülöző témákról beszélgettek.
Délután Thranduil végül elmondta katonáinak ittlétük okát, és küldetésük célját, s kijelentette, holnap hajnalban indulnak is. A harcosokat feltüzelte a hír, hogy sárkányt fognak látni, hisz többségük eddig csak az idősebbek történeteiből halott róluk. Izgatottság uralkodott el a táboron, ami még este sem halt el, azután, hogy mindenki aludni tért.

Hajnalban, mielőtt még a Nap felkelt volna, elindultak ki az erdőből. Tauriel Galaeth mellet lovagolt, így a tündenő láthatta az arcán a kétséget. Rögtön tudta, miért érez így.
- Ez lesz az első alkalom, hogy ténylegesen elhagyod az erdőt. - jegyezte meg.
- Te voltál már kint a síkságon? - A vörös hajú elcsodálkozott, még sosem hallotta, hogy ezt említette volna. - Milyen érzés?
- Legjobban a szabadság szó tudná jellemezni. A szél végigszáguld réteken, zöld legelők, amíg csak a szem ellát. Szinte mindig süt a nap, alig találni árnyékos helyet. Mérföldeket vágtathatsz anélkül, hogy bármiféle akadályba ütköznél. Elképesztő érzés. Neked is tetszeni fog, meglásd.
- Remélem is. A városokban jártál már, Suhatagban vagy Tóvárosban?
- Nem, dehogy. Többnyire csak vadászni mentünk, vagy a csillagokat nézni; versenyezni, melyikünk lova a gyorsabb.
- Tehát szórakozásból.
- Igen. Bár, most erre aligha lesz lehetőség.
- Galaeth, olyan területekre megyünk, amin végigpusztítottak a sárkányok, és lehet, hogy találkozunk is néhánnyal. Mi ez, ha nem szórakozás?
A fekete hajú halkan felkacagott.
- Készülj, fél perc, és kint vagyunk. - mondta, és igaza lett.

Tauriel arcát hirtelen egy erős fénysugár világította meg, ami egyet jelentett az erdőből való kijutással. A Nap olyan erővel tűzött, hogy a lánynak először be kellett csuknia a szemét, és utána is egy ideig még a tenyerével kellett árnyékolnia, hogy lásson valamit. Lágy szellőt érzett, ami kellemesen csiklandozta az arcát, majd kék eget látott, rajta fehér bárányfelhőkkel, végül zöld síkságot minden irányban.
- Elképesztő. - suttogta, amint szeme hozzászokott a fényhez.
- Éjszaka lesz a leggyönyörűbb, amikor ott ragyognak majd az égen a csillagok, és semmi sem takarja el előlünk. Készülj, ahhoz fogható látványban még nem volt részed.-
- Már most várom. Persze, ahhoz először meg kell érnünk az estét.
- A fekete humorodat tartogasd máskorra. Aligha támad meg minket bármi is, legalábbis egyelőre.
A tündék tartották az északkelet útirányt, de mindig látótávolságban hagyták az erdőt, aminek most csak a széle látszott. Sokan most látták először így az otthonukat, egy kívülálló szemével. Aki nem a Bakacsinban élt, az már annak határán is visszarettenhetett volna a fullasztó sötétségtől, a rémisztő hangoktól, és a gyanús fényektől, amik igazából vadállatok villogó szeme voltak. A hatalmas fák árnyékában nem nőtt aljnövényzet, a csupasz talajra szabadon hullhattak az elszáradt falevelek. Mindezt persze messziről, több száz méteres távolságból látták, azonban ez éles tünde-szemüknek nem okozott problémát.

Estig lovagoltak, amikor is végre letáboroztak, ugyanis eddig csak rövid pihenőket tartottak. Leszerszámozták és ellátták a lovakat, majd tábortüzeket gyújtottak, és nekiláttak vacsorát készíteni. Tauriel Galaeth-szel együtt egy apró tűznél ült, és útitáskájukból kipakolták a magukkal hozott kevéske élelmet. Csendben falatoztak, majd a vacsorát leöblítették egy kulacs vízzel. Ekkorra már teljesen besötétedett, csak a tábortüzek világítottak a sötét pusztaságban.

A két nővér a hátán feküdt, és az égen csillogó pontokat figyelték. Mind tisztán látszottak, nem takarták el őket sem a felhők, sem a fák, de még a Hold sem tompított a fényükön. Tökéletesek voltak.
- Na, erről beszéltem. - sóhajtott Galaeth, és feltekintett az égre. - Szinte látom bennük az ezen túli világot.
- Hogy érted? Miféle világot?
- Középföldén túl is vannak országok, birodalmak és népek. Az összeset senki sem ismeri, de mi, tündék egyet mindannyian: ez Valinor, Tündehon, az Áldott
Birodalom, vagy ha úgy tetszik, Halhatatlanföld. Itt a valák minden jót és szépet összegyűjtöttek, s így ragyogóbb lett, mint amilyen Középfölde valaha is lesz. Aki oda elhajózik, az Valmar városában élhet, Arda leggyönyörűségesebb helyén. Onnan azonban nincs visszatérés, aki belép Halhatatlanföldre, soha többet nem teheti a lábát Középföldére.
- Mi köze ennek a csillagokhoz?
- Én sindarin tünde vagyok, tehát az őseim sok ezer éve Beleriandban éltek, és nem fejezték be a Nagy Utazást. Sosem láttuk a Fák Fényét, de a regék úgy tartják, a valák az itt maradottaknak ajándékozták a csillagok fényét, hogy részük legyen Valinor Fáinak ragyogásában.
- Tehát a csillagokban láthatjuk az Áldott
Birodalom fényességét. De mégis hogyan?
- Gyere, sétáljunk egyet, akkor elmondom. - A tündenő kecsesen felállt, felsegítette Taurielt, és már indultak is.

Hamar kiértek a táborból, s immár csak a csillagok adtak világosságot.
- Minden egyes csillag egy apró darab Valinor fényéből. - kezdte Galaeth. - Ezekből kell összeraknod a teljes képet. Képzeld azt, hogy összeállnak egyetlen, nagy, világító gömbbé, amiben egy olyan világot látsz, amiben élni szeretnél. Ahol nem kell félned semmitől, béke honol és a szeretet uralkodik. Nincsenek orkok, vargok vagy óriáspókok, még a Sötét Úr, sőt, Morgoth hatalma sem ér el oda. Egy hely, amit a valák áldása szentel meg.
Tauriel azt tette, amit nővére mondott, s már látni is vélte a jelenést. A sötétség lassan, de biztosan kezdett eltűnni, helyére ragyogó, fehér fény kúszott, és kezdte betölteni az éjszakát. Egyre kevesebb maradt ebből a világból, míg végül teljesen átvette a helyét az Áldott Birodalom fénye. A lány maga is meglepődött, de ez a ragyogás nem volt ismeretlen számára. Ugyanezt látta Galaeth arcán, amikor tanácsokkal látta el, látta a harcba induló katonákon, látta mindenkin, akinek cselekedetét tiszta szándék vezérelte. Semmiféle e világi fényhez nem hasonlított, ugyanis a valák műve volt. Tauriel egészen megfeledkezett róla, hogy ez nem a valóság, s már-már elindult volna felé, ám nővére gyengéden, ugyanakkor erősen megragadta a karját.
- Maradj itt. - suttogta, de közben nem nézet húgára, ő is elmerült abban a képben, amit csak ő láthatott.

Negyed óra elteltével, de talán még több idő elteltével szólalt meg ismét, elszakítva tekintetét a rendkívüli látványtól.
- Ideje visszamenni a táborba. - jelentette ki halkan.
A tündelány nem tiltakozott, de azért fájó szívvel engedte el a szeme elől Valinor képét. Miközben sétáltak, felvetült benne egy kérdés.
- Mi is eljuthatunk oda? Láthatjuk az Áldott
Birodalom csodáit?
- Természetesen igen. Minden tünde elmehet Halhatatlanföldre, s csak rajtuk múlik, élnek-e a lehetőséggel. Ha meghalunk, mi tündék Mandos csarnokaiba kerülünk, mint azt tudod, aztán Valinorban élhetünk tovább. Ez az egyik lehetőség, hogy oda kerülj. A másik, hogy önszántadból hajóra szállsz, és a Tengeren túlra indulsz.
- Ugye te nem akarsz elhajózni? - kérdezte hirtelen a vörös hajú.
- Dehogy akarok? Honnan jött ez a kérdés?
- Fogalmam sincs.
- Tauriel, eszemben sincs itt hagyni sem a Bakacsint, sem téged. Ez az otthonom, ezért harcolok nap mint nap. Itt van az osztagom, amiben mindig is szolgálni akartam, és itt vagy te is. Legfeljebb erőszakkal lehetne engem innen elvinni. - jelentette ki.
- Örülök, hogy ezt mondod.
A tündelány aznap éjszaka ezzel a megnyugtató kijelentéssel aludt el.

A felderítőcsapat másnap továbbindult, s két holddal később eljutottak az erdő legészakibb pontjához. Onnan keletnek fordultak, s a Szürke-hegységgel párhuzamosan haladva a Vadon belseje felé indultak.
- Te láttál már igazi, élő sárkányt? - kérdezte egy alkalommal Tauriel.
- Még sosem. - rázta meg a fejét a tündenő. - Rajzokon számtalanszor, és a mesék alapján is elképzeltem, hogy néznek ki, de a valóságban még nem.
- Nem ismersz senkit, aki már látott?
- Akit ismertem, meghalt egy vargtámadásban. Tehát nem. Amúgy is, élőben sokkal lenyűgözőbbek és ijesztőbbek, mint a képeken.
A lány ehhez már nem tudott hozzászólni, helyette magában elképzelte a sárkányt. Napközépkor pihenőt tartottak, s ekkor szemügyre vehette a Szürke-hegység vonulatait.
- Hatalmasak azok a hegyek, igaz? - Legolas hangtalanul mellé lépett.
- Sokkal nagyobbak, mint a mi hegyeink, ott, délen. - bólintott a vörös hajú. - És jóval több bennük a rejtély.
- Ezt hogy érted?
- Otthon, a mi hegyeinket ismerjük, tudjuk, mit rejtenek az árkok, a völgyek és a barlangok. Itt viszont fogalmunk sincs minderről.
- Azért ez nem teljesen igaz. A hegyek mögött terül el a Kiszáradt Hangás...
- Milyen a Hangás? Hogy néz ki? Hasonlít a Bakacsinhoz?
- A legkevésbé sem. Kopár és kietlen pusztaság, majdnem olyan, mint egy sivatag, de hideg az éghajlata.
- Voltál már ott?
- Most komolyan kérdezted? - A herceg felnevetett. - Tauriel, csak úgy hemzsegnek ott a sárkányok, senki sem lép arra a földre, hacsak nem akarja eldobni magától az életét.
- Igazad van, ez buta kérdés volt. - ismerte el a lány. - Mégis élnek ott emberek.
- Szerintem már csak éltek. Ahol sárkányok pusztítanak, eltűnik az élet, és csak nehezen tér vissza, legalábbis emberi mértékkel mérve.
Ezután csend telepedett rájuk, de nem a kínos fajta, inkább az elgondolkodtató. Tőlük nem messze felharsant az indulást jelző kiáltás, s a tündék nekiláttak készülődni.
- Lovagolsz mellettem? - kérte a fiú. - Sokkal jobban élvezném az utat.
- Boldogan. - S a két tünde egymás mellett lovagolva hagyta maga mögött a mérföldeket.

Az erdőből való indulástól számított hatodik napon jártak először ott, ahol a sárkány pusztított. Valaha zöld, füves síkság lehetett emberekkel, állatokkal és növényekkel, most viszont kopár, szürke pusztaság, felperzselve és elnéptelenedve. Semmi élőt nem láttak, pedig mérföldeket lovagoltak a területen.
- Te is érzed ezt? - kérdezte halkan a herceg.
- Arra rettegésre gondolsz, ami átjárja ezt a helyet? Mert akkor igen. - bólintott a lány. - A sárkányok műve lehet?
- Egész biztosan. Az orkok nem tudnak ilyen erősen éreztetni semmi sötétet.
- El fog múlni valaha is?
- Talán, de sok év kell hozzá. Ugyanakkor van egy előnye is. Ha az ittlétünk alatt egy sárkány idetévedne, már előre éreznénk a közeledtét. Legalábbis elvileg.
- Megnyugtató a gondolat, hogy nem érne váratlanul a támadás. - sóhajtott a vörös hajú.
- Úgy sem hagynám, hogy bajod essen. - jelentette ki a fiú.
- Legolas, egy dühös sárkánytól még te sem tudsz megvédeni.
- Honnan tudod?
- Tudom, és kész. Amúgy is, az én feladatom megvédeni téged, és nem fordítva.
- Mintha ezzel bármikor is törődtünk volna...
- Most az egyszer igazad van.

A kora esti órákban, mielőtt besötétedett volna, tábort vertek. Tauriel magányos sétára indult, ám alig ment száz métert, mozgást vett észre a táborban. Kissé megerőltette a szemét, és ekkor körvonalazódtak a sötétben mozgó alakok.
- Emberek! - suttogta döbbenten, s halkan közelebb ment. Azok nem vették őt észre, így olyan közel férkőzhetett hozzájuk, amilyen közel csak akart. - De hisz ezek csak gyerekek!
Többet nem tudott kivenni, de neki ennyi is elég volt. Visszarohant a táborba, hogy elújságolja a hírt.
- Emberek vannak a közelben! A sárkánytámadás túlélői! - kiáltotta.
Minden, a közelben lévő harcos felkapta a fejét, és köré sereglett.
- Miről beszélsz? Túlélők vannak a közelben? - kérdésözön záporozott a fejére, amiknek egy határozott hang vetett véget.
- Csendet! - Thranduil nem kiáltott, mégis mindenki elhallgatott. - Tauriel, igaz ez?
- Igen, uram. Gyerekeket láttam a tábortól nem messze. Bizonyára a sárkány pusztításának túlélői.
- Vezess a közelbe, ahol láttad őket. - adta ki a parancsot pár pillanatnyi gondolkodás után a király, majd intett a mögötte álló Legolasnak, hogy jöjjön.
A tündelány biztos léptekkel vezette az uralkodót és fiát arra a helyre, ahonnan ő maga látta az embereket. Mikor odaértek, azonnal észrevették a sötétben mozgó alakokat.
- Ketten vannak, két kislány. - suttogta Tauriel. - Bizonyára élelmet keresnek.
- Nagyon fiatalok, de hasonlítanak. Talán testvérek. - vetette fel Legolas.
- Milyen éhesek lehetnek! Segíthetnénk nekik.
- Ugyan miért? - szólt közbe a király. - Nem tartozunk nekik semmivel, miért adnánk nekik abból, ami a miénk?
- Meghalnak, ha nem kapnak segítséget. - érvelt a tündelány. - Senkinek sem ártottak, mégis mindenüket elvesztették.
- Vannak mások is rajtuk kívül, akik ilyen sorsra jutottak, mégis túlélték. Ha elég szerencsések, ők is megússzák. - Thranduil vállat vont, mintha a kérdés ezzel el lenne intézve, azonban a lány nem így gondolta.
- De uram... -kezdett bele a tiltakozásba, de rögvest félbeszakították.
- Az emberek mulandóak Tauriel. Meghalnak, vagy ma, vagy később, de előbb-utóbb biztosan. Ezen semmi sem változtat.
-
Többféle módon is meg lehet halni, uram. - A tündelány kihúzta magát, és a szemébe nézett. - Ők nem ezt érdemlik.
- Ne te dönts efelől! Ha az a sorsuk, hogy itt és így leljék halálukat, te nm tehetsz ellene semmit. És eszedbe ne jusson bármi ostobaságot művelni! Menj vissza a táborba, és maradj is ott.
Tauriel az ajkába harapott, hogy ki ne csússzon a száján a mondanivalója, majd fejet hajtott, és elindult a tábortüzek irányába. Ekkor kezdett körvonalazódni a fejében a terv.

A tábor nyugovóra tért, csak négy őr maradt ébren. Az égtájak szerint vigyáztak a táborba, ám a tündelánynak nem okozott nehézséget kijátszani őket, egy alkalommal lankadt csak pár másodpercre a figyelmük, és már ki is slisszolt az éjszakába. Útitáskájában két alma, egy szelet hús és négy ostya lembas rejtezett, ezeket mind a gyerekeknek tette el, akikre hamarosan rá is talált. Nem fedte fel magát azonnal, egy ideig csendben figyelte őket, de végül előrelépett. A két kislány odakapta a fejét, arcukon az ijedtség és meglepődés váltakozott.
- Ne féljetek, nem bántalak titeket. - mondta embernyelven a tündelány, és bizonyításképpen kissé felemelte a kezeit. - Segíteni akarok.
- Ki vagy? - kérdezte az idősebbik lány.
- Taurielnek hívnak. És téged?
- A nevem Jana, az övé pedig Enida. - hangzott a válasz.
- Azt mondtad, segíteni akarsz? - lépett nővére mellé a kis Enida.
- Igen. Hoztam élelmet, és néhány jó tanácsot, hogyan juthattok el a lakott területekre. Itt maradhatok?
- Hálásak lennénk érte. - mondta Jana, s a három lány leült a fűbe. A két emberlány nem gyújtott tüzet, de Tauriel így is kiválóan látta őket.
- Erdőtünde vagy, igaz? - kérdezte az idősebbik gyermek.
- Eltaláltad. Ti pedig bizonyára testvérek. Mennyi idősek vagytok?
- Én tizenegy, Enida pedig nyolc. - felelte Jana. - Te pedig, bizonyára több ezer.
- Annyi azért nem! Pontosan ezeregyszázharminckilenc éves vagyok. - közölte a vörös hajú, s ezzel a jó útra terelte a beszélgetést.
Megtudta, hogy a sárkány pusztította el a falujukat, és ölte meg a szüleiket, míg ők csodával határos módon megmenekültek. Elmesélték, hogyan maradtak életben heteken keresztül, miközben a Szürke-hegység lábától egyre délebbre vándoroltak. Lenyűgözte, hogy ez a két kicsi lány mennyit küzdött, hogy túléljék az utat, és mégis bírták. Ismert olyan harcosokat, akik rengeteget hősködtek, nagyzoltak és felvágtak az erejükkel, de egy ilyen helyzetben rég feladták volna. Végül elmondta, miként juthatnak el az emberek lakta városok felé.
- Menjetek délnek, és tartsátok ezt az útirányt. Nem sokára látni fogtok egy magas, különálló hegyet. Annak a tövében épült Suhatag városa, próbáljatok meg ott boldogulni. Sok jó ember él ott, bizonyára lesz, aki gondoskodik rólatok. - Az útitáskájából elővette a magával hozott élelmet. - Ezeket vigyétek magatokkal, ha okosan beosztjátok, elég lesz az útra.
- Köszönjük. - vette át a kis csomagot Jana.
- Sosem felejtünk el. - toldotta meg Enida. - Most visszamész a táborba?
- Muszáj. A többiek nem tudják, hogy eljöttem. - sóhajtott a vörös hajú. - Ég veletek.
- Ég veled. Reméljük, egyszer még viszonozhatjuk nagylelkűségedet. Ha nem is mi, akkor majd a gyermekeink, unokáink. - A két testvér az élelmet átpakolta a saját táskájukba, majd vetettek rá egy utolsó pillantást, és útnak indultak.
Tauriel is visszament a táborba, de ezúttal nem érdekelte, hogy az őrök észreveszik, ami így meg is történt. Szerencsére nem kérdezősködtek, így nyugodtan lefeküdhetett, hogy aludjon.

Reggel, miután evet pár falatot, megtörtént az amire számított. Egy gárdista jelent meg, hogy a királyhoz kísérje. Bizonyára arra számított, hogy a lány megszeppenve követi őt, de teljesen más dolog történt.
- Köszönöm, de magam is oda tudok menni. - mondta hűvösen, és már indult is., faképnél hagyva a döbbent férfit.
Néhány perc alatt odaért a királyhoz, aki már várt rá. Hiába próbált bármit is kiolvasni a vonásaiból, Thranduil arca kifejezéstelen maradt.
- Hol maradt a kísérőd? - kérdezte.
- Egyedül is idetalálok. - jelentette ki a vörös hajú, és fejet hajtott.
- Tényleg azt gondoltad, hogy nem tudom meg? Habár, nem úgy tűnt, mintha érdekelne, mikor visszajöttél.
- Nem tettem semmi olyat, ami miatt aggódnom kellene.
- Tehát azt gondolod, az, hogy a parancsnak ellenszegülve kiosonsz a táborból, nem jelent semmit! - Bár az uralkodó hangja nyugodt volt, Tauriel észrevette a szemében megbúvó haragot.
- Mindössze segítettem két gyermeknek életben maradni. - A tündelány farkasszemet nézett vele. - Ebben nem volt semmi rossz.
- Nem a te dolgod ezt megítélni. Teljesen feleslegesen segítettél nekik, nem lett semmi haszna.
- Megmentettem két életet. Ez épp elég.
- Talán el sem jutnak Suhatagba, akkor pedig értelmetlen vesződség volt.
- Beszéltem velük, s ha eddig túlélték, az a pár tíz mérföld nem okozhat nekik gondot.
- Honnan tudsz te embernyelven? - kérdezte a király.
- Az osztagokban, ahová helyeztél, mindig tanultam valami újat. Egy alkalommal az emberek nyelvét tanultam meg valamelyest.
- Csak sajnos nem a megfelelő helyzetben használtad.
- Két kisgyermek segítségre szorult. - Tauriel hangja határozott volt, mert tudta, helyesen cselekedett, bármit is mondjon az uralkodó. - Ennél jobb alkalmat elképzelni sem tudok.
- Nagyon megváltoztál. - jelentette ki Thranduil, miközben hideg tekintettel fürkészte az arcát. - Az osztagok, úgy tűnik, a modorodon is változtattak, és nem a jó irányba.
- Azok a csapatok a lehető legjobb hatással voltak rám!
- Persze, az is lehet, hogy csak Galaeth nem figyel rád annyira, mint régen. Talán még tudta is, hogy ki akarsz szökni.
- Galaeth-nek ehhez semmi köze! - csattant fel a lány. - Fogalma sem volt arról, mit tervezek. Lehet, hogy változtam, és lett pár rossz szokásom, de nem az ő hibájából. Galaeth végig mellettem állt, és jó irányba terelt, vigyázott rám és támogatott. Senki egy rossz szót nem szólhat róla.
A király arcára alig észrevehető, gúnyos mosoly kúszott, mire a tündelánynak kedve lett volna bokán rúgni magát. Engedte magát felbosszantani, és pont ez volt a célja. Vett pár mély levegőz, hogy megnyugodjon, és várta, mit felel erre a kirohanásra Thranduil.
-
Mégiscsak van valami, amiben nem változtál. - mondta végül a király. - Csak azért nem büntetlek meg ezért a tiszteletlenségért, mert egy számodra kedves személyt védtél. De még egy ilyen alkalom, és nagyon megbánod.
- Értem, uram. Többet igyekszem nem tiszteletlen lenni.
- Helyes. Most elmehetsz.
Tauriel fejet hajtott, és visszaindult a barátaihoz, akik – a tegnap éjszaka őrködő tündéknek köszönhetően – már tudtak a dologról. Galaeth kivált közülük, és félrevonta, de nem azért, hogy leszidja.
- Büszke vagyok rád. - veregette meg a vállát. - Azt tetted, ami a helyes. Ne foglalkozz azzal, a többiek mit mondanak, én örülök, hogy ellenszegültél Thranduilnak.
- Köszönöm, nővérkém. - A lány hálásan elmosolyodott.
Galaeth támogatása mindennél többet jelentett a számára.

Ezután a kis incidens után nem sokkal tábort bontottak, és továbbindultak, egyre beljebb a sárkány tüzétől sújtott területre. Kopár pusztaság volt ez, nélkülözött minden szépséget, rosszabb volt, mint a Bakacsinerdő déli része.
- Mostantól óvatosabbnak kell lennünk. - mondta mellette lovagló Galaeth Taurielnek. - Ez a sárkányok területe, bármikor felbukkanhat egy, és akkor végünk.
- De vannak előjelei az érkezésének, nem igaz? - kérdezte reménykedve a tündelány. - Túl nagyok ahhoz, hogy csak úgy, hirtelen megjelenjenek.
- Vannak, ám olyankor általában már túl késő. - közölte a nem túl megnyugtató tényt a fekete hajú. - Nincs idő a menekülésre.
Tauriel nyelt egyet. Cseppet sem tetszett neki a gondolat, hogy talán ez az útja lesz az utolsó is egyben. Félelme végül jogosnak bizonyult. Ami a következő napon történt, életének leglidércesebb eseményei közé tartozott, hosszú évekig kísértve őt, rémálmok képében kísértve a magányos, sötét, zivataros éjszakákon.

Különös szél fújt végig a táboron. Forró volt és száraz, pedig északról, a hegyek irányából fújt. Önmagában ez még nem nyugtalanította a tündéket, amikor azonban megismétlődött, egyre több meleget hozva magával, Thranduil elrendelte a készülődést. A harcosok most nem kardhoz, vagy késekhez nyúltak, hanem puzdráért, feltollazott nyilakért és felajzott íjakért mentek, hogy lövésre készen várják az ellenséget. Mivel nyílt terepen voltak, igencsak sebezhetőnek bizonyultak, és ezt a király is tudta. Szerencsére egy nagyobb sziklacsoport akadt az útjukba, ami több, kisebb részből ált, így tökéletes helyet biztosított a védekezéshez. Három részre oszlott a csapat, mindegyik egység egy-egy kisebb sziklacsoportnál húzta meg magát. Tauriel szerencsére egy helyre került Galaeth-szel, de Legolas tőle távol került, aminek kicsit sem örült. A jelenlegi helyzetben nagy szüksége lett volna a fiúra. A megnyugtató hangjára, biztonságot nyújtó karjára, vigyázó tekintetére...

Mielőtt befejezhette volna listát, olyan erős és forró szél támadt, hogy az arca elé kellett kapnia a kezét, hogy védje azt a perzselő hőségtől. Mikor elhalt a szélroham, és feltekintett az égre, egy pillanatig azt kívánta, ár el se jött volna erre a küldetésre. Egy nagy, szürkésfekete valami repült feléjük, amiről egy pillanattal később már tudta, egy sárkány. Pillanatokig levegőt is elfelejtett venni a döbbenettől. Megkövülten bámulta az egyre csak közeledő szárnyas lényt, miközben az fenyegetően kitátotta a száját, de nem okádott tüzet.
- Ez csak egy hidegsárkány! - Thranduil kiáltása térítette észhez. - Nem kell tartanunk a tűztől! Kóstoltassuk meg vele a nyilainkat!

Ez felért egy paranccsal. A huszonöt tünde felhúzta íját, és feszült csendben várták, hogy a sárkány közelebb, lőtávolságon belülre érjen. Tauriel keze remegett az izgalomtól, no meg a félelemtől, de nem hátrált meg.
- Készülj! - harsant fel a király hangja. - Lőj!
A katonák pontosan abban a másodpercben engedték el a húrt, hogy a sárkány elrepült felettük. A nyílvesszők azonban, ahelyett, hogy belefúródtak volna a hasába, egyszerűen lepattogtak róla, és a földre zuhantak.
- Mi a csuda? - mormogta hitetlenkedő arccal a vörös hajú. - Semmi baja nem lett.
- Nem láttad, mekkora pikkelyei vannak? Olyan, mintha egy páncél borítaná be a testét. - Galaeth is bosszús volt a váratlan fejlemény miatt. - Habár, nem megölni akarjuk, csak elűzni, ahhoz pedig talán elég lesz kisebb sebeket ejteni rajta.
- Attól tartok, ez sem lesz egyszerű. - sóhajtott Tauriel. -Kell lennie egy gyenge pontjának!
- Van is, Mindössze annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk. - A tündenő új nyilat illesztett az idegre, és várta, hogy a sárkány ismét a közelükbe érjen. Húga ugyanígy tett. Ez alkalommal már nem csak a hasára céloztak, repültek veszők a nyaka, a talpa, a pofája és a szárnya felé is. Az első pillanatokban úgy tűnt, egyik sem ütötte át a bőrét, de mikor üvöltés tört fel a sárkány torkából, tudták, valamelyikük sikerrel járt.
- Eltaláltam! - kiáltott fel diadalittasan Legolas, mire a harcosok örömujjongásban törtek ki, és újult erővel készültek a következő nyílzáporra. Amint a hatalmas test elég közel ért, már ki is lőtték őket, s ezúttal több is célba talált, köztük Taurielé is. A sárkány egy ideig körözött felettük, majd rohamra indult. Most azonban nem simán elrepült felettük, helyette dühösen villogó szemel meglendítette a farkát... hogy szétzúzza azt a sziklacsoportot, amelyiknél Legolas húzta meg magát.

A súlyos kősziklák olyan könnyedén hullottak apró darabokra, mintha málladozó homokkőből volnának. Minden irányban röpködtek a kavicsok, s a katonák immár másodjára voltak kénytelenek kezükkel védeni az arcukat.
- Legolas! - sikoltotta Tauriel, amint elmúlt a repkedő kődarabok jelentette veszély. Mielőtt Galaeth megakadályozhatta volna, előrohant a sziklák takarásából, egyenesen a földön fekvő tündeherceghez. - Jól vagy, mellon?
- Nincs bajom, ne aggódj. - A fiú feltápászkodott, de amikor tekintetét az égre emelte, szemébe félelem költözött. - Vigyázz!
A tündelány hátranézett, s látta, a sárkány megindult vissza feléjük. Ő azonban pánikolás helyett meglökte társát, így az az ellenkező irányba, az apja csapatához futott, a lány pedig vissza Galaeth-éhez.
- Megőrültél? - sziszegte a nő. - Elkaphatott volna a sárkány!
Tauriel nem felelt semmit, nem is lett rá volna ideje, ugyanis máris elhangzott az újabb parancs.
- Mindenki vissza helyére! Újra támadunk!

Valahányszor a sárkány közelebb jött, nyilak találták el, egyre több és több, amint felfedezték a gyenge pontjait. A sokadik célba talált vessző után, amikor már azt hitték, az ellenség visszavonulót fúj, az hirtelen leszállt a földre, hogy mindent és mindenkit megsemmisítsen. Teljes erőből tombolt, zúzva, törve, de elsődleges célja a tündék megölése volt- A harcosok próbálták menteni magukat, ám a feladatukról sem feledkeztek meg: futás közben hátra-hátrafordultak, és kilőtték nyilaikat az amúgy is felbőszült sárkány felé. Tauriel is ezt tette, de mivel nem volt tapasztalata az ilyen harcban, fogalma sem volt, hogy tegye ezt úgy, hogy az állatnak ne tűnjön fel, ő lövöldöz felé. Bár mindenki ezt tette, a sárkány valahogy mégis az ő irányába sújtott a fejével. A lány szíve kihagyott egy ütést, izmait képtelen volt mozdítani, csak lehunyta a szemét, és várta a mindent betöltő fájdalmat.

Ez azonban nem következett be. Pillanatokkal az ütközés előtt valaki teljes erőből oldalt lökte, így egy, még épen maradt szikla tövéhez esett, majd az ismeretlen fölé hengeredett, hogy testével védje a testét. Bár feje keményen koppant a talajhoz, ahogy háta és bordái is, tudatának egy kis zuga felismerni vélte megmentőjét.
- Legolas... - suttogta, és megpróbált felülni, de társa változatlanul a földhöz szegezte.
- Maradj nyugton, és ne zajongj! - mormogta a fiú. - Akkor talán nem figyel fel ránk.
Tauriel azt tette, amit mondott. Visszahanyatlott a földre, s hagyta, hogy a tündeherceg ráereszkedjen. Kezei a feje mellett voltak, hogy teljesen eltakarhassa a lányt. A sárkány súlyos léptei egyre közelebbről hallatszottak, míg végül a hatalmas szörnyeteg melléjük ért. Legolas csak remélni tudta, hogy nem néz le rájuk, mert akkor végük. Igyekezett nem kimutatni félelmét, de lélegzete szaggatottá vált, izmai hullámzottak, s még jobban ráhajolt társnőjére. Tauriel ekkor már rettenetesen ijedt volt, de nem sírt, inkább karjait a hátára fonta, megfeszítette izmait, és visszatartotta a lélegzetét. Nem hallatszott semmi, csak a kettejük szívdobbanásai, s talán ennek volt köszönhető, hogy a sárkány továbbment. Ők azonban még nem engedték el egymást, percekig így feküdtek, összefonódva, mígnem remegésük alábbhagyott, s lélegzetük is a normálisra váltott.
- Jól vagy? - kérdezte halkan Legolas. - Fel tudsz állni?
- Azt hiszem, igen. - felelte a lány.
A tündeherceg lehengeredett róla, lehetővé téve, hogy talpra kecmeregjenek. Pont abban a pillanatban tekintettek fel, amikor a sárkány – már számtalan sebből vérezve – visszamenekült északra.

Azonnal kitört az éljenzés, ami egyrészt a győzelemnek szólt, meg annak, hogy csodával határos módon csak apróbb sérüléseket szereztek.
- Tauriel! - Galaeth volt az, a húgát kereste, akit a nagy forgatagban szem elől tévesztett.
- Itt vagyok! - kiáltott vissza a tündelány, s a nő hamarosan rájuk talált.
- Nem sérültél meg? - tudakolta aggódva.
- Legolasnak hála nem. Megmentett, mielőtt baj történhetett volna. - hangzott a válasz.
Galaeth ekkor a herceghez fordult, tengerkék szemét az ő égszínkék tekintetébe fúrva mondta:
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá, és megóvtad, amikor szüksége volt rád.
- Nincs mit megköszönnöd. Sosem engedném, hogy baja essen.
A tündenő bólintott.
- Tauriel, majd keress meg. - kérte, aztán elsétált.
A vörös hajú sóhajtott, egy másodperccel később viszont felszisszent.
- A tenyered, Legolas! Csúnyán lehorzsoltad. Gyere, kitisztítom, nehogy elfertőződjön.
- Ez csak pár karcolás semmi komoly. - legyintett a fiú, de társnője karon ragadta, és a lovához vezette. Útitáskájából előhúzta az egy ok, még érintetlen kulacsát, és egy apró tégelyt, benne kamillás kenőccsel. Kimosta a horzsolásokat a vízzel, majd a krémmel gyengéden bekente őket, de kezeit a művelet elvégzése után sem eresztette el.
- Kérdezhetek valamit? - A herceg bólintott. - Apád miért akarta mindenáron legyőzni azt a sárkányt?
- Nagyon régen, még a Másodkorban harcolt egy tüzes sárkánnyal a Kiszáradt Hangás közelében. Bármennyire is hősiesen és bátran küzdött, egy óvatlan pillanatban túl közel lépett ellenfeléhez, és az megégette az arcának bal felét. A gyógyítóknak valami csoda folytán sikerült rendbe hozniuk, de sosem felejtette el az akkori szenvedést. - mesélte halkan a történteket Legolas.
- Te jó ég! - Tauriel szeme elkerekedett a döbbenettől – Ez borzalmas! Nem is gondoltam volna... Bele sem merek gondolni...
- Akkor ne tedd! Szörnyű, még elképzelni is.
- Fáj még a kezed?
- Már nem. Ez a kenőcs igazán hasznos, bár, az is lehet, hogy csak a gyógyító igazán tehetséges. - A fiú kedveskedve átölelte, állát a feje búbján pihentette.
- Szerintem mindkettő. - A tündelány viszonozta a barátságos gesztust, arcát társa hajába temette, s hagyta, hogy a szőke tincsek lágyan simogassák a bőrét.

A csapat felkészült a visszaútra, nagy részük már a lovon ült. Legolas kissé eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.
- Menjünk haza. - mondta, s kisvártatva már egymás mellett lovagolva kezdtek neki a sok tíz mérföld megtételéhez.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Jej!

(Viki, 2015.05.10 01:41)

Ez nagyon jó lett.Itt feksze Pécsen a centrál hotel egyik ágyán és ezt olvasom 1:40-kor?Kell ennél több?Ezt a részt is imádtam.Sajnos csak most tudtam elolvasni,de nagyon jó volt.

Re: Jej!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.10 08:21)

Ó, az éjszakai életérzés. .. :)
Amúgy szerintem simán megkaphatnád a legkitartóbb olvasónak járó díjat. Még senki sem írt ily kései időpontban hozzászólást ;)
Remélem jól érezted magad a kiránduláson.

Re: Re: Jej!

(Gabuska028 , 2015.05.14 18:33)

Nagyon szuper lett! :) Folytatás?

Re: Re: Re: Jej!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.15 16:01)

Köszike, jövő szerdán ha minden jól megy, felrakom az új részt ;)

Re: Re: Re: Re: Jej!

(Thirinon, 2015.05.21 22:27)

Szia! :) Imádom, :D mikor lesz a kövi rész???

Re: Re: Re: Re: Re: Jej!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.22 20:52)

Szervusz!
A 18asra gondolsz? Azt május 27 -én, tehát jövő szerdán töltöm fel. Örülök hogy ez a rész is tetszett. Szép estét! :-D