Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. fejezet

2015.05.20

Az éjszaka leszállt köd még reggel is ott gomolygott a tábor körül, összeolvadva a Homály zavarosságával, ellehetetlenítve a látást és az őrködést. Még az oly éles szemű tündék is alig láttak valamit, ami ott és akkor igencsak sebezhetővé tette őket. A déli határon, háborúban az innen özönlő ellenséggel, az ilyen helyzetekben szokott baj történni, mint ahogy azt az utóbbi hónapokban tapasztalták az itt állomásozók.
- Még ma történni fog valami. - mormogta Adonras. - És nem vagyok biztos benne, hogy jó dolog.
- Tedd félre a borúlátásodat! - szólt rá Tauriel. - Eddig sikerült kitartanunk, és a többi osztag sem adta fel.
- Ha még egy keserű szót hallok, nagyon megbánod! - fenyegette meg Faelin, de mindenki tudta, hogy túlságosan szerette a párját ahhoz, hogy ez a fenyegetés valós legyen.
- Mennyi élelmünk maradt? - kérdezte gyakorlatiasan Tith.
- Semmi. Minden elfogyott.  - sóhajtotta Gwilnis. - Előbb-utóbb vadászni kell mennünk.
- Lehet, hogy kapunk utánpótlást északról. - reménykedett Merenioth.
- Ugyan! - rázta meg a fejét Thalanor. - Másfél hónapja nem hoztak semmi élelmet.
- Délután elmegyünk vadászni. - jelentette ki Brandor. - Addigra remélhetőleg felszáll a köd, és nem intéznek ellenünk támadást.
   A csapat bólintott, és nekikezdtek a szokásos reggeli készülődésnek. Késő ősz volt, tehát gyümölcs már alig termett, így kénytelenek voltak a nyáron összegyűjtött készletekre hagyatkozni, csakhogy ezek is fogytán voltak. Végül úgy döntöttek, tüzet gyújtanak, és főznek egy kis teát. Tűlevelekből készítették, s bár nem volt valami finom, legalább csillapította valamelyest az éhségüket.
- Kimegyek átnézni a terepet. - szólt Brandor. - Két főt kérek, aki velem jön.
Gwilnis és Tauriel jelentkezett elsőnek, így rájuk esett a választás.
- Legyetek óvatosak! - szólt utánuk Nelleryn, mielőtt eltűntek a ködben.
   A három barát, már rutinos módon, a fegyvereikkel a kezükben haladtak előre. Nem a határirányába indultak el, hanem attól távolodva, az erdő belseje felé. Érzékeik kiéleződtek, izmaik minden pillanatban készen álltak a támadásra, vagy épp a menekülésre. Halk léptekkel haladtak, mindig látótávolságon belül tartva egymást, figyelve az erdő neszeire. Levelek zizzentek, az avar ropogott, gallyak töredeztek le, a szél susogott.
- Hallottátok ezt? - kérdezte hirtelen Tauriel. - Valakik jönnek!
- Nem lehetnek messze. Gyertek, megnézzük, kik ők! - Brandor már el is indult a hang irányába, a lányok pedig követték.
Gwilnis kardot, Tauriel íjat, Brandor pedig késeket tartott a kezében, úgy osontak egyre közelebb az úthoz, amit bár eltakartak a fák, a levelek és ágak között egy pillanatra felsejlett az idegenek alakja. Azonban úgy tűnt, nem csak ők látják őket, hanem fordítva is így van, ugyanis egy nyíl suhant el Gwilnis arca mellett, és beleállt egy tölgyfa törzsébe. Tauriel egy pillanatig sem tétovázott, villámgyorsan előhúzott egy nyilat, a húrra illesztette, és kilőtte a támadók irányába. Szitkozódás hallatszott, de meglepő módon tündéül.
- Ezek a mieink! - suttogta megkönnyebbülten Gwilnis. - Nincs mitől tartanunk.
Tettek előre pár lépést, azonban egy fagyos hang megálljt parancsolt.
- Kik vagytok? - A határőrzők azonnal felismerték Thranduil hangját.
Brandor és Gwilnis segítségkérően Taurielre pillantott, aki sóhajtott, és ekképp válaszolt:
- Három felderítő a déli határról. - Szinte még be sem fejezte a mondatot, de tudta, nyert ügye van, hiszen felismerték a hangját, a halk zúgolódás legalábbis erről árulkodott.
- Lépjetek elő! - parancsolta a király, ők pedig engedelmeskedtek.
   Mikor kiléptek a fák közül, Tauriel már visszatette a nyilat a tegezbe, így nem tűnt olyan fenyegetőnek, mint előtte. Pillantása rögtön az elöl lovagló Thranduilra esett, kinek szemében mintha a meglepődés szikrája csillant volna meg.
- Mit kerestek errefelé? - kérdezte szigorúan.
- Átvizsgáljuk a terepet uram, nem szöktek-e át orkok az éjszaka leple alatt. - felelte Brandor. - Mostanában ez egyre gyakrabban fordul elő.
- Ilyen rossz a helyzet a határnál?
- Már hónapok óta, uram. Az ellenség sokasodik, mi pedig minden ütközöttel kevesebben leszünk.
- Élelmetek és egyéb felszerelésetek mennyi maradt?
- Semmi, illetve csak alig. - felelte Gwilnis. - A katonák éheznek és fáradtak, míg az orkok egyre csak özönlenek.
- Amióta a sárkányok újra megjelentek, az ellenség teremtményei sokkal bátrabbak. - tette hozzá Tauriel. - Minden gonosz dolog között összefüggés van, még ha egymástól függetlenül is következnek be.
- Menjünk a határőrzők táborába, ott majd részletesen beszámolhatsz erről. - A menet ismét elindult, s a három barát a lovasok mellett gyalogolva tette meg a pár mérföldes utat.
Pszt, Tauriel. - A tündelány hátrafordult, s rögtön elmosolyodott, amikor tekintete találkozott Galaeth-ével. Bevárta őt, és mellette sétálva beszélgettek, amíg meg nem érkeztek.
   A tábor, amelyen három másik osztaggal osztoztak, alaposan felbolydult az érkezésükre, főleg amikor észrevették a lovakkal vontatott szekereket, amik telis-tele voltak friss élelemmel, gyümölcsökkel, zöldségekkel és hússal. Két másik szekéren kenyér-, cipó-, és zsemlehegyek sorakoztak. Illatok már messziről érezhető volt, betöltötte a levegőt, és az amúgy is éhes harcosok gyomra bizony meg-megkordult. Odagyűltek a szekerekhez, és nekiláttak lepakolni a szállítmányt. Tauriel messziről nézte a munkálkodást, ami igazából két szekér körül folyt, a többi ugyanis továbbment a következő állomáshelyre.
- Azt mondtad, összefüggés van a rossz dolgok között. - szólalt meg mögötte Thranduil, mire a lány megpördült, hogy szemben álljon vele. - Hallgatlak, mint vettél észre.
- Mielőtt a Sötét Úr visszatért, és az Éber Békének vége szakadt, az ellenünk irányuló támadások megsokasodtak, ahogy az ellenségi s. A déli csata és a sárkányok újbóli feltűnése előtt szintén, annak ellenére, hogy ez utóbbi északon történt.
- Tehát úgy gondolod, hogy a két gonosz úr esetleg szövetkezett egymással, hogy romlásba taszítsák az erdőt? - vonta fel a szemöldökét az uralkodó.
- Én nem ismerem olyan jól az ellenséget, mint te, uram. Ez mindössze csak egy elmélet, de tény, hogy a Sötét Úr kezében veszélyes teremtmények lehetnek észak teremtményei. - mondta a vörös hajú.
Thranduil elgondolkodva bólintott. Ő maga is gondolt ezekre a dolgokra, de nem hitte volna, hogy rajta kívül valaki más is ezt teszi. Király volt, aki féltette a birodalmát és a népét, így folyamatosan kereste a rossz dolgok közötti összefüggéseket, hogy rájöjjön a nyitjukra. A lány viszont csak egy egyszerű erdőtünde volt, egy katona, mégis úgy gondolkodott, mintha annál sokkal több lenne. Mindig is érettebb volt a koránál, szinte nem is volt gyerek. Amióta ismerte, a tündelány igyekezett komolynak és felelősségteljesnek látszani, no meg mindent megtett, hogy ő legyen a legjobb harcos az ő korában.
- A sárkányok akarata erős, mindössze kincsekkel lehet hatni rájuk, s kétlem, hogy Szauron bővelkedne ezekben. - mondta végül, s mikor folytatta, szemében az elismerés oly ritkán észrevehető szikrája villant. - De aki ilyen komoly dolgokon gondolkodik, az egy napon bizonyára hasznos tagja lesz a Tünde-gárdának.
Mielőtt elfordult, láthatta a lány arcára kúszó meglepett, de boldog mosolyt.
   Az erdei-őrség és a palotából érkezettek közül néhányan az esti tábortűz körül üldögéltek, és a reggel hozott élelemből összeütött vacsorából falatoztak. Hűvös volt, így közel húzódtak a lángokhoz, és a vállukra terítették útiköpenyeiket. Tauriel Galaeth mellett ült, hátukat a tűzhöz legközelebb álló tölgyfa törzsének vetették, nem törődve a többiek irigykedő pillantásaival.
- Nagyon boldognak tűntél délelőtt, Tauriel. - jegyezte meg Tith. - Miért?
A vörös hajú szólásra nyitotta száját, hogy válaszoljon, de Miro, huncut csillogással a szemében, megelőzte.
- Hát nem láttad? Szinte végig Legolasszal volt, nem csoda, hogy folyamatosan mosolygott! - Ezt olyan fennhangon mondta, hogy Tauriel biztosra vette, az egész tábor hallotta.
Mirónak az volt a szerencséje, hogy a tűz másik oldalán ült, különben jól nyakon lett volna csapva. Rion,. Az ikertestvére azonban erre is rákontrázott.
- Ez délután volt, nem napközép előtt! - szólt közbe. - Valami más lehetett az ok.
Barátai kíváncsian tekintgettek rá, végül, hogy elejét vegye a találgatásoknak, elárulta a dolog miértjét.
- Beszéltem egy kicsit a királlyal. - mondta, lehalkítva a hangját. - És szerinte, ha elég érett módon állok hozzá a dolgokhoz, akár a Tünde-gárdának is tagja lehetek.
- Nahát, így már érthető, miért voltál olyan vidám! - Randír halkan füttyentett. - Ez aztán a hír!
- Tauriel, te a katonai előremeneteledben a sors kegyeltje vagy! - jelentette ki Argalarin.
- Mások ezer év szolgálat után mernek csak arra gondolni, hogy oda kerülhetnek, te pedig... Még fel is kínálják neked a lehetőséget! - csóválta a fejét hitetlenkedve, de vigyorogva Thalanor.
- Azért nem csak ennek örülök. Itt van például az élelmiszer és a fegyverutánpótlás is. - váltott témát Tauriel. - Egy ideig biztosan nem kell éheznünk.
- Jó érzés, hogy feltölthetjük a tartalékainkat a hidegebb hónapokra. - sóhajtott Faelin.
- Úgy látom, hamarosan el is kezdődnek. - Thalanor aggodalmasan felnézett az égre. - Napról napra felhősebb az ég, hidegebb van reggelente, és korábban sötétedik.
- Közeledik a tél, és vele együtt a sötétség, ez igaz. De jusson eszetekbe, hogy nem ez lesz az első, amit itt töltünk a határon. Az eddigieket is kibírtuk, ezt is túléljük. - Brandor megpróbált lelket önteni a többiekbe, sikerrel. - Eshet az eső, fújhat hóvihar, csattoghatnak a fegyverek, mi nem adjuk fel.
- Nem adjuk fel soha! - vágta rá egyszerre az erdei-őrség összes tagja.
   Bár ezt a kijelentést teljesen komolyan gondolták, a következő napok cseppet sem könnyítették meg a betartását. November utolsó napjaiban az időjárás gyorsan rosszabbodott, szinte óráról órára hűvösebb volt. Szürke, sötét felhők gyülekeztek az égen, s a tündék már fogadásokat kötöttek, mikor fog kitörni a vihar. Ez végül a király és csapatának érkezése utáni negyedik napon következett be, még hajnalban. A földön, az addigra már kialudt tábortüzek körül fekvő határőrök arra ébredtek, hogy kövér vízcseppek csorognak le az arcukon, és áztatják át ruhájukat. Galaeth pillanatok alatt felriadt, s miután kipislogta az álmot a szeméből, körülnézett. A többiek is ébredeztek, ám a mellette fekvő Tauriel még édesdeden aludt. A tündenő sóhajtott, és megpróbálta felébreszteni.
- Ébredj, kicsi lány. - rázta meg gyengéden a vállát. - Menedéket kel keresnünk az eső elől.
A vörös hajú laposakat pislantott, de amint az első vízcsepp a szemébe jutott, teljesen éber lett. Talpra kecmergett, és behúzódtak egy fa alá, ami az esőtől védte őket ugyan, de a hidegtől nem. Mikor észrevette, hogy húga fogai összekoccannak és vacog, átölelte, ő pedig hozzábújt.
- Te nem fagyoskodsz? - nézett rá hitetlenkedve a lány. - Szörnyű hideg van!
- Voltam már ennél hidegebb időben is a szabadban. - vont vállat Galaeth. - Te viszont kissé le vagy gyengülve, nem csoda hát, hogy máris remegsz.
- Egyáltalán nem vagyok legyengülve!
- Kit akarsz áltatni? Zörögnek a csontjaid, bizonyára tele van a tested zúzódásokkal, és sebekkel. Ilyen állapotban tényleg nehéz helytállni.
- Jól vagyok, hidd el. Csak... Csak aludni akartam volna még egy kicsit.
- Talán egy kis meleg étel felébreszt. Gyere, szerezzünk.
   Miközben a gőzölgő levest kanalazta, gondolatban arra a következtetésre jutott, hogy kezdi átvenni a harcosok azt a rossz szokását, hogy füllentenek arról, megsérültek-e, egyáltalán az egészségükről. Valójában az utóbbi időben tényleg kissé elgyengült, köszönhetően az állandó készenlétnek, a rengetek harcnak és az éhségnek. Valahányszor fürödni ment a közeli patakhoz, aggódva konstatálta, mennyire kiállnak a bordái, és a csípőcsontja. Azt azonban még magának sem merte bevallani, hogy az ereje is fogyott.
Töprengéséből az szakította ki, hogy egy szőke fiú lehuppant mellé a kidőlt fatörzsre, egy tányér sűrű levessel a kezében.
- Mit látnak szemeim? - vonta fel a szemöldökét a tündelány. - A herceg az egyszerű harcosok ételét eszi?
- Nagyon vicces, tényleg. - Legolas oldalba bökte. - Hű, milyen libabőrös vagy! Fázol?
- Egy kicsit. De ha eszek valamit, biztosan átmelegszek.
A fiú bólintott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve letette maga mellé a tányért, és társnője ingének ujjait gondosan lehajtotta,hogy eltakarjon minden bőrfelületet. Tauriel megborzongott, ahogy Legolas hüvelykujja végigsimított csuklója belső felén, de igyekezett uralkodni magán. Halkan köszönetet mondott, és kanalazott a leveséből. Oldalt pillantott, hogy lássa, barátja milyen arcot vág, amikor először kóstolja a déli határ híres-hírhedt levesét, ám úgy tűnt, ízlett neki.
- Miből készült? - kérdezte érdeklődve, és újra kanalazott.
- Van benne hús, zsír, só, zöldségek és kenyér. - sorolta az összetevőket a vörös hajú. - Nagyon tápláló, és teljesen elveri az éhséget. Majdnem olyan, mint a lembas.
- Rátok fér az étel. Már megbocsáss, de úgy néztek ki, mintha hónapon óta koplalnátok.
- Nem állsz messze a valóságtól. - Hogy elejét vegye a további kérdéseknek, folytatta az evést, s ahogy a tányér lassan kiürült, érezte, ahogy a bensője felmelegszik, a hideg és a reszketés pedig eltűnik.
   Az időjárás estig sem javult, az eső szakadatlanul zuhogott egész nap, s vele együtt lehűlt a levegő, így estére olyan hűvös lett, mintha tél lett volna. Az eső záporrá, majd zivatarrá nőtte ki magát, sötétedéskor pedig tomboló viharrá változott. Itt-ott feltűnt egy fehér csík az égen, a villám, amit mennydörgés követett. A szemvillanásig tartó fényesség láttatni engedte a tündék sápadt arcát, kiálló járomcsontját, megcsillant a fegyvereik élén, és bevilágította a tábort. Mielőtt teljesen sötét lett, elosztották az őrséget, s Taurielre jutott a tábor déli részének és annak környékének a vigyázása. A lány az éjszaka közepe táján váltotta le Adonrast, s aminthogy eltávolodott a többiektől, ki a sötétség magányába, előbb fázni, aztán vacogni, végül reszketni kezdett. Ez nem olyan hideg volt, mint sok éve, az avatása előtti hóviharban. Most az időjárás adta hideg keveredett a Homály gonoszságával, és ennek keveréke szállt rá a táborra, és késztette remegésre az őrszemeket. Tauriel összébb húzta magán útiköpenyét, de sok meleget ez a ruhadarab sem adott. Az esőcseppek az arcába csapódtak, lecsorogtak a nyakán, be a ruhája alá, amitől csak még jobban didergett. Valahányszor kilélegezte a levegőt, lehelete meleg felhőként tűnt el a sötétben. Tudta, nem fogja egész éjszaka bírni ezt.
   Halk lépteket hallott maga mögül, amik közeledtek, de mikor megfordult, legnagyobb meglepettségére Legolas állt vele szemben, kezében egy pohár valamivel.
- Mit keresel itt? - tudakolta a tündelány. - És mi az a kezedben?
- Hozzád, illetve miattad jöttem. - felelte a herceg. - Ez pedig a tiéd. Egy kis tea, hogy ne fázz.
- Köszönöm. Húzódjunk be valahová, itt csak bőrig ázunk.
Így is tettek, igaz, mivel nem találtak egy talpalatnyi száraz helyet sem, s annak ágain ülve pihentek és őrködtek.
- Ez a tea tényleg jól jött. - sóhajtott a vörös hajú, miután megitta.
- Nem bírtam nézni, ahogy remegsz. - vallotta be a fiú. - Úgyhogy jöttem, hogy segítsek.
A két barát egymásra mosolygott, és halkan beszélgetni kezdtek, de nem a katonáskodással és a háborúval kapcsolatos dolgokról, hanem a boldogsággal és békével kapcsolatosakról. A tea jótékony hatása azonban idővel elmúlt, és Tauriel újfent elkezdte érezni a libabőrt a karján, de ezúttal erősebben. Igyekezett úrrá lenni a hidegen, és nem törődni a ráhulló esőcseppekkel, de egy idő után akarata ellenére összecsattantak a fogai, miközben vacogott. Gyorsan összeszorította állkapcsát, ám Legolas meghallotta az árulkodó zajt, s neki ennyi elég is volt.
   Eddig tőle nagyjából egy méter távolságot tartva üldögélt ugyanazon a vastag, erős ágon, most viszont közelebb húzódott. Kezük összeért, válluk egymásnak csapódott, fejük kevesebb, mint egyarasznyira volt egymásétól. Tauriel érezte a Legolas testéből áradó hőt, de mást is észrevett.
- Te reszketsz! - kiáltott fel. - Ennyire fázol?
- Veled ellentétben én nem ittam teát. - grimaszolt a fiú. - Bár, neked sem lehet nagyon meleged, ha így vacog a fogad.
- Na igen, tényleg jól jönne valami tartós meleg.
- Azt hiszem, tudom, hogyan érhetünk el ahhoz hasonló állapotot.
A lánynak tiltakozni sem volt ideje, a herceg azonnal cselekedett. Egyetlen mozdulattal emelte őt fel, ültette az ölébe, és helyezkedett el úgy, hogy hátával a törzsnek támaszkodjon, biztosítva ezzel a az egyensúlyt kettejük számára.
- Mit művelsz? - sziszegte a vörös hajú.
- Próbálom mindkettőnket melegen tartani. - hangzott a válasz.
Tauriel szeme villámokat szórt, de természetesen nem húzódott el. Egyrészt, szörnyen fázott, s biztos volt benne, hogy Legolas segít neki átmelegedni; no meg érezte, hogy társa is remeg a hidegtől, és elhatározta, nem hagyja fagyoskodni.
- Ne értsd félre, amit teszek! - kérte halkan, majd a tündeherceg mellkasának dőlt, karjait a válla és a nyaka köré kulcsolta, ujjait a nedves tincsekbe merítve. Érezte Legolas izmainak hullámzását a ruha alatt, és látta, amint összeszorítja a száját, hogy ne vacogjon hangosan. Szíve hevesen vert a mellkasában, s ezt az ütemes lüktetést hallgatta, miközben kisöpörte arcából az odatapadt szőke fürtöket. Hirtelen két erős kart érzett a hátán és a derekán, s elakadó lélegzettel konstatálta, hogy társa arcát az ő arcának döntötte, így Legolas a fülébe szuszogott, meleg levegőt lehelve rá. Tauriel megborzongott a bizalmas helyzettől.
- Jól vagy? -kérdezte valamelyest ijedten a fiú. - Ahogy megrázkódtál...
- Az nem a hidegtől volt. - rázta meg a fejét a tündelány, de nem részletezte az okot.
Csak ültek ott, egymás karjaiban, testükkel védve társukat a zuhogó esőtől. A zord időjárás ellenére meghitt pillanatok voltak ezek, bár Legolasnak minden önuralmára szüksége volt ahhoz,hogy ne közeledjen tovább a lány felé. Tudta, tökéletes volt a helyzet egy gyengéd simogatáshoz, egy gyors puszihoz a homlokra, vagy akár egy szenvedélyes csókhoz azokra a piros, tökéleres vonalú ajkakra. Nem volt könnyű uralkodni magán, ha nem lettek volna a hideg, kijózanító vízcseppek, talán nem is sikerült volna, de végül semmi sem történt. Ott, a fán ülve töltötték az éjszakát, őrizték a tábort, és velük együtt a barátaikat.
   Reggel végre leváltották őket az őrségben, így visszatérhettek a táborba. Az eső már elállt ugyan. Ám az ég szürke és felhős maradt, cseppet sem derítette jókedvre a tündéket. A két barát bőségesen reggelizett, aztán elköszöntek. Tauriel az erdei-őrség alvóhelyére ment, és szokásától eltérően szundikált pár órát. Dél lehetett, amikor felébredt, és ekkor rögvest elindult megkeresni Galaeth-t. Meg is találta, de nem olyan helyzetben, mint amilyenben szerette volna. A tündenő egy csapat szélén állt, és a fegyvereit csatolta fel a derekára. Indulni készült.
- Hová mentek? - kérdezte olyan hagosan, hogy biztosan meghallja.
Galaeth megperdült, arcán először ijedtség, aztán meglepettség, végül bűntudat tükröződött.
- El akartam mondani, de épp aludtál. - kezdet bele a magyarázkodásba. - Reggel kaptuk meg a feladatot. Át kell kelnünk a hegyeken, hogy felmérjük az ellenség haderejét. A létező legveszélyesebb feladatok egyike, így csak a legjobbak mehetnek, s belőlük is csak kevesen.
- És neked miért kel köztük lenned? - Tauriel hangja magasabb volt a szokásosnál. Tudta, milyen veszélyekkel jár egy ilyen út, az ittléte alatt többen is elindultak ugyanerre a küldetésre, én nem mindenki tért vissza belőle. A gondolat, hogy Galaeth az ellenséges területen bajba kerülhet, és nem tér vissza, megrémisztette, jobban minden másnál.
- Thranduil választott ki. Nem volt választásom. - tárta szét a kezét a nő. - Mennem kell, ha tetszik, ha nem. Aggódnod pedig végképp nem kel, hiszen számtalan hasonló küldetésen voltam már, és lám, még mindig élek.
- De Galaeth, én láttam, mire képes az ott tanyázó gonosz. Évek óta itt élek, és tudom, mit kockáztatsz. Hidd el, nem éri meg!
- Tauriel, figyelj rám...
- Te figyelj rám! Az életeddel játszol! Van róla fogalmad, milyen kicsi az esélye, hogy visszatérsz? Lehet, hogy ott ha...
Már nem tudta befejezni a mondatot. Könnyek gyűltek a szemébe, pedig nem akarta, nem is értette, mi történik. Mielőtt folytathatta volna, Galaeth odalépet hozzá, és szorosan átölelte, elfojtva a szavakat.
- Megértem, hogy aggódsz értem, és félsz, hogy egyedül maradsz. - suttogta. - De te nem ilyen vagy. Az a Tauriel, akit ismerek, nem sír, ha el kell mennem. Erős lány, aki bízik a társaiban, de legfőképp: örökké remél.
   A tündelány nővére vállára hajtotta a fejét, és szipogott néhányat, majd elengedte és hátralépett.
- Igazad van. - mondta lesütött szemmel. - Bocsáss meg, nem tudom, mi van velem.
- Semmi baj. Azt hiszem, sok volt neked az itt eltöltött idő. - veregette meg a vállát vigasztalásképpen a fekete hajú. - A tegnap éjszaka után pedig végkép nem csodálkozom. Ez nem volt több, mint egy pillanatnyi gyengeség. Ne szégyelld, a legnagyobb harcosok is átesnek rajta.
Tauriel bólintott, némiképp megnyugodva. Hirtelen egy férfi lépett a nő mögé.
- Tolo, Galaeth. (Gyere, Galaeth.) - szólt. - Hirannon és a többiek már készen állnak. Mennünk kell.
- Rendben, máris megyek. - bólintott Galaeth. - Tauriel, légy erős, és remélj. Ennél többet nem kérhetek.
- Vigyázz magadra. - kérte halkan a tündelány, és némán figyelte, ahogy a hétfős csapat elhagyja a tábort, és belevész a fák rengetegébe. Nem mozdult onnan, így láthatta őket még egyszer, a hegyoldalon felbukkanni. Látta Galaeth-t, és tudta, a nő is őt. Egymás felé fordultak, nem törődve a távolsággal, kezüket a szívükre tették, így véve búcsút a másiktól.
- Ne félj, rendben lesznek. - Váratlanul Gwilnis lépett mellé, és együtt figyelték a hét alakot.
- Akkor miért érzem úgy, hogy valami rossz fog történni a barátaimmal?
Erre viszont már senki sem tudta a választ.
   A baljóslatú érzés egész délután kísértette, s bárhogy próbálta, sehogy sem tudta megmagyarázni. Szemébe aggódó fény költözött, tanácstalanul járkált a táborban, ugyanis feladatok híján nem volt mivel elfoglalnia magát. Az erdei-őrség tagjai látták a barátjuk szemében megbúvó aggodalmat, és tudták, miért van ott. Úgy határoztak, nem fognak kérdezősködni, helyette némán, szavak nélkül támogatták. A tündelány ezért végtelenül hálás volt, ám tudta, ha nem önti ki a szívét valakinek, csak még rosszabbul fogja érezni magát. Egy napal felderítők indulása után, napközépkor, egy gyertyánfa alatt állt, és a hegyeket nézte. Galaeth-re gondolt, arra, mi lehet vele, jól van-e és hasonlók.
- Az aggódástól nem lesz biztonságosabb a küldetésük. -szólalt meg mögötte Legolas, és könnyű léptekkel odasétált hozzá. - Ezzel nem segítesz rajtuk.
- Tudom. - nyögte a lány. -Nem is értem, miért csinálok ebből ekkora ügyet. Amikor elbúcsúztunk, úgy viselkedtem, mint egy hisztis gyerek. Fogalmam sincs, mi van velem.
- Én viszont sejtem. Mióta vagytok itt a határon?
- Öt és fél éve.
- Tehát majdnem hat tele. Ez alatt az idő alatt bizonyára heti szintén vertetek vissza orktámadásokat, és küldtetek ki felderítőket, akik közül nem mindenki tért vissza. Mivel gyógyító vagy, a te dolgod ápolni a sebesülteket és ellátni a sérüléseiket, bármilyen súlyosak is legyenek. El tudom képzelni, miket láttál egy-egy csata után, és hogy ez milyen súlyos teher. Azt hiszem, jobban megterhelt téged az itt eltöltött idő, fizikailag és mentálisan is. - összegezte a tündeherceg.
- nos, ebben teljesen igazad van. -értet egyet a vörös hajú. - De nem csak engem. Ha jobban megfigyelted, szinte mindenkin megmutatkoznak a kimerültség jelei. A déli határ mindig is erőt próbáló hely volt, azonban ilyen kemény nincs még egy a birodalomban.
Legolas elgondolkodva bólintott. Társnőjén tisztán látszott, mennyire megviselte az itt eltölt9ött időszak, és tudta, fel kell ráznia valahogy az önsajnálatból. Visszaemlékezett a régi időkre, és ekkor eszébe jutott, pontosabban rájött, mivel tudná a leglátványosabb eredményt elérni.
- Valóban, ez az egyetlen hely az erdőben, ami képes téged elgyengíteni. - ismerte el.
- Én egyáltalán nem gyengültem el! -kapott a szón Tauriel.
- Mellon, ezt nem kell szégyellni. Mindenkivel előfordul, hogy ideig-óráig feladja, és elveszíti a reményt.
- Velem egyik sem történt meg!
- Persze, látszik is. Kemény vagy és erős. De tényleg.
- Fejezd ezt be! Sosem adtam fel, most is reménykedek, és öröké bízni fogok a jó szerencsében!
- Már megbocsáss, de nem úgy tűnt, mint aki ezt teszi. - jegyezte meg Legolas.
- Hát akkor mostantól ezt fogom tenni! - jelentette ki villámló szemekkel a lány. - És akkor majd meglátod, Zöldlomb Legolas, hogy engem nem lehet megtörni!
A fiú halványan elmosolyodott. Visszatért az általa oly jól ismert Tauriel. Szellő támadt a semmiből, és a vörös tincseket gazdája arcába fújta. Legolas gyengéden hátrasimította őket, majd ujjaival felemelte az állát.
- Biztos vagyok benne, hogy ez senkinek sem sikerülhet. - mondta.
Pillanatokig farkasszemet néztek, majd a herceg hátralépett, és visszasétált a többiekhez.
   A felderítők csapata öt nap után sem érkezett meg, helyettük valami más jött. Kora reggel furcsa hangok érkeztek a hegyek felől, kevesebb mint egy órán belül pedig egy kisebb horda ork támadt rájuk. Nem lehettek többen húsznál, így alig negyed óra alatt majdnem mindegyikkel végeztek. Az utolsót is csak azért hagyták életben, hogy kivallassák. Sok tünde volt, aki értett hozzá, és szívesen kiszedte volna belőle az információkat, mégis végül Thranduil végezte el a munkát. Szikár, izmos alakja fenyegetően magasodott az ork fölé, akit Legoals tartott, s kardját a torkának szegezve mondta:
- Egyetlen hazug szó, és fej nélkül végzed. Így válogasd meg, mit mondasz. - Hangja kemény volt és hideg, de méltóságteljesen csengett. - Most pedig beszélj. Miért jöttetek át a mi földünkre?
- Felderítők vagyunk. - mormogta az ork. - Meg kellet számlálnunk a határőrzőket, hogy tudjuk, mekkora sereggel jöjjünk ellenük.
- Ennél nagyobb ostobaságot aligha tehettek. - Thranduil ajkára gúnyos kis mosoly kúszott. - Teljes készültségben állunk, bármikor szétverjük a támadókat.
- Rosszul gondolod. A Homály közel van, és harcosaid szívét kezdi beborítani az árnyék. Nem fogtok sokáig kitartani.
- Válogasd meg a szavaidat! Miféle árnyék gyengítene minket?
- A folyamatos rettegés lassan, de biztosan beborítja szíveteket, és befurakszik elmétekbe. Ha most még nem is, de a végső ütközetkor látni fogjátok, mekkora is az uramnak az ereje.
- Az urad nem több, mint egy test nélküli szellem. Ha igazán nagy az ereje, eddig miért nem vonultatta fel ellenünk a teljes seregét?
Csend következett. A király feltette azt a kérést, ami évtizedek óta foglalkoztatta őket, s most feszült figyelemmel várták a választ.
- Nem értek annyit, hogy rátok pazarolja a harcosait. - köpte a szavakat az ork. - Előbb igázza le a nagy és fontos birodalmakat, aztán következtek ti, jelentéktelenek. De ne aggódjatok, eljön majd a ti időtök.
- Csakhogy azt te már nem fogod megérni. - sziszegte az uralkodó, s egyetlen csuklómozdulattal leválasztotta az ork fejét a testétől. - Vigyétek el. Megtudtuk, amit akartunk.
Thranduil visszacsúsztatta a kardját annak hüvelyébe, és elsétált, a vallatás pedig véget ért.
   Az erdei-őrség tagjai összegyűltek az alvóhelyükön, hogy átbeszéljék a percekkel korábban történteket.
- Szerintetek mi dühítette fel jobban? Az, hogy jelentéktelennek nevezett minket az ork, vagy az, hogy ismét támadnak? - kérdezte Tith.
- Bizonyára mindkettő. - felelte Miro. - Tauriel, te mit gondolsz?
- Sok éve ismerem a királyt, de nem tudok, biztosat mondani. - rázta meg a fejét a vörös hajú. - Talán senki sem tud.
- A fia sem? - szólalt meg egy ismerős hang mögöttük, mire összerezzentek, de mikor felismerték a hangot, megnyugodtak.
- Máskor ne ijessz meg minket ennyire, Legolas. - kérte Tauriel. - De ha már megtetted, akkor bizonyára tudod a választ.
- Apámat mind a kettő feldühítette, de a legjobban mégis az fájt neki, hogy egy része igaz annak, amit az ork mondott. Árnyék száll a birodalomra, és előbb-utóbb meg fogja környékezni a lakóit. És nem tehetünk semmit, a fekete mágia ellen nem védekezhetünk. - sóhajtott szomorúan a herceg.
- A mágiát talán nem, de az orkokat és a többi sötét teremtményt meg tudjuk állítani. - mondta Brandor. -Velük együtt terjed a Homály, és ha sikerül őket az országon kívül tartani, talán nem ártanak túl nagy mértékben.
- Épp ezért kel mindent megtennünk, hogy ne keljenek át a határon. Nagyrészt rajtunk múlik, mi lesz a sorsa a népünknek. - szólt közbe Adonras.
- Ennél nagyobb teher nem is nyomhatná a vállunkat. - sóhajtott Tauriel. Mikor felnézett, Legolas égszínkék szemével találta szembe magát.
- Nehéz, de bírni fogjátok. -mondta halkan. - Mindannyian.
    Az elfogott ork által beígért támadás végül bekövetkezett, de a vártnál nagyobb intenzitással. Legalább hetven ork özönlött át a hegyeken, hogy azok lábánál megütközzenek a tündékkel. A csata kezdete előtt Tauriel aggódni kezdett. Ugyanazt érezte, mint sok-sok éve, Rawion halála előtt, bár most nem kísértették napokon keresztül rémálmok. Nem szólt róla senkinek, még Legolas sem tudta, mi zajlik szerelme lelkében. A tündelány készülődés közben egyre csak a barátait kereste a szemével, mintha attól félne, többé már nem teheti. Egy alkalommal tekintete találkozott Brandoréval, s a fiú rögtön látta, valami nincs rendben.
- Jól vagy? - kérdezte, és odasétált hozzá. - Furcsa fény csillog a szemedben. És meg ne próbálj átverni!
- Minden rendben, csak... Csak aggódom a csata miatt.  - vallotta be a vörös hajú, majd barátja kérd tekintetének hatására folytatta. - Olyan érzésem van, mintha hamarosan elveszítenék valakit, aki fontos nekem. Mintha most látnám utoljára életem egyik legfontosabb szereplőjét, és ez megrémiszt. Nagyon.
A fiú néhány pillanatra elgondolkodott, majd megpróbálta megnyugtatni társnőjét.
- Tauriel, szerintem csak rémeket látsz. - mondta lágy hangon. - Az orkok nincsenek túl sokan, ráadásul létszámfölényben vagyunk. A legjobb harcosok erősítik az osztagot, s egész biztos, hogy nem esik baja senkinek. Úgyhogy ne aggódj. Minden rendben lesz.
- Biztos vagy benne?
- Teljes mértékben.
Brandor küldött felé egy barátságos mosolyt, megveregette a vállát, aztán visszasétált Gwilnishez. Tauriel némán köszönetet mondott a valáknak , amiért egy ilyen szerető báttyal ajándékozták meg.
   Bár az orkok tényleg nem voltak túl sokan, seregük a legjobb harcosokból tevődött össze, így közel sem volt egyszerű legyőzni őket. A tündelány ott találta magát a kellős közepén, a legnagyobb forgatagban. Mindenhol orkok voltak, betörtek a tündék vonalai mögé, ahol ő is volt, így esztelen vagdalkozás vette kezdetét, orkok kerültek a földre, tündék kiáltottak fel, de másfél órai keserves közdelem árán végül fölénybe kerültek. Kifáradtak sebesültek voltak, de mikor látták, ellenségeik száma csökken, minden maradék erejüket összeszedve küzdöttek a győzelemért, amit végül meg is szereztek. A csatamező fekete volt az orkvértől, és teljesen beborította a szörnyetegek teste. Némelyik még lélegzett, de olyan súlyos sebeket kaptak, hogy kizárt volt az életben maradásuk.
- Nézd, az még vonaglik! - mutatott Tauriel az egyikre. - Adok neki fél percet, aztán kimúlik.
- Te kis kegyetlen. - Brandor, aki mellette sétált, elvigyorodott, és oldalba bökte. - Mellesleg, már vége is van.
- Jobb sorsot nem is érdemelnek. Ki kellene irtani az összeset.
- Egy nap majd sor kerül rá. Akkor pedig mi ketten ott harcolunk majd az elsők között. Az égész erdei-őrség részt fog venni benne.
- Tízesével kaszaboljuk le az orkokat, amíg egy sem marad! - A lány fantáziája máris megelevenedett a gondolatra.
- Azon fogunk versenyezni, ki öl meg többet.  -nevetett Brandor, mert tetszett neki a gondolat. -Ötven alatt meg sem állok!
   Egy haldokló ork azonban nem így gondolta. Halálos sebet kapott, de a tőre még a kezében volt, amikor elesett. Meghallotta a tündék szavait, s feltámadt benne a fajtájára oly jellemző vérszomj. Utolsó erejével megtámasztotta magát az alkarjával, felemelte a tőrt, és teljes erőből Brandor mellkasába dobta.
   A fiú menet közben megtorpant, arcán nem fájdalom, inkább meglepődés tükröződött, de amikor kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, vér csordult ki rajta. Egy pillanatra Tauriel szemébe nézet, majd a mellkasánál terjengő vérfolthoz kapott, és térdre esett. A tündelány felsikoltott, s eddigi dermedt állásából előrelépve megtámasztotta barátja testét, közben könnyek gyűltek a szemébe.
- Brandor! Kérlek, ne! - suttogta, és óvatosan lefektette a földre. A vérfolt egyre terebélyesebb lett, és kezdte átitatni az ingét. - Nem lesz aj, meggyógyítalak, csak maradj nyugton, jó?
Könnyek gördültek le az arcán, és hullottak a földre. Nem veszítheti el még gy barátját! Főleg nem őt! Gwilnis sosem bocsátaná meg neki, ha hagyná meghalni. Így hát erőt vett magán, és megpróbált gyógyítóként viselkedni. Megragadta a tőr markolatát, és halkan mondta:
- Ez fájni fog, de utána minden rendben lesz. - S kihúzta a fegyvert, melynek pengéjéről piros vér folyt le. Tauriel félredobta, majd sietve lehámozta magáról útiköpenyét, hogy azzal próbálja meg elállítani az egyre intenzívebbé váló vérzést.
- Tauriel, hagyd! - Ezek voltak Brandor első szavai. Halkak voltak és erőtlenek, akárcsak a fiú maga. - Már késő.
- Ne mond ezt! Gondolj a többiekre, rám, Gwilnisre! Nem hagyhatsz itt minket! - szipogta a vörös hajú. - Elállítom a vérzést, és meggyógyítalak, ígérem!
- te is tudod, hogy ez nem így lesz. - suttogta a fiú. - Rajtam már nem lehet segíteni.
- Tévedsz! Visszaviszlek a táborba, és ott majd meggyógyítalak.
- Esélytelen próbálkozás. Jobb lesz, ha itt hagysz.
- Soha! - kiáltott fel a lány. - Kérlek, Brandor!
- Tauriel, figyelj rám! Most én kérlek! - Brandor már zihált, küzdött, hogy beszélni tudjon. - Először is, ne sírj. Nem a te hibád, hogy ez történt.
- Gwilnis másként fogja gondolni. - jegyezte meg könnyes szemmel. - Azt fogja hinni, hogy hagytalak meghalni.
- Gwilnis megérti majd, hogy tehetetlen voltál, emiatt ne aggódj. A többiek is tudni fogják, hogy minden tőled telhetőt megtettél. El lesznek keseredve, de meg kel nekik mondanod, hogy ne legyenek azok. Olyan helyre fogok kerülni, ahol már nem nyomasztanak gondok, s semmi rossz nem történhet velem. De nektek folytatnotok kell a harcot a gonosz ellen, s bármi történik, nem adhatjátok fel. Emlékezzetek rám, de éljetek a jelenben, még akkor is, ha lehetetlennek tűnik.
- Márpedig az. Olyan vagy nekem, mint a bátyám, nem halhatsz meg! Ép elég szerettünket veszítettük már el. - Tauriel látását elhomályosították a könnyek.
- Tudom. Amióta csak ismerlek, a húgomként tekintek rád, és fáj ilyen állapotban itt hagynom titeket. Erősnek kell lenned, mellon, mert a legnehezebb idők csak most fognak következni. Bár én nem lehetek ott, helyettem is küzdjetek. Megígéred?
- Megígérem.
- Helyes. - A fiú mellkasát mostanra teljesen átitatta a vér, akárcsak az útiköpeny anyagát, arca pedig egyre sápadtabb lett, s a szeme csillogása is kezdett fakulni. - Hamarosan elmegyek. Tartsd a lelket a többiekben is, és vigyázz rájuk, különösen Gwilnisre. Szeretlek titeket.
- Mi is szeretünk. - A tündelány arcán újabb könnycseppek tucatjai gördültek le. - Ég veled, testvérem.
- Namarie, mellon. - Brandor szeme csillogása teljesen kihunyt, még egyszer sóhajtott, majd lehunyta a szemét, s lelke elhagyta Középföldét, hogy Mandos Csarnokaiba repüljön.
   Tauriel megkövülten térdelt a holttest mellett. Könnyei az arcát áztatták, és elkezdett remegni. Sírni akart, kiabálni fájdalmában, de megígérte neki, hogy nem teszi. Letörölte a sós cseppeket, és felállt, továbbmenni azonban képtelen volt. Még vagy egy órán keresztül állt barátja teste mellett, aztán rászánta magát a továbbindulásra. Útja azonban nem a táborba vezetett, rohanvást futott a fák felé, nem törődve a veszéllyel, távolsággal vagy kimerültséggel. Tombolt benne a düh, az elkeseredettség, az önvád és az adrenalin. Egészen estig az erdőt járta, hol futott, hol gyalogolt, de egyszer sem állt meg. Sötétedéskor tért csak vissza a táborba, hogy szembenézzen a tényekkel, de legfőképpen a barátaival.
- Na végre, hazajöttél! - kiáltott fel Tith. -hol voltál? Már nagyon aggódtunk! És Brandor hol van? Ő mikor fog visszatérni?
Tauriel nyelt egyet. Kapart a torka, és máris növekedni kezdett benne az a kellemetlen gombóc, de tudta, el kell mondania az igazat. A tizennégy tünde ott állt előtte, válaszra várva, ő pedig nagy levegőt vett, és vallott.
- Brandor nem fog visszatérni. Soha. - mondta halkan.
- Hogy érted ezt? - kérdezte tágra nyílt szemmel Miro.
- Meghalt. Megölte egy ork. Nincs többé. Nem lesz már köztünk! - A vörös hajú hangja erőteljesebb lett, bár úgy érezte, valami fojtogatja a torkát. - Sosem jön vissza.
   Néma csend. Mindenki döbbenten állt, nem találtak szavakat. Szemükben keveredett a hitetlenkedés, a döbbenet, a félelem és az elkeseredettség. A hallgatást Gwilnis csukladozva előtörő zokogása szakította meg. A lány leghátul állt, ám Tauriel ezzel mit sem törődve lépett oda hozzá, és vigasztalóan megölelte. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, l fogja lökni magától, de végül visszaölelte, és a vállának dőlve zokogott. A többiek szinte rögtön köréjül gyűltek, és ők is átölelték Gwilnist, együtt gyászolva párja elvesztését.
- Bocsáss meg. - suttogta Tauriel. Az ő szeme száraz volt, elsírta már minden könnyét. - Nem tudtam megmenteni.
Gwilnis vett egy mély levegőt, elengedte, s megkérdezte:
- Hol van? Oda kell hozzá vezetned!
Még a gyász ellenére is határozottan csengett a hangja.
- Késő van. - rázta meg a fejét a vörös hajú. - Veszélyes lenne kimenni. Mindenféle sötét teremtmény garázdálkodhat ott.
Érvei igazak voltak ugyan, de más ok is közrejátszott a kérés megtagadásában. Valójában nem akarta újra látni Brandor élettelen testét, egyrészt a felkavaró látvány miatt, másrészt tartott Gwilnis reakciójától is. Képtelen lett volna elviselni, ha őt kezdi el vádolni, márpedig erre megvolt az esély.
- Nem érdekel. - makacskodott a lány. - Muszáj látnom őt, legalább még egyszer. Kérlek!
   A megtört, kérlelő szempárnak nem tudott ellenállni. Gépiesen bólintott, és torkában dobogó szívvel odavezette társait a gyásztól terhes helyre. Amint meglátta a földön heverő testet, Gwilnis futni kezdett, majd amikor odaért, térdre ereszkedett mellette. A többiek szintén köré gyűltek, letérdeltek vagy guggoltak, Taurielt kivéve. Ő mögöttük állt, lehunyt szemel, s próbált nem arra gondolni, mi lesz ezután. Haragszanak majd rá a csapattársai? Gwilnis megbocsát neki? Ki fogja majd vezetni az osztagot? Túl tudnak majd lépni a gyászukon? Milliónyi kérdés zsongott a fejében, és csak kevésre tudta a választ. Arra eszmélt, hogy a tündék felállnak, Gwilnis pontosan vele szemben. Még könnyes volt a szeme, de amit mondott, az teljesen határozott volt.
- Tudnod kell, hogy nem a te hibád. Ezt a sérülést még a legjobban felszerelt ispotályban sem tudták volna meggyógyítani. - jelentette ki. - A legkevésbé se érezd magad felelősnek. Mindig is így akart meghalni, a csatamezőn, hősként. Köszönöm, hogy mellette voltál az utolsó perceiben.
- Nincs miért köszönetet mondanod, mellon. - A vörös hajú ismét átölelte, mintegy támaszt adva neki, hogy végig tudja csinálni az elkövetkező időszakot.
   A táborba való visszatértjükkor mindenki látta rajtuk, mennyire megviseltek, így békén hagyták a csapatot. Ők sem akartak beszélni senkivel, a gyász minden erőt kiszívott belőlük. Éjszaka szorosan egymáshoz bújtak a sötétben, hogy ne fázzanak, és halkan siratták elesett vezérüket. Néhány, másik osztagban szolgáló tünde kiment a csatatérre, hogy összeszedjék halottaikat, az ő neszeik és szavaik elhallatszottak hozzájuk, de igyekeztek nem törődni vele. Tizenegy holttestet találtak, köztük Brandorét.
Reggel mindannyian keservesen néztek ki, szemük véreres volt a sok sírástól, alatta pedig sötét karikák tanúskodtak arról, hogy semmit sem aludtak. Hamar megtudták, hogy a temetést aznap délutánra tűzték ki, ennek fejében telt el a délelőtt. A többi harcos előtt nem akartak gyengének mutatkozni, még Gwilnis sem, pedig ő gyászolt a legjobban. Mikor elérkezett az idő, összekapaszkodva, de emelt fővel jelentek meg. A ceremónia egyszerű, katonához illő volt, mégis annyira átitatta a gyász, mintha egy nemes úr temetése volna. Azután, hogy véget ért, a tizenöt tünde még hosszú percekig állt barátjuk és vezetőjük sírhelyénél. Gwilnis a mellette álló Tauriel vállára hajtotta a fejét, aki szálfaegyenesen állt ugyan, de legbelül a szíve zokogott. Tekintete összetalálkozott a tőle nem messze álldogáló Legolasével. Az ő szemébe kapaszkodva próbált erőt meríteni a következő napokra.
   Kiderült, nem csak Tauriel feje van tele kérdésekkel, hanem a többieké is, s ezek közül talán a legfontosabbat Edleror tette fel, este, a tábortűz fényénél ülve.
- Most, hogy Brandor… Nincs többé velünk… Ki fogja vezetni a csapatot? - kérdezte bizonytalanul.
Pillanatokig csend honolt, de aztán Doriel felvetet egy megoldást.
- Jog szerint Gwilnisnek kellene a vezetőnknek lennie. - mondta halkan. - Elvégre, ő Brandor párja. A rang őt illeti.
- Engem illetne, az igaz. - nézett fel a lány. - Csakhogy nem akarom. Beszéltünk erről Brandorral, de nem jutottunk dűlőre. Most azonban az én kezemben van a döntés, és én mást tartok alkalmasnak a feladatra. Taurielt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nagyon tetszik!

(Viki, 2015.05.20 19:13)

Elsírtam magam :(.Elméletileg tanulok,gyakorlatilag gépelek és sírok.Nagy jó és szomorú lett:(ÁÁÁÁÁÁ én ezt nem bírom ,eláztattam a füzetem:(Nagyon jó lett.Így tovább,és mihamarabb új részt kérnék szépen.

Re: Nagyon tetszik!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.20 19:59)

Jaj te drága...
Hát igen, egy pindurkát szomorkásabb lett a szokásosnál, de ennek így kellett történnie, a későbbiekben lesz még jelentősége. Addig is, ne sírj, lesz ennél rosszabb dolog is...
Nem, még véletlenül sem spoilerezek! ;-)

Re: Re: Nagyon tetszik!

(Gabuska028 , 2015.05.25 12:47)

Annyira szuper lett mint eddig mindegyik de tényleg én is sírtam teljesen eláztattam a párnám:'( , viszont emiatt megjobban várom a kövi részt! :-D

Re: Re: Re: Nagyon tetszik!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.26 18:23)

Oh, köszi nagyon! Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen hatása lesz ennek a résznek, aminek a folytatása holnap már olvasható is lesz! :-D

jaaaj neee!

(Lúthien, 2015.05.22 00:24)

Túl rövid lett, és szomorú! DE NAGYON JÓ!

Re: jaaaj neee!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.22 19:12)

Deee!
Szem nem marad szárazon ezt a részt olvasva, tény és való, de egy jó hírrel talán mégis szolgálhatok. Mivel a következő sem lesz túl hosszú, jövő szerdán már teszem is fel. Tehát 5 nap és kiderül pár dolog.
Ui.: köszönöm a rendszeres kommentjeidet, igazán jól esnek, s ugyanez vonatkozik mindenkire aki véleményezi a történetet. ;-)