Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


18. fejezet

2015.05.27

   Az első pillanatokban mindenki döbbent csendben ült, szinte meg sem moccantak, aztán lassan kezdték feldolgozni a hallottakat. Tekintetük egyre csak Taurielt fürkészte, várva a reakcióját. - Miért? – kérdezte végül. –Miért rám gondoltál? Egyáltalán nem értette, miért rá esett Gwilnis választása. Ő érkezett közéjük a legkésőbb, teljesen más környezetből. Évszázadok óta tartó barátságokba férkőzött bele, a csapat pedig befogadta, és egyenrangú taggá tette. Mégis, álmában sem gondolta volna, hogy valaha is azt akarnák, hogy a vezetőjük legyen. - Számtalanszor bizonyítottad, mennyire alkalmas vagy a feladatra. Talán észre sem vetted, de egy ideje nyilvánvaló már, hogy vezetőnek születtél. megnyilvánult a tetteidben, a beszédedben, ott van minden rezdülésedben. Ismered az osztagot, van tapasztalatod a különböző helyzetekben, és mindenki kedvel téged. – sorolta Gwilnis. - Ugyanez rád is igaz.  - Csakhogy benned van valami különleges. Néha, amikor harcolsz, úgy tűnik, mintha tűz lobogna a szemedben, szinte lángol a tekinteted. – magyarázta a lány. – Pontosan ez a tűz ragyog minden nagy vezető szemében. Többek között ezért gondolom, hogy alkalmas lennél vezérnek. - És ezt nem csak te gondolod így. –szólt közbe Tith. – Szerintünk is képes lennél megbirkózni a feladattal. Minden képességed megvan hozzá. - De nem csak nekem! Mások is ugyanúgy alkalmasak rá, mint én. – nézett körbe tanácstalanul. – Miért pont rám esett a választás? - Azért, mert Brandor is ezt akarrná! – tört ki Gwilnis. – Az lenne a kívánsága, hogy a második legjobb harcos, vagyis te vedd át a helyét! - Akkor is, ha fogalmam sincs róla, miként kell vezetőként helytállni? Ha nem tudom, hogyan kell egy csatát irányítani? - Mindent tudsz, amire szükséged van. –jelentette ki Faelin. – Még h nem is tudsz róla. - Eleddig nem volt alkalmad kihasználni a képességeidet. – folytatta Merenioth. – Itt a lehetőség, és te képes lennél elszalasztani? - Tauriel, muszáj igent mondanod! Ha nem teszed, a végén még valaki idegent választanak vezetőnknek. – Rion tekintete már a gondolatra is elfelhősödött. - Thranduil előbb-utóbb rá fog kérdezni, márpedig nekünk válaszolnunk kell. Egyszerűen nem mondhatsz nemet! – dobbantott Miro. Tauriel lehunyta a szemét, hogy gondolkodjon. Tudta, igazuk van, lelkében mégis félelem ébredt a felelősség súlya alatt. Eddig még sosem felelt életekért, a sajátján kívül, és nem volt biztos benne, hogy bírná ezt a terhet. Ott volt azonban a tény, hogy vezető híján szét is oszlathatják a csapatot. ezt a sorsot mindenképp el akarta kerülni, döntést egyelőre mégsem tudott hozni. - Adjatok még időt. – kérte, feltekintve rájuk. – Három napot kérek, és ígérem, válaszolni fogok. Gondolkodnom kell. Barátai összenéztek, majd bólintottak. - rendben. – bólintott Gwilnis. – Három nap, nem több. Bízunk benne, hogy a helyes döntést hozod.

   A tündelány ezen az éjszakán sem aludt sokkal többet, mint az előzőn. Gondolatai az esti beszélgetés, és az azelőtt történtek körül kavarogtak, miközben próbált választani, hogy az eszére vagy a szívére hallgasson. Reggelre semmi eredménye nem volt a sok töprengésnek, így úgy döntött, felhagy vele egy időre, és azt tette, amit a legjobban szeretett: elment sétálni az erdőbe. Magával vitte az íját és a tegezét, és kisvártatva maga mögött hagyta a tábort. Nem sietett, komótos léptekkel haladt az ismerős terepen, azonban nem a rá jellemző ruganyos, energikus járással. A távoli szemlélőnek, főleg, ha ismerte őt, mintha mozdulatai elvesztették volna kecsességüket, lénye pedig az életkedve nagy részét. Ez különösen megriasztotta a fiút, aki titokban követte, s egész úton a sarkában maradt, vigyázva, hogy ne vegye észre. Azonban a tündelány érzékei még a mélységes gyász ellenére is kitűnőek voltak, így egy idő után megérezte, hogy valaki követi. Izmai azonnal reagáltak, villámgyorsan megperdült, nyilat illesztett az íj idegére, és lövésre emelte a fegyvert. - Akárki is vagy, lépj elő most! – szólította fel az idegent. - Csak ha megígéred, hogy nem lősz le. – Legolas jellegzetes, dallamos hangját azonnal felismerte, s nyomba le is eresztette az íját mire a fiú előrelépett a fák takarásából, így láthatóvá vált az egész alakja, és a magával hozott fegyverei. - Miért követtél? – kérdezte fáradtan a vörös hajú. - Láttalak, és nem úgy néztél ki, mint aki beszámítható állapotban van, úgyhogy utánad jöttem, nehogy bajod essen. – hangzott a válasz. - Kedves, hogy aggódsz, de most szeretnék a legkevésbé társaságot.  –Tauriel megfordult, és továbbindult, ám a herceg a célzás ellenére is követte, és mellette lépdelve csatlakozott hozzá. - Van különösebb oka annak, hogy egyedül szeretnél lenni? – tudakolta. - Gondolkoznom kell egy felettébb fontos dolgon. - És mi lenne az? - Hosszú történet, csak untatna. - Te is tudod, hogy ez nem igaz. Mondd el! Talán segíthetnék! A lány sóhajtott. Biztos volt benne, hogy Legolasszal közösen dűlőre jutnának a kérdésben, mint ahogy tették ezt már oly sokszor. Pillanatnyi hezitálás után bólintott, majd belekezdett. - Mivel Brandor meghalt a csatában, az erdei-őrség élére új vezető kell. Ezt elvileg Gwilnisnek kellene elvállalnia, lévén, hogy ő Brandor párja. Csakhogy, amikor beszéltünk erről, azt mondta, nem akar vezető lenni, mert engem tart alkalmasabbnak rá. A többiek is egyetértettek vele, én viszont ne tudtam azonnal dönteni, és kértem három nap gondolkodási időt. Most pedig ezen töprengek, hogy mi legyen a válaszom. Legolas bólintott, és magában végiggondolta a dolgot, majd így felelt: - Szerintem egyértelmű, hogy igent kell mondanod. Alkalmasság tekintetében nálad jobbat aligha találnak. A tündelány felnyögött. - Te is így gondolod? A csapatban mindenki azt mondta, hogy rá kell bólintanom. - Te viszont nem akarod ezt a tisztséget, ami mellesleg teljesen érthetetlen. Az apám nem szórakozásból helyezett át téged más osztagokba, hanem azért, hogy tanulj. Rengeteg tapasztalatot szereztél, és ezeket most felhasználhatnád, hogy feljebb lépj a ranglétrán. Ki kell használnod az alkalmat. - Akkor is, ha az elődöm az egyik legjobb barátom volt, mellesleg évszázadok óta vezette az osztagot? - Igen! Vedd úgy, mint egy kihívást! Lehet, hogy nem tudsz róla, de néhányan azt pusmogják, túlságosan félsz elvállalni ezt a posztot. Igazat akarsz nekik adni? – vonta fel a szemöldökét a fiú. - Természetesen nem, de el kell ismerned, a helyzet közel sem egyszerű. Nem lehetek közkatonából osztagparancsnok egyik napról a másikra. Ekkora terhet talán nem is tudnék elhordozni. Életekért leszek felelős, olyan döntéseket kell hoznom, amin sorsok múlhatnak. Szerinted alkalmas vagyok erre? – kérdezte a lány. Legolas megtorpant, és megállította társnőjét is. Szembefordult vele, és a legkomolyabb, legnagyobb meggyőzőképességgel bíró hangján válaszolt: - Vezetőnek születtél, és körülötted mindenki azon van, hogy eljuttasson odáig. Megvannak hozzá a képességeid, csak nem akarsz róluk tudomást venni. A lehető legjobb kiképzéssel és apám támogatásával a hátad mögött szinte bármit elérhetsz. A tehetséget azonban csak ritkán kell segíteni. Igen a válaszom. Alkalmas vagy vezetőnek. Jobban, mint sokan mások. Tauriel egészen megrendült a herceg hangjából áradó bíztatástól és szeretettől. érezte, minden szót igaznak hisz, és meg van róla győződve, hogy képes kiállni ezt a próbát. A tény, hogy hisz benne, csordultig töltötte a szívét hálával, s mielőtt észbekapott volna, szorosan átölelte, hozzábújva az erős, izmos, mégis kényelmes mellkashoz. Szüksége volt erre a mozdulatra ahhoz, hogy erőt merítsen a gyász feldolgozásához, hogy kitartson Galaeth visszatértéig, hogy egyáltalán jobban érezze magát. - Köszönöm, mellon. – suttogta a vállába, miközben két tenyér a hátát simogatta. – Próbálok helyes döntést hozni. - Tudom, hogy végül a jót választod. – jelentette ki a fiú, s elhatározta, mindent meg fog tenni azért, hogy ez történjen.

   Öröm volt az ürömben, hogy a hegyeken túlra indult felderítők másnap visszatértek, és mindannyian viszonylag épek és egészségesek voltak. A tündelány csak órákkal később tudta meg, hogy Galaeth újra itthon van, eddig ugyanis Gwilnissel volt, de amikor megtudta, nővére hazatért, elköszönt tőle, és már rohant is megkeresni. Körbejárta a tábort, és kisvártatva meg is találta, amint a fegyvereit rendezgeti és tisztítja le. Egyszer csak felnézett, és tekintete találkozott húgáéval, akinek szemét elfutották a könnyek, és nagyon kellett igyekeznie, hogy ne sírja el magát. - Visszajöttél. - motyogta, és odarohant hozzá. Szó szerint rávetette magát, és olyan szorosan ölelte meg, mint még soha. Érezte, hogy sós cseppek folynak le az arcán, de a tündenő lélegzete is szaggatottá vált, ahogy állát a feje búbjára helyezte, és átkarolta őt. - Itt vagyok. - suttogta. - Most már nem lesz baj. Volt valami a hangjában, ami aggasztotta, s amikor hátrébb lépett, észrevette a nővére arcán húzódó hegeket, halvány véraláfutásokat, valamint a ruhán át kidudorodó kötéseket, amik bizonyára orkok kezétől szerzett sérüléseket takartak. Galaeth észrevette. Mennyire bámulja az árulkodó nyomokat, így azonnal nekiállt megmagyarázni őket. - Nem kell miattuk aggódnod, igazán nem súlyosak. - mondta gyorsan. - Csak néhány vágás, a biztonság kedvéért kötözték be. - Remélem is, de leginkább a szemed az, ami különös. -  Tauriel letörölte a könnyeit, és alaposan szemügyre vette. - Miket láttál, hogy ilyen fakón csillog? Azok sebesítettek meg? Ennyire szörnyűek a dolgok odaát? - Hadd ne kellejen még egyszer beszélnem erről. - kérte a nő. Hangja szinte már suttogás volt.  - Elég volt a király előtt. Veled viszont már más a helyzet. Hallottam, mi történt Brandorral, és azt is, milyen döntést kell meghoznod. - Ezek szerint már véleményed is van róla. - A vörös hajú nyelt egyet. - Igen, van, azonban nem befolyásolni kívánlak vele. Felajánlottak neked egy vezetői tisztséget, annál az osztagnál, ahol a legjobban szeretsz szolgálni. Alapjában véve ezt, ahogy ismerlek, elfogadnád, ha nem Brandor lenne az elődöd. Helyesen gondolom? - Tökéletesen. - Nagyon jó. Most viszont döntésképtelen vagy, mert a szíved és az eszed egész mást mond. - Pontosan, és nem tudom, melyikre hallgassak. Az eszem azt mondja, a jog szerint kell cselekednem, és Gwilnist kell vezérré választani; a szívem viszont olyasmit súg, hogy az lenne a leghelyesebb, ha én venném át a parancsnokságot. Fogalmam sincs, melyiknek van igaza. - Hallgass arra, amelyikben jobban megbízol. Az sosem fog átverni. - Köszönöm, Galaeth. - A tündelány arcára apró, de hálás mosoly kúszott. - Örülök, hogy itt vagy velem. - Nincs mit, kicsi lány. - viszonozta a mosolyt a fekete hajú. - És van még valami. Mielőtt meghozod a döntést, tudnod kell, sok mindent tettünk azért,hogy valaha is eljuss idáig. A király már a palotába kerülésedkor meglátta benned a tehetséget, ezért felügyelte személyesen a kiképzésedet, és engedte, hogy gyógyítást is tanulj. Rawion is okkal tanított meg a nyomolvasásra. Sokak munkája van benne, hogy a korod ellenére ott tartasz, ahol. Nem kellene hagynod, hogy ez a rengeteg fáradozás kárba vesszen. A két nővér egymás szemébe nézett, Tauriel pedig bólintott, s a lelke mélyén örült, mert ez a beszélgetés sokat segíttet as döntés meghozatalában.

   Elérkezett a harmadik nap, amikor választ kellett adnia a kérdésre, azonban nem csak az erdei-őrség, hanem a király előtt is. Ez utóbbi akkor derült ki, amikor reggel, kíséretével együtt megjelent náluk. A tizenöt harcos egy pillanatra összenézett, majd felálltak, és fejet hajtottak. Rögtön tudták, miért jött. - Vezetőtök elesett, így új ember kell az osztag élére. - kezdte Thranduil. - Hallottam az ezzel kapcsolatos bonyodalmaitokról, de itt és most döntenetek kell. Ki veszi át az erdei-őrség parancsnoksását? Pillanatokra úgy érezték, minden elvcsendesedett, csak a lélegzetvételük, és a szívük dobbanása hallatszott. Tauriel hátul állt ugyan, ám szinte hallotta barátai néma könyörgését, hogy válaszoljon valamit. Tudta, ha most nem cselekszik, az uralkodó egész biztosan valaki idegent választ vezetőnek. De nem csak ez volt az oka, hogy elhatározásra jutott. Érezte, hogy Brandor is ezt akarná, és tartozott neki ennyivel. Legolas és Galaeth szavai pedig még inkább megerősítették a döntést. - Én, uram! - szólalt fel, és előrelépdelt, a király elé. Társai utat engedtek neki, és hálatelt, biztató pillantásokat vetettek rá. Thranduil arcán nem tükröződtek jól észrevehetően az érzelmek, ám a lány valamelyest már átlátott a kifejezéstelen maszkon, s látta a mélyen megbúvó helyeslést és elismerést. - Tehát elfogadod a felajánlott státuszt, és előlépsz az erdei-őrség vezérévé? - kérdezte komoly hangon. - Elfogadom. - bólintott Tauriel, majd a király apró biccentésére folytatta. - Fogadom, hogy a rám bízott osztagot a legjobb tudásom szerint vezetem, mind háborúban, mind békében. Katonáimmal tartok, legyen bármekkora is a veszély, s minden lehetséges módon megóvom az életüket. Segítek azoknak, akik rászorulnak és védtelenek, de nem kegyelmezek a birodalom ellenségeinek. Ez volt a parancsnokok esküje, amit minden tünde letett, ha közkatonából egy osztag vezére lett. A lány hangja halk volt ugyan, de határozottan csengett, szavai tiszták voltak, szeme csillogott. Ebben a pillanatban megszűnt fiatal, gondtalan leánynak lenni, ott és akkor felnőtt, ugyanis felelősséget vállalt barátai életéért, s egyben a vezetőjük lett. Egy új énje kezdett kibontakozni. - A valák segítsenek téged esküd megtartásában. - adta rá áldását Thranduil, s ezzel Tauriel hivatalosan is osztagvezetővé lépet elő. - Hamarosan bizonyíthatod, alkalmas vagy-e a feladatra. - Hogy érted ezt , uram? - A tündelány még az udvariasságról is megfeledkezett. Annyira meglepődött, de a király ezzel most nem foglalkozott. - Az orkok megölték tizenegy katonámat, amit nem fogok megtorolatlanul hagyni. Két nap múlva átkelünk a hegyeken, és letámadjuk az azok lábánál lévő táborukat. - válaszolta. - Bosszút állunk a halottainkért. Tauriel bólintott; értette, mit akart az uralkodó, és egyetértett vele. A lehető legtökéletesebb alkalom volt arra, hogy visszaadja a kölcsönt Brandor miatt. Már alig várta, hogy ott legyen a csatában, borotvaéles késekkel a kezében, és tízesével kaszabolja le az orkokat – helyette is. Elhatározta, kerül, amibe kerül, ez így fog kerülni.

   Miután az uralkodó távozott, a tündelány hátrafordult barátaihoz, kiknek arcán a megkönnyebbülés mellett a döbbenet is helyet kapott- Thranduil kijelentése alaposan meglepte őket, Taurielt is, de ő fegyelmezni tudta arcvonásait. - Hamarosan mindenki tudni fog a küldetésről. - mondta, lehalkítva a hangját. - Előnyünk származik belőle, ha mi már most ismerjük. - Nem fogja az összes osztagot magával vinni. - jegyezte meg Glantheg. - Valóban nem, de látni akarja, hogy képes vagyok-e vezetőként helytállni. Szerintem nyugodtan elkezdhetünk készülődni. Így is tettek, s a vörös hajúnak mindkét dologban igaza lett. Néhány óra múlva Thranduil kihirdette a tervet, s felsorolta a vele tartó osztagokat. Az erdei-őrség neve is elhangzott, így a készülődést már teljes erőbedobással végezték. Miután rutinos módon végeztek az előkészületekkel, felszerszámozták a lovakat, ugyanis Legolastól megtudták, egy másik, lóval bejárható ösvényt használnak. Tauriel ezen elcsodálkozott valamelyest, ugyanis nem ismert lovak által is használható útvonalat. Másnap kiderült, mások sem.

   Negyven tünde kelt útra kora reggel, és indult el a hegyek elé, ám amikor nagy meglepettségükre nem felfelé indultak, hanem megálltak a lábuknál.
- Egy olyan útvonalat fogunk használni, amit csak nagyon ritkán és mindössze páran tudnak a létezéséről. - szólt a király. - Sokatoknak új lesz a helyzet, de gyávaságnak itt nincs helye. Aki fél lemenni a felszín alá, itt hagyva a világosságot, az most forduljon vissza.

Senki sem mozdult, mire a király elégedetten bólintott, s továbbindultak, de ezúttal keletnek fordultak, s nagyjából öt mérföldet tettek meg ebben az irányban, mielőtt újra megálltak.
- Itt kezdődik a küldetésünk. Belépünk a hegyekbe, de nem rajtuk, hanem alattuk fogunk haladni. Bár néhányszor felmegyünk a felszínre, nagyrészt a sötétben fogunk haladni. Azonban itt sem hagyhattok fel a reménnyel. Merítsetek erőt a bosszúvágyatokból. - ezek voltak Thranduil utolsó szavai, mielőtt beléptek volna a barlangrendszer alagútjaiba.

   Éles tünde-szemüknek hála nem volt szükségük fáklyákra, mert a sötétben is jól láttak, s a lovaik sem riadtak vissza, így viszonylag gyorsan haladtak. A járatok úgy öt méter szélesek voltak, kétlovas kényelmesen elfért egymás mellett. az erdei-őrség tagjai párosával lovagoltak, élükön Tauriellel, aki tizenötödik lévén, egyedül maradt, de csak addig, amíg Galaeth valahogy mellé nem keveredett.
- Osztagvezér. - biccentett felé, ám szeme közben kedvesen csillogott.
- Ne hívj így! - biggyesztette le ajkát a lány, de ő is mosolygott. - Te jártál már erre?
- Még sosem, nekem is ez az első. Barlangban már voltam, de ehhez hasonló alagútrendszerekben még
nem jártam. Nem félsz?

- Egy vezető sosem félhet. Én sem teszem.
- Nagyon helyes. Örülök, hogy végül elfogadtad a dolgot. Lett eredménye a sokéves kemény tréningnek és a rengeteg áldozatnak.
- Azért ne kiabáld el. Két napja vagyok csak vezető, még bármi megtörténhet.
A két nővér, a többi harcoshoz hasonlóan halkan beszélgetett, s a hideg falakat és a sötét tereket hamarosan betöltötték a kellemesen csengő hangfoszlányok, így már nem tűnt olyan ridegnek és komornak az alagút, és a rajta való átkelés is élvezetesebbé vált.

   Délután közepe táján, miután egy-két alkalommal felmentek a felszínre, jutottak át az ellenség területére. Az uralkodó úgy becsülte, az orkok táboráól nagyjából hétmérföldnyire lehetnek, ami pont megfelelő távolság ahhoz, hogy kidolgozhassanak egy haditervet. A négy osztag vezetői - köztük Tauriel -, valamint Legolas és a király álltak össze, hogy megfelelő taktikát dolgozzanak ki a biztos győzelem érdekében. Ez volt az első haditanács, amin a lány aktívan részt vett, de becsületére legyen mondva, remekül helytállt. Javaslatokat tett, véleményt nyilvánított, egyetértett vagy épp tiltakozott, akárcsak a többiek, míg végül másfél órai vívódás után megszületett a döntés, amit miután elmehettek, rögvest elmondott csapattársainak.
- Holnap hajnalban lerohanjuk őket, addig itt leszünk, és éjszaka indulunk el feléjük. Két oldalról támadjuk majd őket, de ha egyszer elkezdődik a csata, nm lesznek szabályok. Gyorsnak és halálosnak kell lennünk, egy ork sem menekülhet meg. - hadarta el egy szuszra, barátai gyűrűjében állva.
- Lóháton megyünk ellenük? - tudakolta Merenioth.
- A fele csapat igen, és mi is köztük vagyunk.
- Utána hazamegyünk, vagy még vadászunk az ellenségre? - kérdezte Edleror.
- A lehető leghamarabb visszamegyünk a mi területünkre. - felelte a vörös hajú.
Sok-sok kérdésre adott még választ, még vacsora közben is, majd mikor már mindent tudtak, inkább a pihenésnek szentelték a maradék időt.

   Éjközép után néhány órával, még hajnalhasadás előtt indultak el az ork-tábor felé, hogy aztán nem várt módon verjék szét őket. Húszan lovagoltak, és ugyanennyien gyalogoltak, fegyvereikkel a kezükben. Mikor már csak alig félmérföldnyire voltak az ellenségtől, kettéoszlottak, az egyik részt Thranduil vezette, a másikat Legolas, akihez az erdei-őrség is került. Észak és dél irányban álltak fel, és percek voltak hátra a roham megkezdéséig, ám hirtelen ordítás harsant fel a táborban, és fekete ork-nyilak záporoztak a tündék felé, de szerencsére senkit sem találtak el, meglepettséget és baljós előérzetet viszont jócskán okoztak.
- Miért lőttek? – kérdezte halkan Legolastól a tündelány. – Kizárt, hogy észrevettek volna minket.
- Tudták, hogy jövünk. – suttogta a herceg. – És gondosan felkészültek a fogadásunkra.

   Ideges morajlás futott végig a harcosokon, nem mintha féltek volna, inkább bosszantotta őket, hogy eredeti tervük kudarcba fulladt.
- Most még keményebben kell harcolnunk. – szólt Legolas. – Vártak minket, és készen állnak a küzdelemre, akárcsak mi. Itt a lehetőség, hogy bosszút álljunk halottainkért, barátainkért és bajtársainkért. Használjuk ki a lehetőséget!
A katonák, egyetértésük jeléül megcsörgették fegyvereiket, volt, akinek kard, másnak íj vagy kés volt a kezében. Tauriel már nyilat is illesztett az idegre, ujjait végigvezette a tollakon, izmait megfeszítette.
A támadást jelző kürt megharsant.

   A lovak egy másodperccel később előreugrottak, és a tündék vágtatni kezdtek a tábor felé. Amint feltűntek az első orkok, már lőtték is ki a vesszőket, leszedve párat közülük, majd a két fél egymásnak esett. Esztelen vagdalkozás kezdődött, a tündék minden dühüket beleadták, míg az orkok puszta vérszomjból öltek. Viszonylag sokan, nagyjából hetvenen voltak, így igazi kihívás volt legyőzni őket. A lovak felágaskodtak és nyerítettek, a fémek csattogtak, nyilak suhogtak, kiáltások harsantak. Tauriel biztosan ült Revián, a magasból hajszálpontosan vette célba az orkokat, és a késekkel bevitt vágásai is erősebbek lettek. A szeme sarkából látta az ágaskodó lóról nyilazó Legolast, és a dühösen villogó szemmel vagdalkozó Gwilnist. Már majdnem elmosolyodott, ám hirtelen egy fekete rondaság megragadta a karját, és lesújtani készült fejszéjével. A lány egy pillanat alatt kapcsolt, egyik késével levágta az ork fejszét tartó kezét, majd mellkason szúrta. Mielőtt azonban elesett volna, az, utolsó erejével lerántotta a lóról, s csak utána száll ki belőle az élet. Tauriel az alkarjával tompította az esést, de amikor fel akart tápászkodni, a tábort körbevevő bozótosban fényes villanást vett észre, s ebből rögtön tudta, mi következik, s hogy mit kell tenni.
- Földre! – kiabálta, hogy mindenki meghallja. – Lőnek ránk a bozótosból!

   A katonák szerencsére észbe kaptak, és a földre vetették magukat, néhányan még a lovukról is leugrottak, így senkit sem ért találat, még a hátasokat sem. Az orkok közül viszont jó páran elestek, a saját nyilaik oltották ki az életüket. Miután elhalt a nyílzápor keményen visszavágtak: éles hegyű vesszőket küldtek a támadók irányába, amik közül néhány bizonyára célba talált, ugyanis fájdalmas kiáltások hangzottak fel abból az irányból. Tauriel fejében felsejlett a gondolat, miszerint életeket mentett meg ezzel a kiáltással, de aztán ismét teljes figyelmével a harcra koncentrált. Késeit már teljesen feketére színezte az ork-vér, és a ruhájára is jutott belőle, mégsem érdekelte. Végre megbosszulhatta Brandor halálát, és mindent megtett, hogy ezt a lehető legkegyetlenebbül tegye. A csata hangjai, a képek és a vérszag szinte megrészegítette, izmai minden mozdulatnál megfeszültek, szeme ide-oda cikázott az ellenségen. Valahogyan odakeveredett Legolas mellé, aki egymaga küzdött négy orkkal.   A tündelány látta, ahogy egyesével végez velük, és hogy tart néhány pillanatnyi pihenőt, ám ez alatt az idő alatt egy széles vállú, sebhelyes arcú szörnyeteg felé indult, hogy a háta mögül szúrja le.
- Legolas! – kiáltott neki az apja, amint észrevette az orvul kitervelt támadást, de túl mesze volt, hogy segíteni tudjon. A jégkék, mindig hűvös tekintetbe aggódás költözött, s Taurielt ez kellőképp kijózanította ahhoz, hogy cselekedni tudjon.
Teljes erőből rohanni kezdett az ork felé, és oldalról ráugorva a vállába döfte a kését, megakadályozva ezzel, hogy lesújtson a fiúra. Megölni azonban nem tudta, a majd’ két méteres rondaság az ép kezével megragadta, és teljes erőből a fölhöz kente, de ekkor már Legolas is észbekapott, hátrafordult, és rövid úton legyőzte ellenfelét.
- Rendben vagy, mellon? – kérdezte, és felsegítette megmentőjét.
- Azt hiszem, igen. – bólintott a tündelány, egy pillanattal később pedig ismét belevetette magát a harcba.

   A csata közepe táján megtalálta Galaeth-t, és a két nővér hosszú ideig egymás oldalán küzdött. Tökéletesen kiegészítették egymást, olyan összhangban mozogtak, mintha ugyanannak a testnek lettek volna egy-egy fél része, a szemük villanásából értették, mit akar a másik, hogyan támadjanak vagy védekezzenek. Minden útjukba eső orkkal végeztek, közben pedig nem szereztek sérülést. Szemükben ott csillogott az elszántság, a düh és a bosszúvágy, mindegyiket meg akarták ölni, hogy valamelyest megbosszulják barátaik halálát. Mindenki ezzel a céllal harcolt, ez tette őket olyan halálossá, s ennek volt köszönhető, hogy valamivel több, mint kétórás küzdelem után győzedelmeskedtek az orkok felett.

   Legelőször is az osztagok összegyűltek, hogy számba vegyék, mindenki jól van-e, és mennyi a sebesült, ezekről beszámoltak a királynak, aki mellett ott állt Legolas – Taurielnek hála épen és egészségesen. Kiderült, senki sem esett el, és csupán hat könnyű sebesült van. Miután jelentést tettek, Thranduil elbocsátotta őket, ám Taurielt még ott tartotta néhány szóra.
- Úgy tűnik, helyesen döntöttél, amikor elvállaltad a parancsnokságot. – mondta az uralkodó, s a lány tudta, ez egy burkolt dicséret. – Nem sok katonának jut ideje a harc mellett megmenteni egy életet.
- Mindössze tettem, amire felesküdtem. – A vörös hajú alig észrevehetően elmosolyodott. Thranduil ritkán dicsér, éppen ezért minden alkalomnak nagyon örült, hisz tudta, kiérdemelte.
- Attól függetlenül ugyanolyan jelentőséggel bír. Igaz, nem rég lettél csak vezető, de a hűséged, a tehetséged és a hozzáállásod szerint hamarosan közkatonaként ugyan, de egy jóval magasabb rangú helyre kerülhetsz.
Tauriel rögtön tudta, a Tünde-gárdára céloz ezzel. Szíve nagyot dobbant a gondolatra, hogy a legjobbak osztagába kerülhet, hogy mindig Galaeth oldalán harcolhat, és nap, mint nap tucatjával öldösheti le az orkokat.
- Hannon le, hîr-nín. (Köszönöm, uram.) – mondta, és fejet hajtott, majd távozott.

   Első útja a lovakhoz vezetett. Néhány tünde már összeterelte a csata közben elszabadult hátasokat, de tudta, Reviát nem egyszerű megzabolázni, így jobb szerette maga lenyugtatni. A kanca ki volt kötve egy fához, kantárját jó erősen a fa köré csomózták, hogy még véletlenül se szabadulhasson el. Tauriel szemből közelített felé, halkan énekelt neki régi erdőtünde-nyelven, és finoman végigsimított a lapockáján, a marján és a hátán, hogy lecsillapítsa. Érezte a kanca izmainak rándulásait, de ezek néhány perc elteltével alább hagytak, ahogy megnyugodott. Légzése egyenletessé vált, s ellenkezés nélkül tűrte, hogy gazdája átvizsgálja a testét, sérülések után kutatva, amiket szerencsére nem talált. Hirtelen Revia hegyezni kezdte a fülét, majd finom profilú fejét a hang irányába fordította, így a lány észrevehette a közeledő Legolast.
- Ai! (Üdv!) – köszöntötte a fiút.
- Szervusz! na, milyen érzés leendő gárdistának lenni?
- Egyelőre még nem vagyok az. Nem is mondta, hogy kifejezetten oda helyezne át. – javította ki a tündelány.
- Miért mondaná, ha egyszer nyilvánvaló? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Nem sérültél meg, miután megmentettél?
- Valahogy sikerült megúsznom. úgy látom, te is épségben vagy.
- Hála neked. Ezért is jöttem, hogy köszönetet mondjak. Tudod, én…
Revia miatt már nem tudta befejezni a mondatot. A vörössárga kanca orrával erősen hátba taszította, nekilökve ezzel Taurielnek, aki azonban pillanatokkal később visszanyerte egyensúlyát, így nem estek a földre.
- Mit akartál mondani? – tudakolta kissé kapkodó lélegzettel, és remélte, a sötétség elrejti az arcára kúszó pírt.
- Csak azt, hogy jó téged újra mosolyogni látni. – fejezte be a mondatot Legolas, és az ő szája is felfelé görbült.

   Kicsivel később elköszöntek, a tündelány pedig megkereste Galaeth-t, hogy segítsen neki ápolni a sebesülteket. Az orkok hulláit elégették, majd hajnalban elindultak hazafelé, szívükben azzal az elégedettséggel és örömmel, amit bajtársaik megbosszulása jelentett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

...

(Trixi, 2015.06.29 20:18)

Ez a második olyan fejezet amelyiken sírok!
Nem volt elég Rwion halála, de még Brandor is!? Megőrülök ha még valaki aki fontos Tauriellnek, meghal!! És hogy Legolas megsérült, azt hittem h itt halok meg az izgalomtól!!!
az egészet összegezve IMÁDTAM annak ellenére h elsírtam magam rajta!
Csak így tovább Detti :) ;)

Re: ...

( Detti, 2015.06.29 23:28)

Khm... Akkor a saját érdekedben mondom, ne olvasd el a 21.-es fejezetet. Nem tenne jót. *-*

*-*

(Lúthien, 2015.06.02 19:54)

Én csak akkor kezdtem el olvasni, mikor te a 7. fejezetet raktad ki, de örökre olvasnám a történeteidet.

Re: *-*

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.02 20:38)

Drága Lúthien, alig találok szavakat, amik kellőképp kifejezik, mennyire hálás vagyok. A te hozzászólásaidra is örökké boldogan válaszolnék ;-)
Egyszer említetted, meg szeretnél tanulni sindarinul. Hogy állsz vele?

Re: Re: *-*

(Lúthien, 2015.06.03 17:53)

Nagyon jól, hála neked. :) A barátnőmmel szinte csak sindarinul beszélgetünk, és sokaknak tetszik ez a nyelv, ezért sok embert "tanítok,, is. :) Köszönöm az oldalt.

Re: Re: Re: *-*

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.03 20:22)

Nagyon szívesen, örülök hogy segithettem ;)
Az igazi köszönet viszont, úgy vélem, Tolkien professzort illeti, aki megalkotta ezt a csodálatos nyelvet. Nélküle kevesebb lenne a tündékről való ismeretünk, és ez a blog is, ahonnan a sindarin-t is meg lehet tanulni. Sok sikert a többiek okításához! :)

Re: Re: *-*

(Thirinon, 2015.06.08 15:18)

Szia! :)
Imádom az egész történetet! :D
Hol tudnák megtanulni sindarinul??? Nagyon szeretnék!

Re: Re: Re: *-*

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.08 18:32)

Üdv! A kedvenc linkek menüpontnál, sindarin nyelvtan címmel találsz egy linket, amire ha rákattintasz, eljutsz az általam ismert leghasznosabb oldalra. Sok sikert! ;)

Re: Re: Re: Re: *-*

(Thirinon, 2015.06.09 07:32)

Ok köszi! :)

WooooooW!

(Viki, 2015.05.27 19:25)

Jó volt!De gondolom ezt már tudod.Sajnos csak most jutottam oda,hogy elolvashassam,mivel segítenem kellett takarítani :P .Olyan kíváncsi vagyok,hogy mit akart mondani Legolas,mert van egy olyan érzésem,hogy nem teljesen ezt akartra,de ha rosszul gondolom akkor bocsi.Amúgy a vörös sárgát külön írják.Bocsi,csak a lovas dolgokba harapok,ha te nem is :) .Mikor lesz új rész?

Re: WooooooW!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.05.27 20:24)

Immár sokadszorra is köszönöm, valahányszor azt írod, hogy tetszett az új rész, mindig vidám leszek ;) Hogy mit akart mondani Legolas? A fejemben megvan a szöveg, de inkább nem teszem közzé, még ha emiatt gondolatban meg is köveznek. A lovas dolgokban pedig ha hibázok nyugodtan javíts ki, te jobban értesz hozzájuk :) Az új rész ideje még bizonytalan, de előbb-utóbb csak felrakom :-D

Re: Re: WooooooW!

(Gabuska028 , 2015.06.01 20:44)

NAGYON szuper volt mint mindig folytatás mikor jön?

Re: Re: Re: WooooooW!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.02 20:32)

Üdv!
A tervek szerint szombat-vasárnap környékén lesz olvasható a 19 -es B-)