Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. fejezet

2015.06.06

   Bár alig voltak többen, mint egy előörs, hatalmas csatalovaik, a díszesen faragott íjak, az élesre köszörült pengék, a nehéz kardok és a tucatnyi nyílvessző félelmetessé tette őket minden arra járó idegen, vagy sötét teremtmény előtt. Igaz, a gárdistákból mindig is áradt valamiféle megmagyarázhatatlan erő, és átjárta őket a tudat, hogy ők a katonák legjobbjai, amitől csak még merészebbek és rettenthetetlenebbek lettek. Az utóbbi időben Taurielt is kezdték átjárni ezek az érzések, de betudta őket a Tünde-gárdához való csatlakozás természetes velejárójának. Négy hónappal ezelőtt Galaeth-t előléptették őrkapitánnyá, s néhány nappal később már jött is a levél, miszerint a tündelányt végleg a gárdához helyezik át, mint közkatonát. Száz és két évig volt osztagvezető, ennek ellenére hamar visszaszokott a parancsok kiadásától azok teljesítésére. Kissé ugyan gyanús volt neki, hogy közvetlenül nővére előléptetése után ő is jobb helyre került, ám örömén semmit sem változtatott. Másik, rég óhajtott vágya teljesült azzal, hogy Legolasszal harcolhat egy csapatban. Sokkal több időt töltöttek együtt, majdnem annyit, mint az avatásuk előtt, s ennek mindketten végtelenül örültek. A lány azért, mert sokat lehet a legjobb barátjával, míg a herceg azért, mert szinte a nap minden órájában láthatta azt, akit a legjobban szeret. Tauriel még mindig nem tudott arról, hogy már rég másként érez iránta, de még csak nem is sejtette. Most is, gyanútlanul lovagolt mellette a felderítés során, melyet Legolas vezetett, Galaeth-nek ugyanis dolga akadt a nyugati határon, így a vezetés időlegesen a fiú kezébe került.
- Úgy tűnik, ma nyugodt napunk lesz. - jegyezte meg a vörös hajú.
- A múlt hét után ránk is fér a pihenés. - mondta sóhajtva a herceg. - Hány orkkal is végeztünk hét nap alatt?
- Nagyjából kilencvennel. - hangzott a válasz.
 - Mocskos szörnyetegek, ismét kezdenek elszaporodni.
Harag villant a falevélzöld szempárban, már csak az ellenség nevének említésére is.
 - Ha minden harcos olyan bátor és tehetséges lenne, mint te, pár év alatt teljesen kizavarhatnánk őket a birodalomból. - súgta neki a társa.
Tauriel nem felelt semmit, csak lehajtotta a fejét, és remélte, a haja elrejti az arcára kúszó pírt. Észrevette, hogy mostanában Legolas egyre többször dicséri és bókol neki, de nem tudta, miért. Tudta, hogy kedveli, de egy baráttól ez már kissé furcsa volt.
- H
îr nín! (Uram!) - szólt előre az egyik katona. - Varjak repkednek körülöttünk, már vagy fél órája. Mind tudjuk, ez mit jelent.

   A varjak időtlen idők óta a halál előhírnökei voltak az erdőtündék számára. Ott voltak a csaták, összecsapások előtt, károgtak a harc közben, és utánuk sem tágítottak. Nem csoda, ha gyűlölték őket, ám egyúttal tartottak is tőlük, mint a vész hírhozójától.
- Fegyvereket a kézbe! - adta ki az utasítást Legolas. - Ne csapjunk zajt.
A harcosok még az eddiginél is csendesebben járták az ösvényt, emberi fül alig hallhatta volna meg a lovak patáinak koppanását, és az apró neszeket. Izmaik megfeszültek, érzékeik élesebbé váltak, bármelyik pillanatban készen álltak a küzdelemre. Nagyon helyesen tették. Talán egy órával később, minden előjel nélkül, üvöltés hasított a csendbe, pillanatokkal később pedig orkok tucatjai törtek elő a fák közül, néhányan vargok hátán és nekirontottak a tündéknek.

   Ők persze rögvest kapcsoltak, s íjaiknak hála rögvest leszedtek párat belőlük, a többit pedig kézifegyverekkel próbálták megölni. Lovakkal sokkal jobb esélyük volt erre, és ki is használták a magasságot. Egyetlen mozdulattal vágták le a ronda ork-fejeket, és sebezték meg a testüket, a három varggal szemben is derekasan helytálltak. Nem véletlenül kerültek ők a gárdistákhoz, tehetségük volt a harchoz, és örömüket lelték abban, ha végezhetnek az ilyen sötét teremtményekkel. Veszélyérzetük viszont hiányzott, így kicsit sem féltek, és ez bizony baj volt. A csata hevében könnyen elfeledkezhettek arról, hogy ők sem sebezhetetlenek, és ez alkalommal is ez lett egyikük veszte, igaz, az ő élete rendkívül fontos volt a birodalom jövője érdekében.

   Tauriel jócskán az orkok között volt, és az ágaskodó Revián ülve, pengeéles késekkel a kezében kaszabolta őket, amikor fájdalmas, segélykérő kiáltást hallott. Hátrafordult, pont időben, hogy lássa, amint az utolsó farkaslovas a herceg felé vágtat, és hatalmas kardjával végigszánt a bal vállán, és az alatta lévő bőrfelületen, mielőtt védekezni tudott volna. Elviselhetetlen fájdalom nyilallt a sebbe, és egy sikoly kíséretében leesett a lóról, majd mozdulatlanul hevert a földön.
- Legolas! - kiabálta rémülten a tündelány, és már rohant is, hogy segítsen neki. Amint odaért, leugrott Reviáról, és odatérdelt mellé. A fiú oldalt feküdt, összegörnyedt a fájdalomtól, és halkan zokogott. Szívet tépő látvány volt.
- Legolas. Mellon. - suttogta, s remélte, nem hallatszik a hangjában a félelem. Végtelenül óvatosan a hátára fordította a fiút, hogy megvizsgálhassa a sérülést. Mikor ez megtörtént, már bánta, hogy megtette. Ruhája felszakadt, annyira, hogy kilátszott a sápadt bőr, amit egyre inkább vörösre kezdett színezni a hosszú és mély sebből kiömlő vér. Még a húst is észre lehetett venni, s ekkor látta meg a legnagyobb aggodalomra adó okot, az ork-kard egy szilánkját, beletörve a sebbe. - Néz rám, kérlek! Nyisd ki a szemed! A herceg megtette, amit barátja kért. Az égszínkék íriszek telve voltak fájdalommal, és gyöngyházfényű könnycseppek gördültek le az arcán.
- Tauriel! - motyogta. - Tulu! Im hamannen. (Segíts! Megsérültem.)
- Látom, de ne aggódj. Minden rendben lesz.

   Szinte azonnal előtört belőle a gyógyító. Nyugalmat erőltetett a hangjára, és uralkodott az arcvonásain, mindezt azért, hogy ne ijessze meg a súlyosan megsérült Legolast. Időközben a többi harcos is köréjük gyűlt, és tisztes távolból, de szolgálatra készen figyelték az eseményeket.
- Segíthetünk valamiben? - kérdezték.
- Ami azt illeti, igen. Kell egy tiszta rongy, és víz. - hangzott a válasz. - Siessetek!
- Mit akarsz tenni? - kérdezte a herceg, miután a katonák elszaladtak a szükséges eszközökért.
- Kiszedem a sebből a kard szilánkját. - felelte a lány. - Ha tovább várunk, könnyen elfertőződhet. Legolas bólintott, és fáradtan lehunyta a szemét, megijesztve vörös hajú társát.
- Uin, Legolas! (Ne, Legolas!) Ha becsukod a szemed, lehet, hogy többé nem tudod kinyitni. Maradj ébren!
- De olyan nehéz!
Arca kezdett viaszfehérré válni, szemeit csak nagy nehezen tudta nyitva tartani, s üvöltött róla, hogy hatalmas fájdalmai vannak, mégsem kezdett el sikoltozni, főleg, mert a harcosok is visszatértek a kért eszközökkel. Tauriel sietve kezet mosott, nehogy szennyeződés kerüljön a sebbe.
- Sajnálom, de ez most fájni fog. - suttogta, majd széthúzta a seb két oldalát, és egyetlen határozott mozdulattal kirántotta belőle a szilánkot.
A fiú háta ívben megfeszült, ahogy végigsöpört rajta a fájdalom hulláma, s akarata ellenére felsikoltott. Tehetetlenül vergődött, amitől csak még több vért veszített, így a tündelány megpróbálta megakadályozni.
- Nyugodj meg, mellon! Ezzel csak magadnak ártasz! - Erélyesen, mégis gyengéden lefogta a kapálózó fiút, nehogy kárt tegyen magában.
- Fáj! Fáj! - Ezt az egy szót ismételgette a tündeherceg, szép arca eltorzult a gyötrelmektől, míg a válla körül terjengő vérfolt egyre csak növekedett. Tauriel megpróbálta a ronggyal elállítani a vérzést, de csak annyit ért el, hogy Legolas ajkát újabb sikolyok hagyták el, és az anyag is hamar átnedvesedett.

   A vörös hajú tudta, cselekednie kell, különben barátja meghal. Egyetlen esélye volt, ha valahogy eljut vele a palotába, és athelas-főzettel kimossa a sebet. Ha ezeket nem teszi meg, Legolas nem fogja túlélni.
- Vezessétek ide Aramót.  – utasította a harcosokat. – Haza kell lovagolnom a herceggel, hogy ott rendesen ellássam.
- Sajnálom, de nem lehet.  – rázta meg a fejét a legidősebb. – Nem lenne biztonságos. Itt kell maradnunk, és kivárni, amíg segítség érkezik.
- Akkor is, ha Legolas itt hal meg, a lábatok előtt? – kérdezte élesen.
- Nagyobb az esélye annak, hogy ez út közben történik meg!
- Az már az én bajom lesz! Ti csak engedjetek el minket!
Bátran szembenézett a nála idősebb, tapasztaltabb és erősebb katonákkal, pedig a földön térdelt, fele olyan magasan, mint ők. Szeme szikrákat szórt a haragtól és a tehetetlenségtől, de egyúttal végtelenül aggódott is. Hirtelen eszébe jutott egy érv, amit elég erősnek talált, hogy megállja a helyét még ezek közt a makacs férfiak között is.
- Ha Legolas meghal, és mi nem tettünk semmit, hogy megmentsük, a király sosem fogja nekünk megbocsátani! – hangjából most már nyíltan áradt a kétségbeesés. – Vállalom mindenért a felelősséget, csak engedjetek utunkra! Kérlek!
A katonák alaposan átgondolták, húzták az időt, míg a herceg ereje egyre csak fogyott. Tauriel tehetetlen volt, csak ült mellette, és fogta a kezét, hogy amikor újabb fájdalomhullám söpör végig rajta, legyen mibe kapaszkodnia.
- Rendben van elmehettek. – lépett oda melléjük a rangidős harcos, negyed órás hezitálás után. – Minden felelősség a tiéd.
- Na, végre.  – mormolta a lány, majd újra a sebesültre fordította a figyelmét. – Fel tudsz ülni, mellon?
- Talán. – nyögte a fiú, s meg is próbálta, sikerrel, de a fájdalom a bal vállában még erősebbé vált, és a vér is gyorsabban kezdett ömleni a sebből. – De nem bírom sokáig.
- Pár perc az egész, addig tarts ki, jó? – A lovát, Aramót időközben mellé vezették, és a lány nagy nehezen felültette rá, úgy, hogy a ló lefeküdt a fűre, így nem kellett felugrania rá. Ezután ő maga ült fel mögé, s megpróbált úgy helyezkedni, hogy társa kényelmesen hátradőlhessen, majd jobb kezével megfogta a kantárszárat, a balt pedig a sebre tapasztotta, hogy mérsékelje a vérzést. Aramo lassan felállt.
- Ha Legolast e miatt a késlekedés miatt nem tudom megmenteni, vagy komolyabb baja lesz, az a ti saratok. – szólt a harcosoknak, mielőtt a ló oldalához érintette a sarkát, indulásra biztatva őt.

   A nagyjából húszmérföldes út valóságos kínszenvedés volt mindkettejük számára. Legolas vállába a legkisebb mozdulatra is éles fájdalom nyilallt, és ilyenkor akarata ellenére felkiáltott, alaposan ráijesztve a lányra.  Tauriel tudta, barátja élete veszélyben van, és minél hamarabb a palotába kell érniük, hogy segítsen rajta. Minden egyes sikolyra összerezzent, és gyorsabb vágtára sarkallta Aramót. Próbálta kikerülni a terepakadályokat, de a herceg szenvedésein még ezek a kitérő mozdulatok sem csillapítottak. Érezte, ahogy mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, s kezét a kiömlő vér mellett sós könnyek is nedvesítik. Egy alkalommal Aramo megbotlott egy kisebb, földre esett faágban, s bár pillanatokkal később visszanyerte egyensúlyát, Legolas egész teste megvonaglott a fájdalomtól.
- Álljunk meg, kérlek! – zihálta. – Túlságosan fáj, nem bírom!
- Csss, ne mondd ezt! Rendben leszel, már nem vagyunk messze. – nyugtatgatta a tündelány. – Ott már jobb lesz, hidd el.
- Nem! Érzem, hogy ezt nem fogom túlélni. Inkább állj meg, és hagyj itt.
- Sosem tudnám ezt tenni. Esküszöm, amíg az én szívem ver, te sem fogsz meghalni.
Hogy elejét vegye a további beszédnek, ami csak még jobban kimerítené az amúgy is kritikus állapotban lévő herceget, egy megnyugtatásnak szánt puszit lehelt a füle mögé, majd újra a lovaglásra koncentrált.

   Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig alig volt több egy óránál, mire végre feltűnt a palota épülete. Délről jöttek, így a déli kapuhoz lovagoltak, ahol valamiféle csoda folytán ott volt Thranduil, és néhány harcos, akik rögtön felfigyeltek az érkezőkre. Aramo ismét letérdelt, hogy gazdája könnyen leszállhasson róla. Legolas azonban már annyi vért veszített, hogy járni is alig tudott, rá kellett támaszkodnia társnőjére. Tauriel segélykérően nézett a királyra, aki elindult feléjük. Arcán tisztán látszott a döbbenet, amikor észrevette a fia ruháján terjengő vérfoltot.
- Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Harc közben egy ork a kardjával megvágta a bal vállát. Súlyos a sebe, és rengeteg vért veszített. Most rögtön el kell látni, különben jóval nagyobb baja lehet. – hadarta el egy szuszra a vörös hajú, de Thranduil megértette.
- Gyerünk, felvisszük a szobájába, ott majd gondoskodhatsz róla. Siess!
A tündelány bólintott, de azért Legolashoz fordulva halkan megkérdezte.
- Fel tudsz menni odáig?
- Azt hiszem, igen.  – biccentett, és elindultak.
Tauriel szorosan tartotta őt, amire szüksége is volt, különben összeesett volna. Mire felértek, már alig állt a lábán. az ajtó előtt két gyógyító állt, munkára készen.
- Fektessétek le a herceget, de semmi mást ne tegyetek! – utasította őket a király. – Tauriel, gyere velem.
A vörös hajú nehéz szívvel hagyta ott barátját, de bízott benne, hogy hamarosan visszatérhet hozzá. nem mentek messzire, csupán a lépcsőfordulóig, azonban érezte, komoly dolgokról lesz szó.
- Mekkora az esélye a túlélésre? – kérdezte kifejezéstelen arccal az uralkodó.
- Reménykedhetünk, feltéve, ha megvannak a szükséges dolgok, amiket használhatok. – felelte.
- Mik kellenek?
- Először is athelas, hogy kitisztítsam a sebét, a többi pedig mint a szokásos sérüléseknél. De az athelas mindenképp kell, anélkül Legolas meghal. Semmi más nem segíthet.
- Küldök érte valakit az ispotályba. – Thranduil intett a közelben álló őrnek, mire az bólintott, és elsietett. – Hány napunk van, mielőtt életveszélybe kerül?
- Sajnos jelenleg is abban van. – sóhajtott a tündelány. – Leesett a lóról, a kard egy szilánkja a sebben maradt, és kihúztam, ráadásul először nem is akartak minket haza engedni. Csoda, hogy túlélte az utat.
A király kérésére részletesen beszámolt a történésekről, közben nem győzte figyelni a tekintetében felbukkanó érzéseket. Döbbenet, aggodalom, féltés, harag és reménykedés váltakozott benne, miközben mesélt, ám amikor a gyógynövényért küldött őr visszatért, ismét felöltötte rideg álarcát.
- Nincs nálad athelas. – mondta fagyos hangon. – Mi ennek az oka?
- Uram, az ispotálybeli gyógyítók azt mondták, minden szál elfogyott. Egyetlen levél sincs most a palotában.

   Tauriel arcából egy pillanat alatt kifutott a vér. Nincs athelas. Nem tudja meggyógyítani Legolast. Tehetetlen.
Nem, igenis van még remény! Erőnek erejével félresöpörte a negatív gondolatokat, és a megoldásra koncentrált.
- Ha nincs a palotában, akkor szerzünk az erdőből. – jelentette ki. – Innen északkeletnek van egy ösvény a fák között, azt kell követni, s a vége után úgy másfél mérföldnyire nő az athelas. ez a legközelebbi hely, ahonnan hozhatunk.
Thranduil bólintott, értette, mit akar, és hogy ez az egyetlen esélyük, így már adta is ki a parancsot.
- Vidd a leggyorsabb lovat, vágtass vele oda, ahol a gyógynövény nő, és hozz belőle néhány tucatot! Sietned kell, a herceg élete múlik rajta. Menj!
A katona fejet hajtott és elsietett, az uralkodó pedig ismét Taurielhez fordult.
- Legolast a te gondjaidra bízom. Ápold és gyógyítsd legjobb tudásod szerint.
- Ezt már most elkezdeném, uram. Amíg nem érkezik meg az athelas, legalább a sebet ki kell tisztítanom, hogy lássam, mivel állok szemben.
- Ahogy akarod. – A harcos és a király elindult vissza herceg szobája felé, lélekben felkészülve az eléjük táruló látványra.
- Tauriel! – szólt még egyszer az uralkodó, mielőtt beléptek a szobába. A lány ránézett, s most nem a büszke királyt látta benne, hanem az aggódó apát, aki félti a gyermekét. – Mentsd meg a fiamat.
- Mindent megteszek, hogy rendbe jöjjön, erre megesküszöm.  – mondta halkan, de végtelenül határozottan.
Aztán beléptek az ajtón.

   A két gyógyító az ágy lábánál állt, amire már le volt fektetve Legolas. A fiú szeme csukva volt, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, az arcáról eltűnt minden szín, a vérfolt viszont pirosra változtatta a ruha zöld anyagát.
- Tegyétek, amit Tauriel mond! – utasította a gyógyítókat Thranduil. – Most ő parancsol.
A tündelány halkan nyelt egyet a gondolatra, miszerint most minden rajta múlik, de összekapta magát, és munkához látott.
- Szükségem van vízre, kötszerre és valami puha anyagra. – sorolta, mire az ápolók a magukkal hozott holmik közül előszedték a kért eszközöket, egy tálat megtöltöttek vízzel, majd hátraléptek.
A lány ettől a pillanattól kezdve kizárta a külvilágot, senki és semmi nem létezett, csak Legolas. Halkan odalépett az ágyhoz, leült rá, és megpróbálta magához téríteni a fiút, aki a jelek szerint eszméletlen volt.
- Ébredj, mellon! – szólongatta, és finoman megszorította a kezét. – Kelj fel, el kell látnom a sérülést. Térj magadhoz!
A herceg néhány másodperccel később megmoccant, majd lassan kinyitotta a szemét, de a kék íriszekbe már az első másodpercekben fájdalom költözött, ahogy a tudattalan állapotból visszatért a valóságba, és újra érezni kezdte a hasogató fájdalmat. Összeszorította állkapcsát, hogy elfojtsa kitörni készülő sikolyát, de testének reszketése elárulta, micsoda kínokat élhet át.
- Tauriel, segíts! Kérlek! – szűrte a fogai között.
- Azt teszem. Kitisztítom a sebet és bekötözöm, amíg nem érkezik meg az athelas. – mondta határozott, nyugodt hangon.
- Fájni fog?
- Talán, de a te érdekedben teszem. Ha elfertőződik a seb, tehetetlen leszek. Készen állsz?
- Csak csináld!

   A vörös hajú vett egy mély levegőt, majd egyik kezét a sebre helyezte, és végigfuttatta rajta a kezét. A vér rögtön megszínezte bőrét, pedig alig érintkezett a ruha anyagával. Legolas légzése kapkodóvá és szabálytalanná vált, minden egyes érintés késszúrásként hatott, alig bírt uralkodni magán, hogy ne kiáltson fel, de nem akarta megijeszteni Taurielt.
- Le kell venned az ingedet. – suttogta, mire a fiú kissé meglepetten nézett rá, de aztán megpróbálta lehúzni magáról a ruhadarabot. Ám aminthogy megpróbált felülni, a fájdalom ismét belenyilallt a vállába, és tehetetlenül hanyatlott vissza a párnákra. Látva, hogy túlságosan fáj neki ez a mozdulat, a lány megragadta az ing nyakát, és egyetlen határozott mozdulattal kettétépte az anyagot, és lehámozta viselőjéről, szabaddá téve a felsőtestét. Az izmos mellkast teljesen elborította a vér, ami most is szivárgott a sebből, nyilván az előbbi mozdulatok hatására.
- Kitisztítom a sebet, de nyugodtnak kell maradnod, mert ha vergődsz, csak még jobban fog fájni. – szólalt meg újra a tündelány, aztán a kezébe vette a rongyot, a vízbe mártotta, és lassan elkezdte felitatni a vért, vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat. Legolas csendben tűrt, tekintetével Tauriel arcát fürkészte, abba kapaszkodott, akkor is, amikor odaért magához a sebhez. Tétovázott, mert tudta, szenvedni fog, miközben teszi a dolgát, és az eddig átéltek is épp elég fájdalmasak voltak számára. A fiú érezte, miatta hezitál.
- Gyerünk. – biztatta halkan. – Jól leszek. Ki fogom bírni.
A vörös hajú bólintott, és újra benedvesítette a rongyot, majd nekilátott eltávolítani a friss és alvadt vért.

   Legolas most sikoltott fel először. Nem akarta, mégis kitört belőle, mielőtt elfojthatta volna. Egész testében megrázkódott, vergődött, kapálózott, teljesen megfeledkezve előbbi szavairól. úgy érezte, mintha lángra kapna a húsa, szinte lehetetlen volt kibírni.
- Daro! (Állj!) – nyöszörögte. – Túlságosan fáj!
Forró könnyek csordultak le az arcán, elhomályosítva látását, mégsem volt benne annyi erő, hogy letörölje őket. Megtette ezt helyette valaki más. Thranduil eddig hátul, az ajtó és az ágy között állt, most azonban odasétált a fekvőalkalmatossághoz, helyet foglalt, s hosszú, karcsú ujjaival felitatta a sós cseppeket, közben halkan beszélt hozzá.
- Nyugodj meg, ion-nín (fiam)! – suttogta. – A te érdekedben történik. Hamarosan elmúlik a kín, és csak az emléke marad. Tarts ki még egy kicsit!
- Fáj, ada (apa)!  - sírta a herceg. – Nagyon!
- Tudom, de csak így menthetünk meg. Ígérem, utána jobban leszel.
Oldalt pillantva, a szemével jelzett Taurielnek, hogy folytassa a munkát, ő maga pedig megfogta a fia kezét, hogy legyen mibe kapaszkodnia. A tündelány újabb vértócsát itatott fel, és gondosan ügyelt rá, hogy ne okozzon fájdalmat, ami egyre nehezebbé vált, ahogy lassan a teljes képében láthatóvá vált a vágás. Bár gyógyítóként sok ilyet látott már, most mégis felszisszent. A seb széle cikcakkos volt, bőr- és húsdarabkák lógtak róla, belül pedig véres volt, a bőr rétegei alatt ott volt a nyers hús. A vágás hossza majd’ egy arasznyi volt, mélysége pedig másfél centi, de a kardszilánk helyén ennél több. A puha ronggyal végtelen óvatossággal törölte le a vért, majd mosta ki, különös tekintettel a szilánkra, de Legolas még így is össze-összerezzent, amikor a hideg víz az ő felhevült bőréhez ért. Látszott rajta, hogy szenved, de ezúttal ott volt neki apjának biztonságot nyújtó keze, amibe kapaszkodhatott, ha nem bírta tovább. Sok időbe telt, mire minden koszt és szennyeződést, no meg vért eltávolított, és elkezdhette bekötözni a sebet. Először ráhelyezett egy tiszta ruház, aztán kötszert vett elő, és szorosan átkötözte vele a vállát és a mellkasát, majd elpakolta az eszközöket, és csendben figyelte, ahogy Legolas, kimerülve a vérveszteségtől és a kínoktól, lassan elalszik.

   Pillanatokig csak ültek ott, és nézték a szundikáló tündeherceget, de aztán a király megtörte a halagtást.
- Meddig fog még így szenvedni? – kérdezte, s elengedte a kezét, amit eddig oly szorosan tartott.
- Amíg meg nem érkezik az athelas. – válaszolta egy sóhaj kíséretében a lány. – egész addig szörnyű fájdalmai lesznek a méreg miatt.
- Nem mondtad, hogy mérgezett volt a kard! – villant meg Thranduil szeme.
- Beletört a fegyvernek a hegye. – mondta nyugodt hangon a vörös hajú. – Ennyi elég is volt, hogy megmérgeződjön.
- Mennyi idő, amíg megérkezik a növény?
- Az út gyors vágtában két-három óra alatt megtehető. Legkésőbb napnyugta előtt már itt kell lennie.
- S ha mégsem így történik? Ha nem érkezik meg az athelas?
- Az előbb-utóbb Legolas halálát jelentené.
Ismét csend, de ezt a szavak súlya váltotta ki.
- Nekem most mennem kell. – szólt az uralkodó, és felállt. – Ha bármilyen változás történne az állapotával kapcsolatban, azonnal értesíts.
- Így lesz, uram. – bólintott a lány.
Thranduil távozott, ő pedig kettesben maradt az alvó Legolasszal.

   A herceg végigszundította a délutánt, csak néha mocorgott és nyögdécselt, de olyankor újra betakargatta, és megnyugtató szavakat mormolt, amiktől hamar megnyugodott. Ahogy feküdt ott, a fehér párnák között, sápadtan, csukott szemmel, kötésekkel a felsőtestén, olyan sebezhetőnek és gyengének tűnt, mint még soha. Máskor is előfordult már, hogy megsérült, de olyankor erősnek mutatkozott, és nem engedte, hogy bárki is aggódjon érte. Most viszont még az apja előtt sem játszotta meg a mindig erős, legyőzhetetlen harcost, hanem engedte, hogy segítsen neki. Igazság szerint Thranduiltól is most látta először azt, hogy apaként, s nem király módjára viselkedik a fiával. Legolasszal is majdnem olyan rideg és hivatalos szokott lenni, mint a katonáival, most viszont látszott rajta, hogy aggódik és félti őt. Tudta, ha ő valamiért így érez, az csak egy dolgot jelenthet.
- Tényleg komoly bajban vagy, mellon. - suttogta, és gyengéden a két tenyere közé fogta a fiú hideg kezét. - De győztesen fogsz kikerülni belőle, ígérem.
Egészen estig ült ott, és vigyázta barátja álmát, de napnyugta után Legolas ismét felébredt.

   Először csak mocorogni kezdett, lélegzete szaporábbá vált, ahogy a szívverése is, végül kinyitotta a szemét. Az első pillanatokban elmosódott, alaktalan foltokat látott, de miután pislogott néhányat, kitisztult a kép. A szobájában volt, s az ágyában feküdt, melynek szélén egy hosszú, vörös hajú, ismerős arcú tündelány ült, a gondolataiba mélyedve.
- Tauriel? - kérdezte félhangosan, hogy magára vonja a figyelmet.
A lány odakapta a tekintetét, zöld szemei tágra nyíltak a meglepetéstől és a megkönnyebbüléstől.
- Hát felébredtél! - mosolyodott el halványan, majd hátrafordult, s az ajtónál álló ápolókat utasította, hogy értesítsék a királyt, majd ismét a sebesültre koncentrált. - Jól vagy? Hogy érzed magad? Fáj a sebed?
- Már nem annyira, mint amikor kitisztítottad. - válaszolta a fiú. - Mennyit aludtam?
- Átszundítottad a délutánt. Hogy érzed most magad? És őszinte választ kérek!
- Zsibbad és sajog egy kicsit a vágás helye, de ezt leszámítva nincs vele baj. Egyébként miért nem gyógyítottad be?
- Azért, mert... Mert...  -A vörös hajú tétovázott, nem tudta, helyes lenne-e elmondani neki a valós okot, de végül döntött. - Ahhoz, hogy teljesen meggyógyítsalak, szükségem van athelasra, most viszont mind elfogyott, így elküldtünk egy futárt, hogy hozzon az egyik termőhelyről. Meg kell várnunk, amíg visszatér.
- De ha napközép előtt indult el, nem kellett volna már visszatérnie?
- Emiatt most ne aggódj.
A tündeherceg már épp belekezdett volna a tiltakozásba, ám kinyílt az ajtó, s Thranduil lépett be rajta, s rögtön az ágyhoz sietett.
- Jó estét, ion-nín. - köszöntötte. Tauriel felpattant, és fejet hajtott, amit egy bólintással nyugtázott. - Örülök, hogy felébredtél. Hogy vagy?
- A helyzethez képest egész jól. - felelte a herceg, és megpróbált felülni, ám a vállába belehasított a fájdalom, és erőtlenül visszahanyatlott a párnára.
- Ne, Legolas! - szólt rá a király. - Gyenge vagy még hozzá. Hadd segítsek!
Azzal egymásra halmozta a párnákat, lehetővé téve, hogy fia óvatosan felülhessen.
- Köszönöm, ada. - Legolas kényelembe helyezte magát, majd feltette az őt leginkább érdeklő kérdést. - Miért nem érkezett még meg az athelas?
- Nem tudom, de hamarosan itt lesz. - tért ki a válaszadás elől az uralkodó. - Jó kezekben vagy.
- A legjobbakban. - sóhajtott a fiú, és még jobban betakarózott.
- Fázol? - kérdezte az apja, szemében aggódó fény villant.
- Egyszerre fázok, és van melegem. Ráz a hideg, de kiver a veríték is. Szinte percenként változik, melyiket érzem. - mondta fáradtan a szőke.
- Jaj, ne. - lehelte Tauriel. Mióta a király bejött, most szólalt meg először. - Ettől féltem. Pedig már úgy tűnt, jobban lesz!
- Mi a baj? - Thranduil szinte kényszerítette a tekintetével, hogy ránézzen.
- Sebláz. Az ehhez hasonló vágásoknál gyakran előfordul, hogy hirtelen felszökik a sebesültek láza, újra fájdalmaik lesznek, rosszat álmodnak és hallucinálnak. - magyarázta a vörös hajú. - És ez az egyik előjele.
- Rosszabbodik közben az állapota?
- Attól tartok, igen.
Ezek a szavak mindhármuknak fájtak, és megrémisztették őket. Összenéztek, s látták egymás szemében a kiváltott reakciót. Mégis, valahogy félretették a borús gondolatokat, s még vagy egy órán keresztül beszélt egymással apa és fia. Thranduil félretette a hivatalos álarcát, és ismét apaként viselkedett, s ez a szerep sokkal természetesebbnek hatott nála, mint a másik, amit mutatott. Végül sötétedés után nem sokkal, amikor Legolas már nagyon álmos volt, a király felállt, és elbúcsúzott tőle, ám mielőtt elhagyta volna a szobát, még váltott pár szót Tauriellel.
- Nem mész aludni? - kérdezte a tündelánytól.
- Képtelen lennék rá, uram. - felelte . - Rám most itt van szükség.
- Így igaz. Ha éjszaka Legolasnak szüksége lenne rám, vagy rosszabbodna az állapota, azonnal küldess értem. - utasította a férfi.
- Értettem, uram. - bólintott a vörös hajú, a király pedig elment.
Tauriel tudta, hosszú éjszakának néz elébe.

   Sejtése sajnos beigazolódott. Legolas először reszketni kezdett, majd elöntötte a hideg veríték, aztán szinte óráról órára magasabbra szökött a láza, mígnem elérte azt a pontot, amin már cselekedni kellett. A tündelány egy kisebb méretű lepedő, és hideg víz segítségével borogatást tett barátja mellkasára, hogy lejjebb vigye testhőmérsékletét; arcáról pedig egy nedves ronggyal törölte le az izzadságcseppeket. Gyakran takarta be, vagy épp húzta le róla a paplant, de az éjszaka második felében inkább az utóbbit kérte, így jóformán félmeztelenül feküdt a párnák között, ugyanis a borogatást is félretette egy időre. A vörös hajúnak ekkor életében először alkalma nyílt tüzetesebben is szemügyre venni a herceg felsőtestét. Eddig csak elképzelni tudta, mennyire jól izmolt, erős és gyönyörű, de most, hogy látta, a valóságban még lenyűgözőbbnek bizonyult. Anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, kinyújtotta egyik kezét, óvatosan barátja felkarjára helyezte, végigsimított rajta a válláig, majd a mellkasán le egészen a hasáig, kitapintva azokat a kőkemény izmokat.
- Tauriel. - suttogta hirtelen a fiú, mire társnője mozdulatlanná merevedett, ám kezét még mindig a hasán pihentette. - Mit művelsz?
- Én csak... Tudod... Én nem... Csupán... - habogta zavartan a tündelány, de a herceg közbevágott.
- Ez jó érzés. Tartsd még ott a kezed! Kérte, majd újra becsukta a szemét. - Hűsíti a bőröm. Nem mégy el?
- Soha, mellon. - mosolyodott el megnyugtatóan a vörös hajú, és egészen addig simítgatta a forró, mégis puha bőrt, amíg újra el nem aludt.
Elgondolkodott azon, hogy vajon miért érintette meg, de nem talált rá választ, csak találgatni tudott. Nem értette a saját cselekedetét, mivel az ösztönös volt, nem gondolkodott, mielőtt megtette. Egyszerűen csak tapintani akarta, érezni testének tónusait, vigyázni rá, és megnyugtatni. De hogy mindezt miért, erre nem tudott válaszolni. Azt kívánta, bárcsak itt lenne Galaeth, mert vele biztosan meg tudná beszélni a dolgot, és lenne pár jó tanácsa is.
Addig viszont állnia kellett a sarat, és nem feladni a reményt.

   Másnap reggel Thranduil ismét eljött, s pont akkor nyitott be, amikor Tauriel a kandallónál egy főzetet melegített. A lány felnézett, és fejet hajtott, de a munkát nem hagyta abba.
- Mire kell a főzet? - tudakolta a király.
- Csillapítani Legolas lázát. - felelte a gyógyító. - Az éjszaka során az egekbe szökött, ami veszélyes rá nézve. A sebén is ki kell cserélni a kötést, mert már majdnem átitatta a vér. Ráadásul még az athelas sem érkezett meg.
Az uralkodó szeme villanásából látszott, a küldönc nem sok jóra számíthat, ha ennyi késlekedés után visszatér, de a vörös hajú is tervezte, hogy alaposan lehordja. Efféle gondolatait azonban egyelőre félretette, ugyanis elkészült a főzet, amit átöntött egy pohárba, és a herceghez vitte.
- Idd meg ezt. - nyújtotta oda neki. - Annyira nincs rossz íze.
- Remélem is. - A fiú kinyújtotta érte a kezét, de túl gyenge volt ahhoz, hogy megtartsa az ivóeszközt, így apja megfogta helyette, és segített neki tartani ivás közben.
- Jól van, ion-nín. - mondta halkan, miután kiürült a kehely. - Hamarosan lemegy a lázad.
Óvatosak kisodorta az odatapadt tincseket az arcából, és végigsimított a szőke loknikon, amik most fakón és kócosan lógtak, majd visszahúzta a kezét.
- Tűzforró vagy!  - suttogta.
- Pedig fázok, ada. - nyögte a fiú. - Meddig lesz ez így?
- Hamarosan vége lesz, ne aggódj. - A király hátralépett, hogy Taurielnek legyen helye kicserélni a kötést.

   A lány, miközben letekerte a fáslit, lélekben felkészült az eléje táruló látványra. Biztos volt benne,a rengeteg éjszakai mozgolódástól vérezni kezdett a seb, és a méreg is kifejthette már a hatását. Ezt a sebláz is beigazolta. A kötszer végül elfogyott, az utolsó araszokon vérpecsétek éktelenkedtek, az alatta lévő ruhaanyagot viszont szinte teljesen átitatta a piros folyadék. Amint ezt is lehúzta, s láthatóvá vált maga a seb, akaratlanul is felszisszent. Elborította a vér, és a méreg fekete színe is kiütközött, és látszott, máris elkezdte roncsolni a húst.
- Ha fájni fog, előre is bocsánat. - motyogta, majd bevizezte a rongyot, és a vágás széléhez helyezte, hogy felitassa a vért és kitisztítsa azt.
Legolas már az első érintésre összerándult, körmei a tenyerébe vájtak, szemében ott volt a kín, mégsem sikoltott fel. Az ajkába harapott, de kisvártatva a vér fémes ízét érezte a szájában, majd a fájdalom egyre tompábban hatott, aztán elsötétült körülötte a világ.

   Thranduil és Tauriel ebből csak annyit láttak, hogy a herceg szeme lassan lecsukódik, és nem mozdul többé.
- Ion-nín! - A király tekintete elfelhősödött az aggodalomtól. - Mi történt?
- Elvesztette az eszméletét. - suttogta a lány.  - Már nem érez fájdalmat, de... De nehéz lesz felébrednie, ha netalán rémálmai lennének. Amíg az athelas meg nem érkezik, jóformán tehetetlen vagyok. Legolas élete a valákra van bízva.
- Akkor legyenek hozzá kegyesek. - mormolta az uralkodó. - Hogy telt az éjszaka?
- Rosszul, uram. Lázas volt, reszketett és verítékezett. Szinte égetett a bőre, ha hozzáértem. - mondta szomorúan a tündelány, és folytatta a vágás kitisztítását.
- Evett valamit?
- Hiába kérleltem, nem volt hajlandó. Azt a pár korty vizet is alig tudtam belé erőltetni.
- Fogy az ereje. Meddig tudod gondját viselni?
- Egy, legfeljebb két napig. Utána az athelas nélkül nem tudom megmenteni.
- Legolas erős. Túl fogja élni. - Thranduil ezzel a kijelentéssel önmagát is meg akarta nyugtatni, de látva fia állapotát, egyre nehezebbre esett hinnie, hogy felgyógyul.

   Egészen estig a herceg nyugodtan, szinte mozdulatlanul aludt, adva egy kis nyugtot gyógyítójának, ám miután lement a Nap, elkezdődtek a rémálmok. Többségük csak villanásnyi kép volt, s mindössze pár másodpercig tartottak, volt azonban egy, ami felettébb valóságosnak bizonyult.
Legolas a magas, ősöreg fék között sétált egy árnyékos területen, ahol a napsugarak csak vékony fénycsóvákban érték el a földet. A közelben az Erdei-folyó jellegzetes zúgása hallatszott, amint a víz nekicsapódik a partvonalnak, és megtörik a sziklákon. Elképzelte a látványt, kiegészülve a felszínen játszó napsugarakkal, és elindult a folyó irányába, hogy része lehessen benne. Amint kiért a fák közül, rögtön észrevette a magányos alakot a folyóparton, hosszú, vörös hajzuhataggal, zöld köpenyben.
- Tauriel! - szólította meg a lányt, mire az hátrafordult, majd mikor meglátta, ki az, szélesen elmosolyodott.
- Gyere ide, kedves! - hívta, a fiú pedig odasétált hozzá.
Megállt előtte, s az oldalánál lógó kezeit a sajátjába vette, ujjait az övéi köré kulcsolta, és mélyen a szemébe nézett. Abban a pillanatban elveszett a falevélzöld szempárban, nem létezett semmi más, csak ők ketten. Alig győzött betelni a tündelány látványával, tekintete egyre csak annak piros ajkaira vándorolt; de Tauriel is megborzongott, amikor az izmos karok a dereka köré kulcsolódtak. Legolas szorosan tartotta, miközben szája lassan közelített az övéje felé. Mielőtt azonban ajkaik találkozhattak volna, Tauriel aprót sikoltott, és egész testében megrázkódott, szeme tágra nyílt, és megtelt fájdalommal. A fiú elborzadva nézte az oldalából kiálló, fekete Morgul-nyilat, majd az összerogyó tündelány után kapott.
- Tauriel! - kiáltott fel rémülten, és óvatosan lefektette a földre. - Melleth-nín! (Szerelmem!) Ne hagyj itt, kérlek!
A vörös hajún látszott, mondani akar valamit, de csak halk nyöszörgésre futotta. Egy szót mégis érteni lehetett.
- Le melin. (Szeretlek.) - suttogta, majd szemei lassan lecsukódtak, mellkasa többé nem emelkedett fel, s az utolsó lélegzet is elhagyta ajkát.
Meghalt.
- Ne! - üvöltött fel kétségbeesetten a herceg. - Nem!

   Hirtelen felriadt a rémálomból. Hangosan zihált, homlokán verejték csorgott le, haja összekócolódott, izmai megfeszültek.
- Legolas, nyugodj meg! – suttogta egy ismerős, női hang az ágya mellől. – Rosszat álmodtál. Nincs semmi baj.
- Tauriel. – nyögte megkönnyebbülten a fiú, és ránézett.
- Itt vagyok, mellon. Mi a baj? Olyan szörnyű volt a látomás?
- Azt álmodtam, hogy meghaltál. Eltalált téged egy ork-nyíl, és belehaltál a sebbe.
- Csak álom volt, Legolas. Semmi baj. – közelebb hajolt, és apró puszit lehelt a homlokára. – Semmi baj.
- Maradj itt velem! – kérte a fiú. – Ha mellettem vagy, talán nem térnek vissza a rémálmok.
- Rendben, itt maradok. – bólintott néhány másodperces hezitálás után a tündelány.
Legolas arrébb csusszant, hogy társnőjének legyen elég helye, de ez a kétszemélyes ágyban már eleve biztosítva volt. Tauriel oldalt, a barátja felé fordult, fejét egy párnán pihentette.
- Próbálj meg aludni. – mondta. – Szükséged van az erődre.
A fiú némán engedelmeskedett, becsukta a szemét, és átengedte magát az álomnak, ami lassacskán újra elragadta, a rémálmok azonban most elkerülték. A lány ott feküdt mellette, és vigyázott rá, ha mocorogni kezdett, halk suttogással és gyengéd érintésekkel gyorsan megnyugtatta. Ő maga semmit sem aludt, de a tudat, hogy társa végre békésen szundikál, rá is pihentetően hatott. Felült, és az ágytámlának dőlve nézte, ahogy a szőke a hátára fordulva szuszog.

   Amilyen nyugodtan telt az éjszaka, olyan keservesen kínlódott a következő napon. Fájdalmai szinte elviselhetetlenek lettek, láza ismét felment és nem volt hajlandó enni vagy inni. Tauriel alig győzte rátenni a friss borogatást a mellkasára, hogy valamelyest szinten tartsa testhőmérsékletét. Délutánra eljutott arra a pontra, hogy tehetetlen volt. Bármit tett, semmi sem tudott enyhíteni barátja kínjain, aki minden érintésre összerezzent, néha fel is sikoltott. Csupán akkor szedte össze magát valamelyest, amikor napközép után néhány órával a király látogatást tett, s előtte nem akart gyengének mutatkozni; így bármennyire fájt is, ülő helyzetbe tornázta magát, összeszorította állkapcsát, és próbálta nem kimutatni, mennyire rossz állapotban van. Thranduil azonban nem volt vak. Fia arcának sápadtsága, a lázas csillogás a szemében, és a kötésen terebélyesedő vérfolt nem kerülte el a figyelmét, s talán ez is közrejátszott abban, hogy úgy bánt vele, mintha még mindig kisgyermek lenne. Gyengéden kifésülte a haját, majd újra befonta, homlokáról letörölte a veríték cseppeket, és valahogy sikerült rávennie, hogy igyon meg egy pohár vizet. Órákig ült az ágya szélén, beszélt hozzá, próbálta tartani benne a lelket, de ez egyre nehezebbé vált, ahogy fogyott az ereje. Tauriel a szoba sarkából nézte őket, s érezte, könnyek gyűlnek a szemébe, miközben hallgatta őket. Estefelé, amikor az uralkodó indulni készült, egy csepp le is gördült az arcán, amint látta és hallotta kettejük búcsúját. Legolas elszundított, Thranduil pedig jobbnak látta indulni.
- Jó éjszakát. – suttogta, és megpuszilta a feje búbját. – Aludj jól, kisfiam.
Az utolsó szónál újabb könnyek folytak le a lány arcán, és hullottak a földre. Kisfiam… Sose hallotta, hogy így szólította volna Legolast. Soha nem mutatta ki, hogy szereti, hogy aggódik érte, hogy félti őt. Most pedig minden érzelem tisztán látszott az arcán, és nem a rideg, számító király volt, hanem a gyermeke mellett virrasztó apa.

  És ennek az apának kell most megmondania azt, amit már jó ideje sejtett. Gyorsan letörölte a könnyeit, hogy ne árulják el, hogy sírt, és vett egy mély levegőt, ahogy Thranduil elindult felé.
- Mikor lesz végre jobban? – kérdezte komoran.
- Helyesebb lenne azt kérdezni, uram, meddig fogja túlélni. – mondta halkan a tündelány. – Kétlem, hogy sokáig bírná.
- Ilyen rossz a helyzet?
- Attól tartok, igen, uram. A méreg, ami Legolas vérébe került, veszélyes mértékben szétterjedt a testében, és félő, hamarosan legyűri őt.
- Mennyi időnk van, amíg…? – Az uralkodó nem akarta egy mondatban említeni a fiát és azt a szót.
- Ha estig nem érkezik meg az athelas, abba Legolas belepusztul. – jelentette ki a szörnyű igazságot.
A király bólintott, de nem szólt semmit, csak kiment a szobából, ám Tauriel látni vélte, hogy valami megcsillan a szeme sarkában, majd utat talál le az arcán.

   Az elkövetkező órákban csak ült barátja ágyának szélén, és némán könyörgött a valáknak, mentsék meg az életét. Nem vehetik el tőle a legjobb barátját! Túl sok szerettét veszítette már el, ha ez a szám Legolasszal is gyarapodna, azt nem élné túl. Képtelen lenne élni a mosolya és a nevetése nélkül, ha többé nem harcolhatna vele, vagy járhatnák közösen az erdőt, ha nem ölelné magához, hogy beszívhassa az édes erdőillatot. Nem érezné a karjai által nyújtott biztonságot, a puha bőr érintését az arcán, és az ütemes szívverését. Bele se mert gondolni ezeknek a dolgoknak az elvesztésébe.
Hirtelen kopogást hallatszott, egy másodperccel később pedig kinyílt az ajtó, és egy őr lépett be rajta.
- Azt üzenik a gyógyítók, hogy megérkezett az athelas. – mondta, mire Tauriel egy pillanat alatt felhagyott az önsajnálattal, helyette felállt, és kiviharzott a szobából, két nap óta most először hagyva el azt, majd lerohant a lépcsőn, négyesével ugrálva le a fokokon, és teljes erőből rohant a főkapuhoz, ki a szabadba. Ott állt a lóról épp leszálló küldönc, kezében az athelasszal, mellette pedig Thranduil. A lány mit sem törődve az udvariassággal, pár lépéssel ott termett a futár előtt, kikapta a kezéből az athelast, és vetett rá egy lesújtó pillantást.
- Ezért a késésért még számolunk. – sziszegte.
Aztán a királyhoz fordult.
- Mennünk kell, uram. Ha nem sietünk, Legolast legyőzi a méreg és a láz.
Thranduil biccentett, és már indultak is fel a lépcsőn, közben a vörös hajú sietősen összefoglalta a dolgokat.
- Főzetet kellene készítenem, de arra már nincs idő. A legalapvetőbb módszert fogom alkalmazni.
- Tedd, ahogy jónak látod.
- Akkor is, ha fájdalmasabb lesz számára?
- Az ő érdekében történik, meg fogja érteni.
Már a szobája előtt álltak. Egy pillanatig sem hezitáltak, lenyomták a kilincset, és beléptek.

   Legolas már ébren volt, az alkarjára támaszkodott, így tartotta meg a fejét és a felsőtestét, de látszott rajta, mennyire nehezére esett ez a mozdulat. Amikor azonban észrevette az athealst, felcsillant a szeme, s ajkára megkönnyebbült mosoly kúszott.
- Hát itt van. - lehelte, és visszaereszkedett az ágyra.
- Igen, mellon, és végre meg tudlak gyógyítani. - mondta a tündelány, majd betette maga mögött az ajtót, és az ágyhoz sétált.
Barátja cseppet sem festett jól, túlontúl sápadt volt, arca fakón csillogott, haja csapzottan hullott a vállára, bőre forró volt, ám közben reszketett a hidegtől, légzése pedig egyre lassabb és sekélyesebb lett. Most kellett cselekedni.
- El fogom látni a sebedet, de nem úgy, ahogy eredetileg terveztem. - suttogta Tauriel, miközben elkezdte leszedni a kötést. - Nincs időm főzetet készíteni, úgyhogy a leggyorsabb és legegyszerűbb eljárást használom majd. Fájdalmasabb lesz ugyan, de ez az egyetlen esély.
- Csak tedd, amit kell. - mormolta a fiú. - Én bízok benned. Tudom, hogy sikerülni fog.
Időközben lekerült róla a kötés, így láthatóvá vált a vágás, ami most még rosszabbul nézett ki, mint napokkal előtte. Fertőzött volt és mérgezett, ehhez kétség sem fért, éppen ezért jelentett veszélyt Legolas életére.

   Mélyeket lélegzett, hogy elméjét lecsendesítse, és összeszedje gondolatait. Kezét kinyújtotta, s a sebre helyezte, érezve a belőle áradó sötétséget és homályt, majd mozgatni kezdte, hogy megtalálja ezek magját. Legolas vonaglott az érintése alatt, fájt neki, mintha lángolna a húsa, mégsem kiáltott fel, inkább némán szenvedett. Társnője szerencsére megtalálta a baj forrását, a kardszilánk helyét, így egy lépéssel közelebb került a sikerhez. Tenyerét rányomta a sebre, s elkezdte körkörösen masszírozni, hogy szétoszlassa a benne lévő gócpontot, de a hercegnek ez már túl sok volt: elkezdett küzdeni. Próbált elhúzódni az érintése elől, kapálózott és fájdalmasan kiáltozott. Hangja elnyomta a tündelány gyógyító igéit, aki szakadatlanul mormogta azokat, pedig barátja igencsak megnehezítette a dolgát. Szerencséjére azonban Thranduil közbelépett, az ágy másik oldalára sétált, és gyengéden, mégis határozottan lefogta a fia testét, így a herceg már viszonylag nyugton maradt, de halkan nyöszörgött. Tauriel, miután érezte, a góc eltűnik, kezébe vett néhány szál athelast, és elkezdte a seb tényleges gyógyítását. A vágásra helyezte a leveleket, s rászorította őket, majd az ősi, hatalmas erővel bíró, a valák által megalkotott szavakat kántálta.
- Menno o nin na hon i eliad annen annin, hon leitho o ngurth!  Menno o nin na hon i eliad annen annin...
Addig ismételgette, amíg nem érezte a jellegzetes melegséget és bizsergést a kezében, ami lassan bekúszott a sebbe, átjárva azt, mintegy gyógyító hullám, kiszívva a mérget és megsemmisítve azt. A fekete mágia azonban makacsul kitartott, nem adta meg magát egykönnyen, így Tauriel minden erejét latba vetette, hogy elűzze, teste megfeszült, amint a sötétség egy lökés kíséretében elhagyta barátja testét.

   Legolas sikolyai egy pillanat alatt abbamaradtak, többet nem vergődött, ernyedten rogyott a párnák közé. Thranduil elengedte fiát, s pár lépéssel a falnak támaszkodó, remegő tündelány mellett termett. A vállára tette a kezét, mire ő megkönnyebbülten csillogó szemel felnézett rá. Közel volt ahhoz, hogy elsírja magát a boldogságtól, de nem tette, inkább a hercegre összpontosította a figyelmét, aki halkan pihegett, mellkasa hullámzott, arcán verítékcseppek gyöngyöződtek, elkeveredve a fájdalom által előcsalt könnyekkel. Új kötést helyezett a sebre, gyengéden rögzítette, majd átadta a helyét a királynak. Thranduil addig ült a fia ágya szélén, és fogta a kezét, amíg lélegzete egyenletessé nem vált, és álomba nem szenderült.
- Meddig fog aludni? - kérdezte, és felállt.
- Talán csak az éjszakát alussza át, de lehet, hogy egy napig, nem tudom biztosan. Ráfér a pihenés, sok mindenen ment keresztül ez alatt a két nap alatt. A legjobb lesz, ha hagyjuk is.
- Neked is pihenned kellene, hiszen napok óta nem aludtál. Legolas már nincs életveszélyben.
- Amíg vissza nem nyeri a régi erejét, nem lehetek teljesen nyugodt. - mondta a lány. - Ha kell, a teljes felgyógyulásáig lemondok az alvásról.
Az uralkodó alig észrevehetően elmosolyodott.
- Rengeteget tettél a fiamért, többet, mint amennyit el tudsz képzelni. Hűséged és áldozatvállalásod nem marad jutalom nélkül. - szólt, majd elhagyta a szobát.

   A tündeherceg majdnem fél napig aludt, de ez alatt a tizenkét óra alatt sok minden történt. Legelőször is, reggel Galaeth visszatért a nyugati határról, s első útja természetesen a húgához vezetett, akit barátja mellett virrasztva talált meg; karikás szemekkel, fáradtan, de boldogan. Szorosan megölelgette, és részletesen kifaggatta a történtekről, aztán megvizsgálva Legolas kijelentette, tökéletes munkát végzett. Ugyanezen a délelőttön felelősségre vonták az őrt, akit a gyógynövényért küldtek, s bár tudott magyarázattal szolgálni, a király durván lefokozta, amivel Tauriel teljesen egyetértett. Azért a sok szenvedésért, amit okozott, ez volt a legkevesebb.
Végül napközép környékén, az ablakon bekúszó napsugarak fényénél felébredt Legolas. Első pillantása az apjára, a következő Taurielre esett, akik az ágy oldalánál álltak.
- Ada. - suttogott a fiú, és pislogott néhányat, hogy kitisztuljon előtte a kép.
- Itt vagyok, ion-nín. - felelte az uralkodó. - Minden rendben. Hamarosan meggyógyulsz.
Ez így is lett. A herceg állapota rohamosan javult, napról-napra erősödött a gondos ápolásnak köszönhetően. Nemsokára már segítség nélkül is fel tudott ülni, önállóan evett és ivott, pár nappal később pedig már a lábra állással is megpróbálkozott, amit a séta követett. Tauriel szinte mindig mellette volt, ápolta és vigyázott rá, társaságot adott neki, és segítséget nyújtott. Megtette ezt Thranduil helyett is, aki fia gyógyulásával párhuzamosan kezdett visszatérni a régi, hideg viselkedéséhez, ami alaposan meglepte a két barátot, de nem beszéltek róla, kerülték a témát. Egy éjszaka azonban, amikor eljött meglátogatni a húgát, rákérdezett Galaeth-nél, hogy szerinte miért van ez így.
- A király, még ha nem is mutatja ki, szereti Legolast, és most, hogy majdnem meghalt, megijedt, hogy elveszítheti a családja utolsó tagját, így előtört belőle az apai ösztön, és nem rejtette el az érzelmeit. Talán azt akarta, hogy Legolas tudja, ott van vele és vigyáz rá. Most viszont, hogy túl van az életveszélyen, ismét olyan rideg lesz, mint eddig.
- De miért?
- Thranduil nem szereti, és nem is szokta kimutatni az érzelmeit. Alapos ok kell hozzá, hogy ezen változtasson, és akkor is csak ideig-óráig. Ő ilyen, nem lehet rajta változtatni.
- Régebben máshogy viselkedett?
- Nem tudom, ezt az idősebb harcosoktól kellene megkérdezned.
Tauriel bólintott, és nem kérdezett többet, s a témát sem hozta fel újra, elvégre most Legolas gyógyulása volt a legfontosabb.

   Tíz nap telt el az athelas megérkezte óta, s mostanra a fiú kezdett közelíteni a régi énjéhez, erő és egészség szempontjából, ám Tauriel tudta, még közel sem épült fel teljesen. Számtalanszor kérlelte, ne erőltesse meg magát túlságosan, ne töltsön túl sok időt a szabadban, és óvatosan, fokozatosan terhelje magát, mire a herceg csak mosolyogva rázta a fejét, és kérte, hogy ne aggódjon annyit. A tündelány úgy vélte, ezt teszi, hiszen már nem volt éjjel-nappal mellette, a szabadidejében pihent, Galaeth-szel volt, vagy a palotához közeli erdőrészben sétált. Most is ezt tette.

   Éjszaka volt ugyan de ez nem akadályozta meg abban, hogy sétáljon. Szerette ezt a napszakot, mert ilyenkor senki sem zavarta, egyedül lehetett a gondolataival, csak a csillagok és a Hold fényeskedtek, egyébként félhomály uralkodott, tünde-szemének ez azonban nem jelentett problémát, és a többi érzéke is megbirkózott a helyzettel.
Hirtelen hangot hallott a háta mögül. Valaki követte. Villámgyorsan megfordult, előhúzta a kését, és harcra készen állt; s bár éles szemei nem láttak senkit a holdfényes éjszakában, tudta, nincs egyedül.
- Ki vagy? - kérdezte. - Lépj elő!
Hallotta, hogy a rejtélyes alak közeledik, és lassan kilép a fák közül, mire megfeszítette izmait, és felkészült a küzdelemre. Amikor azonban meglátta, hogy ki az, nagyot sóhajtott, és fegyverét visszatette a helyére.
- Mit keresel itt? A palotában kellene lenned. Nincs nálad fegyver, a környéken pedig orkok kószálnak, ráadásul még nem gyógyultál meg teljesen.
- Nem gondolod, hogy túl sokat aggodalmaskodsz? - kérdezte Legolas halvány mosollyal az ajkán.
A szokott ruhájában volt, hosszú, szőke haját és gyönyörű arcát megvilágította a holdfény. Mint mindig, most is királyi megjelenése volt. A kötés azonban még az ingén keresztül is tökéletesen látszott, s ezt a kidudorodást nézte Tauriel. A kötést most nem itatta át a vér, mint három nappal ezelőtt, de a lányt akkor is elszomorította és felkavarta.
- Még nem nyerted vissza a teljes erődet. - mondta. - Könnyen elfertőződhet a seb, és akkor az athelas sem biztos, hogy vissza tud hozni.
- Ne aggódj már folyton! - kérte Legolas. - Jól vagyok, hidd el. Egy kis séta nem árthat meg.
- Jobb az óvatosság. Ha még egyszer olyan állapotban látlak, akkor én...- A vörös hajú hangja itt elcsuklott.
- Akkor te? Mit fogsz tenni?
- Fogalmad sincs, milyen közel jártál a halálhoz. - suttogta a lány. - Az az ork kis híján megölt. Amikor leestél a lóról, azt hittem, meghaltál, de az utána következő időszak sem volt jobb. Két napon keresztül, minden pillanatban azon rettegtünk, hogy elveszítünk. Amíg magadnál voltál, hánykolódtál a fegyver mérgének hatása miatt, az arcod szinte eltorzult a fájdalomtól. Reszkettél, mert lázas voltál, alig győztem cserélgetni a homlokodon a borogatást. Ami a sebedet illeti, életemben nem láttam még csúnyábbat. Hosszú volt, mély, és fekete az alvadt vértől. Kész csoda, hogy nem fertőződött el. Tisztában vagy vele, hogy mennyire aggódtunk? Mindenki. Én, a harcosok, Thranduil...
- Az apám? - kérdezte hitetlenkedve a herceg.
- Igen, apád is itt volt. Minden nap bejött, és kérdezősködött utánad, igazán aggódott érted. Én végig veled voltam, nem mozdultam mellőled. Régen féltem ennyire, hogy elveszítek valakit, aki fontos nekem.
A tündeherceg némán hallgatta a lány szavait. Meglepődött. Tauriel annyira aggódott érte, hogy képes volt három napig virrasztani mellette. Az apját érdekelte, hogy mi van vele, a lány utolsó szavaitól pedig végképp elképedt. Aki fontos nekem. Ezek szerint ő is érez iránta valamit? Belenézett a falevélzöld szempárba. Tauriel arcán alig észrevehetően ugyan, de aggodalom tükröződött. Legolas döntött.
Jobb karjával előrenyúlt, és megfogta a lány jobb kezét, mire ő megdermedt, ám kezét mégsem húzta el, csak várta, mit tesz vele. A fiú a tündelány kezét odatette a szívéhez, és ott tartotta. Tauriel érezte barátja szívének dobbanásait.
- Érzed? - kérdezte halkan a szőke. - Érzed, hogy ver a szívem? Erős, egészséges és életerős. Nem fekszem hidegen és fehéren egy sírban. Életben vagyok, és ezt csak neked köszönhetem. - suttogta, majd a lány legnagyobb zavarára az ajkához emelte a kézfejét, és  puha csókot lehelt rá, majd megfordította a tenyerét, s az arcához szorította.
Tauriel szíve szaporábban vert, légzése felgyorsult. Kezdett megijedni, s ezt minden bizonnyal Legolas is megérezte, mert kezét már nem tartotta satuban, hanem óvatosan visszaengedte az oldalához.
- Köszönöm. - mondta még egyszer.
A vörös hajú igyekezett úrrá lenni zavarán.
- Nem kell megköszönnöd, te is megtetted volna értem. A jó szerencsének, és a valáknak köszönhető, hogy idejében tudtam segíteni. - jelentette ki.
- Ha te akkor nem vagy, én már halott lennék. - nézett a szemébe a fiú.
- Erre ne gondolj most. A lényeg az, hogy...
Tauriel már nem tudta befejezni a mondatot. Legolas hirtelen a száját az övéhez nyomta, és gyengéden, kedvesen fosztogatni kezdte a rózsaszirmokat, harapdálva, lágy puszikat lehelve a duzzadt ajkakra. Nem volt benne fűtő szenvedély, inkább csak kóstolgatás volt, de oly régóta áhítozott már utána, hogy amikor végre megtehette, nem akarta abbahagyni. Főleg, mert partnere viszonozta a csókot, s átölelték egymást, a karjaikban tartva a másik testét. A herceg csak akkor húzódott el, amikor elfogyott a levegőjük, és csak azért, hogy megbizonyosodjon róla, a lány is ugyanúgy akarja ezt. Szemében vágyakozás és sóvárgás volt, miközben újra közelített, ám egy pillanattal ajkaik találkozása előtt Tauriel hátralépett, és mélyeket lélegzet, hogy kitisztuljon a feje. Hogy tehetett ilyesmit?
- Most mennem kell. - hadarta, és elrohant.
Legolas csak állt ott, és epekedve nézett a távozó lány után, de egyúttal kérdések százai cikáztak a fejében. Miért szaladt el? Valamit rosszul csinált? Túlságosan rámenős volt? Bármennyire is akarta, egyikre sem tudott válaszolni, de megfogadta, előbb-utóbb kideríti az okot.

   Tauriel teljes erőből rohant, az adrenalin szinte repítette, izmai alig dolgoztak, így nem fáradt el, pedig nehéz terepen át vezetett az útja, le egészen a folyóhoz. A partvonal alsó szikláira menekült, oda, ahová a legnehezebb volt lejutni, neki mégsem okozott gondot. Egyedül akart lenni, hogy tisztán gondolkozhasson. Még most sem akarta elhinni, ami történt. Legolas megcsókolta, ő pedig visszacsókolt! Engedte, hogy megfogja a kezét, hogy az ajkához érintse, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Odaadta magát neki.
- Te teljesen megőrültél. - suttogta magának vádló hangon.
Kapkodva vette a levegőt, a vér száguldva cikázott át az erein, bőre meg-megremegett, ajka égett a fiú szájának érintésétől. Mikor visszagondolta a vele eltöltött percekre, érzékei újra felkorbácsolódtak. Nem tehetett róla, egyszerűen jól esett neki as herceg érintése, még ha oly bűnös is volt. Legolas bőre puha és bársonyos volt, kellemesen meleg, mintha a tábortűz, vagy a kandalló mellől állt volna fel. Haja akár egy selyem zuhatag. Az ajkai pedig... Szavakkal alig lehet kifejezni. Teltek és tökéletes ívűek, kellemesen vöröslenek, az íze pedig még a méznél is édesebb. Minden pillanatban, amikor száját az övéhez érintette, úgy érezte, lángolva hull darabokra a boldogságtól. Sosem tapasztalt még ehhez foghatót, olyan érzések tomboltak most benne, amiknek a létezéséről sem tudott. Megérintette ajkát, ami bizseregni kezdett, már a gondolat hatására is. Annyira elmerült ezekben az emlékekben, hogy észre sem vette, valaki leereszkedik a sziklákon, és megáll mögötte.

   Galaeth volt az, a szokott ruhájában, ami fölé sötét köpenyt húzott, fekete haja ki volt engedve, csak két tincset font be, és fogott össze a tarkóján. Szeme gyémántként fénylett, mintha a csillagok fénye áradna belőlük, de ez a ragyogás most aggodalomtól volt terhes.
- Tauriel! - szólította meg a húgát. - Jól vagy?
A vörös hajú villámgyorsan hátrafordult, de nem állt fel, helyette megpaskolta maga mellett a helyet, némán kérve, hogy üljön le. A tündenő érezte, komoly és fontos dolgokról lesz szó, így megtette, amit kért.
- Valami baj van? - kérdezte újra. - Mi történt, hogy így elbújtál?
- Legolas megcsókolt, hosszan és valósan. - felelte egy pillanatnyi hezitálás nélkül a lány. - én pedig visszacsókoltam.
- Hogy mit csináltatok? - Galaeth szeme tágra nyílt a döbbenettől és a hitetlenkedéstől. - De miért? Hogy történt?
Tauriel részletesen beszámolt a történésekről, nem hagyva ki egyetlen apró mozzanatot sem.
- De aztán észbe kaptam, és befejeztem, mielőtt komolyra fordulhatott volna a dolog. - fejezte be az elbeszélést.
- Szerintem már ez is elég komoly volt. - sóhajtott fel a fekete hajú. - Na mindegy. Legalább jó érzés volt?
Az, hogy valami lányos témára terelte a szót, némileg megnyugtatta a tündelányt, aki amúgy is régen beszélgetett ilyen kötetlenül, úgyhogy készségesen válaszolt:
- Hihetetlenül jó! Tudom, hogy nem lenne szabad ezt mondanom, de annyira élveztem! Nem volt tolakodó, olyan gyengéd volt és óvatos, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék. Vigyázott rám, én pedig tudni akartam, milyen érzés a karjában lenni, így visszacsókoltam. Sosem éreztem magam ilyen biztonságban.
- Mégis elhúzódtál.
- Igen, mert rájöttem, amit teszek, azért komoly büntetést kaphatok ha kiderül; és nem tudtam, mi lesz abból a csókból. Kis híján teljesen elvesztettem az önuralmamat, amit pedig nem engedhettem. Legolasra sem vetett volna jó fényt, ráadásul még nem gyógyult meg teljesen, vigyáznia kellene magára. Hé, most mi a baj?

   Észrevette, hogy Galaeth arca elkomorul, szeme a távolba réved, miközben egész teste megfeszült. Úgy tűnt, lélekben valahol máshol van, más dolgokat lát, nem a vadul dübörgő folyót. Testvére hangjára visszatért ugyan a jelenbe, de a baljós érzelmek továbbra is ott lebegtek körülötte. Tauriel aggódva közelebb húzódott, átölelte, és odabújt hozzá, hogy megnyugtassa.
- Jól érzed magad? Válaszolj, Galaeth! Mi a baj? - kérdezte egyre inkább ijedten, és a vállára hajtotta a fejét.
- Nincs baj, csak...
- Csak? Mondd már el, ne rémítgess!
- Sok baj fog még származni ebből, kicsit lány. - suttogta a nő, húga buksijának támasztva a fejét. - Olyan bonyodalmakat szül ez a csók, amikre mi nem vagyunk felkészülve. Talán nem most, lehet hogy száz év múlva, de előbb-utóbb biztosan. Félek, akkor én már nem leszek itt, hogy segítsek neked.
- Ne aggódj, a csók nem fog kitudódni. Holnap megbeszélem a dolgot Legolasszal. - Ásított, és lehunyta a szemét. - De most inkább pihenek.
- Rád is fér. - mosolyodott el halványan a tündenő.

   Tauriel a szíve mélyén tudta, testvérének igaza van. Nagy baj lehet még ebből, de nem érdekelte. Megmentett egy életet, aki az egyik legkedvesebb volt számára. Csak ez számított, semmi más.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ez miért van?

(Lúthien, 2015.06.12 19:55)

Néha ha írok egy kommentet, akkor leírok egy hosszú szöveget, de előfordul, hogy csak az első mondatot küldi el. Eddig 2x fordult elő. Most, és azt hiszem a 6. fejezet körül. Pedig most is tök sokat írtam, és kérdeztem is. :(

Re: Ez miért van?

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.13 10:03)

Szia!
Ezt én is meg szoktam kérdezni magamtól. Be van állítva, hogy ha jön egy hozzászólás, akkor kapok egy levelet az e-mail fiókomba, és ott mindig leírja a hosszabb szöveget, és az alapján szoktam válaszolni. Igen, emlékszem hogy egyszer egy hosszú kommentet írtál, és ha jól emlékszem, az e-mail alapján válaszoltam. A mostanit is olvastam, és azt kérdezted, miért nem fogja fel Tauriel, hogy szereti Legolas?
Nos, ez kicsit bonyolult. Ugye ők ketten jóformán együtt nőttek fel, a legjobb barátok, bajtársak, szinte testvérként tekintenek egymásra. Annyira megszokott ez a helyzet, hogy Tauriel el sem tudja képzelni hogy ez máshogy legyen, csakhogy Legolas már hosszú ideje táplál iránta gyengédebb érzelmeket. A számtalan apró geszust - az öleléseket, a puszikat, a simításokat és a mélyreható pillantásokat - a lány csak a barátság jeleinek tartja, egészen a csókig. Ekkor már van annyi élettapasztalata, hogy tudja, mit jelent egy csók, de talán még magának sem meri bevallani, mit érez. Mint ahogy azt olvashattad, nem húzódott el, hanem visszacsókolt, s ettől bizony megzavarodott, ugyanis nem tudta, helyes-e amit tett.
Az, hogy mi lesz ennek a következménye, majd később derül ki, de mint ahogy azt már nem egyszer éreztettem, ez egy Legoriel (Legolas & Tauriel) fanfic, tehát a végén, sőt, az előtt minden jóra fog fordulni. A sok szenvedés és fájdalom után ez a két szív valahol össze fog érni. Ezt megígérem :)
Az enyhe spoiler-ért bocsánat!

Köszönöööm! ❤

(Lúthien, 2015.06.11 20:32)

Erre a részre vártam már mióta!

Re: Köszönöööm! ❤

(Lúthien, 2015.06.11 20:43)

Jah, és mikor várható folytatás?

Re: Re: Köszönöööm! ❤

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.11 22:53)

Szia Lúthien!
Örömmel jelentem be, hogy már szombaton fent lesz a huszadik fejezet! :)
Na igen, gondoltam hogy az az ominózus jelenet sok női szívet megdobogtat, köztük az enyémet is, de ekkora sikerre azért nem számítottam. Szép estét! ;)

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

(Viki, 2015.06.06 10:18)

MI VAN?!Én ezt nem értem.........ÚRISTEN!!!!Oké kérek 2 évet mire ezt feldolgozom,csak kettőt.Oké,oké,oké......huh...... a hideg futkos a hátamon!Detti nem szégyenled magad?!Így rám hozni a frászt!Szerintem csak egy kicsit voltam távol az őrülettől.Á én ezt nem bírom ki!!!!!

Re: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.06 11:09)

Ne már, azt hitted hagyom, hogy Legolas meghaljon? Oké, tényleg egy fél hajszálon múlt, de a végére minden megoldódik. Khm, majdnem minden. De te akartad annyira tudni, mi fog történni! :)

Re: Re: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

(Viki, 2015.06.06 11:14)

Oké........nyertél.....

 

 

Képgaléria


Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Június / 2018 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 43288
30 nap: 528
24 óra: 26