Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet

2014.08.24

   Tauriel azon az éjszakán nyugtalanul aludt. Forgolódott, motyogott álmában; újraélte mindazt, ami történt vele. Teljesen összegyűrte a lepedőt, a takarót lerúgta magáról, a párna pedig a földön végezte, viszont ennek köszönhette azt, hogy időben fel tudott kelni az edzésre. A Nap első sugarai már megjelentek az égen, mikor a lány kinyitotta a szemét. Felült, ásított, majd felállt. Odasétált az ablakhoz, kinyitotta, és szívott egyet a még hideg, friss levegőből. Ezután elővette a késeit, és letisztította őket. Ellenőrizni akarta az íját, de eszébe jutott, hogy tegnap elvették tőle, mert egy másikat fog kapni. Kiengedte, majd ujjaival átfésülte kócos haját, és a tegnapihoz hasonlóan befonta. Kinézett, és látta, hogy a Nap félig már előbújt, úgyhogy fogta a késeit, kiment a szobájából, le a keleti szárny elé. Sikerült megjegyeznie az útvonalat, egyszer sem ment másfelé, s pontban akkor ért a megbeszélt helyre, amikor a Nap teljesen megvilágította a palotát.

   Thranduil és Legolas már ott voltak. Tauriel fejet hajtott a király előtt.
- Pontos vagy. - jegyezte meg Legolas. A lány nem mondott semmit.
- Nos, Tauriel, bizonyára emlékszel, hogy miért vettem el tegnap az íjadat. - szólt Thranduil.
- Igen, uram. Azért, mert túl nagy nekem.
- Pontosan. Éppen ezért kapsz egy hozzád valót.
A lány kérdőn nézett rá, sehol sem látott íjat.
- Ez lenne az. - mondta Legolas. Tauriel odafordult.
   A herceg kezében egy tiszafa íj volt. A lány remegő kézzel elvette a fegyvert, és közelebbről is megnézte. Az íj simára volt faragva, és levelek meg indák voltak belevésve, már fel is volt ajzva. Legolas adott még neki egy bőrből készült puzdrát, benne hosszú, tűhegyes végű nyilakkal. Tauriel szóhoz sem jutott ámulatában, soha nem kapott még ilyen gyönyörű ajándékot.
- Ez tényleg az enyém? - kérdezte meghatottan.
- A tiéd. Most lőj vele egyet! - utasította Thranduil.

Tauriel felcsatolta a vállára a puzdrát, és megfogta az íjat. Előhúzott egy vesszőt, és ráillesztette az idegre, azt nagy gonddal kihúzta, majd elengedte. A nyíl úgy repült, mint egy álom, és mélyen belefúródott a rönkbe. Ugyan a cél közepét nem találta el, a lány így is nagyon boldog volt.
- Nem jó. Rossz a technikád. - lohasztotta le kedvét a király. Ne az íjat nézd, hanem a célra koncentrálj. Ügyelj rá, hogy finoman engedd el a húrt, és ne remegjen a kezed. Legolas, mutasd meg neki!
A fiú egy mozdulattal vette ki a nyilat, tette rá a húrra, és lőtte ki. Hibátlan lövés volt.
- Te következel.
A lány újból megpróbálta, ezúttal királya tanácsait követve. Ez a lövés jobb lett, mint az előző, de még közel sem tökéletes.
- Újra. - utasította Thranduil.
Tauriel megint tett egy kísérletet, de ekkorra már kissé elbizonytalanodott, és Legolas ezt rögtön észrevette. Bár még csak egy napja ismerte, megkedvelte a harcias tündelányt, és nem akarta, hogy apja elvegye a kedvét. Így hát odaállt mögé, és halkan mondta neki, mit hogyan tegyen.
- Ha lazábban fogod az íjat, akkor nem fog remegni a kezed. Kicsit döntsd meg, hogy ne mozduljon el a nyíl. A húrt addig húzd hátra ameddig csak tudod. Várj, segítek. - ekkor a lány mellé állt, és vele együtt tartotta az íjat, és húzta ki az ideget. Amikor kezük összeért, Tauriel izmai megfeszültek, bőre megremegett, de végül Legolasszal közösen kilőtte a nyilat, bele a közepébe.
- Látod, nem nehéz ez. - mosolygott a fiú.
- Igazad van. Köszönöm. - mondta lesütött szemmel a lány. Thranduil parancsára még ellőtt jó pár vesszőt, majd áttértek a késdobásra. Tauriel még sosem próbálkozott ezzel, úgyhogy volt mit tanulnia. Legolas megmutatta, hogyan kell, és a lány próba szerencse alapon utánacsinálta. A kés elérte ugyan a céltáblát, de nem állt bele. A vörös hajú bosszúsan vette fel a fegyvert.
- Nem elég erős a dobásod. - állapította meg Thranduil. - Ha nem elég erős, akkor nem tudod majd megölni az ellenséget.
- Képzeld azt, hogy a farönk egy ork, aki le akar lőni. - tanácsolta Legolas.
- Igen. Gondolj arra, hogy miatta vesztetted el a családod. Ő az oka, hogy már senkid sincs. Szedd össze minden erődet és dühödet, és úgy dobj.
A lány bólintott, és újra megpróbálta. Látta maga előtt a nagy, fekete orkot, amelyik megölte az apját. Teljes erőből elhajította a kést, ami csaknem markolatig fúródott a fába.
- Sikerült! - motyogta boldogan.
- Még gyakorold, de elsőnek nem rossz. - mondta a király.
   Tauriel arca felderült a dicséret hallatán. Ezután még tízszer dobott, és ebből hét betalált. Az edzés végén a két fiatal tünde párbajozott egymással. Legolas győzött, mert megkarcolta a lány sérült karját, mire Taurielnek a fájdalomtól kiesett a kés a kezéből. A herceg a torkához szorította kését.
- Egyszer fent, egyszer lenn, nem igaz? - kérdezte kárörvendően.
A lány vágott egy grimaszt, majd egy hirtelen mozdulattal a fiú bordái közé könyökölt. Legolas a fájdalom miatt engedett a szorításán, így Tauriel kiszabadult. Felvette a kést.
- Igazad van. - súgta negédesen.
- Ez szabályosnak számít? - kérdezte apjától a fiú.
- A harcban nincsenek szabályok. Tauriel megtette, amit tudott. A tényen, hogy veszített, még nem változtat, de okos megoldás volt. - hangzott a válasz. - Edzésnek vége, mehettek.

   A lány meghajolt, és a szállása felé vette az irányt. Útközben összetalálkozott Galaeth-szel.
- Hol voltál? - kérdezte a nő.
- Edzésen. - válaszolta titokzatosan Tauriel.
- Edzésen? Gyere, menjünk reggelizni, ott majd elmeséled.
Együtt az étkezőbe mentek, és leültek a tegnapi helyükre. Az asztalon sorakozó kosarakból a lány kivett egy almát, és beleharapott.
- Mesélj, milyen volt az edzés? - kíváncsiskodott Galaeth.
- Sok mindent tanultam. Kijavítottam a hibáimat, amiket lövés előtt ejtek, és megtanultam kést dobni. A végén pedig párbajoztam Legolasszal. Apropó, Legolas. Nagyon kedves volt, segített kiköszörülni a hibákat, és hasznos ötleteket adott. - sorolta a lány.
- Ezt hogy érted?
- Odaállt mellém, és segített hibátlanul kilőni a nyilat, és a késdobásnál is mondta, mit tegyek.
- Valóban? - húzta fel a szemöldökét Galaeth.
- Igen. Miért, baj?
- Dehogy, csak meglepő.

 

   A reggeli maradék részében Tauriel megette az almáját, ivott egy pohár teát, és beszélgetett a hozzá közel ülőkkel, főleg Galaeth-szel és Rawionnal. Talán negyed óra telt el így. A Nap már besütött az étkező ablakán, és fénye rávetült az ajtóra. A tündék szinte egyszerre álltak fel, és hagyták el a termet. Galaeth intett Taurielnek, hogy maradjon mellette.
- Hova megyünk? - kérdezte halkan a lány.
- A trónterembe, eligazításra.
A fiatal tünde nem tudta, hogy ez mit jelent, de azt tette, amit Galaeth: beállt a menetbe, és csendben maradt.

   A trónterembe érve a harcosok felsorakoztak királyuk előtt, fejet hajtottak és várták a parancsot. Thranduil lassan végignézett rajtuk, tekintete meg-megállapodott néhányukon, köztük Taurielen. A lány pár pillanatig állta a tekintetét, de végül kénytelen volt elfordítani a fejét.
- Ma nem lesz nehéz feladatotok. - mondta végül a király. - Fésüljétek át az erdőt az Út és a folyó közt! Váltsátok le a határőrzőket, és visszaérve tegyetek jelentést! Egy másik csapat kövesse a tegnap elűzött orkok nyomát és győződjenek meg róla, hogy valóban elhagyták az erdőt!
A harcosok némán bólintottak, majd távoztak. Tauriel Galaeth csapatával indult el, ám Thranduil utána szólt.
- Te itt maradsz! - jelentette ki a király, mire a lány megállt, és megfordult. - Még nem ismered ki magad itt eléggé. Legolas vezetésével bejárod a palotát, megjegyzed, mi hol van, és mi a leggyorsabb út oda. Legolas a lépcsőnél vár. Három napot kapsz.
- Értettem, uram. - hajtott fejet Tauriel, és a lépcsőhöz ment. Egy kicsit bántotta, hogy nem mehetett a többiekkel; de örült is, hogy felfedezheti a palotát.

   A herceg valóban ott állt a lépcsőnél. Friss volt, és energiával teli, mintha tegnap nem is csatázott volna. Alig észrevehetően elmosolyodott, amikor meglátta a felé igyekvő lányt.
- Készen állsz? - kérdezte Taurieltől.
- Igen. Hol kezdünk?
- A felsőbb szinteken, és a hét folyamán egyre lejjebb megyünk. Jó lesz így?
- Tudod jól, hogy nincs választásom.
- Igaz. Gyere, induljunk.
Felmentek a lépcsőn. Tauriel mindent alaposan megnézett, a levélmintákkal díszített oszlopoktól kezdve az ablakkeretek kőből kifaragott indáin át a korlát faragásáig. Hat lépcsőfordulót számolt meg, amíg meg nem álltak a palota legmagasabb pontján. Innen mindent tökéletesen lehetett látni, bár sötétebb volt, mint a palota többi részén. A falon apró ablakok voltak, az ezeken beszűrődő fény világította be valamelyest a folyosót.
- Olyan, mint egy őrhely. - jegyezte meg Tauriel.
- Lényegében az is. Mindig őrködnek itt néhányan. - magyarázta Legolas, és az egyik sarok felé nézett. Tauriel követte a pillantását, és egy őrt látott meg. Aztán egy másikat is, az ellenkező sarokban. Meglepődött, hogy nem vette azonnal észre őket, de más miatt is.
- Ebből a szögből valahogy más a palota. - figyelte meg.
- Hogy érted?
- Tágasabbnak tűnik, mint odalentről, és mintha nagyobb szintekre tagolódna.
- Van benne igazság. Amit mi palotának nevezünk, az csak a hatalmas barlangrendszer legnagyobb ürege, több tucatnyi kisebb barlang is van a közelben. A palotát három részre lehetne osztani. A felső szinteken vannak a lakóhelyiségek. Alattuk a trónterem található, az a középső szint. Lent, a barlang mélyén pedig a börtön és a kincstár van. - sorolta Legolas.
- Börtön? - a lány nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen szép helyen börtön is lehet.
- Igen. Ne aggódj, a mieink közül eddig még senkit sem kellett bezárnunk. - nézett Legolas Taurielre.
- Ezt örömmel hallom. - mondta vidám hangon, ám mosoly nélkül Tauriel.
- Ma a felső harmadot járjuk be. Ezt a helyet csak kilátónak nevezzük. Ez alatt egy szinttel két szoba van, apáé és az enyém. Gyere.
Lementek egy szintet. Tauriel azonnal észrevette az ő szobájának szintje és az e közti különbséget. Itt valahogy minden szebb volt. Az oszlopok véseteit tökéletes pontossággal készítették, a padló csillogó márvány, a fal simára van csiszolva. A fiatal tündelány ámulattal nézett körül.
- Ez gyönyörű! Nem is tudom, mit mondjak.
- Megértem. Pedig nem is ez a legszebb hely a palotában.
- Van olyan, ami még ennél is csodálatosabb? - húzta fel kérdőn a szemöldökét a lány.
- Igen, de azt majd máskor mutatom meg. Szereted a rejtett utakat?
- Igen.
- Helyes. Hogy lehet innen a kilátóra jutni? - kérdezte váratlanul Legolas.
- Fel kell menni a lépcsőn.
- Az a mindenki által ismert útvonal. Van másik is.
- Tényleg? Hol? - kíváncsiskodott Tauriel.
- A folyosó végén, megmutatom.
Elsétáltak a nagy, szépen kidolgozott ablakok előtt, és megálltak a falnál. Tauriel várakozóan nézett Legolasra. A herceg végül nagy kegyesen rámutatott a titok nyitjára. A folyosó jobb oldali falán lévő kidudorodást megfogta, és befelé tolta, mire egy akkora rés nyílt a falban, amekkorán egy tünde át tud menni. A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Hallott titkos utakról szóbeszédeket, de álmában sem hitte volna, hogy igazak. Benézett a résen. Egy folyosót látott, ami felfelé ment, és egyet kanyarodott. Legolas bezárta az ajtót, olyan könnyedén, mintha csak egy kunyhó bejáratát csukná be. Taurielre nézett, és az arcát fürkészte. Nem volt nehéz kitalálnia, mire gondol. A tündelány szemében először döbbenet, majd csodálat tükröződött.
- Hihetetlen. - suttogta. - Több ilyen átjáró is van?
- Ezen a szinten ez az egyetlen, de sok más szép dolog van itt, amit érdeme megnézni.
- Akkor menjünk! - indult el a lány.

   Délig végigjárták a felső harmadot, közben Legolas részletesen elmondta, mi micsoda, miből és miért épült, és mesélt a palota történetéről is.
- A másodkorban a nagyapám, Oropher az Anduin keleti partjáról észak felé húzódott vissza, Nősziromföldén túlra. Aztán a harmadkor ezredik évében a Homály elérte az erdőt, az erdőtündék észak felé húzódtak, végül apa itt, az erdő északkeleti peremén alapított birodalmat. Erődöt emelt, és földalatti csarnokokat építtetett hozzá. Ez most a palota. Bár most is gyönyörű, azt mondják, lehetett volna jobb is; de ahhoz több jártasság és hatalmas vagyonra lett volna szükség.
- Az erőddel mi lett? - kérdezte a lány. - Elég jól ismerem az erdőt, de még nem láttam.
- Azt lerombolták az orkok egy csata után. - hangzott a válasz. - De a csarnokokat nem tudták bántani, mert szétvertük a seregüket.
Tauriel némán gondolkodott. Ő egy őslakos erdőtünde volt, az ősei azok közül a tündék közül valók, akiket elriasztott a Ködhegység, és addig késlekedtek az Anduin völgyében, hogy soha nem érték el a Tengert.
- Azt hiszem, mára végeztünk. - állt meg Legolas a lépcsőnél. Sajnálta, hogy olyan gyorsan eltelt az idő. Még mondani akart valamit Taurielnek.
- Valóban. Köszönöm, hogy körbevezettél. Érdekes volt, és sokat tanultam. - a lány már indulni készült, és hátrált pár lépést.
- Tauriel, egy pillanat! - szólt utána a herceg pár pillanat habozás után.
- Igen? - Tauriel megfordult, és kérdőn Legolasra nézett.
- Semmi, hagyjuk. - gondolta meg magát a fiú.
- Na, mondd! - nógatta a lány.
- Semmi, nem fontos. - legyintett Legolas.
- Igazán elmondhatod, tartom a szám.
- Hagyjuk, nem érdekes.
- Kérlek, nekem el...
- Azt mondtam, hagyd! Semmi közöd hozzá! Törődj a magad dolgával, és engem hagyj békén! - dörrent rá Legolas Taurielre.
A lány elsápadt, levegőt is elfelejtett venni, annyira váratlanul érte ez a kirohanás. Már bocsánatot akart kérni, de végül szó nélkül megfordult, és elment. Legolas a távozó tünde után nézett, és magában átkozta magát, amiért ilyen durva volt vele. Biztos volt benne, hogy Tauriel megutálta őt, s keze ökölbe szorult a gondolatra. A lány után indult, bár nem tudta, az merre ment. Minél előbb bocsánatot akart kérni Taurieltől, nem akart haragban lenni vele. Lement a lépcsőn, közben szaporán kapkodta a fejét, remélve, hogy meglátja a vörös fürtöket.

   Tauriel - maga sem tudta hogy - az udvaron kötött ki. Legolas eléggé felzaklatta, és a lány nem tudta, mi rosszat mondott, és lesz-e ennek további következménye. Bevette magát a fák közé, hogy egyedül lehessen a gondolataival. Tapasztalt erdőjáróként gyorsan haladt, pár perc után már eltűnt mögötte a palota. Ekkor megállt, leült a földre, és behunyta a szemét, hogy megnyugodjon, de alig lélegzet párat, neszt halott maga mögül. Kinyitotta a szemét, felpattant, előhúzta a késeit, és harcra készen állt.
- Ne ijedj meg, csak én vagyok. - szólalt meg egy ismerős hang.
- Rawion?
- Eltaláltad. - lépett elő a tünde. - Hogy kerülsz ide? A palotában kéne lenned.
- Neked pedig őrségváltáson! Egyébként mára véget ért a palota felfedezésére szánt idő, és... - Tauriel nem akarta elmondani idejöttének okát. - és unatkoztam, úgyhogy kijöttem. - füllentette.
Egy tündét azonban nem ilyen egyszerű átverni. Rawion alaposan szemügyre vette a lányt.
- Zaklatottnak látszol. - állapította meg. - Valami baj van?
- Nem, dehogy. - rázta a fejét a lány, és kicsit elszégyellte magát, amiért sorozatosan hazudik új barátjának. - Miért nem mentél a többiekkel?
- Tegnap súrolt egy nyíl, és elég csúnya a helye, ezért maradtam. Galaeth is itt van, meg a tegnapiak közül még páran.
- Itt van Galaeth?
- Igen, itt van.
- Végre valami jó hír. Hogy találtál meg?
- Láttam, hogy az erdőbe tartasz, és úgy döntöttem, megnézem, mit művelsz. Követtem a nyomaidat, és lám, rád találtam.
- Én nem hagytam nyomokat! - tiltakozott a lány.
- Dehogynem. Nézd csak! Van ott néhány letört ág, pár cérnaszál, és ha jól megnézed, a lábnyomaid is.
- Tényleg! Észre sem vettem őket.
- Egy tünde nyomait csak egy másik tünde képes észrevenni, és ő is csak akkor, ha nagyon ügyes. - magyarázta Rawion.
- Hát persze, hiszen te nyomkövető vagy! - eszmélt rá Tauriel.
- Az bizony.
- Az állatok nyomait is tudod követni?
- Mi sem egyszerűbb! Megmutassam, hogyan kell?
- Igen! Minél többet tanulok, annál jobb.
- Rendben. Keressünk egy csapást.
- Útközben láttam néhányat, azt hiszem emlékszem a helyükre.
- Akkor gyerünk!
A lánynak sikerült megtalálnia az egyik csapást. Az út a magasra nőtt fű között vezetett, és alig volt észrevehető.
- Szerinted milyen állaté? - kérdezte Rawion.
- Valamilyen kisebb, talán nyúl vagy róka. Te tudod, milyen?
- Igen. Ez egy nőstény borz útvonala az odújához. Vannak kölykei is, talán négy-öt, és körülbelül tízhetesek.
- Hűha! - Tauriel teljesen elámult. - Honnan tudsz ilyen sokat? Én még a fajtáját sem tudtam megállapítani, te pedig szinte mindent azonnal tudtál.
Rawion elmosolyodott.
- A talajon ott vannak az anya lábnyomai, és ha jobban megnézed, a kölyköké is, de azok sokkal kisebbek. És mivel ez egy elég jól kitaposott ösvény, bizonyára a lakóhelyükhöz vezet. - magyarázta a fiú. - Nem baj, ha tévedtél, csak nagyon keveseknek sikerül elsőre.
- Taníts meg rá engem is! - kérte Tauriel. - Nagyon szeretnék én is ilyen ügyes lenni, mint te.
- Szívesen tenném, de attól tartok, nem lesz rá energiád. Naponta két edzésed van, és a gyógyítás kitanulása sem egyszerű. Mindezek az időből is elvesznek.
- Akkor majd kevesebbet alszok. - rázta meg a fejét a lány. - Kérlek, Rawion!
- Rendben, megtanítalak a nyomkövetésre. - egyezett bele a tünde, mert Tauriel kérlelő tekintetének nem tudott ellenállni.
- Köszönöm, ígérem, nem okozok csalódást! – mosolyodott el a lány. – Mi az első lecke?
- Ne siess annyira előre! – hűtötte le Rawion. A nyomkövetés nem játék. Sok év tapasztalata kell ahhoz, hogy eljuss arra a szintre, ahol most én vagyok.
- Miért, te mennyi ideig tanultad ezt?
- Húsz évembe került, míg mindent teljesen megtanultam, de a te esetedben persze ez másként lesz. Két évet adok, hogy a lehető legtöbbet megtanuld. Áll az alku?
- Igen! – vágta rá Tauriel. – És mi a lehető legtöbb?
- A lábnyomok felismerése és követése, a földön és a fákon lévő jelek megfigyelése, ösvények felkutatása és követése, lopózás és álcázás. – sorolta a fiú.
- Mindezt tökéletesen el kell sajátítanom két év alatt? Állok elébe!
- Remek, most viszont menjünk vissza a palotába, mert szerintem Galaeth is akar foglalkozni veled.
- Induljunk hát.
Alig tettek meg pár lépést, Rawion megtörte a csendet.
- Kérdezhetek valamit? – nézett a lányra.
- Persze.
- Hogy lehet az, hogy nem sírsz a szüleid miatt? Galaeth-el arra számítottunk, hogy nagyon bánatos leszel, és sokat fogsz sírni, csakhogy te tele vagy életkedvvel.
Tauriel nem válaszolt azonnal. Eszébe jutott a tegnap esti beszélgetése Legolasszal, és az, milyen jól esett neki, hogy valaki törődik vele. Most is ezt érezte.
- Úgy érzem, jobb, ha itt nem mutatom ki, mit érzek a családom elvesztése miatt. – mondta lassan, keresve a megfelelő szavakat. – Erős akarok maradni, és nem sírni, mert nem akarom, hogy gyengének tartsanak. A síráson már túl vagyok, most csak a jövőre szeretnék koncentrálni.
Rawion szeretettel nézett a fiatal tündére, aki félig még gyerek, mégis felnőttként viselkedik.
- Azt viszont tudnod kell, hogy rám és Galaethre mindig számíthatsz. – jelentette ki a fiú, és Tauriel vállára tette a kezét. A lány viszonozta a barátságos gesztust.
- Örülök, hogy két ilyen jó barátom van. – mondta csillogó szemmel, majd megölelte Rawiont, és a fiú is őt.
Legolas ebben a pillanatban hajtotta félre egy fa ágát. Tágra nyílt szemmel, elhűlve nézte az ölelést. Felötlött benne, hogy közbelép, de elvetette a gondolatot; hisz akkor meg kellene magyaráznia, miért leskelődött, és Tauriel bizalmát is végleg elveszítené. Így hát csendben maradt, és elrejtőzött a fák mögött. Néhány másodperc múlva Tauriel elengedte Rawiont.
- Most már tényleg induljunk. – mondta a fiú.

   A két tünde addig meg sem állt, amíg fel nem tűnt a palota tekintélyt parancsoló épülete. Legolas eközben halkan követte őket. Taurielt a fák árnyékából kilépve egy pillanatra elvakította a napfény. Gyönyörű, kora őszi idő volt.
- Keressük meg Galaeth-t! – javasolta, és már indult is, Rawion utána. – Nincs ötleted, hol lehet?
- Talán a gyakorlótéren. – tippelt a fiú. – Nézzük meg!
Már majdnem odaértek, amikor – nagy megdöbbenésükre – szembetalálkoztak Thranduillal. Szokás szerint fejet hajtottak.
- Úgy tűnik, mára eleget láttál a palotából. – jegyezte meg a király.
- Egészen napközépig jártuk a felső szinteket Legolassal, és igazán lenyűgözött a palota varázsa. – a lány a "varázs" szót szándékosan rakta a mondatba.
- Helyes. Mit kerestetek az erdőben?
- Beszélgettünk Tauriellel, - válaszolta gyorsan Rawion. – És...
- Megkértem Rawiont, hogy képezzen ki nyomkövetőnek. – szakította félbe Tauriel.
Thranduil alig észrevehetően feljebb vonta a szemöldökét.
- Beleegyeztél? – szegezte a kérdést Rawionnak.
- Igen, uram.
- Miért akarsz nyomkövető lenni? – fordult a király Taurielhez.
- Bármit kész vagyok megtanulni annak érdekében, hogy hasznos tagja legyek a csapatnak. – válaszolta határozottan.
Thranduil szemében felcsillant valami. Elégedettség? Helyeslés? Ki tudja.
- Ez esetben megengedem, hogy tanulj. – hagyta jóvá.
- Köszönöm, uram. – hajtott fejet a lány. Nagyon boldog volt, alig tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Rawion is szemmel láthatóan megkönnyebbült.

   A király elment, és ők folytatták útjukat a gyakorlótér felé. Miután a palota nagy részét megkerülték, végre odaértek. A téren éppen Galaeth és Hirannon párbaja zajlott. A harc már a vége felé járt, és nem sokkal később be is fejeződött, Hirannon győzelmével.
- Visszavágót! – követelte Galaeth.
- Rendben. – egyezett bele a férfi. Ekkor észrevette Rawion és Tauriel párosát. – Egy feltétellel. Ha ők is beszállhatnak. – mutatott rájuk.
- Boldogan! – indult el Rawion, maga után húzva a lányt.
- Rawion, állj meg! – tiltakozott az. – Engedj el! Én még sosem párbajoztam úgy, hogy tétje van!
- Itt az alkalom! Vagy talán félsz? – cukkolta Galaeth.
Tauriel erre felszegte a fejét. Egyáltalán nem félt, csak bizonytalan volt. Most viszont alkalma nyílt rá, hogy megmutassa, mit tud; és ezt nem szalaszthatta el.
- Kicsit sem félek! – jelentette ki határozottan. – Ha lenne kardom, szívesen csatlakoznék.
Hirannon felé nyújtott egyet, a lány pedig elvette. Felismerte benne a tegnapi kardját.
- Tauriel, te velem leszel! – rendelkezett Galaeth. A lány gyorsan odament mellé, és támadóállásba helyezkedett. – Készen álltok?
A két fiú bólintott, a párbaj pedig elkezdődött.

   Taurielnek szinte semmi gyakorlata nem volt, így csupán az ösztöneire hagyatkozhatott. A szeme sarkából látta, hogy Galaeth Hirannonnal van elfoglalva, Rawion pedig éppen támadni készül. A lány reflexből védekezett, majd jobbra ugrott, és meglendítette a kardját. Rawion hárított, majd újra támadt; és ez így ment hosszú perceken keresztül. Egy alkalommal Tauriel mellkasát vette célba. Olyan hirtelen tört előre, hogy a lány nem is tudott reagálni, csak azt érzékelte, hogy a nyaka alatt vér szivárgott. Számára véget ért a párbaj, így Rawion és Hirannon egyesült erővel tudta támadni Galaeth-t; aki kitartóan küzdött ugyan, de egy lábát ért vágás miatt ő is kiesett.
- Még egy kört? – kérdezte kissé gúnyosan Hirannon.
- Sajna nincs már rá időm. – válaszolta Galaeth, és becsületére legyen mondva, emelt fővel távozott. Tauriel azonnal csatlakozott hozzá.
- Galaeth, ne haragudj, amiért elszúrtam! – kért bocsánatot a lány. – Ez volt az első párbajom, és a kard nem az én fegyverem.
- Nem haragszok, ne aggódj. Ma nem sikerült nyernem, de lesz még rá alkalmam. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk gyógynövényeket szedni, egyúttal az első leckén is túl lennél.
- Pont ezért jöttem. Mikor indulunk?
- Amint idehozom Lanthirt.
- Én is mehetek? Még sosem jártam arrafelé.
- Ha szeretnél... – vont vállat Galaeth.
Alig gyalogoltak negyed mérföldet, máris látták a tágas, bükkfából készült karámban legelésző lovakat. Már messziről feltűnt, milyen izmosak, szőrük fénylett, fülüket pedig érdeklődve az érkező tündék felé fordították.
-Lanthir! – kiáltotta Galaeth, mire egy szürke kanca kivált a ménesből, és a gazdájához ügetett.
- Gyönyörű állat. – mondta csodálattal a hangjában Tauriel.
- Ráadásul, okos erős, gyors és hűséges. Nem kívánhatnék nála jobb lovat. – paskolta meg a nyakát Galaeth, majd kivezette a karámból, és kecsesen felpattant rá. – Tudsz lovagolni?
- Igen, de el fog bírni kettőnket?
- Az én súlyomat megszokta, te pedig alig nyomsz többet egy páncélnál. Bírni fogja. – nyugtatta meg a nő, és maga elé ültette.

   Elindultak; először csak lépésben, majd amikor a fák közé, egy ösvényre értek, ügetésben. Tauriel alkalmazkodott Lanthir járásához, és bár nyereg és kantár nélkül – vagyis tündemódra – lovagoltak, biztosan ült. Nem tudta pontosan, merre mennek, de a moha növése alapján a lány északkeletet határozta meg, mint útirány. A fák sűrű lombja összezáródott a fejük felett, alig engedve be napfényt, így szinte semmi aljnövényzet nem nőtt; vagy ha mégis, kicsi volt és kókadt. Idegen szemnek sivár és barátságtalan volt e vidék, ám Tauriel, Galaeth, és az összes erdőtünde számára az otthont jelentette. Ők meg tudták látni a szépet az erdőben, pedig az veszélyes és kiszámíthatatlan hely volt. Ezért nem váltak meg soha a tündék a fegyvereiktől, hiszen nem lehetett tudni, mikor akad az útjukba egy-egy ork. Taurielék ezúttal zavartalanul tudtak menni; Lanthir ismerte a járást, így Galaethnek nem kellett irányítania, csendesen ült lova hátán.
- Mikor érünk oda? – kérdezte Tauriel.
- Most. – válaszolta Galaeth, és jót derült társa értetlen arcán.
Megállította Lanthirt, és leszálltak. A kanca legelni kezdett, gazdája pedig megcirógatta a fülénél.
- Hol vagyunk? Vége az ösvénynek, több utat pedig nem látok.
- Négymérföldnyire, északkeletre vagyunk a palotától. Az ösvény végétől kezdődnek a legjobb gyógynövénylelőhelyek, ezeket járjuk be. – magyarázta a tündenő.

   Tauriel nem szól semmit, csak bólintott, majd a két tünde bevette magát a fák közé. Tapasztalt erdőjáróként nem okozott gondot nekik a sűrű növényzeten átkelni. Itt már nem volt olyan fojtogató a levegő, a fény vastag sávokban árasztotta el a talajt, kiváló lehetőséget adva a cserjék és virágok fejlődésének. Félórai séta után, egy apró tisztásra érve Galaeth megállt.
- Innen akármerre mész, gyógynövényekre akadsz. – mondta. – Egy óra múlva itt találkozunk, és összesítjük az eredményt. Rendben?
- Igen.
- Akkor menj.
Taurielnek nem kellett kétszer mondani, a fák közé szaladt, majd terv és taktika nélkül, a szerencsében bízva kezdett keresgélni.

   Mikor visszaért a tisztásra, Galaeth már várta. A puha füvön térdelt, előtte az összegyűjtött növények.
- Felismered őket? – kérdezte.
- Néhányat. – Tauriel is helyet foglalt, és kiterítette az ő szerzeményét. – Csalán, hársfalevél, szagos müge, cickafark, fűzfakéreg és galagonya. – sorolta.
- Ügyes vagy, majdnem mindet eltaláltad. Csak az árvacsalánt, a borókát és az orbáncfüvet nem ismerted fel. – mondta elismerően Galaeth. – Te miket találtál?
- Fekete bodzát, csipkebogyót, csalánt és szilfakérget. – válaszolta kissé szégyenkezve a lány. – Többre sajnos nem jutott időm.
- Nem baj, majd legközelebb. – Galaeth összeszedte a növényeit, felállt, és elindult vissza Lanthirhoz, fiatal társa azonnal követte. Útközben talált egy erdei szamóca bokrot, amiről sietve leszedett egy maroknyi gyümölcsöt, majd gyorsan ment tovább. Később, Lanthir hátán mindet el is fogyasztotta, természetesen Galaeth-el megosztva. A karámhoz visszaérve a kanca csatlakozott a többi lóhoz, a két tünde pedig gyalog folytatta útját a palotához. Ott az ispotályba mentek, ahol Galaeth a helyükre tette a gyógynövényeket; megjegyeztetve Tauriellel, mi hová való. A lány ezután elköszönt tanárától, majd a keleti szárny elé, az edzés helyére ment.

   Még senki nem volt ott, és hirtelen nem tudta, mit kezdjen magával. Azonban eszébe jutott, hogy gyakorolnia kéne a késdobást. Előhúzta a késeket, és addig dobálta őket a fába, amíg Thranduil és Legolas meg nem érkezett. Tauriel fejet hajtott, Legolas felé pedig megeresztett egy halvány mosolyt, ám a fiú nem viszonozta azt; sőt, Tauriel dühöt vélt felfedezni a tekintetében.
- Ma ismét párbajozni fogtok, ezúttal a késekkel. – jelentette ki a király.
Tauriel azonnal Legolas felé fordult, készen állva a küzdelemre. A herceg villámgyorsan fegyvert rántott, a párbaj pedig kezdetét vette. Legolas támadt először, teljes erejéből harcolt, nem fogta vissza magát, hagyta, hogy a dühe vezesse. A lány meglepődött, de aztán minden tudását összeszedve verte vissza ellenfelét. Legolast azonban egyre inkább a harag irányította, az összes keserűségét a párbajban vezette le, Tauriel kárára. A tündelány érezte, hogy társa zaklatott, de az okát nem is sejtette; viszont oldalát furdalta a kíváncsiság.
- Valami baj van? – kérdezett rá halkan egy támadás alkalmával.
- Igen baj van. – válaszolta hideg gúnnyal a herceg.
- És elmondanád, micsoda?
- Hát persze. – azzal a fiú olyan hirtelen erővel támadt, hogy Taurielnek csak arra jutott ideje, hogy a késeit maga elé kapja. – Mindig, ha valaki megbánt, utána rögtön mást ölelgetsz?
A lány pár pillanatig nem értette, mire célzott Legolas; ám amikor rájött, szörnyen dühös lett. Akkora hévvel tört ki, hogy ő maga is meglepődött, a hercegnek pedig keményen védekeznie kellett.
- Te követtél engem? – hitetlenkedett Tauriel. – Miért?
- Az az én dolgom. – vágott vissza a fiú.
- Rosszul tetted, hogy leskelődtél. – jelentette ki Tauriel, és a párbaj maradék részében nem is szólt Legolashoz.
A Nap alsó íve már lebukott a horizont alá, mire Thranduil intett, hogy abbahagyhatják. Mindketten ziháltak és végtelenül kimerültek a hosszúra nyúlt küzdelemben. Tauriel még inkább, hiszen nem szokott még hozzá ezekhez a tűrőképessége határát súroló edzésekhez; de úgy tűnt, a király elégedett vele.
- Jól harcoltál ma, Tauriel. – dicsérte meg a lányt. – Gyorsan tanulsz a hibáidból, teljes erődből küzdesz, és megpróbálod kitalálni az ellenfél következő lépését. Ezek azok, amitől egy tünde harcossá válik. Most elmehetsz.
- Köszönöm, uram. – hajtott fejet Tauriel, és a palota felé vette az irányt.
- Igazán kár, hogy a karddal nem bánsz ilyen jól. – szólt utána Legolas, tömény rosszindulattal a hangjában. – Néha igazán nem értem, hogy lehetsz Belchir lánya, hiszen nincs is tehetséged a kardforgatáshoz.
Taurielnek mindennél jobban fájtak ezek a szavak, jobban, mint a tegnapi sérülései. Még sosem alázták meg így, és nem értette, Legolas miért teszi. Már-már elrohant, amikor feltámadt benne az erdőtündék büszkesége; így visszanyelte könnyeit, megperdült, és szembeállt Legolasszal. Zöld szeme villámokat szórt, és nagyon csúnyán nézett a fiúra.
- Lehet, hogy nem vagyok jó kardforgató. – mondta remegő hangon. – De tudok és akarok tanulni, és nem kellene két nap után leírnod engem. Nem érdekel, mit gondolsz rólam, én többre is képes vagyok, és be is fogom bizonyítani! – A lány sarkon fordult, és gyors léptekkel besietett a palotába. Ám az étkező helyett a szobájába ment, becsukta az ajtót, és lekuporodott az ágy sarkába. Felhúzta térdeit, átfogta őket a karjaival, és megpróbált nem sírva fakadni. Nagysokára kopogtattak az ajtón.
- Tauriel, bejöhetünk Rawionnal? – kérdezte Galaeth a fal túloldaláról.
- Gyertek. – válaszolta vékony hangon a lány.
A két tünde belépett a szobába, és betette maga mögött az ajtót. Mikor látták, hogy barátjuk nagyon a sírás határán van, összenéztek; majd mellé ültek, Galaeth balról, Rawion jobbról.
- Nem jöttél vacsorázni. – jegyezte meg a férfi. – Ugye nincs semmi baj?
- Dehogy, minden rendben. – hazudta a lány.
- Tauriel, látjuk rajtad, hogy valami nincs rendben. – nézett a szemébe Galaeth. – A barátaid vagyunk, nekünk elmondhatod.
A tündelány ellenállása itt megtört. Mindent részletesen elmesélt, és nem bánta meg; sőt, hatalmas megkönnyebbülést érzett.
- Vajon miért csinálja ezt Legolas? – tette fel az őt legjobban érdeklő kérdést.
- Erre neked kell megtalálnod a választ. – mondta Galaeth. – Mindenesetre jól tetted, hogy elmondtad. Nem jó magadban tartani, ha bajod van.
- Igaz. – hagyta jóvá Tauriel.
- Nekünk most mennünk kell. – állt fel Rawion. – Ne aggódj, minden rendben lesz. Jó éjt.
- Jó éjt. Ó, még egy kérdés. Tényleg nem hasonlítok apára?
- Külsőleg nem. Miriantól örökölted a kinézetedet, és Belchirtől a viselkedésedet. – válaszolta Galaeth. – Te is csak kevesekben bízol meg, és engedsz közel magadhoz.
- Köszönöm.

 

 

 

   Miután barátai távoztak, Tauriel végigfeküdt az ágyon, lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni. Sok csillag feljött már, mire sikerült neki; de utána mély álomba merült, és csak az ablakon beszűrődő fény tudta felébreszteni. Korán volt még hozzá, ő mégis felkelt, megfogta az este falnak támasztott íjat és a mellé tett kést; és leosont a keleti szárny elé. Az íjazást gyakorolta, közben a nyilakkal együtt az idegessége is elszállt. Az edzésen Tauriel kifogástalanul viselkedett: udvarias volt Thranduillal, és hűvös Legolasszal. Íjászpárbajt rendeztek, és a lány nyert. A tréning után Tauriel megreggelizett, majd a lépcsőhöz ment, és Legolas, ha kelletlenül is, de körbevezette a középső szinten; ahol a trónterem és a fő csarnok volt. Ez az alkalom igazán kínosra sikeredett, mivel haragban voltak, és nem beszélgettek, csak ha Taurielnek kérdése volt. A délelőtt folyamán a lányt Rawion elvitte egy nyomkövető leckére, ahol állatnyomokat kerestek és követtek. Délután Galaeth magyarázta el neki a tegnap szedett gyógynövények hatásait; este pedig, az edzésen ugyanolyan volt, mint reggel.

   Másnap a legalsó szintet járták be, ahol a kincstár és a börtön volt. Tauriel úgy érezte, Legolas legszívesebben bezárná őt az egyik cellába, és örök időkre ott tartaná. Mikor végeztek a börtönnél, a lány azt hitte, felmennek a felszínre, de tévedett. Egy nagy, sötét színű faajtóhoz mentek, ami előtt két felfegyverzett őr állt.
- Nyissátok ki az ajtót! – utasította őket a herceg, miután azok fejet hajtottak neki.
Az ajtó kinyílt, ők pedig beléptek a kincstárba. Tauriel tett pár bizonytalan lépést, körbenézett, és leesett az álla. Még sosem látott egyszerre ennyi csillogó, díszes és ragyogó dolgot egyszerre. Vértek, pajzsok, kardok, lószerszámok, és rengeteg drágakő. Tűzvörös rubinok, búzavirágkék zafírok, mézsárga topázok, lila ametisztek és falombzöld smaragdok. A lány lassan lépkedett, és külön-külön megcsodált mindent; ami a kincstár mérete miatt eléggé időigényes volt.

   Legolas unottan sétálgatott, hiszen már rengetegszer volt itt, és figyelmét nem kötötték le az ékkövek. Taurielről viszont képtelen volt elfordítani a tekintetét. A lány vörös haján meg-megcsillant az aranyozott fegyverek fénye; fehér bőrét pedig még jobban lesápasztotta a tucatnyi fáklya keltette árnyék. Legolas végigjáratta tekintetét a sovány kis testen, a szép arcon; nézte a zöld szemet, az ívelt szemöldököt, a piros ajkakat, és nagyon megbánta, hogy undok volt a lánnyal. Legszívesebben ott helyben bocsánatot kért volna, de ahhoz túl büszke volt. Inkább tovább nézte Taurielt, aki ebből semmit nem vett észre, közben egy tervet próbált kitalálni.

   A tündelány napja a megszokott rend szerint alakult, egészen az esti edzésig. Legolas terve akkorra már elkészült, és kész volt megvalósítani is. Tauriel mit sem sejtve vacsorázott, majd indult el sétálni az étkezés után a folyóhoz tartott azzal a céllal, hogy a partján üldögélve nézi meg a naplementét; azonban nem jutott el odáig. Legolas egy facsoport mögé bújva várakozott, és mikor a lány odaért, előugrott; úgy megragadta, hogy az moccanni sem bírt, és kezét a szájára tapasztotta.
- Nem kiáltasz? – kérdezte a fiú fojtott hangon, mire Tauriel - már amennyire tudta - megrázta a fejét. – Nem futsz el?
A lány újra megrázta a fejét, így Legolas elengedte.
- Mit akarsz? – sóhajtott Tauriel. – Szembesíteni vele, hogy mennyire rossz harcos vagyok? Csak nyugodtan, már nem érdekel.
- Bocsáss meg. – suttogta Legolas.
- Tessék? – ráncolta szemöldökét a lány.
- Bocsáss meg. – mondta hangosabban a herceg. – Bocsáss meg, amiért rád kiabáltam a lépcsőnél, amiért követtelek az erdőbe, és amiért gonosz voltam veled. Sajnálom, hogy megbántottalak, és azt kellett hinned, hogy nem kedvellek. Ez hazugság, és ez volt mindennek az oka: te vagy az egyetlen barátom, és nem akarlak elveszíteni. Tudom, hogy nagyon haragszol rám, de kérlek, bocsáss meg.
Tauriel pár másodpercig tétovázott. Nagyon meglepte Legolas bocsánatkérése, egyáltalán nem számított rá.
- Én nem voltam rád dühös. – szólt végül. – Csak nem értettem, mivel haragítottalak magamra. Azért jó, hogy tisztáztuk. Most már nincs harag?
- Nincs harag. – mosolyodott el nagyon halványan a fiú.
- Végre. – lélegzett fel Tauriel, majd szorosan megölelte Legolast, aki egy pillanatnyi meglepettség után visszaölelt. – Nem jó veled haragban lenni.
- Veled sem. – puszilta meg a herceg a lány feje búbját, mielőtt elengedte. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős jellemed van.

    Az egész olyan baráti, olyan természetes volt, hogy eszükbe sem jutott, hogy ez több egy baráti ölelésnél. Tauriel szíve megnyugodott, Legolasé úgyszintén, és két nap után először végre egymásra mosolyogtak.
- Hová is indultál? – tudakolta Legolas.
- A folyópartra.
- Elkísérlek.
A két fiatal tünde sokáig beszélgetett, nem törődve azzal, hogy a Nap már eltűnt a horizontról. Olyanok voltak, mint két barát, mert barátok voltak, és barátságuk éppen most esett át az első próbatételen. Amikor a Hold már visszatükröződött a folyó zavaros vizében, felálltak, visszasétáltak a palotába, ahol végre békében váltak el, feküdtek le és aludtak el.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

http://fangorn-forest.eoldal.hu/

(Arassea, 2014.08.26 10:08)

Üdv ismét!
Most jutottam el odáig, hogy elolvassam, és hát, mit is mondjak...imádtam minden szavát!
Fordulatos történet lesz ez, úgy sejtem, alig várom a következő részt!

Re: http://fangorn-forest.eoldal.hu/

(Tündelány, 2014.09.01 15:17)

Köszönöm szépen, próbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Kár, hogy mostantól kevesebb időm lesz írni. A harmadik fejezetet előreláthatóan 20-án teszem fel.

 

 

Képgaléria


Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Június / 2018 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 43288
30 nap: 528
24 óra: 25