Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


20. fejezet

2015.06.13

   A Harmadkor kettőezer-hétszázhetvenedik évében, harminc és négy esztendővel Legolas csaknem halálos kimenetelű sérülése után, új veszély fenyegette a Kiszáradt Hangástól délre eső területeket. Mindenki, ember, tünde és törp egyaránt érezte, valami hatalmas erő figyeli őket az északi hegyek mögül, lesben állva, támadásra készen. Senki sem tudta, mi ő, csak azt, hogy van. Ez már a jelekben is megmutatkozott, amik évről évre erősebbek lettek. Több ork jött le a hegyekből, és támadták meg a emberek lakta falvakat, ennek következtében ők délre vándoroltak, hogy új otthont keressenek. Hirtelen megszaporodott Suhatag és Tóváros lakossága, az emberek féltek, mert nem ismerték az ellenséget, s nem tudták, mikor csap le rájuk. A Bakacsinerdő tündéi is aggódtak valamelyest, de igyekeztek ezt palástolni, bár éberebbé váltak, s megerősítették az őrséget az északi és a keleti határaikon. Ahogy teltek az évek, a feszültség egyre nőtt, mintha egy íj idegét húzná hátra valaki, s ez az ideg egyszer csak elpattant.

   Tauriel a palota magaslati kilátóján, egy erkélyszerű, boltíves részen állt, ahonnan rálátás nyílt az erdő északkeleti részére, a Magányos Hegyre, és nagyon halványan a Szürke-hegység vonulataira is. Most ez utóbbi a semmibe veszett, a komor felhők eltakarták még az éles tünde-szem elől is. A zöld szempár aggodalmasan fénylett, ajkát egyetlen vékony vonallá szorította össze, izmai megfeszültek, majd elernyedtek. Mélyeket lélegzett, s hagyta, hogy a lány szél összekócolja a haját, amit most a szokott módon font be. Tekintete valahová messze révedt, gondolatai is máshol kalandoztak, nem figyelt a körülötte történő dolgokra, így azt sem vette észre, hogy egy alak siet fel a lépcsőn, és megáll mögötte.
- Szóval itt vagy! - mondta, és mellé lépett. - Kerestelek.

A lány összerezzent, de amint felismerte a hangot, megnyugodott.
- Már vagy egy órája itt állok. - szólalt meg, és oldalt pillantva ránézett. - Miért kerestél?
- Csak úgy. - vont vállat Legolas. - Hiányzik a jó társaság, és az erdő valahogy megváltozott.
- Tudom. Az a valami, ami északon figyel minket, lassan megmérgezi az otthonunkat. Az állatok elmenekülnek, a növények meghalnak, az élet eltűnik. Két tűz közé kerültünk észak és dél felől.
- Az ellenség nem fedi fel magát, azt akarja, hogy rettegjünk. Csakhogy a mi esetünkben nem egyszerű elérni a célját, és pont ezért csattan nálunk az ostor. Bármi is legyen az, ha egyszer támad, nem lesz kíméletes.
- Érzem a rettegést, ami megkörnyékezi az erdőt, és a közeli vidékeket is. Itt lebeg a levegőben, minden pillanatban jelen van, nem szűnik meg, bármit is teszünk. Nem lehet elmenekülni előle, még az erdő legrejtettebb zugaiban is ott terjeng.
- Ha az a valami felfedi magát, talán megszűnik. De akkor tartok, akkor majd azt kívánjuk, bárcsak inkább térne vissza a rettegés.

   Hideg, őszi szél támadt, mintegy nyomatékosítva szavaikat. A fuvallat megborzolta a hajukat, és az arcukba fújta azt. A herceg tincsei, mivel rövidebbek voltak társnőjéénél, hamar visszanyerték megszokott alakjukat, Taurieléi viszont rendezetlenül tekergőztek az arca körül. A fiú pillanatnyi gondolkodás nélkül felé fordult, és gyengéd kézzel kisöpörte a hajszálalt a szeme elől, és a füle mögé tűrte őket. Azonban aminthogy ujjai a bőréhez értek, a tündelány lesütötte a szemét, és elhúzódott.
- Legolas, kérlek! - suttogta. - Ne.

Szívverése felgyorsult az érintésétől, de igyekezett uralkodni magán. Mióta azon a holdfényes éjszakán megcsókolta, a vörös hajú igyekezett elkerülni az efféle kényes helyzeteket, ám barátja cseppet sem könnyítette meg a dolgát.
- Sajnálom. - motyogta, de a tekintetéből látni lehetett, cseppet sem bánja, és bármikor újra megtenné.
A tündelány csak biccentett, majd tudván, hogy a beszélgetés fonala itt megakadt, gyorsan elköszönt.
- Mennem kell. - szólt. - Később még találkozunk.
Azzal elindult lefelé a lépcsőn, majd befordult a nyugati kapuhoz vezető folyosóra, észre sem véve, hogy valaki szemtanúja volt a távozásának.

   Thranduil a kilátóhoz sétált, így teljesen véletlenül látta meg a szapora léptekkel elsiető tündelányt. Rögtön sejtette,. Ki van ott fent, és úgy döntött, feltesz a fiának néhány, őt már régóta foglalkoztató kérdést. Halkan lépdelt felfelé a lépcsőn, de Legolas kitűnő érzékei így is meghallották a ruhája suhogását, és lépteinek halk koppanását.
- Miért sietett el olyan gyorsan Tauriel? - tudakolta, és szembefordult vele.
- Valami dolga akadt. - vont vállat a fiú, mintha mi sem történt volna.
- Nem szokott tőled elrohanni. - jegyezte meg az uralkodó, mire Legolas felkapta a fejét.
- Elrohant innen? - szeme tágra nyílt a döbbenttől. - Te jó ég...
- Nocsak, hogy meglepődtél! Talán történt valami, amíg nem voltam itt?
- Semmi sem történt, efelől biztos lehetsz.
A király viszont nem hagyta annyiban. Keresztkérdéseket tett fel, óvatosan puhatolózott, de Legolas átlátott rajta, s még véletlenül sem árult el semmit a történtekből.
- Mond, miért érdekel téged ennyire? - fakadt ki végül.
- Egy ideje máshogy nézel Taurielre. - mondta komoly, szembesítő hangon. - Már eddig is a kelleténél többet bámultad, de az utóbbi pár évben szinte le sem veszed róla a szemed. Azt hitted, nem tűnik fel nekem?
- Úgy mondod ezt, mintha valami tiltott dolgot cselekednék! - vágott vissza kissé nyersen Legolas. - Az én dolgom, ha ezt teszem.
Apja szeme dühösen megvillant.
- Kezdem elveszíteni a türelmemet. - sziszegte. - Ami pedig a lányt illeti. Ha netalán változtak volna az érzéseid iránta...
- Biztosíthatlak, hogy ez nem történt meg. - szólt közbe gyorsan a herceg. - A mai napig barátomként és bajtársamként tekintek rá.

   A király saját jégkék tekintetét mélyen az ő szemébe fúrta, mintha le akarná leplezni az estleges hazugságot, de fia bátran farkasszemet nézett vele, közben remélte, elég meggyőző volt a hangja. Végül úgy tűnt, Thranduil hisz neki, ugyanis másfelé nézett , és arcra ismét a szokásos, komor maszk került.
- Egyébként miért jöttél? - kérdezte a fiú. - Baj van a határainkon?
- Szerencsére most nem közvetlenül a mi földjeink vannak bajban. De mi sem vagyunk teljes biztonságban.
- Hogy érted ezt? Visszatértek a hírnökmadarak?
- Igen, és nagy jelentőséggel bíró híreket hoztak. Feltűnt egy fiatal, ámde vérszomjas tüzes sárkány, aki mindenáron drágaköveket és kincseket akar rabolni, s megvan hozzá mindene, hogy megtegye. - mondta, és némileg aggódva tekintgetett észak felé. - Gondolj bele, a közelben hol található a legtöbb ilyen dolog?
- A törpöknél. A Magányos Hegy. Erebor. Suhatag.  - Legolas az említett város irányába nézett, arcára kiült a döbbenet. - De hát akkor értesítenünk kel a Hegymély királyát a veszélyről! Azonnal küldök egy hírnököt.
Már indult is volna, ám apja megállította.
- Csak hagyd! - szólt rá. - Mint tudod, hetekkel ezelőtt én már megtettem, azonban Thrór kapzsisága szinte elvette az eszét. Nem hallgatott rám, és a jó szóra, az Arkenkő, és a drágakövek csillogása fontosabb volt, minthogy felkészüljön a sárkány esetleges támadására. Én megpróbáltam észhez téríteni, innentől kezdve csak magát okolhatja, ha baj történik.
- Nem csak törpök élnek ott. Suhatagban rengeteg az ember, akik ártatlanok, mégis áldozatokká válhatnak. - vetette ellen a fiú.
- Értük nem én vagyok a felelős.
- A haláluk attól még a te lelkeden szárad majd.
- Felesleges ott próbálkozni, ahol a makacsság erősebb a józan észnél. Épp elég a mi földjeinket tisztán tartani, és visszaverni a támadásokat, csak szükségtelen véráldozat lenne katonákat küldeni Suhatagba.
- De ada...
- A saját birodalmunk érdekeit kell elsősorban szem előtt tartanunk. - szólt közbe az uralkodó. - Mérlegelni kel, megéri-e segítséget nyújtani. Tudom, hogy kegyetlennek hangzik, de mindenek ára van, még a népünk biztonságának is. Egy nap majd megtanulod.
Az utolsó szavakat halkabban mondta, mintha belegondolna azokba az időkbe, amikor majd sok ezer év múlva Legolas lesz a király. A fiú nem felelt semmit, csak biccentett, és távozott.

   Tauriel ezalatt kissé zaklatott lelkiállapotban Galaeth-hez sietett, aki a küzdőtéren gyakorolta az íjászatot, de amint észrevette húgát, felhagyott vele, és megpróbálta megfejteni, miért vág ilyen arcot.
- Mi történt? - kérdezte, és kihúzott egy veszőt a céltáblából.
- Elegem van a férfiakból! - dobbantott a vörös hajú, mire a tündenő érdeklődve ránézett, elvégre ritkán hallott tőle hasonló kijelentéseket.
- Véletlenül nincs köze ennek Legolashoz?  - tudakolta, és odasétált hozzá. - Van egy olyan sejtésem, hogy tőle jöttél.
- Helyesen gondolod.  - A lány sóhajtott, és belekezdett. - Mostanában olyan furcsán viselkedik! Gyakrabban érint meg, dícsér és bókol, mélyen a szemebe néz, közel hajol hozzám, mintha... Tudod, mire gondolok. Ő a legjobb barátom, és nagyon szeretem, el sem tudom képzelni az életemet nélküle, de most már nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ő is csak barátként érez irántam.
- Ezeket a változásokat én is észrevettem. - bólintott a fekete hajú. - De mielőtt találgatni kezdesz, tudnod kel, férfi és nő között ritka az olyan barátság, ami során egyikük érzelmei sem változnak. Eleinte úgy tűnt, ti a ritka kivételek közé tartoztok, de az utóbbi években kezdett megváltozni a véleményem.
- Tehát úgy gondolod, Legolas többet érez irántam, mint barátság?
- Szerintem mindketten máshogy viszonyultok egymáshoz. Felnőttetek az együtt töltött évek alatt, és bár nem tudom, mi válthatta ki, olyan érzelmek támadtak fel bennetek, amiket néhányan talán sosem fognak megtapasztalni.
- Örülnöm kellene, hogy ez a helyzet? Az egy dolog, hogy az én helyemben a legtöbb velem egykorú tündelány elkezdene bájologni, de én nem akarok beállni a sorba!
- Nincs is rá szükség. A saját döntésed, miként reagálsz, egyvalamit azonban észben kell tartanod. - Itt halkabbra fogta a hangját. - Thranduil sosem engedné, hogy a fia egy nem nemesi származású lányba legyen szerelmes. És ha netalán megtudná, Legolas érzései megváltoztak, annak te látnád jobban kárát. Légy óvatos.
- Próbálok. -  ígérte a tündelány.
Elbúcsúzott nővérétől, és magányos sétára indult.
Egyedül akart lenni, hogy gondolkodhasson.

 

Két héttel később...

 

   Ritkán esik meg, hogy a király az egész seregét összehívja, az pedig még kevesebbszer fordul elő, hogy a törpök miatt, úgyhogy nagy volt a felfordulás abban a pár napban, amíg a sereg összegyűlt. A birodalom minden részéről érkeztek harcosok, akik a néha napokig tartó lovaglás után másra sem vágytak, csak pihenésre és meleg ételre, amit, bajtársaiknak hála, meg is kaptak. Senki sem méltatlankodott, hogy be kell segítenie, hiszen nekik is megtették már ezt a kis szívességet, és tudták, ha netalán harcra kerülne sor, szükségük van az erejükre. Lovaikkal is törődniük kellett, s Tauriel azt a hálás feladatot kapta, hogy ápolja le és etesse meg őket, s a lány örömmel végezte el ezt a feladatot, ami viszonylag könnyű volt, s jó társaságnak köszönhetően még élvezhető is. Legolas gyakorta megfordult a karámoknál, aminek a vörös hajú nagyon örült, mert olyankor mindig elbeszélgettek, főleg az útról. A tündelány megpróbálta kideríteni, miért is mennek valójában, ám a herceg, bármennyire is jól esett volna neki, nem árult el semmit. Szükség sem volt rá, ugyanis a gyülekezés kezdetétől számított második napon a sereg elindult a Magányos Hegy felé.

   Ezúttal normális, kényelmes tempóban haladtak, nem erőltetett mentben, mint legutóbb, amikor a Szürke-hegység lábaihoz mentek. A sereg hatalmas volt, nagyobb, mint amilyet Tauriel valaha is látott. A csatákban, amikben részt vett, volt hogy száz-százötven tünde is összegyűlt, de ez a szám elenyészőnek bizonyult a mostani mértetek mellett. A menet élén Thranduil haladt, csakhogy nem Brassen hátán, a büszke, fekete csődör ugyanis ugyanis évekkel ezelőtt, egy vargokkal folytatott küzdelem során elpusztult, így a királynak új hátast kellett találnia. A választása kissé meglepte a katonákat, ugyanis nem egy lovat szelídített meg, hanem egy hatalmas, erős, méltóságteljes dámszarvast; másfélszer akkorát, mint egy ló, agancsa sok ölnyi széles, patája tenyér méretű, teste csupa izom. Igazi, királyhoz méltó állat volt, ezt mindenki elismerte, s csak tovább növelte Thranduil tekintélyét. Mellette Legolas lovagolt, Aramo hátán, mögöttük pedig egy lovas század, akiket gyalogosok követtek, őket pedig tovább lovasok fogtak közre. A ment legszélén lándzsások és íjászok haladtak. Nagyjából hat-hétszázan lehettek, ennek ellenére viszonylag csendesen haladtak, nem akarták felhívni magukra a figyelmet.

  Amint kiértek a síkságra, megcsapta őket a hűvös őszi szél, a fáradt napfény lágyan cirógatta arcukat, kellemes érzéssel töltve el őket, különösen azokat, akik eddig csak néhányszor hagyták el az erdőt, például Tauriel. A tündelány szerette ezeket érezni, valahogy biztonságban érezte tőlük magát, főleg ha nyugati szél fújt, az ugyanis az otthona illatát hozta magával.
- Tetszeni fog a Magányos Hegy. – szólalt meg mellette Galaeth. – Lenyűgöző látvány, ahogy szinte a semmiből magasodik ki. Nincsenek más hegyek mellette, csak a Szürke-hegység egyik déli nyúlványa közelíti meg. Olyan, mint egy csúcsban végződő hatszögletű csillag, s oldalából az a Sebes-folyó ered, ami a Rhŭn-tengert látja el vízzel. Ahol kilép a sziklából, gyakran látni szivárványt, ahogy a napsugarak megtörnek a vízcseppeken. Gyönyörű látvány.
- Szerinted látni fogjuk? – kérdezte felvont szemöldökkel a vörös hajú.
- Egész biztosan. Mindenki, aki Suhatagba látogat, felkeresi a szivárványos hegyoldalt. Bár kétlem, hogy mi pont várost nézni mennénk. Ha a törpök az okai, hogy elhagyjuk az erdőt, nem sok jót várhatunk a helyzettől.
- A törpök alapították Erebor királyságát Suhataggal együtt, igaz?
- Valóban. A Harmadkor elején I.Thráin törp király foglalta el a hegyet, és kezdte el kialakítani a maga kis birodalmát, ami mostanra igencsak felvirágzott. Igazi kereskedőváros, sok mindent termel, és rengeteget hoz be, szinte összeolvasztja a mindenséget. Jóformán mindent lehet ott kapni, ami Suhatagban nincs, az nem is létezik. Még a legszegényebbek is jobb körülmények között élnek, mint a távoli Keletlakók, és úgy tűnik, ez egy ideig még így is lesz; a trónutódlás ugyanis jó előre biztosítva van a mostani király, Thrór fia II.Thráinnal, és az ő fiával, II.Thorinnal. Ilyen helyzetben Erebor még tovább növekedhet gazdagságban, és előnyös kereskedőpartnereket szerezhet, hasonlóakat hozzánk.
- Mi is kereskedünk az ott élőkkel? – csodálkozott el Tauriel.
- Hát persze, hogy igen! Mit gondolsz, honnan szerzünk gyümölcsöket, kenyeret, vajat, egyáltalán élelmet? – nézett rá oldalra döntött fejjel Galaeth. – Ők a legfontosabbak nekünk kereskedelem szempontjából.
- Már értem. – bólintott a tündelány, és eltöprengett azon, menyi mindent nem tud még a birodalomról.

   Délben tartottak egy rövid pihenőt, de nem a fáradtság, hanem a lovak miatt, akik, ahogy egyre közeledtek a hegyhez, nyugtalankodni kezdtek. Még a leghiggadtabbak is idegesen fel-felhorkantottak, és kaparni kezdték a patájukkal a földet, mintha lenne valami félelmetes dolog a közelben, amit csak ők láthatnak. A hevesebb természetű hátasok viszont vadul küzdöttek, alig lehetett őket megzabolázni, s mivel Revia is közéjük tartozott, Taurielnek alaposan meggyűlt vele a baja. Leszállt a nyeregből, és száron vezette, de a kanca szinte fegyelmezhetetlen volt. A lány karizmai megfeszültek, ahogy igyekezet megakadályozni, hogy elszabaduljon, de az ő súlya kevés volt ahhoz, hogy féken tartsa; így amikor hangosan nyerítve felágaskodott, kis híján őt is felemelte a földről, és nem sok hiányzott hozzá, hogy elszökjön.
- Revia, hó! – csitítgatta lovát a vörös hajú, de nem járt sikerrel. Talán el is vágtatott volna, ám hirtelen két izmos kar megragadta a kantárszárat, és testét vasmacskaként használva, súlypontját a sarkára helyezve megakadályozta, hogy Revia újfent ágaskodni kezdjen. Mikor a kanca ismét négy lábon állt, megdörzsölte a marját, és megcirógatta a nyakát, közben mély, bársonyos hangon a fülébe suttogott, hogy lenyugtassa. Ez a módszer eredményesnek bizonyult, a ló ugyanis már nem riadozott, nyugodtan, engedelmesen állt.
- Jól van, okos kislány. – paskolta meg a nyakát Legolas, majd Taurielhez fordult. – Meghúztad a karod?
- Egy kicsit, de nem vészes. – vont vállat a lány. – Köszönöm, hogy segítettél.
- Nincs mit.
- Miért viselkednek így? Csatalovak, nem értem, miért félnek ennyire. Talán jobban érzik a láthatatlan rettegést, ahogy közeledünk észak felé?
- Itt és most nem válaszolhatunk, túl sokan vannak körülöttünk. – fogta halkabbra a hangját a herceg. – Este, ha letáboroztunk, keress majd meg.
- Rendben. – bólintott a vörös hajú, és már előre várta, milyen dolgokat tud majd meg szürkület után.

   Mire beköszöntött az est, nagyjából negyven-negyvenöt mérföldet haladtak, s bár ez nem tűnt nagy távnak, teljes páncélzatban, fegyverekkel a kézben erőt igénylő munka volt. Minden osztag saját maga gyújtott tábortüzet, így tucatnyi világító rakás adott fényt a síkság sötétjében. Ellátták a lovakat, majd nekiálltak vacsorát készíteni. Tauriel látta, hogy Legolas halkan, feltűnés nélkül kioson a táborból, így otthagyta az előtte heverő sült almát, és utánaindult.
A tüzektől pár száz méternyire talált rá. Szálfaegyenesen állt, tekintetét északra szegezte, száját vékony vonallá szorította össze. Úgy tűnt, mintha lélekben teljesen máshol lenne, csak a teste lenne itt.
- Legolas, megérkeztem! - szólította meg. - Min gondolkozol?
- Érzem, ahogy közeledünk. - suttogta a fiú. - Az északi lény erősödik, mi pedig egyre tisztábban érezzük a jelenlétét. A lovak is ezért rémülnek meg. Rossz érzés keríti őket hatalmába, ahogy minket is. Olyan lesz, mint amikor átkeltünk a Bakacsinerdő hegyein, talán még rosszabb is.
- A helyzet már így is eléggé hasonlít az ottani állapotokhoz. - mondta keserűen Tauriel. - A különbség annyi, hogy nem látunk visszatérő, test nélküli gonosz lelkeket.
- Más gonoszt is láthatunk, mellon. Sok olyan lény él északon, amiket nem is ismerünk, pedig a miénket jóval meghaladó ereje van.
- De ugye a törpök nem erősebbek, mint mi?
- Kizárt dolog. Sokkal nagyobb a seregünk, jobb a hadi erőnk, és egész komoly fegyverkészletünk van. Viszonylag egyszerűen megnyerhetnénk egy esetleges háborút.
- Most is harcolni jöttünk?
A herceg szólásra nyitotta ajkát, de egy pillanattal később becsukta, mintha nem lenne szabad elmondania, s ezt társnője is észrevette.
- Belső információ, igaz? - kérdezte megértően, mire egy bólintás volt a válasz. - Ez esetben hagyjuk.
Pillanatokig csend honolt közöttük, de aztán kitört Legolasból a válasz. - Nem az a célunk, hogy harcba keveredjünk, hanem hogy egy esetlegesen a törpöket sújtó támadásnál közbelépjünk, ha az érdekeink úgy kívánnák.
- Ki támadná meg a törpöket?
- Valami, ami mindenáron kincseket akar szerezni, megtoldva némi halállal, gyilkolással, no meg tűzzel.
- Tűz? Te jó ég... Sárkányokra gondolsz, igaz? De miért, és hogyan...?
- Elmondom, de meg kell esküdnöd, hogy nem árulod el senkinek. Még Galaeth-nek sem. Megígéred?
- Ígérem, hogy megtartom a titkot, és senkitől sem fogod visszahallani. - esküdött meg a vörös hajú, így barátja már nyugodt szívvel mondta el neki az apjától hallottakat.

Megosztotta vele, amit megtudott a fiatal, kincsre éhes sárkányról, az általa jelentet veszélyről, az idejöttük valódi céljáról, és a lehetséges eshetőségekről. Amint befejezte, és a lány arcára pillantott, látta a tekintetébe költöző rettenetet és félelmet.
- Egy tüzes sárkány támadhat Ereborra? - motyogta hitetlenkedve. - Miért nem figyelmeztetjük a törpöket?

- Nyugodj meg. Mint ahogy azt kihangsúlyoztam, ez csak egy eshetőség, egy elmélet, cseppet sem biztos, hogy meg fog történni. Egyébként apám másfél hónappal ezelőtt elment a törp-királyhoz, hogy figyelmeztesse, a kapzsisága még bajba sodorhatja, de Thrórt teljesen a hatalmába kerítette az Arkenkő, így nem hallgatott rá. Sőt, megvádolta. - mesélte a történetet a fiú.
- Mivel? - Tauriel el sem tudta képzelni, hogy valaki meg meri vádolni a Vadon legnagyobb királyát, még a második legnagyobb uralkodóból sem nézte volna ki; de ha már megtörtént, tudni akarta, mi volt a vád.
- Azt mondta, csak azért jött, hogy elvegyen az ő „mérhetetlenül értékes” drágaköveiből, valamint hogy álszent módon viselkedik. Thrór ugyanis azt gondolta, apám örülne, ha Erebor elpusztulna, hiszen akkor sok kincset megkaparinthatna, márpedig szerinte ez a legfőbb vágya. - Legolas hangja nem nagyon árult el érzelmeket. - Abban van mindössze igaza, hogy vágyakozik néhány drágakőre, különösen Girion Fehér Smaragdjaira, de ezt leszámítva hazugság, amit mondott.
- Valóban, Thrór kissé elvetette a sulykot. - értett egyet a lány. - Nekünk sem lenne előnyös, ha nem tudnánk velük kereskedni. Hogy reagált Thranduil a vádakra?
- Meg fogsz lepődni, de nem nyisszantott le egyetlen törp-fejet sem. Vetett rájuk egy sokatmondó pillantást, majd megfordult, és méltóságteljesen elhagyta Erebort. A katonáktól, akik vele mentek, legalábbis így hallottam. - tette hozzá a herceg, mintha elképzelhetőnek tartaná, hogy a háttérben más dolgok is történtek.
Tauriel megborzongott, ahogy belegondolt ezekbe a percekbe, a szinte vágható feszültségbe, a vádaskodásba, a dühbe, a hatalmak egymásnak szegülésébe. Ismerte annyira Thranduilt, hogy tudja, ezt nem fogja megtorolatlanul hagyni, de remélte, nem követ el semmi őrültséget. Többet nem is szólt, legalábbis erről a témáról, inkább visszasétáltak a táborba, és gyönyörködtek a zavartalan, csillagokkal teleszórt égboltban.

   A következő két napon is kimért, kényelmes tempóban haladtak, s a harmadik napon megérkeztek a Magányos Hegyhez. Nem építettek tábort, azzal ugyanis csak felhívták volna magukra a figyelmet, amit pedig végképp nem akartak, de nem csak ezért. Rossz előérzetük támadt, ami egész nap végigkísértette őket, még éjszaka is ott lebegett a fejük felett. Másnap derült csak ki, nem csapták be őket érzékeik, olyan dolog történt ugyanis, amire a „rossz” a legenyhébb kifejezés.

   Napközép volt, a legunalmasabb órák egyike, amikor még a szél se fújt, a kora őszi időjárás azonban csalóka volt, így senki sem lépődött meg, amikor kisvártatva szél támadt, sőt, örültek neki. Az erdőben oly ritkán érzett fuvallat lágyan simogatta arcukat, s élvezték az érintését. Szemüket Suhatagra szegezve látták, ahogy a város zászlói is lobognak, valamint a felrepülő papírállatkák is, amiket bizonyára az ottani gyerekek eregettek. Volt közöttük teknős, hal, madár, de még sárkány is. Egy idő után a szellő érezhetően melegebbé vált, ami igencsak furcsának hatott a hűvös időjárásban, és csakhamar feltűnést keltett.
- Normális ez? - kérdezte aggodalmaskodva Tauriel Galaeth-től, miközben egy magaslatra kaptattak fel, ahonnan kiválóan lehetett látni a tájat, mégis rejtve maradt a kíváncsi szemek elől. Körbenéztek, de az egyre melegebb szellőt leszámítva semmi aggodalomra adó okot nem találtak.

- Sosem fordult még ilyen elő. - motyogta a tündenő. - Valami történni fog, de attól tartok, nem lesz benne köszönet.

Történt is. Egyik percről a másokra a szellőből szél, a szélből pedig viharos erejű orkán lett, ami végigsöpört a hegyoldalakon, tövestől csavarva ki a fákat, s oly könnyedén repítette őket sok száz méterrel arrébb, mintha csak tollpihék lennének. Sziklákat, köveket mozdított el, lecsupaszított egy teljes szirtfalat, hatalmas pusztítást végezve. Ez persze hatalmas robajjal járt, amire mindenki felfigyelt, s hamarosan erdőtündék tucatjai másztak fel a sziklakiszögellésekre, amik a távolságnak hála épen maradtak. A harcosok megbújtak az aljnövényzetben, hogy nagyobb biztonságban legyenek. Ezt nagyon okosan tették, ugyanis percekkel később valami állatias, fülrepesztő üvöltés hasított a levegőbe, amit egy Ereborra irányuló óriási lángnyelv követett.
- Sárkány! - kiáltotta el magát valaki. - Tüzes sárkány!

      A hatalmas lény egy ideig ki sem látszott az általa keltett füstfelhőből, ám amikor a magasba röppent, teljes valójában láttatni engedte magát. Hatalmas volt, még így, fiatalon is, méretét senki sem merte megsarcolni, teste izmos és végtelenül erős, bőre pedig vastag pikkelyek által van védve, amiket még tovább erősítettek a szinte már belenőtt drágakövek. Fogai kard nagyságúak voltak, karmai hasonlóképpen.  Szárnyai a vitorlák méretét is meghaladták, farka akár egy elvékonyodó ostor. ölésre született, és gyilkolni jött, ez nem volt vitás, ugyanis zuhanórepülésben süvített el Suhatag felett, lángokat okádva a városra. Az épületek egy pillanattal később lángokban álltak, füst szállt fel ott, ahol a sárkány végigrepült. Felharsantak a vészt jelző kürtök, de hangjuk nemsokára egyszer és mindenkorra megszűnt, ahogy a sárkány egyik hatalmas végtagjával porrá zúzta az épületet.
- Mi a neve ennek a szörnyetegnek? – kérdezgették egymást a katonák, elborzadva látványtól és a hangoktól.
- Smaug.  –hangzott a király válasza. – Smaug a neve.

A harcosok szívében ott és akkor olthatatlan gyűlölet ébredt a sárkányokkal szemben, magukban százor is megátkozták, s kérték a valákat, százszorosan toroljanak meg minden kioltott életet. Tehetetlen dühükben a fogukat csikorgattak, de nem hívhatták fel magukra a figyelmet, így csendben maradtak, és nem mozdultak, egészen a király parancsáig.
- Csatasorba! – hangzott az utasítás. – Készülődjetek!

   A tündék azonnal reagáltak. Elindultak lefelé, a lovaikhoz, rendbe szedték magukat és felsorakoztak, de közben szüntelenül hallották a sárkány üvöltését, az emberek sikolyait, és a leomló épületek robaját. Keserves percek voltak ezek. Mikor már mindenki a helyén volt, és a sereg felállt, kiáltás rohant végig a harcosokon, és minden szem a Magányos hegy felső szikláira, a törpök nagy kapujára szegeződött, amit épen betörni készült Smaug. Látszott, hogy teljes erejéből nekifeszül, s az ormótlan kőtömbök végül megadták magukat, kettényíltak, utat engedve a szörnyetegnek a hegyben tartott töméntelen kincshez. Azonban törp-harcosok állták útját, pontosabban próbálták útját állni, ugyanis a rájuk fújt tűz, valamint a hatalmas karmok miatt hamar megfogyatkoztak, s a városlakókhoz hasonlóan a menekülés mellett döntöttek. Bizonyára valami titkos ajtón keresztül szöktek el, ugyanis a tündék szem elől tévesztették őket, csak azt látták, hogy a sárkány már egész testével a barlangban van. A törpöket csak akkor látták ismét, amikor az emberekkel együtt Suhatag utolsó épen maradt kapuján menekültek a mostanra romhalmazzá vált városból.

   Thranduil ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy serege élén a legközelebbi magaslatra lovagoljon, ahonnan mindent látni, s ahol ők is láthatóvá válnak. A katonák rendezett sorokban álltak, míg a király előrébb ment. Lentről bizonyára észrevették őket, ugyanis egyre többen tekintgettek feléjük, míg végül egy fiatal, fekete hajú és szakállú, igencsak megtépázott külsejű törp felkiabált hozzájuk.
- Segítség! – kiáltozta, s a karjaival integetett hozzá, hogy biztosan feltűnjön. – Segítsetek, kérlek! Itt vagyunk! Segítsetek!

Az erdőtündék nem feleltek semmit, néma csend honolt, csak a lélegzetük hallatszott. Arra vártak, hogy uralkodójuk válaszoljon, vagy legalábbis jelezze, mit tegyenek. Ez azonban nem történt meg. Thranduil egy szót sem szólt, helyette egy olyan hideg, jeges, lekicsinylő és szenvtelen pillantást vetett a törpre, amit még soha senkire, majd olyat tett, ami sorsok tucatjait pecsételte meg, kihatott sokak életére, és olyan érzelmeket keltett egynéhány szívben, amiknek hevessége sok tíz esztendővel később sem csillapodott. Meghúzta a szarvas bal kantárszárát, mire az megfordult, és lassan elsétált, hátat fordítva a menekülőknek, és ezzel együtt a Hegymély királyának is.

   A katonák rendezetten, fegyelmezett módon követték királyukat, ám többük lelkében erős vihar dúlt. Nem értették, miért nem segítettek a bajba jutottakon, miért kell úgy tenniük, mintha mi sem történt volna, miért fordítanak hátat mindazoknak, akikkel oly sok éven át élénk kereskedelmet folytattak, s szinte baráti lett a viszonyuk. Eleinte reménykedtek, hogy tábort vernek, és egy rövid tanácskozás után mégiscsak segítenek, de nem így történt. Útjuk haza, a Bakacsinerdőbe vitte őket. A távot mindössze három nap alatt tették meg, s ez alatt az idő alatt mindenki igyekezett rájönni, Thranduil miért nem segített a suhatagiakon, ám Legolas volt az egyetlen, aki a helyzeténél fogva kérdezősködhetett is.
- Segíthettünk volna rajtuk! – mondta, miközben mellette lovagolt. – Miért fordítottunk hátat nekik?

- Mivel lehetett volna rajtuk segíteni? – kérdezett vissza az uralkodó. – Tán meg kellett volna támadnunk a sárkányt? Vagy beszállni a küzdelembe?
- Megtehettük volna valamelyiket, azonban segítségadás helyett csak néztük, ahogy emberek és törpök százai vesznek oda a tűzben!
- Ha közbeavatkozunk, és megpróbálunk végezni a sárkánnyal, a harcosok fele nem tér haza. Feleslegesen egy katonámat sem fogom feláldozni. Te talán megtennéd?
- Akkor sem kellet volna… - kezdett bele a fiú, de apja közbevágott.
- Képes lennél azt mondani Taurielnek, hogy menjen, és próbálja meg megölni a sárlányt, pedig ő is tudja, hogy nem élné túl? Képes lennél a halálba küldeni? – tette fel a kijózanító kérdéseket.
Legolas az ajkába harapott, és nemet intett a fejével.
- Na látod. Ráadásul, ha támadást indítunk Smaug ellen, azzal csak felhívjuk magunkra a figyelmét, és lehet, a következő támadását ellenünk fogja majd intézni. Ilyen ellenségnél jobb nem kockáztatni.
- A törpök előbb-utóbb el fognak jönni, hogy segítséget kérjenek. – emlékeztette a herceg.
- Csak jöjjenek. – vont vállat Thranduil. – Majd meglátják, mi lesz a válaszom.

   A sereg épségben, főveszteség nélkül tért haza, s napokon belül az egész birodalom tudott Smaug támadásáról, s arról, hogy a király nem tett semmit, hogy segítsen a suhatagiakon. A palotában és körnxékén nem nyilvánítottak erről véleményt, vagy ha igen, azt halkan, feltűnésmentesen, nehogy véletlenül a király fülébe jusson. Az erdő távolabbi pontjain viszont keményen megmondták, mit gondolnak erről, s pár napig mindenki arról beszélt, milyen kegyetlenül hagyta sorsukra az embereket Thranduil, aki maga is tudott ezekről a szóbeszédekről, de nem foglalkozott velük, csak kivárta, amíg elcsitulnak. Ez be is következett, a hideg és a tél beköszöntével együtt haltak el, és mire lehullott az első hó, szinte senki sem beszélt róla, ép eléggé meggyűlt a bajuk a leghidegebb évszakkal. Főleg most, hogy többé nem kereskedhetnek Suhataggal, és Tóváros lakossága is jócskán megfogyatkozott. Fontos kereskedelmi partnert veszítettek el, s így egy időre a tartalékaikra lettek hagyatva. Az esetleges éhezéstől nem féltek, mert ahhoz hozzászoktak, de jelen helyzetben többről volt szó. Az egész népük léte forgott veszélyben, nemcsak az élelem hiánya miatt, hanem a sárkány ily nagy mértékű közelsége folytán is; hiszen Smaug drágaköveket akar, s a palotában is szép készlet van felhalmozva belőlük. Ha gondol egyet, s iderepül, hogy megszerezze őket, senki és semmi nem állíthatja meg, s ez volt az, ami megrémisztette őket. Elpusztulhat az otthonuk, minden amit szeretnek és ami fontos nekik, minden amiért valaha küzdöttek, néhány fényesen csillogó ékkő miatt. Olyan sorsra jutnának, mint a törpök. Mint a törpök, akik egyre inkább kezdtek feltünedezni a határaikon.

   A határőrzők, főleg az északon és a keleten szolgálók jelentették a királynak, hogy az éltben maradottak át akarnak kelni az erdőn, hogy nyugatra, Eriadorba menjenek.
- Van más ok is, amiért idejönnek. – mondta egy alkalommal, lovaglás közben Legolas Taurielnek.

- És mi az?  - tudakolta a lány.
- Segítséget akarnak kérni apámtól. Vagy aranyban, vagy valami biztonságos helyet óhajtanak, ahol letelepedhetnek; esetleg katonákat, hogy visszafoglalhassák Erebort.
- Gondolom, ezek egyikét sem fogja megadni nekik. Senkit sem láttam még, aki ekkora ellenszenvvel viseltetne a törpök iránt.
- Amióta az eszemet tudom, ez így van. Csak azért tűrte meg őket, mert kereskedelem szempontjából fontosak voltak, egyébként semmibe veszi a népüket.
- Van valami oka rá, hogy így viselkedjen?
- Egy régi sérelem, Girion Fehér Smaragdjai miatt. Apám úgy gondolja, a törpök ellopták tőle ezeket az ékköveket, ők viszont azt mondják, csak a jogos jussukat vették el a munkájukért. Valamiért mindennél nagyobb becsben tartotta őket, állítólag meg akarta támadni Erebort, hogy visszaszerezze. Szerencsére ez nem történt meg, de a törpök esélyeit arra, hogy esetleg segítséget kaphatnak, jelentősen lecsökkenti.
- A királyunk amúgy sem a segítőkészségéről és a kegyes természetéről híres. – somolygott a vörös hajú. – Mindegy is.
- Aki utoljára ér a palotába, lepucolja a győztes csizmáját! – kiáltotta a herceg, egy pillanattal később pedig már vágtattak is, lovaik patája sűrű felhőt kavart a finom szemcséjű porhóban.

   Nem telt bele másfél hét, és Thrór király egy tízfős kísérettel átlépte a birodalom határát, és a palota felé vette az irányt, nyilvánvaló okokból. Thranduil azonnal értesült a hírről, és megparancsolta, adjanak neki szabad utat. Ezen sokan meglepődtek, arra számítottak, hogy kiutasítja őket az erdőből, az uralkodó azonban mást tervezett. Hogy mit, azt senki sem tudta.
Két nappal később a törpök megérkeztek a palotába. A főkapunál álló őrök tiszteletteljesen fejet hajtottak, majd kinyitották a kaput, a küldöttség pedig belépett a roppant barlangokba. A királyuk, Thrór haladt legelöl, mögötte a fia és az unokája, utánuk pedig a nemes-törpök. Mind a tizenegyen alacsonyak voltak, a tündéknek alig a könyökéig értek, s méretükhöz képest többségük el volt hízva. Szakálluk terebélyes pocakjuk alá ért, különféle módon befontak egy-egy részt belőle, s azt drágakövekkel díszítették. Szemük kicsi volt és fekete, orruk nagy és horgas. Ruhájuk valamikor a legfényesebb selyem lehetett, földig érő palásttal, most viszont rongyosak voltak, piszkosak és csapzottak, s bizonyára éhesek és fáradtak is.

   Mégis, büszkén álltak meg a trón előtt, s néztek farkasszemet Thradnuillal. A tündekirály mellett kétoldalt öten-öten álltak, balra tőle sorrendben Tauriel, Galaeth, két másik vezető, majd Hirannon; jobbra pedig Legolas, és még négy magas rangú katona. Ahogy az uralkodó felállt, árnyékként követték le a törpök elé, akiken még mindig nem látszódott a félelem legkisebb jele sem. Tauriel leplezetlen érdeklődéssel mérte őket végig, csak akkor kapta el róluk a pillantását, amikor Thranduil megszólalt.
- Azt mondják, a törp büszke és makacs fajta, akik inkább meghalnak, minthogy segítségért esdekeljenek. – Hangja mély volt és fenséges, akárcsak a testtartása. – Miért is van belőlük mindjárt tizenegy a csarnokaimban?

A tündelánynak rögtön feltűnt, milyen leereszkedő a modora, s csak remélni tudta, a törpök nem veszik túlságosan magukra.
- Nem esdeklünk segítségért.  – javította ki Thrór. – Mindössze beszélni kívánok veled, mint király a királlyal.
- Hallgatlak. – Thranduil jelentőségteljesen körbenézett, mutatva, hogy senki sem zavarhatja meg őket. A törp megköszörülte a torkát, és belekezdett.
Érdekes beszélgetés volt ez, nem amolyan kérdezz-felelek féle, inkább szembesítő, vitaszerű, s ez eltartott egy-másfél óráig, végül a tündekirály megunta.
- Megköszönném, ha a lényegre térnél. – szólt, a törp pedig mormogott valamit a szakálla alatt, de megtette.
- Pár hónapja teljes lelki nyugalommal végignézted, ahogy Smaug elpusztítja Erebort, törpök és emberek százait gyilkolva le. Számomra érthetetlen okokból nem segítettél nekünk, akkor sem, amikor hangosan kértünk. Ahelyett, hogy segítő kezet adtál volna, elfordultál tőlünk, és a sorsunkra hagytál. A népem most hontalanná lett, sokan meghaltak az éhségtől és a hidegtől. Te, aki itt élsz a tágas, biztonságos és kényelmes palotádban, el sem tudod képzelni, mennyit szenvedtünk, de ha egy kicsit megerőlteted magad, talán megérted a helyzetünket, és azt, mennyire rászorulunk most a szövetségeseinkre.
- Mit vársz tőlem, törp-uram? Mit kéne tennem?
- Segíts átvészelni a telet! Adj egy helyet, hol letelepedhetünk egy időre, ahol biztonságban vagyunk, vagy ha ez túl nagy kérés, legalább láss el minket némi élelemmel és fegyverrel. De ha még ezt is túlságosan teljesíthetetlennek találod, akkor adj katonákat, hogy visszafoglalhassuk otthonunkat! Az én népem évszázadokon át ellátta a tieidet minden szükséges holmival, segítettünk nektek életben maradni ebben a sötét pókfészekben. Most ti következtek. Mi a válaszod, Oropher fia Thranduil?

   Mennydörgésszerű, határozott, erős hangja még másodpercekig visszhangzott a teremben, csak soká halt el. A tündék döbbenten nézték a törp-királyt, aki úgy tűnt, cseppet sincs megilletődve; tekintete hevesen villogott, miközben válaszra várt.
- Hogy mit felelek? - kezdett bele Thranduil. A mögötte álló tíz katona a hanghordozásából sejteni vélte, nem azt fogja mondani, amit a törpök hallani akarnak. - Mit felelhetnék egy trónjától megfosztott,földönfutóvá lett, őrült követelésekkel elém járuló királynak? Semmi sem kötelez arra, hogy akár csak egy cipót is adjak nektek, vagy engedjem, hogy a birodalmamban maradjatok.
Thrór király szeme haragosan megvillant, akárcsak a többieké is.
- Tünde létedre igencsak gyatra az emlékezőtehetséged, ha ilyen hamar elfelejtetted, mi miket tettünk. - szólalt fel. - A mi országunk védte az erdőt az északról jövő támadásoktól, mi álltunk ki oly sok ostromot, a mi katonáink áldozták vérüket és életünket a tőlünk délebbre eső területekért!
- Ne tégy úgy, mintha ti lennétek Vadonföld őrei, akik csak szép és jó dolgokat cselekszenek. Arról is tegyetek említést, hogyan loptatok meg, és milyen úton kerültek hozzátok Girion Fehér Smaragdjai, amik engem illetnek. - Az uralkodó határozottan megnyomta az „engem” szót.
- Á, a Smaragdok! Azok a tisztán csillogó, fehér ékkövek. - bólogatott Thrór. - Talán az egyetlen dolog egész Ardán, amiért képes lennél háborúba is menni.
- De nem egy sárkány ellen! A te eszedet már elvette az Arkenkő, de az én elmémet nem tudják megfertőzni a drágakövek. Fogad el, hogy Smaug élete végéig őrizni fogja azt, amit rabolt, és nem szerezheted vissza, még az én segítségemmel sem, amit egyébként sem adnék meg. - jelentette ki.
Huszonegy lélegzet akadt el abban a pillanatban. A tündék idegesen össze-összenézegettek, ahogy észrevették a törpök szemében fellobbanó végtelen haragot, s azt, hogy kezük a fegyvereik markolata felé vándorol, szerencsére azonban nem húzták ki azokat.
- Tehát elfordulsz Erebor népétől és Suhatag lakosaitól, a sorsukra hagyod őket, engedve, hogy elpusztuljanak?
- Nem biztos, hogy mind odavesznek. Akik elég leleményesek, azok letelepednek Tóvárosban, a törpök pedig a Vasdombok felé vehetik az irányt, vagy nyugatra, Eriadorba. Rajtatok múlik, mi lesz a sorsotok.
- Te még annál is kegyetlenebb vagy, mint amilyennek hittelek. - sziszegte a törpök vezére. - Kívánom, hogy egy nap te is érezd át, mit jelent hontalanná válni, milyen a tüzes pokolból menekülni, és végignézni, ahogy sorra halnak meg körülötted a népedből. Remélem, egy nap te is elveszítesz mindent és mindenkit, aki fontos neked, és százszorosan fogsz bűnhődni mindezért. A valák nem lesznek kegyesek hozzád!
Az utolsó szavakat szinte kiabálta, tekintete villámokat szórt, a feszültség közte és Thranduil között szinte tapinthatóvá vált. Már-már úgy tűnt, komolyabbra fordul a dolog, ám végül a tündekirály nyugalmat erőltetett magára.
- Ostoba törp! Csak magadnak, és a kapzsiságodnak köszönheted, hogy ide jutottál. Én figyelmeztettelek, de nem hallgattál rám, a józan eszedet teljesen elvette a sok arany és drágakő. Azt kaptad, amit megérdemelsz. - Megfordult, és visszasétált a trón emelvényére, onnan tekintett le a tizenegy törpre. - Egy hétig szabad átjárást kaptok az erdőben, utána úgy bánunk el veletek mint a többi betolakodóval. Most pedig távozzatok a palotámból.
- Sok szenvedés és halál fog a te lelkeden száradni, Thranduil. - mondta Thrór fenyegető hangon.
- A ti szenvedésetek nem az enyém.
Ezzel az egy mondattal eldőltek a dolgok. A törpök vetettek rá egy utolsó, gyilkos pillantást, majd maradék büszkeségüket és méltóságukat összeszedve kivonultak a barlangokból. A kapu becsukódott. Csend lett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ezt nem hiszem el!

(Lúthien, 2015.06.21 19:42)

Ezt nem hiszem el! Még mindig nem sikerült elolvasnom ezt a fejezetet, mert egyész héten lovastáborban voltam, ahol segítő voltam, és nem volt időm rá! Pedig itt a következő fejezet is, és te várod a kommenteket.

Ha?!

(Viki, 2015.06.13 14:27)

ÉN Kibelezem,megfojtom,megeszem,felpofozom,megfőzöm Taurielt!!!!!Oké,tudom,hogy nem rendjén való amit csinál,de akkor is!!! AARRRRRRRRR!!!!!Detti,Eru szerelmére csinálj már valamit kérlek!Ez egyszerűen elfogadhatatlan,ez a tudatlanság szörnyű.

Re: Ha?!

(Lúthien, 2015.06.14 08:25)

XD Annyira vicces vagy! Az utóbbi időben annyit nevetek rajtad. Én még nem olvastam el a 20. fejezetet, így nem tudom miért kéne kibelezni Taurielt, de biztos vagyok benne, hogy Detti fantasztikusan oldotta meg.

Re: Re: Ha?!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.14 08:45)

Lúthien, remélem tetszik majd a megoldásom :)
Taurielt pedig nem bántjuk, ugye Viki, bármekkora butaságot is követ el. A hősnő élni fog :-D

Re: Re: Re: Ha?!

(Viki, 2015.06.14 13:38)

De csak addig,amíg nem találkozik velem !

Re: Re: Re: Ha?!

(Gabuska028 , 2015.06.19 16:04)

Nagyon szupi volt a folytatás mikorra várható ?☺

Re: Re: Re: Re: Ha?!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.19 20:09)

Holnap délelőttre ;-)
Kommentek, vélemények, gondolatok, kérdések jöhetnek!