Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


21. fejezet

2015.06.20

   Amikor egy gárdista kimenőt kap, azt az egy napot, amíg nincs szolgálatban, mindig igyekszik valami hasznos dologra fordítani. Havonta egyszer támad csak ilyen alkalom, így muszáj kihasználniuk, mégpedig a lehető legsokoldalúbban. Többségük ilyenkor hazalovagol a szülőfalujába, hogy kipihenje a katonáskodás fáradalmait, vagy néhány barátjával túrázni mennek, esetleg párjával kettesben töltik az időt. Ilyenkor igyekeznek elfelejteni mindent, ami a szolgálattal kapcsolatos, hátrahagytak mindent, csak a fegyvereiket vitték magukkal. A sok fáradalmat csak úgy tudták kipihenni, ha teljesen megfeledkeznek róla, így a cirka egy nap alatt igyekeztek elterelni a gondolataikat. A régi időkben ez viszonylag egyszerű volt, a birodalom területére ugyanis csak ritkán merészkedtek sötét teremtmények, így csak elvétve került sor harcokra.

   Mostanában viszont más a helyzet. Eleddig sikerült féken tartani az orkokat, és az óriáspókok fészkeit is jórészt elpusztították, az utóbbi negyven évben viszont ezek a feladatok egyre nehezebbé váltak, s így kevésbé lettek sikeresek, de nem önhibájukból. Erebor és Suhatag elestével a Sötét Úr szolgái jóformán akadálytalanul özönölhettek át a Szürke-hegységen, és ha nem lett volna a tóvárosi emberek csekély kis ellenállása, a Bakacsinerdőtől keletre fekvő területeket teljesen leigázták volna. Bár ezt nem sikerült elérniük, az állandó rettegéstől, amit ők, és persze Smaug okozott, a vidék lassan kezdett elnéptelenedni; s az egykor virágzó, gazdag, vízi hajóflottával bíró Tóváros lassacskán pusztulni kezdett, mérete mind kisebb lett, míg végül nem lett több, mint pár száz viskó a Hosszú Tó partján, aminek lakói az elszegényedés szélén álltak. Eltűntek a kereskedőhajók, a katonák; újabban csak hordókkal üzleteltek, valamint segítettek eljuttatni a keleti vidékeke borait az erdőtündékhez, és reménykedtek, egyszer majd jobbra fordul a sorsuk.

   Pedig a Bakacsinerdőben sem volt jobb a helyzet. Mivel elvesztették legfontosabb kereskedőpartnerüket, egy időre veszélybe kerültek élelmiszer-utánpótlás szempontjából, ám a helyzet szerencsére megoldódott, így aggodalomra már nem volt okuk, legalábbis emiatt. Katonailag viszont még rosszabb állapotok uralkodtak, mint azelőtt. Immáron nemcsak délről, hanem északról és keletről is erős támadásokat intéztek ellenük, ezáltal folyamatos védekezésre kényszerültek, de még így sem sikerült mindet visszaverni. Gyakoribbá váltak a birodalom területén kóstáló hordák, a pókok és a vargok is megszaporodtak, alig volt biztonságos hely, mindenki veszélyben volt. A harcosok a kimenőjükkor is csak csoportosan járták az erdőt, nem akarták ugyanis, hogy a hazavezető legyen az utolsó útjuk.

   Így gondolkodott Galaeth és Tauriel is, amikor egy kora őszi hónapban végre megkapták a rég áhított szabadságot. Mivel mindkettejüknek a palota volt az otthonuk, úgy döntöttek, egy egész napos kilovaglásra mennek, melynek során bejárják a kedvenc helyeiket, beszélgetnek, azt tesznek amit akarnak, tehát jól érzik magukat.
- Elhozod a tőrödet is? - kérdezte Galaeth, miközben lova sörényét fésülte ki az ujjaival.
- Nélküle el sem indulnék. - jelentette ki a húga, s a vállára vetette útitáskáját. - Készen állsz?
- A kér
dés az, te készen állsz-e. - A két lány kecsesen felült a lóra. - Mutatok egy helyet, amitől a lélegzeted is eláll, majd, olyan gyönyörű, s rajtam kívül talán senki sem ismeri. Induljunk, még délelőtt oda akarok érni!
Ő lovagolt elől, a vágta közben lobogott ébenszínű haja, így még véletlenül sem lehetett szem elől téveszteni, pedig az út során egyszer sem szólt hátra, és nem mondta meg előre, merre mennek.
- Mikor érünk oda? - tudakolta egy óra múlva Tauriel, mikor az Erdei-folyó mellett haladtak el.
- Néhány perc múlva. - hangzott a válasz.
A folyásiránnyal párhuzamosan haladtak, a közeli dombság irányába, ahonnan jó néhány ér és patak eredt, és folyt bele a főfolyóba. Ezek a dombok a hegyekhez képest inkább csak halmok vagy buckák voltak, s nehéz megközelítésük miatt nem sokan keresték fel őket, de Galaeth bizonyára meglátta bennük a szépet, mert már határozottan feléjük tartott.

   Fél órával később a dombok lábához értek.
- Jól jegyezd meg az útvonalat, ami odavisz, könnyen el lehet tévedni errefelé. - figyelmeztette a tündenő, majd bevette magát a sűrű aljnövényzettel tarkított rengetegbe.
Lépésben haladtak a domboldalon, kényelmes tempóban, így Taurielnek jutott ideje az útvonal memorizálására. Három, egymástól alig centikre kinőtt bükkfa, egy moha lepte kődarab, egy rókavár, és rengeteg más jellegzetességet talált, amik alapján biztosra vette, később is bármikor visszatalálna. Miközben nézelődött, rákanyarodtak egy apró, szinte észrevehetetlen kis ösvényre, ami felvitte őket a dombság legmagasabb pontjáig, majd a másik oldalon egy kicsi völgyre nyílt.
- Itt vagyunk. - szólalt meg a tündenő.
A vörös hajú némán végigjáratta a tekintetét a völgyön. A fák lombkoronája meleg őszi színekben játszott, a talajra még csak néhány hullott le belőlük. A fű zöld volt, szinte mindenhol ép, néhol cserjékkel szabdalt. Itt-ott apróbb tisztások nyíltak, amiket bőségesen öntözött a melengető napfény, az avarzizzenések és gallyropogások pedig elárulták, állatok is vannak körülöttük, kisebbek és nagyobban egyaránt. Az egész hely valamiféle tökéletességet és nyugalmat árasztott, azokat az érzéseket, amik már régóta elkerülték a Bakacsinerdőt.
- Csodaszép, igaz? - sóhajtott Galaeth. - Már sok éve, hogy rátaláltam, de valahogy mindig elvarázsol, ha ide látogatok. Te vagy az első, akinek megmutattam, ezidáig ugyanis egyedül az én titkos helyem volt.
- Most viszont már kettőnkké. - mondta halkan Tauriel. - Köszönöm a bizalmat, sokat jelent nekem.
- Mindig azzal a személlyel akartam megosztani a hely varázsát, aki a legtöbbet jelenti nekem. Édesanyáddal már nincs erre lehetőségem, de itt vagy te, aki legalább ugyanakkora helyet foglalsz el a szívemben, mint Mirian egykoron.
- Te is pontosan olyan vagy nekem, mint egy családtag, s ha lehetséges, annál is több. Ígérem, senkinek sem fogok beszélni a völgyről, megőrzöm a titkot, meddig csak lehetséges.

   A két nővér egymásra mosolygott, majd leszállva a lovukról összeölelkeztek, aztán elindultak egy hosszú sétára a völgybe. A délelőtt felét ott töltötték, de mivel más helyekre is el akartak jutni, hát továbbálltak. A nap hátralévő részében felváltva lovagoltak, pihentek, ettek, beszélgettek, másztak fára, és csináltak olyan dolgokat, amiket nagyon szerettek, a szolgálat ideje alatt mégsem jutott rá idejük. Hosszú mérföldeket jártak be, mégis úgy érezték, hogy alig látótávolságnyira kerültek a palotától, ahová késő este vissza is tértek. Bevezették Reviát és Lanthirt a karámokba, visszamentek szobájukba, ahol lepakolták fegyvereiket, majd a keleti kapuhoz indultak, hogy leválthassák az ottani őröket, ám mielőtt befordulhattak volna az oda vezető folyosóra, a fordulóban Hirannon tűnt fel, és odasétált hozzájuk. A lányok már előre sejtették, mit szeretne mondani.
- Miféle feladatunk van, Hirannon? - vágott a közepébe Galaeth.
- Nos… Ki kellene mennetek, hogy pár mérföldes körzetben átvizsgáljátok a környéket, nincsenek-e orkokra utaló jelek. - válaszolta a férfi.
- Szakadó esőben? - vonta fel a szemöldökét Tauriel. - Mint nyomolvasó mondom, a víz nagy részüket valószínűleg teljesen elmosta.
- Sajnálom, de a parancs az parancs. Indulnotok kell.
- Most tettük le a fegyvereinket!
- Az útiköpenyetek viszont rajtatok van. A fegyvereitekre pedig aligha lesz szükségetek, nem mentek olyan messzire, lóháton pedig még gyorsabbak lesztek.
- Gyere, menjünk, nincs értelme vitatkozni. - fordult húgához a tündenő, majd biccentett Hirannon felé, és a kapun át elhagyták az épületet.

   Mire a lovakhoz értek, teljesen bőrig áztak, s mivel az eső sehogy sem akart elállni, csak még vizesebbek lettek. Hiába húzták fejükre az útiköpeny csuklyáját, az nem sok védelmet nyújtott a vihar elől. Szerencsére érzékeik változatlanul kitűnőek maradtak, így nem okozott nehézséget meghallani az apró neszeket még a mennydörgések között is, és ami még fontosabb volt, mindent tökéletesen láttak, s mivel nyomokat kerestek, ez különösen hasznosnak bizonyult. Találtak is néhány jelet, de a többséget az eső már rég elmosta, s mivel az időjárás is egyre romlott, úgy döntöttek, hazaindulnak. A vihar mostanra teljes erőből tombolt, ami igencsak megrémisztette a lovakat, így a két lány leszállt róluk, és száron vezették őket. Bár így lassabban haladtak, biztonságosabbnak tűnt, és kisebb volt a kockázata, hogy Revia és Lanthir megbokrosodik és elszabadul. Talán fél órát sétálhattak így, amikor hirtelen Galaeth megtorpant.
- Te is hallottad? - kérdezte idegesen, és felemelte a fejét, hogy jobban halljon. -Valami közelít!
- Én nem vettem észre semmit. - motyogta a tündelány, de ahogy fülelni kezdett, hozzá is eljutottak a hangfoszlányok. - Jaj ne! Orkok! Milyen messze lehetnek?
Lelkébe aggodalom, és igen, félelem költözött a gondolatra, hogy itt állnak fegyvertelenül, tökéletes célpontként az orkoknak. Névérére pillantott, és látta, az ő arcán is hasonló érzelmek tükröződnek, szemében viszont konok, megingathatatlan fény villogott, amitől valamiképp lehiggadt.
- Fél mérföldnyire, talán még közelebb. - válaszolta halkan, közben egyre jobban elsápadt. - Nagyon gyorsan haladnak, percek kérdése, és ideérnek.
- Nincs esélyünk. - suttogta reményvesztetten a vörös hajú.
- Neked talán még van. - Galaeth fejében sebesen cikáztak a gondolatok, melyekből végül megszületett egy, talán működőképes terv. - Mindketten nem tudunk lóháton elmenekülni, ahhoz túl kevés az idő, de ha én itt maradok, és valahogy feltartom őket, te szerzel még időt, és visszavágtathatsz a palotába, és figyelmeztetheted a király. Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb megoldás.
- Azt akarod, hogy meneküljek el, amíg te itt maradsz?
- Ez az egyetlen reményünk. Gyors vágtában hamar odaérsz.
- Felejtsd el! Nem hagylak itt, soha! - kiáltott fel Tauriel. Szíve dörömbölni kezdett a mellkasában, lélegzete kapkodóvá vált, és egy forró könnycsepp csordult le az arcán, amit több másik követett. - Veled maradok!
- Nem lehet, kicsi lány! - rázta meg a fejét könnyes szemekkel a tündenő. - El kell menned, csak így menekülhetsz meg!
- És veled mi lesz? Nincsenek nálad fegyverek, teljesen védtelen vagy!
- Miattam ne aggódj, tudok vigyázni magamra. Neked viszont indulnod kell, mindjárt itt lesznek. Szeretlek, testvérkém. - Galaeth egy pillanatra szorosan megölelte húgát, aki hangosan zokogott és remegett.
- Nem! - sírta. - Nem foglak itt hagyni, veled maradok!Nem akarok elmenni! Kérlek, Galaeth!
- Sajnálom, Tauriel. - Nővére eltolta magától, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Most pedig vágtass haza, és figyelmeztesd Thranduilt! Csak te segíthetsz, de most menned kell.
A tündelány szipogva bólintott, és visszaült Reviára, tekintetét azonban nem vette le idősebb társáról. Fehér villanások cikáztak keresztül az égen, pillanatnyi világosságot adva az éj sötétjében. A szél süvített, az vadul csapkodott.
- Visszajövök érted, ígérem. - mondta remegő hangon.
- Tudom. - bólintott a fekete hajú. - Indulj, most!
Rácsapott Revia farára, mire a kanca felnyerített, és vágtába ugrott, s pillanatokon belül eltűnt a szeme elől. Egyedül maradt. Félt, de tudta, jól döntött, hisz megkímélte a rá váró sorstól azt, akit a legjobban szeretett.

   Tauriel szélsebesen vágtázott, testével előredőlt, hogy Reviának könnyebb legyen futnia. Nem lehetett túl messze, talán negyed mérföldet haladt, amikor hangos ork-kiáltozást, aztán pedig egy éles sikolyt hallott, amiből tudta, a támadók ráleltek Galaeth-re.
- Tarts ki, nővérem. - suttogta, és remélte, nem éri utol az ellenség, és persze hogy Galaeth még életben van.
Vörös tincsei szalagként lobogtak, a szálak között megrekedő vízcseppek ellenére is. Az eső most is szakadt, a szemébe, az arcába folyt, könnyei elkeveredtek vele, úgy áztatták az arcát. Ruhája a testére tapadt, útiköpenye nedvesen lógott alá. Fázott, aggódott és félt, de nem nézett hátra, csak az el
őtte lévő útra koncentrált. Éveknek tűnt, pedig mindössze fél óra volt, mire végre a palotába ért. Revia kantárszárát a nyugati kapunál álló őrök egyikének a kezébe nyomta, majd besietett az épületbe. Megkért egy őrt, értesítse a királyt hogy beszélni szeretne vele, aztán valamelyest rendbe szedte magát.
- Az uralkodó vár téged a magán lakrészében. - mondta az őr, amikor visszatért.
A lány köszönetet mormolt, és elindult a megadott hely felé. Még mindig kapkodta a levegőt, ázott volt és megviselt kinézetű, de nem érdekelte, egyetlen gondolata az volt, hogy figyelmeztesse a királyt, és megmentse Galaeth-t. Felsietett a lépcsőn, ám mielőtt belépett volna az apró helyiségbe, megállt, ugyanis nem kapott engedélyt a bebocsátásra.
- Tauriel, gyere. - szólt pár pillanattal később Thranduil, ő pedig néhány lépéssel már ott is volt.

   A király az íróasztala mögött ült, és egy levelet írt, mellette Legolas állt. Amint belépett és felpillantottak rá, szemük egy pillanatra elkerekedett a döbbenttől, de aztán rendezték vonásaikat.
- Nem jelentést tenni jöttél. - Thranduil felállt a székből. - Mi történt veled? Hol van Galaeth?
A nő nevének említésére az a kevéske önuralom, amit magára erőltetett, semmivé foszlott. Hiába pislogott, és pillantott felfelé, egy könnycsepp legördült az arcán, és a ruhájára pottyant. Az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét, hogy némileg összeszedje magát.
- Tauriel, jól vagy? - kérdezte aggodalmasan Legolas, és egy nagy lépéssel előtte termett. Gyengéden a vállára tette a kezét, elérve, hogy a szemébe nézzen. - Mond
d el, mi történt!
- Elkapták Galaeth-t. - mondta halkan, majd felnézett, és hangosabban folytatta. - Fegyvertelenek voltunk, az orkok pedig közeledtek. Azt mondta, meneküljek el, és jöjjek ide, hogy figyelmeztesselek, uram. Megígértem neki, hogy visszamegyek érte, aztán elvágtattam. Hallottam, ahogy felüvöltenek az orkok, aztán Galaeth sikoltott, majd teljesen csend lett.
Az utolsó szavak szinte suttogva hagyták el az ajkát. Ha Legolas nem á
ll mellette, elsírta volna magát, ám a fiú jelenléte, mint mindig, erőt adott neki.
- Hol történt ez? – Az uralkodón is látszott a döbbenet, még ha csak nagyon halványan is.
- Délnyugatra a palotától, tíz-tizenkét mérföldnyire. – válaszolta a lány.
- Biztos vagy benne, hogy Galaeth fogságba esett? – Legolas hangja bársonyos volt és megnyugtató.
- Sikoltott, miután az orkok megjelentek. Ez csak egy dolgot jelentek.
- Vagy esetleg kettőt. – szólt közbe Thranduil. – Annyi biztos, hogy elkapták, de hogy utána mit tettek vele, az már kétséges. Az orkok nem bánnak kegyesen a foglyaiknak, ezt te is tudod; s bár Galaeth a legjobb harcosaim egyike, fegyvertelenül nincs sok esélye. Mindenesetre bátor dolog volt, amit érted tett. Kevesek
képesek az életüket áldozni a társaikért.
- Nem áldozta fel magát, uram. – mondta halkan, de határozottan a tündelány. – Ismerem őt annyira, hogy tudjam, ha az életére törtek volna, ő is megpróbált volna megmenekülni. Ezek az orkok nem megölni akarták, és ezt ő is tudta. Valami rosszabbat terveztek vele, és ettől akart megóvni.
- De hát mi rosszabb lehet a halálnál? – motyogta Legolas.
- Rengeteg minden, főleg, ha orkokkal kapcsolatos. – Az uralkodó tekintete elfelhősödött, ahogy belegondolt ezekbe a dolgokba, majd a fiához fordult. – Küldj ki egy csapatot a kapitányért. Bármilyen állapotban is van, hozzátok vissza ide. A legjobb gárdistákat vidd.
- Uram! – szólalt fel Tauriel. – Nincs szükség katonákra. Majd én elmegyek és kiszabadítom. Egyedül is menni fog.
- Megőrültél? – nézett rá döbbenten a herceg. – Egymagad akarsz kiállni tucatnyi ork ellen?
- Biztos vagy abban, amit teszel? – Thranduil sem volt túlzottan elragadtatva az ötlettől. – Jelenlegi állapotodban nem tűnsz harcra késznek.
- Akkor fegyvertelen voltam, most viszont felkészültem. Saját magam ölöm meg azokat az orkokat, és hozom vissza a nővéremet. – jelentette ki.
- Túlerőben vannak, mellon, könnyen rajtaveszthetsz. – Legolason látszott, le akarja beszélni tervéről, a király azonban közbevágott.
- Rendben van, elmehetsz. – bólintott. – Vigyél magaddal minden szükségesnek ítélt fegyvert, és vágtass, amilyen gyorsan csak tudsz. Sok szerencsét.
- Hannon le, hîr-nín. (Köszönöm, uram.) – A vörös hajú fejet hajtott, és elindult vissza, a szobája felé, ahová pár órával ezelőtt a fegyvereit tette.

   Nagy léptekkel szelte át a folyosókat, a lépcsőfokokon kettesével ugrált fel, így alig két perc múlva már a szobájában állhatott. Pillanatnyi hezitálás nélkül nézett a fegyvereihez, és kezdte magához venni őket. Először a tegzét csatolta fel a derekára, majd a két kést rögzítette az övhöz, ugyanígy a tőrt is, végül kezébe vette az íját, és elindult a nyugati kapuhoz, ahol Reviát hagyta. A vörös-sárga kancát most Legolas fogta, barátságosan vakargatta a marját, és halkan suttogott a fülébe, amiből egy mondatot Tauriel ki tudott venni.
- Vigyázz a gazdádra, próbáld meg épségben hazahozni. – kérte a herceg, egy másodperccel később viszont megfordult, ekkor vette észre ugyanis, hogy a lány itt van.
- Légy óvatos. – mondta neki, és a kezébe adta a kantárszárat. – Juss haza épségben, rendben?
Társnője felült a lóra, és onnan válaszolt.
- Vagy Galaeth-szel az oldalamon térek vissza, vagy sehogy. – mondta halkan, majd a fejébe húzta a csuklyát, és elindult, be a sötét fák közé.

   Félni kellett volna, rettegnie a közelgő dolgoktól, ám ő ezek helyett csak bosszúvágyat érzett. Nem akart mást, csak nyilakat ereszteni a nővérét fogságba ejtő orkok szívébe, beléjük meríteni a késeit, lefejezni és kivégezni őket. Ritkán érzett ekkora vérszomjat, s bár eddig is hatalmas hévvel mészárolta le az ellenségeit, tudta, ha most kézre kerülnek, egy pillanatig sem fog gondolkodni, mit tegyen. Szorosan kapaszkodott Revia sörényébe, testsúlyát lentre helyezte, nehogy lebukfencezzen róla a nyaktörő ugrásokkal szabdalt vágtában. Nem keresett ösvényeket, vagy könnyebb utat, minél előbb oda akart érni a fogságba esés helyére, hogy ott a nyomokat követve eljusson a testvéréhez.
Talán a gyors tempónak, talán az eltökéltségnek, talán a szerencsének köszönhetően alig negyed óra alatt a búcsúhelyükre ért. Az eső szakadatlanul ömlött, dörgött és villámlott, de ezek egyike sem tudta elterelni a figyelmét. Tekintetét végigjáratta a fák törzsén, a cserjéken, a bokrokon, a talajon, bármiféle jel vagy nyom után kutatva, ami elárulhatja, merre mentek az orkok. Leszállt Reviáról, hogy jobb rálátása legyen a tájra, s így néhány perc elteltével megtalálta, amit keresett. Magasan képzett nyomolvasóként rengeteg dologra rájött egy letaposott bokorból, például hogy honnan jöttek, az avaron lévő lábnyomokból, hogy mi történt, és a ha törzsén lévő karmolásokból, hogy merre tartottak.
- Tarts ki Galaeth, már jövök. - suttogta, ám mielőtt visszaülhetett volna lovára, halk neszt hallott a közelből, amit apró nyihogás követett, majd egy kecses, szürke kanca lépett elő, akiben a tündelány rögtön ráismert Lanthirra.
- Hát te mit keresel itt? - kérdezte, és elkapta az ide-oda lengedező kantárszárat. - Gyere, megkeressük a gazdád.
Lanthir engedelmesen követte, s amíg ő Revián ült, mögöttük pár méterrel vágtatott gazdája felé.

   Az orkok ideiglenes tábora egy apró tisztáson helyezkedett el, körbevéve vastag törzsű tölgyfákkal, és dús cserjeszinttel, ám Tauriel még ezek ellenére is alaposan szemrevételezhette a célpontot. A tisztás közepén lobogott a tábortűz, amin épp valami szerencsétlenül járt állatot sütöttek meg. A tűz körül álltak az orkok, és ették az elejtett prédát. Nagyjából tizenöten lehettek, ennyivel könnyedén el tudott bánni, annak ellenére, hogy eléggé testesek voltak. Szemét végigjáratta a tisztáson, annak minden négyzetméterén, mígnem észrevette nővérét. Egy fa törzséhez kötözték, karjait és lábait megbéklyózták, szinte mozdulni sem tudott. Ő, aki mindig erős és legyőzhetetlen volt, a Tünde-gárda kapitánya most olyan kiszolgáltatott volt, mint egy őzgida.
Taurielnek majd' megszakadt a szíve, amikor látta.
- Ezt nagyon megkeserülik. - mormogta, miközben Lanthir kantárszárát csomózta egy faág köré, majd visszaült Reviára.
Előhúzott egy nyilat, és az idegre illesztette, majd kihúzta, és megcélozta vele a középen álló ork fejét.
- Galaeth, ezt érted teszem. - suttogta, és lőtt.

   Egy pillanattal azután, hogy az ork holtan rogyott össze, a lány lova oldalához érintette sarkát, és sebes vágtában megindult az ellenség felé. Négy nyilat lőtt ki feléjük, és mindegyik célba talált, így öttel kevesebbel kellett megküzdenie. Persze azok is lőttek rá, de valami csoda folytán egyik sem találta el. Mikor már ott volt köztük, a késeket használta, azokkal vagdalkozott, remélve, hogy fájdalmat okoz a szörnyetegeknek. Az egyiknek sikerült lerántania a lóról, de ő egy pillanattal később felállt, és tovább küzdött, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen nem lehetett megállítani, nem fogott rajta kés vagy kard, a düh és a bosszú megsokszorozta erejét, halálossá és legyőzhetetlenné téve őt. Élvezte, hogy megölheti őket, gondolkodás nélkül szúrt és vágott, minden orkot többször megsebesített, mielőtt kivégezte őket. Sosem érzett még ehhez foghatót. Bár teljes erőbedobással küzdött, a fáradtság legkisebb jelét sem érezte, izmai bírták a terhelést, érzékszervei a harcra összpontosítottak, minden mást kizárt a fejéből. A külvilág megszűnt létezni, csak a fegyvereit és az orkokat látta, mígnem az utolsónak is elmetszette a torkát, és a küzdelem véget ért.

   A tündelány továbbra is szorosan fogta a késeket, ujjpercei egészen elfehéredtek tőle. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, kapkodva vette a levegőt, de nem a fáradtságtól, hanem az ereiben terjengő adrenalintól. Körülötte véres, megcsonkított orkok hevertek mozdulatlanul, hidegen. Az arcába hulló eső kellőképp kijózanította ahhoz, hogy eszébe jusson, akiért eredetileg jött.
- Galaeth! - kiáltotta, versenyt üvöltve a mennydörgéssel. - Galaeth!
Eltette a fegyvereit, és már rohant is abba az irányba, amerre nővért sejtette. Emlékezete nem csapta be, rögtön rálelt annál a fánál, aminél a távolból látta. A tündenőt a bokájánál, a derekánál és a nyakánál kötözték meg, csuklóját pedig hátul, a törzs oldalán. Feje ernyedten lógott, s úgy tűnt, nincs eszméleténél. Tauriel a tőrével óvatosan elvágta az őt fogva tartó köteleket, vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat, majd elkapta az előreomló testet.
- Galaeth, ébredj fel, kérlek! - suttogta, és a hátára fordította, fejét az ölében nyugtatva. Ahogy keze a ruhájához ért, valami meleg és nedves festette meg. Vér. - Kel
j fel!
Gyengéden kisöpörte arcából az ébenfekete tincseket, felfedve a kisebb-nagyobb hegeket és a vérpettyeket. Hirtelen a sötét pillák megrebbentek, és kinyílt a tengerkék szempár.
- Tauriel. - nyöszörögte a nő, és pislogott néhányat, hogy kitisztuljon a kép.
- Semmi baj, itt vagyok. - mondta halkan a vörös hajú. - Nincs semmi baj. Minden rendben lesz. Hazaviszlek.
- Köszönöm, kicsi lány. Tudtam, hogy eljössz. - sóhajtotta Galaeth, majd húga segítségével valahogy talpra kecmergett, és a vállára támaszkodva odabicegett Lanthirhoz. Felhúzta magát a hátára, megvárta, amíg Tauriel ugyanezt megteszi Reviával, majd lassan, óvatosan elindultak.

   Galaeth-nek minden mozdulat pokoli fájdalmat okozott, nem tudott egyenesen ülni, így lova nyakára dőlve, félig fekvő helyzetben tette meg az utat. Az ajkába harapott, hogy ne sikoltson fel, nem akarta ugyanis még jobban megrémíteni a húgát. Érezte, a tudattalan feketeség egyre csak hívogatja, de minden akaraterejét összeszedve ellenállt nekik. Eszméleténél kellett maradnia, bármilyen fájdalmas is volt. De egyszer minden szenvedés véget ér, és szerencséjére ez az ő esetében sem lett másként. Amikor úgy érezte, nem bírja tovább, végre-valahára feltűnt előttük a palota biztonságot jelentő épülete.

   Rögvest az ispotály elé lovagoltak, ahol Tauriel lesegítette őt a lóról, és betámogatta a helyiségbe. A többi gyógyító egy pillanatra megdermedt őket látva, de aztán máris segítettek nekik. Biztosítottak egy ágyat az egyik csendesebb sarokban, majd Tauriel kérésre hoztak kötszert, tiszta vizet, rongyokat és néhány tő athelast, majd magukra hagyták őket. A tündelány sosem szerette, ha egy közeli barátja fekszik előtte sebesülten, a mostani helyzetet pedig még annyira sem állhatta, azonban cselekedni kellett. Nyugalmat erőltetett magára, és nekilátott eltávolítani a várfoltokkal tarkított ruhadarabokat. Minél több bőrfelület vált láthatóvá, annál jobban elborzadt az orkok kegyetlenségének bizonyítékán. Vörös korbácsnyomok borították a hátát, bordáinak környéke zúzódásokkal volt tele, csuklóján a durva kötél hagyott véres csíkot, arcán pedig karmolások és horzsolások éktelenkedtek. Csúnyán elbántak vele, ez azonnal látszott, és szörnyű fájdalmak gyötörték, mégis kitartott. Eddig.
- Ne add fel, testvérem. - kérte a lány, miközben egy nedves ronggyal végtelenül gyengéden egyenként kitisztította a sebeket.
Galaeth válasza egy halk nyöszörgés volt csupán, majd becsukta a szemét, és mozdulatlanul tűrte, hogy húga ellássa a sebeit. Csak akkor mozdult meg, amikor egy különösen fájó helyhez ért, olyankor megvonaglott, és fájdalmas tekintettel nézett rá, de nem sikoltott. Sok időbe telt, mire minden sebet kitisztított, lekezelte athelasszal, a nagyobbakat pedig bekötözte, s ekkorra a tündenő ébrenlét és alvás között lebegett. Végül egy sóhaj kíséretében ez utóbbiba csusszant bele, átadva magát az érzéketlen feketeségnek.

   Tauriel némileg megnyugodott, amikor látta, Galaeth álomba szenderül, hiszen amíg nem éber, nem érez fájdalmat, és addig is regenerálódhat a teste. Szüksége is volt erre, a sok fájdalom, sérülés és vérveszteség rengeteg erejét kiszívta, gyenge, kiszolgáltatott állapotba juttatva a máskor oly rettenthetetlen harcost. Szinte ő is érezte nővére szenvedését, pedig nem tudta, pontosan mit tettek vele az orkok. Bele se mert gondolni, csak állt az ágya mellett, és próbálta normalizálni egyre szaggatottabbá váló lélegzetét.
Váratlanul lépteket hallott, amik egyre közeledtek, s az ismerős koppanásokból azonnal felismerte látogatóját.
- Tauriel. – szólította meg Legolas. – Hogy van?
- Nagyon durván elbántak vele. – válaszolta elcsukló hangon a tündelány. – Sok kegyetlenséget láttam már, de ehhez foghatót még soha.
- De meg tudod gyógyítani, igaz? – nézett rá bizakodva a herceg.
- A testét talán igen, de a lelkét… Fogalmam sincs, hogy mit tettek vele, hogy min ment
keresztül. Félek, ez a fogságba esés túl mély sebet jelent neki. - A fiatal gyógyító arcán leszáguldott egy könnycsepp, majd még egy, a csata óta először. Hiába hunyta le pár pillanatra a szemét, a sós cseppek egyre csak jöttek. – Félek, nem tudok rajta segíteni.
Legolas, érezve, mennyire rászorul a vigasztalásra, szó nélkül átölelte, magához szorította, karjait a hátán pihentetve. Társnője szokás szerint hozzábújt, arcát a mellkasához nyomta, s hallgatta az erős, ütemes szívverést, az egyetlen hangot, ami valamelyest képes volt megnyugtatni. A fiú egy szót sem szólt, a szavak itt már kevesek voltak. Csak tartotta barátját, aki lassan kisírta magából ennek a napnak a feszültségét, és összeszedte magát annyira, hogy a feladatára tudjon koncentrálni.

   Reggel ugyanúgy az ágy mellett állt, azzal a különbséggel, hogy Legolas már nem tartotta a karjaiban. A fiú, miután társnője kisírta magát a vállán, és lecsillapodott, visszament a palotába, kettesben hagyva a két nővért. Tauriel remélte, legkésőbb délelőtt fel fog ébredni, így igencsak megörült, amikor ez már a reggeli órákban megtörtént. A tündenő szeme megrebbent, és lassan visszatért a valóságba. Az első pillanatokban csak homályos foltokat látott, de ezek végül élesebbé váltak, mígnem tisztán ki tudta venni a mellette álló, vörös hajú, fiatal tündelányt.
- Tauriel. – suttogta, és szokás szerint megpróbált felülni, ám sebeibe belehasított az égető fájdalom, így visszahanyatlott a párnára.
- Nyugalom, még pihenned kell. – A lány újra betakargatta, közben halk szavakkal csitította. – Elég csúnya sebeket szereztél.
- Szóval láttad őket. – vonta le a következtetést a nő.
- Igen, amikor elláttalak. – bólintott a húga. – Vágások, zúzódások, korbácsnyomok. Mit tettek veled?
Galaeth szólásra nyitotta ajkát, hogy válaszoljon, de valamiért az ajkába harapott, és félrenézett.
- Nem akarok erről beszélni. – mondta halkan. – Még nem. Hagyjuk ezt a témát, kérlek.
- Rendben. – A vörös hajú nem értette, miért reagál így, de tiszteletben tartotta a kérést, és inkább elmesélte, hogyan szabadította ki, és hogy azelőtt mi történt. Épp befejezte a történetet, amikor egy őr lépett be az ispotályba, és odasietett hozzájuk.
- Tauriel, a király kéri, hogy azonnal értesítsd, ha Galaeth magához térne. – mondta, s a pillantásából tudni lehetett, az azt jelenti, most kell mennie.
A lány rápillantott nővérére, s az állapotára való tekintettek válaszolt.
- Ha már itt vagy, te is nyugodtan szólhatsz neki. Nekem most vigyáznom kell rá, én felelek az állapotáért. Akkor megyek el, ha feltétlenül muszáj.
Az őr szemében egy pillanatra bosszús fény villant, de aztán megfordult, és elindult vissza a palotába.
- Thranduil nem fog örülni ennek a válasznak. – hívta fel rá a figyelmét a tündenő.
- Hát csak fogadja el. Addig nem mozdulok innen, amíg teljeses rendbe nem jössz.
És ezt teljesen komolyan gondolta.

   Még aznap nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben Galaeth-szel. először is, nem akart enni. Tauriel készített neki ebédre egy kis zabkását, ám ő kijelentette, egy falatot sem bír lenyelni. Mindig rossz jel, ha egy sebesült nem hajlandó élelmet magához venni, így elkezdett aggódni. Hosszas rábeszélés után végre sikerült belediktálnia az ennivalót, azonban legnagyobb rémületére negyed órával később az egész visszajött. Hamar úrrá lett a helyzeten, de ijedtsége mit sem csillapodott.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, és egy ronggyal megtörölte a száját.
- Igen, minden rendben. Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. – motyogta a fekete hajú, és kisvártatva ismét elaludt.
Ez volt a második baj, a túlzott fáradtság. Nem volt ereje semmihez, ülni is alig tudott, csak feküdt volna egész nap. Veszített vért, az igaz, de nem annyit, hogy ilyen állapotba kerüljön; ráadásul erős volt és edzett, bírnia kellett volna. A tündelány úgy vélte, izmai és a teste kitartana, és legyőznék a fájdalmat, de valami hátráltatja őket ebben.
és ez a valami az akaraterő hiánya volt. Legjobban az fakasztotta aggodalomra, hogy úgy tűnt, nővére szeméből eltűnt a megszokott csillogás, az élni akarás, az élethez való konok ragaszkodás. semmivé lett, mintha elfújta volna a szél, helyén csak valami tompa fény maradt, ami még jobban megrémisztette a tündelányt, mintha semmi sem lett volna ott. Már nem az volt, akinek megismerte, passzívan állt hozzá a dolgokhoz, nem lehetett lefoglalni, semmi sem érdekelte, nem lelt örömet még a legszebb dolgokban sem. Így ment ez két idegőrlő napig, mígnem Tauriel képtelen volt tovább magába fojtania az érzéseit; az aggódást, a félelmet, az idegességet és a frusztrációt, és keservesen sírni kezdett. Ez valamelyest kizökkentette Galaeth-t az eddigi passzív állapotából, vigasztalóan átölelte húgát, aki a vállára hajtotta a fejét, könnyekkel áztatva el a fehér takarót.
- Miért nem akarsz meggyógyulni? – kérdezte szipogva. – Miét adtad fel?
- Nem adtam fel, kicsi lány. – mondta halkan a nő, közben végigsimított a hátán. – Csak… Nehéz túllépni azon, ami történt.
- De mégis mi? Mit tettek veled az orkok, hogy felhagytál a reménnyel? Te, aki mindig erős és rettenthetetlen voltál, most minden életkedv nélkül fekszel naphosszat az ágyban!
- Nem erről van szó, én…
- Az a Galaeth, akit én ismerek, sosem hagyná, hogy bárki vagy bármi legyőzze. Te viszont most pont az ellenkezőjét teszed, és ez megijeszt. Nem akarom, hogy elvigyen a bánat, nem akarlak téged is elveszíteni!
- Sajnálom. Sajnálom, hogy rád ijesztettem. Megpróbálom összeszedni magam, rendben? Csak ne sírj!
Az ő könnyei is eleredtek, és együtt sírt testvérével, de aztán mindketten lecsillapodtak, és újból a gyógyulásra koncentráltak.

   Tauriel érzelemkitörése kijózanítóan hatott Galaeth-re, annyira, hogy megemberelte magát, és immár akarta a gyógyulást. Hajlandó volt enni, amitől valamelyest visszanyerte korábbi erejét, így a teste is gyorsabban regenerálódott. Sebei varasodásnak indultak, végül behegedtek, helyüket csupán halványpiros csík jelezte a hátán, ahol a lány elmélete szerint megkorbácsolták. Pontosan nem tudta, mi történt, nővére ugyanis nem volt hajlandó erről beszélni, ő pedig nem erőltette, inkább örült, hogy állapota szemlátomást javulásnak indult. A kiszabadításától számított ötödik napon végre lábra állt, és hamarosan már önállóan sétálni is tudott. Napról-napra erősödött, egyre inkább kezdett hasonlítani a régi önmagához – Tauriel legalábbis így látta. Az ő jelenlétében mindig igyekezett erősnek és egészségesnek mutatkozni, amilyen testileg volt. Lelkileg viszont alig javult valamicskét a helyzet, de ezt nem mutatta ki, csak ő tudta és érezte, ahogy fizikailag egyre jobban lesz, legbelül azonban még mindig gyenge és sebezhető maradt. Erről azonban rajta kívül senkinek sem volt tudomása, azonban tudta, egyszer ez is kiderül, s akkor minden örökre megváltozik.

   Két héttel később már hosszú sétákat tett az ispotályon kívül, benn az erdőben, vagy épp a palota környékén, s egy ilyen alkalommal talált rá Thranduil. A tündenő rögtön fejet hajtott, és magában felkészült a beszélgetésre.
- Úgy látom, sokkal jobb állapotban vagy, mint amikor a húgod visszahozott. - jegyezte meg a király. - Legalábbis ami a fizikai dolgokat illeti.
- Hogy érted ezt, uram? - Galaeth megpróbált úgy tenni, mintha nem értené a célzást.
- Ne játszd meg magad, tudod jól, miről beszélek. A szemedben látom, mi zajlik legbelül. Hiába jó emberismerő Tauriel, ezt még ő sem vette észre.
- Ő az utolsó, akinek tudnia kellene ezekről. Nem akarom, hogy ártson neki, nem akarom, hogy az orkok neki is ártsanak.
- Ahogy látom, veled ezt már elég alaposan megtették. - Az uralkodó a feje búbjától a talpáig végigmérte. - Megkötözés, verés, rugdosás, korbács… Kevesen élték volna túl.
- Az tartott életben, hogy Tauriel előbb-utóbb visszajön értem. Az általa adott reménynek köszönhetem, hogy kibírtam.
- Most mégis meginogsz. Figyellek egy ideje, és látom rajtad, valami jár a fejedben, valamin gondolkozol, de nem tudsz dönteni, pedig nagyon fontos. Jól gondolom?
- Igen, uram. - A nő mindig kényelmetlenül érezte magát, ha királya tudott a lelkében zajló dolgokról, s ez bizony nem volt ritka eset. Hiába, Thranduil a legkiválóbb emberismerő volt.
- Nos? Min gondolkodhat a Tünde-gárda kapitánya, az elit osztag vezetője ilyen elmélyülten?
- Attól tartok, hamarosan csak a volt kapitány, uram. Úgy döntöttem, lemondok a tisztségemről, és elmegyek.
- De mégis hová? - Thranduil tekintetébe kiült a döbbenet.
- Nyugatra. Valinorba.

   Az uralkodó arcán még sosem tükröződött egyszerre ennyi érzelem. Volt, amelyet nevén sem lehetett nevezni, mégis szinte keresztülszúrták Galaeth-t, aki kezdett aggódni. Fogalma sem votl, milyen reakciót vált ki belőle.
- Miért döntöttél így? - kérdezte végül.
- Amikor elküldtem Taurielt, nagyon furcsa érzések jártak át. Félelem, mert csak sejtéseim voltak, mi vár rám, de erősebb volt a megkönnyebbülés, hogy őt megmentettem. Néztem, ahogy elvágtat, és akkor tudtam, helyesen döntöttem. Pár perccel később megérkeztek az orkok. Mivel Lanthirt is szabadon engedtem, semmim nem volt, amivel védekezhettem volna, de nem akartak megölni. Azért fogtak el, hogy megkínozzanak. Rosszabb ez a halálnál is, egyszerűen nem engedhettem, hogy a húgom is ere a sorsra jusson.
- Ahogy ismerlek, egy kínzás nem elegendő ahhoz, hogy ilyen elhatározásra juss.
- Nem, valóban más oka van. Éjszaka, amikor félájult állapotban a fához voltam kötve, valami álomszerű látomásom volt. Hiányoztak belőle a képek, csak sűrű sötétség vet körül, és… Egy hang azt mondta, teljesítettem a feladatomat. Akkor már nem éreztem a fájdalmat, de amíg a jelenés tartott, határozottan kellemes volt minden. De sajnos ez is véget ért, Tauriel ugyanis megérkezett.
- Teljesítetted a feladatod. Szerinted ez mit jelent?
- Sok száz éven át vigyáztam Taurielre az édesanyja, Mirian helyett is, mert tudtam, ő ezt akarná. Támogattam amiben csak tudtam, megtanítottam a gyógyításra, edzettem vele, próbáltam a lehető legjobbat adni neki és megóvni. Eleddig szüksége is volt rá, mostanra viszont okos, önálló, erős és bátor fiatal nő lett belőle, aki a legkevésbé sem szorul gyámolításra. Most, még egyszer utoljára meg kellett mentenem, hogy védjem a borzalmaktól, de ennyi volt, többet ezt már nem tehetem meg. Valaki, aki sokkal hatalmasabb nálam, megakadályoz ebben, s bár nem tudom az okot, elfogadom.
- Még ha ez így is van, a testvérednek akkor is szüksége van rád. Bizonyára el tudod képzelni, mekkora fájdalmat okozna neki, ha te elmennél. Talán ez olyan sebet jelentene számára, ami sohasem fog begyógyulni.
- Ezzel én is tisztában vagyok. - bólintott a tündenő. - De hiszem, hogy egy napon megérti az okát. Mindenesetre tudok egy dolgot, ami kideríti, így lesz-e.

   A tündelány, amíg ez a beszélgetés tartott, gyanútlanul sétált a fák alatt, mit sem sejtve a sorsáról folyó beszélgetésről. Úgy vélte, most már minden rendben lesz, hiszen nővére meggyógyult, és kezdi visszanyerni az erejét; s bizonyára néhány nap múlva ismét szolgálatba áll. Visszatérnek majd a régi idők, amikor az ő vezetésével indulnak majd orkokat ölni, hogy védjék birodalmukat a gonosztól.
Ha tudta volna, mi következik!

   Még akkor sem sejtett semmit, amikor három nappal később Thranduil magához hívatta. Azt hitte, egy szokásos jelentést kell tennie, így nem kicsit lepődött meg, amikor a lakrészébe belépve ott találta Legolast és Galaeth-t is. Hamar rájött, ezúttal nem ő fog beszélni, nomeg hogy végzetesen komoly dolgokról lesz szó. Mint kiderült, nővére elhajózásáról. Ott és akkor, abban a beszélgetésben közölték vele, amit a király már napok óta tudott. A hír szíven ütötte, letaglózta, megdöbbentette, könnyekre azonban nem fakasztotta. Nem akart előttük sírni és gyengének mutatkozni, de minden szóval nagyobb gombóc nőtt a torkában. Amikor végre elbocsátották, majdhogynem kirohant a helyiségből. Legolas azonnal utána akart menni, ám apja megállította.
- Hagyd, most egyedül kell lennie. - szólt. - Menj, de őt ne zavard.
A herceg kényszeredetten bólintott, és elhagyta a lakrészt. Thranduil ekkor Galaeth-hez fordult.
- Mit láttál a húgoddal kapcsolatban? - kérdezte.
- Nagyon zavaros volt, de pár dolgot ki tudtam belőle venni. - kezdett bele a fekete hajú. - Annyi bizonyos, hogy a közeljövőben sokat fog szenvedni, de hogy az én távozásomtól-e, azt nem tudom. Elkövet majd egy nagy hibát, ami kihatással lesz majd a későbbi életére. Valaki, aki erős és hatalmas, bántani akarja, de ő ideig-óráig megmenekül. Az eljövendőkben láttam bánatot és boldogságot is, de hogy melyik fog végleg diadalmaskodni, az ködbe vész előttem.
- Sokat fog még szenvedni, mire mindenre választ kap, és a lelke megnyugvást nyer. - sóhajtotta a király. - És te sem könnyíted meg a helyzetét.
Galaeth szomorúan bólintott.
- Uram, egyetlen egy dolgot szeretnék kérni, mielőtt elmegyek. - mondta halkan. - Az a valaki, aki meg akarja majd őt ölni… Könyörgök, védje meg tőle. Nem lehet, hogy a távollétemben baja essék, vagy meghaljon, azt sosem bocsátanám meg magamnak.
- Ne aggódj, nem fogom hagyni, hogy az életére törjenek. Épségben, a viszontlátás örömével fogtok újra találkozni Tündehonban. - biztosította az uralkodó.
- Köszönöm, uram.
A tündenő kisvártatva távozott. Miközben sétált vissza az ispotályba, látta a húgát a folyóparti sziklákon állni, könnyben úszó szemekkel a semmibe meredve.
- Sajnálom, kicsi lány. - suttogta. - Remélem, egy nap megbocsátasz.

   Hét holddal később a két nővér a főkapu előtt állt a lovaik mellett, és induláshoz készülődtek. Galaeth mostanra mindent elrendezett maga körül, lemondott őrkapitányi tisztségéről, búcsút vett mindenkitől, összecsomagolt, most pedig készen állt elhagyni otthonát. Egyedüli óhaja az volt, Tauriel kísérje el a nyugati határig, voltak ugyanis dolgok, amiket a távozása előtt mindenképp el akart mondani. Kora reggel volt, még a Nap sem kelt fel teljesen, ők mégis tökéletesen éberek voltak. Felcsatolták magukra a fegyvereiket, majd amikor meghallották hogy nyílik a kapu, abbahagyták a munkálkodást, és fejet hajtottak a király előtt.
- Elérkezett tehát a nap, amikor újabb kiváló harcostól kell búcsút mondanunk. Öröm az ürümben, hogy nem azért, mert lelke Mandos csarnokaiba szállt, hanem önálló akaratából hajózik el. - Thranduilon látszott, így is gondolja. - Kísérje utadat biztonság és szerencse, érkezz meg épségben Valinorba.
- Köszönöm, uram. - A kapitány a szívéhez tette a kezét, majd egy íves mozdulattal visszahelyezte az oldalához, akárcsak az uralkodó, aki ezt követően a vörös hajúhoz fordult.
- Tauriel, téged legkésőbb hat nap múlva visszavárlak. Ne késlekedj.
- Értettem, uram. - bólintott a lány, majd nővérével felszálltak a lóra, és elindultak a nyugati határ felé.

   Útjuk első napja némán, kínos csendben telt. Tauriel nem akart beszélni, mert tudta, előbb-utóbb erre a témára terelődne a szó, amit pedig végképp nem akart. Kérdése viszont volt temérdek, s ezek a nap minden percében ott zsongtak a fejében, nem hagyva nyugtot neki. A második nap délelőttjén végre megtört a jég.
- Miért? - szólalt meg lovaglás közben, teljesen váratlanul. - Miért hagysz itt minket? Mit tettek veled az orkok, hogy az elhajózás mellett döntöttél?
- Te magad is láthattad a választ. Láttad a sebeket, a zúzódásokat, a kék-zöld foltokat. - mondta óvatosan a tündenő.
- Azok csak a nyomai, az igazat akarom hallani! Mi történt veled, miután én elvágtattam? - dobbantott.
Galaeth nem válaszolt azonnal. Nem akarta beavatni, elmondani a vele történt szörnyűségeket, mert tudta, mindkettejüknek fájdalmat okozna vele, de húgának joga volt tudni, miért hagyta magára.
- Pár perccel azután, hogy eltűntél a szemem elől, megjelentek az orkok. - kezdett bele. Hangja gyenge volt és erőtlen, a fájdalom minden lendületet kitörölt belőle. - Rögtön észrevettek, és pillanatokkal később rá vetették magukat, néhányan pedig elindultak a te irányodba. Amint ezt láttam, kiszabadultam, és valahogy sikerült megállítanom őket, de mivel jelentős volt a létszám és méretkülönbség, csakhamar legyűrtek. A földre tepertek, és kegyetlenül megrugdostak. Akkor szereztem a zúzódásokat a bordáimnál. Nem megölni akartak, csak fájdalmat okozni, és szó mi szó, sikerült nekik.
Tauriel arcára pillantott hogy lássa, miként reagál a brutális részletekre. A lány szeme tágra nyílt a döbbenettől, tekintetéből sütött a rettenet, de figyelmesen hallgatta testvére szavait, aki folytatta az események elmesélését.
- Miután már csak nyöszörögni tudtam a fájdalomtól, megkötöztek, és a táborba hurcoltak. Azt hittem, ott már nem lesz részem több kínzásban, de nagyot tévedtem. A földhöz kentek, olyan erővel, hogy beütöttem a fejem, és megszédültem. Másodpercekkel később gyűjtöttem csak elég erőt ahhoz, hogy felnézhessek, és az első dolog amit megláttam, egy ork volt, kezében egy korbáccsal. Nem tudom pontosan, hányszor sújtott le, egy idő után már semmit sem éreztem, félájultan hevertem a szakadó esőben, és egész addig ebben az állapotban maradtam, amíg te meg nem érkeztél. A különbség mindössze annyi volt, hogy hozzákötöztek ahhoz a fához. Hagytak volna ott szenvedni, és nézni, ahogy elvérzek.

   Amikor a végére ért, nagyot sóhajtott, becsukta a szemét, és lehajtotta a fejét. Ez a beszélgetés felzaklatta, a magában mélyen eltemetett fájdalmak újra a felszínre kerültek, a régi sebek újra felszakadtak. Szíve szaporábban vert a mellkasában, de külső jelét nem mutatta a lelkében háborgó indulatoknak. Hirtelen egy kezet érzet a vállán, mire felpillantott, s tekintete találkozott a húgáéval. Tauriel szemében most megértés és együttérzés csillogott.
- Sajnálom, hogy magadra hagytalak. - suttogta.
- én akartam így, ne okold magad. - A fekete hajú megfogta a kezét. - Talán így már megérted valamelyest, miért döntöttem úgy, ahogy.
- Átérzem a helyzetedet, de megérteni és elfogadni nem tudom. - mondta kimérten a vörös hajú.
- Nekem ennyi is elég. - Galaeth megeresztett egy halvány mosolyt, majd tovább folytatták útjukat.

   A következő nap reggelén érkeztek meg az erdő határához, a Tündeút boltíves bejáratához. Előttük a Vadon széle, tágas, zöld síkság, csak néhány domb emelkedik a fűtenger fölé. A két nővér leszállt a lóról, és szembefordultak egymással, hogy elbúcsúzhassanak. Mélyen a másik szemébe néztek, keresték a megfelelő szavakat, amik megfelelően kifejezik érzelmeiket, de sehogy sem akadtak rájuk. Csak álltak ott, némán, szavak nélkül. Mit is mondhattak volna? Hogy minden rendben lesz? Hogy még látni fogják egymást? Egyik sem volt biztosan igaz. Lehet, hogy most látták egymást utoljára, és ez a tudat végtelenül elszomorította őket. Egy életre szóló barátság ott és akkor véget ért.
- Cuio vae, Tauriel. (Ég veled, Tauriel.) - A tündenő szorosan megölelte húgát, akinek torkában máris növekedni kezdett a jól ismert gombóc. - A valák áldása kísérjen utadon.
- Cuio vae, Galaeth. (Ég veled, Galaeth.) - A lány visszaölelt, fejét a vállára hajtotta, s megpróbálta emlékezetébe vésni ezeket a pillanatokat. - Lelj nyugodalmat az Áldott Birodalomban.
Ezután elengedték egymást, Galaeth pedig visszaült Lanthirra, majd vetet rá egy utolsó pillantást, majd elindult nyugatra, a messzi Szürkerév felé. Tauriel látta, a tengerkék szempár most könnyben úszik, akárcsak az ő falevélzöld szemei. De nem engedte, hogy elhomályosítsák látását, kipislogta őket, és egészen addig nézett vágtató nővére után, amíg el nem tűnt a horizonton.

   A torkában születő gombóc egy szempillantás alatt akkorára nőtt, hogy elszorította a torkát. Könnyeit képtelen volt tovább visszatartani, immár szabadon száguldoztak le az arcán, elcsukló zokogásokkal kísérve. Úgy érezte, minden erő kiszáll tagjaiból, remegett, és Revia oldalának dőlt, hogy megtartsa magát. Kisvártatva, mivel elkezdett esni az eső, felült a lóra, és még mindig sírva elindult haza, a palota felé.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Fantasztikus

(Pheobe, 2015.12.27 13:03)

Egyszerüen fantasztikus!

Egy barátnőm ajánlotta és csak tegnap kezdtem bele de már az 1 fejezet óta imádom!Jó magam is irtam pár kisebb nagyobb regényt,így csakk arra tudlak biztatni hogy ne hagyd abba és ha elszál az ikhlet akkor sétálj egyet,és minden megoldodik.Remélem még sokáig fogom olvasni ezt a remek művet!

❤❤❤

(Lúthien, 2015.06.28 17:30)

Annyira szívesen látnám a történeteidet egy sorozatban, megfilmesítve. ☺ ❤ ezt nézném éjjel-nappal! Főleg a 19. fejezetet, mert szeretném ilydn helyzetben is látni thraundir arcát. Úgy is színésznek, es rendezőnek készülök, lehet róla szó pár év múlva? Tudom, hogy ez elég érdekes kérdés, de most előszőr meg merem kérdezni. XD

Re: ❤❤❤

( Detti, 2015.06.29 09:16)

Lúthien, ez a kérdés nem "érdekes" , sokkal inkább hízelgő! Azt jelenti, hogy valóban megüti a mércét a történet, ami pedig mindennél többet jelent nekem. Bevallom, sokszor magam is eljátszottam a gondolattal, hogy Tauriel élete a filmvásznon is megjelenjen :-D. De. Van egy apró kis bibi. Mivel Tauriel, mint karakter, szerepel a Hobbit-filmekben, csakúgy, mint Legolas, Thranduil, a helyszínekről pedig ne is beszéljünk, a szerzői jogok Peter Jackson, illetve Christopher Tolkien tulajdonában vannak. És ezzel már vissza is hulltunk a realitások talajára. Ahhoz, hogy a blogból sorozat, vagy film készülhessen, valami módon meg kell szereznünk a jogokat. Nem tudom, P. J. mennyit perkált Christopher Tolkien-nek, de a Professzor fiának egyik feldolgozás sem tetszett túlságosan, így nem valószínű, hogy a közeljövőben kiadná a kezei közül az apja hagyatékát. P. J. pedig, ha eredetileg Kilivel hozta össze Taurielt, nem biztos hogy támogatná a Legolasszal való párosítást. Szerzői jogok nélkül tehát nem tehetünk sokat, ha pedig mégis próbálnánk, annak "súlyos következményei" lesznek. Egy esetleges pert pedig inkább nem kockáztatok. :-I
De azért köszönöm, hogy felötlött benned az ötlet, és megírtad nekem. Végtelenül jól esett. Nem túlzok ha azt mondom, bearanyozta a napom ;-)

Szia

(buba, 2015.06.27 15:24)

Szia! Én is mindig elolvasom az új részeket, általában amikor buszon ülök és megyek a suliba és imádom! :) Gratulálok, nagyon nagyon jó a történet! Semmiképp se hagyd abba!

Re: Szia

( Detti, 2015.06.27 17:30)

Köszönöm ezeket a dícsérő szavakat, ha egy tanítási nap kezdetét jobbá tettem vele, akkor már megérte ;-) És ezt mint sorstárs mondom.
Ajánlom figyelmedbe a nemrég felrakott kérdőívet, amit a menüpontok közt találsz meg. Az oldalról kell véleményt mondanod, ami segítene nekem a továbbiakban. A kitöltés teljesen anonim, nem derül ki rólad semmi személyes infó. Előre is köszi! :-D

Már várom. :)

(Lúthien, 2015.06.27 13:25)

Mikor jön a következő rész?

Re: Már várom. :)

( Detti, 2015.06.27 17:24)

Hétfőn, a terv szerint délután, de bármikor számítani lehet rá :)

hoppá!

(Lúthien, 2015.06.25 21:59)

Ho hó! Már sejtem mi lesz ebből a történetből... és tetszik, jól megoldottad.

Re: hoppá!

( Detti, 2015.06.25 22:46)

Valóban? Ennyire kiszámítható lennék? :) Lúthien, ha van kedved, elküldöd a sejtésedet az e-mailemre, vagy leírod valahol az oldalon? Nagyon érdekel, mit gondolsz, mi fog ebből kialakulni :-D

Re: Re: hoppá!

(Lúthien, 2015.06.26 23:06)

Mivel email-en már próbáltam, ezért itt írom le. :) Hát igazából csak annyi, hogy ezzel az utolsó két fejezettel bele fogod vonni a hobbit történetét, és ennek azért örülök, mert én azt hittem, hogy ez egy kicsit el fog különülni tőle. És úgy gondolom, miután Kili meghal, meg fogja keresni Legolast, de most hogy jobban belegondolok, ez már nem olyan biztos. ;) Még gondolkozok rajta!

Re: Re: Re: hoppá!

( Detti, 2015.06.27 10:54)

Wow! Lúthien, te aztán ügyes vagy! Egy része valóban így lesz, azonban én igencsak más eseményeket írok Kili halála utánra, tehát a film történéseibe és párbeszédjeibe is belenyúlok. De talán így is tetszeni fog :-D

Szia

(Esgaleth, 2015.06.26 15:36)


Meg nem irtam velemenyt neked DE mivel meg nem volt olyan tortenet ami ennyire megszolit ugy gondolom hogy koszonetet kell neked mondanom! Ez a fejezet nagyon szomorura sikeredett

Re: Szia

( Detti, 2015.06.26 15:57)

Üdv!
Örülök, hogy végül írtál kommentet :) Tudom, sokan mondták mennyire bús hangvétellel írok, de ennek a történésnek nagyon nagy szerepe lesz a későbbiek során, így muszáj volt megírnom.
Ma kiraktam egy kérdőívet, amiben mindenki elmondhatja a véleményét az oldalról. Ha van kedved, kérlek töltsd ki, a te véleményed is sokat számít :-D

Re: Re: Szia

(Lúthien, 2015.06.26 20:14)

Hol van kérdőív?

Re: Re: Re: Szia

( Detti, 2015.06.26 20:59)

A menüpontok között, ott ahol a kronológia, a fontosabb események, fejezetek stb van. A kérdőív van legalul.

Re: Re: Re: Re: Szia

(Lúthien, 2015.06.26 23:09)

jaa, látom, köszi. :)

Köszönöm!

(Lúthien, 2015.06.22 22:47)

Köszönetet szeretnék mondani neked Detti! Mióta olvasom ezt a könyvet, sokkal könnyebb az életem. :) Esdig, mikor nem ment valami, akkor úgy gondoltam, hogy ,,áá ezt nem kell erőltetni! " . De most, hogy olvasom ezt a csodás történetet, észre vettem, hogy kicsit kezdek úgy gondolkodni, mint Tauriel, ami sokat segít. Mostmár, bármilyen nehéz is, akkor is neki fogok, és egyre több dolgot akarok megtanulni, és a legjobbra próbálom felküzdeni magam, és hatalmasat segít. És ezt csak mostanában, a lovastábor után vettem észre, de már rég óta tart ez. Tényleg köszönöm! Sajnos, még mindig nem volt időm elolvasni az utolsó 2 fejezetet, de már nagyon várom! Megváltozott az életem!

Re: Köszönöm!

(Mostmár csak Detti, 2015.06.23 08:23)

Drága Lúthien!
Nehezen találok szavakat, amik megfelelően fejeznék ki gondolataimat, miután elolvastam a kommentedet. Eddig is sok-sok dicséretet, biztatást és köszönetet kaptam, de ez minden eddiginél különlegesebb. Az sem kis dolog, ha valakinek örömet szerzünk azokon a napokon, amikor felrakunk egy új részt, de egy életet megváltoztatni teljesen más. Szívből kívánom, hogy ezek a változások maradandónak bizonyuljanak, és újult erővel küzdj mindazért, amit el akarsz érni az életben, hogy aztán meg is szerezd, és elérd az általad kitűzött célokat!

Miéééért ??!!

(Stahma , 2015.06.22 15:15)

Gondoltam hogy kínozni fogsz ezzel a fejezettel de MIÉÉRT ?!???!!!!!!!!
Itt ülök a laptop előtt és kétségbe vagyok esve most ki lesz a második kedvenc szereplőőm S.O.S :(
Am. örülök hogy Thranduil <3 <3 mostanában több szerepet kap ! Hihi

Re: Miéééért ??!!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.06.22 18:13)

Szia Stahma! :)
Megértem hogy kétségbe vagy esve, Galaeth fontos szereplő volt, és nekem is igencsak a szívemhez nőtt, s kivenni őt a történetből valóban komoly dolog. Azonban itt és most megígérem, lesz még róla szó, illetve jönni fog később egy új karakter, aki ugyanolyan szerethető lesz, mint ő. No és persze Thranduil is gyakrabban tűnik majd fel a színen :-D
Köszönöm, hogy írtál kommentet, további szép napot! ;)