Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


22. fejezet

2015.06.29

   Revia vágtatott. Teljes erőből, minden izmával azon volt, hogy a lehető leggyorsabban száguldjon. Patái hangosan koppantak a tündeúton, lélegzetének párája felhőként úszott előtte. A végsőkig hajszolta magát, pofájáról fehér hab csöpögött, marja és nyaka verejtéktől csillogott. A szakadó esőtől sörénye összetapadt, üstöke minduntalan a szemébe lógott, farkából minden mozdulatra esőcseppek százai hullottak. Meglehetősen zilált képet nyújtott, gazdája azonban még rajta is túltett. Tauriel az eső és a szél miatt szintén jól megázott és összekócolódott a haja, de ezek a külsőségek semmiségek voltak ahhoz a viharhoz képest, ami a szívében dúlt. Egyedül volt, így most kivételesen nem fojtotta magába érzéseit, sőt, engedte, hogy a felszínre kerüljenek. Hangosan, csukladozva zokogott, könnyei az esővel keveredve az arcát áztatták, és egész testében remegett, olyannyira, hogy alig bírt a lovon maradni. Úgy érezte, nem kap levegőt, fuldoklott és köhögött, kis híján elkezdett pánikolni. Két-három órán át lovagolt ebben az állapotban, majd lekanyarodva az útról, az Erdei-folyó felé vette az irányt. A fák sűrűjében nehezebb volt haladni a rengeteg terepakadály miatt, de jelen helyzetben ez nem tudta érdekelni. A eb, amit az a tény jelentett, hogy nővére elhagyta a Bakacsint, túl friss volt, és kegyetlenül fájt. Megbénította, letaglózta, nem tudott tőle gondolkodni, csak az járt a fejében, hogy egyedül maradt, és ettől a gondolattól képtelen volt szabadulni. Próbálta elterelni a figyelmét, és a lovaglásra összpontosítani, de ez lehetetlennek bizonyult. Lelki szemei előtt újra és újra megjelent a nyugat felé induló Galaeth képe, s biztosra vette, ez az emlék évszázadokig kísérteni fogja még.

   Újabb háromnegyed óra elteltével a folyóparti nyílt területre ért. Itt, a meder és a sűrű között mindössze néhány fa árválkodott, így még gyorsabban vágtázott, ez azonban rossz ötlet volt. Revia szinte teljesen kimerült az órák óta tartó rohanástól, megbotlott, s bár pillanatokkal később visszanyerte egyensúlyát, Tauriel képtelen volt tovább kapaszkodni, és leesett.

   A fű tompított ugyan valamelyest, de a fizikai fájdalmat már így is alig érezte. Tüdejéből kiszorult a levegő, köhögnie kellett, hogy újra lélegzetet vehessen, zihált, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Mikor ismét normálisan tudott lélegezni, a hátáról az oldalára gördült, és megpróbált felállni, ám képtelen volt rá; izmai egyszerűen nem engedelmeskedtek. Gyenge volt és kiszolgáltatott, és ez a tudat még keservesebb sírásra fakasztotta. A könnyektől félig vakon a folyómeder széléhez mászott, és lenézet a morajló víztömegre. Eszébe jutottak a pár héttel korábban történt kilovaglás pillanatai, amikor még vidáman, nevetgélve haladtak el ezen a partszakaszon, nem sejtve a pár órával később történő tragédiát. Még mindig remegve odamászott egy tölgyfa tövéhez, hátát a törzsnek nyomta, lábait felhúzta, és átkulcsolta őket a karjaival, fejét pedig a térdére hajtotta. Ebben a helyzetben ült és zokogott órákon keresztül, mígnem a fáradtság és a kimerültség kezdett rajta felülkerekedni, az álom pedig egyre inkább megkörnyékezte, ő pedig engedett a hívogató feketeség csábításának. Leheveredett, oldalt fekve összekuporodott, és magzatpózban maradva aludt el a tomboló viharban.

   Reggelre elvonult a zivatar, de az ég továbbra is felhős maradt, a szürke különböző árnyalatai maradtak csak, megtörve a Nap fényét. A fák és bokrok levelein, a virágokon apró vízcseppek fénylettek, a fű nedves volt. Tauriel az éjszaka során álmában betakarózott útiköpenyével, így nem ázott át a ruhája, csak a hajában rekedtek meg a vízcseppek. Ezeknek köszönhette, hogy felébredt, ugyanis a vörös tincsekről, az arcára cseppentek, amitől az álomvilágból lassan visszatért a valóságba.
Sűrűn pislogott, hogy az álom eltűnjön a szeméből, kisvártatva pedig felkönyökölt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd ülő, végül álló helyzetbe tornázta magát. Nyújtózkodott, izmai ugyanis teljesen megmerevedtek alvás közben, így közel sem volt olyan mozgékony, mint általában. Gondolatai ezzel ellentétben sebesen cikáztak, természetesen a tegnapi események körül, azzal a különbséggel, hogy valamiképp passzívvá vált vele kapcsolatban, mintha valaki mással történt volna, s ő csak kívülálló lenne. A fájdalmat is csak tompán érzékelte a szívében, tompán, de határozottan. A meder széléhez érve leereszkedett a sziklákon, és megállt egyen, ami alig centikre magasodott a folyam fölé. Térdre ereszkedett, és megnézte arcát a víztükörben, de a látványtól csakhamar visszahőkölt. Arcán a lecsorduló könnyek hagytak nyomot, szeme vörös volt a sok sírástól, haja összekócolódott, egyetlen vörös gubanccá vált. Látszott rajta, hogy sírt és szenvedett, szép arca most bánattól volt terhes.

   Nagyot sóhajtott, és nekilátott rendbe szedni magát. Haját kiengedte, az apró fonatokat kioldozta, majd megmerítette kezét a hideg vízben, és az arcéra fröcskölte ezt. Prüszkölt és fújtatott, bőre kipirult a hűvös folyadéktól, de el akart tüntetni az arcáról minden, sírásra utaló jelet, így egészen addig folytatta, amíg azt nem érezte, tökéletesen megtisztította bőrét a könnyektől és a fűfoltoktól. Ezután a haja következett; ezt is bevizezte, de amikor újra akarta fonni, megállt a keze a levegőben. Nem volt biztos benne, hogy helyes lenne a szokott módon elkészíteni. Két tincset befonni az arca két oldalán és hátul összekötni őket, a fülénél lévő kettőt pedig szimplán csak befonni – csak a gyerekek és a fiatalok hordták így a hajukat. Ha eddig valamiképp nem volt teljesen felnőtt, ennek a korszaknak most vége szakadt. Galaeth elment, senki sem maradt, akinek a társaságában önmagát adhatná, Most már véglegesen felnőtt lett, és ennek tudatában készítette el az új fonatokat. A homloka két felső sarkánál lévő tincseket befonta, és a tarkóján hátravezette őket, ahol találkoztak a hajvonal alsó részéről felvitt egy-egy tinccsel, majd a maradék részét is befonta az összefogott résznek. Ahogy megnézte magát, megállapította, hogy sokkal felnőttesebbnek hatott, loknijai ugyanis nem hullottak lágyan az arcába, csak kettőt hozott előre, a füle elé, de ezt leszámítva vagy hátrafogta őket, vagy a hátára hullottak. Bőre még simábbnak és feszesebbnek tűnt, mint amilyen valójában, szeme kőkeményen csillogott. Valóban felnőtt lett.

   Többet nem is tétlenkedett, visszakapaszkodott a partvonalra, és füttyentett párat, magához hívva Reviát. Sejtette, hogy lova valahol itt kószált a közelben, és nem kellett csalódnia, néhány perc múlva feltűnt a vörös-sárga kanca, amint gazdája felé ügetett. Úgy tűnt, sikerült valamilyen védett helyen töltenie az éjszakát, szőre ugyanis tökéletesen száraz volt, sörénye szépen és rendezetten hullott a nyakára.
- Gyere, barátom. - mondta neki a tündelány, és felült rá. - Menjünk haza.

   Ezúttal nem vágtáztak, legalábbis nem végig, legnagyobb részt kényelmes tempóban ügettek, csak éjszakánként pihentek pár órát. A visszaút csakugyan három napig tartott, s napközép környékén már meg is érkezett. Legelőször a karámokhoz lovagolt, és bezárta Reviát, majd leápolta, aztán a palota épületét vette célba. A déli kapunk lépett be, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltse, ugyanis jelen helyzetben másra sem vágyott, csak egyedüllétre, és arra, hogy békén hagyják; így csendben lépegetett végig a folyosókon, de valahogy mégis összetalálkozott Legolasszal. A fiú távolba révedő tekintettel sétált, de amint meghallotta az ismerős lépteket, felkapta a fejét, és ezzel vissza is zökkent a valóságba.
- Nahát, újra itthon vagy! – mondta, és odasétált hozzá. – Jó érzés ismét látni téged.
A szeméből áradó melegség, megnyugtatás, vigasz és szeretet végtelenül jól esett a tündelánynak, s kis híján a karjai közé vetette magát, hogy neki is elsírja bánatát, ám végül nem tette. Erős akart maradni, és nem kimutatni sebezhetőségét, így továbbra is egyenesen állt, állát felszegte, a határozottság benyomását keltve.
- Köszönöm, te is hiányoztál. – biccentett, de nem mosolygott.
- Egyedül szeretnél lenni, igaz? – nézett rá megértően a herceg. – Hagylak is, rád fér a pihenés. Később találkozunk.
- Rendben. – Tauriel már indult is volna a szobája felé, ám társa váratlanul utána lépett, és a vállára tette a kezét.
- Ha bármire szükséged lenne, vagy simán csak társaságra vágysz, tudod hol találsz. – mondta halkan, majd elengedte, és továbbsétált.
Volt valami a lány tekintetében, ami aggasztani kezdte, de betudta a gyász utóhatásának. Mindenesetre elhatározta, mindent meg fog tenni, hogy barátja túllépjen rajta.

   Erre irányuló törekvéseit azonban nagyban megnehezítette Tauriel passzivitása. Ahogy teltek a napok, egyre zárkózottabb és csendesebb lett, alig beszélt, kerülte a társaságot, jobbára csak magában volt, egyedül töltötte az idejét. Még Legolast is kerülte, pedig ő minden lehetőséget megragadott, hogy közel kerüljön hozzá, beszélgetésbe elegyedjenek, és úgy viselkedjenek, mint hetekkel ezelőtt; de kemény, szinte áttörhetetlen falakba ütközött, melyeket a tündelány vont maga köré. Tudatosan, vagy akaratlanul, ezt ő sem tudta megmondani, azonban szép lassan kezdett egyre inkább elhidegülni a társaitól, akik ezt a gyász hatásának tulajdonították, így megértéssel voltak érte, ő azonban már nem gyászolt. Úgy érezte, valami tátongó üresség van a szívében, s ezt az űrt semmi sem tölthette be, nem volt semmi, ami elfelejtethette volna vele. Nem volt már ugyanaz a személyiség, s ahogy ő maga megváltozott, úgy alakult át a környezetéről, főleg Legolasról alkotott véleménye. Lassacskán kezdett rá úgy tekinteni, mint egy hercegre, aki rangban felette áll, akinek hűséggel és engedelmességgel tartozik, s akit mint jövőbeli uralkodójaként, nem pedig mint barátként kellene kezelnie. Így hamarosan felhagyott a szokásos közvetlen viselkedésével, beszéde egyre inkább hivatalossá vált, egyáltalán nem hasonlította a régebbi formához. Ez persze a fiú figyelmét sem kerülhette el, s Tauriel minduntalan látta a szemébe költöző fájdalmat, amit ez a hirtelen változás okozott, mégsem tért vissza a régi szokásokhoz. Tudta, mekkora szenvedést okoz neki, szinte ő is érezte, így egy hét múlva úgy döntött, ideje tisztázni a dolgokat. Este Legolasért küldött egy őrt azzal az üzenettel, hogy várja őt a folyóparton, a szokott helyükön.

   Legolas amint megkapta az üzenetet, félbehagyott minden tevékenységet, és már indult is ki a palotából, le a sziklákhoz. Érezte, nagyon komoly dolgokról lesz most szó, és remélte, választ kap azokra a kérdésekre, amik már sok-sok napja kínozzák. Semmit sem akart jobban, mint megtudni, miért viselkedik ilyen furcsán a legjobb barátja, és úgy tűnt, most minden kiderül. Nem kellett csalódnia, már messziről kiszúrta a mélység szélén, neki háttal álló tündelányt. Halk léptekkel közelített felé, de a vörös hajú így is tökéletesen hallotta érkezését, mégsem szólalt meg. Nem talált szavakat, amik felkészíthették volna a herceget arra, amit mondani akart, így igazán megkönnyebbült, amikor társa vette át a kezdeményezést.
- Miért hívtál ide? - kérdezte, és igyekezett uralkodni a hangján, nehogy elárulja mennyire ideges és kíváncsi.
- Van pár dolog, amit meg kellene, hogy beszéljünk. - mondta lassan, megválogatva a szavait. - És már rég esedékes lenne sort keríteni rájuk.
- Ezzel teljesen egyetértek. - Legolas éles hangjára a tündelány végre megfordult.
- Hogy érted ezt? Mire gondolsz? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Például arra, miért viselkedsz velem majd' másfél hete úgy, mint egy vadidegennel. - felelte kissé oldalra billentett fejjel a herceg. - Az elutasítás, a közöny, a passzivitás és a távolságtartás miért van? Mit tettem, hogy elkezdtünk így elhidegülni egymástól?
- Nem arról van szó, hogy elhidegülünk. Ez más. - rázta meg a fejét a vörös hajú.
- Igen, és mi az? Ha tudsz jobb kifejezést, csak szólj. - gúnyolódott a fiú.
Tauriel ezt elengedte a füle mellett.
- Én inkább ráébredésnek, vagy észhez térésnek nevezném. Aminek jó is, hogy eljött az ideje. - tette hozzá.
- Nos, mire ébredtél rá? - kérdezte tettetett érdeklődéssel. - Tán arra, milyen lehetetlenül viselkedtél az utóbbi időben?
- Rájöttem, hogy ez az egész, ami köztünk van, nem mehet így tovább. - bökte ki a tündelány, szemét társa tekintetébe fúrva.

   Legolas megszédült.
- Mi nem mehet tovább? A barátságunk? - értetlenkedett. - Miért?
- Nem csak a barátságunkról beszélek. Bármi, ami túlmutat azon, hogy bajtársakként évszázadok óta egymás oldalán harcolunk, nem mehet tovább. Gondolok többek között a mi állítólagos barátságunkra.
- Állítólagos? Mondd, neked semmit sem jelentett az a sok év amit együtt, egymás társaságában töltöttünk? - A fiú az értetlenkedés mellet kezdett haragudni is. - Gondolj vissza régi időkre, azután illesd ezzel a jelzővel!
- Nem ok nélkül használom ezt a szót! Szerintem te is tudod, miért mondod ezt, csak nem mered magadnak bevallani.
- Ó, igen? Ez esetben légy oly kedves és magyarázd el, kérlek!
Tauriel vett egy mély levegőt, és belekezdett.
- Elgondolkodtál már azon, hogy az erdő hercegeként mi lesz a sorsod pár száz, esetleg ezer év múlva? Azt leszámítva, hogy a háborúban vezetned kell a sereg egy részét, nyilvánvaló, hogy diplomáciai kapcsolatainkat tovább erősítve valamelyik szövetségesünk lányát vagy nőrokonát kell elvenned feleségül.
- És? Fejezd be, ha elkezdted!
- A jövendőbeli királyné aligha fogja jó szemmel nézni, ha egy magamfajta ilyen közel áll a férjéhez. Eleve mindenki furcsának találja, hogy ilyen jó barátságban vagyunk, ezt már most is megfigyelheted. Nem válna hasznodra, ha mindenki folyton csak velem látna.
- A barátaimat én választom meg, mások véleménye pedig a legkevésbé sem érdekel, és ahogy ismerlek, téged sem szokott.
- A dolgok változnak, Legolas. Pár napja még a helyzethez képest viszonylag boldog életem lehetett, azonban ezt a kis örömet is elvették tőlem az orkok. Sok dologra rájöttem, és még többet értettem meg azóta, többek között azt, hogy nem folytathatjuk ezt tovább. Sajnálom.
- Galaeth távozása mindennél jobban fáj neked, ezt tudom jól, de találsz még fényt az életedben. Hadd segítsek! - A fiú hangja ismét szelíddé vált, s a vörös hajú látta rajta hogy segíteni akar neki, de ő már nem akart visszakozni.
- Akárhogy is nézzük, te még mindig a Bakacsinerdő hercege vagy, aki évezredek múlva uralkodni fog, míg én nem vagyok több egy egyszerű, alacsony sorból származó erdőtündénél. Ezen semmi sem változtat. - jelentette ki lemondóan.
- Nem is kell, hogy változzon, én úgy szeretlek, ahogy vagy!  - A herceg odalépett elé, és a vállára tette a kezét, s könyörögve nézett a falevélzöld szempárba. - Kérlek, ne tedd ezt velem! Nekem már csak te maradtál.
Tauriel nem sokáig bírta állni a pillantását, lesütötte a szemét, hogy szabaduljon a perzselő tekintettől. Fájt, hogy ezt kell tennie, de tudta, ez lesz a legjobb mindkettejüknek.
- Felnőttünk, Legolas. Többé már nem vagyunk azok a gyerekek, akik együtt járják az erdőt egy hosszú kiránduláson, akik egymást vigasztalják, bármi rossz történik, és a nap minden szakában egymás mellett vannak. Ezek az idők örökre elmúltak, és ezt neked is el kellene fogadnod. Most már katonák vagyunk, rang és tisztség szerint megkülönböztetve. Nem értem, miről beszélünk még itt.

   A tündeherceg szeme összeszűkült.
- Értsem úgy, hogy a jövőben nem kívánod élvezni a társaságomat, hercegi tisztem ugyanis nem teszi lehetővé, hogy egy alacsony rangú közkatonával töltsem az időt? - kérdezte, és szorosabban markolta a lány vállát.
Még mindig reménykedett, hogy tisztázódik a helyzet és kiderül, az egész egy félreértés volt, de semmi sem a megfelelő módon történt.
- Igen. - bólintott Tauriel, és felnézett rá. - Pontosan így gondoltam.
Legolas szemében fellángolt valami, de pár másodperccel később ez a fény örökre kihunyt. Tompa, kemény, üres kékség maradt csupán, amit most elfutottak a könnyek, ám a fiú kipislogta őket.
- Takarodj a szemem elől. - mondta fojtott hangon, haragtól izzó tekintettel. - Gyűlöllek! Egy napon nagyon meg fogod bánni, hogy ezt tetted!
Durván ellökte magától, mintha iszonyodna tőle, majd sarkon fordult, hogy elrejtse kibuggyanó könnyeit, és elrohant vissza, a palota felé.
A vörös hajú egészen addig követte őt a tekintetével, amíg be nem lépett a kapun. Az ő arcán is könnyek csorogtak végig, és mintha kevésbé lett volna biztos a dolgában, de innen nem volt visszaút. Barátsága a herceggel, úgy tűnt, örökre véget ért.
- Sajnálom, Legolas. - suttogta. - De ez lesz a legjobb mindkettőnknek.

   A fiú beviharzott az épületbe, és az illemmel mit sem törődve lökte félre a katonákat, hogy mielőbb a szobájába juthasson. Mikor végre odaért, becsapta maga mögött az ajtót, a falhoz botorkált, és minden dühét beleadva, teljes erőből beleöklözött. Az ajkába harapott, hogy ne ordítson fel a fájdalomtól, majd térdre rogyott, végül háttal a falnak dőlve, összekuporodva, a testi-lelki fájdalomtól zokogni kezdett. Sírt a barátságáért, a jövőjéért, a fogadott testvériségéért, az emlékekért, de legfőképpen a szerelméért.

   A következő napokban kettejük viszonya hűvös, rideg és elutasító lett, csak a legszükségesebb esetben szóltak egymáshoz, akkor is a lehető legjobban lerövidítették mondandójukat. Különösen Legolas volt az, aki haragot tartott. Úgy gondolta, Tauriel elárulta őt, megszegett sok-sok ígéretet, közülük is a legfontosabbat, az örök barátság esküjét. Voltak, akikről könnyen el tudta volna képzelni hogy ilyet tesznek, de pont belőle nem nézte volna ki. Egyszer s mindenkorra eljátszotta a bizalmát, s meg volt róla győződve, sosem szerzi már vissza. Megszűnt iránta a szeretete, nem érzett iránta barátságot, szimpátiát, testvériséget, de szerelmet sem. Semmit, csak gyűlöletet.

   Tauriel nem bírta sokáig ezt az állapotot, képtelen volt úgy élni, hogy nap, mint nap Legolas vádaskodó, fájdalommal teli tekintetével kell szembenéznie, így cselekedett. Amikor a király előtt állt, már nem volt visszaút.
- Ha jól sejtem, fontos dologról akarsz beszélni. - nézett a szemébe Thranduil. - Talán köze van a közted és Legolas közötti, újonnan kialakult helyzethez is.
- Igen, és nem, uram.  - felelte a tündelány. - Valóban, ez az egyik oka a kérésemnek, de nem a legfőbb. Az igazság az, hogy túl sok itt az emlékem Galaeth-ről. Bárhova pillantok, eszembe jut valami a vele eltöltött időről, egy kép vagy egy hang, márpedig ez nagyon megnehezíti, hogy a feladatomra koncentráljak.
- Milyen kérdéssel fordulsz hozzám? - Az uralkodót már igencsak érdekelte a válasz.
- El szeretném hagyni egy időre a palotát és a gárdát. - mondta halk, de határozott hangon a vörös hajú. - Jobbnak érzem, ha egy másik osztagnál teljesítek szolgálatot addig, amíg össze nem szedem magam eléggé ahhoz, hogy szembenézzek az itteni helyzettel.
Thranduil nem válaszolt azonnal, pár másodpercet hezitált.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte végül. - Ezer szállal kötődsz a palotához, nem feltétlenül kéne egy pillanat alatt elhagynod.
- Alaposan átgondoltam, és biztos vagyok benne, hogy ez lenne a legjobb. Tényleg el szeretnék menni. - jelentette ki.
- Ez esetben írok egy levelet az erdei-őrségnek, hogy visszatérsz hozzájuk. Holnap hajnalban indulsz, addigra készülődj össze. - A király visszasétált a trón emelvényére, ezzel jelezve, most már elmehet.
A lány fejet hajtott, és elhagyta a tróntermet, hogy elkezdjen készülődni a holnapi úthoz.

   Mivel nem szólt róla senkinek, magyarázkodnia és búcsúznia sem kellett, így minden zaklatottság nélkül készülődhetett. Délután összecsomagolt, és mivel nem volt semmi elfoglaltsága, végigjárta a kedvenc helyeit, némán elköszönve az emlékektől. Reggel korán ébredt, s azonnal felöltözött, majd fogta a csomagját, és a lovak karámjaihoz indult, hogy felkészítse Reviát. Miután leápolta és felszerszámozta, a főkapu elé vezette, ahol Thranduil és Legolas már várt rá.
- Minden el van intézve, az erdei-őrség készen áll arra, hogy visszavegye régi tagját. - mondta az uralkodó. - Közkatona leszel, akárcsak itt, nem pedig osztagvezető.
- Tökéletes helyem lesz ott. Köszönöm, uram. - A lány hálásan fejet hajtott előtte, majd biccentett Legolas felé, aztán felült Reviára.
Nem indult el azonnal, pár pillanatig még gyönyörködött a felkelő Nap fényében úszó palota látványában, de erről is elkapta a tekintetét. Sarkát lova oldalához érintve vágtába ugratott, és átlovagolt az Erdei-folyón átívelő hídon, eltűnve a király és fia szeme elől.
Örömmel hagyott hátra mindent, ami a múlthoz kötötte.

 

   Hosszú időnek, egészen pontosan huszonnyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Tauriel visszatérjen a palotába. Természetesen nem önszántából ment, ha rajta múlik, örökre az erdei-őrségnél maradt volna, azonban személyesen a király írt neki levelet, így muszáj volt indulnia. Szerencsétlenségére alig tizenöt mérföldnyire állomásoztak, így nem telt bele egy óra és már a főkapu előtt állt. Biccentett az őröknek, mire azok kinyitották a kaput, így beléphetett a föld alatti barlangokba.
Legolas az apja trónja mellett állva figyelte, ahogy a lány a keskeny járdákon olyan gyakorlottsággal sétál végig, mintha az utóbbi majd' három évtizedet is itt töltötte volna. Igaz, itt semmi sem változott, minden maradt a régiben, az osztagok tagjai változtak csak meg valamelyest. Habár, a tündelány is más lett, külsőre legalábbis. A haját teljesen máshogy fonta, immár megszűntek a bájosan az arcába hulló tincsek, csak kettőt engedett szabadon lógni a fülei előtt, de ezt leszámítva szigorúan hátrafogta a vörös zuhatagot. Vonásai keményebbek lettek, járomcsontja élesen kiugrott a puha, sápadt bőr alatt, szeme ide-oda cikázott az oszlopokon, de sehol sem állapodott meg huzamosabb ideig, a királyra no meg Legolasra pedig rá sem mert pillantani. Végül megállt a trón előtt, és mélyen fejet hajtott mindkettejüknek.
- Üdvözöllek újra itthon. - szólt Thranduil, és felállt. - Bizonyára érdekel, miért hívtalak vissza ide, ahová a legkevésbé sem akartál újra eljönni. Azonban már most közlöm veled, jó ideig itt kel maradnod, feladatod ugyanis részben a palotához köt.
- Mire gondolsz, uram? - vonta fel a szemöldökét a lány.
- Mint tudod, Galaeth távozása után nem találtunk olyan katonát, aki minden tekintetben alkalmas lenne a Tünde-gárda vezetésére. A többség négy-hat évig bírta, utána viszont elkezdtek olyan hibákat elkövetni, amik ennél az osztagnál nem engedhetők meg. Hosszú időn keresztül Galaeth vezetésével fénykorát élte, de most hanyatlani kezdett. Szükség van valakire, aki ismeri az ő módszereit, és sikerrel tudja alkalmazni őket. Mivel te álltál hozzá a legközelebb, valamint minden szükséges adottságod megvan hozzá, erre a feladatra te tűnsz a legalkalmasabbnak.
- Azt akarod, hogy én vezessem a gárdát? - A lány hanghordozása elárulta, mennyire meglepődött, de arca továbbra is kifejezéstelen maradt.
- Igen, ez a kívánságom. Mit felelsz?
Tauriel szíve kihagyott egy ütést, majd térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét.
- Értem és elfogadom tisztségemet, és igyekszem a lehető legjobban teljesíteni. - mondta csendesen, majd a király kérésére felállt.
- Ne feledd, csak rajtad múlik, hogy a gárda kellőképp el tudja-e látni a feladatát. Legfőbb dolgod visszaállítani az osztag régi dicsőségét, és megtisztítani a birodalmat az ellenségtől. Ismered Galaeth módszereit, és biztos vagyok benne, hogy sikerrel tudnád alkalmazni őket. - mondta Thranduil.
- Megtisztelsz a bizalmaddal, uram, de én nem vagyok Galaeth. Képtelen lennék úgy irányítani az osztagot, mint ő.
- Nincs is rá szükség. A változások nélkülözhetetlenek a fejlődéshez, és ez általad talán megvalósulhat.
- Nem fogok csalódást okozni. - A vörös hajú fejet hajtott, és már indult is volna ki a trónteremből, ám a király utána szólt.
- Galaeth régi szobája lesz most a tiéd, a régi sajátod már másé. A ruhád oda van készítve.
Újabb bólintás volt a válasz, majd elindult az ismerős folyosókon, és végül belépett a szép emlékekkel bíró szobába.

   Tekintetét végigjáratta az oly jól ismert bútorokon, a falakon, s úgy érezte, az emlékek súlya alatt összerogy. Mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát, majd amikor ez megtörtént, az ágyhoz sétált hogy szemügyre vegye új ruháit. A fehér takarón egy világosbarna, ing alatt hordható trikót, egy zöld, hosszú ujjú inget, egy hasonló színű, majdnem bokáig érő, elöl fűzővel összehúzható köpenyt, egy sötétbarna, erős, vastag anyagból készített mellényt és egy ugyanilyen alkarvédőt, valamint egy zöld nadrágot talált, a földön pedig egy pár vadonatúj, barna bőrből készített csizma várta, hogy új gazdája felpróbálja őket.
A tündelány tudta, sorsán már nem tud változtatni, és jobbnak látta beletörődnie, lévén hogy elvállalta a tisztséget, így nekilátott átöltözni. Néhány perc alatt elkészült, a régi holmijait gondosan összehajtogatta, és eltette őket az éjjeliszekrényébe, majd rövid sétára indult a falakom belül. Azonban alig hagyta el új szobáját, a folyosó fordulójában kis híján beleütközött Legolasba.

   A herceg már várt rá. Az arca, a szeme, de még a testbeszéde sem árult el semmit az érzéseiről, ezért Tauriel a hivatalosságot választotta, mint legbiztosabb eszközt.
- Legolas uram. - hajtott fejet, de nem kerülte ki, érezte ugyanis, hogy vele akar beszélni.
Nem tévedett.
- Van pár dolog, amit tisztáznunk kellene. - mondta kimért, kifejezéstelen hangon. - Először is, a visszatérésed nem változtat semmin. Nem felejtettem el az ezelőtt történteket, de mivel egy csapatban vagyunk, hajlandó vagyok elvonatkoztatni tőle. A lényeg az, hogy elfelejtünk mindent a régmúltból. Nincs barátság, testvériség, semmi. A herceged vagyok, aki rangban és származásban magasan feletted áll, megértetted?
- Igen, uram. - bólintott fájó szívvel a tündelány.
- Viselkedj úgy, ahogy azt egy őrkapitánytól elvárják, és akkor remélhetőleg a katonáskodáson kívül semmi közünk nem lesz egymáshoz. - utasította Legolas, majd vetett rá egy lenéző, szigorú pillantást, és otthagyta.
A vörös hajú nyelt egyet. Bántotta hogy egykori legjobb barátja most így viselkedik vele, de ő választotta ezt az utat, s most viselnie kellett a következményeket.

  Másnap reggel került sor az osztag és Tauriel összeismertetésére. A lány Thranduil oldalán sétált az osztag gyülekező helye felé, és lélekben igyekezett felkészülni, hisz tudta, az első benyomás meghatározó lehet.
- Te vagy a valaha volt legfiatalabb őrkapitány, ezért mindenki árgus szemekkel figyel most téged. - figyelmeztette az uralkodó. - Nem követhetsz el hibát.
- Igyekszek a tőlem telhető legjobbat nyújtani. - mondta Tauriel. - Szeretnék Galaeth méltó utóda lenni.
- Mindjárt itt a lehetőség hogy bebizonyítsd, képes vagy a nyomdokaiba lépni.
Ez így is volt, ugyanis percekkel később a katonákhoz értek. Tizennyolcan voltak, kivétel nélkül magas, izmos, szikár férfiak szigorú vonásokkal, azonban egyikük sem volt idősebb nála, ami némileg megnyugtatta az egyre idegesebbé váló tündelányt. Tudta, össze kell szednie magát, így vett pár mély levegőt, hogy szívverése abbahagyja a dörömbölést, majd minden önuralmát latba vetve szólalt fel.
- Üdvözöllek titeket! Bizonyára néhányatoknak ismerős vagyok, akár személyesen, akár látásból vagy hallomásból. Aki nem ismer, annak mondom, hogy Taurielnek hívnak, és mostantól én fogom vezetni a Tünde-gárdát. Tisztában vagyok vele, hogy előttem jó néhány vezető megfordult már itt, alaposan megzavarva a dolgokat. Elsődleges feladatom az osztag régi dicsőségének és fényének visszaállítása, valamint a királyság megtisztítása az ellenség sötét teremtményeitől. Ti, gárdisták a legjobbak vagytok a harcosok közül, így nincsenek kételyeim afelől, hogy eredményes lesz a küzdelmünk. Ha összhangba kerülünk és egy csapatként tevékenykedünk, hamarosan megtisztíthatjuk az erdőt az orkoktól, és a Bakacsin ismét az a Zölderdő lehet, ami egykor volt!
A katonák egyetértésük jeléül megcsörgették a kezében tartott fegyvereket, s ettől a hangtól Tauriel szívébe nyugalom és elégedettség költözött. A szavak csak úgy maguktól jöttek, nem tervezett semmit sem előre, olybá tűnt, mintha valaki a fülébe suttogná azokat; s meg volt róla győződve, Galaeth az, aki segít neki.

   Az újdonsült őrkapitány a sok izgalom következtében hamar elaludt, de szüksége is volt az erejére, a következő reggelen ugyanis már meg is kapta első feladatát.
- A gárdával fésüljétek át a palota huszonöt mérföldes körzetét, és tisztítsátok meg az orkoktól és a pókoktól. Az egész nap a rendelkezésetekre áll.
- Értettem, uram. - bólintott a lány.
- Ó, és Legolas is veletek tart. - tette hozzá Thranduil. - Akárcsak a jövendőbeli alkalmakkor.
Tauriel nyelt egyet, de semmi sem árulta el, mit gondol a dologról, inkább fejet hajtott és elment.
A gárdisták a főkapu előtt gyülekeztek, és várták, hogy kapitányuk elmondja a feladatot. Tőlük kissé távolabb Legolas állt, akin látszott, cseppet sincs ínyére, hogy egész napját egykori legjobb barátjával kell töltenie.
- Huszonöt mérföldes körzetben kipucoljuk az erdőt, erre van egy teljes napunk. Semmi, a gonosztól származó lény nem maradhat életben. Készen álltok?
- Igen! - hangzott az egyöntetű válasz.
- Akkor induljunk!

   Északnak fordultak, az volt ugyanis a tervük, hogy kívülről befelé haladva teljesítik a feladatot.  Nagyrészt a földön haladtak, de amikor ellenséget sejtettek a közelben, elővigyázatosságból a fákon folytatták útjukat. Szerencséjükre csak nyomokat találtak, azonban ezekből is tájékozódhattak arról, merre haladtak el az orkok; s mivel több képzett nyomolvasó is akadt köztük, csakhamar meglelték őket. Jó egy mérfölddel a rájuk találás előtt megálltak, hogy rövid tanácskozást tartsanak.
- Most a fákon folytatjuk tovább a hajszát. - jelentette ki a vörös hajú. - A taktikánkat majd a helyszínen választjuk meg, de mindenki legyen résen, bármelyik pillanatban harcra kerülhet a sor. Ami ork és mozog, meg kell öln9, nincs kegyelem.
- És mi van akkor, ha sokszoros túlerőben vannak? - szegezte hirtelen neki a kérdést Legolas. - Akkor is csak úgy nekik rontunk?
- Természetesen nem. Egy taktikai megbeszélés után támadnánk csak rájuk, vigyázva nehogy bárkinek komoly baja essen. Ha netalán teljesen reménytelen lenne a helyzet, akkor a távolból szednénk le őket az íjakkal, de a küldetést mindenképp teljesítenénk, nem számítanak az erőviszonyok. - mondta határozottan, közben a szemébe nézett.
Szinte magán érezte az elismerő pillantásokat, amiktől elégedettség töltötte el. Legolas el akarta bizonytalanítani, de kudarcot vallott, s mivel ezt ő idézte elő, büszke volt magára. De nem szentelhetett több figyelmet a ténynek, ugyanis követniük kellett az ellenséget.

   Kisvártatva beérték az orkokat. A szörnyetegek szerencsére nem vették őket észre, így kellően alacsonyra mászva alaposan szemügyre vehették a hordát, majd sok tíz méterrel magasabbra mászva megbeszélhették észrevételeiket.
- Húszan vannak, és egyikük sem túl testes, könnyedén elbánunk velük. - bizakodott az őrkapitány. - Körbevesszük őket, és az alsóbb ágakról leugrálva, kézifegyverekkel végzünk velük. Egymást lehetőleg ne akadályozzuk a harcban, és igyekezzünk életben maradni. Mindenki kész?
Mivel egyöntetű „igen” hallatszott, a katonák elhelyezkedtek a környező fákon, és vártak vezérük parancsára.
- Most! - kiáltotta el magát Tauriel, mire a húsz tünde szinte egyszerre ugrott le a földre, hogy élesre köszörült, csupasz pengékkel az orkokra rontsanak.
A harc rövid volt, de kíméletlen, nem mentes a veszélyes helyzetektől. Az ellenség, bár nem volt erős, mozgékony annál inkább, így alaposan megizzasztották a tündéket. Tauriel teljes erőből küzdött, igyekezett a lehető legtöbb szenvedést okozni ellenségeinek. Ezt a szokást Galaeth távozása után vette fel, hogy némileg kiegyenlítse a számlát, és azóta csak így harcolt. Osztagtársai szerint csak játszott az áldozattal, ám ő azt akarta, a nyomorult szörnyeteg ugyanúgy szenvedjen, mint a nővére annak idején. Fél szemmel és füllel persze a csapattársaira figyelt, és ennek a lankadatlan éberségnek köszönhette egyikük, hogy épségben került ki a csatából.
Legolast egyszerre két oldalról támadták, ám, derekasan állta a sarat mindkét szörnyeteggel szemben. Figyelmét azonban annyira lekötötték, hogy észre sem vette a tőle alig húsz méterre álló orkot, amint az lándzsával a kezében az ő hátát célozza. Tauriel amint meglátta mit tervez az ork, azonnal közbelépett. Oldalról rárontott a támadóra, és teljes erőből bevágta a kését a támadó oldalába, majd kicsavarta a lándzsát a kezéből.
- Legolas, vigyázz! - kiabálta, ugyanis ez a művelet cseppet sem volt egyszerű, és félt, ellenfelének marad elég ereje eldobni a fegyvert.
A fiú szerencsére meghallotta a figyelmeztetést, és úgy helyezkedett, hogy ott már biztosan ne találja el a dobófegyver. A közdelem a szokott módon tovább folytatódott, míg végül az utolsó orkkal is végeztek. A hullákat egy kupacba hordták, és máglyát gyújtottak belőlük, ezt követően pedig rövid pihenőt tartottak. A tündelány ezalatt egy fa törzsének dőlve tisztogatta a késeket, ám hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy alak megáll előtte.
- Legolas uram. - hajtott fejet, amint felismerte. - Mit tehetek érted?
- Csak azért jöttem hogy köszönetet mondjak, amiért megmentetted az életemet. - felelte a herceg. - Bátor tett volt.
Biccentett, majd továbbsétált, azonban pár méter után megállt. Különös melegséget érzett a szíve tájékán, olyat, ami már sok éve elkerülte. Hirtelen kedve lett volna visszarohanni Taurielhez, és szorosan megölelgetve hálát adni neki, és elmondani neki, menyire hiányzott az elmúlt majd' három évtized alatt.
- Nem. - motyogta önmagának. - Kizárt dolog.
Lehetetlen, hogy ismét szerelmes legyen belé!
Vagy talán, még mindig?

   Sok-sok éven keresztül próbált választ találni erre a kérésre. Próbálgatta, vajon ha huzamosabb ideig messzire kerül tőle, hiányzik-e neki, vágyik-e arra, hogy újra lássa? Ilyen esetekben előbb-utóbb eljutott arra a pontra, hogy gondolatai egyre csak a tündelány körül forogtak, ezért új módszert keresett. Az előzőnek pont az ellenkezőjét tette, rengeteget volt a közelében, szinte mindegyik őrjáratra elkísérte. Igyekezett kedves lenni hozzá, hogy ne feszengjen a társaságában de ezt nehezebb volt elérnie, a régi beszélgetés ugyanis mély nyomot hagyott Tauriel lelkében, s csak nehezen tudott változtatni a mostanra már megszokottá vált hivatalos viselkedésén. Titkon persze örült, hogy szemlátomást javult a helyzet közöttük, s remélte, előbb-utóbb olyan lesz a viszonyuk, mint régen. Persze a lány is észrevette, hogy a herceg mostanában máshogy közeledik hozzá, s bár eleinte tartózkodóan, óvatosan fogadta, végül egy picikét ő is elkezdett kötetlenebbül viselkedni, de közel sem annyira, hogy az a külvilág számára észrevehető legyen. Ha társaságban voltak, továbbra is ridegen és hivatalosan viselkedtek, azonban maguk között már valamivel oldottabb volt a hangulat; s Tauriel egypárszor már nem használta az „uram” szócskát, ha megszólította, és elvétve tegezte is. A változások csak lassan, fokozatosan következtek be, de minden egyes alkalommal, amikor megtörténtek, arra egy apró csodaként tekintett a tündeherceg, aki már rájött, hiába tesz bármit is, a szívének egy zugában akkor is szeretni fogja. Most azonban már nem gyerekként, hanem felnőtt módjára viszonyult hozzá, mint férfi a nőhöz, persze nem testig; hanem bajtársilag Tauriel részéről, és szerelemből Legolas oldaláról.

   Ebben a köztes, bizonytalan állapotban teltek az évek, többnyire nem változott a viszonyuk, s erre gondosan ügyeltek, hogy így legyen. Amikor azonban beköszöntött a Harmadkor 2941.-dik esztendejének ősze, ami mindkettejük életében hatalmas változást okozott, és kihatással lett egész későbbi sorsukra. Minden azzal kezdődött, hogy a király megbízta Taurielt, tisztítsa meg a földjeiket minden póktól és pókfészektől, s a lány összegyűjtötte a katonáit, és velük, valamint Legolasszal kiegészülve el is indultak, hogy teljesítsék a küldetést. Az első napon legalább tíz fészket és soktucatnyi pókot iktattak ki, majd egy védettebb területen töltötték az éjszakát. Reggel aztán újult erővel vetették bele magukat a vadászatba, ám napközép után egy kivételesen népes pókkolóniával akadtak össze, amit igazi kihívás volt legyőzniük. Az osztag több részre szakadt, s Legolas és Tauriel együtt vettek űzőbe fel tucat nyolclábút. Semmi másra nem figyeltek, csak az állatok nyomaira, azokat követték, azonban egy sűrű facsoportban nem találtak  többet.
- Valószínűleg felmásztak a fákra. - vélekedett az őrkapitány.
- Lehetséges. - bólintott a fiú, de amikor jobban körülnézett, valami furcsa volt neki. Semmi sem hallatszott az erdő szokásos eszeiből, csupán egy recsegés szerű, hosszan elnyújtott, nyikorgó hang. A kidőlő fák robaja. - Tauriel, vigyázz!
A kiáltással egy időben megragadta társnője kezét, és teljes erőből rohanni kezdtek, hogy kikerüljenek a düledező fák alól. Az utolsó pár méteren egyszerre két fa is elkezdett dőlni, így a herceg hogy mentse kettejüket, meglökte a tündelányt, s ő is a földre vetette magát. Arrébb gurultak pár métert, míg végül egy eléggé különös pozícióban álltak meg.

   Tauriel a hátán feküdt, kinyújtózva, csukott szemekkel, felette pedig Legolas. A fiú félig feküdt, félig a könyökére támaszkodott, hogy a testével védje bajtársát. Súlyát az alkarja tartotta meg, így csak az alsótestük ért szorosan egymáshoz, de még így is tisztán hallotta a szapora, riadt szívdobbanásokat, és a nyakán érezte a kapkodó lélegzetvételeget. Ő maga is tartott tőle, hogy rájuk dől egy fa, de inkább az őrkapitány arcára fókuszált hogy elterelje a figyelmét és megnyugodjon. Lassacskán elhalt a hatalmas robaj, s a falevélzöld szempár végre kinyílt. A két tekintet találkozott, egymásba fonódott, s nem eresztették el egymást. A lány tincsei kócosan keretezték az arcát, s néhány közülük a fehér bőrre került, ezeket a tündeherceg gyengéden félresöpörte, ám kezét nem vitte messzire, végigsimított társnője karján, és lassan megfogta a kezét, ujjait az övéi köré kulcsolta, hadd érezze ismét a bársonyos bőrt a tenyerén, a tapintást, amit annyira hiányolt. Hüvelykujjával végigsimított a kézfején, és érezte amint beleborzong az érintésébe. Az ő ereiben is kezdett keresztülcikázni az adrenalin, de nem tett ellene semmit, sőt, engedett neki. Lehajolt, homlokát, Taurielének döntötte, így ajkaik csak alig pár centire voltak egymástól, mégsem lett csók. Csak feküdtek ott, mélyen egymás szembe néztek, be- és kilélegezve ugyanazt a levegőt, csendben  élvezve a meghitt pillanatot.

   Hirtelen kiáltozást hallottak, s rögvest rájöttek, a gárdisták azok és egyre közeledtek, így gyorsan megszakították ezt a bizalmas pozíciót. A fiú lehengeredett róla, felállt és felsegítette társnőjét is, s igyekeztek kerülni egymás pillantását, és a benne lévő sok-sok kérdést. Pillanatokkal később feltűntek a katonák, kivont fegyverekkel a kezükben, de amikor meglátták őket, lenyugodtak.

- Minden rendben van, uram? - kérdezték. - Kapitány?
- Nem történt semmi. - vágta rá Legolas. - A pókok viszont megszöktek.
- Úgy láttuk, a Tündeút felé rohantak. - jegyezte meg egyikük. - Ott talán rájuk lelhetünk.
- Ez esetben induljunk is. - határozta el a herceg. - Gyerünk.
- Én itt maradok, és átnézem a terepet. - ajánlkozott Tauriel. - Később utánatok megyek.
- Rendben. - bólintott a társa, percekkel később pedig a gárdistákkal együtt eltűnt a szeme elől.

   Még hallotta a felharsanó, meglepett kiáltást, ami Legolastól származott, és örökre megváltoztatta a sorsát.
- Törpök!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Törpöök ?!

(Stahma, 2015.07.02 10:33)

Uuuuu....nagyon tetszett ez a fejezet bár az elején érzelmi hullámvölgybe űztél :) Törpök ? Szóval Kili is belekerül a következő részekbe :)
( Am. törp ellenes vagyok egy kicsit de Kili szimpi volt a Hobit <3 filmekben szóval őt bírom :))) )

Re: Törpöök ?!

( Detti, 2015.07.03 09:31)

Nem spoilerezek, de szerintem elég egyértelmű, mi fog következni ezután... :D

Ez azz!

(Lúthien, 2015.07.02 21:56)

Már csak 4 nap a következő részig!☺

Happy !!!

(Stahma, 2015.07.02 10:35)

Jajjj és annyira örültem a "majdnem csóknak" !
Boldogsááág özön !!! :))))))))))))))))

jajj

(Thirinon, 2015.06.30 16:45)

Jajj, erre most nem is tudom mit mondjak... HOGY CSINÁLHATTA EZT TAURIEL??? Én majdnem elsírtam magam.

Re: jajj

(Thirinon, 2015.06.30 16:55)

Ezt nem hiszem el, letöröltem a végét! ߘҎa mindegy itt az egész: Jajj, erre most nem is tudom mit mondjak... HOGY CSINÁLHATTA EZT TAURIEL??? Én majdnem elsírtam magam. De a végén persze örültem! :) Nem is tudom mit csináltam volna ha folytatják ezt a ,,herceged vagyok" viselkedést. Különben nagyon jó lett! :) Mikor lesz a kövi rész???

Re: Re: jajj

( Detti, 2015.06.30 18:23)

Szia!
A mi drága Taurielünk kissé neki volt keseredve a gyásztól, és nem volt beszámítható állapotban, amikor lezárta a dolgokat Legolasszal. Aki persze nem reagált túl jól. Ha továbbra is a hivatalos viselkedést követték volna, Legolas nem követte volna Taurielt a törpök keresésében. Lásd Hobbit filmek :)
Következő rész jövő hétfő vagy kedd :-D

Re: Re: Re: jajj

(Viki, 2015.07.01 12:22)

MIVAN?!Olyan sokára???????Lehet,hogy nem én fogok olyan gyorsan Mandoshoz távozni

Re: Re: Re: Re: jajj

( Detti, 2015.07.01 15:43)

Ugyan már! Legrosszabb esetben is csak egy hetet kell várnod.

??

(Lúthien, 2015.07.01 00:23)

Mitől függ egyébként, hogy mikór rakod ki a fejezeteket?

Re: ??

( Detti, 2015.07.01 08:40)

Egyrészt attól, hogy amit aktuálisan írok, azt mikor fejezem be, illetve a gépeléssel hogy állok. Először ugyanis mindent leírok egy füzetbe, és csak utána gépelem be. Mindig 3-4 fejezettel előrébb járok, hogy ne "fogyjak ki" az új részekből.

Wow!

( Lúthien, 2015.06.29 13:50)

Ez elképeztő! A fejezet egyik részén még sírtam, a végén meg már örültem! Nem olvastam még egy olyan könyvet sem, ami egy fejezetben ilyen ellentétes érzelmeket kelt az emberben!

Re: Wow!

( Detti, 2015.06.29 17:22)

Olvasók megríkatása? Célkitűzés elérve :-P
Tudom, gonoszka vagyok, de ez volt a célom. Hogy érzelmeket váltsak ki belőletek. És örömmel konstatálom, hogy sikerült :)

Re: Re: Wow!

(Lúthien, 2015.06.29 19:30)

Ez nem volt gonszka, örülök ezeknek a fejezeteknek. Íjazás, és késdobálás után a legjobb ilyen jó könyvet olvasni.

Ömmm

(Viki, 2015.06.29 17:10)

Nem tudok mit mondani.Lúthien megfogalmazta előttem,mert nekem matekórán kellett szenvednem,ezért amíg ő megírta helyettem gondolataimat,amit telepatikusan küldtem,én addig átéltem Tauriel minden fájdalmát,miközben a háromszögekkel hadakoztam.Ez a fejezet hát,ömmmm fura volt.Olyan nagyon nagyon fura.Én ezt nem értem!Valaki világosítson már fel,és az lehetőleg ne a matektanárnőm legyen a a terület számítással!

Re: Ömmm

( Detti, 2015.06.29 17:25)

:-D
Fogadd részvétem a matek miatt. Hogy bírod? A helyedben már bediliztem volna.
Ugye jó értelemben volt fura? A felvilágosítást később elintézzük ;)

Re: Re: Ömmm

(Viki, 2015.06.29 18:02)

Hogy lehetne rossz értelemben fura?Ami meg a matekot illeti,elég erős tünde vagyok,hogy megbirkózzak vele,de anyu lehet,hogy angolra is beírat,attól függ,hogy a Noémi elvállal-e és még lehet,hogy az egyik ismerősünkhöz is mennem kell olaszozni,úgyhogy rajtam már akkor a Valák se tudnak majd segíteni.Szóval,ha egyszer majd nem kommentelek,akkor tudjátok,hogy szerettelek titeket,egytől egyig!

Re: Re: Re: Ömmm

( Detti, 2015.06.29 18:07)

Azért csak ne siess annyira Mandos csarnokaiba!