Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


23. fejezet

2015.07.06

   A tizenhárom törp riadtan menekült, azonban nem jutottak messzire. Percekkel később újabb pókok jöttek, és teljesen bekerítették a csapatot. Legalább kéttucatnyian voltak, agyaraikat dühösen csattogtatták, fenyegető hangokat adtak ki, és látszott rajtuk, hosszú és kínkeserves halált szánnak a törpöknek. Hiába voltak a kések és a tőrök, tompák és rossz állapotúak voltak, harcra csak csekély mértékben alkalmasak. Úgy tűnt elérkezett számukra a vég, ahonnan már nincs menekülés.
Ekkor viszont feltűntek az erdőtündék. Gigászi fákról ereszkedtek alá, ágról ágra ugrálva, ám Legolas más, gyorsabb módszert választott. Az egyik föld felé igyekvő pók fonalát megragadta, úgy csúszott lefelé, a szörnyeteg hátára, amivel a levegőben végzett. A fonál elszakadt, és a földre estek, ahol a fiú egy zseniális húzással az alacsonyabb talajszintre ugrott, és az avaron háton fekve végigszánkázott a pókok alatt, felhasítva a testüket, majd egy szemmel szinte követhetetlen mozdulattal előhúzta a kést, s nyilat illesztett az íjhúrra, és a vessző hegyét a törpök vezérének koponyája felé irányította. Másodpercek múlva a gárdisták is felhúzott íjjal álltak a csapat körül, s várták, mit tesz a herceg.
- Ne hidd, hogy nem öllek meg, törp. – mondta fojtott hangon Legolas. – Igazán kedvemre lenne.
Pillanatokig csend volt, csak a harcosok zihálása hallatszott, ám aztán üvöltés hasított a csöndbe, egy törp üvöltése, nem is olyan távolról.
- Kili! – kiabálta egy világosbarna hajú és szakállú törp, és riadtan körülnézett.
Alig tizenöt méterrel arrébb egy fiatal, fekete hajú törp küzdött a csizmájába harapó pókkal, ami egyre messzebb vonszolta őt a többiektől, hiába küzdött és rugdosott. Még több pók érkezett, hogy végezzenek a prédával, ám egyikük váratlanul köhögni kezdett, majd kilehelte páráját.
Egy nyíl állt ki a fejéből.

   Tauriel a többi harcoshoz hasonlóan a magasból ereszkedett alá, végigszaladt egy ágon, majd leugrott róla. Még a levegőben háton lőtt egy pókot, majd annak a testéről egy újat, majd elrugaszkodott, s tigrisbukfencet vetve az előzőleg megölt pók fejéhez került, s kését markolatig belédöfte. A háta mögött újabb szörnyeteg igyekezett felé, ám ő meghallotta a lábak sercegését, megfordult, és mindkét kését használva jobbról is és balról is belevágott a fejébe, majd megfordult, és hátradöfött a jobb kezében tartott fegyverrel, aztán ezeket egyetlen mozdulattal íjra cserélte, amivel lelőtte a földön heverő törp felé igyekvő pókot. Váratlanul egy újabb ereszkedett le, mindössze néhány méterrel mögötte, de kiváló reflexeinek hála reagálni tudott. Íját a bal kezébe fogta, jobbjába pedig ismét kés került, amivel addig vagdosta támadója fejét, amíg az vissza nem hátrált.
- Dobj ide egy kést! – kiáltotta a fiatal törp, mikor látta, egy újabb pók siet felé és semmije sincs amivel védekezhetne. – Gyorsan!
Tauriel vasmarokkal megragadta a pók csáprágóját, és összeszorította őket, s pont akkor hallotta meg ezt a mondatot, amikor elvágta a torkát.
- Ha azt hiszed, fegyvert adok neked, törp, akkor tévedsz!
Az utolsó pillanatban elengedte a hatalmas testet, megperdült, és a törpöt támadó példány szemei közé dobta, végezve vele.

   Miután véget ért a harc, megállt, hogy kifújja magát. Vetett egy pillantást Kilire, majd nekilátott összeszedni a nyilait és a késeket, hogy letisztíthassa őket a kosztól és a vértől. Ezalatt a gárdisták megmotozták a törpöket, fegyverek vagy hasonlók után kutatva. Találtak is rengeteget, ugyanis a ruhájukban, a csizmájukban, de még a hajukban is képesek voltak apró tőröket és bicskákat tárolni, így bizony időigényes dolog volt, mire mindentől megfosztották őket. Legolas éppen egy vörös szakállú törp mellényének zsebeit ürítette ki, amikor valami furcsa tárgyat tapintott ki. Előhúzta és látta, egy kinyitható kis tok volt, benne két karcolattal.
- Hé, az bizalmas! – morgott felháborodottan a törp, ám a herceg akkorra már az arcokat vizsgálta.
- Ez ki? – mutatott a baloldali arcra. – A bátyád?
- Ő a feleségem! – mondta villámló szemekkel a törp.
- és mi ez a szörnyű teremtmény? – A fiú most a másik vésetet nézte.  – Egy törp-torzszülött?
- Ő pedig a kisfiam, Gimli! – A törp most már valóban dühös volt, Legolas azonnal mit sem törődött vele, csak felvonta a szemöldökét, mintha nem akarná elhinni, hogy létezik ilyen ronda lény.
Nem maradt azonban sok ideje csodálkozni, ugyanis halk, könnyű léptekkel Tauriel közeledett feléje.
- A pókok elpusztultak? – kérdezte a herceg, és felé fordult.
- Igen, de még több fog jönni. – felelte a tündelány.
Társa kérdőn, oldalra döntött fejjel nézett rá, így folytatta.
- Egyre merészebbek. – mondta fojtott hangon. – Mind közelebb merészkednek a falvakhoz, rettegésben tartják az ott élőket. Agresszívabbak, mint valaha, és még most is özönlenek délről.
Legolas komoly tekintettel bólintott.
- A király nem fog örülni ezeknek a híreknek. – sóhajtotta. – Ahogy nekik sem.
a törpökre pillantva megakadt a szeme egy kardon, amit pont most vettek el a vezértől. Intett a katonának, mire az odahozta neki a fegyvert, s ő a kezébe vette, hogy alaposan szemügyre vegye.
- Ez egy ősi, nagy múlttal bíró tünde-kard. – mondta félhangosan, tisztelettel a hangjában. – Az elődeim kovácsolták még Gondolinban.
Suhintott vele néhányat, s magában megállapította, a leghozzáértőbb kezek munkája, ugyanis a markolat tökéletesen illeszkedett a kezébe, ráadásul kényelmes is volt; pengéje éles és fényes, mentes minden rozsdától, s tökéletesen ki volt egyensúlyozva, így nem okozott nehézséget a használata. Hirtelen eszébe jutott még valami.
- Honnan szerezted? –kérdezte a törptől.
- Kaptam valakitől. – válaszolt mogorván az, de amikor Legolas a nyaka felé közelített a pengével, hátrahőkölt.
- Nemcsak tolvaj vagy, hanem hazug is. – A fiú szinte köpte ezeket a szavakat. – Vigyük őket!

   A parancs elhangzása után a törpök maradék fegyvereit is elvették, majd kettesével felsorakoztatták őket, őröket állítottak melléjük, és megkezdték a visszautat a palotába. Elöl Legolas haladt, az oldalán Tauriellel, aki igyekezett kerülni a tőle érkező, átható pillantásokat.
- Miért mentetted meg azt a fekete hajú törpöt? – kérdezte tündéül a herceg, hogy a foglyok ne érthessék, azok ugyanis a Közös Nyelvet beszélték.
- A határsértők élve kellenek Thranduilnak. Semmi kedvem kivívni a haragját azzal, hogy egyiküket hagyom meghalni. – felelte az őrkapitány, mire társa egy pillanatra halványan elmosolyodott.
- Hány pók volt még a közelben, amikor mi elmentünk? – Arca ismét komollyá vált.
- Tizenegyet öltem meg, de fogadni mernék, hogy volt ott még több is. Amíg Dol Goldur áll, addig szaporodni fogak, és özönlenek a birodalmunkba. – villant meg haragosan a lány szeme. – Ott kellene elpusztítanunk őket, ahol terjeszkednek.
- Előre szólok, ha apámat erről meg akarod győzni, nem lesz egyszerű dolgod. – figyelmeztette Legolas. – Bizonyára emlékszel, miként reagált, amikor a Sötét Úr visszatért, és azt javasoltad, menjünk délre és ott támadjuk meg.
- Azt nem lehet elfelejteni. – sóhajtotta a vörös hajú. – De egy próbát azért megér.

Egyórai gyaloglás után a sötétben, a hatalmas, komor fák alatt, végre világosság tűnt fel, majd mikor kiléptek a fényre, végre megláthatták a palota épületét és a főkaput. A foglyokat átvezették a folyó felett átívelő hídon, és megálltak a két roppant oszlop között.
- Nyissátok ki a kapukat! - parancsolta az őröknek Legolas.
A kapu kinyílt, a törpöket pedig bevezették a barlangokba. A herceg megvárta, amíg az utolsó is eltűnik, de utána is ott állt és mereven nézte a hidat, mintha látni akarna valamit, ami nincs ott, mégis olyan furcsa érzés…
Alig észrevehetően megrázta a fejét a saját kis képzelgésein, majd megfordult, és ő maga is belépett az épületbe.
Thranduil a trónján ült, az emelvényről nézett le az érkezőkre. Hosszú élete során rengeteg mindent megért már, sokan megfordultak a palotájában, de ez a tizenhárom törp még számára is meglepetést okozott. Tekintetével követte őket, le egészen a barlangok alsó részéig, ahol katonái nekiláttak kettesével, hármasával, vagy épp egyedül bezárni őket a celláikba. Azok persze ellenálltak, szitkozódtak és átkozódtak, de a tündék száján is kicsúszott egy-egy keresetlen megjegyzés miközben betuszkolták őket a helyükre, vagy ép egy újabb kést húztak ki a szakállukból. Tauriel a sötét hajú, fiatal törpöt lökte be a cellába, ő azonban mintha mi sem történt volna, felé fordult, és szemtelenül megkérdezte.
- Engem miért nem motozol meg? Bármi lehet a nadrágomban.
A lánynak szeme se rebbent, elég időt töltött férfitársaságban ahhoz, hogy hozzászokjon az ilyen megjegyzésekhez. Lekicsinylően pillantott a törpre, és kimért hangon válaszolt.
- Vagy semmi. - Egy utolsó, bosszús pillantás után becsukta a cella rácsozott ajtaját, a kulcsot elfordította a zárban, majd az övére helyezte, aztán elindult a felszín felé, hogy jelentést tegyen a királynak; a lépcsőfordulóban azonban Legolas megállította.
- Mondd csak, miért bámul téged annyira az a törp, Tauriel?  - tudakolta, és már-már valószínűtlenül kék szemeivel az arcát fürkészte.
- Ki tudja? - vont vállat. - Bár, egész magas ahhoz képest, hogy törp. Nem gondolod?
Választ sem várva újból elindult felfelé, ám a fiú utána szólt.
- Magasnak magas, az igaz, de ugyanolyan ronda, mint a többi. - jelentette ki, mire a vörös hajú, immár másodjára állt meg, és fordult vissza. Szeme tágra nyílt, ahogy hátrapillantva Legolas átható, gyémántként ragyogó pillantásával találta szembe magát. Sápadt bőrén vöröses táncot jártak a fáklyák tüzének lángjai, aranyhaja gyönyörűen fénylett, s teljesen úgy nézett ki, mint egy uralkodó. A tündelány szólásra nyitotta ajkát, de végül becsukta és nem mondott semmit, csak halványan mosolyogva megrázta a fejét, és tovább indult.
A fiú vágyakozva pillantott utána, és azon tűnődött, vajon mit akart mondani.

   A király Tölgypajzsos Thorin mögött állt, kezét összekulcsolva a háta mögött. Beszélni akart a törppel, hogy megtudja tőle küldetésének valódi célját. Az utóbbi időben madár-hírnökei különös híreket hoztak neki tizenhárom törpről, egy mágusról, meg egy furcsa kis lényről, valamint egy térképről, aminek köze van a Magányos Hegyhez. Sejtette, hogy előbb utóbb megérkeznek, de hogy milyen hatással lesznek birodalmára, azt nem tudta, s pont ezért volt szükség a törp kihallgatására.
- Néhányan azt gondolhatják, hogy egy nemes küldetés zajlik éppen. Küldetés a haza visszaszerzésére, és egy sárkány megölésére. - kezdett bele, és előrelépett a fogoly mellé. - Jómagam egy prózaibb indítékra gyanakszom. Betörési kísérlet, vagy valami efféle. Megtaláltad az utat, hogy megleld amiért elindultál. A Király Ékköve, az Arkenkő. Ami különösen drága neked, és megértelek. Vannak ékövek a hegyben, melyekre magam is vágyom. Tiszta csillogású, fehér ékkövek. Felajánlom a segítségemet.
- Hallgatlak. - nézet rá alkut sejtve Thorin.
- Elengedlek a palotámból, ha visszahozod nekem azt, ami az enyém. - közölte a feltételeket az uralkodó.
- Szívességet szívességért. - mormogta a törp a szakálla alatt.
- A szavamat adom. Egyik király a másiknak.
- Nem hiszem, hogy Thranduil, a nagy király megtartja a szavát, még ha a világ vége fenyegetne is! - Az utolsó szavak szinte már kiáltásként hagyták el Tölgypajzsos ajkát. - Belőled hiányzik a becsület! Láttam hogy bánsz a barátaiddal. Egyszer eljöttünk hozzád éhezve, földönfutókként, és a segítségedet kértük, de te elfordultál tőlünk. Téged hidegen hagyott az én népem szenvedése, és a pokol ami elpusztította. Imrid amrad ursul! (A halál lángjai végezzenek veled!)
Thranduil a legvégén veszítette el az önuralmát. A tűz említésére eltörtek belőle az évezredes emlékek, tele fájdalommal és szenvedéssel.
- Ne beszélj nekem a sárkány tüzéről, ismerem haragját és pusztítását. - mondta, egészen közel hajolva a fogolyhoz, ám amikor érezte a varázslat elmúlását, hátralépett. Fájdalomhullám söpört végig az arca bal felén, ahogy sebei teljes valójukban láttatni engedték magukat. - Álltam én már szemben az Észak óriás férgeivel. - Az égési sebek újra eltűntek, helyüket sima, hibátlan bőr vette át. - Figyelmeztettem nagyapádat, hogy a kapzsisága hová vezethet, de nem hallgatott rám. Olyan vagy, mint ő.
Visszasétált a trón emelvényére, és intett a lent álló két őrnek, mire azok két oldalról megragadták Thorint.
- Maradj itt ha akarsz, és rothadj. Száz év csupán szemvillanás egy tünde életében. Én türelmes vagyok, tudok várni.
Az őrök elvonszolták a dühödten szitkozódót törpöt, Thranduilnak pedig fogalma sem volt arról, hogy rajtuk kívül valaki más is tanúja volt ennek a kis közjátéknak.

   Tauriel és Legolas egy eldugott kis folyosón álltak, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a trónteremben zajló eseményekre. A lány szeme elkerekedett, amikor látta a király arcán megjelenő sebeket. A bőr teljesen eltűnt a nyers hús, az inak és a csontok látszódtak csak, a legrémisztőbb mégis az volt, hogy a bal szeme teljesen fehér volt, hiányzott belőle az írisz. Világtalan volt.
- Te jó ég. - suttogta, és homlokát a hűvös falhoz nyomta, hogy lecsillapodjon lüktető pulzusa.
Ere a látványra nem volt felkészülve. Bár sok súlyos sebesültet látott már, az, hogy maga Thradnuil is szerzet egy ilyet, teljesen megdöbbentette. Hogy élhette túl? Mily módon rejtette el ilyen sokáig? Semmit sem értett, lelki szemei előtt egyre csak a borzalmas égési sebek jelentek meg. Hirtelen egy kezet érzett a vállán, mire összerezzent, de egy pillanattal később rájött, csak Legolas az. A fiú a tenyerével gyengéden masszírozni kezdte a lapockái között hogy megnyugtassa, a másik karjával pedig óvatosan magához ölelte, ezzel segítve neki a borzalmas emlékek elfelejtésében. Hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy megölelte, s mikor a tündelányban körvonalazódott, mit is tesz, azonnal hátralépett, de épp csak annyira, hogy kikerüljön az öleléséből.
- Mondtam, hogy sok ezer éve megégette egy sárkány. - mondta neki halkan a fiú. - Tán elfelejtetted?
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire szörnyű lesz. - suttogta a vörös hajú. - Én… Nekem ez egy kicsit sok.
- Jobb lesz, ha összeszeded magad; úgy látom apám a magán lakrészébe indul, hogy jelentést tehess neki. - figyelmeztette társa. - Menned kellene. És nyugodj meg, jó? Én is most láttam először, mégis bírtam. Az őrkapitánynak nem szabad gyengének mutatkoznia, megértetted?
- Igen, hercegem. - bólintott a lány, majd elsietett.
A háta még mindig bizsergett ott, ahol Legolas masszírozta.

   Végigrohant a folyosókon, így jóval Thranduil előtt ért a lakrészhez, be azonban nem lépett, helyette megállt a lépcsőn és a félhomályban várta, hogy bebocsátást nyerjen. Nem telt el öt perc, és a király belépett a helyiségbe.
- Tudom, hogy ott vagy. - szólalt meg szinte azonnal. - Miért várakozol a sötétben?
- Azért jöttem, hogy jelentést tegyek. - felelte a vörös hajú, s a király elé sétált, ott pedig fejet hajtott.
- Nem azt parancsoltam hogy tisztítsátok meg a birodalmat, úgy két holddal ezelőtt? - vonta fel a szemöldökét Thranduil.
- Mi kipucoltuk az erdőt, ahogy kérted uram, de újabb pókok özönlenek ide délről. Most már tudjuk, hogy Dol Guldul romjai között szaporodnak, ha ott tudnánk elpusztítani őket… - kezdett bele, de már nem ért a végére.
- Az az erőd kívül esik a határainkon, a mi földjeinket tartsátok tisztán, ez a feladat. - szakította félbe az uralkodó.
- Mi elüldözzük őket innen, uram. De aztán? Nem szaporodnak el máshol? - Tauriel fel-le sétált, hogy elrejtse bosszúságát, amit emiatt a soha vége nem érő küzdelem miatt érzett.
- Engem nem érdekel, hogy másokkal mi lesz. - jelentette ki a fagyosan a férfi, mire Tauriel megtorpant, és hitetlenkedve nézett rá.  - A szerencse mindenütt máshogy forog a világban, de itt, ebben a királyságban mi kibírjuk.
A tündelány halkan sóhajtott, felismerve, hogy ebben nem tudja őt jobb belátásra téríteni, így újra fejet hajtott, majd megfordult és elindult kifelé a szobából. Mielőtt azonban a lépcsőhöz ért volna a király utána szólt.
- Legolas azt mondta, ma remekül harcoltál.
A vörös hajú megállt és hátrafordult, ajkára halvány, de észrevehető mosoly kúszott, és kíváncsian nézett Thranduilra, hátha mond még valamit.
- Nagyon megkedvelt téged. - folytatta az uralkodó. - Szinte már úgy, mint régen, vagy talán még jobban is.
Tauriel mosolya lehervadt az arcáról. Miből gondolja ezt? Netalán tudomást szerzett arról, hogy Legolas megmentette őt a kidőlő fáktól? Hogy érti, hogy jobban kedveli? Csak nem…?
- Biztosíthatlak uram, hogy Legolas csupán őrkapitányként foglalkozik velem. - mondta végül, ám hangja magasabb volt a szokásosnál. - Az ő szemében csak egy katona vagyok, nem több.
- Talán így volt ez egykor, ám ma már nem vagyok ebben olyan biztos.
A férfi az asztalhoz sétált, és töltött magának egy pohár bort. A vörös hajú csak pillanatokkal később válaszolt.
- Kétlem uram hogy hagynád, hogy a fiad elkötelezze magát egy egyszerű erdőtünde mellet.
Maga sem tudta miért, de a lelke mélyén remélte, ennek az állításnak ellentmondó választ kap, azonban csalódnia kellett.
- Nem, igazad van, nem hagynám. De mégis fontos vagy Legolasnak. - Kortyolt egyet a borából, majd kimondta azt, ami minden reményt és esetleges lehetőséget szertefoszlatott. - Ne áltasd őt, ha nincs remény.
Az őrkapitánynak elakadt a lélegzete. Hát még ebbe is bele kel avatkoznia? Képes megtiltani a fiának, hogy szeressen, neki pedig azt hogy esetleg viszonozza? Ez még tőle is kegyetlenségnek számított. Érezte, válaszra vár, így összeszedte gondolatait, és vékony, de határozott hangon felelt.
- Értettem, uram. - bólintott, majd elsétált.
Tudta, a börtönhöz kellene mennie hogy leváltsa az ottani őröket, de szüksége volt pár percre hogy újra nyugodt legyen. Alig bírta elhinni, ami történt. Thranduil épp most tiltotta meg neki, hogy szeresse a herceget! Ne áltassa… De hát sosem tette! Fogalma sem volt mit vár tle az uralkodó, de annyit sejtett hogy mind neki, mind Legolasnak sok fájdalmat fog ez még okozni.

   Percekkel később a cellák előtt sétált el, ellenőrizve, hogy minden fogoly rendesen be van-e zárva. Ahogy sétált és szemügyre vette a rabokat, a fiatal íjászt látva megakadt valamin a tekintete.
- Az ott a kezedben micsoda? - kérdezte a Közös Nyelven, és megállt a rácsoknál.
- Egy varázserővel bíró törp-talizmán. - válaszolta Kili. - Óriási ereje van, és örök átokkal sújt, ha nem törp olvassa ezeket a rúnákat!
Az utolsó mondatnál felé mutatta az írást, olyannyira váratlanul, hogy a lány kissé hátrahőkölt és indult volna tovább, ám a törp kedélyesebb hangon újra megszólalt.
- Vagy nem. Attól függ, hiszel-e benne. Ez igazából csak egy rúnakő. Az anyámtól kaptam, hogy ne felejtsem el, mit ígértem.
- Mit ígértél?
- Hogy visszatérek hozzá.
Miközben a kővel játszott, egy alkalommal kiesett a kezéből, és átcsúszott a cella rácsa alatt. Talán le is esett volna a tátongó mélységbe, ám Tauriel az utolsó pillanatban rálépett a csizmájával, így megállította. Hezitált, hogy mit tegyen; engedje leesni vagy adja neki vissza? A felsőbb szintekről mulatozás és énekszó hallatszott, remektémát adva Kilinek, hogy újra beszélgetést kezdeményezzen.
- Nagy a vigadalom odafenn. - jegyezte meg, és felfelé pillantott.
- Ez a Mereth-en-Gilieth, a Csillagfény Ünnepe. A tündéknek minden fény szent, de mi erdőtündék a csillagok fényét szeretjük a legjobban. - mondta áhítatosan.
- Mindig azt hittem, hogy az hideg fény. Távoli, megfoghatatlan.
- Nekünk emlék! Tiszta és érintetlen, akárcsak az Áldott Birodalom fénye.
Azonnal eszébe jutott Galaeth, és amiket hosszú évekkel ezelőtt Valinorról mondott neki. Elfordult, és feltekintet a magasabban nyíló ablakokra, melyeken némileg beszűrődött a Hold-,és csillagfény. Azt kívánta, bárcsak itt lenne most mellette. Pillanatok múlva már újra a jelenben volt, s eldöntötte, mi legyen a rúnakővel. Egy laza bokamozdulattal visszajuttatta a cellába, egyenesen Kili lábai elé.
- Jobban kellene vigyáznod rá. - fűzte hozzá. - Nem mindenki adná vissza, ha a helyemben lenne.
Vetett rá egy utolsó pillantást, majd elsétált, mit sem sejtve arról, hogy Legolas az egész beszélgetésüket egy magaslatról figyelte.

   Minden szónál úgy érezte, mélyebbre döf a szívében az a kis tüske. Alig akarta elhinni, amit látott, egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy Tauriel, aki alig pár mondatot szólt hozzá egy napon, most kedélyesen elcseveg az egyik fogollyal. Az a törp egy határsértő, a birodalom és a népük ellensége, nem lenne szabad így viszonyulnia hozzá. Némileg fellélegzett, amikor végre otthagyta, de mikor azt vette észre, felé tart, újra megkeményítette vonásait.
- Még mindig ellenérzéssel viseltetsz az ünnepélyek iránt? - kérdezte gyanútlanul az őrkapitány.
- Nekem nincs mit ünnepelnem. - vont vállat lemondóan a fiú, mire társnője döbbenten meredt rá.
- Miért mondod ezt? Ráadásul pont a Csillagfény Ünnepén? Ezen az éjszakán ragyognak legfényesebben a csillagok, ilyenkor senkinek sem szabad búslakodnia. Legfőképp neked nincs rá okod.
- Még a legszebb ünnepet is képes beárnyékolni ha végig kel nézned, ahogy a legjobb barátod lassan elpártol tőled. - mondta gyászosan, s tekintetében olyan mértékű fájdalom villant, hogy Tauriel szíve belesajdult.
- Ne mondj ilyeneket! - kérte, és egy pillanatra megfeledkezett arról amit Thradnuil parancsolt neki, és a karjára tette a kezét, de szinte rögtön visszahúzta.
Legolas figyelmét nem kerülte el ez a mozdulat. Szomorúan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Egy indokot mondanál csak amiért így viselkedsz velem, már megérteném; de így… Hiába, valakinek mindig csak a fájdalom marad.
- Sosem akartam neked fájdalmat okozni, vagy megbántani. Ha mégis ezt tettem volna, bocsáss meg. - Hirtelen támadt egy ötlete. - Gyere, menjünk fel az ablakokhoz, onnan mi is láthatjuk a csillagokat!
A herceget nem kellett sokáig győzködni, pár perccel később már a legközelebbi ablaknál álltak, és az égbolton világító apró fénypontokat nézték. Nem szóltak semmit, csak álltak egymás mellett a gondolataikba mélyedve. A lány azon töprengett, miért akarja Thranduil, hogy békén hagyja a fiát, miért kérte tőle ezt a jóformán teljesíthetetlen feladatot. Talán ez volt az egyetlen parancs, amit nem tudott végrehajtani, és ha őszinte akart lenni magához, nem is biztos, hogy akarta.

   A következő napokban Tauriel gyakran lejárt Kilihez, és néha több órán át ott maradt, és hallgatta a történeteit a vándorlásairól, a kalandokról, amiken keresztülment, a harcokról; de bizony a szenvedésről és a nélkülözésről is. Úgy tűnt, sosem fogy ki a mesélni valóból, s bár a tündelánynak is igencsak kalandos élete volt, sosem unta meg ezeket hallani, minden alkalommal ugyanúgy élvezte őket. Azt azonban már kevésbé, hogy Legolas arcára olyan fájdalmas kifejezés ült amikor feljött a felszínre, hogy rossz volt ránézni. Azonban még ő sem akadályozhatta meg ezeket a látogatásokat, a vörös hajú ebben a tekintetben nem engedett, elvégre nem tudott és nem is akart mindenkinek megfelelni. Lassacskán kezdett szimpatizálni a fiatal törppel, és sajnálta, hogy ilyen szerencsétlen helyzetbe került, és próbálta elviselhetőbbé tenni számára a napokat. Ahogy egyre többet beszélgetett vele, kezdte kiismerni magát rajta, és úgy vélte, nem okozhat neki meglepetést, ám ebben hatalmasat tévedett.
A törpök ugyanis megszöktek.

   Először el sem akarta hinni, hogy ez egyáltalán lehetséges. Soha, senki sem szökött még meg a palota börtönéből, és fogalma sem volt róla, nekik miként sikerült, de azt tudta, meg kell akadályoznia hogy messzire jussanak. A gárdistákkal, valamint Legolasszal az oldalán szinte kirontott a kapun, ám a látványra ami fogadta őket, nem voltak felkészülve. A törpök hordókban álltak, egymásra torlódva, ugyanis megakadtak a révnél, aminek a Legolas által parancsolt kürtszó volt az oka. Az ott őrködő tündék lezárták a menekülési útvonalat, azonban ez volt az utolsó dolog, amit a királyságért megtehettek. Pillanatokkal később orkok tűntek fel mögöttük, leszúrva, lenyilazva őket, szabad utat szerezve valódi célpontjuk, a törpök csapata felé. A harc azonnal elkezdődött, Kili viszont kimászott a hordójából, és a kaput megnyitó rúdhoz evickélt, ám amikor le akarta húzni, egy fekete Morgul-nyíl állt bele a combjába, és összerogyott. Az orkok hamar észrevették, hogy megsebesült, s azonnal elindultak felé, ám az elsőnek egy tünde-nyílvessző ütötte át a torkát.
Tauriel volt az.
Nem várta meg a herceg parancsát, rögtön belevetette magát a küzdelembe. Az íját és a késeit is használta a többszörös túlerőben lévő ellenséggel szemben, nem kímélve semmit ami ork volt és mozgott, minden tudását latba vetve próbált győzedelmeskedni. Hiába volt azonban a legjobban képzett katonák egyike, percekkel később már igencsak szorult körülötte a hurok, de Legolas, mint mindig, a legjobbkor érkezett.

   A gárdisták élén rontott elő a bozótosból, s már az első pillanatokban megritkították az orkok sorait. A fiú úgy helyezkedett, hogy a közelében harcolhasson, s a többi katona segítségével hamarosan megtisztították a rév palota felé eső területét, majd a falak felé támadtak, hogy megtisztítsák azt az ellenségtől. Mozdulataik szemmel szinte követhetetlenek voltak, nyakakat vágtak el, nyilakat lőttek ki, testrészekbe döfték bele fegyvereiket. Tauriel igyekezett felfelé jutni, gyors mozdulatokkal végezte ki ellenfeleit, akik több fejjel nagyobbak voltak nála; egy alkalommal pedig mélyen hátrahajolt, hogy kitérjen egy buzogánycsapás elől. Mikor megfordult hogy végezzen vele, az ork nyakát Legolas jóvoltából két nyíl már át is ütötte. Néhány perc múlva felértek a fal tetejére, ám ott legnagyobb megdöbbenésükre azt látták, hogy a hordók, bennük a törpökkel elindulnak lefelé a folyón. Kili is köztük volt.

   Legolas és Tauriel összenézett, majd leugrottak a falról, és a törpöket üldöző orkok után indultak. Futás közben lőtték ki nyilaikat, melyek minden megcélzott szörnnyel végeztek. A lány és a gárdisták nagyrészt nyilaztak, néha áttértek a késekre, ám a herceg teljes egészében kihasználta a folyó adta előnyöket. Miután lelőtt egy orkot, a hátán leszánkázott a sziklákon, közben még többet ölt meg, máskor pedig a vakmerőség és az esztelenség határát súrolva leugrott egy kiszögellésről, rá két törp fejére, s rajtuk egyensúlyozva nyilazta le a parton rohanó orkokat. Izmai vonaglottak, ahogy próbálta egyensúlyban tartani testét, ami sikerült, bár egy útba eső szikla miatt a bal oldali törpről le kellett vennie a lábát, így kisebb felületen egyensúlyozhatott, azonban még ebben a helyzetben is leszedett hat támadót, s csak ezután ugrott vissza a kövekre. A parton további orkokat ölt meg, aztán a többé-kevésbé egymás mellett úszó törpök fején ugrálva kelt át a víztömegen. A jobb oldali parton felmászott a legmagasabb kiszögellésre, ahonnan három ork próbálta meglőni a törpöket. Elővette a késeket, és rövid úton végzett velük, ám nem vette észre, hogy a háta mögött egy újabb szörnyeteg közelít felé, buzogánnyal a kezében, lesújtásra készen. Hirtelen egy fejsze hasított a levegőbe, és beleállt a támadó koponyájába, végezve vele. Legolas még kilőtt egy utolsó nyilat, csak utána állt meg és nézett a tajtékzó vízben hánykolódó csapat után.

   Tauriel minden körülötte lévő orkot megölt már, akárcsak a többi harcos, s most halkan pihegtek, közben összeszedték nyilaikat, vagy megtisztították fegyvereiket. Az őrkapitány felszegte fejét az ismerős, szőke tincseket keresve, azonban sehol sem látta Legolast. Rögvest aggódni kezdett, hisz ekkora túlerővel szemben még a legképzettebb harcosoknak sem volt egyszerű dolguk, márpedig a fiú sosem szokott óvatoskodni, s bármi történhetett vele. Azonnal elindult, s csakhamar észrevette, de egy pillanattal később meghűlt benne a vér. Egy ork-íjász állt mögötte, felhúzott íjjal, lövésre készen. A fiú fejét célozta meg, ahol a legfájdalmasabb, halálos sérülést tudta volna okozni. Lelki szemei előtt máris megjelent a holtan összerogyó, saját vérében fuldokló Legolas képe, amitől nyomban feleszmélt. Abban a pillanatban, amikor az ork elengedte az ideget, ő is kilőtt egy nyilat, s a két vessző keresztezve egymás útját a földre hullott; másodpercekkel később pedig ő maga ugrott elő, s egy tigrisbukfenccel az ork mögé került, pár másodperc pedig elég volt az időnyeréshez, aminek kösöznhetően egyik kését a tokához szorította, a másikat pedig a mellkasa elé tartotta. Végezni akart vele; ha csak ara gondolt mi történt volna a közbeavatkozása nélkül, vak düh lett úrrá rajta. Kis híján ott helyben lefejezte, ám Legolas hátrafordult, és nyugodt, határozott hangon szólalt meg, mintha mi sem történt volna.
- Tauriel, várj! - mondta. - Ezt az egyet életben hagyhatjuk.
Ugyan miért, akarta kérdezni a lány, ám helyette csak rémült, aggódó pillantásokkal ostromolta. Majdnem meghalt, hogy képes mégis ilyen hidegvérrel viselkedni? A herceg vetett rá egy megnyugtatónak szánt pillantást, majd a gárdistákért kiáltott.
Tervei voltak az orkkal, és biztos volt benne, az apjának tetszeni fog az ötlete.

   Alig több, mint fél órával később a fogságba ejtett ork már a palota tróntermében állt, mögötte Legolasszal, aki a kését szegezte a torkához, míg a másik kezével lefogta, hogy biztosan ne szabadulhasson el. Tőlük nem messze a király állt, s rideg tekintettel méregette a szörnyeteget.
- Egy árnyék, és annak szolgái lassan fertőzik meg a világot. Lassan, cseppenként adagolják mérgüket, mígnem elérkezettnek látják az időt, hogy lerohanják ellenségeiket. Ilyen a gonosz természete. Egy árnyék, ami a sötétben gomolyog. Egy árnyék, ami oly sötét, mint a felhőkkel eltakart csillagtalan éjszaka. Ez mindig is így volt, s talán soha nem is lesz másként. De hiába. Egyszer minden mocskos dolog a felszínre kerül.
- Tizenhárom törp csapatának nyomát követted. - Legolas szorosabban tartotta a foglyot. - Miért?
- Nem tizenhárom, már kevesebb. - morogta az ork, tekintetét a félhomályban álló Taurielre szegezve. - A fiatalt, a sötét hajú íjászt meglőttük egy Morgul-nyíllal. A méreg bekerült a vérébe, s hamarosan végezni fog vele.
- Felelj a kérdésre, mocsok. - A lány arcán a végtelen undoron kívül nem látszódott semmiféle érzelem.
- Nem válaszolok kutyáknak! - hörögte a szörnyeteg, és előrelendült, mintha meg akarná támadni, Legolas erős karjai viszont megállították.
Az őrkapitány szó nélkül előhúzta egyik kését, és megforgatta a kezében.
- Én a helyedben nem szegülnék szembe vele, ork. - mormogta a herceg, ám Tauriel ekkor már legbelül forrongott.
- Szeretsz öldökölni, ork? - kérdezte, és lassan közelített felé. - Szereted a halált? Akkor megkapod tőlem!
Már lendült a keze, hogy késével lesújtson és elvágja a torkát, ám egy határozott, parancsoló hang megállította.
- Tauriel, ego! Vao hi! (Tauriel, elég! Most menj!) utasította Thranduil szigorúan.
A vörös hajú felpillantott rá, látszott rajta hogy szíve szerint ott helyben végezne az orkkal, de uralkodnia kellett magán. Kifújta a levegőt, visszalépett korábbi helyére, fejet hajtott majd elsétált, maga mögött hagyva a vallatást, ami nélküle is folytatódott. A király azt mondta az orknak, hogy elengedi ha elmondja amit tud, mire az készségesen válaszolt minden kérdésére. Elmondta Tölgypajzsos Thorin küldetésének célját, de egyúttal megfenyegette a tündéket, hogy a háború lángjai fogják elpusztítani őket, miközben a világuk égni fog. Thranduil ekkor megtorpant, egy pillanattal később előhúzta a kését, és oda sem nézve, mégis hajszálpontosan dobta el, lefejezve az orkot.
- Ezt miért csináltad? Azt ígérted, elengeded. - emlékeztette a fia, és ledobta a kezében tartott fejet.
- Azt tettem. Elengedtem a nyomorult fejét a szerencsétlen vállától. - Thranduil rálépett a még rángatózó testre, mire az örökre abbahagyta a mozgást. Az uralkodó felvette a kést, visszarakta a hüvelyébe, majd elindult a lakrésze felé.
- Mit értett azon, hogy a háború lángjai? - kérdezte Legolas, és utánaindult.
- Azt, hogy olyan hatalmas háborúra készülnek, ami minden elpusztít, ami az útjába kerül. - válaszolta a férfi, majd az őrökhöz fordult. - Kettőzzék meg az őrséget a határainkon, az utakon, a folyókon; minden mozgásról tudni akarok! Senki sem jöhet be a királyságba, és nem is hagyhatja el.
Legolas bólintott, és a kapuhoz sétált.
- Zárjátok be a kapukat, és maradjanak is így a király parancsáig. - utasította az ottani őrüket, ám mikor el akart sétálni, az egyik utánaszólt.
- Ma nos Tauriel? (Mi legyen Tauriellel?) - kérdezte.
- Ma nos sen? (Mi van vele?) - A lány nevének említésére azonnal figyelni kezdett.
- Kiment, még napközép előtt, íjjal és késekkel. Még nem tért vissza.- Merre indult?
- Az Úton ment, aztán eltűnt a szemünk elől.
Legolas a tekintetével követte az ösvényt, majd szó nélkül elfordult, és a szobája felé sietett.
Mibe keverted magad már megint, Tauriel? - motyogta, miközben felcsatolta magára a fegyvereit.
Percek múlva kilépett a keleti kapun, és a folyót követve az erdő keleti határa felé indult. Ismerte annyira Taurielt, hogy tudja, merre tart.

   A tündelánynak nem okozott nehézséget kijutni a palotából, az orkok nyomait követni pedig gyerekjáték volt. Néhány órával az indulás után egy magasan fekvő, sík, sziklás partszakaszhoz ért, amit foltokban elborított a vér. Kecsesen egyik szikláról a másikra ugrott, megpróbálta kitalálni, mi zajlott itt. Egyszer csak mozdulatlanná dermedt, apró neszt hallott ugyanis, ami akár egy orktól is származhatott, így egy villámgyors mozdulattal előhúzott egy nyilat, és az idegre illesztette, megfordult, és szilárd, lövésre kész alapállást vett fel; de amikor meglátta ki áll tőle úgy harminc méterre, megnyugodott.
- Im ganne le yrch! (Orknak hittelek!) - szólt bosszúsan Legolasra.
- Ha ork lennék, te már halott lennél. - hívta fel rá a figyelmét a fiú, majd leeresztették íjukat, ő pedig közelebb ment. - Nem vadászhatsz szomjas orkokra egyedül!
- De nem vagyok egyedül. - jelentette ki a vörös hajú, és sokatmondó pillantást vetett rá.
- Tudtad hogy eljövök. - nézett rá hitetlenkedve a társa.
Ugyan, Legolas, egyszerűen csak kiszámítható vagy, akarta mondani a lány, de végül nem szólt semmit. Megtette ezt helyette ő.
- A király tudja, hogy elszöktél és most dühös, Tauriel. Az apám hatszáz éven át óvott téged, pártfogolt. De te megszegted a parancsát. Elárultad a bizalmát. Gyere vissza velem! Meg fog bocsátani.
- De én nem jelentette ki a lány. - Ha most visszamegyek, azt sosem bocsátom meg magamnak! A király sosem hagyta, hogy orkok portyázzanak a földünkön, de ennek az orkhordának hagyná, hogy megölje a foglyainkat!
- Ez nem a mi harcunk! - szólalt fel a herceg.
- De igenis az! Ez nem ér véget itt! Minden egyes győzelemmel e gonosz csak nőni fog! - tiltakozott. - Ha apád eléri amit akar, nem teszünk semmit. Bezárkózunk a falaink mögé, a fénytől távol éljük az életet, és hagyjuk győzni a sötétséget.
Legolas arcán látszott, gondolkodóba ejtik a hallottak, így a vörös hajú tovább folytatta.
- Tán nem vagyunk része a világnak? Mondd csak, mellon, mikor hagytuk, hogy a gonosz fölénk kerekedjen?
- Soha. - ismerte el a herceg. - Mindig kiáltunk és megküzdöttünk vele. És mindig győzedelmeskedtünk. - Néhány másodpercet hezitált, majd mélyen társnője szemébe nézve mondta. - Veled tartok Esgaroth-ba! Nem maradsz egyedül.
- Köszönöm, uram. - mosolyodott el az őrkapitány.
- Az utunk alatt csak Legolas vagyok, rendben?
Egy bólintás volt a válasz, s a két tünde megkezdte útját tóváros felé.

   Bár gyalog mentek, az általuk ismert legrövidebb utat használták, így képesek voltak viszonylag gyors tempóban haladni. Tauriel sokkal nyugodtabb volt így, hogy a fiú mellette sétált, és a tudat, hogy valaki vigyáz rá, óvja őt, őrködik felette amíg alszik és segítséget nyújt a harcban, bátorítóan hatott rá, az pedig, hogy ez a személy Legolas volt, mindennél többet jelentett neki. Jóllehet keveset beszélt, de amikor megszólalt, mindig jókedve támadt, és aggodalmai lecsillapodtak. Nem tudott elég hálás lenni azért, amit érte tett, és remélte, nem bánja meg, hogy az apjának ellenszegülve inkább vele tartott.
Este gyújtottak egy apró tábortüzet aminél melegedhettek, és megsütötték rajta a folyóból fogott halakat.
- Ma éjjel én őrködök! - jelentette ki a tündelány, miután végzett az evéssel.
- Rendben, jómagam pedig azt hiszem, lefekszem aludni. - határozta el a fiú. - Van egy olyan érzésem, hogy holnap megállás nélkül fogunk haladni.
Leheveredett a tűz másik oldalára, kényelembe helyezte magát, s kisvártatva lassan, egyenletesen szuszogott. Félig az oldalán feküdt, magzatpózban összekuporodva, s így olyan védtelennek és sebezhetőnek tűnt, hogy Taurielben akaratlanul is feltámadt a védő ösztön, ami nem is volt csoda a szirten történtek után.
- Az az ork majdnem lelőtt téged. - suttogta, miközben letérdelt mellé. - Kis híja volt, hogy nem talált el. Ígérem, soha többé nem adok rá nekik lehetőséget.
Óvatosan és végtelenül gyengéden kisöpörte a szőke tincseket az arcából, és a füle mögé tűrte őket. Szívesen pihentette volna a kezét a selymes, puha hajszálakon, azonban nem akarta azt kockáztatni, hogy a fiú felébred.
Bár, ennél nagyobb bajba már aligha kerülhetett.

   Reggel nem sokáig maradtak a táborhelyen, amint Legolas felébredt, szanaszét rugdosták a tábortűz maradványait, majd szinte azonnal tovább indultak. A hercegnek igaza lett, egész nap jóformán megállás nélkül haladtak, ám a menetelést némileg jobb átette az, hogy beszélgettek. Nem lazán és kötetlenül, mint sok száz évvel ezelőtt, de legalább elterelte a figyelmüket a rájuk váró dolgokról.
- Mit jelent neked ez a törp, Tauriel? - kérdezte egy alkalommal. - Szereted őt annyira, hogy képes vagy érte elhagyni az otthonodat?
Hangjából minden bizonnyal ki lehetett venni az idegességet, a lány ugyanis megnyugtatóan rámosolygott, és lágy hangon válaszolt.
- Mindössze kedvelem őt, és most, hogy megsérült, segíteni akarok neki, mint barát a barátnak. Ahogy érted is megtenném.
- Ezek szerint nem szerelemből teszed?
- Legolas! - A vörös hajú gondolkodás nélkül, hirtelen felindulásból nyakon vágta, mintha csak egy szemtelen barátja lenne, nem pedig a hercege. - Ez volt a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam tőled! Fogalmam sincs, honnan szedted, de azonnal verd ki a fejedből!
- Ahogy kívánod. - biccentett tettetett komolysággal a fiú, de legbelül végtelenül örült, hogy az a nyavalyás törp nem csavarta el a szerelme fejét.

   A gyors tempónak köszönhetően sötétedés után nem sokkal Tóvárosba értek. Mivel az erdő felől legbiztonságosabb volt a vízi megközelítés, hát szereztek egy csónakot, és áteveztek a Hosszú-tavon, majd kikötöttek egy eldugott kis stégnél. A nappal már éjszakába fordult, de éles tünde-szemük tökéletesen látta a rozoga, cölöpre épített házakat… Melyek tetején orkok ugráltak egyikről a másikra.
- Rengetegen vannak. - suttogta a lány, ahogy végignézett rajtuk.
- És mind egy helyre tartanak, oda, ahhoz a házhoz! - mutatott egy viskóra Legolas. - Ezek szerint ott vannak a törpök is.
- Mit gondolsz, elbírunk velük?
- Ha összefogunk, és úgy harcolunk mint régen, akkor igen. Készen állsz?
- Tudod a választ.
Elindultak a ház felé, csendesen, észrevehetetlenül, mintha árnyak lennének. Árnyak, borotvaéle késekkel a kezükben, ölésre készen. Mikor már csak alig negyven méterre voltak a háztól, látták hogy egy ork a kardjával épp lesújtani készül egy, a földön fekvő törpre, mire a vörös hajú szó nélkül előhúzott egy nyilat, és íjával átlőtte vele a támadó torkát, majd rögtön az ajtó felé vette az irányt, míg társa felmászott a tetőre, hogy onnan szedje le az ellenséget.

   Késeket vett elő, hogy azokkal folytassa a küzdelmet, ami a bentről kiszűrődő hangok alapján igencsak közelinek ígérkezett. Mikor azonban előretartott késekkel átlépte a küszöböt, a látvány még őt is megdöbbentette. Belül minden fel volt dúlva, edények, székek hevertek szanaszét, az asztal darabjaira törött. Két gyermek próbált menekülni az orkoktól, rémültek voltak és sikítoztak, míg egy fiú felvette velük a harcot, akárcsak a két törp. A harmadik csak azért nem, mert sebesülten hevert az ágyon. Tauriel először a jobboldali orkot ölte meg egy vágással és a torka átszúrásával, majd ugyanezzel a lendülettel a baloldalinak is elmetszette a légcsövét. Legolas ekkor ugrott le a tetőn ütött lyukon, s az asztalról, amire érkezett, az orkokkal viaskodó törpök felé indult el. Nemes egyszerűséggel leütötte az egyiket, majd folytatta a többivel. A tündelány ezalatt egy felé lendülő támadó mellkasába döfte bele a kését, de egy másik valahogy Kilinél termett, és a lábánál fogva próbálta lerángatni az ágyról. A törp fájdalmas kiáltozása felhívta magára a figyelmét, s megperdülve az ork felé dobta a kést, s a fegyver a torkánál a falhoz szögezte a szerencsétlent. Azonban a másik ajtón újabb ork lépet be, s kis híján leszúrta a vörös hajút, ám ő félreugrott, s a faltól elrugaszkodva elrúgta magától támadóját, majd oda sem nézve hátradöfött, és átszúrta a belépni készülő ork torkát. Legolas egy másiknak a fejét hagyott halálos vágást, a következőt leütötte, majd mikor egyszerre kettővel került szembe, ugyanakkor szúrta beléjük, és húzta ki testükből a kést. Elhajolt egy felé, sújtó, hatalmas kard elől, majd folytatta a küzdelmet. Társnője hátulról fejbe szúrt egy orkot, majd megakadályozta hogy egy másik végezzen az egyik törppel, ám legnagyobb meglepettségére amíg hátra feszítette az ork karját, Kili leugrott az ágyról, és az oldalába vágva a tőrét, végezve a támadóval; de miután az elesett, ő is a földre rogyott, és fájdalmasan felordított, mire a lány rémülten nézett rá. Ilyen rossz lenne az állapota?

   Egy ork ezalatt kirohant a házból, és a hídon átugorva egy csónakba érkezett. Mondott valamit a Fekete Beszéden, mire megmaradt fajtársai visszavonulót fújtak. Legolas még leszúrt egyet, majd átlendítette a korlát felett és a csónakba lökte, ám ennek eredményeképp a másik a levegőbe repült. A herceg kihasználta ezt az előnyös helyzetet, és amikor a test a megfelelő magasságba ért, lenyisszantott a fejét, ami aztán hangos csobbanással a vízbe esett. Látta, hogy sok tucat ork indul el a város határa felé mintegy parancsszóra, s egy új terv kezdett körvonalazódni a fejében.
- Mindet megölted. - szólalt meg mögötte hitetlenkedve a fiúgyermek.
- De vannak még, ahonnan jöttek. - A tünde elindult ki a házból, hogy újra űzőbe vegye az orkokat. - Tauriel, gyere!
Normális esetben a tündelány rögtön utána indult volna, most azonban nem ezt tette. Az ágy mellett állt, a lábainál Kili hevert, szörnyű fájdalmak közt gyötrődve.
- Lassan elveszítjük! - figyelmeztette a mellette térdelő törp, és segélykérően nézett rá.
A lány nem szólt semmit; még mindig zihált, de nem tágított jelenlegi helyéről. Legolas még mindig a szemébe nézett.
- Tauriel.
Eben az egy szóban minden benne volt. Csalódottság, amiért magában hagyta, lemondás, fájdalom és búcsúzás. Búcsú, talán örökre. Mielőtt bármit is válaszolhatott volna, kilépett a házból, és eltűnt a szeme elől.

   A vörös hajú elbizonytalanodott. Mi van, ha rosszul döntött, és Legolas halálos veszedelembe tart, teljesen egyedül? Hiába a legjobb harcos, akit csak ismer, harminc orkkal szemben neki sincs esélye. A valákra, lehet hogy csak a holttestét fogja megtalálni! Erre a gondolatra már az ajtóhoz sétált és a herceg után nézett; s látta amit a korláton átugorva egy hídra érkezik, majd azon is átlendülve annak tövéhez. Tekintete közte és a földön heverő Kili között ingázott, azon tűnődött, melyiküknek kellene segítenie. Ahogy nézte az egyik háztól a másikig ugráló, közben orkok fejét keresztüllövő Legolast, és a kiáltozó törpöt, eldöntötte, mit tesz.
- Bocsáss meg, mellon. - suttogta, ám hirtelen egy újabb törp tűnt fel, kezében egy ismerős növénnyel.
- Athelas… sóhajtotta, és kikapta a kezéből, hogy megtapinthassa. - Athelas…
- Most mit fogsz tenni? - kérdezte a törp.
- Meg fogom menteni.
És meg is mentette, csakúgy mint Legolast, hosszú évekkel ezelőtt. Ugyanolyan fájdalmas volt, de az eredmény magáért beszélt. A méreg nem roncsolta tovább a húst, felszívódott, csak az emléke maradt meg. A fájdalom érzése is lassan semmivé lett, s már nem kiáltozott a kínoktól, hanem lassan mély, gyógyító álomba szenderült. Miután elaludt, a lány gondolatai egyre inkább Legolas körül kalandoztak. Jól van? Nem esett baja?
- Vigyázz magadra. - suttogta, és remélte, hogy így is tesz.

   Legolas sosem tartozott azok közé, akik a küldetések során az óvatosságra törekednek. Bár Tóváros ismeretlen terep volt számára, a szokott hévvel gyilkolta le az útjába kerülő orkokat. Miután még kettővel végzett, egy jobb oldali utcába futott, végigrohant rajta, ám mikor befordult a sarkon, döbbenten megtorpant. A leghatalmasabb, legerősebb, legfélelmetesebb ork állt az utca túloldalán és vicsorgott rá. A fiúban egy pillanatra sem ötlött fel hogy esetleg megfutamodhatna, előhúzta a törpöktől zsákmányolt kardját, megpörgette, majd csaknem vízszintes helyzetben két kézzel fogva a mellkasa elé tartotta, és lassan közelített felé. Az ork is tett felé pár lépést, kezében tartva óriási, majdnem emberméretű bárdját. Azonban nem ő támadt rá, hanem két, mellékutcából előrontó kisebb példány, akiktől hamar megszabadult. A jobb oldali felé suhintott a kardjával, de felfogta az ütést majd hasba szúrta, a másikat pedig a vállánál fogva megragadta, és a markolattal betörte az arcát. Alighogy elengedte a testet, már emelhette is fel a kardját, mert Bolg azonnal rárontott. Ütései kíméletlenek voltak, szinte már csontot törtek, erejüket kihívás volt tompítani, de Legolas lévén edzett és izmos harcos, egy jól irányzott mozdulattal az oldala felé szúrt, ám ellenfele még térdelve is megragadta a pengét, amit most a karja és az oldala között szorított. A tündeherceg jobb kézzel fogta a markolatot és próbálta kihúzni a fegyvert, de az ork nem engedett, helyette kinyújtotta a kezét, megragadta a fiú karját, s miközben felállt, teljes erőből, durván nekilökte egy pár méterre álló ház falának. Legolas persze azonnal fel akart tápászkodni, ám ellenfele újból megragadta, és nekicsapta egy oszlopnak. A szőke, bármennyire is fájt enki, feltérdelt, és igen helyesen tette, ugyanis Bolg az arca felé rúgott, ám lélekjelenlétének hála megállította a lábát és minden erejét összeszedve hátralökte, így nekiesett egy falnak. A fiú nem tétovázott, odaugrott elé, és puszta ököllel belevert az arcába, majd megragadta a nyakát, és a szemben lévő oszlopnak irányította, s minden dühét beleadva nekilökte a fejét a kemény fának, wgymás után többször is, aztán félrelökte. Az ork viszont félreugrott, és ököllel felé sújtott, ami elől ügyesen kitért, de egy gyors mozdulattal a herceg mögé került, és két bivalyerős karjával átfogta a mellkasát, azzal a céllal hogy kiszorítsa belőle a levegőt.

   Legolas küzdött, ahogy csak tudott, de most tényleg reménytelennek tűnt a helyzete. Próbált szabadulni a szorításából, de lassan érezte, elfogy a levegője, s amikor még szorosabb lett a satu, egy apró reccsenést hallott, amitől végképp kezdte elhagyni az ereje. Ellenfele felüvöltött, és megpróbált a nyakába harapni, ám a fiú hátravágta a fejét, megütve fogva tartóját, így az elengedte. Ahogy megfordult, előhúzott egy kést és azzal próbálta megsebezni, csakohgy újra nekilökte egy oszlopnak, majd onnan két másik, kisebb orkhoz. Amíg velük harcolt, Bolg elment a helyszínről.
A két kisebb orknak hamar vége lett, mikor már mindkettő halott volt, Legolas felvette a földről a kardot és ellenfele után indult, ám az utca végén, egy cölöpnél kénytelen volt megállni, hogy a fának dőlhessen. Minden porcikája sajgott, különösen a bordái környékén, de tudta, erőt kellett vennie magán. Hirtelen valami meleg és nedves folyt le az orránál, s mikor letörölte a kezével, látta, hogy ez vér. Az ő vére. A szeme sarkából látta, hogy Bolg egy varg hátán ülve menekül a szárazföldre vezető fahídon, így ő sem tétovázott, rohant, hogy lovat szerezzen magának.
Percekkel később egy gyönyörű, világosszürke ló nyergében ülve vette űzőbe a farkason menekülő orkot.

    Bár teljes sebességgel vágtatott, amikor egy enyhe földrengés rázta meg a vidéket, ő is érezte, ahogy megmozdul a talaj. Sem ő sem, városlakók nem tudták, hogy Smaug közeledik.
És vele együtt a halál is.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Bocsi hogy csak most írok :(

(Stahma, 2015.07.20 19:51)

Bocsi hogy nem tudtam előbb írni csak nyaralni voltam és ott nem igazán volt wifi :( amúgy imádtam ezt a fejit nagyon hatásvadász lett a vége
hajrá csak így tovább <3 sziaa :)

Re: Bocsi hogy csak most írok :(

( Detti, 2015.07.20 22:10)

Ugyan, az ilyenért nem kell bocsánatot kérni ;-). Igen, minél hatásvadászabb, annál jobban érdekel mindenkit a következő rész. Az már más, hogy a várakozás is kegyetlenebb...
Ó, és ígéretemhez híven hamarosan a mi szeretett királyunkról is többet tudunk meg, és nagyobb szerepe lesz a történetben :-D

Rossz hír

(Detti, 2015.07.09 07:53)

Sziasztok!
Egy rossz hírt kell közölnöm. Ugye a megszokott rend szerint hétfőn jönne új rész, csakhogy mi aznap hajnalban indulunk nyaralni, így a 24-es fejezet csak július 20 körül lesz feltöltve. Sajnálom, hogy így alakult, ne legyetek rám dühösek. További szép napo!!

Re: Rossz hír

(Lúthien, 2015.07.09 10:45)

Júúj Detti az tökéletes, mert épp akkor megyek lovadtáborba tanítani, és így tudok olvasbi mesét a gyerekeknek. :) ( 1-23. fejezetig ismerik, és imádják) (volt egy gyerek aki elsírta magát az egyii fejezetnél, mert annyira meghatotta)

Re: Re: Rossz hír

( Detti, 2015.07.09 12:37)

A gyerekeknek olvasod fel a történetet? Ez olyan aranyos! :) Mennyi idősek? Sosem hittem volna hogy ennyire lekötné a kicsiket a történet. *-*. De örülök, hogy élvezik és szeretik hallgatni. Puszilom őket! :-D

Re: Re: Re: Rossz hír

(Lúthien, 2015.07.09 18:57)

Igen, vacsoránál szeretik hallgatni. :) 5-10 közötti gyerekek. :) Jah, ráadásul a tábor vezetőnek emiatt a történet miatt lett az az ötlete, hogy ne csak lovagoljanak, hanem hogy egy kicsit a magyar hagyományokat is kövessük, és fokozzuk az élményeket, tanítsuk meg őket íjazni, és kést dobálni, és azt is élvezik miközben tanítom őket. :) Átadom nekik. (Egyébként mind gyűrűk ura és hobbit fanok, vagy már látták a filmet)

Re: Re: Re: Re: Rossz hír

( Detti, 2015.07.09 23:22)

Most elfogott a sárga irigység...
Hihetetlenül eseménydús, családias légkörű tábor lehet, amolyan mini Valinor-szerű ;-). Szerencsés vagy, hogy ott dolgozhatsz, a gyerekek mellett, és azt csinálhatod, amit szeretsz. Szinte látom magam előtt, hogy eszik a vacsorát, közben Te felolvasod nekik az aktuális részt :). Ki tudja, talán közülük valaki a nyomdokainba lép... Na de ne filózgassunk, inkább írom tovább az elmesélésre váró fejezeteket :-D

Re: Re: Re: Re: Re: Rossz hír

( Detti, 2015.07.12 20:34)

Nos, innentől kezdve egy ideig nem leszek elérhető, és új fejezet sem várható. Hiányozni fog az írás, de vár Eger és környéke egy felejthetetlen hétre.
Namarië!

Re: Re: Nagyon tetszik!

(Ella , 2015.07.13 13:08)

Amúgy ha nincs ahogy te írtad Tauriel&Kili féle nyáladzás és ha már amúgy is belepiszkáltál egy kicsit az alap sztoriba akkor már nem lehetne megoldani hogy Tauriel valaki ,, MÁSSAL" jönne mondjuk össze ,és szerintem mind annyian tudjuk ki az a más. És tényleg fantasztikus minden amit írsz és nem akarom megváltoztatni ez csak egy ötlet. :-)

Re: Re: Re: Nagyon tetszik!

( Detti, 2015.07.13 21:03)

Szia Ella!
Tudom, kire gondolsz, és újfent megígérem, Tauriel össze fog jönni a "mással". Csak adjatok neki időt, x fejezet múlva kívánságotok teljesülni fog :-D.

Hűha

(Viki, 2015.07.06 10:32)

EZ Jó volt! Habár még most is gyűlölöm Taurielt azért amit tett. HOGY VOLT KÉPES EGYEDÜL HAGYNI LEGOLAST????!!!!Ú csak egyszer találkozzam Peter Jacksonnal,csak egyszer!!!!Mázli,hogy ma van vívás edzés,így matek után le tudom vezetni a feszültségemet!

Re: Hűha

( Detti, 2015.07.06 10:51)

Köszönöm, mellon!
Egy tipp :
Vívás közben Taurielt képzeld az ellenfél helyére, és garantáltan nyerni fogsz! :-D

Re: Re: Hűha

(Viki, 2015.07.06 11:05)

Oké,csak ezt inkább kihagynám,mivel a fiúk már tavaly se mertek velem vívni,nem akarom,hogy most az edzőnek is elmenjen a kedve,és csak egy fával gyakorolhassak.