Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


24. fejezet

2015.07.20

   A tóvárosi emberek az évek során hozzászoktak a földrengésekhez, amiket a Hegyben szunnyadó sárkány számlájára írtak, ez azonban más volt. A csontjuk velejéig beleremegtek, az épületek megrázkódtak, a víz fodrozódni kezdett, csónakok szabadultak el, tárgyak mozdultak el a helyükről. Taurielnek meg kellett kapaszkodnia egy komódban, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Miután elhalt a rengés, felerősödtek a riadt, kétségbeesett kiáltások, a sírás, a segítségért könyörgés.
- Sigrid, nézd meg, mi történik! - kérte az idősebb lányt, mire ő kiment, és a korlát mellől nézte, ahogy felbolydul a város.
- Mindenki fél és sikoltozik, aki csak tud, a csónakba száll és elmenekül. - ismertette a helyzetet. - A férfiak azt mondják, most eljön sárkány, és mind meghalunk.
- Igaz ez? - Tilda, a húga tágra nyílt szemmel nézett a tündére. - Meg fogunk halni?
- Nem, ha okosan cselekszünk. - válaszolta néhány másodpercnyi hezitálás után a vörös hajú, majd a kint álló leányhoz szólt. - Szerezz, kérlek egy csónakot, amibe mindannyian elférünk, mi addig felkészülünk az indulásra.
Sigrid bólintott és elindult, az ott maradottak között pedig Tauriel vette át az irányítást.
- Fili, ébreszd fel az öcsédet! - kérte, majd Tildához fordult. - Szedjük össze a legszükségesebb holmikat.
A kislány segítségével elvittek két takarót, egy tasakban szárított gyümölcsöt, pár kést, majd visszatértek a többiekhez.
- Mi történik? - kérdezte az ekkor már ébren fekvő Kili.
- El kell mennünk innen, különben végünk van. Fel tudsz állni?
- Nem biztos, de megpróbálom.
A biztonság kedvéért rokonai segítettek neki, így viszonylag szilárdan állt a lábán.
- Tauriel, szereztem csónakot! - kiáltott az épp most visszatérő Sigrid. - Gyertek, sietnünk kell!
Már indultak is volna, ám Báin, az öccse megmakacsolta magát.
- Itt maradok, és megvárom apát! - jelentette ki. - Nem mehetünk el nélküle!
- Ha maradunk, a testvéreid meghalnak. - figyelmeztette Tauriel.  - Apád biztosan jól van, és azt akarná, hogy meneküljetek.
- És ha soha többé nem látjuk őt?
- Ennek csak növekszik az esélye, ha tovább késlekedünk. Gyere!
Báin végül engedett, így megkezdhették a beszállást a csónakba. Először a törpök, utánuk a három testvér, végül Tauriel, aki a sónak orrába állt, míg két törp az evezőket fogta a kezébe.
- A valák legyenek irgalmasak. - suttogta a vörös hajú, és elindultak.

   Alig eveztek pár métert, a sűrű ködön és füstön át egy gigászi, repülő állat alakja tűt fel, riadalmat okozva az emberek között.
- Mi lehet ez? - kérdezte csodálkozva Tilda, ám a tünde már tudta a választ.
A sárkány lejjebb ereszkedett, és alig néhány méterre az utca házai felett suhant el, mire még hangosabbá vált a sikoltozás és a kiabálás. Mindeni félt, Tauriel azonban inkább felállt, hogy jobban láthassa a szörnyet. Most találkoztak másodjára, de először ilyen közelről. Akkor Suhatagot döntötte romba, most Tóvárost fogja elpusztítani. Régen voltak harcosok, akik ellenálltak, most viszont szabad volt a préda. Egy a közös: tehetetlen volt, és most sem tudja megakadályozni a tragédiát. Csak remélni tudta, hogy épségben kijutnak a városból.
Smaug magasabbra repült, majd megfordult, és zuhanórepülésben megindult Esgaroth felé. Száját kitátotta, mellkasi pikkelyei felizzottak, mielőtt a város fölé érve forró, égető lángokat okádott volna. Egy hosszú, egyenes sávban pusztította el az épületeket, és azon a területen senki sem maradt életben, elégtek, megfulladtak vagy maguk alá temették őket a romok. Akik megmenekültek, még hangosabban és keservesebben sírtak, sikítoztak és üvöltöttek, nomeg próbáltak menekülni a tüzes pokolból. Ki-ki a saját kis csónakjával vagy ladikjával haladt, mindenféle értéktárgy nélkül, volt azonban valaki, aki kivételt képezett. Tóváros ura, valamint szolgája, Talpnyaló Alfréd egy kisebb gálya méretűvel menekült, ami ráadásul színültig volt pakolva mindenféle drágakővel, arannyal és ékszerekkel. Ahelyett, hogy embereket mentett volna ki a jeges vízből, inkább az értékeit menekítette, s aki megpróbált felkapaszkodni, kíméletlenül visszalökte. Egy alkalommal majdnem összetörte Taurielék csónakját, az ütközéstől leesett pár aranyszobor, mire az úr éktelen haragra gerjedt.
- Nézd, mit műveltél te...
Hangja beleveszett a sárkány üvöltésébe, s a lángok most alig tíz méterre csaptak fel tőlük.
- Evezzetek a híd alá! - kérte a tündelány a törpöket, s kisvártatva már védett helyen voltak.

   Jó döntés volt a kőhíd alá menni, Smaug ugyanis egyre agresszívebben támadott, a lángok lassacskán minden épületet kezdtek elborítani. Olyan volt, mint hatszáz évvel ezelőtt, amikor a faluját orkok rohanták le, és felgyújtották a környező fákat. A képek, a hangok, de még a szagok is ugyanolyanok voltak, mint a régmúltban, cselekedetei azonban különböztek. Többé nem sírt, vagy bújt el egy bozótos rejtekében, és nézte végig, ahogy legyilkolják szeretteit. Már nem futamodik meg a veszedelemben, és nem hagyja sorsára barátait. Nem gyermek többé, hanem felnőtt, és elhatározta, megmenti a testvéreket és a törpöket. A sárkány nem tágított a lángoló város felől. Időről időre újra lecsapott, így csak a vakszerencsében bízhattak, ha ki akartak jutni.
- Induljunk! Smaug most a magasba repül, talán van esélyünk egérutat nyerni. - fordult hátra.
Mielőtt azonban tovább evezhettek volna, Tilda megkocogtatta a vállát.
- Tauriel! - kezdte. - A társad, az a szőke hajú íjász, merre van?

   A lány hirtelen úgy érezte, egy jeges kéz nyúl be a mellkasába, és vasmarokkal összeszorítja a szívét.
Legolas...
Hogy lehetett ennyire ostoba? Megfeledkezett a segítőjéről, a bajtársáról, a hercegéről, a barátjáról! Aki segített neki eljutni ide, aki mellette állt, aki támogatta. A valákra, nem elég, hogy egyedül küldte harcba harminc ork ellen, akik talán súlyosan megsebesítették; most pedig segítség nélkül kell kijutnia ebből a pokolból! Már ha egyáltalán életben van. A sikoly ösztönösen tört fel a torkából, nem tudta megállítani, benne volt a fájdalom, a félelem, a kétségbeesés és az aggódás.
- Legolas! - sikoltotta, majd gondolkodás nélkül kiugrott a csónakból, felmászott a hídra, és onnan szólongatta társát. - Legolas! Mellon! Hol vagy, Legolas?
Szeme könnybe lábadt, egyrészt a fojtogató füst miatt, de a végtelen féltés is előcsalta őket. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a fiú halott, megölték, elégett vagy megfulladt; nem, ez egyszerűen képtelenség! Életben van. Életben kell, hogy legyen.
- Tauriel, mennünk kell! - kiáltotta oda neki Sigrid. - A lángok lassan elérnek minket!
A vörös hajú ekkor némileg észhez tért, s vonakodva bár, de visszaült a többiekhez. Valaki azonban hiányzott.
- Báin, gyere vissza! - kérlelte Tilda a bátyját, aki a parton állt, halálos elszántsággal az arcán.
- Megkeresem apát. - jelentette ki a fiú. - Vigyázzatok magatokra.
Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt elrohant volna, s hamarosan eltűnt a szemük elől. A két nővér sírni kezdett, de nem maradt idő, hogy visszahozzák testvérüket. A tündelány biccentett a törpöknek, mire azok folytatták az evezést, s végtelennek tetsző idő elteltével kiértek a városból.

   Hátratekintve Esgaroth egy vörösesen világító, lángoló fényponttá lett az őt körülvevő sötétségben. A füst és a halál szagának émelytő keveréke terjengett a levegőben, a tűzben rekedtek sikolyai és sírásuk még ott visszhangzott a fülekben, a gyász, a fájdalom mindenki szívében friss érzés volt, sajgott és kínozta az embereket, senkit sem kímélve. A zokogások elvegyültek a sebesültek nyöszörgéseivel, többen befogták a fülüket, hogy ne kelljen hallgatniuk. Egy kiáltás azonban nagyobb volt a többinél, de nem a haldoklók közül üvöltött fel valaki.
- Nézzétek! A sárkány! - kiáltotta egy erős, határozott férfihang, mire a menekülők a magasba emelték tekintetüket.
Pont jókor, ugyanis láthatták, ahogy a meglőtt Smaug szörnyű vijjogásokat hallatva felszáll a magasba, ahol pikkelyei még egyszer utoljára felizzanak, majd szeméből kihunyt a fény, s lobogó szárnyakkal, élettelenül zuhan rá az égő városra. Hatalmas robaj hallatszott, ahogy a házak és a hidak leomlottak a súlya alatt, majd egy utolsó csobbanással elmerült a vízben.

   Senki sem éljenzett vagy örvendezett, a csónakokban néma csend honolt. Minek kellett volna örülniük? A városuk, az otthonuk elpusztult a tűzben, családjuk és barátaik is odavesztek. Egyedül voltak, a hideg tél közeledett, nem volt tető a fejük felett, sem élelmük, vagy bármi, ami segített volna a túlélésben. Semmijük sem maradt, csak a gyászuk. Tauriel összegörnyedt a bűntudat súlya alatt, kezét a mellkasához szorította, mintha így próbálná megakadályozni, hogy szíve kiszakadjon a helyéről.
- Legolas. - suttogta, és a fekete víztükröt nézte arra gondolva, vajon ez rejti-e barátja holttestét. Szerette volna, sőt mindennél jobban akarta még egyszer látni őt, mielőtt örökre elveszíti; de legeslegjobban élve, épen és egészségesen akart találkozni vele.
Nem veszítheti el az utolsó szerettét.

   Reggel volt már, mire a csónakok partot értek a tó északkeleti oldalán. Az utolsók közt érkeztek meg, s bármennyire is kimerültek voltak testileg-lelkileg, mindegyiküknek jutott feladat.
- Segítenünk kell a sebesülteken, és elosztani a megmaradt javakat. - mondta Tauriel. - Sigrid, gyere velem a sebesültekhez. Tilda, keresd meg a bátyádat és az apádat, és vezesd ide őket. Fili, ti készülődjetek össze a további terveitekhez. Napközépkor itt találkozunk.

   A munka kemény volt, véres, fárasztó és iszonytató. Bár a tündelány sok száz éve tartozott a gyógyítók közé, égési sebekkel szerencsére csak ritkán volt dolga, most viszont szinte kivétel nélkül ezekkel kellett megbirkóznia. Jobb esetben csak egy tenyér nagyságú bőrfelület égett meg, de volt, hogy a teljes végtag egészen a húsig összeroncsolódott. Ezek a sebek fájdalmasabbak voltak minden vágásnál vagy szúrt sebnél, s bármekkora óvatossággal is kezelték őket az ápolók, sikolyok, zokogások és nyöszörgések hallatszottak mindenfelé. Szörnyű volt látni és hallgatni, így nem volt csoda, ha Tauriel dél táján szinte elmenekült a rögtönzött ispotályból.
A törpöket ott találta, ahol hagyta őket, épp a saját holmijaikat pakolták be a csónakba, kiegészítve a víz által partra vetettekkel. Örömmel konstatálta, hogy Kili is közöttük szorgoskodott, s a nagy munkában észre sem vették érkeztét.
- A Magányos Hegyhez tartotok, igaz? - szólalt meg, mire felkapták a fejüket. Épp a csónakot tolták bele a vízbe, Kili azonban inkább odalépett hozzá, hiába hívták a többiek.
- Gyere velem! - kérte, és a szemébe nézett.

   Tauriel döbbenten meredt rá. Miért akarja, hogy vele tartson? A népükkel kell maradniuk mindkettejüknek.
- A rokonaid hívnak. - mondta kijózanítóan. - Ideje velük menned.
- Nem! Én tudom, mi vár rád, ha itt maradsz, s jobbat érdemelsz annál. Olyat tudok adni neked, amit más nem. Szerelmet.
- Kili... - sóhajtott idegesen a vörös hajú, és elfordult. Hogy mondhatná meg neki úgy, hogy ne fájjon?
- Tauriel, hallgass meg! - szólt utána a törp, de ő közbevágott.
- Te hallgass meg! Nézd, amikor a palotában a cellarácson keresztül beszélgettünk, már akkor megkedveltelek, mert szórakoztató voltál, kedves és tisztességes, akárcsak egy barát. Nem véletlenül látogattalak meg nap, mint nap, szerettelek volna jobban megismerni, és könnyíteni a helyzeteden, s ez most is így van. Azt viszont tudnod kell, szerelemnek ehhez semmi köze, csupán barátságból teszem. Minden más, ennél mélyebb érzelmet, mint lehetséges okot, felejts el.
- Ezt értsem úgy, hogy nem viszonzod az érzelmeimet?
- Csak barátságot érzek irántad, de többet, se kevesebbet.
Néhány pillanatnyi csend után a törp ismét megszólalt.
- S miért, ha szabad tudnom? Mi tart vissza attól, hogy velem gyere?
- A tóvárosiaknak minden segítségre szükségük van, sok ember halálát okoznám azzal, ha elmennék. A két lánynak szüksége van rá, amíg elő nem kerül az apjuk. Meg kell értened, az én helyem itt van, Legolas herceg mellett.
- Ő halott, Tauriel! Rajta már nem segíthetsz. Nem tér vissza.
- Ebben ne légy olyan biztos, törp. - szólalt meg mögöttük egy mélyen zengő férfihang, s a lány szíve nagyot dobbant.
Legolas életben van.
- Legolas uram. - motyogta hitetlenkedve, de öröm csengett a hangjában.
- Búcsúzz el a törptől. - mondta neki tündéül. - Rád máshol van szükség.
A vörös hajú aprót biccentett, majd Kilihez fordult.
- Mennem kell, ahogy neked is. Ég veled, járjatok sikerrel küldetésetek során, Durin fiai.
- Ég veled, Tauriel. - suttogta a törp, majd vetett rá egy utolsó, bánatos pillantást, aztán rokonaival együtt vízre szálltak, s elindultak a Hegy felé.

   Olyannyira belemerült abba, hogy tekintetével kövesse őket, hogy észre sem vette, Legolas mellé lépett, csak amikor hátrafordult. A széles, izmos mellkasba kis híján beleütközött, s arcuk egy pillanatra mindössze néhány centire volt egymásétól. A lány visszahőkölt, és igyekezett leplezni zavarát, és azon szándékát, hogy magához ölelje, s szívdobbanásait hallgatva elsuttogja, mennyire aggódott érte. Volt azonban valami a tekintetében, ami megakadályozta ebben, de nem tudta miért.
- Gyere, mennünk kell. - mondta halkan, s társnőjével az oldalán elindult a szárazföld belseje felé.
- Láttál valamit. - szólalt meg mellette miközben sétáltak.
- Az ork, akit elüldöztem Tóvárosból, Bolg volt; Azog, a pusztító ivadéka. Egy varghorda várt rá Esgaroth partjainál. Észak felé indultak. Ezek mások voltak, mint a többi szörnyeteg, olyan jelet viseltem amilyet már hosszú ideje nem láttam. Gundabad jelét.
- Gundabad? - Tauriel néhányszor már hallotta ezt a nevet, annyit tudott róla, hogy nővérének szerelme egy ott vívott csatában halt meg.
- Egy ork-erőd a Köd-hegység északnyugati részén. - kezdett bele a magyarázkodásba a hiú, ám egy hang közbeszólt.
- Hîr nín, Legolas! -  Feren volt az, a hírvivők vezére. - Celin ’winiath o adar lín. Cân i hi danwenidh na le. (Legolas uram! Apádtól hozok üzenetet. Azt kéri, azonnal térj vissza hozzá.)
A herceg egy pillanatig sem gondolkodott. Itt már végeztek a feladatukkal, többet úgysem tehettek.
- Tolo. Tauriel. (Gyere, Tauriel.) - mondta, és már indult volna Ferennel, ám a férfi megállította.
- Hîr nín! Ed lennen Tauriel. (Uram! Taurielt száműzték.)
- Ed lennen? (Száműzték?) - suttogta hitetlenkedve. - Megmondhatod apámnak, ha Taurielnek nincs helye az erdőben, akkor nekem sincs.
- Legolas. - A tündelány mélyen le volt sújtva, s ez a testtartásán is látszott, amivel melléje lépett. - Ez a királyod parancsa.
- Igen, a királyom. - fordult felé a társa, s szemében megcsillant a már jól ismert makacs, határozott fény. - De a szívemnek nem parancsolhat. Északra megyek. Velem tartasz?
Választ sem várva elindult oda, ahová a lovát kötötte ki, s a vörös hajú szó nélkül követte.
- Hová? - kérdezte.
- Gundabadhoz.
A hátas, amit Legolas szerzett, gyönyörű, fejér szőrű állat volt, kifejező szemekkel és barátságos természettel. A fiú kecsesen felült rá, és a kezét nyújtotta társnőjének, aki megragadta azt, és felhúzta magát. Kajával először barátja vállába kapaszkodott, ám ő a fejét rázva sóhajtott.
- Így már azelőtt le fogsz esni, hogy egyáltalán elindultunk volna. Nincs mitől tartanod, amíg velem vagy, senki sem bánthat.
- Tudom.
A lány lassan elkezdte lefelé csúsztatni a kezét, a vállától elkezdve a lapockáin át az oldaláig, mígnem megállt a derekánál. Érezte, ahogy a ruha alatt izmai megfeszülnek az érintésétől, hogy szívverése szaporábbá válik, lélegzete pedig elakad. Bár az arcát nem láthatta, le merte volna fogadni, az ajkába harap és lehunyja a szemét.
- Indulás. - lehelte végül, s vágtába ugratott.

   Ahogy lovagoltak, testük minden mozdulatra összeért, összekoccant, vagy valami módon kapcsolatba került egymással, ami eleinte még idegennek hatott, ám ahogy maguk mögött hagyták a mérföldeket, lassan megszokták. Felvettek egy állandó, közös ritmust mind a lóval, mind a társukkal, s így sokkal kényelmesebbé és élvezetesebbé vált az út. Eljutottak arra a pontra, ahol már testük tökéletes összhangban mozgott együtt a lóval, izmaik ugyanabban a pillanatban feszültek meg és ernyedtek el, szívük egyszerre dobbant. Tauriel most már szorosan a fiú dereka köré kulcsolta a karjait, belé kapaszkodott nehogy leessen, sőt, néha előredőlt, és fejét a vállán pihentette, mint régen, gyermekkorukban.
A gyors tempónak hála éjszaka már a Bakacsinerdő keleti csücskénél verettek tábort. Kopár, sík terület volt, így nem találtak teljes mértékben védett helyet, de egy bozótost megfelelőnek ítéltek arra, hogy ott töltsék az éjszakát.
- Keresek száraz ágakat, amikből tüzet gyújthatunk. - mondta a fiú. - Addig maradj itt, hamarosan visszatérek.
A „hamarosan” igazából tíz percet jelentett, s további ötöt, mire az első lángok elkezdték nyaldosni a tüskés ágakat. Nem beszéltek, csak csendesen ültek, és nézték a vöröses színű lángok táncát. Talán fél óra telt el így, amikor az éjszaka csendjébe vonítás hasított, hosszú és éles, akárcsak egy kés pengéje. Lovuk ijedten felnyerített, és toporogni kezdett, szemében tisztán látszott a rémület. Legolas felkapta az íját, és szó nélkül elindult a hang irányába; Tauriel viszont nem mozdult, úgy érezte, minden erő kiszáll tagjaiból, hacsak rápillantott a tábortűzre. Az égő, lángokban álló Tóváros képe még élénken élt az emlékezetében, de a legerősebb emléke az a végtelen rettegés volt, amit barátja elvesztése miatt érzett. Most, hogy visszagondolt azokra az órákra, újra átjárták azok a borzalmas érzések, felszakítva a sebeket és előhívva a fájdalmat.

   Legolas kisvártatva visszatért, ugyanis a farkasok lőtávolságon kívülre estek, és nem akarta megkockáztatni a biztonságot adó fénytől való távolkerülést.
- Nincs mitől tartanunk, legalább másfél mérföldnyire vannak tőlünk, úgyhogy... - kezdett bele, de amikor meglátta társnőjét, torkán akadt a szó.
A lány a tűz mellett ült, felhúzott térdeit átkulcsolta a karjával, fejét lehajtotta, így vörös haja szinte teljesen eltakarta az arcát, válla pedig remegett. Törékenynek és sebezhetőnek tűnt, olyannak, aki vigasztalásra szorul, s ez a látvány felébresztette benne a védelmező ösztönt. Odalépett hozzá és mellé térdelt, kezét a vállára helyezte, így érve el hogy ránézzen.
- Mi a baj, mellon? - kérdezte aggódva, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. - Mi zaklatott fel ennyire?
A tündelány felpillantott rá, próbált erőt meríteni a tekintetéből, ám képtelen volt rá, túl erős volt a fájdalom. Hirtelen, minden előjel nélkül átölelte a fiút, karjával a vállába kapaszkodott, arcát a vállába fúrta, beszívva jellegzetes illatát, egyúttal nyugalmat erőltetve magára, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni.
- Amikor Tóvárosban voltunk, és minden lángolt... Nem tudtam hol vagy, hogy mi történt veled. Azt hittem, meghaltál, Legolas.
A hercegnek elakadt a lélegzete a döbbenettől. Életében ez volt az első alkalom, hogy halottnak hitték, és az, hogy pont a számára legkedvesebb személy gondolta ezt, szíven ütötte.
- Jaj, Tauriel. - sóhajtotta, és védelmezően megölelte, egyik kezével a haját simogatta. Eredetileg nem akarta neki elmondani az ott történteket, de érezte, most muszáj lesz. - Én... Visszamentem a házhoz, miután elűztem az orkokat. Kikötöttem a lovamat, majd a keresésedre indultam. Méternyi magas lángok között futottam át, a sűrű, fekete füsttől alig láttam. Körülöttem halottak feküdtek, és sebesültek könyörögtek segítségért, de én csak mentem tovább. Abban bíztam, hogy a háznál rád találok, és kivihetlek ebből a földi pokolból, így amikor üresen találtam az épületet, minden összeomlott bennem. Lerogytam a földre, és vártam, mikor emésztenek el a lángok.
Társnője arcára pillantva kezdte megbánni, hogy belekezdett, a zöld íriszekben ugyanis eddig soha nem látott mennyiségű fájdalom és bűntudat tükröződött. De ha már elkezdte, be is kellett fejeznie, így folytatta.
- Már nem voltak tőlem messze a lángok, ám hirtelen egy kiáltást hallottam. Egy női hang volt, és engem hívott, majdhogynem sikoltozva, ám ennyi is elég volt, hogy magamhoz térjek. Kirohantam az épületből, beszálltam egy csónakba és próbáltam menekülni. Szédültem a füsttől, néha levegőt is alig kaptam, mégis mindenhol téged kerestelek. Végül minden elsötétült körülöttem, azt hiszem, elájultam. A valáknak hála épségben partot értem, de amikor kinyitottam a szemem...
- Elég! - szakította félbe a vörös hajú. - Kérlek, hagyd abba! Nem akarom hallani.
Legolas teljesítette a kérést, többet nem szólt, csak gyengéd érintésekkel próbálta megnyugtatni barátját. Úgy helyezkedett, hogy hallja a szívverését, mert tudta, ez és a haja simogatása képes megnyugtatni őt.
- Soha többé ne tedd ezt velem. - suttogta az egykori őrkapitány. - Ha még egyszer azt kell hinnem, hogy megöltek, én... Én önként adnám át magam a halálnak.
- Ezt sürgősen verd ki a fejedből! Már biztonságban vagyunk és megmenekültünk; ezentúl együtt maradunk. - ígérte a herceg. - Nem fogsz elveszíteni, mindig veled leszek.
Hogy szavait megerősítse, magához vonta a tündelányt, fölébe hajolt, átölelte, kezeivel a haját és a hátát simogatta. Ő is szorosabban karolta át, olyannyira, hogy véletlenül megnyomta azt a területet, ahol a Bolggal való harc során megsérült. A fiú halkan felszisszent a fájdalomtól, de társnője figyelmét ez sem kerülhetett el. Hátrahúzódott, és aggódva nézett rá.
- Megsérültél. - motyogta. - Mid fáj?
Legolas először nem akart válaszolni, de aztán jobbnak látta, ha nem hagyja kétségek közt őrlődni.
- A bal oldalam. - válaszolta halkan. - De semmi komoly, csak egy zúzódás.
- Majd meglátjuk.
Tauriel kinyújtotta a kezét, és tenyerével óvatosan végigsimított a bal oldalán, enyhe nyomást gyakorolva rá, közben társa reakcióit figyelt. Mikor a bordáihoz ért, megvonaglott az arca, ebből tudta, valahol ott lesz a sérülés. Meg is találta, a középső bordáján. A herceg kis híján felkiáltott fájdalmában, de a lány ezen nem is csodálkozott.
- Megrepedt a csont. - állapította meg. - Nem tört el, de egy ideig még fájni fog. Ki tette ezt?
Barátja ekkor elmesélte a Bolggal történő küzdelmet, megemlítve az apró, reccsenő hangot, ami ezek szerint a csont repedését jelentette.
- Nem lett volna szabad egyedül harcba küldenem téged. - mondta önváddal a hangjában a vörös hajú.
- Azt tetted, amit a szíved diktált, ezért aligha hibáztathatlak. Akkor sem, ha az okát még mindig nem értem. - tette hozzá.
Pillanatokig csend honolt közöttük, majd a tündelány újra megszólalt.
- Galaeth egyszer azt mondta, hogy egyedül minden harcos sebezhető, de ha két erő egyesül, legyőzhetetlen falat alkotnak.
- A nővérednek igaza volt. Ez az állítás tökéletesen leírja a mi esetünket.
- Most, hogy engem száműztek, valóban könnyű préda vagyok bárki számára. - sóhajtotta a vörös hajú.
- De nem vagy egyedül. - ívta fel rá a figyelmét a társa. - Én itt vagy ok neked.
- Legolas, te egy herceg vagy, a Bakacsinerdő trónörököse. Már azzal, hogy egyáltalán velem jöttél, veszélybe sodortad a címedet.
- A saját akaratomból jöttem, és az én döntésem volt veled maradni.
- Bárcsak valahogy meghálálhatnám, amit értem tettél!
- Csak annyit kérek, ezentúl viselkedjünk barátként, mit régen. Rendben?
- Benne vagyok. Vállalod az éjjeli őrséget?
- Igen. - bólintott a fiú. - Szép álmokat, mellon.
Tauriel halványan elmosolyodott majd leheveredett a tűz mellé, s percekkel később már békésen szuszogott.

   Reggel, miután felébredt, első gondolata a tegnap esti beszélgetés volt, és az ígéretük, miszerint újra barátokként viselkednek. Körbenézett, tekintetével Legolast keresve, akit végül a lovuk mellett állva talált meg. Egymás szemébe néztek, és szinte egyszerre mosolyodtak el, igaz, halványan, mert a szokás hatalma még mindig erősen állt.
- Már épp fel akartalak kelteni. - szólalt meg a fiú. - Ideje indulni, ha vágtatunk, estére talán Gundabadhoz érünk.
- Akkor menjünk. - A vörös hajú feltápászkodott, eltüntette a tűz nyomait, negyed órával később pedig már folytatták is útjukat északnyugat felé.

   Igaza lett, este megérkeztek az erődhöz, pontosabban az azzal szemben emelkedő hegyhez, amit az erdőtündék csak Figyelőként emlegettek, ugyanis tökéletes rálátás nyílt róla a szemmel tartani kívánt területre. Erre a hegyre kapaszkodott fel a két barát, s nem volt nehéz dolguk, a hegyoldal ugyanis lankás volt és sziklás, a tetején pedig egy viszonylag jó takarást nyújtó szirt, ahonnan mindent láthattak, ami velük szemben történik. Helyet foglaltak a két magasabb falnál, egymástól alig több mint félméternyire.
- Gundabad. - lehelte a lány, és alaposan szemügyre vette. Két hegyoldal között magasodott, s bár orkok munkája volt, akkora volt, mint természetes képződmények. Színét rozsda tompította, kiszögellései élesen meredtek a semmibe. Kapui jobb és baloldalt helyezkedtek el, s még mindig nyitva álltak. Az egész hely gonoszságot árasztott magából. - Mi van mögötte?
- Egy régi ellenség, Angmar bukott birodalma. - válaszolta Legolas. - Ez a hely egyszer egy orkoktól hemzsegő erőd volt, itt gyűltek össze a seregek, és itt kovácsolták a fegyvereket is.
- Fény! Fény villant az előbb! - vette észre Tauriel, s társával előrehajolva néhány pillanatig még látni vélték.
- Kivárjuk az éjszaka leplét. - határozta el a fiú.  Gonosz hely ez, Tauriel. Régen, egy másik korban a népünk háborút vívott az itteniekkel.

   Hangja valahogy megváltozott, halkabb és szomorúbb lett, ami nem kerülte el a tündelány figyelmét, ám aminthogy rápillantott, már el is kapta a tekintetét. Másodpercekkel később azonban a herceg nézett félre, először le, a sziklákra, aztán az ő arcára. Ekkor egymás szemébe néztek, s a vörös hajú láthatta, mily kétségbeesetten keresi a tekintetében a megértést, a bizalmat és a vigasztalást. Azonnal érezte, hogy valami komoly dolgot akar mondani.
- Az anyám ott halt meg. - mondta halkan, mire Tauriel tágra nyílt szemmel meredt rá.
Az együtt eltöltött hatszáz év alatt is csak ritkán beszélt a családjáról, az édesanyjáról viszont soha egy szót sem ejtett, ő pedig nem feszegette a témát, így kerülték azt. Egészen mostanáig.
- Az apám nem beszél róla. - folytatta a fiú. - Még sírja sincs. Sem emlékem. Semmi.
Lesütötte a szemét. A színtiszta igazat mondta el, a kegyetlen valóságot, ami egész élete alatt árnyékként követte, s vastag falat emelt közé és az apja közé. Most beszélt róla először, így ennek tudta be a szívére telepedő fájdalmat, de bármennyire is szerette volta, nem érzett megkönnyebbülést. Mikor társnőjére nézett, láthatta az arcára kiülő döbbenetet, megrendülést, együttérzést és részvétet.
- Semmit? - kérdezte hitetlenkedve. - Nem emlékszel az arcára, a nevetésére, a mosolyára? Nem tudod, milyen a hangja, az illata, a bőrének tapintása?
- Még a nevét sem tudom, Tauriel. - vágott közbe a herceg. - Olyan, mintha egy idegent kellene az anyámnak tekintenem, akit pedig nem is ismertem. Azt sem tudom, egyáltalán szeretett-e.
A tündelánynak ez már túl sok volt. Azt mindig is tudta, hogy barátja családi élete meglehetősen viharos, és nem mentes a tragédiáktól, de ezt azért nem gondolta volna. Összeszorult a szíve, ahogy a fiúra nézett.
- Legolas. - suttogta, és gyengéden a két keze közé fogta az arcát, egészen közel hajolva hozzá. - Biztos vagyok benne, hogy édesanyád mindennél jobban szeretett téged; és ha most itt lenne, büszke lenne rád. A fia vagy, s nem számít, hogy már Valinorból figyeli a sorsodat. Minden anyának a gyermeke a legszebb kincse, s így te is az vagy édesanyádnak. Ezt sose feledd.
- De hát miért nem beszél róla az apám? - kérdezte elcsukló hangon Legolas. - Miért nem ismerhetem az anyámat?
- Bár tudnám, mellon! Bár tudnám.
Homlokukat egymásnak döntötték, egymás levegőjét lélegezték be és ki, s Tauriel igyekezett megnyugtatni barátját. Kezét immár a hátán pihentetve lágy köröket masszírozott a ruha anyagára, s várta, hogy kapkodó lélegzete és dörömbölő szívverése lassan lecsillapodjon. Mikor ez megtörtént, elhúzódtak, de a szemkontaktus továbbra sem szűnt meg köztük.
- Köszönöm, Tauriel. - suttogta hálásan a szőke.
- Igazán nincs mit. - A tündelány küldött felé egy megnyugtató mosolyt. - És Legolas! Ne szégyelld. Senki sem lehet örökké erős, néha még a legjobbak is elgyengülhetnek egy pillanatra.
Egy apró biccentés volt a válasz, majd a két tünde folytatta az őrködést az erőd felett.

   Jócskán bennjártak már az éjszakában, a Nap lement már, a csillagok viszont nem ragyogtak az égen. A két barát felkészült arra, hogy közelebb menjen Gundabadhoz, csak a megfelelő alkalomra vártak.
- Ha be akarunk menni, most kell indulnunk. - szólalt meg Tauriel.
Hirtelen azonban óriási denevérek szálltak fel a sziklák tövéből, alig pár méterre tőlük, de ők szorosan a kövekhez lapultak, így észrevétlenek maradtak. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél, de az ijedtség miatt hosszabbnak érezték. Miután elrepültek, előbújtak rejtekükből, s figyelték, ahogy az erőd felé veszik az irányt.
- Készülődnek. - suttogta a vörös hajú.
- Ezeket a denevéreket egyetlen célra tenyésztették. - szólalt meg mellette Legolas.
- Mire?
- Háborúba.
Mintegy végszóra, a bal oldali kapu előtti magaslatra egy hatalmas, gyilkos kinézetű ork kaptatott fel sötét szőrű vargja hátán, és a Figyelő irányába nézett. A herceg azonnal felismert benne korább ellenfelét, Bolgot. Az ork kiáltott valamit, mire válaszul kürt harsant, s a kapu mögül egy ork-sereg első sorai léptek elő hangos trappolással, és indultak meg délkelet, vagyis a Magányos Hegy irányába.
- Figyelmeztetnünk kell a többieket! - jelentette ki a tündelány.
- Talán túl későn érkezünk. - Társa felállt, és máris elindult lefelé a hegyoldalon. - Siess!
Kisvártatva ismét a lovon ültek, és Suhatag felé tartottak, versenyt futva az idővel, nomeg az orkokkal.

   A kétnapos visszaút után belovagoltak Suhatagba, s a romok között Legolas észrevett egy olyan személyt, akit érdekelnének a fejlemények.
- Gandalf! - kiáltotta a kapunál álló alaknak.
- Legolas. - motyogta a mágus, mikor felismerte. - Zöldlomb Legolas...
A fiú leszállt a lóról, és megindult felé, közben már mondta is a híreket.
- Egy második sereg is érkezik, ami gundabadi orkokból áll. Egyre közelednek. - hadarta idegesen.
- Gundabad. - sóhajtott Gandalf. - Ezek szerint Bolg újabb támadást irányít ellenünk. Tehát északról fogja irányítani a támadást.
- De hol van észak?- kérdezte egy apró teremtmény, egy félszerzet. - Merre van észak?
- Hollóbérc felé. - hangzott a válasz.
- Hollóbérc.  - suttogta a félszerzet. - De hát oda ment Thorin! És Fili meg Kili! Oda mentek, hogy végezzenek az orkok vezetőivel!
Tauriel arcára kiült az aggódás, ahogy a bércre tekintett.
- Utánuk kell mennünk, hogy segíthessünk! - jelentette ki, ám Gandalf nem így gondolta.
- Rátok egyelőre máshol van szükség. Legolas, az apád visszavonul a seregeivel, védtelenné teszi a Hegyet! Meg kell állítanotok.
A két tünde összenézett. A mágus nem tudott a száműzetésükről, de nem akartak neki hátat fordítani.
- Megkeressük a királyt. - ígérte a herceg. - Gyere Tauriel.
Már el is indultak. Szűk, romos és lepusztult utcákon haladtak végig, ám a lány egyszercsak megállt.
- Ennek semmi értelme. - mondta. - Ha különválunk, sokkal hamarabb megtaláljuk Thranduilt.
- És ő könnyebben lökhet félre az útból. - hívta fel rá a figyelmét a társa. - Biztos vagy benne?
Egy bólintás volt a válasz, majd két külön irányban folytatták tovább a keresést.

   Tauriel volt az, aki negyed óra múlva meghallotta a jól ismert hangot, s kicsit jobban figyelve rájött, az ő irányába tart. Eszébe sem jutott elfutni, megállt az utcában, és várta hogy szembekerüljenek. Percekkel később már tisztán hallotta a páncél jellegzetes zengését, valamint a levegőt hasító kard okozta neszt, és egy elvágott torkú ork hörgését. A következő pillanatban pedig ott álltak egymással szemtől szemben.
A király és a katona.
- Ne olyan sietősen! - szólalt meg a vörös hajú minden eddiginél határozottabb hangon. - Nem fordíthatsz hátat nekik! Ezúttal nem!
- Takarodj az utamból. - mondta fagyosan az uralkodó.
- A töpöket lemészárolják! - tört ki a lány.
- Igen, meghalnak. Ma, holnap, vagy mához száz évre. - Thranduil lassan közelített felé. - De mit számít? Ők halandók.
Taurielnek az utolsó mondatnál lett elege. Félredobott mindent, amit eddig beléneveltek, megtagadta esküjét, és olyat tett, amit előtte még soha senki sem merészelt. Egy villámgyors, szemmel szinte követhetetlen mozdulattal a kezében tartott íj idegére nyilat illesztett, s azt a királyra szegezte.
- Azt hiszed az életed többet ér az övükénél, mikor nincs benne szeretet? - kérdezte undorodva. - Nem tudod, mi az: szeretni.
Thranduil egy pillanatig mozdulatlanná dermedt, de aztán előrántotta a kardját, és mielőtt a tündelány reagálhatott volna, kettészelte vele az íját,ami most mint két fadarab hullott ki a kezéből. A fegyvert ezután a mellkasának szegezte, készen arra, hogy végezzen vele.
- Mit tudsz te a szerelemről? - sziszegte fojtott hangon. - Semmit! Amit a törp iránt érzel barátságot, az csak áltatás.
Tauriel látta az arcán, hogy kész megölni őt. Kiáltani szeretett volna, sikoltani, hogy Legolas meghallja és segítsen rajta, de tudta, barátja valószínűleg a város másik végében van. Megtalálja majd a holttestét? Eltemeti? Sírni fog miatta?
- Szeretetnek hiszed? Készen állsz meghalni érte?
Érezte, ahogy a fegyver hegye erősebben nyomódik a ruhájához, de mielőtt átszúrhatta volna a bőrét, egy másik kard lefelé nyomta, így már nem volt veszélyben az élete. A király oldalra nézett, s legnagyobb megdöbbenésére a fia volt az, aki megakadályozta a gyilkos mozdulatot. Most pedig előrelépett, és óvón a vörös hajú elé állt, a testével védve szerelmét.
- Ha őt bántani akarod, előbb meg kell ölnöd engem! - mondta dühtől izzó tekintettel, és farkasszemet nézett az apjával.
Olyat látott a tekintetében, amit még soha: megsebzettséget; de nem törődött vele, inkább társnőjéhez fordult.
- Veled tartok. - jelentette ki, majd már rohantak is Hollóbérc irányába, maguk mellett hagyva a döbbenettől bénultan álló királyt.

   A bércet a várossal összekötő hidat használták, azon rohantak végig. Ereikben még dübörgött z adrenalin, lélegzetük kapkodó lett és szapora, de bármennyire is szerettek volna, nem állhattak meg. Amikor azonban egy denevér feléjük repült, Legolas merész lépésre szánta el magát. Felugrott, és megkapaszkodott a lábaiban, az állat pedig magával vitte, fel a levegőbe. A tündelány megtorpant, és ijedten nézett utána, de mivel látta, barátja szándékosan tette ezt, neki is folytatnia kellett a küzdelmet, így tovább rohant. A sziklákhoz érve máris orkok rontottak rá, de mindegyikkel kíméletlenül leszámolt, így percek múlva nekiláthatott a törp keresésének.
- Kili! - kiáltotta, miközben egyik szikláról a másikra lépett. - Kili!
Egy lépcső tövénél állt, amikor végre válasz is érkezett.
- Tauriel! - hallatszott Kili kiáltása valahonnan a magasból.
- Hála a valáknak, életben vagy. - suttogta, ám eközben egy ork rontott elő a lépcsősor melletti alagútból, és lökte neki egy sziklának.

   Bolg volt az. Ugyanaz az ork, aki megtámadta őket a palotánál, aki harcolt Legolasszal, aki vezeti a gundabadiakat, és aki most őt akarja megölni. Támadása meglepetésszerű és váratlan volt, így a lány teste mindenféle tompítás nélkül csapódott a köveknek. Akaratlanul is felnyögött a fájdalomtól, azonban pillanatokkal később összeszedte magát, előhúzta késeit, és ellentámadásba lendült. Próbálta megvágni ellenfelének kezét vagy oldalát, de erő tekintetében mélyen alulmaradt vele szemben. Ha egyszer megragadta a karját, és vasmarokkal megszorította, csak nehezen engedte el, de a fürgeségének hála sikerült mögé kerülnie. Bolg megfordult, és azonnal ütött, de a vörös hajú kitért előle, majd a bal kezében tartott késsel kísérelte megvágni a karját, ám észrevette és elkapta, amikor pedig szabadon maradt jobbjával akart szúrni, ezt is satuba fogta a feje felett. Ezután durván csavart rajta egyet, mire a tündelány felsikoltott a kíntól, de rögtön elhallgatott, mikor az ork leütötte és a földre rogyott. Ellenfele megragadta a nyakát, s úgy emelte fel, mint egy rongybabát, miközben Tauriel fuldoklott és levegőért kapkodott.
- Lego... las. - nyöszörögte alig hallhatóan. - Se... Segíts...
De hiába társa egy őrtorony tetején állt, onnan lövöldözött az alant harcoló orkokra, így nem láthatta vagy hallhatta segélykérését. Egyedül maradt, mégis tovább küzdött. Jó nagy rúgást mért az ork alsótestére, mire az térdre rogyott, így folytathatta a támadást. Bolg azonban meglehetősen szívós volt, szinte rögtön talpra állt, megállította a lány ütésre lendülő kezét, és minden erejét felhasználva, a vállánál fogva a szemben lévő sziklafalnak dobta. Teste nekicsapódott az éles köveknek, majd hangos puffanással a földre zuhant. Fájdalmasan nyöszörgött, ám mikor fejét felemelte, és a fejszével a kezében közeledő Bolgra nézett, csak egy sóhajra futotta.
Anya, Apa, Rawion, Brandor, Galaeth! Jövök hozzátok, gondolta, a halálos csapás azonban nem sújtott le rá.

   Egy pillanattal előtte Kili fentről az ork nyakába ugrott, ezzel megakadályozva, hogy lesújtson. Bolgnak azonban ég e hirtelen támadás közepette is maradt annyi ereje, hogy a törpöt a kőlépcsőre taszítsa, de ő felállt és tovább harcolt. Pontosabban csak próbált, ugyanis pár mozdulat után ellenfele kiütötte a fejszét a kezéből, majd orrba vágta, időt nyerve ahhoz hogy megragadja, és a földre kényszerítse; s a mellkasa fölé emelje dárdaszerű, hegyes fegyverének végét. Ekkor azonban Tauriel lépett közbe, Kili technikáját próbálta alkalmazni, a testes ork azonban könnyedén lerázta magáról, a lány pedig megcsúszott a jeges talajon, és a szirt szélére sodródott.
Másodpercekig tartó mozdulatlanság után pontosan akkor emelte fel a fejét, mikor Bolg Kili mellkasába döfte a nyél hegyét.
- Ne! - szakadt ki a vörös hajúból egy elhaló sikoly, de már nem tehetett semmit.
A törp még életben volt, szemét a tündelányra függesztve vette utolsó lélegzeteit. Amint érezte, hogy eljött az ideje, elkapta róla a tekintetét, lehunyta a szemét, egy utolsót sóhajtott, majd lelke örökre eltávozott Középföldéről.

   Bolg ezután a földön heverő Tauriel felé indult, készen arra, hogy őt is a halálba küldje. A vörös hajú azonban nem akarta ilyen könnyen adni magát, s bár teste-lelke sajgott, mégis minden maradék erejét összeszedve feltápászkodott, és rávetette magát az orkra. Próbálta belédöfni a kését, de az újfent megragadta, és átlendítette a mélység felett, ám ő szorosan kapaszkodott, így nem esett le. Mikor azonban megvetett lábát a sziklákon és elrugaszkodott, a lendület mindkettejüket kibillentette az egyensúlyukból, s lezuhantak a hegyoldalon.
Tauriel sikoltott, valahányszor teste a köveknek csapódott, ám amikor egy ötméteres esés eredményeként egy sima kiszögellés legszélén landolt, kiszorult a levegő a tüdejéből, s csak apró nyögésekre és nyöszörgésekre futotta. Sosem érzett még ehhez hasonló fájdalmat, a feje, a háta, az oldala, mindenébe élesen belehasított a kín, valahányszor megmozdult. Szeme előtt fekete pontok táncoltak, majd lassacskán átadta magát a hívogató, érzéketlen sötétségnek.

   Legolas tágra nyílt szemmel, halálos rémülettel a tekintetében nézte végig, ahogy barátja lebukfencezik a mélybe. A tornyot, amin ált, egy megcsonkított óriástroll próbálta ledönteni, ám még ez sem vonhatta el a figyelmét a látványtól. Hirtelen viszont Bolg tűnt fel a lépcső tetején, és indult meg gyilkos szándékkal a szemmel láthatóan eszméletlen tündelány felé.
- Nem! - akarta üvölteni a fiú, ám nem jött ki hang a torkán.
Hátranyúlt, hogy előhúzzon egy nyílvesszőt, ám legnagyobb döbbenetére egy sem volt már a tegezben. Egy pillanatra eluralkodott rajta a pánik, amiért végig kell néznie ahogy szerelmét kivégzik, ám ekkor támadt egy új ötlete. Előhúzta kardját, vett egy mély levegőt és leugrott, egyenesen az óriástroll fejére, s a pengét megmerítette annak koponyájában, így valahogy sikerült nekiirányítani egy másik, közelebbi toronynak. Az épület hangos robajjal ledőlt, hidat képezve Legolas és Bolg között. A fiú egy pillanatig sem tétovázott. Kész volt megküzdeni vele.
Tauriel az egymásnak csapódó kövek hangjára némileg eszméletéhez tért, s szemét kinyitva, tudatának pereméről még látni vélte, amint barátja féltő, mégis elszánt kifejezéssel az arcán felé rohan.

   A hatalmas ork elfogadta a kihívást, a tündelányt otthagyva rálépett a rögtönzött híd szélére, és megindult a kivont karddal a kezében támadó fiú felé. Bárdjával azonnal lesújtott, ám ő mindent kőkeményen hárított, egy alkalommal pedig félreugrott, de akkor az ütés ereje beszakította Legolas lába alatt a köveket, ő pedig leesett a torony belsejébe. Ellenfele azonnal utána ugrott, a harc pedig nem állt meg, hanem tovább folytatódott. Mikor fegyvereiket egymásnak feszítették, Bolg lényegesen nagyobb méretei miatt nekitaszította a falnak, mire újabb kövek mozdultak el a helyükről, és zuhantak a mélybe, a herceg pedig felnyögött, de nem adta meg magát a fájdalomnak. Tovább hárította a támadásokat, és lassan visszaküzdötte magát a felszínre. Most azonban hátrányba került, ő ugyanis megsérült, mg ellenfele teljesen sértetlen volt, s talán ezért is sikerült egy alkalommal a földre löknie a herceget. Legolasnak nem maradt ereje felkelni, csak védekezőn maga elé tartotta a kardját, és várta a csapást.
Hirtelen azonban a felsőbb szintekről egy ork zuhant le Bolg mögött, mire az hátraesett, a sziklák pedig majdnem teljesen betemették. A herceg felállt, s ekkor meglátta Tölgypajzsos Thorint a szirt szélén heverni, fegyvertelenül, miközben egy ork áll felette, készen arra, hogy lesújtson buzogányával. Nem sokat gondolkodott. A kard a törp tulajdona volt, nem az övé, ráadásul már nincs is rá szüksége. Bár sosem tanult lándzsahajítást, a technikáját számtalanszor látta, így megragadta a markolatot, célzott, és dobott.

   Azt azonban már nem láthatta, hogy célba talált-e, ugyanis Bolg minden előjel nélkül, felemelt csatabárddal rárontott, méghozzá hátulról, így alig volt ideje reagálni. Félreugrott, letérdelt, majd utolsó fegyvereit, a késeket előhúzva újra felállt, és tovább küzdött. A harc azonban sokkalta nehezebb volt a két kisebb és rövidebb fegyverrel, mégis amikor mögé került, sikerült megszúrnia a hátát, ám pillanatokkal később olyan erővel lökte a földre, hogy beszakadtak alatta a kövek, és a már így is omladozó aljzat szélére zuhant. Bolg fogott egy ránézésre is mázsás súlyú követ, és felé dobta, ám ő elhajolt, így nem esett baja. Az a rész ahová érkezett azonban leomlott, és csak a lélekjelenlétének és az ügyességének köszönhette, hogy nem zuhant le. Egyik szikláról a másikra ugrálva haladt egyre csak felfelé, mígnem szilárd talaj volt a lába alatt; onnan pedig elrugaszkodott, és szó szerint Bolgnak ugrott. A lendülettől elestek, a fiú oldalra, de magkapaszkodott, és visszahúzta magát a hídra. Rárontott a feltápászkodó orkra, és döfésre emelte kését, ám ellenfele csakúgy, mint Tóvárosban, megállította a mozdulatot. Legolas azonban sosem szokta elkövetni kétszer ugyanazt a hibát, így hirtelen elrugaszkodott, a vállára állt, és egyetlen határozott mozdulattal markolatig döfte a koponyájába a kést. Ezután hátraugrott, és a biztonságos hegyoldalról nézte végig, ahogy az élettelen test a híddal együtt a mélybe zuhan.
Hosszú percekig elégedetten nézte a leomlott köveket és sziklákat, de mikor az adrenalin hatása alább hagyott, eszébe jutott az, aki miatt ezt az egészet megtette.
- Tauriel! - kiáltotta, és visszarohant oda, ahol utoljára látta. - Tauriel! Tauriel!

   Érezni vélte, amint a félelem megtelepszik a szívében, és jeges marokként szorítja össze. Fejében rémképek kezdtek megjelenni a hidegen és mozdulatlanul fekvő, halott tündelányról; a rettegéstől visszafojtott lélegzettel lépett a lépcső tetejére, ám amikor lenézett, reszketegen kifújta a levegőt. A lány sima felületen, a hátán feküdt, csak a feje billent oldalra, végtagjai ernyedten lógtak. Mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, lélegzetének párája apró felhőként úszott a levegőben. Szeme nyitva volt. Nagy nehezen elfordította a fejét, hogy a hercegre nézhessen, és a nevét suttogta.
- Legolas. - Ez az egy szó hagyta el csupán az ajkát, de a fiú szíve már erre is nagyot dobbant.
- Itt vagyok. - mondta, majd lesietett hozzá, és mellé térdelt.
Bár nem volt gyógyító, azonnal látta hogy súlyos sérülései vannak. Jobb szeménél egy vágás futott égig, és arca másik felét is karcolások borították; ám arra, mi lehet a ruha alatt, gondolni sem mert. A szemébe nézve látta a kínt és a szenvedést, s védelmező ösztönei azonnal működésbe léptek. Végtelenül gyengéden alácsúsztatta a karját, elemelte a földről, és lassan, óvatosan az ölébe húzta, próbált úgy helyezkedni, hogy az kényelmes legyen számára. Szíve majd’ megszakadt, ahogy nézte őt. Máskor ő volt a bátor, legyőzhetetlen, a semmitől sem visszariadó harcos, a büszke nő, aki sosem szorult gyámolításra; most pedig itt ült a karja közt, összetörve, megsebezve, védtelenül és... sírva.
Könnyek csorogtak le az arcán, teste rázkódott a zokogástól, a lelki fájdalom minden porcikájába behatolt. Beszélni próbált, de csak elcsukló hangok jöttek ki a torkán, idővel viszont szavakat is tudott formálni, legalábbis akart.
- Meg... meg... meg... - kezdett bele a szóba, de az első szótag után nem tudta tovább folytatni, Legolas azonban sejteni vélte, mit szeretne közölni.
- Meghalt. Tudom. - fejezte be helyette a mondatot, ám legnagyobb meglepettségére a vörös hajú mást mondott.
- Megmentettél. - suttogta tágra nyílt szemmel. - Megmentettél, Legolas. Igazán megmentettél.
Elgyötört testét zokogások újabb hulláma rázta meg, ám a fiú óvón a mellére vonta, közel a szívéhez, átkarolta, és vigasztalóan simogatta a haját, a hátát, a kaját, s igyekezett tompítani a rengeteg fájdalmat, és vigasztalást nyújtani.
- Hát persze hogy megmentettelek. - mondta, és a szemébe nézett. - Szerinted hagytam volna, hogy végezzen veled? Sosem engedném, hogy bármi ork megöljön.
Szorosabbra fonta körülötte a karjait, azt akarta, hogy biztonságban érezze magát, és csak rá figyeljen. Ezt el is érte, a tündelány számára megszűnt a külvilág, csak Legolas erősen dobogó szíve, a lélegzetvételei, a testének melege, és lágy, bársonyos hangja létezett.
- Nincs olyan erő, ami elvehetne tőlem. - jelentette ki halkan, majd kimondta azt a szót, ami már hatszáz éve volt a nyelve hegyén, de csak most merte kimondani. - Melleth-nín. (Szerelmem.)
Tauriel szíve kihagyott egy ütést. Az, hogy társa nyilvánvalóvá tette, mit is érez iránta, a legtisztább öröm és a legintenzívebb fájdalom volt egyszerre. Hirtelenjében nem is tudott mit reagálni, csak hozzábújt, és kisírta magát a vállán. Sebei egyre jobban sajogtak, és biztos volt benne hogy több csontja is eltört, de nem akart ráijeszteni a fiúra, s ereje sem volt hozzá, hogy sokat beszéljen.

   Végül hosszú percek elteltével Legolas megszólalt.
- Indulnunk kell, idefent nem biztonságos. Menedéket kell keresnünk Suhatagban.
Gyengéden maga mellé ültette a lányt, ő addig felállt, és körbenézett. - Tudsz járni?
A vörös hajú csak a fejét rázta, mire a herceg sóhajtott, s mielőtt még ellenállásba ütközhetett volna, térdre ereszkedett, karjait a lába és a hónalja alá csúsztatta, és óvatosan felemelte. Igencsak meglepődött, mikor tiltakozás helyett karjait a nyaka köré fonta, fejét pedig a mellkasára hajtva felnézett rá.
- El szeretnék búcsúzni tőle. - suttogta. - Vigyél oda hozzá, kérlek!
A herceg nyelt egyet, de mikor belenézett a könyörgéssel teli falevélzöld szempárba, úgy érezte, teljesítenie kell ezt a kérést. Szorosan tartva a törékeny testet, felsétált a lépcsőkön, mígnem elértek Kili holttestéhez. Itt aztán letette a földre, és diszkréten hátrébb lépett. Nem akarta látni, ahogy búcsúzik.
- A hídnál várlak. - mondta halkan, majd megfordult és elsétált.

  Thranduil sötét, orkhullákkal teli folyosókon sétált végig, de ezek a tetemek mutatták neki az utat ahhoz, akit keresett. Egy sarkon különösen sok holttest hevert, s ebből tudta, Legolas itt lehet a közelben. Nem tévedett, pillanatok múlva ugyanis ő tűnt fel előtte; fáradtan, meggyötörten, de szemmel láthatóan épségben. Ahogy végigjáratta rajta a tekintetét, mintha fiatalkori mását látta volna önmagának, s összeszorult a szíve. A herceg megállt előtte.
- Én nem mehetek vissza. - jelentette ki csendesen, majd kikerülte őt, és tovább sétált.
- Hová mégy? - kérdezte, és utána fordult.
- Nem tudom. - ismerte el a fiú, s egy pillanatra hasonlított arra a gyermekre, aki előbb cselekszik, minthogy gondolkodna.
- Menj Lórienbe vagy Völgyzugolyba. Keress egy helyet, ahová mindig visszatérhetsz, de ne állj meg egy helyben. Utazz, tanulj új dolgokat a világról, harcolj, s légy a magad ura.
- És eközben mit tegyek? S utána?
- Gyógyulj. Hozd rendbe a lelked, válj újra erőssé. Ha pedig készen állsz rá, gyere haza.
Fia nem szólt semmit, nem jutott eszébe egy olyan mondat sem, ami most megfelelő lett volna, így csak vetett apjára egy utolsó pillantást, s megindult a híd felé.
- Legolas! - szólt utána a király, mire megtorpant. - Az anyád szeretett téged. Jobban mindenkinél. Jobban még a saját életénél is.
A hercegnek elakadt a lélegzete. Életének ezerhatszáz esztendeje alatt most hallott először az édesanyjáról, s máris választ kapott az őt legjobban érdeklő kérdésre. Hirtelenjében minden neheztelése elpárolgott amit az apja iránt érzett, hisz sejtette, milyen nehezére esett beszélni róla. Mégis megtette. Egyedül őérte. Lassan megfordult, kezét a szívéhez érintette, és felé nyújtotta, aztán elindult kifelé, a szabadba. Thranduil lehajtotta a fejét. Családja végleg darabokra hullott, s ennek ő az oka. Sírni szeretett volna, de képtelen volt rá. Elfogytak a könnyei.

   Ezalatt Tauriel rövid, csendes búcsút vett Kilitől. Mellette térdelt, úgy kulcsolta össze a karjait a mellkasán, s elrendezte a sötét tincseket az arca körül. Az eredmény az lett, hogy a törp inkább nézett ki úgy, mint aki alszik, mint aki meghalt.
- Ég veled Kili. - suttogta a lány. - Nem számít, hogy csak pár napja ismertelek, akkor is a barátomként tekintek rád. Kedves voltál, érdekes és vicces, olyan, akivel minden eltöltött perc értékes. Próbáltam rajtad segíteni, enyhíteni a helyzeteden, amíg nálunk raboskodtál, megvédtelek az orkoktól, semlegesítettem a mérget, s most mégis itt vagyunk. De ígérem, sosem foglak elfelejteni, és egy drága barátként élsz tovább a szívemben. Tudom hogy te másként tekintettél rám, de az érzelmeimet nem tudom befolyásolni. Valaki máshoz húz a szívem, s talán még magamnak sem merem bevallani, hogy ki ő. Rólad azonban mindig örömmel fogok megemlékezni. Nyugodj békében atyáid csarnokában.
Lassan feltápászkodott, s már indult volna a herceg után, ám az alagút bejáratánál állt valaki.
Thranduil.
A tündelány mozdulatlanná dermedt. Itt állt, szemben egykori királyával, védtelenül, fegyverek nélkül, kiszolgáltatottan. Ha most végezni akar vele, senki sem tudja megakadályozni. A férfi azonban nem tett semmit, csak állt, és átható tekintettel méregette.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte vékony hangon a lány, mikor már nem bírta tovább. - Ha el akarod venni az életemet, vedd el most! Nem lehetek örökké bátor!
- Nem azért jöttem, hogy megöljelek. - szólalt meg égül az uralkodó. - Látni akartam, hogy jól vagy-e.
- Számít ez már neked bármit is?
- Ez a kérdés lényegtelen, a fiamnak azonban igen, számít. Miatta jöttem ide. Van számodra egy utolsó feladatom.
- Mit kívánsz még tőlem, uram?
- Menj Legolasszal; s bármerre is viszi az útja, tarts vele. Ne hagyd egyedül, segítsd, nyújts neki támaszt,s cserébe ő is megteszi ezt majd érted. De legfőképp: vigyázz rá, ne engedd, hogy bántsák.
- Ezt a kérésed nélkül is megtenném. - jelentette ki a vörös hajú.
- Gondolhattam volna. - sóhajtott a király.
A lány biccentett, és lassan, sántikálva elindult a barátja után.
- Tauriel! - szólalt meg még egyszer Thranduil. - Valóban kedvelted azt a törpöt.
- Igen. - sóhajtotta az egykori őrkapitány, majd tett egy búcsúzó gesztust, és Legolas után ment.

   A herceg valóban a hídnál várt rá, egy sziklának dőlt, szemét lehunyta, s próbálta elűzni fejéből a harcból megmaradt rémképeket. Amikor azonban hallotta a közeledő lépteket, felnézett, s abban a pillanatban már ugrott is, hogy elkapja az összerogyó testet.
- Kapaszkodj belém, mellon. - suttogta a fiú. - Gyenge vagy még a sétához. Engedd, hadd segítsek.
Tauriel, szokásától eltérően most nem kezdett ellenkezni. Egyik kezét társa nyaka köré fonta, ő pedig átkarolta a derekát, így bicegtek vissza Suhatag romjai felé.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

alexalexy89@gmail.com

(Szandi, 2016.01.14 17:11)

Szia!

Eszméletlen jó fantáziád van és nagyon örültem, hogy rátaláltam az oldaladra. :) Nagyon örültem, hogy nem hoztad össze Kilivel Taurielt. A filmben pl ez nagyon nem tetszett. :)
Azzal a kérdéssel fordulok hozzád, hogy nem találom a 25. és 26. fejezetet. Hol tudom elolvasni?

U.i.: Imádtam eddig minden betűt amit olvastam. :D

10:39

(Thirinon, 2015.07.27 10:43)

10:40, 10:41, 10:42, már nagyon várom hogy felrakd a 25. fejezetet! :)

Re: 10:39

( Detti, 2015.07.27 14:06)

Sajnos erre csak szerdán kerül majd sor...
Újra átállok ugyanis a tíz naponkénti frissítésre.
Hogy legyen időm behozni a lemaradást.
Nehogy a végén kifogyjak a fejezetekből.
Ha csalódást okoztam, bocsánatot kérek mindenkitől, de hosszú távon ezzel teszek jót.

Kérlek

(Esgaleth, 2015.07.24 21:19)

Szia most jottem haza tanc taborbol es most h van idom vegre elolvasom ezt a reg vart fejezetet.Viszont elolvastam azt h elhagyott a ledulet...Kerlek ne hagyd abba mert:olyan jol irsz(imadom ezt a ficit) es ez a tortenet,Tauriel mindig ha nem birom mar a treninget csinalni csak ra gondolok h ő se hagyna abba es erot ad (amiert halas vagyok)

Re: Kérlek

( Detti, 2015.07.25 13:40)

Szervusz!
Köszönöm ezt a sok dícsérő szót, és örülök, hogy a történet és a hősnő karaktere erőt ad neked az egyik legcsodálatosabb művészet folytatásához :). Tudom, milyen érzés, amikor már nincs akaraterőd folytatni, (igaz, én kézilabdázok, de szerintem mindkettő egy idő után kimeríti az embert). Ha azzal tudok neked segíteni, hogy tovább írom a történetet, akkor már igazán megéri. Amúgy is, kezd visszatérni a szokott lendület, talán a kánikula szívta le az erőmet, ami most újra visszatér! :-D

:D

(Linka, 2015.07.21 15:24)

Igazán nincs mit :D egyébként ez részedről nagy teljesítmény, hisz bizonyítjahogy letehetetlen :D

Abba ne hagyd :D

(Linka, 2015.07.20 19:36)

Ne hagyd abba! :O én kb fél éve kezdtem olvasni, akkor talán 8 fejezet volt kész, és azt hittem, ott vége így igencsak meglepődtem 3 napja, mikor láttam hogy mennyi van még, rögtön el is olvastam mindet és nagyon jók, amúgy is ők voltak a kedvenc szereplőim mindig :D mindenképp folytasd, nagyon jókat írsz :*

Re: Abba ne hagyd :D

( Detti, 2015.07.20 22:04)

Hűha, nem lehetett kis teljesítmény tizenöt fejezetet ennyi idő alatt végigolvasni! :). És még jópár várható, bár innentől kezdve már számlálhatunk is vissza...
Na, de nem riogatok senkit, inkább neked is megköszönöm a biztatást és támogatást :-D

Nem kell félni!

(Viki, 2015.07.20 16:31)

Nyugi Detti, a többiek segítenek átlendíteni a holtponton, és én is ,mint ahogy átlendítettem drága tündelányunkat is a szikla peremén az összes csúnya csúnya dologért,amit tett. Én mindig kiállok melletted, kivéve ha elém raknak egy polinómot, vagy egy egyenletet, mert akkor tuti sikítva rohanok és átkelek tűzön-vízen Valinorig meg sem állva, és amikor megpillantalak egy függőágyba napszemüveggel és szalmakalappal miközben Lindír szolgálja fel neked a legjobb tündebort, és élvezettel beszélgetsz Galadriellel, akkor ne lepődj meg ha elveszem a borosüveget, majd felhajtom a tartalmát és a lovak felé veszem az irányt, és felszállok Elrond bácsi fekete pacijára miközben nagy boldogan vágtatok a naplementébe azzal a tudattal,hogy soha többé nem kell szögeket számolnom.

Re: Nem kell félni!

( Detti, 2015.07.20 17:12)

Egy dolog egészen biztos. Ha létezne a "Legviccesebb komment" díj, akkor biztosan te nyernéd! XD

Hello!

(Saci, 2015.07.20 16:48)

Szia!
Nemrég találtam rá az oldaladra,de nekem nagyon tetszik!Borzasztó jó az egész történet(pláne hogy a kedvenc filmemre alapult).Csak így tovább!
Puszi

Re: Hello!

( Detti, 2015.07.20 17:10)

Köszönöm a sok dicsérő szót, örülök, hogy tetszik, és élvezed olvasni. :-D

jaaaj nee!

(Lúthien, 2015.07.20 16:41)

Ne Detti! Ne hagyd abba az írást! Fantasztikusakat írsz, és csak a te könyved volt képes annyi féle érzelmet kohozni az olvasókból. Nem tudom hogy mi az oka ennek, de remélem, hogy nem sokára újra lesz annyi lendületed mint régen, mert barátaim körében mindenki imádja. Bevallom, ez az első könyv, aminél minden nap felmegyek az oldalra, hogy tettél e fel új fejezetet, és ha látom hogy igen, akkor az bearanyozza a napomat. :) Úgyhogy folytasd kérlek! Nagyon jó!

Re: jaaaj nee!

(Viki, 2015.07.20 16:43)

IGAZA VAN!!!!Aki nem hiszi,hogy így van,az nem érdemes arra,hogy olvassa ezt a történetet!!!

Re: jaaaj nee!

( Detti, 2015.07.20 17:08)

Ne ijedj meg Lúthien, nem abbahagyni akarom! (Viki meg is ölne érte :3). Csak így a nyaralásból visszatérve nehéz visszazökkennem az írásba. Ezen a nyáron meg akarom írni a hátralévő fejezeteket, mert ősztől a felvételire szeretnék koncentrálni, de ehhez egy hét alatt kell megírnom egy részt, ami igencsak feszített tempó. Lehet, hogy lazítanom kéne, de nem megy. Átok rám és a notórikus előretervezésemre! :')