Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


25. fejezet

2015.07.29

   Miután fia és az egykori őrkapitány elment, Thranduilnak sem volt tovább maradása Hollóbércen. A számtalan ork-hullát kikerülve sétált vissza a szarvashoz, majd vetett egy utolsó pillantást a helyre. Sötét színű, véráztatta tetemek, jeges sziklák, éles kövek, három halott törp. Egy árulóvá lett harcos. Egy elveszített gyermek. Halál és fájdalom. Pont, mint akkor régen. A szomorú emlékek már kezdtek is megjelenni előtte, ám erőnek erejével visszaparancsolta őket agyának egy hátsó, rejtett kis zugába, majd felült az állatra, megfordította, s a tündék tábora felé vették az irányt. Lassú, komótos tempóban haladtak, egyikük sem volt ugyanis olyan állapotban, hogy vágtázzanak. A király gondolatai egyre inkább a fia körül forogtak, lelki szemei előtt az ő arca jelent meg, rajta a legkülönfélébb érzelmekkel. Csatából visszatérve elégedettség ült a tekintetében, ám valahányszor a törpökre nézett, undor és féltékenység. Ha szeme Taurielre tévedt, megcsillant benne valami mély, rendíthetetlen szeretet, ám ez rögtön eltűnt, amikor apja megjelent a színen. Ő tehet a fia boldogtalanságáért? Ahogy visszaemlékezett a régi időkre, kételkedni kezdett benne. Felelevenítette a több, mint ezeréves emlékeket, mikor Legolas még csak kisgyermek volt, gondtalan, aranyos és játékos, mindig mosolygott, sokat csintalankodott; de mindenkinél jobban szerette az édesapját. Bízott benne, a kedvében járt, utánozta, szeretett volna olyan lenni, mint ő. Számtalanszor megölelte egy nap, esténként pedig bebújt mellé az ágyba, és az erős, biztonságot adó karok között szenderült álomba. Ám az évek múlásával valami megváltozott. Lassan, fokozatosan elkezdtek távolodni egymástól, a köztük lévő szakadék egyre mélyebb és szélesebb lett, mígnem szinte teljesen áthidalhatatlanná vált.
A családja végleg széthullott, s erről egyedül ő tehet.

   Szinte észre sem vette, és már a táborban volt. Leszállt a szarvasról, s első útja a tanácskozó sátorhoz vezetett. Tudni akarta a csatában elszenvedett veszteségeket, és a mostani állapotokat. Emberei, mintha tudtak volna érkezéséről, már várták.
- Uram. - állt fel a vezetőjük. - Készen vagyunk, minden veszteségünket elszámoltuk.
A király biccentett, mire nekilátott felsorolni.
- A lándzsások közül 590-en, az íjászok közül 600-an, a kézifegyvert használók közül 790-en vesztették életüket. A fegyvereink egynegyede odalett. A sebesültek közül kilencvennek súlyos az állapota, húszan - a gyógyítók szerint - nem érik meg a reggelt. A közepes vagy könnyű sebesültek ezerszám vannak.

- Hányan maradtak életben?
- A teljes sereg nagyjából négyötöde. - hangzott a válasz. - Ha nem számoljuk azokat, akik majd később...
- Értem! - szakította félbe az uralkodó. - Osszák ki az ételadagokat, és pihenjenek. Holnap délben hazaindulunk az erdőbe. Nincs többé itt maradásunk.
- Igen, uram. - A hadvezérek fejet hajtottak, és jó éjszakát kívántak a királyuknak.
- Ez az, ami sosem fog eljönni. - sóhajtotta Thranduil, mikor belépett a sátrába.
Az övé volt a legnagyobb mind közül, volt benne egy ágyként szolgáló matrac, egy asztal, egy mosdótál, törölköző és takarók. Az egyszerű harcosok hálóhelyéhez képest igencsak lakályosnak bizonyult.
Megállt az ágy mellett, és elkezdte kikapcsolni a páncélját tartó csatokat, majd lassan megszabadult a súlyos mellvédtől és a felszerelés többi részétől. Alattuk egy puha anyagú lenvászon inget, és egy egyszerű nadrágot viselt. Áthúzta a fején a felsőruháját és a többi holmija közé dobta, aztán a mosdótálhoz ment, hogy lemossa a piszkot és a vért - mind a sajátját, mint az orkokét. Kezét belemerítette a hideg vízbe, és alaposan megdörzsölte az arcát, utána pedig a mellkasát, nem törődve a hideggel és az általa előidézett borzongással. Élvezte, ahogy sebei kitisztulnak, bőre pedig ismét tiszta és puha lesz. Miután végzett, gyorsan megszárítkozott, és egy csontfésűvel elrendezte a haját is, amikor azonban az asztalára kikészített élelemre pillantott, azonnal elment az étvágya, s inkább az alvást választotta. Úgy, ahogy volt, lefeküdt a matracra, s magára húzta a meleg takarót, majd oldalra fordult. Régen mindig így aludt, de akkor a még gyermek Legolas szorosan hozzábújt, átkarolta a nyakát, és apja szívverésének ütemére aludt el, ő pedig magához szorította a kis testet, miközben álomba szenderült.
Azelőtt pedig, mielőtt a fia megszületett...
Már nem tudta befejezni a gondolatot, a sötétség ugyanis körülvette, s elrepítette messze, távol minden földi bajtól.

   Thranduil általában csak nehezen bírt elaludni, még a csaták után is, most viszont szinte rögtön elragadta az álom. Úgy érezte, egyre csak zuhan, zuhan és zuhan, valahová mélyre, ahol még soha nem járt. Először küzdeni próbált ellene, vissza akart jutni a felszínre, ám rájött, ez ellen tehetetlen, így inkább hagyta magát. Hirtelen megállt a zuhanás, és szilárd talajon találta magát. A szokott ruhájában volt, fejéről azonban hiányzott a korona, s a sötétség, ami körülvette, áthatolhatatlannak tűnt. Egyedül volt, legalábbis ezt hitte, amíg valaki fel nem sóhajtott mögötte. Villámgyorsan megfordult, ám mikor meglátta, ki az, elakadt a lélegzete.
A nő pár centi híján olyan magas volt, mint a király, s megjelenésében is volt valami uralkodói, valami méltóságteljes; ám míg ez Thranduil esetében a komorságában mutatkozott meg, addig nála a kisugárzásában, melyhez szépség és erő társult. A harcosok ruhájában volt, ám nem viselt páncélt. Öltözéke állt egy barna csizmából, egy sötétzöld nadrágból, ami láttatni engedte: lábai vékonyak, de izmosak; egy szintén zöld ingből, ami lágyan körülölelte keskeny csípőjét és karcsú derekát, s egészen a csuklójáig eltakarta szépen kidolgozott izomzatú karját. Felette barna mellényt viselt, ez a ruhadarab volt hivatott védeni lapos hasát és egész felsőtestét, egészen a válláig. Nyaka finoman sejlett elő, álla és arcéle szintúgy. Magas homloka, pisze orra, szépen ívelt szemöldöke és dús, hosszú pillái puhítottak valamit a kiütköző arccsont keltette kemény hatáson, ám tekintete volt az, ami igazán megragadta az őt szemlélőt. Szeme nagy és csillogó, arányos, kissé macskaszerű. Színe a kék egy csodálatos árnyalata volt, keveredett benne, az ég, a jég, és a tenger színe, de a szeretet, ami sugárzott belőle, semmi hideget nem mutatott. Olyan tekintet volt ez, ami már sokat látott, jót és rosszat egyaránt, megélt minden létező érzelmet, küzdött és harcolt szeretteiért. Aki tudja, milyen érzés elveszíteni valakit és gyászolni; de azt is, mi a legnagyobb öröm. Ha valaki a szemébe nézett, úgy érezte, a lelkébe lát, de ez persze nem volt igaz, hiszen nem nemestünde, hanem sindarin volt, s ez látszott is a haján. A búzaszőke tincsek majdnem a derekáig értek, fényesek s erősek voltak, és tökéletesen egyenesek. A nő kétoldalt az arcából hátrafogott egy-egy tincset, és a tarkójánál összekötötte őket, de ezt leszámítva teljesen kibontva hordta. Thranduil nagy örömére, így ugyanis gyönyörködhetett a nő duzzadt, vöröslő ajkaiban, amik időről időre felfelé görbültek, kivillantva tökéletes fogait.
Sok száz év óta először álltak szemben ők ketten. Thranduil, a Bakacsinerdő királya.
És Hilvireth, a Bakacsinerdő királynéja.
A felesége.

   Pillanatokig döbbenten meredtek egymásra.
- Hilvireth. - suttogta, és ösztönösen kinyújtotta felé a kezét, hogy végigsimítson az arcán, ám a nő erre hátrébb lépett, így nem érhette el. A király megkövülten nézett rá. - Melleth-nín, mi a baj?
Felesége szúrós szemmel figyelte reakcióját, a makacsságot tisztán ki lehetett venni a tekintetében.
- Hihetetlen, hogy még érinteni akarsz azok után, amit tettél. - mondta vádlón, mire a férfi ereiben meghűlt a vér.
Ne, gondolta, nem lehet, hogy őt hibáztatja! Elég volt neki a saját önvádja és bűntudata, nem akarta az ő szájából hallani az igazságot. Az asszony azonban folytatta.
- Annak tudatában, mit Legolasszal tettél, talán el sem kellett volna jönnöm. De mégis, a fiunknak szüksége van ránk. Jobban, mint eddig bármikor.
- Hogy érted ezt? - vonta fel a szemöldökét az uralkodó, de a lelke megkönnyebbült, amiért nem arról van szó.
- Még kérded? - Hilvireth szeme szinte szikrákat szórt. - A valákra, Thranduil, alig pár órával ezelőtt üldözted el az otthonából a fiunkat!
A király elsápadt, ez a megközelítés egész más színben tüntette fel a dolgokat. Mégis, jobban akart hinni a saját igazában.
- Nem üldöztem el Legolast, kedvesem. Ő maga választotta a száműzetést.
- Mert követni akarta ezt, akit szeret! Szerelmes abba a lányba, teljes szívéből szereti, te mégis a boldogságuk útjába állsz! Miért?
- Tauriel csak egy egyszerű erdőtünde, semmi nemesi vér nem csörgedezik benne. Teljesen alkalmatlan az uralkodásra.
- Lebecsülöd őt, és különben sem ez számít.
- Akkor mondd el, mi? Mi lehet fontosabb a birodalom jövőjénél?
- Legolas boldogsága! Felelj nekem őszintén: vigyáz a lányra? Követi, figyeli minden lépését, és rögtön ott terem, ha segíteni kell neki? Óvja őt és segít neki? Megad neki mindent? Kész lenne érte feláldozni bármit?
- Igen. - sóhajtott a férfi. - Még az életét is.
Még az életét is...
Thranduil ekkor végre rájött, mire akarta ráébreszteni a felesége. Amiket Legolas véghezvitt, csakhogy védje Taurielt, azt ő is gondolkodás nélkül megtette volna Hilvireth-ért, ha pedig el akarják őket választani egymástól, minden erejével küzdött volna azért, hogy együtt maradhassanak. A fia pontosan ezt tette, ő pedig mindent megtett, hogy elválassza szerelmétől, de a herceg ezt nem engedte. Inkább lemondott a címéről, minthogy Tauriel nélkül éljen.
Mindezt az apja miatt.
- Mit tettem. - suttogta hitetlenkedve az uralkodó. - Elveszítettem a fiamat... Örökre...
- Nem örökre. - javította ki a nő. - Még helyrehozhatod a hibádat, de nem lesz egyszerű. A szívedből kell kívánnod, hogy a fiad és a lány visszatérjenek. Ha nem teszed meg, és nem keresed meg őket, hogy hazajöjjenek, végleg elvesztek.
- De mégis hogyan érjem el, hogy megbocsássanak?
- A szíved majd megsúgja a választ. Ők is tudják, mit rontottak el, és azt is, hogy segítség nélkül nem élik túl. A fiunknak szüksége van rád, melleth-nín, és neked is rá. Ne hagyd elveszni.
A nő alakja lassan halványodni kezdett.
- Hilvireth, mi történik? - kérdezte kissé rémülten az uralkodó.
- Visszatérek Mandos Csarnokaiba. - válaszolta a királyné. - Az ő kegye volt, hogy egyáltalán eljöhettem hozzád álmodban.
- Mikor térsz vissza?
- Ha Legolas újra a palota biztonságát, és a te szeretetedet élvezheti, ismét eljövök. Ég veled, Thranduil. Szeretlek.
- Én is szeretlek. - suttogta a férfi. - Mindig.
Mielőtt asszonya alakja teljesen eltűnt volna, még érezni vélte, amint hüvelykujjával végigsimít az ajkán, de aztán Hilvireth semmivé lett, ő pedig felriadt.
Bár sikerült újra elaludnia, többé nem látta szeretett párját.

   Míg a király és harcosai a biztonságos, jól őrzött, hidegtől védett táborban éjszakáztak, két tünde Suhatag romjai közt fagyoskodott. Legolas ugyan gyújtott egy kis tüzet, ezáltal a lepusztult fegyverraktár, ahol meghúzódtak, némileg világosabbá vált, de nekik melegre volt szükségük. Főleg a súlyosan sebesült Taurielnek, aki egy idő után meg sem próbált erősnek látszani, csak bebújt a takaró alá, közel a tűzhöz, és halkan vacogott. Társával együtt csak egy pokrócot kaptak, de a fiú rögtön tudta, neki nagyobb szüksége van rá, így ő most csak a tűz melegére hagyatkozhatott. Gondolatait annyira lefoglalta a barátjáért való aggódás, hogy alig érezte a hideget. Aggodalmai nem voltak alaptalanok, a tündelánynak már a külső sebei - vágások és véraláfutások - is szörnyen néztek ki, de erős volt a gyanúja, hogy több csontja is eltört, és nagyon csúnyán beverte a fejét. Ritkán volt ennyire gyenge és sebezhető, csak feküdt ott és reszketett, a hidegtől aludni sem tudott, de minden porcikája észvesztően sajgott. Valahányszor beszélni próbált, csak halk nyöszörgésre futotta, fogai minduntalan összekoccantak.

- Lego...las... - motyogta, miközben egész teste rázkódott.
A herceg sóhajtott. A világon mindennél jobban szerette volna enyhíteni a szenvedését, s a tehetetlenségbe úgy érezte, beleőrül.
- Megyek, szerzek még egy takarót. - határozta el, és felállt, ám társnője rémülten nézett rá.
- Maradj itt, kérlek! - suttogta elhalóan, ám a fiú már döntött.
- Ne félj mellon, pár perc és visszatérek. - ígérte, s már el is tűnt.
A vörös hajú reszketegen sóhajtott, és magzatpózban összekuporodott, hogy megpróbálja melegen tartani a testét. Testét, ami most elkínzott volt és összetört, egy áruló, egy esküszegő testét. Érezte, mely csontjai törtek el, s hogy hol szenvedett komolyabb zúzódást, de legjobban a hát és fejsérülése miatt aggódott, hiszen ezeknél sosem lehetett tudni, mennyire gyógyulnak meg. Félt, hogy maradandó sebesülést szenvedett, s ilyen esetben biztosra vette, feladná a küzdelmet.
De nem most!
Egy apró kis hang a fejében biztatta, hogy tartson ki amíg Legolas vissza nem tér, ám ez percről percre egyre halkabb lett. A sötétség közeledett, neki pedig nem maradt ereje ellenállni, csak hagyta, hogy körbevegye, megszüntetve minden szenvedést.

   Kinyitotta a szemét, ám nagy meglepettségére fényes, fehér világosság, s nem sötétség fogadta. Mikor jobban körülnézett, észrevett egy fátyolszerű képződményt, ami függőlegesen lógott alá a láthatatlan magasságból az elérhetetlen mélységig. Mögüle hangok szűrődtek ki, nevetés, beszélgetés, gyerekzsivaj. Közelebb akart menni, ám mielőtt egy lépést is tehetett volna, a fátyol libbent egyet, és Galaeth lépett elő, mire Taurielnek elakadt a lélegzete.
- Hogyan? - kérdezte inkább magától, miközben szorosan átölelte nővérét.
- Ilúvatar kegyelméből, kicsi lány. Ez egyszer eljöhettem hozzád álmodban, hogy útmutatást adjak, úgyhogy most jól figyelj. - A nő, miután viszonozta az ölelést, kissé eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. - Nagy veszélyben vagy. Hollóbércen súlyosan megsebesültél, és minden akaraterődet össze kell szedned, hogy túléld az éjszakát. Tudom hogy nehéz, de nem engedhetsz a homálynak. Legolas segítségével túl fogod élni.
- De ha meg is menekülök, akkor sincs hová mennem. Száműztek, Galaeth, többé már nem otthonom az erdő.
- Ilyet ne mondj! Te mindig a Bakacsinba fogsz tartozni, mondjon, vagy tegyen bárki bármit.
- Mégsem kívánhatom Legolastól, hogy mondjon le a rangjáról, és inkább velem éljen száműzetésben!
- Meglásd, kicsi lány, erre nem is lesz szükség.
Húga kérdőn nézett rá.
- Hogy érted ezt? Tudsz valamit a jövőmről?
- Erről nem szólhatok előtted. - sóhajtott a fekete hajú. - Idővel minden jóra fordul majd, a sebek pedig behegednek. Egyet ne felejtsd el, én mindig melletted vagyok. Szeretlek, testvérkém!
Alakja egyre halványabbá vált.
- Én is szeretlek, Galaeth. Nővérem.
A tündenő alakja most már végleg eltűnt.

   Legolas érezte, hogy valami baj van, így amint megszerezte az újabb takarót, már rohant is vissza társnőjéhez. Úgy hitte, mindenre felkészült, ám mikor belépett az épületbe, szíve kihagyott egy ütést. A lány oldalt, összegömbölyödve feküdt, csukott szemmel, és résnyire nyílt, elkékült ajkakkal. Haja szétterült körülötte, s leheletvékony rétegben dér lepte be, arcán halványkék és piros foltok jelezték, testhőmérséklete rohamosan csökken.
- Tauriel. - suttogta rémülten, majd két nagy lépéssel mellette termett, és letérdelt.
Végtelenül óvatosan felemelte a testét, a karjaiba vette, s próbálta megmelengetni. Fölé hajolt, magához húzta, tenyerével az arcát masszírozta, így próbálta benne visszaállítani a keringést, másik kezével pedig a kézfejét dörzsölgette.
- Mellon. - szólongatta aggódva. - Hallasz engem? Ébredj fel, kérlek! Gyere vissza hozzám!
A vörös hajú halkan nyöszörgött, mormogott, végül óráknak tűnő percek elteltével kinyitotta a szemét. Az első pillanatban izmai megfeszültek a váratlan helyzettől, de aztán megremegett, ahogy a hideg szél megcsapta. A bizalmas helyzet, amiben volt, szintén borzongásra késztette.
- Semmi baj, mellon. - suttogta a herceg. - Minden rendben lesz. Hamarosan felmelegszel.
Gyengéden bebugyolálta a magával hozott pokróccal, és a tűz mellé fektette, hogy a lehető legtöbb meleg érje. A sérült bordái miatt nagyon kellett vigyáznia, hogyan fekszik, de végül talált egy számára kényelmes helyzetet, s most abban feküdt.
- Legolas? - szólalt meg negyed óra múlva.
- I...Igen? - kérdezte reszketve a szőke. Takaró híján a jeges szél egészen a csontjáig hatolt, de igyekezett nem túl hangosan vacogni.
- Kérlek, feküdj ide mellém! Hideg van, és így egyikünk sem fázna annyira. - magyarázta.
- Ahogy kívánod.
A fiú boldogan bújt oda mellé, sőt, átölelte, hogy megosszák testük melegét. Tauriel háttal feküdt társának, aki mellkasát a hátához nyomva átkarolta, kezébe vette a kézfejét, lehelete pedig a fülét nyaldosta. A lány percekkel később egyenletesen szuszogott, ám Legolas nem aludt. Csak feküdt mellette, és éberen őrizte a tündelány álmát.
Legalábbis egy ideig.

   Reggel Tauriel arra ébredt, hogy egy feketerigó a tűz maradványai közt kutat. A kaparászó hangok visszatérítették az ébrenlét felé, s néhány lapos pislantás után végleg maga mögött hagyta az álmok birodalmát. Érezte, hogy valaki szorosan hozzábújva lassan, de egyenletesen lélegzik. Óvatosan felkönyökölt, s mikor megfordult, szíve nagyot dobbant az alvó Legolas látványára. A fiú csukott szemmel, teljesen mozdulatlanul feküdt, csak a mellkasa emelkedett és süllyedt. A tündelány, vigyázva, nehogy felébressze, kisöpört az arcából néhány szőke tincset, ám mikor keze az arcához ért, döbbenten konstatálta, milyen hideg a bőre.
- Hát persze, hiszen be sem takaróztál. - suttogta.
El nem tudta képzelni, hogy bírta ki így az éjszakát, de mikor eszébe jutott, milyen szorosan simult hozzá, kezdte érteni a dolgot. Levette magáról az egyik pokrócot, és ráterítette, hogy ne fázzon, közben keze megpihent a mellkasán, hogy egy kicsit érezze a szívverését. Végül összeszedte minden erejét, és remegő lábakkal, lassan felállt, majd a bejárathoz botorkált, s ott a falnak dőlve figyelte az ébredező Suhatag látványát. Már sokkal kevésbé fázott, így megvált takarójától, és mélyeket lélegzett a csípős, hideg levegőből.

   Hirtelen mocorgást hallott a tűz maradványai felől, s odanézve tanúja lehetett annak, amint barátja felébred. Először csak sűrűn pislogott, majd kinyitotta a szemét, egy pillanattal később pedig tudatosult benne, hol van, mi történt, és hogy valaki hiányzik mellőle.
- Tauriel. - motyogta immár teljesen éberen, és körbejáratta tekintetét az épületen, mígnem megállapodott társnőjén.
- Ne félj, nem vesztem el. - nyugtatta meg, ő pedig a pokróctól megszabadulva mellé sétált.
- Attól tartok, egy ideig még így fogok reagálni, ha nem vagy mellettem reggelente. - vallotta be, mire a lány arcára pír kúszott fel.
Legolas tegnap melleth-nín-nek nevezte, márpedig a tündéknél ez egy szent szó. Azt a személyt nevezték így, aki kiemelt, különleges helyet foglal el a szívükben, akit egész lényükkel szeretnek, és akivel együtt akarják leélni életük ezredéveit. Egy tünde csak egyszer lehet szerelmes életében, így az emberekkel ellentétben nem mondogatták csak úgy mindenkinek; egyetlenegy valakit szólítottak így. És Legolas őt választotta. Öröm és fájdalom különös keveréke volt ez, de a lelkében dúló számtalan érzelem miatt nem tudott egyértelműen dönteni a felől, melyik az erősebb.
- Szétosztják a reggelit. - jegyezte meg a herceg. - Nekünk is kérnünk kellene.
A tündelány helyeslően bólintott, s az illatokat követve eljutottak a főtérre, ahol az asszonyok nagy kondérokból mérték a sűrű, gőzölgő levest, és adtak hozzá fejenként egy-egy szelet kenyeret.

   A két barát kerített tányért meg kanalat, majd beálltak a sorba, és várták, hogy ételhez jussanak.
- Ennyit a híres tünde-büszkeségről. - jegyezte meg a szőke, természetesen sindarinul. - Mi vagyunk a népünkből az elsők, akik élelemért kuncsorgunk.
- A szükség törvényt bont, mellon. - sóhajtott a vörös hajú, majd mikor már kimérték az adagját, leültek egy kőre, és nekiláttak enni.
Tauriel sietve kanalazta a levest, csak nyelte és nyelte, nem törődve az égető érzéssel a torkában, ám a herceg megállította.
- Lassabban! - szólt rá. - Az egész vissza fog jönni, ha így falsz. Tudom hogy nehéz, de muszáj lassan enned.
Társnője csak bólintott, s úgy tette, ahogy kérte. Lenyelt egy kanál levest, megvárta, míg leér, aztán harapott egy falat kenyeret, megrágta, lenyelte, s az egész kezdődött elölről. Legolasra pillantva látta, neki sem egyszerű önuralmat gyakorolnia, hiszen napok óta ez volt az első élelem, amit magukhoz vettek. Gyomruk minden egyes falat után újabbért kiáltott, ám maradt erejük, hogy ellenálljanak a késztetésnek. Mivel lassan, falatonként ettek, nem lettek rosszul az ételtől, s miután elfogyasztották, újult erőre tettek szert. Felálltak, s elindultak vissza a fegyverraktárhoz.
- Hová megyünk? - kérdezte útközben a lány.
- Nem tudom. Először el akarom hagyni Suhatagot, és elmenni a katonáink tábora mellett. - felelte a társa. - Utána talán Lórienbe vagy Völgyzugolyba. Tudsz lovagolni ilyen állapotban?
- Azt hiszem, igen. - füllentette a vörös hajú, de biztosra vette, pokoli kínokon kell majd keresztülmennie.
Mégis, most a menekülés volt a legfontosabb, így mikor a lovukhoz értek, a fájdalommal mit sem törődve felült mögé. Az ajkába harapott, miközben elhagyták a várost, és lelovagoltak a hegyről, s ahogy közeledtek a tündék tábora felé, szorosabban kapaszkodott belé, arcát pedig a vállához szorította. Ezt nem kellett volna, ugyanis mikor már nem bírta tovább, és halkan felkiáltott a fájdalomtól, Legolas meghallotta, és azonnal lassított.
- Lépésben megyünk tovább. - jelentette ki, és így is lett, azzal azonban nem számoltak, hogy valaki kihasználja ezt.

   Alig pár perce haladtak csak így, ám hirtelen halk patakoppanásokat hallottak, amik azonban nem lótól származtak, sokkal inkább hasonlítottak egy szarvas lépteihez.
- Legolas. - suttogta a vörös hajú. - Az apád!
- Tudom. - válaszolt halkan a fiú. - De ne aggódj, ha arra kerülne a sor, megvédenélek. Sosem hagynám, hogy bántson.
Thranduil azonban nem ezért jött, ez már az első pillanatban nyilvánvalóvá lett, hiszen oldalán nem lógott kard, sőt, semmiféle fegyvert nem hozott magával. Mikor fia megállította a lovat, ő is ezt tette szarvasával, tisztes távolban tőlük. Apa és fia pillanatokig farkasszemet nézett, de Legolas végül megtörte a csendet.
- Mit akarsz tőlünk? - kérdezte gyanakvóan.
A király alaposan megválogatta szavait, mielőtt válaszolt.
- Még egyszer, utoljára látni akartalak, mielőtt végleg elhagyod az erdőt. És – folytatta –, megpróbáljalak titeket hazahívni.
A herceg szemében megcsillanó bizalmatlanság tökéletesen látszott, és szíven ütötte az uralkodót. Hát már a saját gyermeke sem bízik benne?
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy veled megyünk? - A fiú hangja kissé gúnyos volt. - Kellemes meglepetés, de mi már döntöttünk. Semmiképp sem térünk vissza oda.
Legolas a ló oldalához érintette a sarkát, mire az újra elindult, apja azonban tett még egy utolsó kísérletet.
- Ha magadért nem is, legalább Taurielért! - Erre már a makacs herceg is felkapta a fejét. - Ilyen állapotban kínszenvedés lesz neki az út, s ha olyan viszonyok lesznek, talán túl sem éli. Kész vagy ekkora kockázatot vállalni?
Nem, akarta mondani a szőke, de időben fékezte a nyelvét. Képtelen lett volna szerelme életét kockáztatni, ezt a legvégső esetben sem tette volna meg. Azonban mielőtt visszatért volna népéhez, meg akart győződni arról, hogy valóban kell.
- Tényleg ennyire fáj? - kérdezte halkan, szinte suttogva társnőjétől.
- Igen. - bólintott Tauriel. - Ha vágtázunk, minden mozdulatra mintha valaki oldalba rúgna.
Barátjának ennyi elég is volt, hogy döntsön.
- Visszamegyünk. - fordult újra az apjához. - De ha csak egyszer is gyanús mozdulatokat látok, vagy ha bántani akarnád Taurielt… Biztosíthatlak, engem soha többé nem látsz.
A király erre nem felelt semmit, csak bólintott, majd immár a herceggel az oldalán elindult vissza, a tábor felé.

   Mikor visszaértek a táborba, a katonák utat engedtek nekik, és igyekeztek úgy tenni, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy egy száműzött kapitány hazatér, ám Tauriel jól tudta, a szemük sarkából őt bámulják, és összesúgnak a háta mögött, amíg az induláshoz készülődnek. A királyi sátorhoz érve ő ketten nem szálltak le a lóról.
- Megkeressük a gyógyítókat. - mondta halkan a szőke, s valóban hozzájuk mentek.
Először ő szállt le, majd lesegítette társnőjét is, pillanatokkal később pedig már fel is tűntek, ám nem azok, akiket vártak.
Az Erdei-őrség tagjai álltak velük szemben.
- Gwilnis. - suttogta a vörös hajú, s tett felé néhány tétova lépést.
- Tauriel. Te kis cseles. Komolyan mondom, én…  - hangja elcsuklott, miközben futásra gyorsított, majd mikor odaért hozzá, szorosan megölelte, akárcsak a többiek.
Faelin, Argalarin, Doriel, Nelleryn, a lányok, az ikrek, a többi fiú… Egyvalaki azonban nem jött.
- Hol van Tith? - kérdezte csendesen, mire a boldogság hangjai egyből semmivé lettek, néma, gyászos üresség vette át a helyét.
- Tith nem élte túl a csatát. - mondta ki végül a lesújtó hírt Adonras. - Egy ork gyomron szúrta. Megöltem a támadót, de rajta már nem tudtam segíteni.
A tündelány szemébe könnyek gyűltek. Titheryn, akit mindenki csak Tith-nek szólított, a legfiatalabb a csapatban, az örökké vidám, mindig mosolygós kislány nincs többé.
- Érte nem tehetünk semmit, de érted igen. - Gwilnis megrázta a fejét, hogy némileg összeszedje magát. - Fiúk, jobb lesz, ha most mentek. Legolas uram, te is.
A herceg kérdőn a vörös hajúra nézett, ám ő bólintott.
- Jó kezekben leszek, ne aggódj. - biztosította, majd társa vetett rá egy utolsó pillantást és távozott, a csapat férfitagjaival egyetemben.

   A lányok ekkor a gyógyítók sátrában gondjaikba vették Taurielt, s eltökélték, a lehető legjobb állapotba hozzák, ám ez nehezebb volt, mint hitték. Ahogy egyre több bőrfelület vált fedetlenné, úgy borzadtak el a sok kék-zöld zúzódást, piros vágásokat és a sötét alvadt vért látva. Ezeket bekenték gyógyító krémekkel, a vért lemosták, a vágásokat kitisztították, majd a belső sérüléseknek szentelték a figyelmüket. Gwilnis lassan végighúzta a kezét az oldalán és a lábán, mire ő egész testében megfeszült, és az ajkába harapott. Legszívesebben sikoltozott volna, fel akart kiáltania a fájdalomtól, de a büszkesége erősebb volt, s akkor sem panaszkodott, amikor a vérfémes ízét érezte a szájában. Lehunyta a szemét, és próbált nem gondolni a kínokra, csak akkor pillantott fel ismét, amikor közölték vele a tényeket.
- Eltört két bordád, három pedig megrepedt, a fejed is csúnyán beverted, a lábad szintén összezúzódott. Megtesszük, ami tőlünk telik, de előre szólok, nem lesz fájdalommentes.
- Tudom, de nem érdekel. Csak csináld. - szűrte a fogai között.
Barátai csak bólintottak, és nekiláttak a munkának. Hogy mik történtek, azt a vörös hajú nem igazán tudta, az athelas-főzet gőze olyan pihentetően hatott rá, hogy először félálomba került, majd a szenvedéstől, a fájdalomtól, és az események hirtelen bekövetkeztétől rátörő fáradtságtól alvás és ájulás közötti állapotba került, s abban lebegett, míg egykori osztagtársai próbálták meggyógyítani összetört testét.

   Valami hangos csattanásra riadt fel, de miközben sűrűn pislogott, hogy elűzze a szeme előtt táncoló fekete foltokat, már elfelejtette, mi volt az. Egy pillanatig azt sem tudta, mi történt és hol van, ám a következő pillanatban már mindene emlékezett. Elfordította a fejét, hogy körbenézzen, s ekkor legnagyobb megdöbbenésére Legolast látta meg mellette ülni. Bizonyára rémülten tekinthetett rá, a fiú ugyanis megjegyezte.
- Ennyire ijesztően nézek ki? - kérdezte tettetett meglepődéssel, de cseppet sem bántóan.
- Dehogy! Csak meglepődtem. - mentegetőzött.
Meztelen, csupán fehér kötésekkel áttekert mellkasát egy vékony takaró rejtette el a herceg elől, így gyorsan feljebb húzta miközben felült, s védelmezően összefonta a karját a melle előtt, hátát pedig a hajával takarta el.
- Napközépkor hazaindulnunk. - mondta a szőke. - Van addig egy óránk. Hogy érzed magad?
- Zsibbad ott, ahol nemrég még fájt. Gwilnis jó munkát végzett.
- Ennek végtelenül örülök.
Közelebb hajolt hozzá, kezét a karjára tette, és mélyen a szemébe nézett.
- Tölgypajzsos Thorint és a két unokaöccsét most temetik a hegyben. - közölte halkan. - Apám is ott van.
A vörös hajú aprót bólintott, és lesütötte a szemét. Nem érzett mély gyászt, csak szomorúságot, ám ennyi is elég volt. Nekidőlt a fiú mellkasának, aki pedig átfogta és magához húzta, állát a  feje búbján pihentette és a hátát simogatta, azonban a tündelány nem sírt. Kiliért nem.
- Köszönöm, hogy itt vagy velem. - suttogta, és felnézett rá.
- Bármikor, mellon. - Legolas ajkára halvány, megnyugtató mosoly kúszott. - Bármikor.

   Még vagy fél órán át így maradtak, de végül megérkezett a király, a sereg pedig felkészült az induláshoz, így nekik is menniük kellett. A fiú a biztonság kedvéért szorosan társnője mellett maradt, több okból is. Hogy ha netalán megbotlana, segíthessen neki talpon maradni, no meg hogy védje őt az ellenséges tekintetektől.
- Hîr-nín! (Uram!) - Galion hangja állította meg őket.
A férfi két lovat vezetett száron, amikben a két barát felismerte Aramót és Reviát, a saját hátasaikat. Átvették tőle a kantárszárakat, és megsimogatták rég nem látott lovaikat, majd Galionhoz fordultak.
- Hogy kerülnek ide? Mikor elmentünk, őket nem vittük magunkkal.
- A te lovadat, uram, a király hozta magával, Taurielét pedig az erdei-őrség tagjai. - hangzott a válasz, majd egy fejhajtás után távozott.
- Csatlakoznunk kéne a sereghez.  - vetette fel a lány, és ekképp is cselekedett, ám előtte felszálltak hátasaikra.
Taurielnek nem volt annyi ereje, hogy felhúzza magát a nyeregbe, így Revia lefeküdt, és gazdájának csak rá kellett ülnie. Legolasnak sem volt teljesen fájdalommentes a művelet, s ezt barátja szóvá is tette.
- Neked is fel kellett volna keresned a gyógyítókat. - mondta.
- Egyetlen gyógyító van csak, akinek engedem, hogy engem ápoljon. - A herceg vetett rá egy sokatmondó pillantást, amiből tudta, rá gondolt.
- Ha majd visszatérünk a palotába, ellátom a sebeidet. - ígérte, majd a harcosok közé lovagoltak.
A sereg végre álltak be, kissé távolabb a többiektől.
- Maradj végig a közelemben. - kérte a szőke. - Szorosan mellettem lovagolj, ha pedig jelt adok, vágtass, amilyen gyorsan csak tudsz. Bár, remélhetőleg erre nem kerül sor.
- Ha rajtunk múlik, uram, biztosan nem. - szólalt meg hirtelen Gwilnis, a háta mögött az erdei-őrséggel. - Amennyiben bárki is bántani akarná Taurielt, előbb velünk kell szembenéznie.
A tündék szinte egyszerre vonták ki fegyvereiket a hüvelyéből, persze nem teljesen, csak épp annyira, hogy nyilvánvalóvá tegyék: készek harcolni barátjukért. Ez a gesztus mindennél többet jelentett a tündelánynak.
- Remélem, egy nap meghálálhatom. - suttogta.
Azzal a megnyugtató ténnyel a szívében vágott neki az előtte álló útnak, hogy vannak, akik még vigyáznak rá.

   A visszaút négy napon át tartott, s az ötödik hold reggelén érkeztek meg a palotába. Azok az osztagok, akiknek a faluja útba esett, időközben leszakadoztak, köztük az erdei-őrség is. Tauriel egy ideig velük tartott, ugyanis ott akart lenni, amikor elbúcsúztatják Tith-t. Ez persze csak egy szertartás volt, hiszen a kislány teste a csatamezőn ásott sírok egyikébe került, de ragaszkodott hozzá, hogy ezt megtegyék. Az Erdei-folyó vize még nem fagyott be teljesen, így leúsztathattak egy fából faragott kis hajót, amit az utolsó virágokkal díszítették, Tith színes jellemét jelképezve. Csak utána tért vissza a többi harcoshoz, akik szinte kivétel nélkül a palotában állomásozók közé tartoztak. Máskor egy győztes csata után szinte mindig tartottak egy-kisebb nagyobb ünnepélyt, ám most még a vidámság is teljesen eltűnt a csarnokokból. Az életben maradottakban még túl friss volt a gyász ahhoz, hogy ünnepelni tudjanak; másra sem vágytak, csak egy kiadós alvásra, ami elfeledteti velük a csata borzalmait. Tauriel és Legolas mindenkinél jobban akarta ezt, így miután leápolták lovaikat, azonnal a szobáik felé vették az irányt. A lépcsőnél pedig elbúcsúztak, a tündelány pedig - amennyire tudott - felsietett a szállására, ledobta magáról a koszos, elnyűtt és véres ruhákat, megmosakodott a sarokban lévő lavórban, majd úgy ahogy volt, befeküdt az ágyba, és percekkel később már aludt is. Szabadulni akart a világtól, és soha fel nem ébredni.

   Legolas ugyanúgy gondolkodott, mint ő, ám aminthogy másnap délelőtt felébredt, egy őr kopogott az ajtaján azzal az üzenettel, hogy az apja várja őt a közös étkezőjükben, hogy megreggelizzenek. A fiú bólintott, és elküldte az őrt, majd kikászálódott az ágyból, és nekilátott felöltözni. Elővett egy váltás ruhát, és próbálta úgy felvenni, hogy az a lehető legkisebb fájdalmat okozza, ám a zúzódások és az elrepedt csont miatt ez igencsak nehézkesen ment. Végül csak a haját kellett befonnia, de ez a sok évszázados rutinnak hála gyorsan megvolt, így indulhatott le az étkezőbe, ahol apja már várta. Nem szóltak, csak biccentettek, és beléptek a helyiségbe, ám hirtelen a fiú orrát megcsapta a bor és a különféle ételek illatának egyvelege, mire megtorpant. Felkavarodott a gyomra még a látványtól is, a napokig tartó koplalás után túl hirtelen jöttek.
- Ada, sajnálom, de nem vagyok éhes. - mondta halkan a herceg. - Képtelen lennék akár csak egy falatot is lenyelni.
Legnagyobb meglepettségére apja megértő volt vele szemben.
- Hát persze, csak fokozatosan kellene újra ételt magadhoz venned. - bólintott. - Sebaj, akkor mást csinálunk.
- Mit? Mit terveztél? - nézett rá kérdőn a fia.
- Ideje elbeszélgetnünk, Legolas. Olyan dolgok történtek az utóbbi napokban, amiket nem hagyhatunk szó nélkül. Gyere, menjünk ki a fák közé.
Ő hosszú, vastag köpenyt viselt, fia azonban csak egy csuklóig érő inget, de nem akart panaszkodni, így már indultak is.

   Ahogy mellette lépdelt, az arcára pillantva észrevette a kisebb-nagyobb vágásokat a sima, fehér bőrön, s csakhamar rájött, egyedül harcolt sok tucat ork ellen, mindenféle segítség nélkül. Egy kicsit elfogta a bűntudat, hiszen máskor mindig egymás oldalán küzdöttek, és olyankor egyikük sem sérült meg, ellenben most...
- Felváltva kérdezünk és válaszolunk, rendben? - szólalt meg a király, mikor már a szabadban voltak.
- Rendben.
- Én kezdek. Miért hagytad el a birodalmat?
- Mert Tauriellel akartam maradni. - felelte őszintén Legolas. - Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha az a harminc ok bántotta, vagy megölte volna. Védelmezni akartam. És te miért száműzted őt?
- Megszegte a parancsomat, és engedély nélkül indult hajtóvadászatra, hogy megmentsen egy törpöt. Én bíztam benne, de ő elárult mindazok ellenére, amit érte tettem.
Úgy fogalmaz, hogy áldozatként tüntesse fel magát, gondolta a fiú, ám nem hagyta magát megtéveszteni.
- Nem voltál féltékeny a törpre? - hangzott a következő kérdés, ami kissé meglepte.
- Egy ideig igen. De aztán Tauriel bevallotta, hogy csak barátként tekint rá, úgyhogy megnyugodtam, és másra koncentráltam. Hogy fogadtad, amikor Galion azzal jött vissza, hogy inkább a száműzetést választom?
A férfi pár másodpercet hezitált a válasz előtt, de aztán újra megszólalt.
- Végtelenül dühös lettem rád, de főleg Taurielre, hiszen miatta döntöttél így. Megesküdtem, ha még egyszer az utamba kerül, végezni fogok vele.
- Képes lettél volna megölni őt? - kérdezte azonnal a herceg, megfeledkezve arról, hogy nem ő következik, ám apja így is válaszolt.
- Ha nem lépsz közbe, igen, leszúrtam volna. - bólintott, mire Legolas ereiben meghűlt a vér.
A valákra! Valóban pár másodpercen múlt csupán szerelme élete? Egy percet kellett volna csak késlekednie, és csupán a lány véres holttestét találta volna meg. Már a gondolatba is beleborzongott.
- Mit gondolsz, ő lelőtt volna engem? - nézett rá a király, s próbálta nem kimutatni, mennyire érdekli a válasz.
- Nem. - felelte határozottan a fiú. - Bármit is mondott vagy tett, képtelen lenne közölünk bárkit is lelőni. Sosem tudná megtenni. De mondd, miért akarsz minket ennyire elválasztani egymástól? Mi az akadálya annak, hogy mi együtt legyünk?
- Tauriel, veled ellentétben, egy egyszerű, őslakos erdőtünde, mindenféle nemesi vér nélkül. Kiváló harcos és nagyszerű őrkapitány, az igaz, de uralkodásra teljesen alkalmatlan. Nem csak a vére, a jelleme miatt is.
A herceg keze egy pillanatra ökölbe szorult, de nem akarta nyilvánvalóvá tenni, mennyire dühítik ezek a szavak, így szétnyitotta ujjait. Válaszolnia kellett a következő kérdésre.
- Hol voltatok, mielőtt Suhatagba érkeztetek? - tudakolta az uralkodó, nem sejtve, hogy ezzel olyan témára terelte a szót, amiről a fia már régóta akart beszélni.
- Gundabadnál.

   Ez az egy szó, ez a név úgy hatott Thranduilra, mintha nyakon öntötték volna egy dézsa jeges vízzel. Megtorpant, és szembenézett fiával, aki nyugodt tekintettel nézett rá, ám ő ismerte annyira hogy tudja, legbelül szinte izzik.
- Hogy hol? És mit kerestetek ott?
- Hallottad. Gundabadnál voltunk, és miközben az erődöt figyeltük, meséltem Taurielnek egyet s mást. Például anyáról.
Tekintetét mélyen az övébe fúrta miközben az utolsó szavakat mondta, s meg is lett a hatása; apja ugyanis elsápadt, szemei veszítettek fényükből, fejét pedig kissé lejjebb hajtotta.
- Mit mondtál neki anyádról?
- Azt, amit tudok róla. - A király kérdő tekintete elég volt ahhoz, hogy kitörjön. - Semmit! Mit mondhattam volna azon kívül, hogy ott halt meg, te nem beszélsz róla, nekem pedig nincs semmi emlékem! Mit mondhattam volna egy idegenről?
- Az anyád nem egy idegen! - csattant fel az uralkodó, ám ez csak tovább tüzelte a herceget.
- Úgy gondolod? Akkor miért nem tudok róla semmit? Miért nem ismerhetem? Miért nem ejtettél róla soha egy szót sem? Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szeretted őt!
- Ezt azonnal vond vissza! - Thranduil szeme összeszűkült, hangja azonban fenyegetően hangosabb lett. - Szeretem őt teljes szívemből, ő volt a mindenem, a nappalom, az éjszakám, a holdam, a csillagom! Tudod te, milyen érzés elveszíteni valakit, aki az életet jelenti számodra? Ezerhatszáz éve minden napomat végigkíséri a gyász, az önvád és a fájdalom! Ha naponta legalább egy tucatszor nem gondolok rá, akkor egyszer sem. Bármikor, gondolkodás nélkül feláldoznám magam, hogy ő élhessen! Tudod, milyen érzés az, ha valaki egy csata előtt ép és egészséges, mindig a közeledben van; utána pedig azzal kell szembesülnöd, hogy örökre elvesztetted? Még a testét sem találtuk meg, Legolas. Nem vehettem a karjaim közé, nem zárhattam le a szemét, nem adhattam meg neki a végtisztességet, nem vehettem búcsút tőle. Meg sem ölelhettem, csak még egyszer, utoljára.
A végén szinte csak suttogott, ereje teljesen elhagyta, miközben a feleségéről beszélt. Megtántorodott, s egy fába kapaszkodott, nehogy térdre rogyjon, homlokát a törzshöz nyomta, fejét pedig lehajtotta. Zihált.
- Ada. - Legolast meglepte ez a hirtelen gyengeség, még sosem látott ilyesmit az apjától. Odalépett mellé, és próbált a szemébe nézni. - Ezt már értem. De ha anya szeretett engem, és te is őt, akkor miért nem beszélsz róla? Miért lettél ilyen rideg és távolságtartó a saját fiaddal szemben is?
A király ekkor felnézett, s a herceg meg mert volna rá esküdni, könnyek csillogtak a szemében.
- Mert rá emlékeztetsz. - mondta halkan. - A szemed, a hajad, az arcod, a viselkedésed, mindenben az ő vonásait örökölted. Valahányszor rád nézek, őt látom magam előtt, s ilyenkor mindig eszembe jut a kudarcom, hogy nem tudtam megvédelmezni. Egy pár tagjai között nagyon erős kötelék van, így éreztem, amikor meghalt. Mintha egy darabkát kiszakítottak volna belőlem.
- Hogyan halt meg?
Legszívesebben bokán rúgta volna magát, amiért megkérdezte, de muszáj volt tudnia, mi történt az anyjával.
- Téged védelmezett. Négy éves voltál, kisgyermek még, így Hilvireth magával vitt a táborba, mert nem akart távol lenni tőled. A sátrunkban aludtál, s akkor is ott maradtál, amikor a csata megkezdődött. Három őrt bíztunk meg azzal, hogy vigyázzon rád, mi pedig a csatát vezettük. De aztán rosszra fordult a helyzet, és az orkok megindultak a tábor felé, ahol te is voltál.

Tudtuk, ha elérik, senkinek sem fognak kegyelmezni, legfőképp neked nem, anyád és én pedig belepusztultunk volna a bánatba, ha elveszítünk. Hilvireth egy század élén a tábor védelmére indult. Fél órával később éreztem, hogy eltávozik. A csatát végül megnyertük, de a testét nem találtuk meg. Senki sem tudja, mi lett vele.
- Mit csináltatok a csata után?
- Éjt nappallá téve kerestük a holttestét, én pedig minden éjjel ott sírtam a kiságyad mellett, mint egy gyerek. Csak úgy tudtam elaludni, ha odabújtál hozzám és átöleltél. Nagyon kicsi voltál, nem magyarázhattam meg neked, hogy az anyád meghalt, de idővel elkezdtél kérdezősködni, nekem pedig muszáj volt válaszolnom. Elég, ha annyit tudsz, azon az éjjelen ketten sírtuk álomba magunkat. És még valami! Te tartottál életben, ion-nín. Nélküled követtem volna Hilvireth-t a halálba.

   A herceg a döbbenettől mozdulatlanul állt. Ő segített az apjának életben maradni, pedig akkor még egy aprócska gyermek volt! Sehogy sem fért a fejébe a gondolat, hogy az örökké erős, bátor, sebezhetetlen uralkodó a kisfiára utalva él, és irányítja a birodalmat. Thranduil azonban ebben a pillanatban cseppet sem tűnt sem erősnek, sem sebezhetetlennek. Egy fának dőlt, tagjaiból kiszállt az erő, fáradtnak és meggyötörtnek tűnt, a fia előtt talán most először. Legolas belenézett az övére annyira hasonlító szempárba, majd ösztönösen, gondolkodás nélkül előrelépett, és megölelte apját, fejét a vállára hajtotta, karjait a háta köré fonta, próbálta megvigasztalni, és kicsit felmelegíteni magát, a hideg téli szél ugyanis már nagyon csípte az arcát, és halkan didergett. A féri először reagálni sem tudott, de aztán lassan átkarolta gyermekét, magához szorította, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne, és igyekezett betakarni őt a köpenyével, hogy kevésbé fázzon.
- Tehát ezért nem akarod, hogy elmenjek. - suttogta a herceg.
- Mert még mindig szükségem van rád. Jobban, mint eddig bármikor. - vallotta be. - Már ha egyáltalán képes vagy nekem megbocsátani. Évszázadokon át szörnyetegként viselkedtem veled, ellöktelek magamtól, átadtam magam az önsajnálatnak. Milyen apa az ilyen?
Legolas felpillantott rá, s legnagyobb megdöbbenésére egy ezüst könnycseppet látott lecsordulni az arcán, amit újabbak követtek. A tündekirály sírt.
- Apa. - lehelte hitetlenkedve a fiú. - Ne sírj. Mindketten követtünk el hibákat, de ezek egyike sem helyrehozhatatlan. Csak kell egy kis idő. De minden jóra fog fordulni.
Az ő arcán is elkezdtek legördülni a könnycseppek, így inkább újra a királyhoz bújt, hogy hallgathassa az erős, ütemes szívverést.
- Szeretlek, ion-nín.
A hercegnek elakadt a lélegzete, mikor tudatosult benne a szavak jelentése, ám végül összeszedte magát annyira, hogy válaszoljon.
- Én is szeretlek, ada.

   Miután rendezte a dolgokat a fiával, délután pedig beszélt Tauriellel, még megírt pár levelet, s csak késő este tért nyugovóra. A mentális fáradtságtól hamar elaludt, ám álmában újra zuhanni kezdett, csakúgy, mint pár napja, Suhatag alatt. Most azonban nem sötétség vette körül, épp ellenkezőleg, a szobájában, az ágya mellet állt, előtte pedig felesége, a szokott ruhájában, egy apró mosollyal az ajkán.
- Hilvireth. - suttogta döbbenten az uralkodó. - De mégis hogyan?
- Tán nem egy utolsó ölelést kívánt az én szeretett férjem? - vonta fel a szemöldökét tettetett meglepődéssel a nő.
- Lehetséges? - A jégkék szempárban reménykedés csillant.
- Az ölelés? Természetesen. Sőt, akár még több is.
Az utolsó mondatot alig bírta befejezni, párja ugyanis magához vonta, s miközben megölelte, hosszú csókot adott a vörös ajkakra. Nem győzött betelni az érzéssel, hogy újra a karjai közt tarthatja, magához szorítva érezheti a szívverését, a bőre melegét, beszívhatja az illatát, hogy alig akarta elengedni, ám végül muszáj volt, mert elfogyott a levegőjük. Még ekkor sem távolodtak azonban el egymástól, szorosan összeölelkeztek, ajkuk alig pár centire volt egymástól, ziháltak; de a boldogság, ami a szívükbe költözött, minden másnál erősebb volt. A király gyengéden a két keze közé fogta a nő arcát, hüvelykujjával a járomcsontját simogatta.
- Valóban itt vagy. - lehelte, még mindig hitetlenkedve. - Hát nem álom ez az egész?
- Hadd mutassam meg, mennyire nem az. - suttogta az asszony, majd kezeit a férfi vállára téve szenvedélyesen megcsókolta, ő pedig válaszolt rá.
- Hilvireth. - nyögte, ahogy párja egész testével hozzásimult, semmi teret nem hagyva maguk között. Egyik keze lejjebb vándorolt a derekára, a másik pedig a hajába markolt, hogy a fejét megdöntve jobb hozzáférése legyen a szájához. - A valákra, mennyire hiányoztál...
Mikor felesége ránézett, látta, szeme tűzben izzik, bőre kipirul, tekintetében ott a sóvárgás és a kendőzetlen vágy. Ő is akarta, kívánta a testét, mindennél jobban szerette volna magát odaadni neki, de nem lehetett. Minden akaraterejét összeszedve ellökte magától a férfit, persze nem erősen, épp csak annyira, hogy két láb távolság legyen köztük.
- Ne légy ostoba, Thranduil. - mondta fojtott hangon. - Nem lehet. Itt, így és most nem.
- Kérlek, melleth-nín!  - A király mélyen a szemébe nézett. - Szükségem van rád.
- Ahogy nekem is rád! De ne nézz rám így, csak még nehezebbé teszed. Nem tudom, Mandos mennyi időt adott kettőnknek, s nem akarok idejekorán eltávozni csak azért, mert nem tudtunk uralkodni magunkon. Különben is, vannak dolgok, amikről muszáj beszélnünk.
- Hm. Kezdhetnénk mindjárt azzal, miért pont most kerestél fel.
Miközben beszélt, leült az ágyra, majd miután megpaskolta maga mellett a helyet, párja ugyanígy tett. Csak ezután válaszolt.
- Mondtam, ha Legolas ismét a palota biztonságát és a te szeretetedet élvezheti, újra eljövök.
- De hát kedvesem, Legolast eddig is nagyon szerettem. - Az uralkodó homlokán egy apró ránc jelent meg.
- Ez igaz, azonban nem úgy, ahogy neki szüksége lett volna rá. Egy gyereknek arra van szüksége, hogy kinyilvánítsák a szeretetet, akár szavakkal, akár tettekkel. Az egy dolog, hogy a vérségi kötelék miatt szereted őt, mivel a fiad; de soha nem ölelted át, és suttogtad a fülébe, mennyit jelent számodra, pedig mindennél jobban vágyott erre. A világon mindennél jobban szeretett téged, folyton a közeledben volt, szinte percenként megölelt. Felnézett rád, olyan akart lenni, mint te, ha csak tudott, a kedvedben járt. Emlékszel, mennyire félt a viharoktól?
- Sosem tudnám elfelejteni. Valahányszor kitört az égzengés, sírva bújt be a takaró alá, és nem volt hajlandó kimászni onnan. Egyszer aztán leültem az ágy szélére, és halkan beszéltem hozzá, hogy megnyugtassam. Kisvártatva előbújt a takaró alól, az ölembe ült, végül elaludt a karjaim közt. A hangom elég volt ahhoz, hogy megnyugtassam, és nyugodtan aludjon reggelig.
- A hangod és a szereteted. - javította ki a királyné. - Legolasnak mindennél jobban szüksége lett volna arra hogy szeresd, de amint elkezdett cseperedni, eltávolodtál tőle. Magányos gyermek lett, idejekorán felnőtt, olyan dolgokat tapasztalt meg, amiket egy pár száz éves gyermeknek nem lett volna szabad. Pedig próbált hozzád közeledni, minden lehetséges alkalmat megragadott rá, te azonban ellökted magadtól. Mondd, elgondolkodtál már azon, miért tölt annyi időt Tauriellel?
- Azért, mert szerelmes belé. - válaszolta a férfi. - Mi másért.
- Eleinte nem szerelemből volt vele. - rázta meg a fejét a nő. - Kezdetben azért kereste a társaságát, mert szeretetet kapott tőle. Az a lány tisztán kimutatta, hogy kedveli őt, így nem kellett kétségek közt vergődnie. Megkapta azt, amit tőled nem.
Thranduil némán, a semmibe meredve nézett maga elé, majd színtelen hangon újra megszólalt.
- Szörnyetegként viselkedtem a fiammal. - motyogta. - Ő pedig még ezek ellenére is az apjának nevezett. Hogy lehettem ilyen gyáva?
- Nem vagy gyáva! Te vagy a legerősebb, legbátrabb férfi, akit csak ismerek. - Párja közelebb húzódott hozzá, és vigasztalóan átölelte, állát a vállán pihentetve arcát a szőke tincsek közé fúrta.
- Mindenki a nagy és legyőzhetetlen tündekirálynak tart, pedig az igazság az, hogy gyenge vagyok. Gyenge, mert hagytam, hogy a fájdalom eluralkodjon rajtam, és elszakítson a fiamtól.
- Fejezd be az önvádaskodást! Azok után, ami történt, nem csoda, ha egy időre átengedted magad a gyásznak. Idővel mégis összeszedted magad, és tovább kormányoztad az országot, távol tartottad az egyre növekvő Homályt, és élhető körülményeket teremtettél a népünknek. Erre kevesen lettek volna csak képesek. De most ne a múlttal törődjünk, a jelen sokkal fontosabb. Az időt, amit veled tölthetek, nem a régi dolgok felelevenítésére akarom fordítani.

   Ezzel férje is teljesen egyetértett, így még hosszú órákon keresztül ültek ott, és beszéltek a legkülönfélébb dolgokról, főleg a királyságról, az Öt Sereg Csatájáról, Taurielről, na meg persze Legolasról. Végül azonban Thranduilon erőt vett a fáradtság, és kénytelen volt lefeküdni; ám Hilvireth továbbra is érezni akarta őt, így mellé heveredett, mígnem egy hosszú csók után párja karjaiban, fejét a széles, izmos mellkason pihentetve feküdt, és az ütemes szívdobbanásokat hallgatta. Teljes csendben, mozdulatlanul maradtak, csak a lélegzetvételük hallatszott. Eszük ágában sem volt kibontakozni az ölelésből, ám a férfi egyszercsak azt vette észre, asszonya alakja halványodni kezd.
- Ne. Kérlek, ne most. - suttogta, és szorosabban fonta karjait a dereka köré. - Hilvireth, kérlek, velem kell maradnod! Nem mehetsz el!
- Mandos hív, kedvesem. El kell mennem. - mondta szomorúan a nő.
- Mikor láthatlak újra?
- Amikor nyugatra, Halhatatlanföldre hajózol, hogy megleld békédet. Addig nem.
- Évezredekben beszélsz, melleth-nín. Én nem bírom ki nélküled!
- De igen, bírni fogod. Csak légy erős, és... És vigyázz a fiunkra. Szeresd őt, és ne állj a boldogsága útjába. Viselkedj vele úgy, mint egy apa. - kérte a királyné.
- Mindent megteszek, hogy helyrehozzam a hibáimat, és visszakapjam Legolast. - ígérte a párja. - Le melin, Hilvireth.
- Én is téged, kedvesem.  - A nő apró csókokkal hintette tele a nyakát, az állkapcsát, a fülét, a szemét, míg végül ajkuk egyetlen szenvedélyes csókban ismét összeforrt. A szerelem hevében keze akaratlanul is az ingjére vándorolt, s két gombot már ki is oldott, ám érezte, elfogyott az ideje.
- Namarië, Thranduil. - sóhajtotta, mielőtt eltűnt.
Az uralkodó hirtelen felriadt álmából.
- Hilvireth? - suttogta, de nem látott maga mellett senkit, sem arra utaló jelet, hogy valaki járt volna a szobában.
De mégis miért van két gomb kioldva az ingjén?

   A következő nap került sor a Legolas és Tauriel közötti tisztázó beszélgetésre. A herceg egy semleges területet választott helyszínül, pontosabban az ispotály mögötti kis fás területet, ahol reményei szerint zavartalanul elbeszélgethetett vele. Érte küldött egy őrt, s amíg várakozott, leült egy kidőlt fa törzsére. Körülötte mindent fehér hó borított, a fákat, a cserjéket, a talajt; de ennek köszönhette, hogy idejében meghallotta a közeledő lépteket, s lélekben felkészülhetett az elkövetkező órára. Percekkel később végre feltűnt maga a lány is. A szokott ruháját viselte, haja az átlagos módon volt befonva, a mozgása azonban még nem volt a régi; lassan, kicsiket lépkedett, óvatosan, mintha bármikor rátörhetne a mindent elborító fájdalom. Az arcán lévő sebek gyógyulófélben voltak, teste többi részét azonban ruha fedte, így nem tudta, azokkal mi van. Csak remélni tudta, hogy javul az állapota.
- Mae govannen Tauriel. (Üdv, Tauriel.) - köszöntötte, és igyekezett nem túl remegő hangon beszélni. - Foglalj helyet.
- Legolas. - biccentett a vörös hajú, és leült mellé. - Miért hívtál ide?
- Beszélnünk kell. Kettőnkről.  - Legolas kereste a megfelelő szavakat. - Tisztáznunk kell az egymás iránti érzéseinket, nehogy még nagyobb hibákat kövessünk el.
- Igen. - sóhajtotta a barátja. Egy ideig néma csend telepedett közéjük, de aztán újra megszólalt. - Mióta? Mióta gondolsz rám másként, mint egy barát?
- Amikor megszelídítetted Reviát, leestél róla, és feldagadt a csuklód, én pedig a tiltakozásod ellenére borogatást raktam rá, és bekötöztem. Akkor kezdődött minden.
- Mi váltotta ki?
- Évszázadok óta gondolkodom rajta, de a mai napig nem találok rá választ. Hatszáz éve folyamatosan így érzek, de nem tudom az okát.
- Folyamatosan? - nézett rá elkerekedett szemmel a lány. - De hát miután Galaeth elment, és mi összevesztünk... Azt hittem, gyűlölsz és megvetsz!
- A vita közben és után valóban haragudtam rád. - ismerte el a szőke. - Gyűlölni azonban egy pillanatig sem tudtalak, bármit is mondtam. Mindig szerettelek, néha barátként, néha másként.
Mikor Tauriel a szemébe nézett, úgy érezte, megszakad a szíve a hat évszázada tartó szenvedés, kétségek, bánat, és mindezek okozója, a szerelem láttán.
- És állandóan azon gyötrődtem, hogy vajon hogy érzel irántam. - folytatta. - Semmit sem tudtam a te érzelmeidről. Most viszont őszintének kell lennünk egymással. Szerettél engem valaha?

   Néma csend. A kérdés annyira ledöbbentette a vörös hajút, hogy egy ideig csak bénultan ült a helyén, perceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy válaszolni tudjon.
- Amikor a palotába kerültem, szinte azonnal barátként tekintettem rád. Egy barát, akihez nyugodtan fordulhatok, aki megvéd, akivel vigyázunk egymásra. Aztán olyan lettél, mint egy testvér, ismerted minden titkomat, tudtál rólam mindent. Az avatásod után nyilvánvalóvá vált, hogy csak barátok lehetünk, amit én elfogadtam és együtt éltem vele. Bár messzire sodort minket egymástól a szolgálat, az évtizedek során az irántad érzett szeretetem mit sem változott. Galaeth-nek hála aztán újra egy osztagba kerültünk, ám akkor jött az az ork, és te majdnem meghaltál. Miközben virrasztottam melletted, megesküdtem, soha többé nem engedem, hogy ez történjen veled. De aztán te mindent összezavartál azzal a csókkal. Addig tudtam, hogyan viszonyulunk egymáshoz, de aztán minden más lett.
- Tán nem csókoltalak elég jól? - vonta fel a szemöldökét a fiú, remélve, hogy ezzel oldja a hangulatot, de társnője nem volt tréfálkozós hangulatban. Ugyanolyan komor tekintettel nézett vissza rá.
- Nem erről van szó. Tudom, hogy nem lenne szabad ezt mondanom, de élveztem. - Hangja szinte már suttogás volt. - Élveztem, mert arra a pár másodpercre megszűnt körülöttem a világ, nem létezett más, csak te, az ajkaid, a karod és a biztonságérzet, amit nyújtottál. Ám utána jött Smaug... Meg az orkok... Galaeth elment... Én pedig teljesen összezavarodtam. Nem tudtam tovább folytatni. Lassacskán viszont kezdtem újra megtalálni a helyemet a világban, akkor viszont jöttek a törpök, és Kili, és ismét eltűnt a lábam alól a talaj, és senkim nem volt, akibe kapaszkodhattam volna! Csak sodródtam az árral, és nézd, mi lett belőle! Majdnem meghaltál miattam! Többször is! Ha valami történt volna veled, én sosem bocsátottam volna meg magamnak!
Látva, hogy kezd úrrá lenni rajta a kétségbeesés, a fiú közelebb ült hozzá és gyengéden átkarolta, olyan óvatosan, mintha egyetlen rossz mozdulattól eltörhetne.
- Tauriel, erre most ne gondolj. Itt vagyok, itt ülök melletted válaszra várva. Kérlek, felelj a kérdésemre! Szerettél engem valaha?
- Igen, Legolas. Szerettelek, de sosem ugyanúgy. Néha barátként, néha testvérként, néha pedig szerelemből. Ha apád nem mondta volna, hogy...
- Mit mondott az apám?
- Sosem engedné, hogy a fia egy egyszerű erdőtünde mellett kötelezze el magát. Azt mondta, ne áltassalak, ha nincs remény.
A herceg keze ökölbe szorult a dühtől, de kisvártatva elernyedtek az izmai.
- És te hallgattál rá. - sóhajtotta. - Hát ezért. Most már értem. Ezért nem közeledtél hozzám. Ezért nem mertél gyengéd érzelmeket táplálni.
Hosszú percekig néma csend telepedett kettejük közé, amit végül a tündelány tört meg.
- Legolas, én tudnálak újra úgy szeretni. - Szavai erőtlenek voltak, majdhogynem fájt kimondani őket, de semmiképp sem akarta, hogy barátja szenvedjen.  - Tudnálak szeretni, csak adj időt, hogy meggyógyuljak! Rengeteg dolog kavarog a fejemben, amiket helyre kell magamban tennem. De addig is, számíthatok rád, mint barát?
- Természetesen. - vágta rá gondolkodás nélkül a fiú. - Bármikor.
A két tünde ekkor egymás szemébe nézett. Tudták, a történtek örök kihatással lesznek az életükre, de igyekeztek a jövőre, é a gyógyulásra koncentrálni.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

egyszerűen remek!

(pheobe, 2015.12.27 19:12)

Végre megtortént amire én (valoszinűleg többen is) már az első pár fejezet ota vártunk.Legolas és apja kibékültek,Tauriel és Legolas útja ugynézki hogy jó irányba halad tovább!Remek!!Imádom a romantikus részeket és neked hála megláttam a kőszívű Thranduil mögött az érzékeny és gyengéd énjét is.

IMÁDLAAK !!!!

(Stahma, 2015.08.07 19:31)

Úristenúristenúristen ... most kell egy perc hogy lenyugodjak !!!
Elolvastam ezt a fejezetet és ráragadt a mosoly az arcomraa :)
Bár volt egy kicsi üröm az örömben, hogy Hilvireth nem állandó szereplője lesz a történetnek de akkor iiis <3 BOLDOGSÁÁG ÖZÖN !!!! :) :)

Re: IMÁDLAAK !!!!

(Stahma, 2015.08.07 20:00)

Amúgy külön köszönöm a Thranduil-os részt meg azt hogy kedvenc párosunk is lassan révbe ér (imádom a romantikus jeleneteket szóval jöhet minden én falom ezt a műfajt)
és jól esik hogy "hiányoltál" ha lehet rá ezt mondani .
"A csillagok kísérjenek utadon"

Re: IMÁDLAAK !!!!

( Detti, 2015.08.08 09:28)

:)
Ugyan, nem hagyhattam, hogy kedvenc királyunknak ne legyen része az "élet örömeiben", ráadásul ha ezzel Téged boldoggá tettelek, akkor már milliószorosan megérte. És persze, hogy hiányoltalak, a mi kis "családunk" szerves tagja vagy, ahogy minden más olvasó is, nélkületek nem ugyanaz ez a blog. :D

Halihó!

(Detti, 2015.08.03 21:15)

Hová lett mindenki? Lúthien, Stahma, Thirinion... Tán letértetek a Tünde-útról, és nem lelitek a visszautat? Na de viccet félretéve, most komolyan. Annyira biztosan nem lett szörnyű ez a fejezet, hogy ne lehessen kommentelni; vagy ha mégis, mondjátok meg mi volt a baj vele, mert ez így nem állapot, hogy fogalmam sincs a véleményetekről (tisztelet a kivételnek!).

Re: Halihó!

(Lúthien, 2015.08.05 13:13)

Bocsi Detti, csak idáig nem volt időm elolvasni, és miután elolvastam, vissza kellett térnem a munkába, ezért nem érkezett komment... Na de most! Szerintem naaaagyon jó lett ez a fejezet is, mint a többi, nagyon megszerettem az utóbbi időben Thranduilt, és véégre valahára Legolas is kiöntheti a szívét! Remek!

Re: Re: Halihó!

( Detti, 2015.08.05 13:41)

Szívből köszönöm! Két nap múlva érkezik a folytatás! :D

Ahhhhhhh

(Viki, 2015.07.29 12:58)

Mondjátok van ennél szebb? Két szerelmes egymásra talál, egy apa megbékél a fiával, egy reménybeli pár szerelmet vall egymásnak.Kell ennél több? Jó, igaz hülye kérdés, ugyanis nekem még kellene pár száz könyv a polcaimra, esetleg egy fekete fríz lovacska egy kicsit modern tanyán plusz még Legolas se jönne rosszul,de mivel őt elcsaklizták, beérném valaki mással is. De most hagyjuk az én álomvilágomat! Ez egyszerűen hihetetlen volt! Nem tudtam eldönteni,hogy sírjak vagy boldog legyek. Ja és Detti, van egy kis gond. Miután olvastam a fejezetet rájöttem, hogy az 5. fejezetem egy nagy rakás lótrutyi ezzel szemben, úgyhogy nem tudom mit csinálok vele,de legalább végre volt pár boldog percem a héten. FIGYELEM MINDENKINEK!!!!!Aki csak egy szóval is becsmérelni kezdi ezt a történetet, annak tuti, hogy leharapom az orrát! Üdvözöl sok szeretettel mindenkit Viki.

Re: Ahhhhhhh

( Detti, 2015.07.29 13:23)

Kell több egy ilyen lelkes, hűséges és értékes olvasónál és barátnál? Minden kommentednél, ha olvasom, vigyorgok mint a vadalma, el se tudom mondani mennyire jól esik. :) Az ötödik fejezeteddel adódó problémákat privátban megbeszéljük, de kizárt, hogy olyan szörnyű lenne mint amilyennek leírod. Attól pedig nem kell félnem, hogy valaki büntetlenül szadizza az oldalt; harciasságod Taurielével vetekszik :-D

Re: Re: Ahhhhhhh

(Gabuska028 , 2015.07.31 20:07)

ATYA ÚR ISTEN! Ilyet még a világ nem látott, hogy valaki egy ilyen fantasztikus történetet összehozzon ez valami hihetetlen! Csak annyit mondok így a végén hogy vegigbőgtem az egészet! Ó és még valami nagyon remélem és bízom benne hogy nem a közeljövőben akarod abbahagyni. Egyszerűen IMÁDOM !!

Re: Re: Re: Ahhhhhhh

( Detti, 2015.07.31 21:18)

Szia!
Hűha, nem volt célom senkit megríkatni, de azért örülök, hogy beleélted magad a fejezetbe :).
Én tudom, mennyi rész van még hátra, bár a feltöltések gyakorisága változó, így biztosat nem mondhatok.
Azért aggódni nem kell, az évforduló elvégre itt van a nyakunkon, ha idáig eljutottunk, nincs más hátra, csak előre! :-D

Te jó ég...

(Thirinon, 2015.07.29 22:58)

Mandosra ez, ez ez egyszerűen fantasztikus lett! Ezt a fejezetet a végtelenségig olvasnám... Fantasztikus lett! Főleg a Thranduil, Legolas rèsz. :)

Re: Te jó ég...

( Detti, 2015.07.29 23:16)

Nagyon köszönöm! Ezek szerint megérte rá plusz három napot várni :)

OMG!! *o*

(Trixi, 2015.07.29 14:45)

Úristen, úristen, úristeeeen!! Ezz... szavakba nem önthető ez a fejezet, olyan jó! A történések annyira magával ragadóak hogy lehetetlen abbahagyni az olvasását!! AAAAH! Egyszerűen őrületes!! o.o És Thranduil végre őszinte Legolasszal, meg Tauriel is végre elmondja neki az igazat.... aaaaah egyszerűen őrületes!! A pulzusom az egekben, és nem fogok tudni lenyugodni ameddig nem lesz folytatás!! OMG!!! Mikorra várható az uj rész!!?? :D

Re: OMG!! *o*

( Detti, 2015.07.29 15:48)

Nyugi Trixi, nyugi :). Mély levegő, lélegezz mélyeket. Na. Köszönöm a dicséreteket, Thranduil valóban egy új oldalát mutatta meg, és végre Tauriel is őszintén beszélt az érzéseiről. Új rész pedig... A blog indulásának évfordulóján lesz. :D