Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


26. fejezet

2015.08.07

   Az Öt Sereg csatája óta eltelt tizenöt évben komoly jelentőségű változások zajlottak le a bakacsinerdei királyságban. Mivel a katonák közel egyharmada hősi halált halt, az osztagokat és az egész háborús rendszert újra kellett szervezni, így a Tünde-gárdát is. A régi tagok helyére újakat keresni az őrkapitány feladata volt, azonban senki sem tudta, a királynak mik a tervei Tauriellel, lefokozza, vagy visszaadja neki a régi pozícióját. A választ még ő maga sem tudta, egyelőre nem akart vele foglalkozni, inkább hagyta, hogy a sebesült lány visszanyerje az erejét. A fiával azonban ár nem volt ilyen elnéző, rengeteg feladattal bízta meg az élelmezés megszervezésétől kezdve a szállások kiosztásán át a napi ellenőrzésig. Látta rajta, mennyire fárasztják ezek a dolgok mind fizikailag, mind mentálisan, de képtelen volt egymaga minden terhet a vállára venni, még akkor sem, ha a Hilvireth-szel való álom rengeteg erőt adott neki. Az, hogy újra láthatta, ölelhette, megcsókolhatta asszonyát, meggyőzte arról, hogy van még miért élnie, és az önsajnálaton túllépve rendeznie kell a kapcsolatát Legolasszal. Igyekezett nyitni felé, meghallgatni, figyelni rá; ha valami hibát észlelt, foglalkozni vele és megoldást találni rá. Bár a hercegnek jól esett ez a viselkedés, a változások csak lassan, fokozatosan következtek be, a szokás hatalma ugyanis még mindig erősen élt bennük. Azonban volt valami, amiért Legolas végtelenül hálás volt: az apja ugyanis végre mesélt neki az édesanyjáról. Minden nap megosztott vele egy kicsit kettejük történetéből, amit teljes figyelemmel, áhítattal hallgatott. Úgy érezte, ezzel kicsit közelebb kerül hozzá, és többé nem kell anya nélkül élnie. Sőt, egy alkalommal csak ők ketten ellovagoltak a Tünde-út nyugati bejáratához, ahol a királyné szobra állt. Kevesen tudtak róla, s csak Thranduil lovagolt el hozzá évente egyszer, a halálának évfordulóján. Nem szokott érzelgősködni, ám amikor Legolas remegő kézzel megérintette a szobrot, és azt suttogta: anya; bizony legördült az arcán néhány könnycsepp.

   Gyengének azonban még véletlenül sem akart látszani, a királyság ügyeiben nem ismert tréfát, minden energiáját a helyzet megoldására és a rend visszaállítására fordította. Meg is lett az eredménye, a csata után másfél hónappal ismét nyugalom volt az országban; s már csak egyetlen dologról kellett döntenie: mi legyen Tauriellel. A száműzetését már rég eltörölte, ugyanis rájött, csak ő képes életben tartani a fiát, nélküle elhalványodna, és követné őt Mandos csarnokaiba. Ennek a ténynek a tudatában hozta meg döntését. Magához hívatta az akkorra szinte teljesen felgyógyult tündelányt, és egy hosszú, idegölő beszélgetés után visszaállította eredeti pozíciójába, a gárda élére; azzal a kikötéssel, hogy elég egyetlen kihágás, és lefokozza a határőrzőkhöz. A vörös hajú komolyan vette a fenyegetést, és kissé elfojtotta magában a saját terveit, de mostanában szükség sem volt a különféle harci technikákra, ugyanis az orkok, pókok és vargok legnagyobb része elmenekült az erdőből, és sokáig nem is tértek vissza. Másfél évtizeddel később azonban újra elkezdtek visszaszemtelenkedni az országba, aminek tragikus következményei lettek a kisebb, védtelen falvakra nézve.

   A tünde-gárda a küzdőtéren gyűlt össze, és épp edzettek. Az íjászok a tőlük harminc méterre lévő célokra lövöldöztek, míg kézifegyverekkel harcoló társaik tőlük nem messze párbajoztak, Tauriel pedig körbejárt köztük, ellenőrizve a munkájukat.
- Kapitány! - szólalt meg mögötte egy jól ismert hang.
Megfordult, s ekkor Legolast látta meg felé sétálni, két késével a kezében.
- Legolas uram. - biccentett. - Mi szél hozott?
- Úgy látom, elfoglaltság, legalábbis ellenfél nélkül maradtál. Pótolhatom ezt a hiányt?
- Szívből megköszönném.
Előhúzta két fegyverét, támadóállásba helyezkedett, és már kezdődött is a harc. Hosszúnak ígérkezett, ugyanis ismerték egymás minden gyengeségét és erősségét, a taktikáját, ráadásul az erőviszonyok is egyenlők voltak. Unalmasnak azonban a legkevésbé sem lehetett mondani, ugyanis a két legtehetségesebb harcos mérte össze a tudását és erejét. Tauriel a herceg felé sújtott, ám ő hárított, majd egy mozdulattal mögé került, és kicsavarta a karját. Felszisszent a fájdalomtól, de minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon. Erőteljesen sípcsonton rúgta, mire a fájdalomtól reflexszerűen elengedte, így tovább folytatódott a párbaj. A lány mozgékonyságát kihasználva fürgén cikázott, s néha bizony még Legolast is lenyűgözte az ütések ereje. A kemény támadások ellenére még mindig maradt ereje visszavágni, erősebben és pontosabban, mint társnője, de előnyhöz jutnia még így sem sikerült. Talán negyed órán át küzdöttek így, ám hirtelen azt vették észre, mindenki abbahagyja az edzést, és egy irányba fordul.
A király tartott feléjük.

   A két tünde összenézett, egy pillanattal később pedig felhagytak a küzdelemmel, és Thranduil elé sétáltak. A pillantásából látni lehetett, feladatot szán nekik.
- Uram. - hajtott fejet az őrkapitány. - Történt valami?
- Igen. - bólintott komoran az uralkodó. - Jelentették, hogy az egyik faluból már napok óta senkit sem láttak. Nem adnak magukról életjelet. Attól tartanak, hogy valami történt a lakókkal, de félnek odamenni, hogy megnézzék a helyet.
- Mi lesz a feladatom?
- A gárda élén menj a faluhoz, keress nyomokat, és derítsd ki, mi történt. Én is veletek tartok. Negyed óra múlva a kapunál gyülekezzetek.
- Értettem, uram.
Megfordult, és tekintetével jelzett a többieknek, mire ők a karámokhoz indultak, ő és Legolas szintúgy.
A megadott időre a főkapuhoz lovagoltak, ahol a király már várta őket a szarvas hátán. Ő haladt legelöl, mögötte egymás mellett Legolas és Tauriel, utánuk pedig kettesével a gárdisták. Délnek vették az irányt, s a lány tapasztalatból sejteni vélte, nem sok jóra számíthat. Lélekben megpróbált felkészülni az orkok által okozott pusztítás látványára, ám mikor a falu közelébe érve leszálltak hátasaikról, semmi erre utaló jelet nem találtak.
- A nyomolvasók velem jönnek, és átvizsgálják a terepet. - jelentette ki Thranduil. - A többiek itt várnak Legolasszal.

A négy nyomolvasó, köztük Tauriel a királlyal az oldalán megindult az apó település felé, ám a látványra, ami a szemük elé tárult, nem számítottak.

   Minden teljesen nyugodt volt. A tisztást körülölelő fákon lévő fletekről semmiféle nesz nem hallatszott, a falu teljes némaságba burkolózott. Ez pedig nem sok jót jelentett.
- Gyerünk, keressünk nyomokat! - utasította a gárdistákat a vörös hajú, s ők négyen elkezdték átfésülni a terepet.
A tisztást gaz borította, így csak lassan tudtak haladni, márpedig az alaposság érdekében el kellett felejteniük a sietséget. Sokáig még így sem találtak semmit, ám végtelennek tűnő idő elteltével az egyik férfi rálelt valamire.
- Kapitány! - szólalt meg, és felmutatott egy apró kis tárgyat.
A tündelány odasietett hozzá, és kezébe vette a szerzeményt, megforgatta, szemügyre vette, s csakhamar rájött, micsoda.
- Ez egy fog. - motyogta döbbenten. - Egy varg foga. Farkasok támadtak az itteniekre.
Ez a tény rengeteget segített az események kitalálásában. Immár tudta, mit kell keresnie. Magához hívta a lovaknál maradt gárdistákat, és az ő segítségükkel vargokra utaló jeleket kerestek. Karmolások a fák törzsén, nyilak a földön, szőrcsomók; ezek egyértelmű jelei voltak a farkasok támadásának, s a négy nyomolvasó egy alaposabb vizsgálódás után összerakta a történteket, amit végül Tauriel mondott el a királynak.
- Uram! Végre rájöttünk, mi történt. - kezdett bele. - A falu lakói lenn voltak a földön, amikor a vargok meglepetésszerűen rájuk rontottak. Voltak náluk fegyverek, és felvették velük a harcot, de az ellenség túlerőben volt. Rosszabb esetben megölték a mieinket, de az is lehet, hogy elmenekültek. Lehetnek túlélők.
- Úgy véled, megérné keresést indítani? - vonta fel a szemöldökét az uralkodó.
- A döntés a tiéd, de én úgy vélem, az esetleges túlélők érdekében igen, kellene. - válaszolta némi hezitálás után a vörös hajú.
- És nem csak ő gondolja így. - szólt közbe Legolas. - Ada, ha csak egy kicsi esélye is van, hogy valaki túlélte a támadást, akkor már megérte elkezdeni a keresést.
A férfi látta az elszántságot a tekintetében, így engedélyezte, hogy öt mérföldes körzetben átkutassák a terepet. Az osztag együtt maradt, úgy járta be a körzetet, figyelve minden neszre, mozgásra, vagy életre utaló jelre.

   A keresés lassan már egy órája tartott, eleddig eredménytelenül. A terület legszélén azonban mozgásra lettek figyelmesek egy hatalmas, vastag törzsű tölgy mögül. Nem tudták pontosan, ki az, ám abban biztosak voltak, hogy nem ork, így közelebb merészkedtek. Mikor már csak húsz méterre voltak tőle, hirtelen egy nyíl süvített el Tauriel füle mellett, és állt bele egy mögöttük lévő fába. Az őrkapitány ekkor egy kézmozdulattal megálljt parancsolt az osztagnak, ő maga pedig leszállt Reviáról, és lassan közelített a tölgyhöz. Nem félt, a kilőtt nyíl ugyanis jellegzetes, az erdőtündék által készített volt, amit azonnal felismert, s máris magabiztosabban próbálta előcsalogatni a rejtőzködő személyt.
- Gyere elő! - kérte lágy hangon. - Nem maradhatsz ott örökké.
- Hagyj békén! - ellenkezett a kis szökevény. - Itt maradok!
Azonnal érezni lehetett, hogy egy gyereké a hang, egy kislányé. Magas, kellemes, de egyúttal határozott és makacs is. Tudta, az egyszerű kérleléssel semmire sem megy, így új módszert választott.
- E igazán kár. - mondta sajnálkozva. - Azt kell hinnem rólad, hogy gyáva vagy. Bár, az íjjal egész ügyesen bánsz.
- Úgy gondolod? - A gyermek hangjában izgatottság csendült.
- Kis híján megvágta a fülemet. - felelte a tündelány.
A következő pillanatban a rejtélyes alak előlépett a fa mögül, ki a fényre, a harcosok szeme elé. Sejtésük beigazolódott, valóban fiatal volt, ötszáz telet sem érhetett meg. Alacsony volt, vézna és törékeny. Hosszú, rozsda színér emlékeztető haja lágy keretet adott puha, gyermeki vonásokkal bíró arcának, őzbarna szeme ide-oda cikázott a tizenkilenc katonán, esetleges menekülési utat keresve. Ruhája szakadt volt és elnyűtt, de a sok piszok alatt látszott eredeti, zöldbarna színe. Kis teste megfeszült, íját és nyilait szorosan markolta.
- Hogy hívnak? - törte meg végül a csendet a vörös hajú.
- Ki kérdi? - A kis lelenc nem bízott meg bennük, így jobbnak látta kérdésre kérdéssel felelni.
- Tauriel vagyok, Belchir és Mirian lánya, a Tünde-gárda vezetője. - válaszolta, és biztatóan ránézett.
- Az én nevem pedig Aeril, Daeron és Elaniel lánya. Mit kerestek itt?
- A vargok támadásának túlélőit. Te is abból a faluból származol?
- Igen.
- Akkor velünk kell jönnöd.
- Ugyan miért? - A kislány hangja hirtelen gyanakvóvá vált, a bizalmatlanság csak úgy sütött a tekintetéből.
- Hogy találkozz a királlyal, elmeséld, mi is történt valójában, és hogy találkozhass a többi életben maradottal. - sorolta Tauriel.
- Az képtelenség. - rázta meg a fejét Aeril. - Senki más nem élte túl, csak én.
Az őrkapitányt szíven ütötte ez a mondat. Hatszáz és tizenöt évvel ezelőtt az ő száját is hasonló állítás hagyta el, hasonló helyzetben, hasonló állapotban. Kicsit mintha önmagát látta volna, s ettől szimpatikusabb lett számára a gyermek, s sajnálta, hogy ilyen fiatalon ekkora borzalmakkal kellett szembesülnie.
- Bárhogy is alakul a helyzet, a királynak tudnia kell, mi történt. - jelentette ki. - Gyere, tőlünk nem kell félned. Csak segíteni szeretnénk.
A kislány pillanatokig tanácstalanul egy helyben toporgott, de végül döntött. Kissé félősen megindult feléjük, amit Tauriel egy mosollyal jutalmazott, majd felültette Reviára, ő pedig elhelyezkedett mögötte, s már indultak is vissza Thranduilhoz.

   Miközben lovagoltak, a vörös hajú érezni vélte, amint a kis test hátradől, neki a mellkasának, lélegzete pedig egyenletessé válik. Szegény kicsike, bizonyára szörnyen fáradt, gondolta, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy az kényelmes legyen Aerilnek. Újabb egy óra elteltével visszaérkeztek, leszálltak a lovukról, és félrevonultak, amíg a király kikérdezi az egyetlen túlélőt. Tauriel lesegítette a lóról a kisleányt, aki bizonytalanul, aggódva nézett rá.
- Mit fog velem tenni a király? - kérdezte.
- Nem tudom pontosan. - ismerte be a kapitány. - Valószínűleg el kell majd mondanod, mi történt a faluval.
- És aztán? Mi lesz velem később?
- Az már az ő döntése lesz, kicsi lány.
Meglepte, mennyire előretekintően gondolkodik, semmit sem bízva a véletlenre. Sok idősebb tünde példát vehetne róla.
- Most mindenesetre oda kell, hogy vezesselek hozzá. Gyere, nem olyan ijesztő, mint amilyennek látszik.
Ezzel a halk megjegyzéssel sikerült egy apró mosolyt csalnia az arcára, s máris oldottabbá vált a hangulat, így elindultak Thranduilhoz. Aeril szorosan mellette maradt, és pillanatokkal később megfogta a kezét, engedve, hogy vezesse. Tauriel igyekezett leplezni, mennyire meghökkent ettől az egyszerű gesztustól. Évszázadok óta nem fogta meg gyermek a kezét, szinte el is felejtette, milyen érzés. Mikor meglátták a királyt, bátorítóan megszorította a kezét, majd megálltak előtte és fejet hajtottak.
- Visszatértünk, uram, de fájdalmas hírt hoztunk. - kezdett bele. - Egyedül ez a kislány élte túl a támadást. Mi a szándékod vele?
- Először elmondja nekünk, mi történt, a többit majd meglátjuk. - felelte az uralkodó. - Lépj előre, gyermek! Man i eneth lîn? (Mi a neved?)
- Im Aeril, hîr-nín. (Aeril vagyok, uram.) - A kislány előrelépett, és próbált bátornak mutatkozni. - Mit kívánsz hallani tőlem?
- Azt, ami a faluddal történt, mindent, az elejétől a végéig. Kezdheted.
A kis lelenc vett egy mély levegőt, majd belevágott.
- Két nappal ezelőtt, ebéd után lementünk a földre játszani, a gyerekekkel együtt az egész falu. Minden nyugodtnak tűnt, semmi furcsa nem hallatszott, ám hirtelen vonyítás jött a fák felől, a következő pillanatban pedig tucatnyi varg ugrott a tisztásra, és nekünk rontottak. Voltak ugyan nálunk fegyverek, de alig volt időnk reagálni. Már az első pillanatban többünket megöltek. Mindenhol vér vöröslött, a gyerekek sikítoztak, a felnőttek üvöltöztek harc közben. Anya azt mondta, másszak fel a fletekhez, mert ott már nem bánthatnak. Mikor nem mozdultam, rám kiáltott és meglökött, mire én végre észhez értem, és felmásztam a fára. Bizonyára ezt ő is látta, mert még egyszer felkiáltott hozzám, hogy meneküljek, de utána többé nem hallottam a hangját. Még egyszer utoljára visszanéztem, és akkor... A szüleimet...
Aeril hangja itt elcsuklott, fejét lehajtotta, hogy ne látszódjanak a szemében megjelenő könnycseppek. Szerencséjére a királynak ennyi információ is elég volt.
- Mihez kezdtél ezután? - tudakolta.
- Két napig az erdőt jártam. Vadásztam, és építettem magamnak menedéket a lombok között. Az íjamat pedig néhány óra alatt megtanultam használni, így sikerült életben maradnom. - A lányka hangjából büszkeség csengett ki.
- Nem kis teljesítmény egy ilyen kicsike lánytól. - jegyezte meg az apja mellett álló Legolas.
- Minden tisztelettel, uram. - fordult hozzá Aeril. - De háromszáz és kilencvenkét éves vagyok. Tudok vigyázni magamra.
- Ezt mindannyian elhisszük. - biztosította a király. - Mont menj, nekünk még van dolgunk.
A lány fejet hajtott, és némán távozott.

   Miután hallótávolságon kívülre ért, Legolas újból megszólalt.
- Mit tervezel vele, ada? Mi lesz a további sorsa?
- Velünk nem maradhat. Azt hiszem, keresek egy családot, aki hajlandó felnevelni. Fiatal még, bírni fogja a változást.
- De uram!  - szólt közbe a vörös hajú. - Nem jöhetne mégis velünk, és maradhatna a palotában?
- És mégis mihez kezdenénk egy gyermekkel? Csak útban lenne a katonáknak.
- Nem, ha lefoglaljuk valamivel. Mondjuk, kiképzéssel.
- Hogy érted ezt? - nézett rá kérdőn a herceg.
- Kiképezhetném úgy, ahogy engem tanítottak. A fegyverhasználaton kívül megtaníthatom neki a gyógyítás és a nyomolvasás alapjait is. Ha most elkezdjük, felnőttkorára megszerezheti a szükséges tudás legjavát.
- Aligha hiszem, hogy őrkapitányi teendőid mellett még a lánnyal való foglalkozásra is jutna időd. - mondta Thranduil. - Különben is, nincs négyszáz esztendős. Gyermek még, olyan galibákat okozhat, ami abban a helyzetben és környezetben nem engedhetők meg.
- Vállalom érte a felelősséget! - jelentette ki a tündelány. - Csak kérlek, adj neki egy esélyt!
- Miért viseled ennyire a szíveden a sorsát?
- Mert egy kicsit magamat látom benne. Nem voltam nála sokkal idősebb, amikor a palotába kerültem, a helyzetünk pedig teljesen ugyanaz. Segíteni szeretnék neki.
A király nem válaszolt azonnal, néhány másodpercig hezitált, de végül döntött.
- Rendben van. - bólintott. - Velünk jön a palotába, de a te felelősséged. Minden héten ellenőrizni fogom, mennyit fejlődött, és szemmel fogom tartani. Ha nem okoz bajt, és szorgalmasan edz, a palotában maradhat. Megértetted?

- Igen, uram. Köszönöm.
Tauriel fejet hajtott, majd elindult, hogy megossza a hírt Aerillel.

   A kislányt Revia mellett találta meg, miközben a kanca legelt, ő mellette állt, és a nyakát vakargatta, a közeledő léptekre viszont felkapta a fejét. Teste megfeszült, de amint felismerte au őrkapitányt, otthagyta a lovat, és elé sietett.
- Hogy döntött a király? - kérdezte komoran. - Mit fognak velem tenni?
- Egyelőre velünk jössz, és a palotában maradsz. - felelte, mire először döbbenet, majd tiszta, gyermeki öröm ült ki, Tauriel azonban jobbnak látta, ha a feltételeket is közli vele, így hozzátette. - Ennek azonban ára van. Mondd, szeretnél harcos lenni?
- Mindennél jobban! Bosszút akarok állni a családomért!
- Ahhoz viszont megfelelő tudás is kell. Hogy velünk maradhass, edzened kell és gyakorolnod, hogy egy nap valóban te végezz velük, ne pedig fordítva. Mit gondolsz, kész vagy vállalni az ezzel járó fáradalmakat, lemondásokat és küzdelmeket?
- Igen! Katona leszek, akárcsak a szüleim voltak. De meg szeretnék tanulni más dolgokat is.
- Például?
- Nyomolvasás és gyógyítás. Ez a kettő igencsak érdekel.
- Szerencsére ezekre is meg tudlak tanítani. - Tauriel kedvesen mosolygott. - Ugyanis mindkettőre kiképeztek.
- Valóban? Megtanítsz mindenre? Köszönöm! - Aeril szeme vidáman csillogott, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek a családját két nappal ezelőtt vargok ölték meg.
A boldog pillanatoknak azonban vége szakadt, amikor felharsant az indulást jelző kiáltás. A kislány arca újra elkomorult, mintha az előbbi mosoly sosem terült volna szét az arcán, s ez egy intő jel volt arra, milyen sebezhető és labilis még belül; így a vörös hajú igyekezett megértően és türelmesen bánni vele. Kisvártatva hazaindultak a palotába, maguk mögött hagyva a falut, kis lelencük pedig a múltját.

   Könnyű vágtában viszonylag hamar megérkeztek, s Aeril nagy örömére a lovakkal foglalatoskodtak. Már most feltűnő volt, mennyire szereti őket, és értett is hozzájuk, Revia ugyanis szinte rögtön a bizalmába fogadta.
- A végén még neked is engedelmeskedni fog. - jegyezte meg Tauriel, miközben a déli kapu felé vették az irányt.
Beesteledett, a harcosoknak vacsoraidő volt, ám ő nem volt éhes, és a kislánynak sem volt étvágya.
- Épp eleget ettem a vadonban töltött két nap alatt. - mentegetőzött, ám az őrkapitány gyanította, ennél kissé összetettebb dologról van szó.
- Jobb is, ha korán lefekszel, holnap reggel megtartjuk az első edzésedet, ahhoz pedig szükséged lesz az erődre.
- Mivel fogunk legelőször gyakorolni?
- Az íjjal. Már most ügyesen célzol vele, ha pedig finomítunk kissé a technikádon, tökéletes lesz. Valamelyik szülőd íjász volt?
- Igen, apa mesterien bánt vele. Száz méterről képes volt lenyilazni egy vargot. Remélem, egy nap a nyomdokaiba léphetek.
- Engem majdnem leszedtél, úgyhogy jó úton haladsz.
Halk nevetés tört ki mindkettejükből, de ekkor odaértek Tauriel szobájához. Miközben a vörös hajú betette maguk mögött az ajtót, a kislány alaposan körülnézett, szemügyre vett minden bútort, a falakat és a padlót.
- Itt fogunk aludni. - mondta az őrkapitány. - Sajnos nincs szabad szobánk.
- Nekem ez is tökéletesen megfelel! - jelentette ki Aeril, majd levette a csizmáját, kioldozta a hajfonatokat, megmosakodott, majd aludni tértek.
Ő percek múlva álomba szenderült, ám Tauielnek volt egy olyan érzése, hogy valaki ma még keresni fogja, és nem tévedett. Kis idő múlva kopogás hallatszott, mire felállt, bebújt a csizmájába, és ajtót nyitott. Alig lepődött meg, amikor Legolasszal találta szembe magát.
- Úgy tűnik, találtál magadnak egy védencet. - jegyezte meg, és az alvó Aerilre pillantott.
- A kis „védenc” nem igazán szorul oltalomra, ha harcról van szó. - mosolyodott el halványan a kapitány. - Pláne, ha holnap elkezdünk edzeni is.
- Te magad képzed ki?
- Igen. Harcra, nyomkövetésre és gyógyításra is.
- Rendben, segítek.
Társnője kérdőn nézett rá.
- Kedves tőled, de nincs rá szükségem, egyedül is menni fog.
- A gárda vezetőjeként jóformán minden perced be van osztva, így könnyen előfordulhat, hogy nem marad rá időd, míg nekem igen. Talán nem bízol bennem?
- De igen, bízok, csak... - Próbált valami ésszerű magyarázatot találni, de egy sem jutott eszébe, így kénytelen volt beleegyezni. - Jól van, legyen. Napkeltekor a küzdőtéren találkozunk.
A fiú bólintott, majd megfordult és elment, ám pillanatokkal később a lány még egyszer utána szólt.
- És Legolas! Köszönöm.
Társa csak biccentett, majd befordult a sarkon, eltűnve a tündelány szeme elől, aki ismét az ágy felé vette az irányt, hogy erőt gyűjtsön a holnapi napra.

   Napkeltekor már a küzdőtéren álltak, s érkezésük után pár perccel befutott Legolas is. Mindhármuknál íj volt, Tauriel ugyanis rögtön észrevette, milyen tehetségesen bánik vele, s mivel nem volt más fegyvere, jobbnak látta ezzel kezdeni. Aeril egyik kezében az íját, a másikban a nyilait tartotta, ugyanis nem volt puzdrája, szemét a két felnőttre függesztve várta, hogy bemutathassa tudását.
- Először mutasd meg, hogyan lősz! - kérte az őrkapitány, elkezdve a gyakorlást. - Miután láttam a technikádat, korrigálni tudjuk az esetleges hibáidat, hogy aztán tökélyre fejlesszük a képességeidet. Lőj a farönkre festett célpont felé!
A kislány bólintott, majd egy kivételével átadta nyilait Legolasnak, az utolsót eddig egy mozdulattal a húrra illesztette, kihúzta, célzott, és egy kilégzéssel egy időben elengedte. A vessző süvítve szállt, egyenesen a célkör belülről a második részébe, alig pár centire a középponttól. Látszott, rajta, hogy csalódott önmagában, így a mellette álló herceg igyekezett megvigasztalni.
- Nincs miért elcsüggedned, igazán szép lövés volt. - dicsérte meg. - Apróbb hibákat vétettél csupán, amiket könnyűszerrel kijavíthatunk.
- Miket?
A választ Tauriel adta meg.
- Túl lazán tartod az íjat, így az elmozdul, és nem tud megfelelő kifutást nyújtani a vesszőnek. - magyarázta. - Az ujjbegyeid pedig túl nagy felületen érintkeznek az ideggel, ezáltal módosul a lövés pályája. Érted már?
- Igen. - bólintott a kicsi. - Megmutatod, hogyan javíthatnám ki ezeket?
- Természetesen.
A vörös hajú felvette az alaphelyzetet, és az évszázadok rutinjával kihúzta az ideget, Legolas pedig elmagyarázta, mi hogyan tökéletes.

- Úgy fogd az íjat, hogy a két kar egymással párhuzamosan, függőleges helyzetben álljon, és ne mozogjon. - Kezével mutatta, mire is gondolt. - És bőven elég az ujjperced felével fogni a húrt. Látod?
A herceg, miután ez utóbbit is elmagyarázta, félreállt, hogy tanítványuk láthassa, amint Tauriel lead egy minden tekintetben hibátlan lövést. Szerette nézni, ahogy gyakorol, mindig el tudott veszni a látványában, amit a gyönyörű, kiszámított mozdulatok alkottak. Arra eszmélt fel, hogy a két lány helyet cserélt egymással, s Aeril várakozóan néz rá.
- Figyelsz rám? Újra próbálom!
- Persze, sok sikert! - mosolygott rá bátorítóan, a kislány pedig a látottakat alkalmazva ismét lőtt, ezúttal beletalálva a cél közepébe.
- Sikerült. - suttogta a gyermek, hangjából észrevehetően kicsengett a büszkeség és az öröm. - Eltaláltam a közepét!
- Igen.  - veregette meg a vállát az őrkapitány, és rámosolygott. - Nagyon ügyes vagy, ha ilyen gyorsan fejlődsz. Lőj még párat, hogy szokd az új technikát!
Aeril bólintott, és kilőtt még húsz vesszőt, közben Tauriel felhívta a figyelmét a hibáira, mígnem semmi kivetnivalót nem talált a mozdulataiban.
- Jól van, azt hiszem, végeztünk. - szólt végül. - Igazán büszke vagyok rád. Látszik, hogy van tehetséged az íjhoz.
- Nem kel hozzá sok idő, és a korodat meghazudtolóan, mesterien fogsz bánni vele. - kontrázott a fiú.
- Köszönöm mindkettőtöknek. - Aeril szeme a boldogságtól csillogott. - Tauriel, nem reggelizünk? Kezdek éhes lenni.
- De igen, amúgy is ideje van. Viszlát, Legolas!
- Később találkozunk!
A lányok a palota felé vették az irányt, ám aminthogy társuk hallótávolságon kívülre ért, a kislány megtörte a csendet.
- Legolas miért bámult téged annyira, amikor kilőtted a nyilat? - kérdezte.
- Észre sem vettem, hogy figyelt. - vallotta be a vörös hajú. - De nem tudom, miért. Ötletem sincs.
- Biztosan?
- Egész biztos. De most ne ilyen apróságokkal törődjünk, elvégre előttünk az egész nap, mással kell foglalkoznunk!

 

   Mivel Aeril tegnap evett utoljára, akkor is csak egy halat tudott kifogni a folyóból, alaposan megreggelizett, a bőség zavarában először azt sem tudta, mit válasszon, de végül egy alma, és két szelet kenyér mellett döntött, amit jóízűen el is fogyasztott.
- Amikor idekerültem, én is ugyanígy tettem. - mosolyodott el az emlékek hatására Tauriel. - Csak ámultam, mennyi minden van itt.
- És reggeli után mit csináltál? - kérdezte a kicsi, miután lenyelt egy falatot.
- Legolas körbevezetett a palotában, megmutatta, mi hol van, hogy jobban tudjak tájékozódni. Lehet, hogy veled is ezt kellene tennem.
- Bejárjuk a palotát? Tetszik az ötlet! Induljunk máris!
- Előbb edd meg a kenyeret, utána ígérem, megyünk.
Így is lett. Reggeli után, mivel nem volt semmi dolga, az őrkapitány fentről lefelé bemutatta neki a palotát. Megmutatott neki minden folyosót, különösen kiemelve a sötét, szűk kis sikátorokat, amikben remekül el lehetett bújni, és alkalmasak voltak arra, hogy egyik helyről gyorsan eljussanak a másikba. A kilátó nyűgözte le legjobban Aerilt, olyannyira, hogy sikerült rávennie társát, hogy egy kicsit ott maradjanak.
- Amit most látsz, az a Bakacsinerdő északkeleti része, és a Magányos Hegy. Tiszta időben még Suhatag is látszik. - tette hozzá a vörös hajú.
- Suhatagot a romokból építették újjá a törpök és az emberek igaz? És a Hegyben most Vaslábú Dáin uralkodik, míg Tóvárosban Bard király. Ó, és egy Smaug nevű sárkány megtámadta a taviakat, és elpusztította a várost. - csacsogott a leányka. - És volt egy csata is, amit csak az Öt Sereg Csatájaként emlegetnek. A tündék, törpök és emberek összefogtak az orkok és koboldok ellen, aztán jöttek a sasok, és megnyertük a csatát, de nagy veszteségeink lettek. Jól mondom?
- Igen, kicsi lány. Úgy tűnik, igencsak tájékozott vagy a közelmúlt eseményeit illetően.
- A szüleim rengeteget meséltek róla, néhányszor úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna. Te is harcoltál?
Nem tudja, döbbent rá az őrkapitány. Nem ismeri az áruló katona, és az őt segítő herceg történetét. De jó is ez így.
- Természetesen. - bólintott, s remélte, nem kérdez többet.
Sajnos nem így lett.
- Vaslábú Dáin valóban erdei manónak nevezte a királyt? - kérdezte, szemében pajkos csillogással.
Bár ő maga nem volt ott, tudta a választ, Gwilnisék ugyanis elmondták neki, hogy jobb kedvre derítsék.
- Igen, nekiállt sértegetni Thranduilt, sőt, megfenyegette, hogy kettészeli a csinos kis fejecskéjét. - felelte, és az ő ajkán is megjelent egy kaján vigyor.
- Nem hittem volna, hogy él Ardán olyan teremtmény, akinek van bátorsága megfenyegetni őt. Kész csoda, hogy nem végzett vele ott helyben.
- Ugyan! Az urunk nem pazarolja az erejét egy kövér, ronda, harci disznón utazó törpre.
- Harci disznó? - vonta fel a szemöldökét Aeril. - Ez csak valami tréfa, ugye?
- Az igazat mondom. Dáin valóban egy disznó hátán jelent meg a csatatéren, és olyan büszkén ült rajta, mintha egy meara lovasa lenne.
Ekkor mindkettejükből kitört a nevetés, s valahányszor újra elképzelték a disznagoló törp-királyt, kacagniuk kellett. Tauriel hosszú idő óta nem érzett ilyesmit, ilyen szívből jövő vidámságot, s mikor védencére nézett, örült, mert gyermekként viselkedett, aki gondtalanul él, és nem kellett végignéznie a szülei halálát.
Varázslatos pillanatok voltak.
- Apropó, varázs. - kapott a gondolaton Tauriel. - Hallottál már a tündéket védő mágiáról?
- Nem, még csak hírből sem. Mesélsz róla?
Az őrkapitány bólintott, s belekezdett a palotát, annak környékét, a Tünde-utat védő és a többi apró varázslat ismertetésébe, majd folytatták a palota körbejárását, amivel el is ment a délelőtt.

   Napközép után úgy döntött, elmennek gyógynövényeket szedni, és egyúttal felméri, mennyit tud róluk a kislány. A helyzet kísértetiesen hasonlított arra, amikor Galaeth vitte el őt, hogy megkapja élete első gyógyítás-leckéjét; s remélte ugyanolyan jó tanár lesz, mint a nővére.
- Van bármiféle alapismereted a gyógyításról? - tudakolta, mikor már Revia hátán ültek.
- Egy kevéske csak. A falumban éltek gyógyítók, és ha a felnőttek vadászni vagy harcolni mentek, ott voltam a közelben mikor előkészítették a növényeket, és néha a sebesültek ellátásánál is.  - válaszolta Aeril.
- Remek, így könnyebben megy majd a tanulás. Habár, most csak gyógynövényeket gyűjtünk, és azokat kel felismerned.
- Vágtatva gyorsabban odaérünk.
A vörös hajú biccentett, s galoppra ösztökélte a lovat, így röpke fél óra múlva meg is érkeztek. Ugyanennyi időt szántak arra, hogy megkeressék a közelben található gyógynövényeket, s ez idő letelte után elkezdték számba venni őket. A kislány nagyon ügyesnek bizonyult, Tauriel hatféle szerzeményéből ötöt felismert, s ebből négynek a gyógyhatásait is el tudta mondani, amiért nagy dicséretet kapott. Ezután kis vászontasakokba helyezték őket, majd hazaindultak. Mikor egy szamócás mellett haladtak el, jó pár tucat gyümölcsöt leszakítottak, és útközben ebéd gyanánt elfogyasztották.
Visszatérésüket követően az ispotályba mentek, hogy ott előkészítsék őket a felhasználásra. A hasznos részeket leválasztották a többitől, és a fajtájuknak megfelelően foglalkoztak velük, közben Tauriel megmutatta védencének, minek hol a helye, és az alapvető tartósítási technikákat is elsajátíttatta vele. Megérte órákat rászánni, a végére ugyanis már csukott szemmel is megtalálta volna a pitypanglevelek helyét, és rostokra tudta szabni bármelyik növény levelét.

- Jól van, szerintem mára ezzel eleget dolgoztunk. - jelentette ki az őrkapitány, miután elrakodtak. - Ideje pihenni.
Így is tettek, a délután hátralévő részében a közeli erdőrészben sétáltak, beszélgetve, a régi időkről mesélve, végül pedig felmásztak egy fára, és annak legfelső, de még nem életveszélyesnek ítélt ágain folytatták tovább.
- Mióta ismered Legolast? - kérdezte hirtelen a kicsi.
- A palotába kerülésem óta, vagyis hatszáz és tizenöt esztendeje. - hangzott a válasz.
- Hű! És azóta barátok vagytok?
- A helyzetünk ennél kissé komplikáltabb. Gyermekkorunkban semmi akadálya nem volt annak, hogy barátkozzunk. Néhányszor persze voltak veszekedések, de ezeket tisztáztuk, így egy-két napnál tovább sosem maradtunk haragban.
- És mi lett később?
- Legolast harcossá avatták, a király pedig az északi határra küldte, hogy ott szerezzen gyakorlatot. Messzire kerültünk egymástól, az én avatásom után még inkább, de a szeretet összetartott minket. Semmi sem tudta szétszakítani ezt a kapcsot, legalábbis úgy hittem.
- Történt valami, ami miatt véget ért a barátságotok?
- Úgy is mondhatjuk. - felelte óvatosan a tündelány.
Nem akart még arról beszélni, arról a zivataros, mennydörgésekkel tarkított éjszakáról, amikor Galaeth-t kínzásnak vetették alá az orkok, ő pedig csak utána talált rá, és szabadította ki. Képtelen volt szóba hozni a tragédiát, kis társa azonban erősködött.
- Mi volt az? Veled történt, vagy valaki mással?
- Egy számomra végtelenül fontos személlyel.
- Kivel? És... - A leány már nem tudta befejezni.
- Aeril! - vágott közbe Tauriel. - Kérlek. Nem akarok erről beszélni. Túl közeli még a gyász.
A gyermek az ajkába harapott, majd pillanatokkal később bólintott.
- Rendben. Ne haragudj, amiért erősködtem, többé nem hozom fel ezt a témát. - ígérte.
- Köszönöm, kicsi lány. Valamikor majd, ha készen állok rá, beszélni fogok róla.
Aeril ekkor minden figyelmeztetés nélkül megölelte, megerősítve bocsánatkérését, ő pedig visszaölelt, és percekig így maradtak. Mikor azonban látta, a Nap lemenőben van, rögtön észbe kapott.
- Az edzés! Gyere, ha elkésünk, Legolas nem fog örülni!
Fél perccel később már rohantak is a küzdőtér felé.

   Így telt hát el Aeril első napja a palotában. a kislány hamar hozzászokott új életéhez, és teljesen beilleszkedett. Sosem volt láb alatt, ha Tauriel vagy Legolas nem ért rá vele foglalkozni, egyedül is remekül múlatta az időt, de sokszor előfordult, hogy a többi harcossal edzett, vagy épp beszélgettek vele. Gyorsan megkedvelték az egyenes jelleme, barátságos, tisztelettudó viselkedése és gyermeki játékossága miatt; az idősebbek azt mondogatták, mintha Tauriel fiatalkori mását látnák maguk előtt. Az őrkapitányt kezdték egyre inkább Galaeth-hez hasonlítani, mind harci, mind vezetői képességekben, a viselkedésében, de még inkább az Aerilhez fűződő kapcsolatában. Ahogy Galaeth védelmezte őt, amikor idekerült, most ő is ugyanezt tette vele, s bár nem mondta ki hangosan, mindenki tudta: aki a kislányt bántja, azon ő fog bosszút állni.
Voltak azonban olyanok, akiket még ő sem tudott megfélemlíteni. Mivel őt sem szerette mindenki, kis védencében csak egy eszközt láttak, akit ellene fordíthattak, vagy akivel sebezhetővé tehették őt.  Gyűlölőinek egy kis csoportja az előbbi megoldás mellett döntött, s egy nap kihasználták azt, hogy őrkapitányi teendői miatt egész nap az erdőt kellett járnia, s távollétében beszélgetést kezdeményeztek Aerillel. A palota egy kisebb, kevésbé látható folyosóján leltek rá, és ott is beszéltek vele.
- Mondd csak Aeril, jól ismered Taurielt? - kérdezte egyikük.
- Igen. - felelte azonnal a gyermek. - Sokat mesélt magáról, szinte olyan nekem, mint a testvérem.
- Valóban? Akkor bizonyára sokat tudsz a testvéred múltjáról is. Arról, milyen élete volt, mielőtt téged megtalált volna. - pontosított egyik társa.
- Hát... Nem, a múltjáról keveset beszélt. - ismerte el a kislány.
- És nem foglalkoztat hogy mi ennek az oka?
- Egy kicsit igen, de nem erőltettem a témát, mert láttam rajta, hogy fáj neki erről beszélni.
- Fáj neki? - nevetett fel színtelenül a harmadik. - Ugyan, erről szó sincs. Az igazság az, hogy szégyelli a tetteit, és nem akarja, hogy tudomást szerezz a nem ép makulátlan múltjáról.
- Nem épp makulátlan? Hogy érted ezt? Mit tudsz te róla?
- A jelek szerint többet, mint te. De sebaj, majd én mesélek neked. Garantálom, hogy érdekes lesz.
Meg sem várta, mit reagál a kislány, már bele is kezdett.
- Kár, hogy nem mondta el a másfél évtizedes tetteit. Tudod, a király megbízott benne, minden más hadvezérénél jobban, ám ő elárulta őt, és a parancsát megszegve egy törp után indult, hogy megmentse egy mérgezett nyíl ütötte sebtől, ami a halált jelentette volna számára. A nép és a birodalom ellenségeit választotta a kötelessége és a szolgálat helyett, vezető nélkül hagyta a gárdát, sőt, valahogy azt is elérte, hogy Legolas herceg vele tartson. Teljesen megbontotta a rendet, csakhogy megóvja az ellenségeinket. Egyedül küldte harcba Legolast az orkok ellen, míg ő a biztonságos házban enyelgett egy törppel! Ott voltak, amikor a sárkány elpusztította Tóvárost, és utána Tauriel azt hitte, megmenekül, csakhogy nagyot tévedett. Egy hírnök haza akarta hívni a herceget, s mikor őt is vele találta, elmondta neki a király döntését. Thranduil száműzte az egykori őrkapitányt.
- Nem! - Aeril szeme tágra nyílt a döbbenettől. - Nem! Lehetetlen! Ő sosem tenne ilyet!
- Azt hiszed? - A másik férfi szája gúnyos vigyorra húzódott. - Akkor menj, és kérdezd meg őt magát! Mi ugyan több gaztettét nem fogunk a szájunkra venni. Nem szennyezzük be vele magunkat.
Választ sem várva otthagyták a döbbent kislányt, ám harmadik társuk még hátraszólt.
- Ha beszélsz vele, tudakold meg azt is, ki volt Galaeth!
Aztán eltűntek.

   Aeril teljesen összezavarodott. Miről beszéltek ezek? Tauriel valóban áruló lenne? Igazat mondanak, és fogadott testvére tényleg a herceg életét kockáztatta? Képes lett volna a halálba küldeni a legjobb barátját? Semmit sem értett. Lehet, hogy csak gonoszkodni akarnak vele, mert nem kedvelték; de mi van, ha igazuk van? Tauriel tán nem is az, akinek mondja magát? Össze volt zavarodva, nem tudta, kinek higgyen és kinek nem, túl sok volt neki, amit elmondtak, azonban kétségek közt sem akart őrlődni. Elhatározta, ha ma a nővére hazatér, alaposan kikérdezi, és megtudja, valóban igazak-e az őt ért vádak, vagy csupán pár haragosának rágalmai.
Az őrkapitány az éjszaka első felében tért vissza, kimerülten, de eredményesen, a négy óriáspók fészket elpusztította, ezáltal teljesítette a megbízást. Alaposan elfáradt, másra sem vágyott, csak egy puha ágyra, és egy kiadós alvásra. Amikor belépett a szobájába, arra számított, hogy kis védence már az igazak álmát alussza, így igencsak meglepődött; ugyanis tökéletesen éber volt, és a falnak dőlve, felhúzott térdekkel ült, szemmel láthatóan rá várva.
- Miért nem alszol?  - kérdezte, miközben lepakolta a fegyvereit.
A gyermek habozott egy kicsit, nem volt biztos benne, hogy bölcs dolog lenne most belekezdeni, ám félt, hogy több lehetőség nem adódik rá, így döntött.
- Miért nem mondtad, hogy egyszer má száműztek?
A vörös hajú mozdulatlanná dermedt, még a lélegzete is elakadt. Nem. Lehetetlen. Honnan tudta meg? Ki mondta el neki?

- Aeril, figyelj rám. - kezdett bele halk, remegő hangon, de félbeszakították.
- Azt hittem, bízunk egymásban, erre mit kell megtudnom?! Hogy a fogadott nővérem egy közönséges áruló! - A lányka hangjában nem dühöt, sokkal inkább csalódottságot lehetett kivenni. Felállt az ágyról. - Miért nem beszéltél erről soha?
- Hidd el, én el akartam mondani! Idővel elmeséltem volta, de ez nem ilyen egyszerű! Túl sok a fájdalom. Nem kérheted tőlem, hogy ilyen hamar már beszéljek róluk.
- Ahogy te se kérheted tőlem, hogy mindezt szó nélkül hagyjam. Én meséltem neked az életemről, még a szüleim haláláról is! Te viszont még erről sem vagy hajlandó beszélni! Sem arról a nőről!
- Kiről?
- Akit úgy hívnak, Galaeth!
Galaeth.
A lányból minden harci kedv elszállt. Oly sok éven át senki sem ejtette ki előtte a nevét, és tessék, most itt, így, és pont tőle kell újra hallania. Számára véget ért a vita, vetett rá egy utolsó pillantást, majd megfordult, és szó nélkül elhagyta a helyiséget.
- Tauriel, várj! Hová mész?
De az ajtó ekkor már csukva volt.

   Semmi sem érdekelte, hogy ki látja vagy hallja, üres tekintettel meredt maga elé, s csak akkor tért vissza belé némileg az élet, amikor bekopogott az ajtón. Őszintén remélte, hogy még ébren lesz, vagy ha nem, akkor sem lesz túl morcos hangulatban. Szerencséje volt, ugyanis fél perccel később kinyílt az ajtó, és egy álmos, kócos hajú tünde alakja tűnt fel. Nem a szokott, nappali ruháját viselte, hanem egy világoskék, lágy esésű selyeminget, és hozzáillő nadrágot, s eme öltözet finoman kirajzolta tökéletes izmait, amik most csak még szembeötlőbbek lettek, ráadásul kiemelte szeme gyönyörű színét is.
- Bizonyára nyomós okod van rá, ha ilyenkor zavarsz. - mondta Legolas, ám aminthogy kipislogta az álmot a szeméből, és meglátta az arcára kiülő kétségbeesést, teljes figyelmét neki szentelte. - A valákra, mi történt veled? Gyere be gyorsan!
Miután betette maguk mögött az ajtót, ismét felé fordult, s a látványtól összeszorult a szíve. Társnője a sírás határán volt, tisztán látszott rajta, mennyire zaklatott, de csak elképzelni tudta, milyen viharok dúlhatnak a lelkében.
- Most pedig mondd el, mi történt? - kérte, és szembeállt vele. - Mitől gyengültél ennyire el?
- Aeril tud a száműzetésemről. - válaszolta halkan a lány. - Valaki elmondta neki a tizenöt évvel ezelőtt történteket. És tud Galaeth-ről is.
- Tessék? Róla is? De hogyan? - A herceg feje csak úgy zsongott a kérdésektől.
- Fogalmam sincs, de nem is ez a legnagyobb baj. Elkezd majd kérdezősködni, tudni akarja, mi történt, hogy mi igaz és mi nem, és hogy ki volt Galaeth. - sorolta a vörös hajú. - Nekem pedig válaszolnom kell.
- Amire még nem állsz készen. - folytatta a gondolatmenetelt a barátja. - Vagy legalábbis ezt gondolod.
- Pontosan tudom, hogy még nem állok készen megnyílni. Még nem.
- Nem állsz készen, vagy nem akarsz? Nézd Tauriel, az, hogy a gyász miatti fájdalmadban képtelen voltál erről beszélni, egy dolog. De most, sok évvel később inkább az akaratoddal van a baj. Erős lánynak ismertelek meg, aki minden fájdalmon felül tud kerekedni, most azonban pont az ellentettjeként viselkedsz.
- Legolas, én.... - próbált mentegetőzni, de a fiú közbevágott.
- Mikor lesz legközelebb kimenőd? - kérdezte ellentmondást nem tűrően.
- Holnap.
- Remek. Holnap elviszed magaddal Aerilt, és az elejétől a végéig el fogod neki mondani a történetet, és válaszolsz az összes kérdésére. Megértetted? - Mivel nem érkezett válasz, a vállánál fogva megragadta, és enyhén rászorított, hogy nyomatékosítsa szavait. - Megértetted?
- Igen, felfogtam. - bólintott a lány, mire társa lazított a szorításán.
- Bocsáss meg, amiért durva voltam. - suttogta, és gyengéden masszírozni kezdte a vállát.
- Ugyan! Megérdemeltem, és talán szükségem is volt rá.
Néhány pillanatig csend telepedett meg közéjük, amit a tündeherceg tört meg.
- Itt maradsz aludni? - kérdezte, mire társnője megrökönyödve nézett rá, így pontosított. - Te alszol az ágyon, én pedig leköltözök a földre. Nem hiszem, hogy most vissza kéne menned a szobádba.
- Rendben van, maradok. - döntötte el. - De Legolas, az ágyad kétszemélyes, mindketten elférünk. Felesleges lenne a földön kuporognod.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen. A valákra, hát nem barátok vagyunk? Ennyit igazán megtehetünk.
A szőke nem akart tovább ellenkezni, inkább visszabújt az ágyba, csak ezúttal a bal oldalára, míg a jobb oldalt Tauriel foglalta el. A két tünde hamar elaludt, egymás felé fordulva, betakarózva, mint hatszáz évvel ezelőtt, gyermekkorukban.

   Másnap reggel, mikor felébredt, Legolas már elment, s csak egy rövid üzenetet hagyott hátra. „Mondd el neki az igazat, és akkor te is megkönnyebbülsz.” Ez a pár szó állt csak rajta, a tündelány mégis ezek szerint cselekedett. Kihasználva a kimenő adta szabadnapot, magával vitte Aerilt, és egy hosszúra nyúló erdei lovaglás keretében beszámolt neki mindenről, ami múltja „sötétebb” részéhez tartozott. Beszélt Galaeth-ről, arról, hogyan veszítette el; a Legolasszal való összeveszéséről; a törpökről; Kili megmentéséről; a veszélyekről, amiket Legolas oldalán állt ki; a harcról Bolggal; a hideg éjszakáról Suhatagban; a hazatérésről, és mindenről, ami kettejük találkozásáig történt. A kislány bebizonyította, mennyire jó barát, ugyanis figyelmesen végighallgatta, nem szakította félbe, s csak akkor tett fel kérdéseket, mikor végzett a beszéddel. Mikor pedig látta, hogy vigasztalásra szorul, szorosan megölelgette, és bocsánatot kért tőle, amiért olyan lehetetlenül viselkedett vele tegnap este. Mostanra minden haragjuk elszállt, a megértés és az együttérzés vette át a helyét. Aeril megnyugodott, hogy fogadott nővére nem egy áruló, Tauriel pedig azért, mert nem tartja őt annak. De számára még ennél is nagyobb jelentőséggel bírt, olyan érzés kerítette ugyanis a hatalmába, ami már sok tíz éve elkerülte.

   A lelke megszabadult a terhektől.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ez egy fantasztikusan jó sztori

(Lilla, 2016.03.11 21:11)

Csak most találtam rá ,de ez felért egy utazással a mennybe! Remélem nem hagyod abba és folytatod. Nagyon örülnék neki, mivel most már nem tudok elszakadni a telefontol, chromtól és az oldaltol sem. Csak így tovább! És FOLYTATÁST!

Re: Ez egy fantasztikusan jó sztori

( Detti, 2016.03.13 01:11)

Szia Lilla!
Nagyon örülök, hogy ennyire élvezed a történetet, az olvasóinak dicsérete mindennél többet számít :)
Az Egy tündelányról azonban egy befejezett történet. Bár mondtam párszor, hogy majd írok kiegészítő novellákat, ezek még váratnak magukra :/
Mindenesetre köszönöm a hozzászólásod, és kellemes olvasást kívánok! ;)

Szavazook

(Fanni, 2015.08.10 11:03)

Boldog oldalévfordulót!!:) Nagyon szeretem a történetedet,egyszerűen fantasztikus*.* Alig várom,hogy mi lesz a Legolas-Tauriel párossal:D
Ui:én is a "civilesre" szavazok:))

Re: Szavazook

( Detti, 2015.08.10 16:44)

Köszönök mindent, Fanni, a köszöntőt és a dicséretet is. Szavazatoddal 3-0-0 az állás :-D

Re: Re: Szavazook

(Fanni, 2015.08.13 12:00)

És mikor lesz új fejezet/új menüpont?
Már nem bírok várni:DD

Re: Re: Re: Szavazook

( Detti, 2015.08.13 16:00)

Holnap teszem fel a 27-es fejeztet, a menüpont pedig szerdától lesz olvasható, szombattól keddig ugyanis nem leszek itthon.

Hohóóóó

(Viki, 2015.08.09 21:44)

Ciao ma bella! Come stai? Questa sezione era incredibilmente buono! E 'stato un buon italiano dopo aver letto questo. Continuate così e venire a chiacchierare, che hanno da dire molto, e un paio di dettagli interessanti.

Re: Hohóóóó

( Detti, 2015.08.09 21:53)

És megtörtént amitől féltem. Viki VALÓBAN átment olaszba :'). Mindenki, Google Fordítót és szótárakat elő, fordítsuk le az első olasz kommentet! :D

Következő szavazat

(Lúthien, 2015.08.08 14:27)

Még nem sikerült elolvasnom a fejezetet, ezért nem tudok most véleményt nyílvánítani, de szavazni tudok. Nekem is az a szimpatikus, hogy pár szót írsz magadról, mint ,,civil". :)

Re: Következő szavazat

( Detti, 2015.08.08 21:33)

Rendben, immár két szavazat a bemutatkozásnak!

Boldog oldalévfordulót! :)

(Thirinon, 2015.08.07 18:28)

Nagyon jó lett ez a rész is, Aeril nagyon szimpatikus kislány, csak túlságosan kíváncsi... :D Mégegyszer boldog oldalévfordulót! :)

Re: Boldog oldalévfordulót! :)

(Thirinon, 2015.08.07 18:31)

,,Az egyik verzióban írnék pár szór magamról, mint "civil"" nekem ez tetszene. :)

Re: Boldog oldalévfordulót! :)

( Detti, 2015.08.08 09:31)

Köszönöm szépen, és reméltem, hogy Aeril karaktere tetszeni fog. Direkt úgy alkottam meg, hogy szimpatikus legyen, egy kisgyerek, aki színt visz a palota hétköznapjaiba. :)
És egy szavazat a bemutatkozásomnak, szóval eddig ez vezet.
:D

Re: Re: Boldog oldalévfordulót! :)

(Thirinon, 2015.08.08 18:24)

:D

Calo anor na ven !

(Stahma, 2015.08.07 19:47)

Detti amikor azt mondtad lesz aki pótolja Galaeth-t nehezen akartam hinni neked ... de most :) Aeril kárpótolt minden szenvedésért :D
és amikor leírtad a jellemét de ja vu-m lett mintha újrakezdted volna a történetet a történetben :) IMÁDOM úgy ahogy van !
Jajj és nagyon várom már hogy mi fog még történni a Legolas-Tauriel párossal !!! Cuio vae !

Re: Calo anor na ven !

( Detti, 2015.08.08 09:36)

Aerillel kapcsolatban az volt a célom, hogy szeressétek, és olyan legyen Taurielnek, mint egy kistestvér, és az első célkitűzést úgy látom, elértem :). S hogy me lesz a Legolasszal és Tauriellel? Hamarosan meglátod, ahogy Aeril sorsát is, a következő néhány fejezetben sok szó lesz róla :D

Re: Calo anor na ven !

( Detti, 2015.08.08 10:00)

Ui.: Melyik új menüpontot szeretnéd, hogy először feltegyem?