Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


27. fejezet

2015.08.14

   Az elkövetkező harminckét esztendőben Aeril a palota életének meghatározó részévé vált. Mindenki ismerte, s a legtöbben szerették, s Tauriel védenceként a megfelelő tisztelet is kijárt neki. Ennek még az is volt az oka, hogy szent céljául tűzte ki, hogy harcos lesz belőle, s ezért bármire kész volt. Kőkeményen edzett, igyekezett mind az íj, mind a kések használatát tökéletesen elsajátítani, így a napi két edzés mellett, ha csak tehette, terepen is kipróbálta magát. Gyakorta ment vadászni, ahol igencsak eredményesen szedte le a madarakat, kisebb emlősüket, de néha még egy-egy őzet vagy vaddisznót is. Az állatokat a nyomok alapján lelte meg, a nyomolvasás-kiképzésen tanultakat ugyanis csak terepen lehetett igazán alkalmazni, s ezt ő is tudta. Mivel korábban, amikor még a falujában élt, szórakozásból követett nagyvadakat, így volt némi előképzettsége, ami nagyban megkönnyítette a dolgát. Jeleskedett még a gyógyításban is, gyakorta ott téblábolt az ápolók között, és igyekezett ellesni a különféle praktikákat, de legjobban a gyógynövényekhez értett, szinte az összessel megismerkedett, tudta, hol és mikor nőnek, le tudta rajzolni őket, s kívülről fújta a felhasználási módokat. Hasznát is vette ennek a tudásnak, ugyanis jó ideig csak mint gyógyító tudott érvényesülni, mivel Tauriel nem volt hajlandó magával vinni az őrjáratokra. Ennek oka az volt, hogy a kapitány féltette a kislány életét, attól tartott, hogy egy őket ért rajtaütésszerű támadást nem élne túl; az orkok ugyanis azonnal kiszúrják a sebezhető áldozatokat, és legelőször ezekkel végeznek. A lány tudta, Aeril könnyű célpont lenne, így inkább a palota biztonságában hagyta, ha a gárda feladatot kapott. Még hosszas unszolással, könyörgéssel, és ígéretekkel sem lehetett jobb belátásra téríteni, így a lányka enyhén szólva drasztikus megoldást választott.

 

   A gárdisták már mind összegyűltek a főkapu előtt, fegyvereikkel a kezükben, harcra készen, indulásra szólító parancsot várva. Kapitányuk azonban akkor nem velük foglalkozott, figyelmét egy vörösesbarna hajú, fiatal gyermek kötötte le, aki mindenáron velük akart maradni a küldetésük során.
- Igenis tudok vigyázni magamra! - jelentette ki a lányka. - Nem kell engem félteni!
- Te csak azt hiszed. - hűtötte le Tauriel. - Egy, a területünkön kószáló orkhordát lemészárolni nem gyerekeknek való feladat.

- Én nem vagyok gyerek! - A kislány szemmel láthatóan megsértődött.
- Kikhez képest nem vagy az?- Idősebb társa felvonta a szemöldökét. Nem érkezett válasz, hiszen húga is jól tudta, a több ezer éves katonákhoz képest ő csak olyan, mint a vadvirág a bükkfa tövénél. - Aeril, meg kell értened, hogy ez még a szokottnál is veszélyesebb küldetés. Ha rajtunk üt az ellenség, szerinted mi lenne veled?Nincs annyi tapasztalatod, hogy épségben megússz egy ilyen támadást. Sajnálom.
- Sokra megyek vele, mondhatom. - A gyermek morcosan nézett rá. - Meglásd, egy nap, amikor veletek megyek, annyi orkot fogok megölni, hogy külön máglyát kell nekik majd gyújtani!

- Biztos vagyok benne, hogy így lesz. De most indulnunk kell. Este találkozunk, kicsi lány.
- Rendben, viszlát!
Amint a vörös hajú megfordult, és elindult az osztag felé, a gyermek futásnak eredt, s a déli kapu felé vette az irányt.
- És Aeril! - szólt utána még egyszer az őrkapitány, mire megtorpant. - Nem tegyél semmi őrültséget!
A lányka bólintott, majd tovább szaladt, Tauriel pedig a gárda élén a portyázó orkok keresésre indult.
A csapat magasan képzett nyomolvasóinak hála napközépre már rá is leltek a betolakodókra, s percek múlva kibontakozott a küzdelem. Az ellenség létszáma a lány legóvatosabb becslése szerint is legalább húsz fő volt, ráadásul jól megtermett, harcra tenyésztett orkokból állt, így közel sem volt egyszerű legyőzni őket. Az pedig, hogy még íjászaik is voltak, csak rontott az esélyeiken. A szerencséjüknek köszönhették, hogy eddig még senkit sem ért találat, de tudták, csodának kell történnie, ha sértetlenül meg akarják úszni. A csoda végül egy alig ötszáz éves kislány képében jelent meg, aki halált megvető bátorsággal felállt egy fa gyökerére, s megcélozta az egyik ork fejét.
- Itt vagyok, férgek! - kiáltotta, majd kilőtte a nyilat, ám ebben a pillanatban már tucatnyi vessző süvített felé, ezek elől azonban fürgén elugrott, de a nyílzápor továbbra is felé irányult.
A horda teljesen megfeledkezett a többi tündéről, így azok, kihasználva ezt a hirtelen jött előnyt, erőteljesen rájuk rontottak, és egymás után kaszabolták le a ronda, fekete testeket. Hamarosan már egyik sem élt. A gárdisták nekiláttak máglyát gyújtani a hullákból, míg Tauriel a rejtélyes kis íjásszal foglalkozott.
- Aeril! - mondta parancsoló hangon. - Gyere ide. Most.
A lányka szó nélkül előkullogott a fák mögül, de pillantásában semmi megbánás nem volt. Nővére komótos tempóban felé lépdelt, és megállt pontosan vele szemben. Farkasszemet néztek.
- Nagyon szívesen. - törte meg a csendet a gyermek. - Máskor is.
A vörös hajú ekkor minden előjel nélkül átölelte, és megveregette a vállát.
- Te kis buta. - suttogta a fülébe. - Igazán szép teljesítmény.
A kislány csak mosolygott, hisz tudta, innentől nyert ügye van.

 

   Aeril azóta a Tünde-gárdával járt orkokat, pókokat és farkasokat ölni, vagy épp őrjáratra menni. Tauriel vigyázó szemei alatt tanult és fejlődött mindhárom téren, nyitott volt az újdonságokra, és nem rettent vissza a legveszélyesebb helyzettől sem. Persze ha a szokásosnál jóval kockázatosabb feladatot kaptak, a biztonság kedvéért a palotában hagyta, s ebben nem tűrt ellenvetést. Egy nap a király magához hívatta, hogy új megbízást adjon neki, a tündelány fejhajtása után már bele is kezdett.
- A déli határőrök arról számoltak be, hogy egy viszonylag nagy létszámú, vargokkal megerősített orkhorda áttört a védelmi láncukon, és jelen pillanatban is felénk tartanak. Eddig már két útjukba eső falut is elpusztítottak, így a gárdistáknak végezniük kell a támadókkal, mielőtt még nagyobb kárt okoznak.
- Jelenleg hol vannak, uram?
- Legutóbb az erdei-őrség falujánál látták őket.
Az őrkapitány szeme elkerekedett. Ha bántották Gwilniséket, akkor ő...
- De azt a teleülést nem érte kár. - folytatta az uralkodó. - Holnap délelőtt kell indulnotok, és este mindenképp vissza kell térnetek.
- Értettem, uram.
Egy újabb biccentés után elhagyta a tróntermet, s fejében máris körvonalazódni kezdett egy lehetséges taktika. Miután szólt katonáinak a másnapi küldetésükről, még edzett Aerillel, aztán aludni tértek, hogy erőt gyűjtsenek a következő napra.

   Éjszaka azonban különös dolog történt a kislánnyal. Álmában rémképeket látott, mindegyikben a halál szerepelt. Újra végignézte, ahogy szüleit széttépik a farkasok, ahogy otthona elpusztul, és mindenki, akit valaha is ismert és szeretett, meghal. Ezek után újabb képek következtek, de most be nem következett események peregtek le előtte, ám ezek igencsak megrémisztették. Taurielt látta, ahogy vérben úszva fekszik a földön, ruháján egyre terjengő vöröses folt látszik, arca eltorzul a fájdalomtól, és halkan sír. Több ilyet is látott, mígnem nyöszörögve felriadt rémálmából.
- Tauriel. - suttogta ijedten, mikor eszébe jutottak az álomképek.
Maga mellé pillantva viszont megkönnyebbülten sóhajtott, hiszen nővére békésen szuszogott, teljesen épségben. Pillanatokkal később azonban megrebbentek pillái, s talán a mocorgás hatására a falevélzöld szempár kinyílt, a lány pedig ásított.
- Mi a baj, Aeril? - kérdezte, amint kipislogta az álmot a szeméből.
- Semmi, csak... Csak rosszat álmodtam.
- Mi volt benne?
- Anyáék, amikor a falu elpusztult. - felelte halkan a gyermek.
A vörös hajú sóhajtott. Ismerte az eseményeket, és tudta, védence szüleit szó szerint darabokra tépték a vargok, így nem lepődött meg a rémálmok miatt. Most is azt tette, amit a hasonló alkalmakkor szokott.
- Ugyan már, kicsi lány. - mondta együtt érzően, miközben felkönyökölt. - Csak álom volt. Igen, valóban megtörtént, de régen, a múltadban; márpedig ami ott van, az ott is marad. Senkit sem fogsz többé elveszíteni, akit szeretsz.
- Hazudsz. Amikor őrjáratra vagy küldetésre indulsz, az orkok, vargok és pókok mindig megölhetnek, és lehet, hogy egy nap miattuk foglak elveszíteni! - A lányka kezdett elpityeredni.
- Engem ugyan ne félts! Ahány orkot én már átküldtem a túlvilágra, egy egész hadsereget alkothatnának, és lám, még mindig életben vagyok. Nem szabadultok meg tőlem olyan könnyen!
- Tehát megígéred, hogy holnap is épségben térsz haza?
Látva, hogy semmi mással nem tudja megnyugtatni húgát, igennel felelt.
- Egy karcolás sem lesz rajtam, erre megesküszöm.
Aeril megkönnyebbülten felsóhajtott. Hitt neki, és bízott benne, számára ez az ígéret szent volt és sérthetetlen. Érezte, kezdi újra megkörnyékezni az álom, és ezt nővére is látta rajta.
- Pihenj még, kicsike, messze még a reggel. Ne félj, a rossz álmok elkerülnek, ameddig velem vagy.
A kisleány bólintott, majd, hogy még inkább megnyugodjon, közelebb húzódott testvéréhez, aki pedig engedte, hogy odabújjon hozzá, s ketten együtt újra álomba szenderültek, azzal a megnyugtató ténnyel, hogy minden rendben van.

   Másnap, a délelőtt közepén mind a tizennyolc gárdista készen állt a vadászatra, kiegészülve Legolasszal és Tauriellel. A kapitány viszont még Aerillel volt, aki kérlelő tekintettel nézett rá, most azonban nem azért könyörgött, hogy ő is mehessen. Maradásra akarta bírni.
- Kérlek, nem mehetsz el! Itt kell maradnod!
- Nem lehet, el kell kapnom azokat az orkokat. - rázta meg a fejét a vörös hajú.
- De ha elmész, akkor te.... - Hangja elcsuklott a kétségbeeséstől.
- Akkor én? Mi lesz velem, kicsi lány?
- Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy meghaltál. Sörnyű sebeid voltak, és sírtál a fájdalomtól. Nem akarom, hogy bántsanak téged!
- Ez csak egy álom volt. Egyszerűnek épp hogy nem mondható engem megsebesíteni, úgyhogy emiatt felesleges aggódnod.
- Már csak azért is - lépett oda melléjük Legolas -, mert én is ott leszek mellette. Ha bármiféle sötét teremtmény bántani akarja, az velem kerül szembe. Vigyázok rá.
- Megígéred?
- Esküszöm.
A két lány szorosan összeölelkezett, Aeril alig akarta elengedni őt, de muszáj volt indulniuk. Felszálltak a lóra, és kettes sorba rendeződve átlovagoltak a hídon, és bevették magukat a fák közé, hogy végezzenek az ellenséggel.

   Alig múlt el napközép, és már a nyomukra akadtak, egy órával később pedig támadást intéztek ellenük. Tauriel annak a tudatában dolgozta ki a taktikájukat, hogy az orkok létszámfölényben lesznek, de ekkora túlerőre azért nem számított. Legalább negyven ork volt, és tíz varg, ami még az ő dolgukat is megnehezítette. Visszavonulásra azonban nem is gondoltak, helyette harcba bocsátkoztak, ám közel sem olyan hevesen, mint ahogy szoktak. Végeztek tizenegy orkkal és két varggal, majd hirtelen egy füttyjelre visszavonulót fújtak, és a sűrűn növő fák és cserjék közé vették be magukat, ellenségeik pedig vérszemet kapva, a biztos győzelem tudatában utánuk eredtek. A tündék menekülést színleltek, s a lehető leggyorsabban futottak, hogy tőrbe csalják őket; a tervük ugyanis az volt, hogy miközben az orkok utánuk rohannak, ők újra a tisztása kanyarodnak, és onnan nyilazzák le a halálba induló fekete lényeket. Ezt meg is tették egy újabb füttyjelre, s ezután pár másodperccel már süvítve szálltak a nyilaik, s az eleinte felharsanó kiáltások lassan elhaltak, míg végül egy sem hallatszott. Győztek.
Egy dologgal azonban nem számoltak.
Hogy az orkok még többen vannak. Ott álltak, tőlük alig harminc méterre, felfegyverkezve, támadásra készen. Az íjászok rögtön nyílzáport zúdítottak rájuk, míg kézifegyverekkel harcoló társaik a férgek felé rohantak, hogy őket is a halálba küldjék. Legolas és Tauriel az első sorban küzdött, késeik fémes csíknak látszottak a vagdalkozás közepette. Ha egy ork elesett, rögtön kettő ugrott a helyére, ám még ez is kevés volt ahhoz, hogy a birodalom legjobbjait megtántorítsa. Nem veszítettek katonákat, s a sérülések sem voltak súlyosak, így mindenki talpon maradt, és harcolt. Negyed óra múlva már csak alig két tucat ork maradt életben, ennek fele íjász. A fekete Morgul-nyilak néha csak pár hüvelyknyire süvítettek el mellettük, s Taurielnek is résen kellett lennie, különben eltalálták volna.
Valami viszont feltűnt neki a szeme sarkából.
Legolast látta, amint egyszerre két szörnyeteggel küzd, tőle nem messze pedig egy fa magasba nyúló gyökerén állva egy ork íjászt, amint az ideget kihúzva a herceget célozza meg. Úgy érezte, lelassul körülötte az idő, csak ők ketten léteztek, a gyilkolni készülő rondaság, és a gyanútlanul harcoló fiú. Nem gondolkodott, csak tette, amit az ösztönei diktáltak.
- Ne! - kiáltotta, és teljes erőből futni kezdett barátja felé. - Legolas! Vigyázz!
Ám ekkor már késő volt; a vessző süvítve szállt, egyenesen felé. Tauriel ekkor kétségbeesésében elrugaszkodott, és a fiú elé ugrott, fél pillanattal később pedig érezte, ahogy a nyíl átlyukasztja a bőrét, és beleáll a testébe.
A lendülettől még métereket repült, teste egy elmosódott, zöld és vörös foltnak látszott a levegőben. Késeik kiestek a kezéből, másodpercek múlva pedig egy sikoly kíséretében ő maga is földet ért. Szeme előtt fekete pontok táncoltak, tagjait ólomsúlyúnak érezte, az alhasa környékén valami síkos, nedves folyadék csordogált. Nem érzékelt semmit, csupán egyetlen hangot hallott, ami a végtelennek tűnő messzeségből a nevén szólította.

   A hang, ami Legolas torkából feltört, nem kiáltás volt. Üvöltött. Üvöltve vágott keresztül tündék és orkok tömegén, ám mikor a földön heverő lány előtt állt, csak suttogni tudott. A látványtól szinte sokkot kapott, alig bírta feldolgozni a tényt, hogy Tauriel halottsápadtan, mozdulatlanul, egy növekvő vértócsában fekszik, és egy Morgul-nyíl áll ki az alhasából.
- Nem. - motyogta. - Kérlek, ne. Nem veheted őt el tőlem! Tauriel!
A kétségbeesés kezdte egyre inkább megkörnyékezni, ám mielőtt teljesen úrrá lehetett volna rajta, észrevette, hogy a tündelány teste rázkódik a visszafojtott zokogástól és sikolyoktól, arcán pedig könnyek csorognak. A látványba belesajdult a szíve. Lassan térdre ereszkedett, és végtelenül óvatosan megfogta a kezét, hogy tudassa vele ottlétét.
- Életben vagy. - suttogta megkönnyebbülten. - Élsz.
A vörös hajú teljesen kinyitotta a szemét és felnézett rá, tekintetében sosem látott mértékű fájdalom és szenvedés tükröződött. Beszélni próbált, de amikor megköszörülte a torkát, vért köpött a fövenyre.
- Semmi baj. - csitította a társa. - Nyugodj meg, minden rendben lesz. Itt vagyok veled.
- Legolas. - Az őrkapitánynak végül sikerült megszólalnia, igaz, halkan és reszelősen. - A nyilat... Ki kell húznod...
- Rendben van, de fájni fog. - figyelmeztette, majd gyengéden, mintha bármelyik pillanatban eltörhetne, az oldaláról a hátára fordította. Tauriel nyöszörgött, de az ajkába harapva sikerült nem felkiáltania. Érezte, amint a méreg szétterjed a testében, és kezdi kiszívni belőle az életet, s ezzel arányosan a fájdalom is fokozódott.
- Siess, kérlek! - szűrte a fogai közt. - Nem bírom sokáig.
A herceg bólintott, és a nyilat megragadta a tövénél, de ugyanebben a pillanatban kezét már pirosra is festette társnője vére. Gyűlölte a gondolatot, hogy fájdalmat kel okoznia neki, ám hirtelen támadt egy ötlete, amivel talán enyhíthet szenvedésein. 
- Harapj rá a kézfejemre. - mondta, és felé nyújtotta a kezét.
- De Legolas... Ez...
- Nem érdekel. Át akarom érezni a fájdalmadat.
Tauriel felsóhajtott, és a fogai közé vette barátja kis- és gyűrűsujját, majd várta a mindent elborító kínt. A fiú vett egy nagy levegőt, s egyetlen, határozott mozdulattal kihúzta a nyilat a testéből.  

   A fájdalom, amit érzett, elviselhetetlen volt. Nem volt semmi, amihez hasonlíthatta volna, még a Hollóbércen szerzett bordatöréseinél is százszorta rosszabb volt. Hogy ne sikoltson fel, keményen az ujjaira harapott, és halkan nyöszörgött, de amikor a fék nyílhegy elhagyta a testét, egy utolsót nyögött, majd elengedte társa kezét, és lehunyta a szemét. Hát bekövetkezett. A méreg már bekerült a vérébe, ami émelyítő sebességgel ömlött, eláztatta ruháját, és megszínezte a földet. Szinte érezte, amint elkezdi roncsolni a húst és a szöveteket, égető, maró érzést okozva, de már nem számított.
- Tauriel! - A herceg határozott, mégis kétségbeesett hangjára ismét kinyitotta a szemét. - Eszedbe ne jusson feladni!
- Már késő, mellon. - Beszéd közben újabb adag vért köpött. - A nyíl meg volt mérgezve.
- Hogyan? Ó, a valákra! Eggyel több ok, hogy a lehető leggyorsabban visszavigyelek a palotába, a gyógyítókhoz.
- De...
- Ne mondj semmit! Meg foglak menteni, kerül, amibe kerül, ezt itt és most megígérem.
Időt sem hagyva a tiltakozásnak, a lehető leggyengédebben alácsúsztatta a karjait, és felemelte a földről. A mozdulat hatására a tündelány újra sírni kezdett, a sós könnycseppek nyomot hagytak arcán, teste reszketett. A gárdisták odavezették Aramót, a csődör pedig lefeküdt a földre, hogy gazdája a karjaiban tartott lánnyal könnyebben fel tudjon szállni. Miután ez megtörtént, még kiadott egy parancsot.
- Ha elégettétek a hullákat, gyertek utánam. - szólt a katonáknak, majd vágtába ugratott, és teljes sebességgel a palota felé vette a irányt.

   A visszaút minden eddiginél keservesebb volt, felülmúlta azt a pillanatot is, amikor a nyíl a hasába fúródott. Bár Legolas gyengéden, mégis szorosan tartotta, a fájdalomhullámok minden pillanatban végigsöpörtek a testén, s egy idő után már meg sem próbált erősnek látszani. Nyögött, sírt, nyöszörgött, kiáltott, lélegzete egyre sekélyesebbé vált. A vér az élettel együtt egyre inkább elhagyta őt, szemei lecsukódtak, a világ tompább lett.
De a vég elkerülte.
Éveknek látszó idő elteltével a Nap melegének lágy simogatását érezte az arcán, s mikor nagy nehezen kinyitotta a szemét, látta, a palotához érkeztek. Barátja a gyógyítókhoz lovagolt vele, az ispotály elé. Talán a szerencsének, vagy a valák kegyelmének volt köszönhető, hogy Aeril pont akkor sétált az épület felé, mikor a két tünde leszállt. A herceget azonnal felismerte, ám a karjaiban tartott alakot csak akkor, mikor felé fordultak. Elég volt egy pillantást vetni rá, s a vörös hajzuhatagból már tudta is, ki ő.
- Tauriel! - kiáltotta, és már rohant is feléjük. - Eru nevére, mi történt vele?
- Eltalálta egy nyíl, a hasába fúródott. - hangzott a válasz, mire a kislány óvatosan a vérző területre helyezte a kezét, de szinte azonnal visszahúzta.
- Jaj, ne. - suttogta. - Ork méreg. Gyere, hozd be!
A fiú belépett az épületbe, és egy félreeső helyen lévő ágyra tett le tárnőjét, Aeril ugyanis nem akarta, hogy zavarják.
- Maradj vele, egy perc és itt vagyok. - mondta. - Addig tedd szabaddá a sebet!
Legolas bólintott, s amíg a gyermek elindult a gyógyítók helyiségébe, ő nekilátott eltávolítani a ruháit. A barna mellénnyel kezdte, amit követett a koszos útiköpeny, majd a szinte teljesen átázott ing, végül a vérrel bőségesen átitatott trikó. Ez utóbbit csak a feléig hajtotta fel, a vörös hajú ugyanis az eszméletlenségből kikecmeregve kezdett magához térni. Lassan elfordította a fejét, és ránézett, tekintetében ott volt a szenvedés és kín; a fájdalmat egyre határozottabban érezte, ahogy a mérget is, amint az ereiben kering.
- Legolas. - suttogta, amint felismerte.
- Itt vagyok. - A fiú megnyugtatásképp végigsimított az arcán, és halványan rámosolygott. - Aeril meg fog gyógyítani, ne aggódj. Minden rendben lesz. 
- Magadhoz tértél? Remek! - A lányka újra felbukkant, kezében egy tiszta ruhával, rengeteg kötszerrel, egy vízzel teli tállal és néhány levél athelasszal. - A méreg még nem érte el a szívedet, s ha rajtam múlik, nem is fogja.
- Hannon le, kicsike. De félek, számomra már késő.
- Ez nem igaz. Csak tarts ki, és ne add fel! Fájni fog, de kibírod. Erős vagy.
Az őrkapitány csak sóhajtott, és újból lehunyta a szemét, Aeril pedig bevizezte a rongyot, és a vért elkezdte letörölni a hasáról, kívülről befelé haladva. A roncsolt hús miatt már ez is fájdalmat okozott neki, de volt annyi önuralma, hogy ne kiáltson fel. Ahogy viszont egyre közeledtek a nyíl ütötte sebhez, úgy növekedtek a kínok is, mígnem megfogta Legolas mellette pihenő kezét. Valahányszor nem bírta tovább, erősen rászorított, körmeit a bőrébe vájta, így hosszú ideig bírta kiáltás nélkül. Azonban idővel elértek a sebhez, ahol minden egyes érintéskor úgy érezte, villám csap a testébe.
- Legolas, most jó erősen kell őt tartanod. - figyelmeztette Aeril. - A lehető legkevesebbet szabad mocorognia.

   Ő bólintott, és kissé ráhajolt a lányra, hogy a mellkasánál gyengéden, mégis határozottan leszorítsa, amíg a fiatal gyógyító kimossa a sebet. Szükség is volt erre, ugyanis amikor a vizes rongy annak széléhez ért, egész testében összerándult, és a fájdalomtól elakadó lélegzettel, tágra nyílt szemmel nézett rá, mintha erőt és bátorítást szeretett volna nyerni a tekintetéből. Az égszínkék és a falevélzöld szempár egymásba fúródott, s a vörös hajú ebbe kapaszkodott, miközben a kezét szorongatta és nekifeszült; ám még ezek ellenére sem tudta visszatartani a sós könnyeket, és a halk nyöszörgéseket. Aeril minden egyes mozdulatára még több vér kezdett ömleni belőle, úgy tűnt, a pirosas színű folyó forrása sosem apad el, pedig hasa ismét síkossá vált tőle, és az ágyat is kezdte megszínezni. Szíve sebesen vert, arcát pedig a fiú vállába temette, hogy elfojtsa zokogását.
- Legolas... Ez fáj. - sírta. - Segíts...
A herceg nem felelt semmit, csak végigsimított a haján, hogy lecsillapítsa. Tehetetlen volt, bármennyire is szeretett volna nem tudott enyhíteni a szenvedésén, és ez a tudat kis híján az őrületbe kergette. Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a meggyötört arcot, ám ki tudja, mennyi idő elteltével egy apró kezet érzett a vállán, mire felnézett.      
- Amennyire tudtam, kitisztítottam a sebet. - mondta Aeril. - Most az athelas jön. Készülj, ez lesz a legrosszabb része a dolognak.
Ekkor már az őrkapitány is felemelte a fejét, a kislány pedig a szemébe nézett.
- Tauriel, sajnálom. Én megteszem, amit tudok, de...
- Semmi baj, kicsi lány. - suttogta rekedten. - Emlékszel a szavakra, amiket tanítottam?
- Igen.
- Akkor jó. Én bízok benned.
Ez a pár mondat elég erőt adott a leánynak ahhoz, hogy folytassa a gyógyítást. Hogy mit csinált, azt a herceg nem láthatta, figyelmét ugyanis társnője kötötte le. Csak Aeril kántálását hallotta, egy pillanattal később pedig Tauriel keserves sikolyát. A lány ajkát újabb kiáltások hagyták el, arca eltorzult a fájdalomtól, küzdeni próbált, hogy kiszabaduljon, ám barátja résen volt, és azonnal lefogta. Szorosan tartotta, nem engedte, hogy mozogjon.
- Hon leitho o ngurth!
Ekkor ért az athelas a lány bőréhez, egy pillanattal később pedig a gerince ívben megfeszült, és velőtrázó sikolyok törtek fel a torkából. Mocorgott, küzdött, hogy elhúzódhasson, ám a herceg szorosan tartotta, így a helyén maradt. Egyre csak nyögött, zokogott, felkiáltott fájdalmában, amik közepette csak belé kapaszkodhatott. Egész lényében reszketett, a mindent elborító szenvedésben semmi mást nem érzett. Barátja könnyben úszó szemekkel nézett rá, ám amikor a sikolyokból szavak formálódtak, szíve kihagyott egy ütést. Őt hívta.
- Legolas! - kiáltozta. - Legolas! Legolas!
- Itt vagyok, mellon. - suttogta reszelős hangon a fiú. - Nyugodj meg, itt vagyok. Nem hagylak magadra. Minden rendben lesz.
Ő legalábbis ezt hitte, ám percekkel később Aeril kétségbeesett motyogása ütötte mg a fülét.
- Ne. Kérlek, ne. Miért? - suttogta.
- Aeril, mi a baj? - nézett rá a szőke.
- A vérzés nem akar elállni! Még az athelasszal sem tudok rajta segíteni. Ha ez így megy tovább, el fog vérezni, itt az ágyon!
Nincs ereje küzdeni, gondolta Legolas. Már nem is mocorog. Kezdi feladni. Elhagyja az ereje.
Erő...
Hirtelen rájött, mivel tudná megmenteni. Egy régi módszer, csak kevesen ismerték, ráadásul cseppet sem veszélytelen, de talán működhet. Óvatosan megfogta a kezét, s ujjaikat összekulcsolva lehunyta a szemét, és erősen koncentrált, majd miután úgy érezte, készen áll, elkezdte az ősi szavakat kántálni, melyeket csak néhányan ismertek, és még kevesebben értettek. Kisvártatva valami meleg bizsergést érzett, ami a mellkasából kiindulva a karján végigfolyva átszivárog Tauriel testébe, eltöltve azt életerővel. Az ő életerejével. Adott neki a sajátjából, hogy visszahozza őt az életbe, s hogy segítsen a kislánynak az athelasszal való gyógyításban. A melegség egyre csak áramlott, mígnem elégnek nem érezte; s ekkor lassan megszakította a kapcsolatot, végül eltűnt a bizsergés. Aeril is befejezte a gyógynövénnyel való munkát, s mikor a fiú odanézett, örömmel konstatálta, hogy nem folyik ki több vér a sebből.
- Legolas... - suttogta alig hallhatóan a vörös hajú, mire ismét ránézett.
Tauriel szeme tágra nyílt, ahogy társa fölé hajolt. Olybá tűnt, mintha valami földöntúli ragyogás venné körül, ami megvilágítja arcát, gyönyörű keretet adva neki.
- Köszönöm. - lehelte, de már nem volt ereje tovább beszélni, a vérveszteség túl nagy volt, ám mielőtt elájult volna, a herceg közelebb hajolt hozzá, és lágy csókot adott a homlokára.
- Térj vissza hozzám. - kérte.
Az őrkapitány szeme csak ezután csukódott le.

   Legolas ekkor megkönnyebbülten felsóhajtott, és felegyenesedett.
- Sikerült. - motyogta. - Megmentettük.
Sosem érzett még ekkora diadalt. Fegyverrel szerzett győzelem nem lehetett annyira édes, mint a tény, hogy Taurielt visszarángatták Mandos csarnokainak kapuiból az életbe. Aerilre pillantott, ám a kislány tekintetében különös, megmagyarázhatatlan érzelem látszott.
- Be kell kötöznöm. - mondta végül. - Ahhoz pedig le kell vennem a felsőjét.
- Ez esetben kint várok. - döntötte el a fiú. - Kérlek, szólj, ha elkészültél vele.
- Nem kell visszajönnöd. - jelentette ki szárazon a leány. - Sőt, ne is gyere. Tartsd távol magad a nővéremtől.
A szőke meghökkent, nem értette ezt a hirtelen ellenségeskedést.
- Miért mondod ezt? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Hogy miért? Mert ez az egész a te hibád! Azt ígérted, vigyázol rá, és nem engeded, hogy baja essen; erre félholtan hozod haza! - tör ki a fiatal gyógyító.
- Engem védett, azért ugrott a nyíl elé!
Még ki sem mondta, de már tudta, hiba volt.
- Tehát miattad került ilyen állapotba?! Csak, mert olyan figyelmetlen voltál? Nézd, most mit tettél vele! A te hibád, hogy majdnem elvesztettük, és hogy talán soha nem lehet neki...
- Mije nem lehet neki?
- Gyermeke! Talán sosem születhet kisbabája! A nyíl a méh szélébe fúródott, és lehet, annyira összeroncsolta azt, hogy nem foganhat gyermeke! Előfordulhat, hogy sosem lesz anya!
Legolas szíve kihagyott egy ütést, és elszédült. Ez nem lehet, biztosan téved! De ha nem igaz, akkor miért mondaná? Tehát igaz. Tauriel sosem adhat életet egy babának, méghozzá miatta.
- Én... Sajnálom... - kezdett bele, de a kislány közbevágott.
- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem Taurieltől, és attól a férfitól, aki mellett megtalálja majd a boldogságot! Jaj, el is felejtettem, hogy te akarsz az lenni! Valamit hadd szögezzek le. Ha felébred majd, eléggé valószínűtlennek tartom, hogy továbbra is ilyen nagyon kedvelni fog téged, lévén, hogy minden fájdalmának te vagy az okozója. És egyébként is, jobbat érdemel nálad. Melletted csak szenvedés lesz az élete.
Az utolsó mondat arculcsapásként érte a herceget. Elszorult torokkal megfordult, és kisétált az ispotályból.

   Sétáról futásról gyorsított, és a folyóparthoz rohant, majd a sziklákon leereszkedett a hömpölygő víztömeg közelébe. Fejében Aeril szavai visszhangoztak.
Miattad nem lehet gyermeke...
Minden fájdalmának te vagy az okozója...
Melletted csak szenvedés lesz az élete...

Valóban így volna? Ő a hibás ezért az egészért? A kislányból a düh beszélt, de kétségkívül volt igazság a szavaiban. Ha jobban figyelt volna, nem kellett volna előreugrania, hogy a testével védje őt, a nyíl nem roncsolta volna szét a méhét, és nem vette volna el tőle az anyaság esélyét. De mindig ott van az a fránya „ha” szócska, ami csak tovább bizonyítja a bűnösségét. Pedig kihúzta a nyilat, úgy, ahogy kérte, a saját kezeivel. Ahogy lepillantott rájuk, elakadt a lélegzete az undortól. Vértől piroslottak, de nem az övétől; ez Tauriel vére volt, rászáradva az övére. A vére az ő kezén szárad. A gondolatra köhögni és öklendezni kezdett, s a víz fölé hajolt, hogy megmossa arcát, és letörölje magától a vért. Miután minden szennytől megszabadult, még ott maradt a parton, hogy összeszedje magát, ám érezte, a tündelánynak szüksége van rá, így felállt, és visszagyalogolt az ispotályba. Megnyugodva konstatálta, hogy Aeril nincs ott, így halk léptekkel az ágyhoz sétált, leült annak szélére, s csak nézte az ájult őrkapitányt, amint tehetetlenül, sebezhetően fekszik a fehér párnák között, melyek színe nem sokkal volt világosabb, mint az arca. Óvatosan megfogta a kezét, és az ajkához emelte, lágy csókot lehelve rá, majd immár két kézzel fogva az ölébe húzta, hüvelykujjával gyengéden simogatva a kézfejét, hogy még álmában is éreztesse vele: nincs egyedül.

   Nem engedte el ezt a kezet akkor sem, amikor Aeril visszatért, de még a többi látogató érkeztekor sem. Ott ült mellette, vigyázott rá, s igyekezett erősnek mutatkozni, ám ez a marcangoló bűntudat és a végtelen aggódás miatt cseppet sem volt egyszerű. A többiek előtt mégsem akart gyengének látszani, így kitartott, amíg a harcosok jöttek, hogy meglátogassák a lányt, de miután az utolsó tünde is elment, lassan kezdte átadni magát a kétségbeesésnek. Tauriel oly sápadtan és mozdulatlanul feküdt ott, hogy ha nem látja emelkedni és süllyedni a mellkasát, azt hitte volna, halott. Ami szintén az én hibám lenne, gondolta magában, s a kudarctól és szégyenérzettől lehajtott fejjel kuporgott egy helyben, mígnem hirtelen lépteket hallott közeledni.
- Ion-nín. - szólalt meg Thranduil. - Hallottam, mi történt. Aeril elmesélte.
A fia mellé lépett, majd pár pillanatnyi hezitálás után leült a baljára. A herceg olyan elkeseredettnek tűnt, hogy még az ő kemény szíve is belesajdult.
- Szerinted is az én hibám, ada? - kérdezte reményvesztetten.
- Ezt nem az én dolgom megítélni. Ha Tauriel majd felébred, eldönti, téged okol-e. De ha engem kérdezel, erre kicsi az esély.
- Ezzel ugye nem vigasztalni akarsz?
- Távol álljon tőlem, hogy bárki kedvvért is valótlanságot állítsak.
Legolas szája sarka megrándult. Mi más választ várt volna az apjától?
- Ne emészd magad. Tudom, min mész most keresztül, de azzal, hogy kétségbe esel, senkinek sem segítesz. Erősnek kell maradnod.
- Mondd, ada, hogyan legyek erős, amikor a lány, akit tiszta szívemből szeretek, itt fekszik mellettem félholtan, ráadásul miattam? A testével védett engem, nekem pedig fogalmam sem volt róla, mire készül! Kis híján feláldozta magár értem! Pedig milyen törékeny. - nézett rá mérhetetlen szeretettel a tündeherceg. - Olyan kicsi és sebezhető, és mégis, ő mentett meg. Ha meghalt volna, azt sosem bocsátom meg magamnak. Képtelen lennék nélküle élni.
Ekkor olyan történt, amit mindig el akart kerülni, mert tudta, apja a gyengeség jelének tartaná: szép arcán legördült egy könnycsepp, és az ingjére hullott, s ezt több is követte.
- Legolas, ne sírj. Ha erre gondolsz, csak rosszabb lesz. Nyugodj meg, fiam. - Az utolsó szavaknál kissé tétovázva ugyan, de ujjaival letörölte a bánat szülte könnycseppeket, és magához ölelte gyermekét, ő pedig vigasztalást keresve hozzá bújt, fejét a vállára hajtotta. - Tarts ki, és reméld a legjobbakat.
- De mégis hogyan?
- Arra magadnak kell rájönnöd.
A herceg nem felet semmit, csak próbálta összeszedni magát, és befejezni a sírást, ami néhány perc múlva sikerült is. Elhúzódott apjától, és megtörölte a szemét.
- Köszönöm, hogy eljöttél. - mondta. - És sajnálom, hogy így kellett látnod engem.
- Ugyan, kis levél. Tudod, egy férfi szemébe csak két dolog csalhat könnyeket. A fizikai fájdalom, és az asszonyok. A te esetedben kétség sem fér hozzá, melyik a mérvadó. Jó éjszakát.
- Jó éjt, apa.

   Az uralkodó távozása után kettesben maradt a lánnyal. Senki sem tartózkodott az ispotályban rajtuk kívül, így nem volt, aki zavarta volna a meghitt pillanatokat. Legolas továbbra is mozdulatlanul ült az ágy szélén, és őt nézte. Hiába volt ájult állapotban, gyönyörűnek találta, ahogy vörös haja szétterül a párnákon, szeme csukva van, hosszú, dús pillái árnyékot vetnek arcára; ajkai résnyire nyílnak, így csábítják a fiút. Lélegzete lassú volt, de egyenletes, akárcsak mellkasának mozgása. Még most is annak a büszke harcosnak tűnt, akit megismert, és akibe beleszeretett. Szerette, de sosem merte elmondani, mennyire, ugyanis tartott a visszautasítástól; most viszont nem hallotta, ő legalábbis így hitte.
- Sok éve már, hogy neked adtam a szívem. Szerettelek, amióta csak ismerlek, te pedig sokáig nem is tudtál róla. Gyermekek voltunk, és esténként, ágyban fekve rengetegszer elképzeltem a közös jövőnket, ahogy férj és feleség, pontosabban herceg és hercegné módjára élünk, és űzzük ki az országból a gonoszt. Elalvás előtt csak erre tudtam gondolni. De aztán minden megváltozott. Elveszítettelek, a szó minden értelmében, és félek, még most sem kaptalak vissza teljesen. Néha látom, hogy rám nézel, és a tekinteteddel kérded, mi a baj. Az a baj, kedvesem, hogy én sosem foglak tudni magam mellett tartani. Sosem csókolhatom le az arcodról a könnyeket, ha szomorú vagy. Nem adatik meg nekem az a kiváltság, hogy minden reggel Arda legcsodálatosabb teremtménye mellett fekve ébredjek. Valami akadályt von közénk, olyan falat, amit szinte lehetetlen áttörni. Régebben úgy éreztem, hagyni kell, hogy magától leomoljon, mostanra viszont rájöttem, ez nem működik. Egyetlen módja van annak, hogy áttörjem, mégpedig ha megvallom az érzéseimet. - Hangja remegett a mondatok súlya alatt, de határozottan csengett, szeme könnyektől csillogott. - Szeretlek. Szeretlek, teljes szívemből és teljes lelkemből. Szeretlek, bárhogy is gondolsz majd rám, miután felébredsz, ha gyűlölni fogsz, én akkor is szeretlek. Örökké szeretni foglak.
Ekkor reszketegen kifújta a levegőt, majd előrehajolt, és egy gyengéd, mégis szenvedélyes csókot adott az elnyílt ajkakra. Szemét lehunyta, teljesen átadta magát az érzésnek és a pillanatnak; a külvilág megszűnt, csak ők ketten léteztek.
Kisvártatva elhúzódott, de csak alig pár centire, hogy fejét a mellkasán pihentetve mellé feküdhessen, érezve, ahogy lélegzetvételei a fülét nyaldossák.
- Melleth-nín. - suttogta, mielőtt álomba szenderült.

   Sötétség. Ez volt az első dolog, amit érzett. Bár csak lassan és fokozatosan tért magához, az alaktalan tér, ami körülvette, cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Ellenben ott világos volt, mintha csak a tavaszi napfény szűrődne le az erdő talajára. Azt szerette volna, ha itt is olyan állapotok lennének, ám csak percekkel később jött rá, hogyan érhetné el. Nyisd ki a szemed, mondta egy kis hang az a fejében, ő pedig engedelmeskedett. Sűrűn és laposakat pislantott, pilláit nehéznek érezte, ám végül sikerült teljesen kinyitnia a szemét. Időérzéke még nem volt teljesen rendben, de azt rögtön konstatálta, hogy éjszaka lehet. A legközelebbi ablakon kitekintve látta a megannyi fénypontként a sötétben világító csillagokat, amitől rögtön nyugodtabbá vált. Hirtelen azonban elakadt a lélegzete, a mellkasán nyugvó, meleg test nyújtotta érzés ugyanis csak mos jutott el hozzá. Az illat, amit árasztott, valahonnan ismerős volt neki, férfiasan lágy, az erdő, a fák és a lószerszám jellegzetes keveréke; amit kiegészít a hosszú tincsek nyújtotta puhaság. Egy tünde van csak, aki mindezekkel bír.
- Legolas. - suttogta döbbenten. - Legolas...
Szíve egyetlen pillanat alatt megmelegedett a számtalan érzéstől, melyek lassan túlcsordultak benne, egész testét lángba borítva. Ez a fiú, aki megmentette, itt virrasztott felette, s most a mellkasára hajtott fejjel, édesdeden szundikál. A vékony takarón keresztül érezte a teste melegét, tincsei a nyakát csiklandozták. A lány keze akaratlanul is társa arca felé vándorolt, és gyengéden végigsimított rajta, mire a fiú ajkai közül halk nyögés szabadult fel; aztán keze továbbment a hajára, s többször átfuttatta rajta ujjait, végül megpihent a vállánál.
- Aludj jól, Legolas. - suttogta, majd lehunyta a szemét, és újra elaludt.

   A herceg érezte, hogy valaki szelíden megrázza, azzal a céllal, hogy felébredjen, ő azonban a legkevésbé sem akart magához térni. Ott akart maradni, Tauriel mellkasán pihentetve a fejét, csendesen és zavartalanul, valaki azonban ezt mindenáron meg akarta akadályozni. Próbálkozott már mindennel, megrázta, csiklandozta, a nevén szólította, de látván, hogy egyiknek sincs eredménye, új módszerhez folyamodott. A legkevésbé sem finomkodott, megragadta ingjének hátulját, így felemelte a fejét, és lekevert neki egy pofont. Ez végül hatott, szeme felpattant, egy mozdulattal álló helyzetbe tornázta magát, és harcra készen nézett az őt ébresztő személyre.
- Aeril? - hangja fáradtnak hatott. - Mi történt? Miért nem hagysz aludni?
- Sajnálom, de újra kell kötöznöm Tauriel sebét, és te útban voltál. - felelte a kislány, majd egy mély lélegzetvétel után hozzátette. - És bocsánatot szeretnék kérni a tegnapiért. Durva és gonosz voltam, a félelemből eredő feszültséget rajtad vezettem le, pedig te is ugyanúgy féltetted Taurielt mint én. Nem érdemelted mg a tegnap mondottakat. Eddig azt hittem, csak ki akarod őt használni, hogy aztán eldobhasd magadtól, de tévedtem. Te valóban, egész lényeddel, a szívedből szereted a nővéremet, és a legkevésbé sem akarok kettőtök közé állni. Azt ugyan nem tudom, ő hogyan érez irántad, de remélem és kívánom, hogy megtaláljátok a boldogságot.
- Köszönöm, kicsi lány. - Legolas halványan elmosolyodott. - Kimegyek, hogy be tudd kötözni a sebet.
- Rendben.

   Amint a herceg kilépett az ajtón, nekilátott átvágni a fáslit, és leszedni róla. Rétegről rétegre haladt, s az alsóknál elégedetten konstatálta, hogy mindössze pár csepp vér van rajtuk, ami jót jelentett, hiszen eszerint a seb bezárult, és többé nem, vagy csak alig vérzik. Végül a gézlapot is levette, amit közvetlenül rárakott, s legnagyobb meglepettségére és örömére szinte teljesen tiszta volt. Mikor magára a sebre nézett, fáradt, de megkönnyebbült mosoly kúszott az ajkára, hiszen ahol tegnap még egy nagy, cikkcakkos szélű, tátongó mélyedés volt, amiből ömlött a vér, most csak egy vörös forradás volt, ami már gyógyulni is kezdett. Óvatosan lemosta a területet, majd miután megszáradt, ismét bekötözte, csak ezúttal vékonyabban. Megigazította rajta a felsőjét és betakarta, ám mielőtt elfordult volna, a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Odakapta a tekintetét, és pislogás nélkül figyelte, amint lassan mocorogni kezd.
- Legolas, gyere gyorsan! - kiáltotta, pillanatok múlva pedig a fiú már ott is állt az ágy másik oldalán, és izgatottan figyelte az ébredező tündelányt.
Tauriel először csak lassan pislogott, ám ezek egyre inkább megélénkültek, végül kinyitotta a szemét. Fekete pontok táncoltak előtte, másodpercek múlva viszont látása végre kitisztult. Két alakot látott mellette ülni, egy vörösesbarna hajú kislányt, és egy szőke férfit, akiket pillanatokon belül felismert.
- Aeril. - suttogta. - És Legolas...
A kislány szeme felragyogott, mikor meghallotta a nevét, s az óvatossággal mit sem törődve szinte ráugrott nővérére, és szorosan megölelgette.
- Visszatértél! Felébredtél, Tauriel! Sikerült megmentenünk! - kiáltotta mérhetetlen boldogsággal a hangjában.
Az őrkapitány nem tudott segíteni, csak elmosolyodott, és átkarolta a visongó gyermeket, ám tekintetét a könnyben úszó szemekkel mellette ülő hercegre függesztette.
- Üdv újra az életben, mellon.

   Tauriel ereje szinte egyik óráról a másikra tért vissza, ő legalábbis ezt állította, ám ennek ellenére Aeril szigorúan ágynyugalomra ítélte, és hogy biztos legyen benne, betartja ezt, egész nap mellette vagy a közelében volt; ha pedig valami miatt erre nem ért rá, akkor Legolast kérte meg, hogy vigyázzon rá. A fiú boldogan megtette, hiszen az, hogy ott ülhet mellette és beszélgethetnek, nem teher volt, sokkal inkább öröm. A tény, hogy kis híján örökre elveszítette őt, még jobban meggyőzte arról, hogy szüksége van rá, s hogy élete értelmét vesztené, ha meghalna. Megesküdött, soha többé nem engedi, hogy ilyen közel kerüljön a halálhoz, bármi áron megvédelmezné bármelyik sötét teremtménytől. Szemét szint le sem merte róla venni, mintha attól félne, bármelyik pillanatban eltűnhetne. Óvni, vigyázta akarta mindörökké, már csak azért is, mert az ő hibája volt ez az egész, és a bűntudat még most is minden porcikáját áthatotta, s csak úgy sütött a szeméből, hiába múlt el azóta egy teljes hét. Ekkorra a vörös hajú már ülni is tudott, gyakran az ágy széléről nézett ki az ablakon, hogy szemmel tartsa a külvilágot, és nyomon követhesse annak történéseit.
Egy ilyen alkalommal a fiú is ott volt mellette. Úgy tűnt, mintha ő is az ablakon túli eseményeket figyelné, ám valójában szeme sarkából társnőjét nézte, a rezdüléseit, amik elárulták, hogyan érzi magát. Az őrkapitány egy ideig némán tűrte ezt, de végül elege lett.
- Legolas, befejeznéd? - kérte, és felé fordult.
- Mire gondolsz? - Társa ártatlanul felvonta a szemöldökét.
- Azokra az aggódással teletűzdelt pillantásokra, amiket percenként küldesz felém. - Nagyot sóhajtott, és közelebb húzódott. - Tudom, hogy még mindig aggódsz értem, és valamelyest meg is értem. De, amint látod, mostanra jól vagyok. Itt ülök melletted egészségesen, és teljesen épségben.
- Külsőleg talán igen. - ismerte el. - Teát Aeril nem mondta, hogy... Hogy sosem... Hogy nem...
Képtelen volt kimondani, hogy sosem születhet gyermeke, egyszerűen nem akarták elhagyni ezek a szavak a száját. Ám végül nem is kellett.
- Tudom, hogy a nyíl hova fúródott, és mit tett. - mondta. - És azt is, hogy Aerilnek mi erről az elmélete.
Rá pillantva szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait, valamint hogy erőt és bátorságot merítsen ahhoz, amit tenni készül.
- Egy dolog az, amit a gyógyító állít. - folytatta, és gyengéden megfogta a kezét. - És egy dolog, amit én érzek a testemben.
Ekkor a herceg legnagyobb megdöbbenésére és zavarára kezét a méhe tájékára helyezte, és ott is tartotta.
- Valóban megsérültem. - ismerte el. - De érzem a testemben, hogy nem végelegesen. Foganhat még gyermekem. Hát nem érzed bennem az életet?
Társa bólintott, hiszen tenyerét a lány alhasán tartva érezte a bensőjéből áradó életerőt.
- Mégsem okoztam neked életre szóló bánatot. - sóhajtotta megkönnyebbülten.
- Semmit sem vettél el tőlem, Legolas. Sőt, inkább adtál. - Közelebb hajolt hozzá, tekintetét mélyen az övébe fúrta. - Most pedig viszonzom.
Lehunyta a szemét, a következő pillanatban pedig ajkát Legolaséhoz érintette, és lágy csókot adott rá, cirógatva a gyönyörű, telt íveket. Karjait ösztönösen a válla köré kulcsolta, belé kapaszkodott, hogy minél tovább tarthassa fenn a kontaktust. A szőke a pillanatnyi döbbenet után válaszolt a csókra, két tenyere közé fogta az arcát, és nem eresztette el egészen addig, amíg a légszomj miatt szét nem kellett válniuk.
- Tauriel. - lehelte, hangjában ott volt a meglepődés, de a vágyakozás is.
Valaki azonban ugyanebben a pillanatban az ő nevét kiáltotta; egy őr volt az, aki pár pillanattal később be is lépett a helyiségbe. A két tündének alig maradt ideje szétrebbenni, ám arra, hogy rendezzék összekuszálódott tincseket és csillapítsák zihálásukat, végképp nem maradt esélyük. Csak ültek ott, zilált külsővel, és igyekeztek nem túl nyilvánvalóvá tenni a történteket.
- Legolas uram. - hajtott fejet az őr. - Az apád szólít téged, a nyugati ügyek intézésével kapcsolatban. Azt kéri, azonnal indulj hozzá.
A tündeherceg bólintott, s miután az őr elment, társnőjéhez fordult. Ám mielőtt szólásra nyithatta volna ajkát, ő vágott közbe.
- Menj. Én jól leszek. - jelentette ki.
- Biztos vagy benne? - Nem igazán akaródzott ott hagyni, főleg ezek után, de oly határozottan nézett rá, hogy végül megtette, amit kért. Egy utolsó, arcra adott gyengéd simítás után elhagyta az ispotályt.
Társnője visszafojtott lélegzettel nézett utána, majd hátradőlt a párnára, és reszketegen sóhajtott. Fáradt volt, ugyanakkor elégedett is. Ez volt az ára, hogy legjobb barátja felhagyjon az önmarcangolással, s a legkevesebb, amit tehetett, a feloldozás volt.
Feloldozás az érzései nyilvánvalóvá tételével.

   Az apjával való beszélgetést követően sem lehetett nyugta, ugyanis Thranduil legalább egy tucat feladattal bízta meg, melyek teljesítése késő estig eltartott, így aznap már nem látogathatta meg szerelmét. Bár fizikailag nem lehetett ott mellette, szinte egész végig rá gondolt, arca egyszerűen nem akart eltűnni a fejéből, ám ezt a legkevésbé sem bánta. Még éjszaka sem, mikor végre hercegi teendőit háttérbe szorítva aludni tért. Kicsatolta a tegezt és a késeket rögzítő szíjakat, és a falnak támasztotta fegyvereit. Utána megszabadult köpenyétől, majd egy mozdulattal lehúzta magáról az ingjét, így felsőteste fedetlenné vált, miután pedig a csizmáját és a nadrágját is levette, megmosakodott, kioldozta hajfonatait, végül ágyba bújt. Az álom azonban sokáig elkerülte, az éber órákban pedig engedte, hogy gondolatai szabadon szárnyaljanak. Bár mind különböző volt, egy dologban hasonlítottak: mindegyik Taurielnél ért véget. Nem tudta feledni az arcát, az illatát, az ajkainak ízét. A valákra, az a száj...! Vörös, tökéletesen ívelt, puha, az íze pedig szavakkal alig kifejezhető. Mikor ajkaik találkoztak, úgy érezte, sosem lesz képes elszakadni tőlük, örökre ott akart maradni, ölelve és csókolva szerelmét. Azt kívánta, hogy most, ebben a pillanatban is itt legyen. Elképzelte, ahogy it fekszik mellette, kibontott, kissé kócos hajjal, csillogó szemekkel, elnyílt ajkain mosollyal, miközben a mellkasára hajtja a fejét, és szorosan hozzábújik, engedve, hogy átölelje, s így, összeforrva alszanak el.
Szíve szaporábban kezdett verni a gondolatra, lélegzete elakadt, testén forróság rohant át.
Ha valóban az övé volna...
Fejezd be a fantáziálást, Legolas, gondolta lemondóan. Sosem lesz a tiéd. Ő mindig az erdőt fogja járni, vagy a síkságon vágtat majd a csillagok fénye alatt, míg ez a világ össze nem omlik, és az utolsó fénypont is ki nem huny az égen. Örökké a maga ura lesz, vad, hajlíthatatlan, tüzes.
Ugyanaz a lány, akibe majd’ hétszáz éve beleszeretett.

   Aeril gondos és kitűnő ápolásának köszönhetően Tauriel egy hét múlva elhagyhatta az ispotályt, és újfent kézbe vehette a gárda irányítását, ezzel együtt pedig az őrkapitányi feladatokat is. A kislány edzései ismét napirendre kerültek, reggel és este a három tünde megint összegyűlt, hogy tréningezzék legifjabb társukat. A vörös hajú visszatérésének már az első napján megtartották a legelsőt. Mivel Aeril korán felébredt, egyéb elfoglaltság híján kiosont a küzdőtérre, és gyakorolni kezdte az íjászatot. Fokozatosan, egyre jobban távolodott a céltól, minden harmadik lövés után ötöt hátralépett, mígnem már harminc lépés választotta el a céltáblától. A sokadik alkalommal illesztett nyilat az idegre, és feszítette ki azt, ám hirtelen egy fémes tárgy süvített el az arca mellett, és állt bele egy fába. Pillanatokig mozdulni sem tudott a döbbenettől, teljesen ledermedt, de mikor egy jól ismert női hang megszólította a közelében, végre kifújta a levegőt.
- Kicsi lány, ugye nem azt hitted, hogy téged célozlak? - kérdezte Tauriel, és mellé lépdelt.
Fogadott húga azonban nem az arca mellett alig pár centire elrepülő kés miatt lepődött meg.
- Tizenöt méterről beledobtad a cél közepébe! - ámuldozott.
- Ment volna ez messzebbről is, de az veszélyesebb lett volna rád nézve. - mondta mintegy mellékesen a vörös hajú.
- Ezen igazán nem kellett volna meglepődnöd, Aeril. - A következő pillanatban Legolas lépet oda hozzájuk. - Tauriel bárhonnan és bármikor eltalálja a célt, még egy héttel élete legsúlyosabb sérülése után is.
- Követem a példádat, mellon.
A két felnőtt egymásra kacsintott, és halványan elmosolyodott, igaz, ebbe némi szomorúság is vegyült, hiszen a herceg kis híján halálos kimenetelű sérülése még élénken élt az emlékezetében.
- H, én is itt vagyok ám! - dobbantott a kislány, felhívva magára a figyelmet, és visszarángatva őket a valóságba.
- Ezer bocsánat, Aeril! - mondta a fiú. - Már küzdünk is. Egy dolgot azonban jól jegyezz meg a nővéreddel kapcsolatban. Soha, senki és semmi nem törheti meg őt.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Húú

(pheobe, 2015.12.27 21:05)

Remek lett ez is mind az öszes többi :) imádom a romantikus részeket!És az a valomás gyönyörű volt,kár hogy az nem hallota akinek szólt.És azok a pillanatok amiket az őr szét rombolt...tökéletesen kivannak odlgozva gratulálok! :))

Re: Húú

( Detti, 2015.12.29 01:44)

Szia Pheobe!
Örülök, hogy tetszik a blog, és az elejétől elkezdted olvasni Tauriel történetét. A vallomásról annyit, hogy egy ideig azt terveztem, hogy végül derüljön ki: Tauriel mégis ébren volt és hallott mindent, de végül ez a változat maradt. A továbbiakban is kellemes olvasgatást kívánok :D

(Lúthien, 2015.08.19 20:04)

Mikor jön a következő fejezet?

Re:

( Detti, 2015.08.19 21:08)

Jövő hétfőn, augusztus 23-án.

Re: Re:

(Szoffentyű, 2015.08.21 18:55)

Az 24.-e, bocsi.

Re: Re: Re:

( Detti, 2015.08.21 20:46)

Hoppá, rosszul számoltam :/. Ez esetben 24.-e. :)

WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

(Trixi, 2015.08.16 00:00)

TE JÓ ÉG! EZZZ... Szavakba nem önthetőek azok az érzések amik e fejezet olvasása közben átfutottak rajtam!!! Esküszöm, a pulzusom már megint az egekben van!! Ha így folytatod Detti én bele fogok őrülni annyira jó!! teljesen bele tudtam magam élni a történetbe és ezek az érzéshullámok úgy söpörtek át rajtam mint 1923-ban a tokiói cunami!!! Az a sok szomorúság, aggodalom, melegség, düh, szeretet, csodálat, meglepettség,stb...(folytathatnám hajnalig) egyszerűen magával ragadott és egy percet sem tudtam abbahagyni az olvasást!!! Ja és még valami! KITEKEREM A NYAKÁT ANNAK AZ ŐRNEK ÉS THRANDUILNAK (bármennyire is rajongok érte) MIÉRT PONT AKKOR KELLET KÖZBEJ ÖNNNIE, MIÉÉÉRT!!??? MÁR PONT KEZDETT MINDEN JÓ LENNI (mondatfogalmazási képesség:lvl-∞) ÉS ERRE JÖN AZ A FRÁNYA ŐR AZZAL HOGY THRANDUIL BESZÉLNI AKAR LEGOLASSZAL! ÉN AZT HITTEM ABBAN A PILLANATBAN ODATELEPORTÁLOK ÉS MEGÖLÖM AZ ŐRT ÉS A KIRÁLYT!!! Ezek után tuti nem fogok tudni elaludni!! Mondjuk lehet h nem ilyenkor kellet volna elolvasni dee mind1... :D

Re: WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

( Detti, 2015.08.16 08:01)

Hűha Trixi, valakire nagy hatást gyakorolt ez a fejezet (is). ;). Most, hogy az olvasók fele merényletet tervez ellene, jobb lesz, ha tisztelt királyunk megerősíti személyi testőrségét, vagy jóvá teszi e hatalmas hibát. Te pedig pihend ki magad, ha e fejezet miatt nem tudtál aludni, én is azt teszem, éjjel olyan vihar volt mintha Ulmo haragja zúdult volna ránk, akkora villámokkal, hogy fehér helyett egy pillanatra vörössé vált az ég.

Re: Re: WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

(Trixi, 2015.08.16 10:57)

Nem akarom én megölni a királyt... csak... csak egy kicsit móresre tanítani ^^
ÓÓÓÓ, nálunk miért nincsenek ilyen jó nagy viharok? Kifejezetten imádom a viharokat, olyankor lehet a legjobban belemélyedni a történetírásba :D

Re: Re: Re: WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

( Detti, 2015.08.16 18:15)

Teljes mértékben egyetértek! Főleg ha csatajelenetet ír az ember :D

Re: Re: Re: Re: WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

(Trixi, 2015.08.19 08:03)

Igazad van dee mondjuk egy jó kis romantikus jelenethez is pont megfelelő :D

A bemutatkozásról

(Detti, 2015.08.18 14:43)

Üdv mindenkinek!
Végre ismét otthonról jelentkezhetek. Első hírem és a negyvenedik komment a fejezethez az lenne, hogy holnap felteszem a megígért bemutatkozásomat. Még sosem írtam hasonlót, így sokszorosan átdolgoztam, de talán sikerült úgy megírnom, hogy senkit se untasson halálra. Remélem, senkinek sem leszek túl ellenszenves. További szép napot! :D

Uhhhh

(Lúthien, 2015.08.17 22:27)

Fantasztikus lett, mint a többi fejezet, de ez most jobb lett! Thranduil egyre cukibb, én nagyon megkedveltem, ÚGYHOGY ÉN THRANDUIL MELLETT ÁLLOK, ÉS KINYÍROM A MERÉNYLŐKET!!!

Re: Uhhhh

( Detti, 2015.08.17 22:51)

Ezaz Lúthien, mi megvédjük a királyt! Nem bántjuk Legolas apját, világos mindenkinek? Viki, neked is? :D

Re: Re: Uhhhh

(Viki, 2015.08.18 13:05)

Gyerekek,én nem gyűlölöm Thranduilt, nagyon is szeretem, sőt, én vagyok a legalázatosabb harcosa, de ezzel a leasszonyozással kicsit felvitte a cukromat.És még egy komment,és már 40 lesz :D !

Uhh

(Firion, 2015.08.16 09:46)

Lehet hogy csak az új rész miatt, de azt álmodtam hogy Legolas az apám. :D XD

Re: Uhh

( Detti, 2015.08.16 10:35)

A Bakacsinerdő akkor új trónörökössel bővül :3. Milyen érzés Thranduil unokájának lenni? :D

Re: Re: Uhh

(Lúthien, 2015.08.17 22:20)

Akkor ez azt jelenti, hogy Tauriel tényleg tud még gyereket szülni.

Re: Re: Re: Uhh

( Detti, 2015.08.17 22:52)

Igen, elvileg tud, úgyhogy Legolas fellélegezhet :)

:D

(Stahma, 2015.08.16 21:27)

Elolvastam a kommenteket . Reakció : ;D ;D :D :D
Na de ha valaki bántani meri Thranduilt<3 akkor legalább szóljon honnan tudta meg a lakcímét mert biztos van ott még néhány tünde pasi ahonnan ő jött (ha már Legolas foglalt )