Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. fejezet

2014.09.22

   Sok minden derült még ki Tauriel jelleméről az elkövetkező hetekben, hónapokban és években. A lány egyre jobban megszokta a palotát, kiismerte magát benne, és az otthonának tekintette, több tündével beszélgetett az étkezésekkor. A harcosok többsége megkedvelte a nyílt, szókimondó tündelányt, aki újdonsült ismerőseivel legjobban gyakorolni szeretett. Mindegy volt, hogy késsel, íjjal vagy karddal edzettek; Tauriel tanulni akart, és tanult is, hiszen kérlelő tekintetének kevesen tudtak ellenállni. Ő volt a legfiatalabb, és ez nem könnyítette meg a dolgát abban, hogy bebizonyítsa: igenis harcos, nem csak egy kislány. Erre kiváló alkalmat nyújtottak a Legolassal való edzések. A fiú kemény ellenfélnek bizonyult, aki nem adta olcsón a győzelmet, ezenkívül ravasz is volt, sokszor megpróbálta megtéveszteni Taurielt, de a lány idővel átlátott rajta.

   Egy reggeli edzésen is ez történt, másfél héttel a kibékülésük után. Thranduil már nem mindig jött ki Legolasszal, most is csak ketten voltak. A kardvívást gyakorolták, és Legolas trükkösen megcsavarta a támadását; és bár jó lépés volt, Taurielnek sikerült védekezni.
- Ennél egy kicsit több kell, hogy legyőzz! – zihálta, mert fél órája megállás nélkül folyt a harc.
- Ne aggódj, az is meg fog történni. – vigyorodott el a fiú, és valóban. Nem telt el öt perc, Tauriel le volt fegyverezve, s Legolas kardja a mellkasának szegeződött. A fiú kiélvezte a helyzetet, de Tauriel szúrós tekintetétől hamarosan lehervadt a mosolya.
- Ne nézz így rám, te is ezt tennéd. – eresztette le a kardját. – Ügyes voltál, egyre nehezebb téged legyőzni.
- Ennek örülök.
- De nem lehetetlen.
- Álljunk csak meg! Vannak dolgok, amikben jobb vagyok nálad. – fortyant fel Tauriel.
- Mint például? – vonta fel a szemöldökét Legolas.
- Jobban bánok a késekkel.
- És még? – a herceg kis híján elnevette magát.
- Jobban mászok fára. – a lány nem tudta, Legolas milyen jól tud fára mászni, ezért nagy kockázatot vállalt, mégis kimondta.
- Úgy gondolod? Ez esetben kihívlak egy famászó versenyre. Van egy fa, amit még nem másztam meg. Reggeli után találkozzunk itt, a fához megyünk, és aki magasabbra tud mászni, az nyer.
- Rendben van. – húzta ki magát Tauriel. – Elfogadom a kihívást. – Reggeli után itt várlak. – azzal biccentett, és elment.

   Az étkezőben a szokott helyére, Galaeth mellé és Rawionnal szembe ült.
- Milyen volt az edzés? – tudakolta Galaeth.
- Egész jó, bár Legolas győzött. – válaszolta a lány, és megvajazott egy kenyeret. – Reggeli után pedig versenyezni fogunk.
- Miben? – kapcsolódott be Rawion.
- Fára mászásban. Az nyer, aki magasabbra tud mászni.
- Nem lesz egyszerű. – figyelmeztette Galaeth. – Legolas kitűnő mászó, senkit sem ismerek, aki le tudná győzni.
- Egy fleten nőttem fel, egész gyermekkoromban fára másztam, és sosem estem le. Fel tudok kapaszkodni a fa legtetejére, és kinézni a lombok között.
- Ki tudja, hogy alakul a verseny. – mondta Rawion. – Ha valóban olyan jól tudsz fára mászni, mint ahogy azt állítod, akkor Legolasnak komoly vetélytársa akadt. Mi mindenesetre szorítunk neked.
- Köszönöm. – mosolyodott el hálásan a lány. Megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy van két igazi, jó barátja. Ők hárman szinte elválaszthatatlanok lettek, testvérként szerették egymást.

   Reggeli után Tauriel a megbeszélt helyre ment. Pár percet várakozott csak, mígnem Legolas is megérkezett.
- Mehetünk? – kérdezte a fiú, Tauriel pedig bólintott.
A herceg mélyen a fák közé vezette, és amikor a lány már azt hitte, sosem állnak meg, Legolas megtorpant.
- Ez az a fa. – mutatott a föléjük tornyosuló, ősöreg kőrisre. – Rengeteg mód van a megmászására, mert vastagak az ágai, és csak lassan vékonyodtak el. Viszont ha rosszul lépsz, nagyot esel. Sok szerencsét.
Tauriel körbejárta a fát, lehetséges útvonalakat keresve, és talált is, nem is egyet. Ha fel tud jutni a legalsó ágra, a tetejéig meg sem áll.
- Én mászok elsőnek. – mondta Legolas, azzal lendületet vett, és egy pillanattal később már az alsóbb ágak egyikéről nézett le Taurielre, majd felkapaszkodott egy másik ágra, és így tovább. A lány nyolcvanhét szívdobbanást számolt meg, amíg Legolas szólt, hogy ő már nem tud feljebb mászni.
- Te következel. – mondta valahonnan a magasból. – Lássuk, jobb vagy-e nálam.

   Tauriel hátrált pár lépést, majd nekifutott, a fa törzsére lépve elrugaszkodott, és sikerült elérnie az egyik földközeli ágat. Felhúzta magát, és azonnal elkezdett felfelé menni, ami nem volt nehéz. A kőris ágai viszonylag sűrűn nőttek, és igazán egyszerű volt feljebb jutni, csak a kis gallyakat kellett félrehajtani. Nem tudta, mennyi ideje mászott már, amikor hirtelen szembe találta magát Legolasszal. A meglepetéstől hátrahőkölt, aminek az lett az eredménye, hogy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és majdnem leesett.
- Vigyázz, egy harmincméteres zuhanást még egy olyan túlélő, mint amilyen te vagy, sem biztos, hogy túlélné. – figyelmeztette leheletnyi gúnnyal a hangjában a herceg.
- Csak fáj neked, hogy nem tudsz tovább mászni! – vágott vissza a lány, majd Legolast faképnél hagyva a következő ágra lépett.
Ahogy egyre feljebb ment, érezte, hogy az ágak kezdenek elvékonyodni, ám ez nem hátráltatta. Az, hogy kicsi volt és könnyű, most előnyére vált, ehhez még ráadásul ügyesség is tartozott; és ez a három dolog lehetővé tette, hogy Tauriel egészen a kőrisfa tetejéig másszon. Az apró gallyakba kapaszkodva felállt, és kidugta fejét a levelek közül. Hosszú mérföldekre ellátott, köszönhetően a nagy magasságnak, és éles tünde-szemének. Tőle északra a Szürke-hegység, keletre Tóváros, azon túl pedig a Vas-dombok voltak. Nyugaton fák végtelenje sorakozott, és valahol nagyon messze a Ködhegység magasodott; délen pedig az erdő azon része volt, ahová csak kevesen merészkedtek. Egész Rhovanniont beláthatta. Nem tudta szavakba önteni, mennyire lenyűgözte a látvány.
- Győztem. – ennyit mondott, és már mászott is lefelé. Amilyen gyorsan felment, olyan gyorsan le is jött a fáról. Legolas már akkor lemászott, amikor leelőzte.
- Gratulálok. – mondta lesütött szemmel. – Úgy tűnik, fára mászásban tényleg jobb vagy nálam.
Ezt olyan gyászos, keserű hangon mondta, hogy Tauriel akaratlanul is, de megsajnálta.
- Ne légy szomorú, hisz neked sincs miért szégyenkezned. Kitűnő mászó vagy, a legjobb, akit ismerek. – simította meg kedvesen a karját.
Legolas először a lány kezére, majd az arcára pillantott, mire Tauriel nyakán enyhe pír kúszott fel, és elhúzta a kezét. Bár Legolasszal – a veszekedést leszámítva – mindig jól kijött, még nem tanulta meg kezelni az összes helyzetet. A tény márpedig tény: Legolas a Bakacsinerdő hercege, ő pedig nem több egyszerű harcos növendéknél; és ekkora különbséget nagyon nehéz áthidalni.

   Hosszú másodpercekig némán álltak, a csendet és a tétlenséget Legolas törte meg.
- Induljunk vissza. – szólt, és már ment is.
A palotához érve elköszöntek egymástól, Tauriel pedig megkereste Galaeth-t és Rawiont, hogy tudassa velük a jó hírt. A küzdőtéren találkozott velük, ám ezúttal csak mint nézők voltak ott. Tauriel félrevonta őket, és röviden elmesélte, mi történt a versenyen.
- Ez remek, Tauriel! – veregette meg a vállát Rawion. – Elismerésem!
- Szép teljesítmény. – dicsérte Galaeth is.
- Köszönöm. – a lány szinte kivirult a sok szép szó hallatán. – Kik párbajoznak?
- Riel és Lanor. – válaszolta Rawion. – De már végeztek. Nincs kedvetek beszállni?
Galaeth a fejét rázta, Tauriel azonban bólintott.
- Én szeretnék. – mondta, nem törődve barátai kétkedő arcával.
- Nem is tudom, Tauriel. – próbálta lebeszélni Galaeth. – Esetleg máskor...
- Ne aggódj, tanultam a legutóbbiból, menni fog. – nyugtatta meg a lány, és előrelépett, így jelezve, hogy készen áll. Adtak neki egy kardot, és a harctérre lépett. Arvael volt az ellenfele. Tauriel ismerte valamelyest, néhányszor már beszélgetett vele, és tudta, fő fegyvere a kés volt, csakúgy, mint Taurielnek, így nagyjából egyenlő eséllyel indultak. A párbaj heves volt, mindkét lány nyerni akart, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ez sikerüljön. Arvael főleg a tapasztaltságára támaszkodhatott, Tauriel pedig a fürgeségében és a jó szerencsében bízott. Senki sem tudta, mi lesz a harc vége, de tíz perc után kiderült. Pontosan ugyanabban a pillanatban karcolták meg a másikat; a küzdelem így abbamaradt, és megegyeztek a döntetlenben. Tauriel visszaadta a kardot, és kisétált a tömegből; Galaeth és Rawion pedig utánamentek.
- Látod, így kell harcolni! – mosolygott rá Rawion.
- Büszke vagyok rád, Tauriel. – mondta Galaeth. – Ne haragudj, amiért kételkedtem.
- Bárcsak nyertem volna! – sóhajtott a lány. – A döntetlennek nem nagyon tudok örülni.
- Pedig igazán szép teljesítmény egy ilyen fiatal tündétől. – jelentette ki Rawion.
- Mondd, egy kis séta a szederbokrok között felvidítana? – kérdezte tőle Galaeth.
A lány erre természetesen igent felelt, úgyhogy a három barát a fák közé sétált, és csakhamar találtak néhány tő vadszedret, amiből vígan csemegéztek; közben beszélgettek. Sok minden szóba került, az erdőtől kezdve az orkokon át a fegyverekig. Dél is elmúlt már, mire visszamentek.
- Tauriel, sajnálom, de mennünk kell. – mondta sajnálkozva Galaeth. – Holnap őrjáratra indulunk, és össze kell szednünk a holminkat.
- Persze, menjetek csak. Majd találkozunk.

   Miután barátai elmentek, Tauriel kis hezitálás után a folyóhoz ment, és leült egy apró sziklakiszögellésre, oda, ahol tegnap este Legolasszal beszélgetett. Nézte a vízesést, ahogy a víz lezúdul, és az alját szinte nem is látni a párától. Így talált rá Legolas. A fiú nem habozott, azonnal odament hozzá. Halkan lépkedett, és amikor a lány mögé ért, egy gyors mozdulattal a vállára tette a kezét, és kissé megszorította. Tauriel egy pillanat alatt felugrott, megfordult és harcra készen állt. Mikor látta, hogy csak Legolas az, egyszerre könnyebbült meg és lett haragos.
- Ezt miért kellett? – vonta kérdőre a fiút. – Megijesztettél.
- Bocsánat, nem akartam. Mit csinálsz itt?
- A vizet néztem.
- Le tudsz ereszkedni a sziklákon? – kérdezte váratlanul a fiú.
- Oda le? – nézett az alattuk jó tíz méter mélyen hömpölygő folyóra.
- Igen. – Ne nézz így rám, nem lehetetlen, én is sokszor lementem már.
- Megpróbálhatom. – vont vállat a lány.
A perem széléhez állt, és keresett egy olyan sziklát, amire leugorhat. Talált is, majd minden bátorságát összeszedve ugrott. Talán három métert zuhant, utána azonnal felállt, és tovább ugrált lefelé. Egyre jobban élvezte. Az utolsó szikla alig fél méterre volt a folyótól, a lány szinte érezte a víz sodrását.
- Leértem! – kiáltott fel Legolasnak.
- Ügyes vagy, most mássz is vissza!
Tauriel elindult felfelé, de a visszaút sokkal nehezebb volt. Némely szikla nem volt teljesen stabil, így ezekre nem nehezedhetett rá teljes súlyával, és ez bizony megnehezítette a feljutást.
Valahogy mégis eljutott a legfelső kőig, onnan pedig már csak három méter a célig.
- Mi az, elakadtál? - nézett le rá kaján vigyorral az arcán Legolas.
- Egyáltalán nem, egy ugrás és fent vagyok. – válaszolta a lány, azzal elrugaszkodott, és sikerült megkapaszkodnia a szegélyben, de felhúzódzkodnia már nem sikerült. Tudta, ha elengedi a part szegélyét, és hátraesik, csúnyán megsérülhet. Segélykérően Legolasra nézett, ám izmai nem bírták tovább: elkezdett csúszni. A herceg azonnal utánakapott, és sikerült megragadnia társnője csuklóját, és felrántani a lányt; a lendülettől azonban elvesztették az egyensúlyukat, és elestek. Legolas a hátára, Tauriel pedig az oldalára zuhant, és bár a fű tompította valamelyest a zuhanást, azért még így is fájdalmas volt. A szőke nyitotta ki először a szemét, felült, és a mellette fekvő Taurielre nézett. A lány mozdulatlan volt, szeme csukva, haja kócosan keretezte arcát.
- Man matghog, mellon? (Jól vagy, mellon?) – kérdezte Legolas, közben gyengéden megrázta, majd tovább szólongatta. – Nyugalom, már fent vagy. Sikerült.

   Tauriel pár pillanat múlva kinyitotta a szemét.
- Mondtam, hogy meg tudom csinálni. – motyogta, és ő is felült. – Köszönöm, hogy segítettél, és ne haragudj az esésért.
- Ugyan, semmiség. – állt fel Legolas, és felsegítette Taurielt. – Nagyon beverted a fejed?
- Nem, a karomra estem.
- Akkor jó. Hallottam, hogy párbajoztál.
- Honnan?
- Csak úgy. – tért ki a válaszadás elől a fiú. – Amúgy nyerhettél volna, de...
- De?
- Az a kard nem hiszem hogy a te méreted volt. Gondolj bele. Mindig olyan kardokkal harcoltál, ami nem is a te méreted. Ezért nem tudsz velük eredményesen küzdeni. – világított rá Legolas. – Ha lenne egy neked való kard, sokkal ügyesebb lennél.
- Igazad van.
- Gyere, szerzünk neked egyet.
- Tessék? – nézett rá kérdőn Tauriel. – Honnan?
- A fegyvertárból, ott biztosan találunk. Gyere! – és választ sem várva elindult.
Tauriel nem tehetett mást, követte a fiút. A fegyvertár a középső szinten volt, nem messze a harcosok szállására vezető lépcsőtől. Közepes nagyságú helyiség volt, rengeteg fegyverrel és más harci eszközzel. Íjak és nyilak, kések, kardok, páncélok, vértek és pajzsok különböző méretben, de egytől egyig mesteri munkák.
- Itt vannak a kardok. – vezette a bal oldali fal sarkához a lányt Legolas. – Bizonyára lesz olyan, ami a te méreted.

   Tauriel nem válaszolt, inkább elkezdett keresgélni. A kardok többsége túl nagy volt neki, néhányat felemelni is csak két kézzel tudott. Legolas sokat segített neki, de semmit sem találtak, így a tündelány egy idő után feladta.
- Úgy tűnik, ezek itt mind nagyok. – hagyta abba a keresést. – Sajnálom, Legolas, de ma nem jártunk sikerrel.
- Biztos vagy benne? És ez? – nyújtott felé egy, a többinél kisebb, egyszerű kardot.
A lány lassan elvette a fegyvert. Ujjai a markolatra simultak, és szorosan fogták azt. Tökéletesen illett a kezébe, mintha direkt neki készült volna.
- Próbáld ki! Vágj vele néhányat! – biztatta a fiú.
Tauriel eleget tett a kérésnek, párszor meglendítette a kardot, támadást, majd védekezést mímelve, előretört, majd visszahátrált; de közben szeme vidáman csillogott.
- Tökéletes. – suttogta.
- És most már a tiéd. – egészítette ki Legolas, és mellé lépett.
- Valóban. – lehelte Tauriel, majd a herceghez fordult. – Nagyon köszönöm, Legolas. Remélem, egyszer meg tudom hálálni. – ajkára hálás mosoly kúszott, szinte sugárzott a boldogságtól.
- Tanulj szorgalmasan, és párbajozzunk sokat, az nekem elég köszönet. – mondta a fiú, és Tauriel egyik elszabadult tincsét visszasimította a lány füle mögé. – Most mennem kell, de este találkozunk.
- Rendben.
A két tünde kiment a fegyvertárból. Tauriel először meg akarta keresni Galaeth-t és Rawiont, ám végül úgy döntött, nem zavarja őket; úgyhogy kiment a szabadba, felmászott egy tölgyfára, és annak vastag ágain ülve pihent, sőt, aludt is egy keveset. Miután felébredt, lemászott a fáról, és annak tövében gyakorolt.

   Alkonyatkor a keleti szárny elé ment, ahol Legolas már várta, sőt, Thranduil is ott volt. A király azonnal észrevette Tauriel új kardját, és nem hagyta szó nélkül.
- Honnan szerezted? – kérdezte.
A lány gyorsan Legolasra pillantott, mire a fiú alig észrevehetően bólintott; Tauriel pedig elmondta, hogyan lett új kardja. Thranduil a beszámoló végén bólintott, és ezt mondta:
- Ha már van kardod, akkor használd is. Mostantól minden este a kardvívást fogjátok gyakorolni. Kezdhetitek.
A két fiatal tünde aznap sokáig harcolt. Tauriel sokkal ügyesebb volt a neki való karddal, gyorsabban mozgott, mert nem húzta le karját a súly; és a támadásai is eredményesebbek lettek. Élvezte ezt a hirtelen jött változást, és ráébredt, hogy a kard nem is olyan rossz fegyver. Bár nem ő győzött, mégis jókedvvel ment vacsorázni, ahol Galaethnek és Rawionnak részletesen elmesélte, mi minden történt vele délután.
- Ez remek! Ezentúl jóval több esélyed lesz nyerni, ha párbajozol. Jobb ajándékot nem is kaphattál volna. - mondta Galaeth, aki őszintén örült barátnője örömének.
- Lesz mivel orkokat ölnöd. - kacsintott rá Rawion. - Késekkel, íjjal és karddal már nem vagy könnyű préda.
- Tudom. - sóhajtott boldogan a lány. - Nincs kedvetek valamikor gyakorolni?
- Lenne, de mostanában sajnos nem lesz rá alkalom. - grimaszolt Rawion. - Holnap korán indulunk őrjáratra, úgyhogy legközelebb akkor találkozunk, ha visszajöttünk.
- Az kár. - Tauriel beleharapott egy körtébe. - Akkor majd edzek Legolassal, persze csak ha ő is akarja.
- Eléggé összebarátkoztatok. - jegyezte meg Galaeth.
- Igen, ez igaz. - hagyta jóvá a tündelány. - Talán baj?
- Dehogy.
Ezután némán vacsoráztak, majd mindenki aludni tért. Tauriel a falnak támasztotta fegyvereit, amik között már a kard is ott volt. Azon az estén mosollyal az arcán aludt el.

   A palotában töltött napok gyorsan elteltek, a lány legalábbis így érezte. Egy pillanatig sem unatkozott, mert mindig talált magának elfoglaltságot. Sokat gyakorolt Legolasszal, és hamarosan kitűnt, milyen jól bánik a késekkel és az íjjal. Kardvívásban is gyorsan fejlődött, és egyre többször győzte le a herceget. A viselkedése is megváltozott, nem volt már az a hebrencs, szeszélyes kislány; felnőtt az ott töltött egy hónap alatt. Galaeth és Rawion hat napig maradt távol, ám Tauriel nélkülük is feltalálta magát. Amíg barátai őrjáraton voltak, Tauriel magának tartott órákat: csapásokat keresett és követte őket, egészen az odúig, ahol megpróbálta meglesni a vadat; és sok időt töltött az ispotályban is, ahol a gyógyítóktól megtanulta az egyes gyógynövények elkészítését. Amikor Galaeth, Rawion és nyolc másik tünde visszaérkezett az őrjáratról, a lány éppen egy szarvascsalád nyomait követte, így csak késő délután találkoztak. Tauriel szorosan megölelte barátait, követelve, hogy mindent meséljenek el, ami az utóbbi napokban történt.
- Rendben, elmondjuk. - egyezett bele Galaeth, és leültek egy fa tövébe. - Az volt a feladatunk, hogy fésüljük át az erdőt, ellenőrizzük, hogy nem jött-e le nagyobb orkhorda a hegyekből, ha pedig találkozunk egy kisebb csapattal, azt semmisítsük meg.
- Keletnek indultunk, és az első két nap nem találtunk semmi szokatlant. A harmadik nap északnak fordultuk, és ahogy egyre közeledtünk a Szürke-hegységhez, több és több nyomot találtunk, de mindegyiket pár fős csapatok hagyták. A terv az volt, hogy összetereljük őket, és egyszerre végzünk velük, de nem sikerült. Már készen álltunk, ám az orkok eltűntek.
- Ezt hogy érted? Csak úgy, nyom nélkül?
- Pontosan. Kerestük a nyomaikat, egészen az északi határig mentünk, de nem találtuk meg őket többé.
- Ez furcsa, elvégre az orkok mindent letaposnak maguk körül, így nem lehet nem észrevenni a nyomaikat. - gondolkodott hangosan a lány. - Ráadásul ekkora csorda hangos is. Nem értem, nem válhattak egyszerűen köddé!
- Pedig úgy tűnik, nekik sikerült. - fújt egyet Galaeth. - Thranduil szerint még vissza fognak térni, úgyhogy ha újra az erdőbe jönnek, csata lesz. - erre a gondolatra a nő arca felderült.
- Ott már talán én is harcolhatok. - bizakodott Tauriel.
A három barát a fa alatt ülve beszélgetett még egy darabig, majd Tauriel lebúcsúzott, mondván, edzésre kell mennie.

 

 

   Lassacskán beköszöntött az ősz, és vele együtt megérkezett a hideg is. Reggelenként egyre gyakrabban borította dér a füvet, és Tauriel arcát és orrát minduntalan kicsípték a hűvös szelek. Fázni nem fázott, hisz erdőtünde lévén egész életét a szabadban töltötte. Azt viszont sajnálta, hogy egyre kevesebbszer mennek Galaeth-szel gyógynövényeket gyűjteni, helyette kénytelenek voltak az ispotályban megtartani az órákat. Rawion gyakran elvitte nyomkövetést gyakorolni, a kemény talajon igazi kihívás volt észrevenni az állatok nyomait. Kedvenc elfoglaltsága az lett, hogy a lehullott levelekből halmot készített, felmászott egy fára, és a levélkupacra ugrott. Egy ilyen alkalomra Legolas is elkísérte.
- Hová mész? - kérdezte egyik délelőtt, amikor összefutottak a palota mögött.
- Titok, de ha szeretnél, te is jöhetsz. - válaszolta sejtelmesen a lány.
A herceg természetesen vele ment, hajtotta a kíváncsiság. Amikor Tauriel talált egy megfelelő helyet, összegyűjtötte az avart, és készített egy rakást belőle.
- Ennyi? - nézett értetlenül Legolas. - Összehordod a lehullott leveleket?
- Ugyan, most jön a legjobb része. - vigyorodott el Tauriel, majd felmászott a legközelebbi fára. Úgy négy méter magasan lehetett, annál tovább nem ment. Leült egy vastagabb ágra, és hetykén leszólt Legolasnak:
- Ezt csináld utánam, ha mered! - azzal leugrott, rá a levelekre. Becsukta a szemét, és mikor kinyitotta, Legolas hitetlenkedve nézett rá.
- Mondd, te semmitől sem félsz? - a fiú végül csak ennyit kérdezett.
- Nem is veszélyes. - tápászkodott fel a tündelány. - Puhára esek, és nagyon jó móka. Te is kipróbálhatnád, persze csak ha nem félsz. - tette hozzá.
- Én? Ugyan már! - Legolas ezt kihívásként értelmezte, így természetesen ő is ugrott.
- Milyen volt? - tudakolta tőle Tauriel, miután felállt.
- El sem hiszem, hogy rávettél erre. - csóválta a fejét a herceg, majd egy gyors mozdulattal felkapott egy marék levelet, és a lányra dobta, aki félreugrott, de már késő volt.
- Ezt meg miért kaptam?!
- Csak úgy. - vont vállat Legolas, és újra dobott; ám erre már Tauriel is reagált, a kupachoz ugrott, és levélesőt zúdított a fiúra.

   Csakhamar kitört a harc, de ez nem vérre, hanem nevetésre ment. A Tauriel készítette rakás perceken belül megsemmisült, így mindkét fél sajátot emelt. Kacagva dobálták egymást a barna, sárga, és vöröses színű levelekkel, elfeledkezve mindenről. A ’küzdelem’ úgy ért véget, hogy Legolas nagy merészen szemből támadott, és miután Tauriel arcába dobott egy jó maroknyi levelet, még bele is lökte a levélkupacba. A lány intett, hogy vége, közben rázkódott a válla a nevetéstől. Megpróbált felállni, de minduntalan visszahanyatlott.
- Gyere, segítek. - nyújtotta a kezét Legolas, a lány pedig elfogadta a segítséget.
- Hannon. (Köszönöm.) - mondta.
Néhány pillanatig csak álltak egymással szemben, zihálva, de boldogan.
- Olyanok voltunk, mint a gyerekek. - törte meg a csendet Tauriel. - Furcsa, rég éreztem magam ilyen felszabadultnak.
- Akárcsak én. - helyeselt a fiú. - De nem bánom. Egy kis vidámság belefér az életünkbe.
- Igaz. Szinte már olyan volt, mint régen. - idézte fel a családjával eltöltött hosszú éveket Tauriel. - Köszönöm, hogy újra gyerek lehettem.
Legolas felé lépett, és a herceg azt hitte, meg akarja ölelni, ám a lány e helyett kigáncsolta a lábát, és a földre küldte.
- Kölcsönkenyér visszajár. - mosolygott negédesen.
- Te minden jó pillanatot el tudsz rontani. - jelentette ki Legolas.
- Vagy csak nem hagyok semmit megtorlás nélkül.
- Kibírhatatlan vagy! - fakadt ki a fiú, közben talpra kecmergett.
- Ennek ellenére barátok vagyunk.
Legolas erre már végképp nem tudott mit mondani, így a két tünde visszasétált a palotába, és ez a kis játék lett az első közös titkuk.

   Egy decemberi reggelen Tauriel - szokás szerint - kinézett az ablakon, és látta, hogy az erdő fehér színt öltött. Megdörzsölte a szemét, hogy megbizonyosodjon róla, nem álmodik. Ébren volt, és a látvány sem volt hamis. Tényleg leesett a hó. Az első döbbenetén túlesve gyorsan felöltözött, magához vette fegyvereit, és már rohant is a keleti szárny elé. Csizmája alig hagyott nyomot a hóban, csupán annak ropogása jelezte, merre jár. Gyorsan futott, és már látta Thranduilt és Legolast, amikor egy jeges foltra lépett. Megcsúszott, és forgott párat, mire visszanyerte egyensúlyát. Amint újra havat érzett a lába alatt, lassított, és immár csak kocogásban haladt. Amikor odaért Thranduilhoz, fejet hajtott, és úgy tett, mintha mi sem történt volna.
- Nyilazni fogtok, de most a pontosság a cél. Mindegyikőtöknek tíz lövése van, aki többször talál bele a piros körbe, az nyer. - mondta a király.
- Lányoké az elsőbbség. - engedte át a kezdés lehetőségét Legolas.
Tauriel némán megállt célponttól úgy tizenöt méterre, a húrra illesztett egy vesszőt, kihúzta, és lőtt, egyenesen a piros körbe.
Egy.
Újra lőtt, és ezúttal sem hibázott.
Kettő. Három. Négy. Öt. Hat.
A hetedik nyíl célt tévesztett, és négyhüvelyknyire a körtől állt be a fatönkbe. Ez a hiba meginogtatta Taurielt, és ezután sorozatban kettőt rontott.
- Nyugodj meg! - motyogta magában. - Sikerülni fog.
Utoljára húzta meg az ideget, és engedte útjára a vesszőt. Az egy pillanatig repült, majd megállt...a kör területén belül.
Tíz.

   A lány ajkán diadalittas mosoly jelent meg. Kihúzta a nyilakat a fából, majd félreállt, és nézte Legolast. A herceg kettőt betalált, majd rontott, egy jó lövés, majd kettő rossz; ezután kettő jó, és az utolsó is célba talált; így az eredmény döntetlen lett.
- Késdobás. - jelentette be a következő feladatot Thranduil. - A szabályok ugyanazok.
Most Legolas kezdett, és igazán jól teljesített: tízből nyolc alkalommal betalált. Tauriel vett egy nagy levegőt, és eldobta az első kést. Majd a másodikat. Végül csupán kétszer hibázott, vagyis megint ugyanaz lett az eredmény, és ez kezdte idegesíteni a lányt. A döntetlen számára nem volt jó.
- Utolsó feladatként késekkel való párbaj következik. - mondta Thranduil, és Tauriel azonnal felvidult. Nagyon szeretett a késekkel harcolni, és sokszor legyőzte már Legolast. A két fiatal tünde támadóállásba helyezkedett, majd elkezdődött a párbaj. Tauriel azonnal támadt, energikusan, de ésszel; alig adva esélyt Legolasnak a védekezésre. A lány, mint mindig, most is gyors volt, támadott, majd hátralépett, hogy újabb védtelen testfelületet keressen. Erősebb volt, mint amikor először harcolt, így nem rettent meg Legolas vágásaitól. A herceg alig tudta követni a villámként cikázó Taurielt, aki úgy tűnt, sosem fogy ki az energiából. A párbaj hosszúra nyúlt, hiszen nagyjából ugyanolyan jók voltak, és egyikük sem adta fel. Tauriel kezdett fáradni, ezért úgy döntött, véget vet a harcnak. Elugrott Legolas támadása elől, tigrisbukfencet vetett, így a fiú bal oldalára került, és a kése markolatával Legolas kézfejére ütött. A herceg a fájdalomtól kiejtette a kezéből a fegyvert, ezzel odaajándékozva a győzelmet Taurielnek.
- Rendben, úgy tűnik, megvan a győztes. - intett a király, hogy a párbajnak vége. - Ma reggelre ennyi volt, az edzésnek vége.

   Tauriel fejet hajtott, Thranduil pedig visszament a palotába. Legolas azonban ott maradt. Felvette késeit a hóból, közben egy apró hógolyót készített, majd a gyanútlan Tauriel mögé lopózott, egy gyors mozdulattal megragadta a lány ingjének gallérját, és a havat a nyakába zúdította. A tündelány vagy egy métert ugrott előre, megperdült, és döbbenten nézett Legolasra. Megborzongott, teljesen váratlanul érte ez a támadás.
- Te jól érzed magad? - vacogott. - Ez jéghideg!
- Jól vagyok, köszönöm kérdésed. - Legolas arcán a győztesek jellegzetes mosoly virított. - És te?
- Ezt még visszakapod. - sziszegte a lány, és sértődötten elindult a palota felé.
- Már alig várom! - kiáltott utána gúnyosan a herceg.
Ezek után nem csoda, ha Tauriel kissé idegesen ült le reggelizni. Szó nélkül lehuppant a székre, és készített magának egy lekváros kenyeret. Galaeth és Rawion összenéztek, majd a férfi megkérdezte:
- Történt valami, hogy ilyen rossz kedved van?
- Semmi érdekes, csupán annyi, hogy kaptam a nyakamba egy adag havat! - fújt dühösen.
Barátaiból szinte egyszerre tört ki a nevetés.
- Min nevettek, ezen nincs semmi mulatságos! - háborodott fel.
- Tauriel, néha igazán nem értelek. - temette a kezébe az arcát Galaeth. - A párbajokon és az erdőjárásban szerzett sérüléseiddel kicsit sem törődsz, de egy kis hótól rögtön feldühödsz?
- Legalább egy maroknyi havat kaptam kora reggel, ne várd, hogy örüljek neki!
- Jól van, ne haragudj. - komolyodott el Rawion. - Most mit akarsz tenni?
- Keresem az alkalmat, hogy bosszút álljak. - vágta rá Tauriel.
- De nem ma délelőtt. - mondta Rawion. - Rengeteg állatnyomot lehet kiolvasni a friss hóból, úgyhogy délelőtt az erdőt járjuk.
- Ez remek, már nagyon várom! És veled mit fogok tanulni, Galaeth?
- Van néhány ötletem, majd választok közülük.

   A három barát elfogyasztotta a reggelijét, majd Rawion és Tauriel elment nyomokat keresni. Mélyen behatoltak a fák közé, de megérte a sok gyaloglás: szinte percenként találtak újabb csapát, állatszőrt vagy letört gallyakat, és annyi nyomot, hogy nem lehetetlen volt mindet követni.
- Rawion, nézd! - szólt Tauriel. Egy bokor mellett állt, és egy szarvascsalád nyomait nézte. - Ezek még frissek, alig tíz perce haladhattak el itt. Nem követjük őket?
- Megpróbálhatjuk, de csak óvatosan. A hó ropogása könnyen elárulhat minket.
- Nem, ha a fákon megyünk. - jutott eszébe Taurielnek. - Gyorsabb és csendesebb, mint ha a földön osonnánk.
- Nem biztos, hogy jó ötlet. Némelyik ágra ráfagyott a hó, és olyan csúszósak lettek, hogy lehetetlen megkapaszkodni bennük. – tiltakozott Rawion.
- Egy próbát azért megér. – vont vállat a lány, és mielőtt Rawion bármit mondhatott volna, felugrott a legközelebbi fára. A törzsben kapaszkodva felállt az egyik ágra, és megállapította, hogy nem jeges. Feljebb mászott pár métert.
- Gyere fel, nem fogunk leesni! – kiáltott le a társának.
Rawion azonnal csatlakozott Taurielhez; így a két tünde együtt mászkált a fákon, a csapát végig szem előtt tartva. Hamarosan meg is találták a szarvasokat; az állatok a fák kérgét rágták, hogy némi élelemhez jussanak. A csorda négytagú volt; egy bika, két tehén és egy gida alkotta. Olyan békésen ettek, hogy Taurielnek megmelengette a szívét. Főleg a borjú tetszett neki, annak fényes gombszemei, és még pettyes szőre. Párszor már simogatott szarvasborjút, jól emlékezett az érzésre. A lány elengedte a törzset, és óvatosan lejjebb mászott, hogy jobban lásson. Leült az egyik ág szélére, és onnan nézte a szarvascsaládot.
- Milyen békések! – sóhajtott.
Béke. Kétértelmű szó ez egy harcos számára. Jelentheti azt az időszakot, amikor nem kell csatába, háborúba menni; és a harcos feleslegesnek érzi magát. Lehet viszont a létező legszebb szó is, amikor dúl a harc, és nem lehet tudni, holnap mi fog történni.

   Ekképp gondolkodott Tauriel, ám valami megzavarta. Egy fekete nyíl suhant, és az egyik szarvastehén nyakában állt meg. Az állat holtan rogyott össze; körülötte a vér megfestette a havat; a csorda többi tagja pedig nagy szökkenésekkel elmenekült. A bokrok közül orkok jöttek elő, szám szerint négyen. Tauriel izmai megfeszültek. Nagyon halkan felállt, és Rawion mellé mászott, aki le sem vette a szemét az orkokról.
- Mi legyen? – kérdezte tőle a lány. – Megküzdünk velük?
- Talán. Nem látok náluk íjat, úgyhogy csak közelharcot tudnak vívni.
- Akárcsak mi. Most csak a késeimet és a kardomat hoztam el.
- Nem baj. – legyintett a férfi. – Kevesen vannak, ennyivel még te is elbánsz egyedül.
- Akkor menjünk. – indult lefelé Tauriel.
A legalsó ágon bevárta Rawiont, közben előhúzta a késeit.
- Készen állsz? – Rawion kardot rántott. – Háromra ugrunk. Egy.
- Kettő. – Tauriel felkészült az ugrásra.
- Három!

   A két tünde egyszerre ért földet, és utána rögtön támadásba lendültek. Csupán pár méterre voltak az orkoktól, akik mire észbe kaptak, már késő volt. Rawion az egyiknek elmetszette a torkát, de egy másik ezalatt elő húzta a kardját, így a férfi vele küzdött. Tauriel a maradék kettő közé ugrott. A nagyobbik termetű először puszta kézzel csapott a lány felé, ám ő villámgyorsan elhajolt, átbújt az ork karja alatt; és markolatig döfte a késeit a hátába. Miután kihúzta, szembefordult a másik orkkal. Az karddal harcolt, így Tauriel visszarakta késeit a tartójukba, és ugyanezzel a mozdulattal előhúzta a kardját. Alig emelte fel a kezét, az ork máris lecsapott hatalmas, nehéz kardjával. A két penge csattanva találkozott. Tauriel hátralépett, mert érezte, hogy az orkot csel nélkül, csak az erejére hagyatkozva nem győzheti le. Támadott néhányszor, hogy kipuhatolja ellenfele gyenge pontját; és az akció sikerrel járt. Észrevett egy sebet az ork jobb lábán, ami nemrég gyógyulhatott csak be. A lány tudta, csak úgy győzhet, ha felhasítja a sérülést. Így hát, nem törődve a kockázattal és a veszéllyel, az orkhoz ugrott, egy gyors mozdulattal végigszántott a kardjával a seben, majd ugyanilyen fürgén elhátrált. A sebből ömleni kezdett a sűrű, fekete vér, az ork pedig eldobta a kardját; és kezét a sérülésre szorította. Tauriel kihasználta az alkalmat; odalépett hozzá, és átszúrta a hasát. Az ork felüvöltött, majd örökre elhallgatott, a lány pedig végre kifújhatta magát. Rawion is végzett a saját ellenfelével.
- Jól vagy? – kérdezte a férfi.
- Persze, minden rendben. Honnan jöhettek ezek?
- Nem tudom biztosan. A bokrokból törtek elő, de ott lehetetlen nyomokat keresni. A lényeg, hogy ezek már nem ártanak senkinek.
- Igazad van. Mi legyen velük? – mutatott Tauriel a hullákra.
- A hó majd betemeti őket, nekünk már nincs dolgunk velük. – hangzott a válasz. – Gyere, menjünk vissza.

   Amikor visszaértek a palotába, első dolguk volt jelentést tenni Thranduilnak. Megálltak a trón előtt, fejet hajtottak, és Rawion beszámolt az orkokról.
- Tauriellel egy szarvascsordát figyeltünk, és egyszer csak az egyik állatot eltalálta egy nyíl. Pillanatokkal később négy ork jött elő a bokrok közül. Megtámadtuk, majd rövid harc után le is győztük őket. Mindez hat mérföldre a palotától történt, délen. – mondta el röviden a férfi, hogy mi történt.
- Milyen fajtájúak voltak? – a király felállt, és lesétált Taurielékhez.
- Déli orkok. – válaszolta a lány. – Nem voltak túl nagyok, talán felderítőnek küldték őket.
- Lehetséges. – hagyta jóvá Thranduil. – De ilyen közel a palotához...
- Egy kis csapatot nehéz észrevenni, és ezek az orkok bizonyára már tapasztaltak voltak. – gondolkodott hangosan Tauriel.
- Akkor is aggasztó, hogy ilyen közel jutottak. – Thranduil az egyik őrhöz fordult. – Kettőzzék meg az őrséget a déli határon és a palota körül! Egy csapat menjen ki és végezzen a portyázó orkokkal!
Az őr fejet hajtott, majd elment.
- Uram, én velük tartanék. – mondta Rawion. – Egy nyomolvasó mindig hasznos lehet.
- Igazad van, menj.
Rawion így hát távozott. Tauriel vele akart menni, de a király nem engedte.
- Te itt maradsz, az ilyen nem gyerekeknek való. – jelentette ki Thranduil, a lány pedig sóhajtva tudomásul vette.
Egy fejhajtás után a palota elé ment, és egy fának dőlve nézte a készülődő harcosokat, akik lóháton terveztek menni. Tízen voltak, köztük Rawion és Galaeth. A nő észrevette Taurielt, és odasietett hozzá.
- Ne haragudj, de el kell halasztanunk a mai órát. – szabadkozott. – Ígérem, az első adandó alkalommal bepótoljuk.
- Semmi baj. Bárcsak veletek mehetnék!
- Lesz még rá lehetőség, ne aggódj. – veregette meg a vállát Galaeth. – Most indulnunk kell. Ne kerülj bajba!
- Megpróbálok.
Tauriel addig nézett a tíz lovas után, míg azok el nem tűntek a fák között.

  

 

   Kitavaszodott, és ahogy az idő javult, Tauriel is egyre élénkebb lett. Szinte minden idejét a szabadban töltötte. Sokat gyakorolt, párbajozott, de kedvenc időtöltése az erdőjárás volt Rawionnal és Galaeth-el. Galaeth sokszor elvitte gyógynövényeket szedni, ezalatt a lány elmesélhette, mi történt vele az elmúlt napokban, mit tanult, hányszor párbajozott. A két tünde mindig Lanthir hátán ment, mivel Taurielnek nem volt saját lova, ám ez a helyzet hamarosan megváltozott.

   Egy márciusi délután Galaeth és Tauriel el akartak menni, hogy keressenek néhány ritka gyógynövényt. Amíg a nő előkészítette Lanthirt, Tauriel felült a karám kerítésére, és a lovakat nézte. Az állatok már egészen megszokták őt, páran odaügettek hozzá egy kis simogatásért. A lány szerette a lovakat, édesanyjának, Miriannak is volt egy, Tauriel rajta tanult meg lovagolni. Iavasnak hívták, és a világ legtürelmesebb lova volt. A vele kapcsolatos szép emlékeknek köszönhető az, hogy Tauriel félelem nélkül megy oda akár az idegen lovakhoz is. Éppen egy fakót simogatott, amikor egy hangos nyerítést, és dühös kiáltást hallott. Megfordult ültében, leugrott a kerítésről, és a hang irányába futott. A nyerítés egy, a többitől valamivel távolabb álló karámból jött, ahol Thranduil lovát, Brassent tartották. A közelben lévő tündék mind odasereglettek, Tauriel is.
- Mi történt itt? – kérdezte a lány, amint odaért.
- Brassen megvadult, nem enged senkit a közelébe, nagyon agresszívan viselkedik, senki sem tudja, mi lehet a baja. – hangzott a válasz.

   Tauriel odafurakodott a kerítéshez, és kissé megijedt az elé táruló látványtól. A gyönyörű, fehér csődör fel-alá vágtázott a karámban, és ha valaki meg akarta közelíteni, felágaskodott. A lány tudta, a ló akár kárt is tehet magában vagy másokban, ha nem nyugszik meg. Egy pillanatig habozott csupán, majd bemászott a karámba. Mindenki elcsendesedett, a döbbenettől szólni sem tudtak, de őt ez nem érdekelte. Csak a lóra koncentrált. Lassan közelített felé, kinyújtotta a kezét, de nem nézett rá, azt akarta, hogy tudja: nem akarta bántani.
- Nyugodj meg. – mormolta félhangosan a lány. – Ne félj, nem foglak bántani. Minden rendben van.
A lágy duruzsolás megtette hatását. Brassen már nem ágaskodott, hanem megállt, és figyelte Tauriel minden mozdulatát. A tündelány csak akkor fordította felé az arcát, amikor odaért hozzá. Tenyerét a ló orrára tette, és finoman megsimogatta.
- Ez az. Jó fiú. – suttogta.
A csődör szeméből eltűnt a bizalmatlanság, és nyugalom vette át a helyét. Légzése lelassult, mintha nem is vágtázott volna alig pár perce. Tauriel észrevette, hogy a bal mellső lábára kevésbé nehezedik rá. Lassan, vigyázva, hogy ne ijessze meg a lovat, letérdelt, és átvizsgálta a lábat. Felemelte a patát, és akkor meglelte a baj forrását. Egy kavics állt bele a pata érzékeny részébe, és a fájdalomtól bokrosodott meg. A lány megfogta a kavicsot, és egy határozott mozdulattal kihúzta azt. Ez nem volt veszélytelen, mert ha Brassen megrúgja, ő nem éli túl, de szerencsére nem így történt. Tauriel felállt, megveregette a ló nyakát, és kisétált a karámból.

   Alighogy leugrott, valaki a nevén szólította.
- Tauriel, gyere ide! – a lány felismerte Thranduil hangját. Annyira lekötötte a figyelmét Brassen, hogy észre sem vette a király és Legolas érkezését. Odasétált hozzájuk, és fejet hajtott.
- Ezt miért csináltad? – kérdezte Thranduil. - Komolyan megsérülhettél volna.
- Közbe kellett lépnem, mielőtt Brassen kárt tett volna magában. – válaszolta a lány.
- Sosem mondtad, hogy értesz a lovakhoz. – jegyezte meg Legolas.
- Sosem nyílt rá alkalmam megmutatni.
- Meglepő, hogy Brassen nem bántott. – jelentette ki a király. – Igazán vad, zabolátlan ló, aki csak keveseket tűr meg maga körül.
- Talán megérezte, hogy csak segíteni akarok neki. – vont vállat Tauriel.
- Máskor is csináltál ilyet?
- Nem, még soha. Igazából nem is tudtam, hogy képes vagyok erre; mindent ösztönösen tettem.
Thranduil bólintott.
- Elmehetsz. – mondta.
A lány sarkon fordult, és Galaeth-hez akart menni, ám Legolas utána szólt:
- Mondd, mi a titka a lóbűvölésnek?
Tauriel elfojtott egy mosolyt, és félig hátrafordult.
- Nem szabad a szemébe nézni, amíg nem bízik benned. – válaszolta, majd csatlakozott Galaeth-hez, aki Lanthirral az oldalán már várta.

   A következő nap reggelén Tauriel és Legolas a késdobást gyakorolták. Thranduil ott volt, és felügyelt rájuk, valamint figyelmeztette őket, ha valamit elrontottak. Az edzés végeztével a király furcsa kérdést tett fel Taurielnek:
- Mi az, amire nagyon vágysz, és örülnél, ha azonnal megkaphatnád?
A lány nem válaszolt azonnal, gyorsan átgondolta, hogy a sok dolog közül mi az, amit a leginkább szeretne. Magán a kérdésen is meglepődött, de végül kibökte:
- Egy saját ló. Mindennél jobban szeretnék egy saját lovat.
Ez nem egy hirtelen jött ötlet volt, a lány már régóta játszott a gondolattal, hogy a saját lován ülve megy gyógynövényeket szedni Galaeth-el.
- Rendben van. – bólintott a király. – Megkapod. Most.
Tauriel szeme egy pillanatra elkerekedett a döbbenettől, és bár utána azonnal rendezte vonásait, a csodálkozást nem tudta letörölni az arcáról.
- Ezt hogy érted, uram? Választhatok egyet a szabad lovak közül?
- Pontosan. Gyere, induljunk.

   A lány pár másodpercnyi néma hitetlenkedés után végre felülkerekedett meglepettségén, és követte Thranduilt és Legolast. Észrevette, hogy a fiú kajánul vigyorog, mire a tündelány gyanút fogott.
- Te tudtál erről? – kérdezte halkan, de szemrehányóan.
- Nem, csak élvezem, milyen döbbent arcot vágsz. – válaszolta hetykén Legolas, de rögtön kapott egyet a vállára.
- Na, ezt miért kellett? – játszotta az ártatlant.
- Tudod te azt jól!
Míg ők viaskodtak, odaértek a karámhoz, ahol a gazdátlan lovakat tartották. Tauriel tizenhárom lovat számolt meg. Legtöbbjük szürke, pej, sárga vagy fekete volt, de néhányan mogyoró és szarvasbőrszínben pompáztak. A lány balra nézett, és akkor meglátta.

   A ló a többiektől külön, a karám másik végében állt. Már első pillantásra látszott, hogy nem egyszerű hátas, hanem igazi, háborúba tenyésztett csataló. Harmonikus testfelépítése, csodás izomzata, gyönyörű feje és nagy, kifejező szemei voltak. A tündék érkezésére felemelte fejét, és füleit érdeklődően feléjük fordította. Taurielnek azonnal megtetszett.
- Őt választom. – mutatott rá.
- Reviát? Jó választás, bár eléggé heves és féktelen természetű. – figyelmeztette a király.
- Ez esetben jól ki fogunk jönni egymással. – a lány már el is indult a kapu felé. Elhúzta a reteszt, résnyire kinyitotta, majd amikor már bent volt, becsukta azt.
- Tényleg vigyázz magadra! – kérte Legolas. – Revia igazán szeszélyes, és nem akarom, hogy megsérülj.
- Olyan sok alkalmam lett volna rá, miért pont most történne baj? – mosolygott megnyugtatóan Tauriel a fiúra. A szeme sarkából látta, hogy két alak közeledik, egy pillanattal később pedig felismerte bennük Galaeth-t és Rawiont. A jelenlétük megnövelte az önbizalmát, és nyugodtabban közelített Reviához.

   A kanca nyugodtnak tűnt, nem toporgott, vagy csapta hátra a fülét. Csak állt, és nagy, sötét szemével figyelte a lányt; aki lassan, a karját előrenyújtva ment felé, de most sem nézett a szemébe. Lassacskán odaért hozzá. Hagyta, hogy Revia megszaglássza, és akkor sem ellenkezett, amikor megbökdöste az orrával. Mikor Tauriel úgy érezte, a ló már bízik benne, lassan végigsimított a fején, majd a nyakán; közben halkan beszélt hozzá, hogy megszokja a hangját. Bal kezét Revia marjára tette, a jobbot pedig kicsivel lejjebb, a hátára; és könnyedén felpattant rá. A kanca érdeklődőn oldalra fordította füleit, mintha csak parancsot várna. Tauriel a sarkát Revia oldalához érintette, és egy kicsit előrehajolt, mire az állat elindult. Lépései puhák és könnyedek voltak, mintha csak lebegne. A kerítés mentén haladtak egészen addig, amíg a lány át nem váltott ügetésre. Megkapaszkodott Revia hosszú, selymes sörényébe, és igazodott a mozgásához. Végül jelt adott neki, hogy vágtázhat. A kanca úgy váltott jármódot, hogy Tauriel alig érezte a mozdulatot. Behajlított térddel a ló oldalához simult, és engedte, hadd száguldjon.

   Ez nagy hiba volt tőle. Megérezte, hogy lovasa már nem irányítja olyan határozottan, így rövid úton megszabadult tőle: hirtelen megtorpant, felágaskodott, és oldalra táncolt. Tauriel kibillent az egyensúlyából, és már nem tudott megkapaszkodni a lova nyakában. Leesett. Reflexből behunyta a szemét, a karjával pedig megpróbálta tompítani az esést, de a bal oldalára zuhant, és testsúlyának legnagyobb részét a csuklója tartotta. Feje koppant a földönt, és vér ízét érezte az ajkán.

   Thranduil és Legolas közelről látták az esést. A herceg azonnal oda akart futni a lányhoz, de apja megállította.
- Ne. – csupán ennyit mondott, de Legolas megállt. – Hagyd.
- De hát megsérült!
- Úgy tűnik, nem súlyos, hiszen felállt.
Tauriel talpra kecmergett. Sajgott az oldala, a csuklója elkezdett dagadni, ajka pedig felrepedt, a sebből pedig vér szivárgott.
- Szóval ilyen érzés leesni a lóról. – motyogta.
Tekintetével megkereste Reviát. A kanca tőle hét-nyolc méterre lehetett, izgatottan toporgott és aprókat nyihogott; mintha nevetne rajta. A lányban felötlött, hogy egyszerűen kisétál, és választ egy másik lovat, de meggondolta magát. Figyelmeztették, hogy Revia nehéz természetű, de ő mégis kitartott az elhatározása mellett. Most már végig kell csinálnia, és meg is tette. Harcosok gyermeke volt, szüleinek kitartását és elszántságát ő is örökölte. Egy olyan módszerrel próbálkozott, amiről az édesanyja mesélt neki, de látni még sosem látta.

   Egyenesen a ló szemébe nézett, kihúzta magát, és határozott lépésekkel elindult felé. Revia ahelyett, hogy odébb ügetett volna, egy helyben maradt, akkor is, amikor Tauriel újból felült rá. A lány bal csuklójába éles fájdalom nyilallt, de ő ezzel mit sem törődve elindította lovát. Biztos kézzel irányította, nem tűrt semmiféle engedetlenséget; ezzel is jelezve, ki a főnök. Ugyanígy volt ez ügetésben és vágtában is. Engedte, hogy teljes sebességgel fusson, de bármelyik pillanatban készen állt fegyelmezni. Hosszú, vörös hajába belekapott a szél, miközben élesen jobbra kanyarodott. Nagyon gyorsan vágtáztak, de Revia légzése eközben alig változott, mintha nem ismerné a fáradtságot. Mentek még egy utolsó kört, majd a lány fokozatosan lelassított, végül pedig megálltak. Tauriel lecsúszott róla, lábujjhegyen ért földet.
- Jól van, Revia. Jó kislány. – paskolgatta meg a vörössárga kanca nyakát.

   Büszkén hagyta maga mögött a karámot. Nyugalmat erőltetett az arcára, de szeme csillogása elárulta, mennyire boldog. Némán csatlakozott Thranduilhoz és Legolashoz.
- Mit gondolsz, helyesen választottál? – kérdezte tőle a király.
- Igen, uram. Revia csodálatos ló. Csupán be kellett neki bizonyítanom, hogy méltó vagyok hozzá, és megmutatni, én irányítok.
- Mégis leestél.
- Revia azért dobott le, mert megérezte, hogy nem tartom teljesen irányítás alatt. De felálltam, és visszaültem rá, és csak ez számít. Aki még nem esett le lóról, az nem is tud lovagolni!
Legolast megmosolyogtatta a lány határozottsága.
- Mi visszamennénk a palotába. – fordult az apjához. Nincs már semmi dolgunk?
- Nem, menjetek csak. – engedte őket Thranduil.
Tauriel fejet hajtott, a két fiatal tünde pedig megkezdte negyed mérföldes sétáját.
- Nagyon fájt az esés? – kérdezte Legolas félúton, és aggódóan a lányra pillantott. – Revia elég nagytestű ló, te pedig megsérültél.
- Csak felrepedt a szám, két nap múlva begyógyul. – legyintett Tauriel.
- És a csuklód? Láttam, hogy összeszorítod a fogad, amikor visszaültél a lóra.
- A bal kezemre estem, és egy kicsit ránehezedtem, ennyi az egész. – füllentette a lány.
Legolas átlátott rajta, de nem tette szóvá. Mást tervezett. Amikor odaértek a palota épületéhez, a fiú megfogta Tauriel ép jobb kezét, és egy kicsi, külön álló épülethez vezette, amiben a tündelány felismerte az ispotályt.
- Engedj el! – tiltakozott hevesen. – Nem sérültem meg, nincs semmi bajom!
- Nekem nem úgy tűnik. – mondta nyugodt hangon a fiú.
- Pedig így van, most pedig eressz! – de ekkorra már benn voltak. A herceg ellentmondást nem tűrően leültette őt az egyik ágyra, ő maga pedig egy tálat megtöltött hideg vízzel, és kerített egy tekercs kötszert is. Leült Tauriel mellé, aki bár megtehette volna, nem futott el. Ült, és várta, mi lesz.
- Nyújtsd ki a kezed! – kérte Legolas. Miután a lány engedelmeskedett a kérésnek, a fiú óvatosan felhajtotta az inge ujját, szabaddá téve a csuklóját. Nem volt szép látvány: a másfélszeresére dagadt, belilult, és szörnyen fájt. Tauriel felszisszent, amikor barátja hozzáért.
- Persze, tényleg semmi baja. – gúnyolódott a fiú. – Azért jobb lesz, ha bekötözöm.
- Majd én megcsinálom, ne fáradj. – nyúlt a lány a kötszerért, de a herceg megelőzte.
- Te csak maradj nyugton, különben jobban fog fájni. – figyelmeztette.
Tauriel ha sóhajtva is, de beleegyezett. Némán nézte, ahogy Legolas tép a kötszerből, bevizezi, majd a csuklójára teszi. A lány bőre megremegett a jéghideg víz, no meg Legolas érintésének hatására. A herceg párszor körbetekerte száraz kötszerrel, majd csomót kötött rá, és ráhajtotta az ingujjat. A kötés helyét csak egy kis dudor jelezte. Tauriel visszahúzta a kezét.
- Mondták már neked, hogy néha túl sokat aggódsz? – kérdezte.
- Nem, te vagy az első. – hangzott a válasz.
- Pedig ez igaz.
- Idősebb vagyok nálad, jogosan aggódok! – csattant fel Legolas.
- Száz év köztünk a korkülönbség, az pedig semmi!
- Néha igazán kibírhatatlan tudsz lenni. – jelentette ki a fiú.
- Te is. – vágott vissza Tauriel. – Azért köszönöm, hogy tettél rá borogatást.
- Nincs mit. – Legolas elkezdte a tárgyakat visszarakni a helyükre.
- Akkor én megyek. – állt fel a lány. – Majd találkozunk.
Az ajtó előtt azonban megtorpant.
- Lenne egy kérdésem. Miért segítettél nekem? A duzzanat magától is leapadt volna.
A herceg nem tudott azonnal válaszolni. Cselekedetének okát tudta, de nem akarta neki bevallani, így csak hosszú másodpercekkel később szólalt meg
- Ha sérült a karod, nem tudsz párbajozni, márpedig a sebesült vagy, nem öröm téged legyőzni. – mondta, mire Tauriel vágott egy grimaszt, és végleg elment.

   Legolas legszívesebben bokán rúgta volna magát.
- Miért nem mondtam el neki az igazat? – tűnődött, pedig a szíve mélyén tudta a választ. Nem akarta, hogy a lány tudja az okot: Legolas nem bírta nézni, hogy fájdalmai vannak, és úgy érezte tennie kell érte valamit. Nem, ezt tényleg nem mondhatta el. Egyáltalán miért segített neki? Taurielnek igaza volt, a duzzanat pár nap múlva leapadt volna. Talán azért, mert testvéreként szerette a tündelányt annak ellenére, hogy mindössze fél éve ismerte. A fiú már az első pillanattól kedvelte. Először csak rokonszenvezett a tüzes, bátor lánnyal, később összebarátkoztak, majd testvérként tekintetek egymásra. Most pedig... Legolas nem tudta, hogy Tauriel érzései változtak-e, de abban biztos volt, hogy az övéi igen. Más szemmel nézett a tündelányra. Észrevette, hogy a szeme barnás színt ölt, ha oldalról süt rá a Nap, hogy milyen kecsesen mozog. Na és a mosolya! Ritka, de mindig őszinte, és mindig csodaszép. Olyankor Tauriel egyébként komoly vonásai megenyhülnek, és olyan lesz, amilyennek az ő korában lennie kell: egy ártatlan gyermeknek, aki még sosem látott erőszakos halált.

   Ez volt az a pillanat, amikor Legolas rádöbbent, szerelmes Taurielbe. A felismerés villámként hasított belé, és teljesen lebénította. Csak a gondolatai cikáztak ide-oda a fejében. Hogyan szeretett belé? Miért? Minek a hatására? Ő ezt tudja? És ami a legfontosabb: Tauriel hogy érez iránta? Rengeteg kérdés, de egyikre sem tudta a választ. Kiment az ispotályból, és útja a fák közé vezetett; mint mindig, ha gondolkodni akart. Felmászott egy bükkfára, és hátát a törzsnek vetve leült egy vastag ágra. Teljesen a gondolataiba merült, olyannyira, hogy már nem is érzékelte a külvilágot. Még több kérdést tett fel magának. Elmondja valakinek? Ha igen, kinek kellene? Megemlíthetné az apjának, de bizonyára addig faggatná, amíg el nem árulja, ki az; Taurielen kívül pedig nem igazán voltak barátai. Kevés dolog van, amit ne tudott volna megbeszélni a lánnyal, és a lista ismét bővült.

   Hosszú órák után végül félig-meddig sikerült eldöntenie, mit tesz. Egyelőre titokban tartja, és megpróbál uralkodni az érzelmein, aztán meglátja, mi lesz. Érezte, hogy ez nem valami gyermeki fellángolás, ő szívből szerette Taurielt, és remélte, hogy a tündelány ezt viszonozni fogja.

 

 

.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

luluverzum@gmail.com

(LucaTünde14, 2015.04.06 17:25)

Nagyon tetszik!
Kíváncsi vagyok a folytatásra.
Mellesleg én is lovagolok, és imádom!

Re: luluverzum@gmail.com

(Tündelány, az oldal írója, 2015.04.07 08:06)

Nos, úgy tűnik, rokon lelkek vagytok Tauriellel.... ;-)

Re: Re: luluverzum@gmail.com

(LucaTünde14, 2015.04.07 08:45)

Hát, úgy tűnik. Hm...de szeretnék ott élni!

Re: Re: Re: luluverzum@gmail.com

(Tündelány, az oldal írója, 2015.04.08 15:40)

Sokszor én is arra vágyok, bárcsak a Bakacsinerdőben élhetnék, mint erdőtünde. Szerencsére van a közelben egy erdő, ahová gyakran kijárok, ha ihlet kell a folytatáshoz. Igaz, nem vadászok orkokra, de a szabadság érzése felülmúlhatatlan.

Re: Re: Re: Re: luluverzum@gmail.com

(Fanni, 2015.08.27 21:51)

Detti,elkezdtem elolvasgatni a regi kommenteket,es erre muszaj volt irnom valamit:D Arra,hogy sokszor szeretnel erdotunde lenni es az erdoben elni,csak annyit mondanek,hogy itt,ahol en lakom (egy vilagvegi kis faluban,sot annak is a legvegen),nagyon jol erezned magad,hiszen a mi hazunk mar annyira a falu vegen van, hogy innen akarhova nezel, erdo...Ha kilepsz a kapun,erdo,legelo,kb fel kilometerre egy forras,2 kilometerre egy szurdok, es ha kinezel a furdoszobank ablakan 8 gyonyoru lo legeleszik par szaz meterre...ugyhogy neha ugy erzem,mintha tenyleg egy igazi erdotunde lennek:)

Re: Re: Re: Re: Re: luluverzum@gmail.com

( Detti, 2015.08.27 23:22)

Hmmm. Most bizony kicsit elfogott a sárga irigység.
DE.
Ezeket az információkat tudva lehet, hogy ideiglenesen egy sátor is megjelenik majd a környéken, amiben lakni fogok egészen addig, amíg el nem készül az én kis kényelmes, otthonos fletem valamelyik fa lombkoronájában. :D

Re: Re: Re: Re: Re: Re: luluverzum@gmail.com

(Fanni, 2015.08.28 00:30)

Ugyan mar...nem kell sator...aludhatsz a kanapen:DD