Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. fejezet

2014.10.26

   Június volt, Tauriel egyik kedvenc hónapja, és bár északon sosem volt igazán meleg, ő szerette és kiélvezte a nyarat. Mivel korán kelt fel a Nap, és csak későn nyugodott le, az edzések is valamivel hosszabbak lettek, aminek a lány nagyon örült. Az, hogy keveset aludt, és alig evett, nem zavarta, őt csak az érdekelte, hogy tökéletesen bánik-e az íjjal, a késsel és a karddal.
- Igen, mindent remekül csinálsz. – biztosította egy esti edzés végén Legolas. – Gyorsan fejlődsz.
- Köszönöm. – mosolyodott el a tündelány. – Jó ezt hallani.
- Hová mész? – kérdezte a herceg, amikor látta, társnője nem a palota felé indul.
- A lovakhoz, szeretem ott nézni a naplementét.
- Elkísérjelek?
- Egyedül mennék, ha nem baj. – utasította vissza finoman a lány.
- Dehogy, jó utat.
Tauriel búcsúzóul intett egyet, majd elindult.

   Legolas lemondóan sóhajtott. Amennyire tudta, elfedte érzéseit, de megszüntetni képtelen volt őket. A távozó tündelány után nézett, kinek karcsú alakja egyre kisebb lett, ahogy távolodott. Ha tudná, hogy egy herceg szereti! Ő azonban mit sem sejtve sétálgatott, közben nézte a virágokat, ahogy azok megszínezték a füvet. Kék harangvirágok, lila ibolyák, piros pipacsok, fehér százszorszépek; hogy csak néhány fajta legyen felsorolva a sok közül. Körülöttük méhek, pillangók, katicák repkedtek, ám lassacskán ők is eltünedeztek. Tauriel odaért a karámokhoz, és felült annak a szélére, ahol Revia volt. A kanca észrevette gazdáját, és odaügetett hozzá egy kis simogatásért. A lány megvakargatta a ló orrát, majd ujjaival átfésülte a sörényét. A Nap egyre lejjebb bukott a horizonton, az ég rózsaszín és lila színekben játszott. Tauriel lépteket hallott maga mögül. Odapillantott, és látta, Galaeth és Rawion azok. A két tünde szó nélkül felült mellé, és együtt nézték, ahogy a nappal éjszakába fordul.
- Gyere, raktunk félre neked egy kis ennivalót. – tette a kezét a vállára Rawion.
- De jó, egy kicsit már úgy is éhes vagyok. – sóhajtott boldogan a lány, és hármasban visszasétáltak a palotába.

   Az étel Rawion szobájában volt, így oda mentek. Tauriel jóízűen megette a két mézes kenyeret, és az almát. Barátai elégedetten nézték, ahogy falatozik. Miután végzett az evéssel, Tauriel nem ment el, hanem ott maradt egy éjszakába nyúló, baráti beszélgetésre. Befurakodott Galaeth és Rawion közé, kinyújtotta lábait, és kényelembe helyezte magát.
- Miért szeretsz annyira itt ülni? – kérdezte mosolyogva Galaeth.
A lány nem sokat gondolkodott a válaszon.
- Ha veletek vagyok, akkor nem kell játszanom a komoly felnőttet, hanem egy kicsit gyerek lehetek. – felelte őszintén.
Galaeth szeretettel nézett a kislányra, és szorosan megölelte. A három barát még akkor is beszélgetett, amikor már minden csillag látható volt, a Hold pedig ezüstös fényével adott világosságot. Tauriel azonban elálmosodott, és bár megpróbálta, de tudta elfojtani az ásítást.
- Menj, feküdj le aludni. – tanácsolta Rawion. – Holnap időben fel kell kelned.
- Jó, megyek. – Tauriel ez alkalommal nem ellenkezett. – Holnap találkozunk.
Becsukta az ajtót, és a szobájába sietett. Annyi ereje még volt, hogy betakarózzon, de utána szinte azonnal elaludt.
   Reggel, az edzésen a késekkel párbajoztak, és Tauriel győzött. Fantasztikusan bánt velük, tehetségét a tapasztaltabb harcosok is elismerték. A küzdelemtől kipirult az arca, zihált, és fájt a karja, de úgy gondolta, megérte.
- Napról napra jobb leszel. – dicsérte meg Legolas, és a lány mellé lépett.
- Remélem is. – sóhajtott az.
A két fiatal tünde néhány percig csak állt, és a napfelkeltét nézte. Legolas a szem sarkából Taurielre pillantott; a tündelány vörös tincsein megcsillant a fény, és mivel oldalról érte, úgy tűnt, mintha ragyogna. A kezük alig pár centire volt egymástól, és a hercegben felötlött, hogy esetleg megfoghatná... De aztán gyorsan elhessegette az ötletet. Nem tudta, Tauriel hogy fog reagálni, és nem akart megkockáztatni egy pofont.
- Nézd, valaki jött! – a lány egy lovasra mutatott, aki épp most érkezett meg. – Ki lehet?
- Nem tudom, nézzük meg közelebbről. – javasolta Legolas.
Futottak pár tíz métert, és nem messze a lovastól megálltak. A férfinak hosszú, barna haja volt, és első pillantásra látszott, hogy igazi katona. Leszállt nagy, fekete lováról, és a kantárt az egyik őr kezébe adta, aki elvezette a lovat. A férfi ezután bement a palotába, eltűnve Legolas és Tauriel szeme elől.
- Nem volt ismerős? – fordult a herceghez a lány.
Legolas tagadólag rázta fejét.
- Nem, még sosem láttam. Majd megkérdezem a királyt, ki ő.
- Én pedig fülelek a reggelinél, hátha megtudok valamit. – ígérte a lány.
- Jó, akkor itt találkozunk. – azzal a két barát bement a palotába. Tauriel az étkező felé vette az irányt, Legolas pedig fel a lépcsőn, talán a szobájába.

   A tündelány belépett az étkezőbe, szemével megkereste Galaeth-t és Rawiont, majd leült a szokott helyére. Már javában falatoztak, amikor még egy harcos érkezett. Tauriel azonnal felismerte, hogy ő volt a nemrég érkezett lovas. A többieket úgy tűnt, nem lepte meg, mintha tudták volna, hogy jönni fog. Az idegen leült egy, a lánytól nem messze lévő üres székre, és beszélgetni kezdett a körülötte ülőkkel.
- Ő kicsoda? – kérdezte halkan Galaeth-től Tauriel.
- Eraglannak hívják, és ő a déli határ kapitánya. – válaszolta suttogva a nő. – Nem tudjuk, miért jött, de egy régi ismerősünk, bizonyára elmondja majd.
- Értem.
Miután befejezte a reggelit, a lány a keleti szárny elé ment, és szinte egy időben ért oda Legolasszal.
- Megtudtál valamit? – kérdezte a herceg.
- Igen. A neve Eraglan, kapitány a déli határon, és senki sem tudta, miért jött. És te? Van bármi, amit tudsz?
- Sajnos nincs. Apámnak valami dolga volt, így nem találkoztunk a reggelinél. – mondta sajnálkozva Legolas.
- Nem gond, előbb-utóbb úgy is megtudunk valamit. – legyintett Tauriel.
- Talán előbb is, mint gondolnánk. – jegyezte meg a fiú. – Nézd csak, ott jön.
Valóban, Eraglan feléjük igyekezett, és csakhamar odaért hozzájuk.
- Ci suilon! (Üdvözöllek titeket!) – lépett melléjük.
- Üdvözlünk. – köszöntötte Legolas. – Tán keresel valakit?
- Igen, herceg. A királyt hol találom?
- Fogalmam sincs, Eraglan. Most valami fontos elfoglaltsága van, de délután talán ráér.
- Köszönöm. Mondd, honnan tudod a nevemet?
- Tőlem. – szólalt meg most először Tauriel.
Eraglan a lányra nézett, tetőtől talpig végigmérte, majd elmosolyodott.
- Te lennél a kis túlélő, vöröske? Hallottam már rólad.
Vöröske?! A tündelány alig tudta megállni, hogy fel ne kiáltson mérgében; de nyugalmat erőltetett magára, és így felelt:
- Taurielnek hívnak, nem pedig vöröskének. Remélem, csak jókat hallottál rólam.
- Többnyire igen. – mondta sejtelmesen a férfi, majd elköszönt és elment.
   Bár arca nyugodt volt, Tauriel magában fortyogott. Legolas rájött, hogy a lány nem szereti, ha vöröskének szólítják; így megragadta az alkalmat, hogy egy kicsit cukkolja:
- Vöröske... Illik rád a név. – bólintott, mire a lány hitetlenül meredt rá.
- Ugye most csak tréfálsz?
- Egyáltalán nem, sőt! Lehet, hogy mostantól így foglak szólítani.
- Nem mered!
- Azt hiszed? – nézett kihívóan a szemébe Legolas. – Vöröske.
Taurielnek több se kellett, villámgyorsan támadásba lendült. Ellökte a fiút, aki megtántorodott ugyan, de visszanyerte egyensúlyát, és visszalökött. Ebből persze jó kis csetepaté kerekedett, sok nevetéssel. Csak amikor teljesen kifulladtak, hagyták abba.
- Soha többé ne szólíts így, rendben? – szegezte tekintetét a hercegre Tauriel.
- Különben?
- Különben vége a barátságunknak. – mondta komoly hangon a lány.
Ez hatott.
- Ígérem, hogy soha többé nem szólítalak vöröskének. – esküdött meg Legolas.

   Néhány órával később, délután Tauriel Galaeth társaságában az ispotály egyik ágyán üldögélt. A tündenő a sebek bekötözését tanította a lánynak, aki figyelmesen hallgatott.
- Tegyél a sebre pár cserszömörce levelet, ezek összehúzzák a sebet és csökkentik a vérzést. – magyarázta Galaeth, és barátja karján mutatta, mire is gondolt. – Ezután rakj rá valami puha anyagot, majd szorosan tekerd körbe kötszerrel. - az eredmény egy steril, szakszerű kötés lett. - Most pedig te jössz. Menni fog?
- Remélem, igen. - Tauriel már neki is látott. Pontosan utánozta Galaeth mozdulatait, a kötés pedig majdnem ugyanolyan jó lett.
- Kitűnő. - nézett elismerően a tündelányra Galaeth. - Azt azonban ne feledd, ez csak a kisebb és közepes sérüléseknél használható eredményesen, a súlyos sebek ellátását majd később tanuljuk.
- Értem.
- Akkor mára végeztünk. - állt fel a nő. - De előbb szedjük le magunkról a kötést.
Tauriel kibontotta a csomót, lecsavarta a kezéről a fáslit, és eltávolította a leveleket is. Amikor mindketten végeztek, együtt mentek ki az ispotályból. A tündelány nagy bánatára útközben találkoztak Eraglannal, aki most sem állta meg, hogy vele élcelődjön.
- Merre jártál, vöröske? - kérdezte, miután normálisan üdvözölte Galaeth-t.
- Tauriel velem volt. - válaszolta a nő. - Gyógyítást tanult.
- Nocsak, gyógyító akarsz lenni?
- Harcos és gyógyító. - pontosított a lány. - Rawion pedig nyomolvasónak képez ki.
- Ezzel megleptél. Első, sőt, második látásra sem tűnsz egyiknek sem. - döfött oda Eraglan.
A szavak mélyen érintették Taurielt. Legolasnak egyszer már sikerült ezzel megbántania, és igazán nem esett jól neki, hogy megint ezt hallja: mennyire nem úgy néz ki, mint ami. Galaeth látta barátnőjén, hogy ez fájt neki, így azonnal a védelmére kelt:
- Pedig Tauriel igazán tehetséges! Gyorsan tanul és szorgalmas, nagy jövő vár rá harcosként.
Eraglan bizonyára érezte, a tündenővel nem érdemes vitába keverednie, mert valószínűleg ő maradna alul; így egy biccentéssel elbúcsúzott, és otthagyta őket. A lány csak akkor lélegzett fel, amikor a férfi látótávolságon kívülre ért.
- Galaeth... Azt, hogy nagy harcos lehetek... Komolyan gondoltad? - kérdezte bátortalanul.
- Hát persze, te butus. Eraglannal pedig ne törődj. Ő ilyen, így kell elfogadni, még akkor is, ha ez nem egyszerű.
- Márpedig nem az. - sóhajtott, és ebben igaza volt.
  Az esti edzésen Legolas volt ügyesebb; szoros harc árán, de végül egy markolatra irányzott vágás után, aminek hatására Tauriel elejtette a kardot, ő győzött.
- Gratulálok, ez tényleg jó csapás volt. - ismerte el a tündelány, és felvette a kardját. - Megtanítod?
A herceg bólintott, és azonnal belekezdett:
- Ennek a támadásnak az a célja, hogy az ellenfél – úgy, mit te – kiejtse a kezéből a kardot. - magyarázta. - A markolatra kell rávágni, erősen és határozottan. Így, látod? - végzett el egy támadást. - Most te jössz.
A lány mindent úgy csinált, ahogy Legolas mondta, és a támadás sikeres volt. Még néhányszor megismételte, hogy berögződjön a mozdulat, majd úgy döntöttek, vége az edzésnek. Azonban nem mentek vissza a palotába, hanem leültek egy fa tövébe. Nem beszélgettek, hanem csak nézték az aranyszínben úszó tájat, és élvezték egymás társaságát. A békés pillanatoknak Eraglan rombolta szét, egygúnyos megjegyzéssel, amit Taurielnek szánt.
- Nagy harcos? Galaeth ezt bizonyára nem gondolta át. Jobb védencet is választhatott volna nálad, vöröske. - nem nézett a lányra, miközben ezt mondta, mintha az pillantásra sem lenne méltó.
A tündelány lehunyta a szemét, hogy útját állja könnyeinek. Csak azért sem fog sírni! Erős lány ő, nem veszi magára. Kinyitotta szemeit, és az első, amit látott, az Legolas értetlen arca volt.
- Miért mondta ezt Eraglan? - kérdezte. - Talán összevesztetek?
- Dehogy, szó sincs erről. - válaszolta Tauriel, de a hangja kissé remegett.
- Akkor miért mond neked ilyeneket?
- Azt én is szeretném tudni.
- Idefigyelj, Tauriel. – nézett a szemébe Legolas. – Te vagy a legjobb barátom. Ha bárki, bárhogyan bántani merne, szólj, és teszek róla, hogy békén hagyjon. Nem fogom végignézni, hogyan taposnak el. Megértetted?
- Igen. – bólintott a fiatal tünde. – Ha bármi gond lesz, szólni fogok.
Legolas elmosolyodott, és a lány vállára tette a kezét, aki viszonozta a gesztust; így pecsételvén meg egymásnak tett ígéretüket.

   Másnap déltájban Tauriel Rawionnal ment a nyomkövetést gyakorolni, ezúttal lóháton, mivel fákon hagyott jeleket kerestek. A férfi lova, Aglar, egy nagy, fakó mén volt, ugyanolyan csataló, mint Revia. A két tünde egy ideje már nem talált nyomot, így, hogy elüssék az időt, beszélgettek. Tauriel elpanaszolta, mennyire undok volt vele Eraglan, és megkérdezte barátját, szerinte mi ennek az oka.
- Tudod, hosszú évekig ő képezte ki az újoncokat, és ha valakit nem talált elég jónak, azzal azt csinálta, amit most veled. – mondta Rawion.
- Vagyis megkeserítette az életét?
- Úgy is mondhatjuk, és ezt addig folytatta, amíg az illető fel nem adta, vagy nem lett hirtelen még nála is jobb.
- Tehát nekem is fejlődnöm, kell és akkor békén hagy. – jött rá Tauriel a megoldásra.
- Lehet, hogy igazad van, bár Eraglannál senki sem tudja, mit fog tenni. – figyelmeztette Rawion, majd hirtelen felkiáltott. – Nézd, ott előttünk nyomok vannak a fákon.
- Akkor indulás.
Fél órával később visszaértek a karámokhoz. A lovakat bezárták a helyükre, ők maguk pedig visszasétáltak a palotához abban a reményben, hogy találnak valami elfoglaltságot.
   Találtak is. A küzdőtéren célba lövő verseny folyt, és Tauriel természetesen csatlakozni akart.
- Szeretném összemérni a tudásomat a többiekével, ez pedig a fejlődésemben is segítene. – indokolta döntését.
- Rendben, próbáld csak meg.
A két barát odalépett az összegyűlt tömeghez.
- Én is beszállok! – jelentette ki a tündelány.
- Ez nem gyerekeknek való, vöröske. – szólalt meg egy gúnyos hang, melynek tulajdonosa Eraglan volt.
- Nem vagyok gyerek, csak fiatalabb nálatok. Akkor én is versenyezhetek? – tért a lényegre.
- Igen, de ne reménykedj a győzelemben. Nem vagy elég jó.
- Majd meglátjuk. – szólt közbe Rawion.
A lány küldött felé egy hálás pillantást, majd kezébe vette az íját, és várta, mikor következik. Végül is úgy alakult, hogy ő kezdett. Öt lövése volt. Előhúzta az első nyilat, a húrra illesztette, kifeszítette és lőtt. Majd újra, és még háromszor. Csak ekkor szemlélte meg az eredményt: négy vessző pár centire a középponttól állt bele a fába, az utolsó pedig hajszálpontosan a közepét találta el. Alig észrevehetően elmosolyodott, majd kihúzta a vesszőket. Félreállt és nézte, ahogy a másik négy harcos lő, hasonlóan jó eredménnyel, mint az övé. Eraglan volt köztük az utolsó. Az öt lövéséből egy középre ment, a többi kicsivel mellé. Tauriel tudta, itt a lehetőség, hogy valamelyest megbosszulja a piszkálódást, így hát odalépett a férfihoz.
- Látod? Én is vagyok olyan jó, mint te. És ez még csak a kezdet. – mondta neki, és meg sem várva a választ, otthagyta.
- Ügyes voltál. – kacsintott rá Rawion, majd amikor hallótávolságon kívülre ért, hozzátette: - Sikerült megmutatnod Eraglannak, hogy nem félsz tőle. Ez jó lépés volt.
- Örülök neki, így talán egy ideig békén hagy.

   Hiú ábránd volt ez a lánytól. Rawion és Galaeth pár nappal ezután tíz másik tündével őrjáratra mentek, és két hétig távol voltak. Eraglan nem tartott velük, így a tizennégy nap alatt jelentősen megkeserítette Tauriel életét. Elejtett megjegyzések, gúnyos mosolyok és néha szándékos sértések változtatták harccá a tündelány napjait. Fájt neki, hogy így bánnak vele, nem is kicsit, de leplezte bánatát, méghozzá olyan jól, hogy senki sem vette észre, egy tündét kivéve. Legolas ismerte már őt annyira, hogy lássa, ha valami bántja, és ez az eset sem kerülte el a figyelmét. Anélkül, hogy a tündelánynak szólt volna erről, megemlítette az apjának, hogy Tauriel eléggé rosszkedvű mostanában, főleg mióta Eraglan megérkezett. Thranduilt ez elkezdte érdekelni, és pár nap múlva magához hívatta a lányt.
   Tauriel meghajolt. Fogalma sem volt, miért hívatták, de remélte, nem azért, mert elégedetlenek vele.
- Nem tudod, miért hívattalak, igaz? – szólt a király.
- Igen, uram, valóban nem.
- Legolas azt mondta, az utóbbi hetekben közel sem vagy olyan vidám, mint szoktál. – mondta, közben lesétált a trón emelvényéről a lányhoz. – Ugye ennek nincs köze Eraglanhoz?
A tündelány szeme egy pillanatra összeszűkült a dühtől. Legolas nagyon meg fogja bánni, hogy elszólta magát, gondolta. Legszívesebben azonnal kirohant volna, hogy előkerítse a fiút, és jól lehordja, vagy legalább is elmondja Thranduilnak, mennyire gonosz vele Eraglan. Ám régen megtanulta már leplezni az indulatait, és úgy tenni, mintha teljesen nyugodt lenne.
- Biztosíthatlak uram, hogy Eraglannak ehhez semmi köze. – válaszolta, és remélte, nem árulja el a hangja. Hazudott, ő, egy egyszerű kis harcos növendék, a királynak! Szerencséjére Thranduil nem vette észre, így fejet hajtott, és távozott.

   Nem kellett sokáig keresnie Legolast, mert a fiú találta meg őt.
- Miért hívatott apám? – sietett oda hozzá, pedig jobban tette volna, ha kerüli.
- Azért, mert valaki olyasmit mondott neki, hogy búskomor vagyok mostanában. – a tündelány szeme szikrázott a dühtől, ahogy beszélt. – Azt hiszed, nem tudom, hogy te voltál?
- Tauriel, én... – Legolas megpróbált védekezni, de a lány nem hagyta.
- Miért kellett elmondanod? Ezt a problémát Eraglannal meg tudom oldani egyedül is! Kénytelen voltam hazudni miattad! Hazudtam! Ha ez egyszer kiderül, nekem végem! Ezt akarod?
- Nem. Én csupán azt akarom, hogy újra vidám légy, mert már két hete olyan komor az arcod, hogy rossz rád nézni. – mondta nyugodt hangon a herceg. – Már látom, hiba volt a tudtod nélkül szólni apámnak. A segítséget viszont elfogadhattad volna..
- Tudom, de... Ezt egyedül akarom megoldani. – Tauriel is kissé megnyugodott. – És szeretném, ha ezt tiszteletben tartanád.
- Ahogy akarod. De ne hozzám gyere sírva, ha Eraglan porig alázott!
- Ne félj, nem fogok. – eresztett meg egy félmosolyt a lány, azzal elment.

   Negyed órával később Revia karámjában állt, és azon volt, hogy magához csalogassa a lovat. Volt alkalma kitapasztalni, hogy a kanca milyen akaratos tud lenni, ezért a szokottnál gyakrabban látogatta meg, hogy beléneveljen egy kis jómodort.
- Revia! Gyere ide, kislány! – Tauriel nem emelte fel a hangját, hagyta, hogy a ló észrevegye őt. Amikor ez megtörtént, a lány még egyszer hívta, ezúttal valamivel hangosabban, és utána füttyentett egyet. Revia kíváncsian hegyezte füleit, de nem indult el a tündelány felé. Tauriel számított erre, és azt is tudta, mit kell tennie. Hátat fordított lovának, és nem hívta többet. Várt. Úgy fél perc múlva paták koppanását hallotta maga mögött, ekkor újra füttyentett; mire pillanatokon belül a vállánál érezte Revia szügyét.
- Jó kislány. – fordult hátra, és megvakargatta a ló marját. Bevált a módszere, ráadásul úgy tűnt, felettébb hatásos.
- Eléggé elavult módszereid vannak, nem gondolod? – a hang tulajdonosa Eraglan volt, aki a karám másik végéből figyelte az eseményeket.
Tauriel ez alkalommal nem hagyta szó nélkül a megjegyzést.
- Ha nem tetszik, ne nézd. – vágott vissza közömbösen. Nem foglalkozott a férfival, inkább folytatta Revia trenírozását. Eraglan morgott valamit, de békén hagyta őket.

   A tündelány két hét óta először őszintén elmosolyodott. Aprócska tett volt, de neki mégis sokat jelentett, mert bebizonyította magának, hogy képes felülkerekedni Eraglanon. Még egy órát edzett Reviával, majd úgy döntött, kilovagol. Igaz, hogy nem szólt róla senkinek, de hát ki keresné? Kivezette lovát a karámból, felült rá, és egy keskeny kis ösvényre ügetett. Nem akart túl messzire menni a palotától, így csak egy két mérföldes kört tett. Jól ismerte már a környék csapáit, tudta, melyik fánál kell lefordulnia. Onnan alig fél mérföld vissza a karámokhoz, ezt az utat Tauriel Revia nyakára hajolva, félig fekve tette meg. Ennyi pihenés még nekem is jár, gondolta, és igaza volt. Tíz perccel később már kipihenten és új erővel ment a palota felé, készen arra, hogy megvédje magát Eraglan sértéseitől, de erre nem került sor. A férfi a nap hátralévő részében békén hagyta, és bár Tauriel nem tudta az okát, örült neki. A keleti szárny elé az esti edzés előtt fél órával ment, ám nem maradt sokáig egyedül.
- Merre jártál? – kérdezte mögötte Legolas, és mellé lépett. – Kerestelek.
- Lovagoltam. – Tauriel jobbnak látta nem hazudni. – Nem mentem messzire, csak egy kört tettem. Miért kerestél?
- Van egy hírem, és attól tartok, nem fogsz örülni neki. Eraglan még egy jó ideig itt lesz a palotában.
- Remek. – nyögött fel a lány, de egy pillanat múlva ismét teli volt energiával. – Talán belátja majd, hogy megütöm a mércét, de ha nem, én akkor is bebizonyítom. Ma már egyszer sikerült.
- Ezt hogy érted?
A tündelány válaszképp elmesélte neki a karámban történt szóváltást.
- Aha! Szóval ezért tűnt olyan dühösnek Eraglan! – nevette el magát Legolas. – Mindenki csak találgatott, mi baja, de erre szerintem senki sem gondolt. Jól van, így tovább!
- Köszönöm. – vigyorodott el a lány, de rögtön utána vonásai újra komolyak lettek. – Ne haragudj, amiért korábban lehordtalak. Kissé elvetettem a sulykot.
- Ugyan, már el is van felejtve. – legyintett a herceg. – Nos, akkor gyakorlunk?
- Még szép. – a két tünde egyszerre rántott kardot, majd rögvest támadtak. Mint mindig, most is sokáig lehetett hallani a pengék csattanását, egészen addig, amíg a Nap el nem tűnt az égről.

   Minden rosszban van valami jó, szokta mondani Tauriel édesanyja, Mirian, amikor lánya még kicsi volt. Tauriel eddig is hitt benne, de most különösen igaznak bizonyult, Rawion és Galaeth csapata ugyanis visszatért az őrjáratról. A lány, miután reggelizett, sétálni ment, ekkor vette észre őket. Fáradtak voltak, hiszen gyalog fésülték át az erdőt, de szemük vidáman csillogott. Rawion nyilván megérezte, hogy valaki nézi őket, mert Tauriel irányába fordult. Amikor látta, hogy fogadott húga az, szélesen elmosolyodott. Később beszélünk, tátogta, de a tündelány megértette. Bólintott, és továbbment. Az ispotályba tartott. Belépett, és biccentéssel üdvözölte az ott lévő gyógyítókat, majd a könyvespolchoz ment. Leemelte a sebek gyógyításáról szóló kötetet, és fellapozta ott, ahol tegnap abbahagyta. Leült a padra, és csendben olvasott. Fél óra múlva úgy érezte, több tudás már nem fér a fejébe, így visszatette a helyére a könyvet, és elindult megkeresni barátait.

   Elsőként Rawiont találta meg, a férfi is valószínűleg őt kereste.
- Szervusz! Jó újra látni. – futott oda hozzá Tauriel. – Galaeth hol van?
- Én is örülök. Galaeth-nek akadt egy kis dolga, de este biztosan találkoztok. – mondta Rawion.
- Remélem is. Na, milyen volt az őrjárat? – kezdte a faggatózást a lány. – Mindent mesélj el!
Egy ilyen kérésnek persze nem lehetett ellenállni, így Rawion részletesen elmesélte az őrjárat napjait, amit Tauriel áhítattal hallgatott.
- Már négy napja úton voltunk, és nem találtunk semmit, de aznap délután szó szerint belebotlottunk egy pókfészekbe.
- Pókfészek? – nézett kérdőn a tündelány, majd eszébe jutott, mi is az. – Ti óriáspókokkal harcoltatok?
- Igen. – bólintott Rawion. – Hallottál már róluk?
- Apa néha megemlítette őket. És, mit csináltatok?
- Szerinted? Nem telt el fél perc, már jöttek is, és kezdődött a harc. Tizenöten lehettek, de elég volt negyed óra, és végeztünk velük.
- Hogyan kell pókokkal küzdeni? Nekem eddig csak orkokkal van dolgom, de pókot még csak nem is láttam.
- Elsősorban gyorsnak kell lenni. – válaszolt Rawion. – Ezenkívül nem árt, ha jól mászol fára, mivel az ágak között harcoltunk. A leghasznosabb fegyver ellenük az íj, de a késnek is jó hasznát lehet venni.
- Jó lehet ellenük harcolni. Talán hamarosan én is veletek mehetek.
- Az avatásod előtt biztosan nem. Amúgy is, túl fiatal vagy még hozzá.
- Ez nem igaz. – mondta sértődötten Tauriel. – Öltem már orkokat, nem is egyszer.
- Tudod mit? Erre térjünk vissza pár száz év múlva. – Rawion megpróbált témát váltani. – Eraglan békén hagyott, amíg távol voltunk?
- Többnyire igen, de most, hogy visszajöttetek, talán végleg békén hagy.
- Úgy legyen.

   A beszélgetés után mindketten elmentek a dolgukra, és vacsoráig nem is találkoztak, akkor viszont már Galaeth is ott volt. Tauriel leült mellé, és egy pillanatig szorosan megölelte. Nem kérdezte, hol volt, ha akarja, majd elmondja, gondolta a lány. Kicsivel később Eraglan is megérkezett. Amint meglátta, hogy a tündék hazatértek az őrjáratról, elkomorodott. Miközben elsétált Tauriel előtt, vetett rá egy dühös pillantást, mire ő megvonta a vállát; jelezve, nem érdekli, mit gondol a férfi. Eraglan az étkezés alatt többször is sötét pillantásokat lövellt a tündelány felé, de az pillantásra sem méltatta. Vagy ha mégis, akkor fagyosan és metszőn. A vacsora tehát a kettejük közötti néma párbajjal telt, amit persze Rawion és Galaeth is észrevett. A nő bátorítóan megszorította a kezét az asztal alatt, Rawion pedig cinkosan rákacsintott. Veled vagyunk, üzenték némán, és ez Taurielt megkönnyebbüléssel töltötte el.

   A harcosok idővel befejezték az evést, és kimentek az étkezőből egy kis esti sétára, vagy éppen lovaglásra, páran pedig őrségváltásra; míg Tauriel ezek helyett a folyóhoz tartott. Már majdnem odaért, amikor Eraglant pillantotta meg, a férfi éppen felé tartott. A lány lélekben felkészítette magát a vitára, így nyugodtan állt meg a tünde előtt. Hiába volt másfél fejjel kisebb nála, bátran nézett a szemébe, nem mutatta az idegesség legkisebb jelét sem.
- Most örülsz, hogy visszatértek a barátaid, ugye vöröske? - Eraglan hangja merő gúny volt. - Újra lesznek olyanok, akik vigyáznak rád.
- Rám nem kell vigyázni. - felelte kimérten a tündelány. - Te is örülnél, ha lennének barátaid, de mivel nincsenek, ezt az érzést nem élheted át.
Tauriel oldalra lépett, és megpróbálta kikerülni Eraglant, de az elállta az útját.
- Ne gondold, hogy csak azért, mert két harcos a barátod, te is az leszel. Sokan buknak el a kiképzésen, és mennyire biztos, hogy neked sikerül? - szegezte neki a kérdést. - Mert nem nagyon.
Ez a mondat végleg kihozta Taurielt a béketűréséből. Csak a szeme villanása jelezte, hogy ezt nem fogja lenyelni.
- Idefigyelj, Eraglan! - sziszegte. - Nem tudom, mi bajod van velem. Én nem hiszem, hogy tettem ellened bármit, de ha igen, az sem volt szándékos. Abból viszont elegem van, hogy folyton sértegetsz, gúnyolsz és vöröskének nevezel. Akármi ennek az oka, nagyon jó lenne, ha abbahagynád. Nem vagyok ám olyan törékeny, mint amilyennek te gondolsz. - azzal kikerülte a meglepett férfit, és egyszerűen faképnél hagyta.

   Talán nem is sejtette, mekkora lavinát indított el ezzel. Eraglan ettől fogva nyíltan kezdte megalázni, ezt persze Tauriel nem tűrte el, így mindennapossá váltak a veszekedések, és ezek egyre hevesebbek lettek, ahogy gyűlt bennük a harag. Azon amit Eraglan csinált, senki sem lepődött meg, Tauriel heves reakcióin viszont annál inkább. Még Galaeth és Rawion is felvonták kissé a szemöldöküket, amikor a lány visszafeleselt Eraglannak, pedig ők ismerték a legjobban. Nem szóltak bele a dologba, hagyták, hogy barátjuk egyedül oldja meg a nézeteltéréseit. A többi harcos titkon örült, hogy valaki végre szembeszáll Eraglannal, hiszen számtalanszor végignézték már, hogyan utálja ki az általa alkalmatlannak vélt növendékeket. Legolas Tauriel pártját fogta, míg Thranduil nem törődött a dologgal. Ennek ellenére a két tünde között nőttön-nőtt a feszültség, és idő kérdése volt, hogy vitájuk mikor fajul párbajig, vagy legalább is kihívásig.

 

 

   Egy június végi estén ez is megtörtént. A kissé hosszúra nyúlt edzés véget ért, Legolas és Thranduil – mert ő is ott volt – már elindultak vissza a palotába. Az eddig csendben figyelő Eraglan pedig ezt az alkalmat választotta, hogy piszkálja a lányt, amikor már ő is indulni készült.
- Még gyakorold a kardforgatást, vöröske, mert ezt még nézni is rossz volt. – lépett elő álszent mosollyal a férfi.
Tauriel egy pillanatra ökölbe szorította a kezét, de aztán erőt vett magán, és Eraglanhoz fordult.
- Szerintem te sem voltál jobb, amikor kezdted. – vágott vissza. – Bár ezt egyszerű kideríteni, elég, ha megkérdezem Galaeth-t.
- Nem mered!
- Azt gondolod? – a tündelány úgy érezte, végre elégtételt tehet az őt ért sérelmekért. Lesajnálóan nézett a férfira, mire az először meglepődött, majd eluralkodott benne a düh.

   A veszekedés hevében észre sem vették, hogy Thranduil és Legolas megtorpan, és döbbenten hallgatják a két harcos szóváltását. A fiú tudta, előbb-utóbb sor kerül erre, és már előre várta a végkifejletet. Apjának arca nem árult el semmit, de Legolas fogadni mert volna, hogy a két tünde közötti vitára nem számított. Eraglan dühkitörése azonban mindkettejüket egyformán letaglózta.
- Mit képzelsz magadról? Olyan fontosnak hiszed magad, csak mert valamelyest értesz a fegyverforgatáshoz? Ugyan, vöröske, nem vagy te több egy egyszerű kis növendéknél, aki jókor volt jó helyen, és sikerült bejutnia a palotába. De akkor is egy senki vagy, és ezen semmilyen tény nem változtat. – alázta meg a lehető legaljasabb módon Eraglan, de Tauriel nem hagyta magát. Felemelte fejét, és a férfi szemébe nézett, úgy beszélt hozzá.
- Egy része igaz annak, amit mondtál. – ismerte el. – Csak egy növendék vagyok. De tudod, hogyan kerültem ide? Mert nem úgy, ahogy te gondolod. Végig kellett néznem, ahogy elég az otthonom; a családom és a barátaim pedig a szemem előtt haltak meg! Kisgyermekek égtek hamuvá! Láttál te már ilyen iszonytató dolgot? Mert még neked sem kívánom azt a látványt. – az utolsó szavakat kissé halkabban mondta. Felkavarta ez a vita, a gyógyulófélben lévő sebek újra felszakadtak.
- Sokaknak van szomorú sorsa, ám ők veled ellentétben nem sajnáltatják magukat. – jegyezte meg Eraglan.
- Úgy gondolod, hogy én ezt teszem? – kérdezte döbbenettel vegyes felháborodással a lány. – Ki vagy te, hogy ezt állítsd? Attól, hogy nagyobb tapasztalatod, hatalmad és erőd van, még nem leszel több nálam. Aljas, szívtelen és rosszindulatú vagy, és ez az oka annak, hogy senki sem szeret. Nem, a tisztelet más, mint a szeretet. – hallgattatta el egy intéssel a felszólalni készülő férfit, aki azonban nem sokáig maradt néma.
- Vigyázz, mit beszélsz. – figyelmeztette rideg hangon. – Ezt könnyen lehet kihívásként értelmezni, egy harc pedig mindent eldönthet.
- Értelmezd, ahogy neked tetszik, bár a párbaj nekem sem lenne ellenemre. – vont vállat Tauriel.
- Ám legyen. Holnap, ugyanekkor találkozzunk a küzdőtéren. Karddal harcolunk. Megjegyezted, vöröske?
- Igen.
- Ó, és ne fűzz nagy reményeket a győzelmedhez. Eddig minden párbajt én nyertem.
- Majd meglátjuk. Ne feledd, hogy én jó kétezer évvel fiatalabb vagyok, tehát fürgébb, ügyesebb és kitartóbb is. – sorolta, majd rávillantotta a legaranyosabb mosolyát, utána sarkon fordult, és otthagyta a meghökkent férfit.

   Thranduil és Legolas mindezt csendben nézte végig, nem szóltak bele a vitába, bár a herceg több alkalommal szívesen arcon ütötte volna Eraglant, amiért olyan lekezelően beszélt Tauriellel. A lány most a fal felé tartott, léptein meglátszott, milyen ingerült.
- Beszélek vele. – határozta el Legolas, és utánaeredt. Egy gyors hajrával utolérte a tündelányt, majd sétára lassított, végül megállt, és Taurielt is feltartóztatta.
- Minden rendben, mellon? – kérdezte aggódón.
- Ne aggódj, jól vagyok. – biztosította a tündelány, de Legolast nem győzte meg.
- Felidegesített, igaz? – Legolas nagyon szeretett volna segíteni rajta. – Ne is törődj vele, nincs igaza. Sokkal több vagy, mint egy növendék. Megharcoltál azért, hogy itt lehess, és bebizonyítottad, hogy alkalmas vagy harcosnak. Te vagy a legjobb barátom, és büszke vagyok rád, amiért ki merted hívni Eraglant.
- Valóban? – nézett a szemébe a tündelány. – Jól esik, hogy ezt mondod, de az, hogy jó harcos vagyok-e, holnap, a küzdőtéren fog eldőlni.
- A többségnek talán igen. Nekem viszont semmit sem kell bizonyítanod. – közölte a herceg.
- Jó ezt hallani. – mosolyodott el halványan a lány. – Más kérdés, hogyan mondom el Rawionnak és Galaeth-nek.
- Meg fogják érteni. – nyugtatta meg Legolas. – Na, menj, beszélj velük.
Tauriel még egyszer rámosolygott, majd barátja kíséretében visszaindult a palotába. A szobája felé tartott, közben megpróbálta megfogalmazni, mit is fog mondani Galaeth-éknek, ám ők már az ajtó előtt várták. Elköszönt a fiútól, és odament a két tündéhez.
- Tauriel… - kezdte Galaeth, de a mondatot már nem tudta befejezni, mert a tündelány félbeszakította.
- Párbajra hívtam Eraglant. – hadarta. – Holnap este a küzdőtéren.
- Tessék? – hördült fel egyszerre Galaeth és Rawion.
- Párbajra hívtam Eraglant. – ismételte meg a lány, ezúttal valamivel lassabban.  – Gyertek be, mindent elmondok.
Alig fél perccel később mindhárman az ágyon ültek, és Tauriel beszámolóját hallgatták.
- A vita vége pedig az lett, hogy holnap este a küzdőtéren találkozunk. – fejeződött be az elbeszélés.
- Végre, már azt hittem, sosem fog megtörténni. – sóhajtott Rawion. – Ennek a kihívásnak már régen meg kellett volna történnie.
- Miért?
- Mert akkor már eldőlt volna, ki a jobb, és nem kellett volna annyit szenvedned.
- Nem volt olyan vészes. – vont vállat a lány, és Galaeth-hez fordult. – Te mit gondolsz?
- Kockázatos, de jó döntést hoztál. – jelentette ki a nő. – Sok fog múlni ezen a párbajon, úgyhogy minden ügyességedre szükség lesz a győzelemhez.
- Tudom, és nagyon fogok igyekezni, hogy jól teljesítsek.
- Mivel fogtok harcolni? – kérdezte Rawion.
- Karddal, természetesen.
- Akkor holnap élezd meg, és tisztítsd le. – tanácsolta a férfi.
- A nap folyamán pedig ne gondolj a párbajra. – tette hozzá Galaeth.
- Nem biztos, hogy menni fog. – mondta a lány. – Egyáltalán lehet nem gondolni rá?
- Rawionnak és nekem sikerült. Te is képes vagy rá.
- Ha te mondod…
Még beszélgettek egy ideig, de aztán Rawion és Galaeth felállt, és elbúcsúzott Taurieltől.
- Próbálj meg aludni, holnap szükség lesz az erődre. – Galaeth szó szerint ágyba parancsolta a lányt. – Holnap reggel találkozunk. Jó éjt.
- Nektek is.
Amint kiléptek a szobából, a két tünde barátjuk esélyeit kezdte latolgatni.
- Mit gondolsz, van esélye nyerni? – kérdezte Galaeth.
- Van, még ha nem is túl sok. – felelte Rawion. – De nagyon elszánt, és ez jó. Holnap majd minden eldől.
- Én féltem Taurielt. Ha elveszíti a párbajt, azt biztos nem heveri ki egyhamar.
- Nagyon a szívére venné, annyi biztos, de reméljük a legjobbakat.
- Igazad van.
A tündelányt ezalatt már elnyomta az álom, oldalra fordulva szundikált, és a holnapról álmodott.

   A Nappal együtt ébredt, és az első gondolata természetesen a párbaj volt; de eszébe jutott Galaeth tanácsa, és megpróbálta elterelni a figyelmét, bár ez nem ment egyszerűen. Amint a fegyvereire nézett, rögtön a rá váró harc képe villant fel előtte; ám erőt vett magán, és valahogy sikerült elterelnie a gondolatait. Az edzésen Legolas rábeszélte a kardvívásra, a lány pedig győzött.
- Jó jel. – mondta a fiú, halvány mosolyt csalva ezzel társnője arcára.
A reggelin Eraglan is ott volt, de hála Rawionnak és Galaeth-nek, jelenléte nem feszélyezte a tündelányt. Délelőtt kicsinosította a kardját, aztán Galaeth-el rendet rakott az ispotályban. Napközép után Rawion társaságában a nyomkövetést gyakorolta miközben kilovagoltak, és a férfi megállapította, hogy Tauriel tudása viharos gyorsasággal fejlődik.

  Végül beesteledett, és ezzel együtt elérkezett a párbaj ideje. Tauriel az azelőtti másfél órát egyedül töltötte a fákon, csak a kardja volt vele. Egyik ágról a másikra mászott, hogy ne a harcon járjon az esze. Ám amikor elérkezett az idő, leugrott a földre, és határozott léptekkel a küzdőtérhez sétált. Aki csak tudott, eljött a harcosok közül. Körülállták a téglalap alakú teret, és kis csoportokat alkotva beszélgettek, észre sem véve a tündelányt. Galaeth és Rawion azonban felfigyeltek Taurielre, és odamentek hozzá.
- Készen állsz? – Ez volt az első kérdésük.
- Igen. – felelte habozás nélkül a lány.
- Nézd, nem akarok könnyes beszédet tartani – nézett a szemébe Galaeth -, de tudd, minket nem érdekel az eredmény. Büszkék vagyunk rád, bármi is lesz.
- Ez így igaz. – helyeselt Rawion. – Veled vagyunk, ezt soha ne feledd.
- Nem fogom. – ígérte a lány. – És köszönöm.
- Mindjárt kezdődik. – jegyezte meg Rawion. – Menned kell. Sok sikert.
- Sok sikert.
Tauriel egy mosollyal köszönte meg a jókívánságokat, szívét hála töltötte be; azt sajnálta csak, hogy Legolasszal nem tudott szót váltani. Utat tört magának az összegyűltek között, és a küzdőtérre lépett. A beszélgetés, a jókedv abbamaradt, helyét várakozás és izgatottság vette át, miközben a két fél végigmérte egymást. Eraglan volt az esélyesebb, ezt senki sem tagadta, hiszen sokkal tapasztaltabb és keményebb volt a tündelánynál, ráadásul még sosem veszített. Taurielben viszont olyan hevesen égett a bizonyítani akarás, hogy megsokszorozta önbizalmát, és mögötte ott állt két barátja, akik erőt adtak neki. A két tünde előrelépett, és ekkor a lány meglátta Thranduilt és Legolast. Csak a szeme sarkából nézett rájuk, de a herceg elkapta a pillantását. Tekintetével üzente neki, hogy vele van, és hogy ne izguljon. Tauriel alig láthatóan biccentett, majd figyelmét ismét ellenfelére fordította.
- Első vérig vagy feladásig? – kérdezte a király.
- Feladásig. – válaszolta gyorsan Eraglan. – Vöröske?
- Feladásig. – vágta rá komolyan a lány. Még sosem harcolt feladásig, de vállalta a kockázatot. A kitartás az erősségei közé tartozott, és ebben Eraglan méltó ellenfele volt.
- Kezdődjön a párbaj. – mondta ki a végső szót Thranduil.

   Eraglan és Tauriel elhúzták a kardjukat. A lányé kisebb volt, és gyengébb is, mint ellenfeléé, viszont könnyebben lehetett vele cselezni és manőverezni. A két harcos a tisztes távolságot tartva körözött egymás körül. Tauriel mozgása megváltozott, ruganyosabb puhább és óvatosabb lett, mint egy ragadozónak. Az első támadást Eraglan kezdeményezte: előrelépett, és lesújtott a lány fejére, de ő ezt könnyedén kivédte, miközben oldalra ugrott, és a végtelen testfelületre vágott. Eraglan az utolsó előtti pillanatban lendítette meg a kardját védekezésképp, de olyan erővel, hogy a tündelány hátratántorodott. Ezt kihasználva ellenfele hevesen nekitámadt, a pengén hangos csattanásokkal találkoztak, majd szétváltak.
- Ennél többet nem tudsz, vöröske? - kérdezte szaggatottan Eraglan.
- Ne félj, megmutatom, mit tudok. - felelte a lány, és megtartotta az ígéretét. Támadásai egyre látványosabbak, egy nehezebben kivédhetők lettek, miközben ő maga alig fáradt el. Előretört, támadt majd visszahátrált, hogy aztán újra próbálkozzon. Már tíz perce tartott a küzdelem, és mindketten szereztek kisebb karcolásokat, de nem törődtek velük. A következő támadásnál Tauriel Eraglan mellkasára célzott, de a férfi előre és lefelé lendítette a saját kardját, hogy kivédje a csapást. A tündelánynak, ha nehezen is, de sikerült felrántania a kardját. Ez volt az a pont, ahol taktikát váltott. Gyorsabban támadott, és ugyanolyan gyorsan védekezett és hátrált, szúrt, vágott, hol Eraglan oldalán, hol mögötte tűnt fel. Most örült csak igazán annak, hogy ilyen kicsi és fürge! Ennek hatására viszont a férfi kétszer olyan hevesen és olyan erővel kezdett támadni, hogy a lánynak kőkeményen kellett védekeznie. Így telt el még jó negyed óra, miközben egyre elkeseredettebbé vált a küzdelem. Eraglan jóformán vaktában harcolt, oda csapott, ahol Taurielt látta. Mindketten fáradtak voltak, de eszükbe sem jutott feladni. A férfi régen hozzászokott a hosszúra nyúlt párbajokhoz, így rajta nem mutatkoztak olyan feltűnően a kimerültség jelei; ám vele ellentétben a lány ereje fogyni kezdett. Néhány perc múlva rájött, ha nem tesz valamit, akkor szinte biztos, hogy veszít. Összeszedte megmaradt erejét, és minden tőle telhetőt megtett: az összes általa ismert vágást, technikát és cselt bevetette; mégsem került fölénybe. Eraglan arcán kezdett megjelenni a győztesek vigyora. A tündelánynak ekkor eszébe jutott egy utolsó, még nem használt taktika. Mindent egy lapra feltéve támadott. Olyan közel férkőzött ellenfeléhez, amilyen közel csak tudott, elhajolt egy vágás elől, ezzel egy időben egy bukfenccel a férfi mögé került. Ott aztán villámgyorsan felállt, és kardjával pont akkor sújtott le Eraglan fegyverének markolatára, amikor az megfordult. A férfi kezéből kiesett a kard, így fegyvertelenül maradt, amit Tauriel azonnal kihasznált. Előrelépett és félrerúgta a kardot, a sajátját pedig ellenfele nyakához érintette.
- Nos? Feladod végre? - zihálta, mire Eraglan a megadás jeleként felemelte a kezét.
- Igen. Megadom magam.
Ezzel a mondattal véget ért a párbaj. Tauriel életében először győzött, de ezt csak pillanatokkal később fogta fel, mikor észrevette Galaeth és Rawion boldog mosolyát, és a többi harcos csillogó szemét. Leengedte a kardját, és visszadugta a hüvelyébe, majd Eraglan szemébe nézett.
- Miért gyűlölsz annyira? - tette fel az őt leginkább érdeklő kérdést. - Nem hiszem, hogy bármi olyat tettem, amiért dühösnek kellene lenned rám.
- Nem értettem, mit keresel a harcosok közt, hiszen félig még gyerek vagy. Bosszantott, hogy korodat meghazudtolva úgy harcolsz, mint aki egész életében ezt csinálta. Bosszantott, hogy annyian szeretnek és pártfogolnak, pedig nem láttam rá okot. De legjobban az zavart, hogy nem félsz tőlem és megvéded magad. - sorolta a férfi.
- Múlt időben beszélsz. - jegyezte meg a lány.
- Mert megváltozott a véleményem rólad. Remek harcos vagy, bármit is mondtam ezelőtt.
- Ezt vegyem bocsánatkérésnek?
- Annak szántam.
Több szó nem is kellett a kibéküléshez. Most, hogy minden ellentétet tisztáztak, a két tünde a nélkül is egymásra tudott nézni, hogy tekintetükkel felnyársalták volna a másikat. Eraglan felvette a kardját, majd a királyhoz fordultak.
- Tauriel győzelmével a párbajnak vége. - mondta ki Thranduil a lány számára legértékesebb szavakat. Mivel a párbaj ezennel hivatalosan is véget ért, a harcosok lassacskán szétszéledtek, és Eraglan is velük ment. Négyen viszont ott maradtak: Thranduil, Legolas, Rawion és Galaeth, ők voltak azok, akik beszélni akartak vele. Először a király szólt:
- Nem voltak sokan, akik esélyesnek tartottak, és még kevesebb volt azoknak a száma, akik hittek a győzelmedben. Ők viszont nem csalódtak. Ma sokaknak bizonyítottál. Nekem, Eraglannak, a többi harcosnak, de elsősorban magadnak. Már senki sem kérdőjelezheti meg a képességeidet.
Tauriel fejet hajtott, és bár nem mondott semmit, az arca, a tekintete mindent elárult. Thranduil elindult vissza a palotába, a lány pedig Rawion és Galaeth elé állt.
- Köszönöm, hogy hittetek bennem. - mondta hálásan. - Igazán sokat jelent ez nekem.
- Glassen. (Szívesen.) Megérdemelted ezt a győzelmet. - jelentette ki Rawion, és a három ’testvér’ összeölelkezett.
- Most mennünk kell. - bontakozott ki az ölelésből Galaeth. - Viszont valaki még beszélni akar veled. - bökött a fejével a pár méterrel arrébb álldogáló Legolasra.
- Rendben. Este még beszélünk.
A tündelány Legolashoz sétált.
- Azzal a trükkel győztem, amit tőled tanultam. Ezt nem fogom tudni egyhamar meghálálni.
- Elég köszönet nekem az, hogy ismét vidámnak látlak. - mosolyodott el a fiú. Néhány pillanatig egymás szemébe néztek, majd Tauriel szorosan megölelte és hozzábújt a herceghez.

   Legolas ekkor azt kívánta, bárcsak továbbtartana ez a pillanat, de a lány végül elhúzódott tőle.
- Köszönöm neked. - mondta csillogó szemmel, majd társával visszasétált a palotába.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.