Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. fejezet

2014.11.27

 

   Az ezt követő nyáron Tauriel befejezte tanulmányait, mint nyomkövető, mivel Rawion szerint mindent megtanult már, amit kellett. A lánynak így több ideje maradt edzeni és a gyógyítást kitanulni, és nagyrészt e két tevékenységből állt a napja. Még mindig edzeni szeretett a legjobban, és mióta legyőzte Eraglant, párbajozni is egyre többet szokott. A győzelem egyre ismerősebb érzés lett számára, ennek eredményeképp a tündelány merészebbé vált, nem utasított vissza egyetlen kihívást sem. A palotában töltött két év alatt megedződött; gyorsabb, erősebb és keményebb lett. Tökéletesen bánt az íjjal és a késsel, és a kardforgatásban is gyorsan fejlődött. Gyakran lovagolt ki Galaeth-szel gyógynövényeket szedni, vagy pusztán egy beszélgetés kedvéért, olyankor Rawion is velük tartott.

   A legtöbb harcos úgy vélte, Tauriel felhőtlenül boldog, de akik jobban ismerték - mint Rawion és Galaeth - tudták, hogy ez nem teljesen igaz. Örült, hogy a jövője harcosként már bizonyos, ám egy idő után rájött, a palotai életet nem neki találták ki. Ő, aki egy fleten nőtt fel, és egész életét a szabadban töltötte, nem igazán kedvelte a bezártságot, amit a barlangok nyújtottak; bármilyen otthonosan is építették ki őket. Hiányzott neki a fák között való kóborlás, a kalandok, az izgalom; maga a tábori élet. Mindezt persze egy szóval sem említette senkinek; csak Rawion és Galaeth ismerték az okát, miért nem csillogott már olyan fényesen barátjuk szeme, lett fakóbb a haja, és sápadtabb még a szokásosnál is. Igaz, hogy napközben végig kint volta a szabad levegőn, és gyakran hosszú órákra kilovagolt, de ezen nem helyettesítették a teljes szabadság érzését. Egyetlen vigasza az volt, hogy ha majd harcossá avatják, ismét naphosszat a fák között lehet, ráadásul még orkokat is ölhet. Ez a gondolat tartotta benne a lelket.

   Azonban nem mindenki hagyta figyelmen kívül, hogy a tündelány életkedve már nem olyan kicsattanó, mint egykor. Legolas, bár nem tudott semmiről, egy idő után gyanút fogott, hiszen elég sok időt töltött a lánnyal ahhoz, hogy észrevegye, ha valami baja van. Amint a gyanú első szikrája fellobbant benne, elkezdte figyelni Taurielt, ami nem volt rossz ötlet. Kifigyelte, hogy reggelente sokszor korábban kel fel, és tesz egy rövid sétát a fák között, esténként pedig, mielőtt vacsorázni menne, tekintete gyakran elidőzik a fákon. Észrevette, milyen vágyakozóan nézi a portyára induló tündéket, és mennyire figyelmesen hallgatja a visszatérők történeteit. Ezekből, és még sok apró jelből rájött, hogy Tauriel hiányolja a régi életét. A herceg gondolkodott egy keveset, végül úgy döntött, kitalál valamit. Napokig töprengett, mit tehetne; ez idő alatt nem is nagyon törődött más dolgokkal, még az edzéseken sem a szokott teljesítményét nyújtotta.
- Örülj, hogy apád nem volt itt, és nem látta ezt a harcot. - mondta a tündelány egy reggel, utalva arra, hogy alig fél perc alatt lefegyverezte barátját. - Mi van veled? Mostanában olyan vagy, mint aki csak testben van itt, lélekben egész máshol jár. Talán valami baj van?
- Dehogy, szó sincs ilyesmiről, csak gondolkoztam. - válaszolta a herceg.
- Akkor újabban valami nagyon leköthet, ha ennyit elmélkedsz rajta.
- Ebben teljesen igazad van.
- És megtudhatnám, mi foglal le annyira, hogy védekezni sincs lélekjelenléted?
- Igen, de nem most. - felelte Legolas, mire társnője kérdőn nézett rá.
- Ezt hogy érted?
- Majd meglátod.
- Ha újra legyőzlek, elmondod? - húzódott kihívó mosolyra a tündelány szája.
- Akkor igen.
Egy pillanattal később Legolas előhúzta késeit, majd ötperces küzdelem után a lány torkának szegezte azokat, mire Tauriel fogcsikorgatva ugyan, de megadta magát.
- Ne aggódj, hamarosan megtudod, min gondolkodtam. - veregette meg a vállát a fiú.
Még párszor összecsaptak, majd úgy döntöttek, ennyi elég volt, és elmentek reggelizni.

   Tauriel számára ez a nap is átlagosnak ígérkezett. Megtanulta, hogyan kell ellátni a belső sérüléseket, kilovagolt Rawionnal, és megmászta a kedvenc fáit. Még akkor sem hitte, hogy meglepetés éri, amikor késő este az egyik őr odament hozzá, hogy átadjon egy üzenetet.
- Legolas herceg üzeni, hogy menj a keleti szárny bejáratához, ott vár rád. - mondta az őr.
- Azt nem mondta, miért? - tudakolta a lány.
- Nem. - azzal az őr otthagyta Taurielt. A tündelány a bejárathoz sétált, és Legolas valóban ott várta.
- Miért hívtál ide?
. Hogy megtudd, min gondolkodtam. - hangzott a válasz. - De ahhoz beszélnünk kell apámmal. Ne félj, nem tervezek semmi rendkívülit.
- Ezt őszintén remélem.
A két tünde ezután Thranduilhoz ment, aki ugyan tudta, hogy fia beszélni akar vele, de azt nem, miről. Mikor látta, hogy Tauriel is vele tart, érezte, komoly dologról lesz szó. Lesétált trónja emelvényéről, így fogadta az érkezőket.

   A lány fejet hajtott, és várta, hogy Legolas elmondja, amit akar.
- Beszélni akartál velem, hát mondd. Mi olyan fontos?
- Van egy kérésem, ami elég szokatlan, és Taurielhez is kapcsolódik. Mint tudod, két éve már, hogy itt él, és ez alatt az idő alatt ritkán került huzamosabb időre távol a palotától, csakúgy, mint én. - kezdte a fiú. - Itt éljük az életünket, ami egyrészt jó, mert az erdőben itt a legbiztonságosabb, és ez az egyik legszebb hely. Viszont hiába kapjuk a legjobb kiképzést, ha nincs lehetőségünk gyakorlatban is hasznosítani a tudásunkat. Én és Tauriel legutóbb akkor harcoltunk orkok ellen, amikor azok megtámadták a faluját, tehát két éve.
- És mit kérsz, mit tegyek?
Legolas vett egy mély levegőt, és elmondta:
- Azt, hogy Tauriellel elmehessek egy hosszú túrára. Már szinte mindent megterveztem. Két hétig tartana, gyalog mennénk, közben bejárnánk az egész erdőt. Vinnénk magunkkal élelmet és fegyvereket arra az esetre, ha orkokkal találkoznánk. Olyan lenne, mint egy portya, csak nem az ölés a célunk. - Miután a herceg elhallgatott, síri csend ült a nagy csarnokra.

Tauriel az ajkába harapott, nehogy valami olyat mondjon, amit később még megbánhat. Már az első mondatnál sejtette, nem fog neki tetszeni amit hall, de álmában sem gondolta volna, hogy Legolas ilyet ki tud találni.

   Thranduil a lányra nézett.
- Te tudtál erről?
- Nem uram. Legolas egy szóval sem említette.
A király látta az őszinteséget a szemében, így hitt neki.
- Miért akarsz elmenni? - fordult most a fiához. - Feltételezem, nem pusztán a szórakozás kedvéért.
- Igazad van, nem azért. Sokkal inkább a tanulás miatt, hiszen ha elméletben mindent tudunk a túlélésről, akkor azt gyakorlatban is bevethetjük. - érvelt Legolas. - Az avatásom előtt szeretnék még egyszer elmenni egy hosszú túrára. - tette hozzá valamivel halkabban.
- Ezek mind nyomós érvek. - bólintott Thranduil. - De mit ér a legjobb indok, ha az útitársad nem akar veled tartani, vagy ha én nem egyezem bele?
- Nem sokat. - ismerte el a fiú. - Tauriel viszont lehet, hogy el szeretne jönni.
Egyszerre néztek a lányra.
- Nos? El akarsz menni Legolasszal, vagy sem? - kérdezte a király
Taurielnek az hiányzott legkevésbé, hogy két tűz közé kerüljön, de muszáj volt választania. Pár másodpercig habozott csupán, majd felelt a kérdésre:
- Igen, uram. Szívesen tartanék Legolasszal. - válaszolta eleinte vékony hangon, de aztán bátrabban folytatta. - Ugyanazon okok miatt.
- Az induláshoz már csak a te jóváhagyásod szükséges. - mondta Legolas.
Thranduil megfordult, és visszasétált a trónhoz.
- Holnap reggel megtudjátok, hogy döntöttem, addig várjatok türelmesen. - Ezzel az egy mondattal elejét vette minden további kérésnek, és egyben felszólította őket a távozásra is.

   Két perccel később Legolas és Tauriel újra a szabadban voltak, és a lány éppen kérdőre vonta társát.
- Miért akarsz elmenni erre a túrára? És miért akarsz engem is magaddal vinni?
- Alig pár perce hallhattad a választ.
- Legolas, ismerlek, tudom, hogy más oka is van. Nekem elmondhatod, meg fogom érteni. - nézett a szemébe a tündelány.
- Hát jó. Az alatt a két év alatt, mióta itt vagy, másból sem áll az életed, mint edzésből. Megérdemelnéd ezt a kis pihenőt. - magyarázta a fiú.
- És a többi ok?
- Azok is mind igazak. Bárcsak apa rábólintana az ötletre!
- Órák kérdése, és kiderül, hogy döntött. Addig reménykedjünk.
- Igazad van.
Mivel kezdtek feljönni a csillagok, mindketten aludni tértek, és megpróbáltak nem gondolni arra, mi lesz holnap Thranduil döntése.

   A király a szobájában volt, és fia kérésén gondolkodott. Úgy vélte, Legolas mind az ötletet, mind az érveket csak nemrég találta ki. A túra gondolatát Thranduil nem tartotta rossznak, az viszont már kevésbé tetszett neki, hogy csupán ők ketten mennének, mindenféle őrizet nélkül. Bár tudta jól, hogy nem kell őket félteni, mivel tehetséges harcosok, de az erdő már nem az a Nagy Zölderdő, ami régen volt. Mostanában bármikor felbukkanhat egy orkhorda, ami könnyen végezhetne a két tündével. Legolast sosem óvta, hagyta, hadd tanulja meg egyedül az erdő íratlan szabályait; de a családjából már csak ő maradt neki, így nem akarta, hogy baja essen. Taurielért ezzel szemben cseppet sem aggódott, de nem mintha nem kedvelte volna, hanem mert tudta, a lány az erdőben nőtt fel, és tudja, hogyan kell életben maradni. Ketten együtt nem lennének annyira sebezhetők, és harc esetén is jobbak az esélyeik, ráadásul sok új dolgot tanulhatnának is egymástól.
Thranduil döntött.

   A következő nap reggelén Tauriel éppen edzésre igyekezett, amikor a lépcső mögül Legolas lépett elő.

- Mit keresel itt? - kérdezte a lány. - A szárny előtt szoktunk találkozni.
- Azért jöttem, hogy szóljak: apám is ott lesz, tehát a lehető legjobb teljesítményt kell nyújtanunk. Lehet, hogy ezen az edzésen múlik, elmehetünk-e kirándulni. Mindent adj bele, jó? - kérte Legolas.
- Ha csak ezen múlik, akkor biztos, hogy megyünk. - jelentette ki a tündelány.
Tényleg mindent beleadtak. Szemükben elszántság csillogott, miközben eldobták a kést, ami aztán a cél közepébe állt be, vagy íjászatkor, melynek során egyikük sem hibázott. Mire vége lett az edzésnek, pokolian elfáradtak, de úgy vélték, megérte.
- Ma a szokottnál is jobban teljesítettetek. - szólt a király. - Nem vétettetek el egyetlen dobást vagy lövést sem. Mindketten felülmúltátok önmagatokat. Azonban ne gondoljátok azt, hogy nem tudom, mi ennek az oka. Az utazásotokról kapcsolatos döntésemet nem befolyásolta a ma reggel.
- Tehát már döntöttél. - vonta le a következtetést Legolas.
- Így igaz. Úgy határoztam, elmehettek erre a túrára.
Tauriel és Legolas egyszerre sóhajtottak fel a megkönnyebbüléstől, majd diadalittasan egymásra pillantottak.
- Egy napotok van felkészülni és eldönteni, mit visztek magatokkal. Vigyáztok egymásra, és lehetőleg kerülitek a harcot. - szabta meg a feltételeket Thranduil. - És nem mondhatjátok el senkinek.
- Galaeth és Rawion előtt nem tudok titkolózni, uram. - kezdte a tündelány, de királya egy intésére elhallgatott.
- Nem is kell, ők már tudják. Menjetek reggelizni, aztán csomagoljatok. Holnap reggel indultok.

   Tauriel egy fejhajtás után Legolasszal együtt visszaindult a palotába, közben megbeszélték a készülődés menetét.
- Reggeli után találkozzunk valahol, és beszéljük meg, mire van szükségünk. - javasolta a lány.
- Jó. Mit szólsz a folyóparthoz?
- Legyen. Nem gond, ha elhozom Rawiont és Galaeth-t is? Sokat segíthetnének.
- Dehogy. - Már a kapuhoz értek. - Akkor a parton találkozunk. Tudod, ahonnan két éve majdnem leestél. - vigyorodott el a fiú.
- Hogy is felejthetném el...
A tündelány evés közben elmondta barátainak, mi történt az edzésen, és megkérte őket, segítsenek neki és Legolasnak eldönteni, mit vigyenek magukkal.
- Szívesen segítünk. - mondta Rawion két falat között.
- Köszönöm. Még sosem voltam ilyen túrán, és fogalmam sincs, mire lesz szükségem.
Körülbelül negyed órával később kiderült. A négy tünde akkor már a folyóparton ült, Legolas és Tauriel pedig az idősebbeket hallgatták.
- Ahhoz, hogy eldöntsétek, mit visztek magatokkal, a túrát kell figyelembe venni. - kezdte Galaeth. - Más dolgokra van szükség egy lovas, és más dolgokra egy gyalogtúrához. Legolas, ez a kirándulás a te ötleted volt. Mondd, hogyan képzelted el?
- Az út két hétig tartana, és gyalog mennénk. Nappal az erdőt járnánk, éjszaka pihennénk. Szándékosan nem keresnénk orkokat, de ha találkozunk velük, harcolunk. Ugyanígy a pókokkal.
- Élelmet mennyit akartok vinni?
- Csak amennyi az első néhány napra kell, utána majd vadászunk és gyűjtögetünk. - felelte a herceg.
- Az erdő mely részére mentek?
- Az egész erdőt bejárjuk majd, a hegyeket is beleértve.
Galaeth bólintott, majd Rawionhoz fordult, és ők ketten halkan megtárgyalták, mik kellenek majd az útra. Tíz perc múlva aztán visszafordultak fiatalabb társaik felé.
- Ha mindössze két hét alatt gyalogosan akarjátok bejárni az erdőt, gyorsnak és mozgékonynak kell lennetek, hogy szükség esetén hamar tábort tudjatok bontani. - mondta Rawion. - Éppen ezért a felszereléseteknek is alkalmazkodnia kell hozzátok. Csak a legszükségesebb dolgokat vihetitek magatokkal. Szükségetek lesz egy váltás ruhára, kovakőre a tűzgyújtáshoz, kulacsra és természetesen fegyverekre, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
- A mostani fegyvereink megfelelőek? - kérdezte Legolas.
- Azt hiszem, igen. - válaszolta a férfi.
- Akkor jó.
- Ez nincs teljesen így. - szólt közbe Galaeth. - Tauriel, a hajad könnyen beleakadhat a nyílvesszőidbe, olyan hosszú, és ez akadályozhat harc közben.
- Igazad van. - komorodott el a lány arca. - Mit gondolsz, mit tegyek?
- Két dolog közül választhatsz. Vagy levágod rövidebbre a hajad, vagy nagyon gyorsan szerzel egy oldaltegezt.
Tauriel gondolkodás nélkül a másodikat választotta.
- Inkább szerzek egy oldaltegezt. - mondta. - A kérdés csak az, honnan.
- Én ismerek egy tündét, aki fegyverekkel kereskedik. Idhren nagyin érti a dolgát, biztosan találunk nála egy neked való tegezt. - nyugtatta meg Galaeth.
- Várj, Idhren egy kereskedő, tehát egy új tegezért valami más fegyvert kér cserébe, és a régit sem tarthatod meg. - figyelmeztette Rawion.

- Biztos van Taurielnek olyan fegyvere, amire már nincs nagy szüksége. - vetette ellen a tündenő.
- A kard! - jutott eszébe Rawionnak. - Sosem szeretted annyira, mint a kést vagy az íjat.
A lány az ajkába harapott. Rawion nem tévedett, tényleg az íj és a kard voltak az ő igazi fegyverei, és szívesen elcserélte volna a kardját. De aztán eszébe jutott még valami.
- Azt a kardot Legolastól kaptam. Ajándék volt. - mondta lehajtott fejjel, nehogy társai észrevegyék, nincs ellenére az ötlet. Haja az arcába hullt, még a szemét is lesütötte, csak hogy ne kelljen a mellette ülő fiú szemébe néznie.
Pillanatokig kínos csend honolt, mindenki Legolas reakcióját várta.
- Tauriel. - szólalt meg végül a herceg. Hangja nyugodt volt és bársonyos. - Én megértem, ha el akarod cserélni a kardot. Tudom, hogy az íj és a kés a te fegyvered, nem a kard. Nem haragudnék meg, ha elcserélnéd olyasmire, amire nagyobb szükséged van.
- De hát ajándékba adtad!
- Számít ez most valamit? Nagyobb szükséged van gy oldaltegezre, mint a kardra. Cseréld el nyugodtan, én nem fogok rád haragudni.
- Valóban? - pillantott fel a tündelány hajának függönye mögül.
- Valóban. - mosolyodott el megnyugtatóan Legolas.
Tauriel erre pislogott néhányat, mintha maga sem hinné el, amit hall, de aztán ajka kicsi, mégis hálával telt mosolyra húzódott. Legolast ez az egyszerű, aranyos mozdulat teljesen lenyűgözte. Akár akarva tette, akár nem, kinyújtotta karját, és a lány füle mögé tűrte annak vörös tincseit, közben gyengéden végigsimított az arcán. Tauriel zavarában motyogott valami köszönöm-félét, és kissé elhúzódott a fiútól.

   Ezután még átvették, milyen menedéket építsenek, hol rakjanak tüzet, és mik a legveszélyesebb területek, majd a megbeszélés véget ért. A nap folyamán a tündelány Galaeth-szel és Rawionnal elment Idhrenhez. A nő egy fleten élt, félórányi lovaglásra a palotától, és ott is kereskedett. Barátainak hála, Tauriel hamar megtalálta a tökéletes oldaltegezt: színe sötétzöld volt, mintázata pedig a falevelek erezetére emlékeztette. Nyílásának pereme fával volt bevonva, csakúgy, mint íves csúcsban végződő alja. Egy vékony, fekete öv tartozott hozzá, ami kényelmesen körülölelte a lány derekát, ráadásként volt rajta két hasíték, amikre rá lehetett erősíteni a késtokokat. A tegez formája úgy lett kialakítva, hogy illeszkedjen testének formájához, és ne zavarja mozgás közben. A cserénél kiderült, hogy a háti tegez és a kard együtt többet és, mint az oldaltegez, így Tauriel választhatott még valamit. Néhány perccel később talált egy hosszú, zöld útiköpenyt, és azzal együtt már megkaphatta az új tegezt. Mielőtt átadta volna a régit, egy pillanatra erősen megszorította. Az édesanyja teste mellől vitte el két évvel ezelőtt, nehogy elemésszék a lángok, most pedig elcseréli egy jobbra. Ám mielőtt meggondolta volna magát, eszébe jutott, hogy Meleth is biztosan ezt akarná, A visszaúton Rawion javaslatára megálltak egy kis tisztáson, hogy a lány gyakorolhasson, egyúttal szokja, hogy a nyílért már nem hátra, hanem oldalra kell nyúlni. Tauriel gyorsan tanult, és néhány lövés után már csukott szemmel is elő tudott volna húzni egy vesszőt.

   A maradék utat versenyezve tették meg, a lehető leggyorsabb vágtára biztatva lovaikat. Elsőként Rawion ért a karámokhoz, utána holtversenyben Galaeth és Tauriel. A tündelányt nem lombozta le, hogy veszített, pláne amikor Legolas sietett oda hozzájuk.
- Elrabolhatom egy kis időre Taurielt? - kérdezte.
A két tünde válaszképpen bólintott, a lány pedig leszállt Reviáról, bevezette a karámba, és az útiköpennyel a kezében csatlakozott Legolashoz. A palota felé sétáltak, közben a kirándulásról beszélgettek. Mind a ketten tele voltak kíváncsisággal, várakozással és kalandvággyal. Ép azt vitatták meg, hogy délen elmerészkedjenek-e a régi Útig, mikor észrevették Thranduilt. A király intett nekik, hogy menjenek oda hozzá.
- Hol szerezted az oldaltegezt? - kérdezte Taurieltől. A lány röviden elmesélte négyük megbeszélését, és hogy elmentek Idhrenhez.
- Kinek az ötlete volt?
- Rawion említette először, és Galaeth-szel valósították meg. - felelte ezúttal Legolas.
- Ahhoz, hogy ezt megkaphasd, el kellett cserélned valamit. Téged ismerve azt mondanám, a kardot, de úgy tűnik, nem csupán azt.
- Valóban nem. - ismerte el Tauriel. - A régi puzdrámat is odaadtam. Csak így lehetett igazán jó árut kapni.
- Bölcs gondolat. - bólintott Thranduil. - Az útiköpenyt is ez alapján választottad?
- Igen, uram.
- Mit gondolsz, jó esélyeink lennének egy harcban? - kérte ki apja véleményét Legolas.
- Bizonyára igen. Remek kiképzést kaptatok, van tehetségetek ráadásul ketten vagytok, ami szintén növeli az esélyeiteket.
- Legolas, akkor talán el is dőlt, teszünk-e kitérőt az Ó úthoz, vagy sem. - jelentette ki a tündelány, nem is sejtve, hogy ezzel alaposan melléfogott.
- Nem! - dörrent rá Thranduil. - Megtiltom, hogy a hegyeknél délebbre menjetek. Hogy juthatott ilyen az eszedbe? Azt akarod, hogy egy csapat ork zsákmányaként végezzétek? - A király szemei szikráztak a haragtól, ám volt valaki, aki nem ijedt meg tőle. Legolas tett előre egy lépést, így kicsivel Tauriel elé került, aki behúzódott mögé.
- Ezt, miért kellett, nem az ő ötlete volt! - kelt társnője védelmére a fiú. - Nem mondott semmi rosszat. Csak egy gondolat volt, talán el se mentünk volna.
Thranduil dühe amilyen gyorsan jött, ugyanolyan hamar el is illant. Taurielre nézett, aki eléggé döbbent volt. Bár arca nem tükrözött semmi érzelmet, sem ijedtséget, sem meglepődést, de a szemén látszott, nem érti, mivel haragította magára királyát. Thranduil immár megenyhülve szólt hozzá:
- Könnyen odaveszhettek, ha túlságosan délnek haladtok, azt pedig senki sem akarja. Maradjatok a hegyek északi lábánál, azon túl már nem garantálom, hogy valaha is hazajuttok.
- Úgy lesz. - biccentett Legolas. - Tauriel, gyere.
A lány fejet hajtott, és szó nélkül követte a herceget.

   Az esti edzésen Tauriel ugyanolyan tisztelettudóan viselkedett. Mint mindig, úgy látszott, túltette magát azon a kis délelőtti incidensen; és ez igaz is volt. Vacsora után a szobájába ment Rawionnal és Galaeth-szel, ahol még egyszer átbeszéltek mindent, az idősebbek pedig elmondták saját tapasztalataikat.
- Hiányozni fogtok. - sóhajtott fel a fiatal tünde.
- Te is nekünk. - mondta Galaeth. - Mikor indultok?
- Napkelte után nem sokkal. - felelte a lány. - Nem hiszem, hogy találkozunk majd.
- Ebben ne légy olyan biztos. - kacsintott rá Rawion.
Tauriel mindkettejüket megölelte, majd lefeküdt aludni. A folyosókon azonban barátai még ejtettek róla pár szót.
- Nincs mese, Tauriel lassan felnő. - húzta szomorkás mosolyra a száját Rawion.
- Ez így helyes, mindannyian felnövünk egyszer. Az utazás miatt pedig ne aggódj, minden rendben lesz vele. - veregette meg a vállát Galaeth.
- Úgy legyen!

 

 

Tauriel kinyitotta a szemét. Még nem ébredt fel teljesen, így pislogott néhányat, hogy elűzze az álmot. Ásított, majd ülő helyzetbe tornázta magát, aztán felállt. A kis szobában félhomály volt, de a lány így is tökéletesen látott. Az ablakhoz sétált, és elhúzta a függönyt, aminek köszönhetően világosabb lett. A Napot még nem lehetett látni, csupán első sugarai adtak egy kis fényt.
- Az első nap. - suttogta, majd nekiállt készülődni. Ruhában aludt, így csak a csizmáját kellett felhúznia, melyet előző nap faggyúval kent be, hogy vízálló legyen, és az útiköpenyét. Ezután kibontotta a haját, ujjaival végigszántott hátközépig érő, vörös tincsein, majd ismét befonta őket, a szokott módon. Aztán a derekára csatolta a tegez övét a késekkel, legvégül pedig fogta az íját, és halkan kisurrant az ajtón. Fél perccel később már a szabadban volt. Szinte azonnal kiszúrta Legolast, úgyhogy megszaporázta lépteit, hogy minél előbb odaérjen.
- Jó reggelt! - köszönt a fiúnak.
- Neked is! - viszonozta az. - Csinos vagy!
- Köszönöm. Honnan indulunk?
- Apám a főkapunál vár, oda kell mennünk. - mondta a herceg. Tauriel bólintott, s a két tünde a nagy kapuhoz ment, ahol Thranduil már várt rájuk; mögötte két alak, akiket a hajnali szürkületben alig lehetett látni.
- Elérkezett az indulás napja. - kezdte a király. - Ez az út remek lehetőség lesz arra, hogy kamatoztassátok eddig szerzett tudásotokat, de főleg rajtatok múlik, mennyire lesz olyan, mint amilyennel elképzeltétek. Néhány szabályt viszont észben kell tartanotok. Az erdőt nem hagyhatjátok el. A hegyeknél délebbre nem mehettek. Ha bármelyikőtök megsérül, azonnal visszafordultok. De ami a legfontosabb, vigyáztok egymásra. Megértettétek?
- Igen. - felelték egyszerre.
Thranduil intett a mögötte állóknak, s azok előreléptek. Galaeth és Rawion voltak, kezükben egy-egy barna útitáskával, amiket aztán a fiatalok nyakába akasztottak. Nem szólhattak, de a tekintetük mindennél beszédesebb volt.
- A valák óvjanak titeket az úton. - adta rájuk áldását a király.
Legolas és Tauriel megköszönték a jókívánságot: jobb kezüket a szívük fölé tették, majd egy félköríves mozdulattal vissza az oldalukhoz. Ezt követően megfordultak, átsétáltak a folyón átívelő hídon, és a Tünde-utat követve a fák alatt megkezdték útjuk első szakaszát.

  

 
 
 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.