Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. fejezet

2014.12.22

   Miközben egyre beljebb mentek az erdőbe, Tauriel észrevétlenül visszaváltozott régi önmagává, a fák között kószáló erdőtündévé. Látása és hallása élesebbé vált, szeme ide-oda cikázott, de nem az idegességtől. Csupán látni és hallani akarta az erdőt, az otthonát, ahol felnőtt, és ami a legtöbbet jelenti számára. Mert ő is az erdő része volt, ahogy Legolas is, és az összes erdőtünde, a fák, az állatok; minden, ami a Bakacsinban él. Ez a gondolat tetszett neki, és elégedettséggel töltötte el. Ahogy társára nézett, látta, hogy neki is hasonló dolgok járhatnak a fejében, legalábbis az arckifejezéséből ítélve. Néhány órán át még a Tünde-úton gyalogoltak, hol beszélgetve, hol némán, de aztán letértek róla, és apró csapákon haladva északnak fordultak. A tündelány nem ismerte ezeket az ösvényeket, de Legolas igen, így ő ment elöl. Tauriel bízott benne, annak pedig még örült is, hogy viszonylag sok ehető gyümölcsöt termő bokor nőtt arrafelé, melyeknek bogyóit Tauriel lelkiismeretesen leszedegette. A Nap már az alacsonyabb fák lombja felet járt, amikor a két útitárs vízcsobogást hallott, néhány perc futás után pedig meglátták magát az Erdei-folyót. A víz sodrása ezen a szakaszon lelassult valamelyest, de azért annyira nem, hogy át lehessen úszni.
- Hogy kelünk át rajta? - kérdezte a lány.
- Azzal a csónakkal, ott. - bökött a fejével Legolas egy tőlük néhány méterre kikötött ladikra.
Tauriel odament, hogy közelebbről megnézze.
- Bükkfából faragták. - állapította meg. - Nézd, evezők is vannak hozzá!
- Remek, ez megkönnyíti a dolgunkat. Külön keljünk át, vagy egyszerre?
- Egyszerre, az gyorsabb.
Beszálltak a csónakba, eloldozták a csomót, ami a kötelet egy cölöphöz rögzítette, és áteveztek a túlpartra, ahol ismét kikötöttek. Fáradságos munka volt, mert a sodrás folyton lefelé vitte volna őket, és egyáltalán nem volt egyszerű a ladikot egyenesben tartani; de végül mégis sikerült.
- Tartsunk pihenőt. - javasolta Legolas.
Tauriel küldött felé egy hálás mosolyt, percekkel később pedig már az általa gyűjtött kökényből, málnából és szamócából csemegéztek. Csak evés után jutott eszükbe megnézni, mit rejt útitáskájuk.
- Kovakő. - vette ki a herceg a tűzgyújtásra való eszközt, majd letette a földre.
- Tartalék íjhúr. Kötél. - Tauriel is elkezdett kipakolni.
- Lembas és kulacs. - fejezte be a felsorolást Legolas. Mindketten ugyanazokat kapták, egyenlő mennyiségben. Megtöltötték a kulacsaikat, azután visszarakodták holmijukat a táskákba, és továbbálltak. Észak felé haladva egy idő után valami megváltozott. A napfény már csak vékony sugarakban jutott el a földig, a levegő dohos lett, az aljnövényzet pedig teljesen hiányzott. Az erdő ezen része merőben más volt, mint a palota körül, és ez nem csak a lánynak tűnt fel.
- Úgy tűnik, a tündék varázslatának itt van a határa. - sóhajtott Legolas.
- Ezt hogy érted? - nézett rá értetlenül Tauriel.
- Emlékszel, amikor megmutattam neked a titkos átjárót, ami a palota legfelső szintjére visz? - A tündelány bólintott, így folytatta. - Az is egy olyan varázslat, amit nagyon régen a mi népünk hozott létre. Egy másik ilyen varázslat a Tünde-utat tartja tisztán, egy az Elvarázsolt patakon van, egy másik pedig a palota néhány mérföldes körzetében felszámolja a homályt, és távol tartja a fekete mágiát. Nos, ez a varázslat már nem véd minket, tehát óvatosabbnak kell lennünk.
- Értem. Még mindig északnak tartunk?
- Igen. Ha szerencsénk lesz, találunk valami védett helyet éjszakára.
- És ha nem?
- Akkor egy fán töltjük az éjszakát. - felelte a herceg.
- Az sem lenne rossz. - vont vállat Tauriel.
Nem kellet hozzá sok idő, és kiderült, hogy bár Taurielnek nincs ellenére a fákon aludni, igencsak nem szeret a félhomályban sétálni, amikor fényes nappal van. A levegő egyre rosszabb lett, ráadásul lassan is haladtak. Ekkor jutott eszébe, hogy a magasban mennyivel gyorsabban tudnának menni, és ott még a fényviszonyok is jobbak. Legolasnak tetszett az ötlet, s két perc múlva már az ágak között voltak. Fürgén ugráltak egyikről a másikra, a majd' hetven méter magas fák vaskos ágai megtartották őket. Sebesebben haladtak, mint a földön, és jobban is élvezték. Versenyeztek, csipkelődtek, és rengeteget kacagtak, egyszóval jól érezték magukat. A lányról lehullott minden bánat, ami eddig érte, Legolas pedig örült, hogy társnője boldog.

   Addig játszottak így, amíg teljesen ki nem fulladtak, akkor viszont felültek egy ősöreg fa legmagasabban lévő ágára, fáradtan, kipirulva, de vidáman.
- Most aztán jól kifáradtam. - pihegte a lány. - De minden pillanatát élveztem.
- Ahogy én is. - helyeselt Legolas. - Többször kellene ezt csinálnunk, egy hét alatt olyan izmaink lennének, hogy még Hirannont is legyőznénk.
- Az már biztos. - nevetett Tauriel. - Vagy legalábbis egy horda orkot.
- Igazad van. Remélem, összeakadunk néhánnyal az úton.
- Nem azt mondtad Thranduilnak, hogy szándékosan nem keressük a harcot?
- Azt mondtam, remélem, hogy találkozunk párral, nem azt, hogy megkeressük őket. - mutatott rá a fiú. - Habár, te nyomolvasó vagy...
- Felejtsd el! - szakította félbe a tündelány. - Inkább menjünk tovább, mielőtt valami mást találsz ki.
Így is lett. A két tünde estig gyalogolt, előbb az ágak között, aztán leereszkedtek a földre, ahol már nem voltak olyan rosszak a körülmények. Mikor a Nap már félig látszott csak, elhatározták, hogy tábort vernek.
- Ilyen távol az Erdei-úttól életveszélyes tűz nélkül éjszakázni. - érvelt a herceg.
- Nem aggódsz, hogy a tűz idecsalja az orkokat és a pókokat?
- Vannak fegyvereink, és őrködni fogunk.
- Te kezdesz. - emlékeztette Tauriel.
A fiú grimaszolt egyet, majd kiosztotta a feladatokat.
- Keress gyújtóst és aprófát, én addig gyűjtök pár vastagabb ágat.
- Rendben.
Nem telt el negyed óra, minden készen állt. Legolas a kovakővel és az egyik késével szikraesőt szórt a gyújtósra, ami azonnal lángra lobbant. Az égő tűz mellé további fahasábokat halmoztak, hogy legyen mivel táplálni, aztán ők is leültek. Egy ideig csak nézték a lángokat, de megéheztek, így ismét előkerültek az útitáskák.
- Mennyi lembasunk van? - kérdezte a lány.
- Összesen két ostya. Ennyi elég is lesz az első pár napra, utána pedig vadászunk.
- Végre!
Legolas elmosolyodott társnője lelkességén, de látva, milyen későre jár, ezt mondta:
- Feküdj le aludni, holnap egész nap gyalogolni fogunk. Fáradtan nem lesz egyszerű.
- Nem vagyok kisgyerek, akit ágyba kell küldeni. - zsörtölődött Tauriel, de azért megtette, hiszen tényleg kimerült volt.
- Kelts fel, ha nem bírod tovább. - motyogta, mielőtt elaludt.

   A lány végigaludta az éjszakát. Bár Legolas is eléggé kifáradt, nem volt szíve felkelteni a békésen szundikáló Taurielt. Reggel azonban kénytelen volt megtenni, de a lehető leggyengédebben csinálta: a vállára tette a kezét, és szelíden megrázta, közben szólongatta:
- Kelj fel, ideje tovább menni. Ébredj, Tauriel.
Ez a módszer igencsak hatásosnak bizonyult, mert a tündelány néhány pillanat múlva felébredt. Legolas arra számított, hogy kissé össze lesz zavarodva, de nagyot tévedett.
- Van elég vizünk? - kérdezte, mielőtt felült.
- Van, emiatt ne aggódj.
Tíz perc alatt összeszedelődzködtek, eltüntették a tűz maradványait, majd folytatták útjukat észak felé. A következő három napon semmi izgalmas nem történt velük, csupán az időjárás lett hűvösebb, ám a negyedik nap délelőttjén Legolas különös nyomokat fedezett fel egy fa tövében. A nyomok első látásra farkasé lehettek, de ezek egy átlagos ordasénál háromszor nagyobbak voltak, még a fiú tenyere is kényelmesen elfért bennük, karmainak hossza pedig Tauriel mutatóujjának hosszával volt egyenlő.
- Mit gondolsz, milyen állaté? - kérdezte a herceg.
- Fogalmam sincs. - vallotta be a lány. - Farkasnak túl nagy, a medvének pedig nem ilyen a lábnyoma.
- Vargok! - kiáltott fel hirtelen Legolas.
- Azok micsodák? Még sosem hallottam róluk.
- Vargok, vagyis a Köd hegység innenső részén élő gonosz farkasok. Olyanok, mint az átlagos farkas, csak sokkalta jobb a szaglásuk és a látásuk, és olyan gonoszak, mint az orkok. Gyakran szövetkeznek egymással, olyankor együttesen támadják meg az útjukba eső falvakat. - magyarázta komoran a fiú. - A tűztől viszont rettegnek, és ez az egyetlen dolog, amivel el lehet ijeszteni őket.
- Mit kereshetnek ilyen mélyen az erdőben?
- Azt nem tudom, de ha akarod, kideríthetjük.
- Hogyan, talán követjük a nyomaikat? - vonta fel a szemöldökét a tündelány.
- Pontosan. - Legolas cinkosan rákacsintott. - Akkor, indulhatunk?
- Természetesen. - húzódott csibészes mosolyra a lány szája. - Menjünk hát.
- Lányoké az elsőbbség. - A herceg látszólagos előzékenységgel maga elé engedte Taurielt, de az átlátott a szitán. Tudta, hogy társa csak azért engedte előre, mert ő maga nem tudná követni a vargok nyomait; de nem tette szóvá, hanem méltóságteljesen előrelépett, és ezt mondta:
- Nyomolvasóké, ha kérhetem. - Azzal elkezdődött a követés.

   Tauriel végig elöl haladt, közben folyamatosan a földet nézte, időnként lehajolt, hogy megvizsgáljon egy-egy letaposott virágot, vagy egy elmozdult követ, de legfőképp lábnyomokat keresett, amik jelzik számukra a helyes irányt. Hála Rawionnak, aki megtanította neki mindezt, nomeg az ő éles szemének, nem tévesztették el a nyomot, sőt, olyan jó tempóban haladtak, hogy a délután közepe táján lassítaniuk kellett, nehogy a vargok megérezzék a szagukat.
- De azért továbbmegyünk, ugye? - kérdezte reménykedve a tündelány.
- Ha szeretnéd, igen, de eléggé veszélyes lesz, főleg amikor besötétedik. A vargoknak nem kell látniuk ahhoz, hogy tudják, hol vagyunk.
- Akkor a fákról követjük őket, a nyomokat még úgy is látni fogom. Fára mászni tudnak?
- Nem, szerencsére.
A magasból nehezebb volt követni a farkasokat, de Tauriel fiatal volt, különösen éles szemmel megáldva, így mégis sikerült utolérni őket, igaz, csak miután leszállt az éj. A hattagú falka egy tisztáson gyűl össze, és a maguk sötét nyelvén társalogtak. Hogy mit, azt a felettük harminc méterre üldögélő két tünde nem értette, de nem is bánták. A tündelányt jobban érdekelte a küllemük, mint a beszédük. Eddig még nem látott vargokat, éppen ezért alaposan megnézte őket. Méretre kétszer akkorák voltak, mint az átlagos farkasok, testük izmos, végtagjaik hosszúak, karmaikkal könnyen felhasíthatják áldozatuk bőrét. Színük eléggé változatos, barna, fekete, rozsdaszínű, de volt köztük egy szürke példány is. Fejük nagy, állkapcsuk pedig csontot tör. Fogaik akkorák, mint egy kisebb tőr, és pengeélesek. Ölésre születtek, ez nem vitás, és a lány nem szívesen szállt volna egyedül szembe velük; de a tudatból, hogy Legolas ott van vele, bátorságot merített, és kevésbé látta félelmetesnek az óriás farkasokat.
- Ijesztőek, igaz? - suttogta a herceg, Tauriel pedig bólintott. - Azért ők sem legyőzhetetlenek, ezt ne felejtsd el.
- Nem fogom. Talán még esélyünk is lenne ellenük. - mondta szintén halkan társnője.
- Ez elég valószínű. - Legolas felállt az ágon, de rosszul tette, a vállával ugyanis letört egy gallyacskát, ami a nagyobb ágakon keresztül a fűbe hullott, pár centire az egyik sötétbarna vargtól. Az állatok egyszerre ugrottak a vékony kis ág mellé, megszaglászták, majd a tündék fája alá rohantak, ahol éktelen ugatásban törtek ki. Ugattak, vonítottak és vicsorogtak, de Legolast és Taurielt nem érték el. A két barát összenézett, s mintha olvasnának egymás gondolataiban, bólintottak. Tegezeikből előhúztak egy-egy nyílvesszőt, a húrra illesztették, és átlőtték velük a szürke farkas nyakát, mire az elterült a földön, de nem pusztult el azonnal; csak akkor lehelte ki a páráját, amikor a következő, egy fekete rázuhant. Percek múlva az összes farkasból kiállt egy vagy több nyíl, amitől a vadak ereje jócskán megfogyatkozott, így Taurielék lemerészkedtek a fákról, hogy közelharcot vívjanak. Két késsel és egy karddal kicsivel több mint negyed óra alatt a maradék négy varggal is leszámoltak. Ők maguk szerencsére nem sérültek meg.
- Nos, milyen volt az első harcod a farkasokkal? - kérdezte Legolas.
- Kellemes tapasztalatokat szereztem, bevállalnék még pár ilyen küzdelmet. - válaszolta a lány.
Összeszedték a kilőtt nyilakat, megtisztították őket, és visszatették puzdrájukba, és a kézifegyvereikről is letörölték a vért.
- A tetemeket itt hagyjuk?
- Mást nem nagyon tehetnénk velük. Szerintem próbáljunk meg minél messzebb jutni innen, a vérszag sok gonosz teremtényt vonz.
- Merre?
- Délnyugatnak. - határozott a fiú. - Ha jó tempóban haladunk, két nap múlva az Erdei-folyóhoz kell érnünk.
- Akkor ne késlekedjünk. - S már indultak is.

   Egész éjszaka gyalogoltak, és csak egyszer tartottak pihenőt, mégis bírták. A tündéknek ugyanis nincs szükségük annyi alvásra, mint más népeknek, így a hosszú ébrenlétet is jól tűrik. Ennek köszönhetően a palotából való indulástól számított hatodik napon ismét megpillanthatták a folyót. Tauriel és Legolas a vízhez siettek, és nagyokat kortyoltak belőle majd tábort vertek a part közelében. Tüzet gyújtottak, elfogyasztottak egy sovány kis vacsorát, aztán Tauriel úszni ment. A lány azt sem bánta, hogy kissé hideg a víz, annyira örült, hogy lemoshatja magáról az út porát. Mikor végzett, egy ideig még a parton ücsörgött, hogy kissé megszáradjon, és csak utána vette vissza a ruháit. A tűznél meglepetten látta, hogy Legolas valamit farag, mint kiderült, egy fésűt.
- Kell valami, amivel kifésülheted a hajad. - magyarázta. - Készen is van. Megfésülhetlek? Kicsit még vizes vagy.
- Igen, köszönöm. - A tündelány a sarkára ült, társa pedig mögé térdelt, és elkezdte fésülni a vörös hajzuhatagot.
- Holnap vadásznunk kell. - mondta Tauriel. - És halászhatnánk is.
- Igazad van. Néhány napig biztosan itt leszünk, és addig kell egy megbízható élelemforrás.
- Reggel elmegyek majd körülnézni; ha szerencsém van, lövök egy őzet, vagy legalább pár nyulat.
- Úgy legyen! - kívánta a fiú, és tovább fésülte a lány haját. Amikor az oldalsó tincsekhez ért, kezével minduntalan megérintette annak arcát, de ezt egyikük sem bánta. Taurielnek furcsamód jól esett Legolas érintése, a herceg pedig örült, hogy érezheti a tündelány bőrének puhaságát. Hamarosan végzett a fésüléssel, ekkor a szokott módon befonta a vörös tincseket, közben a holnapról beszélgettek.
- Most én kezdem az őrséget. - jelentette ki a tündelány, és felállt. - Köszönöm a fésűt, nagyon fogok vigyázni rá.
- Ugyan, semmiség. Éjfélkor ébressz majd fel.
- Rendben van.
Legolas kis idő múlva elaludt, Tauriel pedig fel-alá járkált a tábor körül, egészen éjközépig. Akkor felkeltette társát, ő maga pedig szundított egy jót. Hajnalban arra ébredt, hogy Legolas a kardjával bökdösi, de a lány villámgyorsan megragadta a pengét, és kirántotta a fegyvert a fiú kezéből.
- Ezt többé ne tedd, ha kérhetem. - Azzal feltápászkodott. - Te is jössz vadászni?
- Természetesen. - Legolas ezt magától értetődőnek vette. - Több szem többet lát.
- Igaz.
A vadászat másfél órán át tartott, és igencsak eredményesnek bizonyult, ugyanis sikerült elejteniük egy szarvastehenet. Megnyúzták, majd miután a kötél és néhány egyenes faág segítségével állványt barkácsoltak, kiszárították a húsát, irháját pedig félretették, hogy később még felhasználhassák. A csontokkal és a belsőségekkel nem tudtak mit kezdeni, így elásták őket pár száz méterre a tábortól, nehogy a vadak megérezzék a szagát.
- Nagyon gyakorlottan csináltad. - jegyezte meg a herceg.
- Nem ez volt az első alkalom, hogy megnyúztam egy szarvast. Régen, ha a többi falubelivel vadászni mentünk, a gyerekek feladata volt megnyúzni a zsákmányt.
- Ezt még sosem említetted.
- Tudod, nem szeretek a múltról beszélni.
- Akkor nem is faggatlak tovább. Gyere, másszunk fel egy magasabb fára, és nézünk körül.
Így is tettek. Szerencséjükre az ott növő fák ágai vaskosak és erősek voltak, bár eléggé hézagosan nőttek. A két tündének mégis sikerült felkapaszkodniuk egyre, s bár nem volt egyszerű, úgy vélték, megérte. Csodálatos volt a kilátás, az Erdei-folyótól kezdve a síkságokon át egészen a messzi hegységekig elláttak.

   Délután mindketten mással foglalták el magukat. Legolas tüskés ágakból készített horgokat a halászathoz, míg Tauriel ehető növényeket keresett. Végül talált néhány tő pitypangot, vadsóskát és medvehagymát. Estefelé ismét tüzet raktak, és együtt igazán finom vacsorát ütöttek össze. Fogtak két halat, azokat megsütötték, közben a folyóban megmosták a pitypang leveleit és a vadsóskát. Letéptek két lapulevelet, ezeket használták tányérnak. Rájuk tették a húst, és mellé halmozták a növényekből készített salátát. Igen jó étvággyal ettek, ami nem is csoda, tekintve, hogy eddig szinte csak lembason éltek. Negyed óra alatt mindent eltüntettek a lapulevelekről. Evés után ittak a folyóból, majd amikor már újra a tűz mellett ültek, Legolas így szólt.
- Ma van pont két éve, hogy megtaláltunk.
- Így igaz. Emlékszem, először le akartál lőni. - vigyorodott el a tündelány.
- Ez azért túlzás, nem gondolod? Azt hittem, ork vagy, azért fogtam rád az íjat. - védekezett a fiú. - Habár így utólag visszagondolva inkább úgy néztél ki, mint egy ázott menyét. - Taurielnek több se kellett, minden figyelmeztetés nélkül társa bordái közé könyökölt.
- Megérdemelted. - mondta.
- Ebben igazat kell, hogy adjak.
A lány elégedetten elmosolyodott, majd ásított. Már hajnal óta talpon volt, és azóta alig pihent.
- Tudod mit? - nézett rá Legolas. - Annak örömére, hogy már két éve köztünk vagy, vállalom az egész éjjeli őrséget.
- Ahogy akarod. - biccentett a tündelány. - Szerintem kezdheted is, már eléggé sötét van.
A herceg szó nélkül felállt, társnője pedig arrébb húzódott, és leheveredett a már csak pislákoló tűz másik oldalára, ahol hamarosan elszenderült.

  

   Lángok. Vörösen izzó lángok mindenhol. Tűz emészti a fákat, a füst szinte fojtogat. Sikolyok. Férfiak, asszonyok és gyerekek sikolyai. Földbe csapódó lándzsák és nyílvesszők. Csatazaj.
- Tauriel!
Fegyverek. Fényes, élesre köszörült pengék. Vér. Sebesültek és halottak. Üveges szemmel az égre tekintő mozdulatlan testek.
- Tauriel!
Orkok. Nagy, fekete szörnyetegek. Az apja és ő, ahogy vállvetve küzdenek. A pillanat, amikor a hatalmas ork hátba döfi Belchirt. A földön fekvő Mirian, akit egyszerre két nyíl is eltalált. Kidőlő fák. Haldokló tündék. Lángokban álló tisztás.
- Tauriel, térj magadhoz! - Legolas erélyesen megrázta a lány vállát, mire az végre felébredt rémálmából. Az első, amit látott, a herceg volt, ahogy aggódóan csillogó mélykék szemével őt fürkészi. Kezét már visszahúzta.
- Mi történt? - kérdezte a tündelány, miközben feltornázta magát ülésbe.
- Nem tudom, egyszercsak... egyszercsak elkezdtél forgolódni és mocorogni, aztán kapkodtad a levegőt, néha felnyögtél, motyogtál...
Tauriel szemébe könnyek gyűltek, s bármennyire is igyekezett megakadályozni, egy már le is gördült az arcán, s bár ő nyomban letörölte, Legolas akkor is látta.
- Csak egy álom volt, nem több. - suttogta elhaló hangon a tündelány, de maga sem volt biztos benne, hogy ezzel magát, vagy Legolast akarja-e megnyugtatni. - Csak egy rémálom, nem a valóság.
- Mit álmodtál? - A fiú arcáról sütött az aggodalom.
- Semmit, nem érdekes. - Tauriel talpra szökkent, nem nagyon akaródzott beszélnie álmáról. - Átveszem az őrséget.
- Még mit nem, ilyen állapotban! - Legolas is felállt. - Kérlek, mellon. Neked is jót tenne, ha elmondanád.
- Hát jó, elmesélem.
A herceg az egyik fához vezette, aminek tövében lekuporodtak. A lány társa baljára ült, fejét a vállára hajtva, s szinte befészkelte magát a karjai közé. Legolas ezt egyáltalán nem bánta, sőt, óvón átkarolta barátját.
- Nos, hallgatlak. Mi zaklatott fel ennyire?
- Mint tudod, ma két éve, hogy elpusztult a falum, és a palotába kerültem. - kezdte a tündelány. - Álmomban újra ott voltam a faluban. Újra láttam, hogy hamuvá ég az otthonom. Újra láttam, hogy az orkok lemészárolják azokat, akiket gyerekkorom óta ismerek. Láttam, ahogy meghalnak a szüleim. - Tauriel hangja itt ismét megbicsaklott, arcán patakokban folyt a könny. Nem tudta abbahagyni a zokogást, és ezt nagyon szégyellte.
- Csss, ne sírj, mellon. - próbálta csitítani a fiú. - Minden rendben, itt vagyok. Nem lesz semmi baj. - S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, hüvelykujjával gyengéden letörölte társnője könnyeit, majd végigsimította haján. Egy pillanatra maga is megdöbbent, hogy ezt tette, de mivel a lány nem ellenkezett, folytatta.
- Nyugodj meg. - suttogta. - Itt nem bánthatnak.
- De a szüleimet bántották. - szipogta Tauriel. - Én láttam az arcukon a fájdalmat, amikor halálra sebezték őket.
- A szüleid lelke már Mandos csarnokaiban pihen, és hidd el, ott tényleg jó nekik. Miattuk már nem kell aggódnod.
- Tudom, de...
- Akkor miért teszed? Ők sem szeretnék, hogy bánatos légy. - Legolas mélyen a szemébe nézett. - És én sem. Tehát szedd össze magad, rendben?
- Rendben.
És láss csodát, pár perc múlva zokogás abbamaradt, a könnyek elapadtak, és a tündelány légzése ismét normális lett. Ennek ellenére Legolas még mindig a karjában tartotta, és a haját simogatta, mert úgy tűnt, ez megnyugtatja őt.
- Szereted, ha simogatom a hajadat, igaz?
- És ha hallgathatom a szívverésedet. - egészítette ki a lány. - E kettő együtt igazán megnyugtató.
A herceg elmosolyodott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve oldalt fordult, és ajkát egy pillanatra Tauriel homlokához szorította. A fiatal lány szeme elkerekedett, de nem tiltakozott, inkább még jobban a fiúhoz bújt, s hagyta, hogy annak szívdobogása és simogató keze lassan elaltassa.

   Reggel ő ébredt fel elsőnek. Ösztönösen ki akarta nyújtóztatni tagjait, csakhogy nem tudta, mivel még mindig átölelték Legolas karjai. A fiú hátát a fa törzsének vetve aludt moccanatlanul, csupán lélegzete csiklandozta a tündelány hajszálait. Tauriel óvatosan lefejtette magáról a herceg karjait, de az közben felébredt, így a lány nem tudott észrevétlenül kibontakozni öleléséből.
- Nem volt több rémálmod. - jegyezte meg Legolas.
- Hála neked. - A tündelány barátja tekintetébe kapaszkodva folytatta. - Mindent köszönök, Legolas, amit tegnap értem tettél. Bocsáss meg, ha gondot okoztam, és remélem, valamikor majd meghálálhatom kedvességedet.
- Tauriel, ezt nem kell megköszönnöd. A barátom vagy, természetes, hogy megvigasztallak. - A fiú hangja tele volt szeretettel. - És ne hidd, hogy gondot okoztál, bármikor újra megtenném érted azt, amit tegnap este.
A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, majd elmosolyodott, ezzel a gesztussal jelezve, hogy már minden rendben van.
- Ó, és ez köztünk maradhatna? Egyikünkre sem vetne túl jó fényt, ha kiderülne. - aggodalmaskodott Tauriel.
- Senki sem fogja megtudni, ígérem. - S ez lett a második közös titkuk.

   Megreggeliztek, aztán összecsomagolták holmijukat, a húst elosztották, megtöltötték a kulacsokat, és folytatták útjukat, ami most délnek vezetett; a folyón átkelve és a tündék ösvényét keresztezve, az erdő nyugati széle és az elvarázsolt patak között. Amíg nem érték el a tündeutat, volt, hogy nem őrködtek éjszaka, de miután elhagyták, ez már túl veszélyes lett volna. Az ösvénytől délre ugyanis már senki és semmi nem meg őket az ott hemzsegő pókoktól, amik talán még az orkoknál is rosszabbak voltak. A lány még sosem látott óriáspókot, csak Rawiontól hallott róluk, és bár a férfi részletesen elmondta, hogy milyenek, ez nem pótolhatta személyes tapasztalatokat. Végül a tizedik nap találkoztak pókokkal, rögtön egy egész hordával. A két tünde nem vette észre az állatokat, így a támadás váratlanul érte őket; csak arra volt idejük, hogy előhúzzanak egy nyilat, és az idegre illesszék, mielőtt a pókok rájuk rontottak. A harc csaknem félórás volt. Tauriel és Legolas az első percekben épp hogy megúszta sérülés nélkül, de aztán fokozatosan kiismerték ellenségük harcmodorát, és a küzdelem kevésbé volt egyoldalú. Rájöttek, hogy a pókok leginkább sebezhető pontjai a fej, a nyak és a has, így ezeket próbálták meglőni, vagy éppen belédöfni a késüket. E két fegyvert váltakozva használták, mert volt, hogy önmagukat védték, és volt, hogy egy, a társuk mögé lopakodó nyolclábút lőttel le. Ez a gyors váltakozás Taurielnek különösen tetszett, mivel a tulajdonságok, ami kellettek hozzá - fürgeség, kitartás, gyors helyzetfelismerő képesség és kiváló reflexek - benne mind megvoltak. A pókok egyre jobban megfogyatkoztak, míg végül csak egy maradt, azzal pedig Tauriel végzett. A lány kiszedte a nyilat áldozata nyakából, és visszatette a tegezbe.
- Nem sérültél meg? - kérdezte Legolastól.
- Semmi bajom. Neked?
- Én is jól vagyok. Bár róluk ugyanez nem mondható el. - mutatott a döglött óriáspókokra, és elvigyorodott.
- Remekül harcoltál, mintha évszázadok óta ezt csinálnád. - dicsérte meg a fiú. - Bevallom, nekem is ez volt az első harcom ezek ellen.
- Mégis győztünk. Úgy tűnik, mi ketten igazán jó csapatot alkotunk.
Legolas egy bólintással nyugtázta ez a kijelentést, majd összehordták a nyolclábú hullákat egy kupacba, és szinte rögtön továbbmentek.
- Miért kell ennyire sietnünk? - értetlenkedett a tündelány. - Hiszen már elmúlt a veszély.
- Sose mondd ezt, ha a Bakacsinerdő ezen részén vagy. - figyelmeztette a herceg. - Az általunk megölt pókokat pillanatok alatt felfalja a többi szörnyeteg, és olyankor jobb, ha minél távolabb vagyunk tőlük.
- Az óriáspókok megeszik a fajtársaikat? - hüledezett Tauriel.
- Előfordul. Ne nézz már így, az erdőben vannak ennél sokkal rosszabb dolgok, de azokról jobb, ha nem tudsz.
A lány ezzel teljesen egyetértett, és nem kérdezett többet. Napközépkor megálltak pihenni, majd attól kezdve a fákon haladtak, lényegesen gyorsítva tempójukon; és ennek köszönhetően este már a Bakacsinerdő hegyeinek árnyékában térhettek nyugovóra. Másnap, reggeli közben is egyre az égnek meredő ormok felé tekintgettek.
- Veszélyes dolog felmenni a hegyekbe?
- Az. Ha odafent viharba kerülsz, kicsi az esélye, hogy épségben leérsz.
- De attól mi még felmegyünk, ugye? Ma reggel elindulunk, délben már a hegyek lábánál leszünk, és ott az egész délután arra, hogy megmásszuk őket. - gondolkodott hangosan a lány.
- Rendben. - egyezett bele a herceg. - Egy délután, nem több.
Hogy ne vesztegessék az időt, azonnal készülődni kezdtek, és tíz perc múlva már a hegyek felé tartottak. Nem voltak messze a két útitárstól, alig öt mérföld választotta el őket. Ezt a távot két óra alatt tették meg, így még hamarabb értek oda, mint ahogy Tauriel gondolta; de ezt egy cseppet sem bánta. Rálelt egy ösvényre, ami nagyon úgy tűnt, felvezeti az egyik hegyre, így azt követték. A hegyoldalt sűrűn benőtték a fák, és néhány helyen eléggé sziklás volt, de többnyire biztonságosan lehetett rajta haladni. Időről-időre megálltak, és lenéztek az alattuk elterülő Bakacsinra, végül pedig felértek a hegytetőre. Szó szerint elakadt a lélegzetük, mikor életükben először igazán magasból láthatták az erdőt, teljes méretében és formájában. Ez nem olyan volt, mint amikor egy fáról néztek körbe, innen, kétezer-ki tudja hány méter magasból valahogy sokkal hatalmasabbnak tűnt. Egyikük sem talált kifejező szavakat arra, ami eléjük tárult, így csak némán gyönyörködtek a tájban.
- Mi van a hegyektől délre? - kérdezte percek múltán Tauriel.
- Az erdőlakók és a fanyüvők területei. - felelte Legolas. - Azon túl pedig a Feketemágus birodalma. Onnan terjedt el északnak a homály, és így lett a Zöld-erdőből Bakacsinerdő.
- Tehát ezért nem akarja apád, hogy a hegyeken túlra menjünk. - vonta le a következtetést a lány. - Nehogy foglyul ejtsen minket a homály.
- Részben tényleg ezért.
- És mi a másik ok?
- Látod azt a szirtet? Üljünk ott le, akkor majd elmesélem.
A két tünde odaballagott a szirthez, és leültek.
- Beszélj! Mi a másik ok? - Társnője ekkor már nagyon kíváncsi volt.
- Az ok egyszerű. Nem akarja, hogy odavesszünk. – mondta a fiú.
- Nem akarja, hogy odavessz. – pontosított Tauriel, majd látva, hogy barátja tiltakozni akar, folytatta. – Meg se próbáld tagadni, ez ahhoz túl nyilvánvaló.
- Tauriel, ennél azért okosabbnak hittelek. Szerinted eljöhettél volna velem, ha apám nem kedvel? – tette fel a költői kérdést a herceg.
- Azért jöhettem el, mert remekül érveltél, és sikerült meggyőznöd őt. Ugyan már, Legolas; a király szemében én csak egy harcos növendék vagyok, nem több.
- Ezt csak te gondolod így. Nem is sejted, milyen sokan pártfogolnak téged.
- Erről inkább nem kezdek vitát. – visszakozott a tündelány, de a szíve mélyén remélte, igaz, amit Legolas mondott.

   Még körülbelül fél órát ücsörögtek a szirten, közben beszélgettek, nevettek, vagy épp a tájban gyönyörködtek. Szürkület előtt néhány órával indultak lefelé, és mire félig besötétedett, lejutottak a hegyről. Tüzet gyújtottak, és Legolasnak sikerült lőnie egy nyulat, amit aztán megnyúztak és megsütöttek. Azon az éjjelen Tauriel őrködött, és míg társa aludt, azon töprengett, kik pártfogolhatják őt. Éjfélkor Legolas átvette az őrséget, a lány pedig aludni tért. A következő nap reggelén megették a nyúl tegnapról megmaradt részeit, majd elindultak hazafelé. Mindketten kezdtek elfáradni az immár tizenkét napja tartó utazásban, ezért nem akartak harcba bocsátkozni. Szerencsére a visszaút többé-kevésbé nyugodalmasnak bizonyult, csupán kétszer találkoztak pókokkal, de egyszerre sosem volt több belőlük négynél, így könnyen végeztek velük. Mielőtt ténylegesen a palota felé vették volna az irányt, tettek egy kitérőt Tauriel falujának maradványaihoz. A tisztás, ahol nem is oly rég még gyerekek játszottak, most elhagyatva, parlagon hevert, mindenféle gazzal benőve. A közeli fák mind elégtek a tűzben, így a föld tar volt, igaz, több fény jutott le a talajszintre. Ezt akár még jónak is lehetett volna nevezni, de Tauriel látta ezt a helyet akkor, amikor még éltek a falu lakói, a fák még a tisztás körül magasodtak, ágaik között a fletekkel, és gyerekzsivaj hangját vitte el a szél. De a dolgok megváltoztak. Az itt lakó tündéket megölték, otthonaikat elpusztították, a tisztást felégették az erre portyázó orkok. A lány emlékezetében mégis a régi, élettel teli falu képe maradt fenn, és miközben egykori lakhelye körül sétálgatott, mosolyogva gondolt vissza az itt eltöltött évszázadokra.
- Jó látni, hogy ilyen nyugodt vagy. – mondta Legolas. – Ez az igazi Tauriel.
- Minek rágódjak a múlton, amikor a jelenben sokkal boldogabb lehetek? – nézett a fiúra. – Most már a palota az otthonom.
A két tünde egymásra mosolygott, és hagyták, hogy a napfény megmelengesse arcukat, de egy óra múlva ismét az árnyak közé vették magukat. Délkeletnek haladtak, a folyót végig jobb oldalon tartva, egyenletes tempóban; s így a tizenharmadik nap estéjén újra a palota előtt álltak. Nagyon meglepődtek, mikor meglátták Thranduilt a kapu előtt. Azonnal tudták, hogy rájuk várt.
- Honnan tudta, hogy mikor jövünk? – kérdezte még menet közben, de halkan a tündelány.
- Bizonyára a madarak figyelmeztették, más lehetőséget nem ismerek. – válaszolta szinte suttogva a herceg.

   Tauriel fejet hajtott, amikor a király elé értek, ő pedig üdvözölte a hazatérőket:
- Köszöntelek titeket újra itthon. - mondta. - Úgy tűnik, sikerült épségben megúsznotok, ehhez először is hadd gratuláljak. Tudom, hogy elfáradtatok, de még ma beszámoltok nemek mindenről, ami az elmúlt két hétben történt veletek.
- De hát már beesteledett! - vetette ellen Legolas.
- Éppen ezért kezdheted el máris. - Thranduil egy hűvös pillantással elfojtott minden további tiltakozást, így Legolas és Tauriel kénytelen volt ott, azonnal belekezdeni. Miközben meséltek, körüljárták a palota épületét. Taurielnek minden maradék erejét össze kellet szednie, hogy lépést tudjon velük tartani, és kielégítően válaszoljon a kérdésekre, de másfél óra múlva ennek is vége lett.
- Holnap nem kell edzenetek. - szólt a király. - Pihenjetek helyette.
A lány fejet hajtott, s Legolasszal együtt a szobájukba indultak. Ahol a lánynak a lépcsőtől a bal oldali elágazáshoz kellett mennie, elbúcsúztak, és egyedül sétáltak tovább. A tündelány benyitott a szobájába, vetett egy pillantást a jól ismert bútorokra, majd becsukta az ajtót, és az ágyhoz lépett. Levette az útitáskát, kicsatolta a tegez övét, és fegyvereit a falnak támasztotta, aztán megvált a köpenyétől is; végül lerúgta a csizmáját, és ráfeküdt a takaróra. Már majdnem elaludt, mikor eszébe jutott, hogy nem kereste meg Rawiont és Galaeth-t.
- Majd holnap... - suttogta, és pár pillanattal később már aludt is.

   Nem sejtette, hogy barátai még aznap felkeresik. Amint véget ért az őrségük, azonnal Tauriel szobájához mentek, és bekopogtak. Mivel nem érkezett válasz, résnyire nyitották az ajtót, és benéztek. Azonnal látták az alvó tündelányt, és azt is, hogy nincs betakarva, úgyhogy beléptek a kis helyiségbe. Rawion óvatosan megemelte a szundikáló Taurielt, míg Galaeth kihúzta alóla a takarót. A férfi visszatette a lányt az ágyra, és Galaeth-szel együtt betakargatta, hogy ne fázzon éjszaka.
- Hagyjuk aludni, holnap úgyis mindent elmond. - suttogta a nő, mire társa bólintott, és kimentek a szobából.

   Legolas ezalatt ébren feküdt ágyában. Taurielre gondolt, és arra, amit az út során közösen átéltek. Az átkelés a folyón, a harc a vargokkal, az első vadászat. Az éjszaka, amikor a lánynak rémálma volt, de ő megvigasztalta. A pókokkal való küzdelem, a hegymászás, a beszélgetés a szirten. A tisztás napsütötte földjén tartott pihenő, és a hazatérés. Az együtt töltött sok-sok óra. A tündelány nem is tudja, hogy Legolas hányszor nézte figyelmesen, ahogy alszik. Figyelte pillái rezgését, hallotta levegővételét, érezte szívének dobbanását.
A fiú az emlékek tengeréből lassan visszatért a jelenbe.
Azon tűnődött, hogy Tauriel ezek után másként fog-e rá tekinteni; nem úgy, mint egy barátra, hanem mint egy férfira.
- Ne is álmodozz, Legolas. - hessegette el a gondolatot. - Ehhez sokkal több dologra van szükség.
Lehunyta a szemét, és kicsivel később ő is elszenderedett.

   Tauriel legközelebb délben nyitotta ki a szemeit, amikor a szobában lévő világosságtól már nem tudott tovább aludni. Először rettenetesen megijedt, hogy elbóbiskolt, és nem volt ott az edzésen; de egy pillanattal később eszébe jutott, hogy aznap elmaradnak, és a lány megnyugodott. Kiült az ágy szélére, felhúzta a csizmáját, és a derekára csatolta az övet, melyen a kései voltak. A tegezt és az íjat nem vitte magával. A keleti szárny kapuján hagyta el a palotát, mert úgy gondolta, a szabadban több esélye van megtalálni Galaeth-t és Rawiont. Ebben egyáltalán nem tévedett, kevesebb, mint negyed óra alatt rájuk lelt.
- Itt van a mi kis hétalvónk! - üdvözölte a maga módján Rawion. - Végre felébredtél.
- Én is örülök, hogy újra látlak, Rawion. - mosolyodott el a tündelány, és odaszaladt hozzájuk. Hogy valamelyest bosszút álljon, amiért hétalvónak nevezte, először a férfira ugrott rá, és ugyanazzal a lendülettel meg is ölelte. Rawion megtántorodott, de aztán visszanyerte egyensúlyát, és kiszabadult Tauriel szorításából.
- Te jó ég. - motyogta. - Nagyon erős vagy.
- Tudom. - söpört ki egy tincset az arcából a lány.
Galaeth eközben csak nevetett.
- Én nem is hiányoztam? - kérdezte, és úgy tett, mintha meg lenne sértődve, de mindannyian tudták, hogy ez nem igaz.
- Még szép, hogy hiányoztál. - ölelte meg őt is Tauriel. - Mind a ketten hiányoztatok.
- Menjünk le a folyópartra. - javasolta Rawion, amikor a két lány elengedte egymást. - Ott senki sem fog zavarni, és elmondhatod, milyen volt az utazás.
Az ötlet tetszett nekik, így a parthoz sétáltak, és leereszkedtek egy olyan szakaszon, ahol a víz mellett nem sziklák, hanem sima, fűvel benőtt föld volt. A lány szokás szerint a két felnőtt közé ült.
- ne haragudjatok, amiért tegnap nem kerestelek meg titeket. - szólt. - De szörnyen fáradt voltam, és aludni akartam.
- Semmi gond, mi benéztünk hozzád. - árulta el Galaeth, és elmesélte a tegnap esti látogatásukat.
- Ugye nem voltam nehéz? - kérdezte ijedten a tündelány.
- Dehogy, sőt, még könnyebb voltál a szokásosnál. - nyugtatta meg a férfi. - Most pedig halljuk, mi történt az úton?

Tauriel vett egy nagy levegőt, és az elkövetkező fél órában csak mesélt és mesélt, ám ezúttal teljesen máshogy. Kifejezőbben és érzelemdúsabba beszélt, olyan apó részleteket is elmondott, mint a vargok nyomainak mérete, vagy a fák ágainak szokatlan elágazása a hegyek közelében. A rémálom éjszakájáról azonban nem tett említést, mert látta barátai szemében, hogy tudják, mit élt át. Tavaly ugyanis ők maradtam mellette éjszaka, amikor rosszat álmodott, és szavak nélkül és értették, hogy Tauriel nem akar erről beszélni. Ezt leszámítva azonban mindenről beszámolt nekik.
- Örülök, hogy ilyen jól érezted magad. - veregette vállon Galaeth. - Megérdemelted, hogy elmehess.
- Így igaz. - bólogatott Rawion. - Habár kellett néhány nap, hogy Galaeth abbahagyja az aggodalmaskodást. - tette hozzá, de egy pillanattal később már meg is bánta. A nő ugyanis hatalmasat sózott a hátára, csak úgy csattant.
- Au! - dörzsölte a fájó területet a férfi. - Ennek látszani fog a nyoma.
- Feleslegesen aggódtál, Galaeth. - fordult hozzá Tauriel. - Nem történt semmi baj.
- Aminek én végtelenül örülök.
Hárman egyszerre vigyorodtak el.
- Tauriel, elfelejtettem szólni, hogy a hajad, nos, kissé kócos. - mondta Rawion, mire a tündelány ijedten a hajához kapott.
- Jaj, ne! Galaeth, ugye segítsz újra befonni?
A nő válaszképp bólintott, és azonnal nekikezdett; s fürge ujjainak hála öt perc alatt végzett.
- Köszönöm. - szólalt meg, amikor Galaeth befejezte a munkát. - Egyébként a visszaút során rájöttem valamire. Már a palota jelenti számomra az otthont, és így ha a palota az otthonom, akkor ti vagytok a családom.
- Mi vagyunk a családod? - pislogott a meglepettségtől a férfi.
- Pontosan. Talán nem olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek? Mert én legalábbis testvéremként gondolok rátok.
- Ahogy mi is rád. - biztosította Galaeth.
- Több nem is kell, hogy egy család lehessünk. - jelentette ki Rawion.
- Egy kicsi, de boldog család. - sóhajtotta a lány.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

luluverzum@gmail.com

(LucaTünde14, 2015.07.21 08:16)

Hú, most kicsit lemaradtam az olvasással. :P
Annyira jó történet!

Re: luluverzum@gmail.com

( Detti, 2015.07.21 14:13)

Igen, már jó ideje feltűnt, hogy nem adsz magadról életjelet :). De a lényeg az, hogy visszatértél. Kellemes olvasást! :-D

Re: Re: luluverzum@gmail.com

(LucaTünde14, 2015.07.23 10:48)

Köszi! :)