Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. fejezet

2015.01.07

   Három lovas poroszkált egymás mellett a sötétben. Éjszaka volt, és teljes sötétség, a magas fák lombkoronája ugyanis túl zárt volt ahhoz, hogy beeressze a sápadt hold és csillagfényt. Csend honolt az erdőben, csak a patadobbanásokat lehetett hallani, és a lovon ülők beszélgetését.
- Most már belátjátok végre, hogy jó ötlet volt ez az éjszakai kilovaglás? - kérdezte egy fiatal, női hang.
- Pihenésnek megteszi. - Ezt is egy nő mondta, bár a hangja alapján időseb lehetett, mint az előző. - Lanthirral amúgy is régen lovagoltam ki.
- Szerintem viszont remek elfoglaltság. - szólalt meg a harmadik alak, egy férfi. - Nekünk is és a lovaknak is.
- Köszönöm. - mosolyodott el hálásan az első hang tulajdonosa, de egy pillanattal később újra elkomorodott. - Jó ideje olyan elfoglaltak vagyunk, hogy alig van időnk hármasban beszélgetni.
- Attól tartok, a helyzet egyhamar nem fog megváltozni. - sóhajtott a férfihang gazdája. - Talán ha téged is harcossá avatnak, és egy csapatba kerülünk.
- Jönne már el az ideje! - kívánta a fiatal hang.
- Türelem, nemsokára eljön a te időd. - vigasztalta a másik nő.
A lovasok egy apró tisztásra értek, és míg azon keresztüllovagoltak, az éjszaka fényei valamelyest megvilágították alakjukat. Fekete, szőke és vörös tincsek, szikár, izmos test, zöldbarna öltözet és csillogó szem. Nem nehéz kitalálni, kik ők. Galaeth, Rawion és Tauriel azon a késő esti lovagláson voltak, amit a tündelány szervezett meg sok-sok munkával, egyeztetéssel és némi könyörgéssel; mindezt azért, hogy pár órára zavartalanul tudjon beszélni legjobb barátaival. Az utóbbi időben ugyanis Rawionnak és Galaeth-nek rengeteg dolga akadt, az őrjáratoktól kezdve a különféle megbízatásokig; így jobb esetben is csak egyikük tudott időt szakítani Taurielre. A lány egy ideig némán tűrt, de egy nap megelégelte, és elhatározta, hogy ha csak néhány órára is, de hármasban fognak maradni, és bepótolják az elmúlt hetek beszélgetéseit. Büszke volt magára, amiért elérte célját.
- Hogyan kerülhetünk ugyanabba az egységbe? - tudakolta.
- Elsősorban szerencse kell hozzá. - felelte Galaeth. - De ha van némi befolyásod, az sem árt.
- Azt hiszem, bízom a szerencsémben. - döntött a tündelány, és vágtára ösztökélte Reviát. Barátai azonnal követték példáját, és a hátralévő néhány mérföldet galoppozva tették meg; úgy, hogy belekapaszkodtak lovaik sörényébe, és engedték, hadd száguldjanak. Alig telt el öt perc, feltűntek előttük a palota falai, és az azelőtt lévő híd. Ügetésre lassítottak, átlovagoltak a hídon, és a karámokhoz mentek. A kerítések közé vezették hátasaikat, aztán becsukták a karám ajtaját. Ők maguk a keleti szárny bejáratán jutottak be a palotába, majd a tündelány szobájához sétáltak, be azonban nem léptek.
- Tudom, holnap őrjáratra kell mennetek. - sóhajtott lemondóan Tauriel. - Jó éjt, vigyázzatok magatokra.
- Úgy lesz. - Rawion és Galaeth megölelték fiatal társukat, majd elmentek.
A lány bement a szobájába, megvált pár holmijától, és az ágyra hanyatlott. Tudta, ha majd harcossá avatják, több időt tölthet barátaival, de addig is tűrnie kell. Azzal a reménykedő gondolattal aludt el, hogy már nem kell sokat várnia.

   A reggeli edzésen derült ki, hogy egy tünde számára valóban eljött az avatás ideje, és hogy ez a tünde Legolas. A fiú nem árulta el azonnal, hogy ő az, helyette rejtvényekkel bombázta Taurielt, akinek azonban sikerült rájönnie, hogy ki az.
- Legolas, ez csodálatos! - kiáltott fel őszinte örömmel. - Gratulálok!
Egy pillanatra szorosan megölelte a herceget, majd ugyanolyan lelkesen folytatta:
- Már alig várom! Mikor lesz? Kérlek, mondj el mindent!
Egy ilyen kérésnek természetesen nem lehetett ellenállni, így Legolas azonnal belekezdett:
- Holnaphoz egy hétre, tehát nyolc nap múlva lesz, este, a csarnokban. Utána pedig egy ünnepély a nagyteremben. Egyelőre ennyit tudok.
Ám Taurielt ez a kevéske információ is felvidította. A lányban megvolt az az igen nemes tulajdonság, hogy őszintén tudott örülni mások örömének, és lelkesedését tovább tudta adni másoknak is.
- Most bizonyára nagyon boldog vagy. - mondta, miután kissé lecsillapodott.
- El sem tudod képzelni, mennyire. Nagyon régóta vártam erre.
- Megérdemled, hogy harcos legyél. Én vagyok rá a tanú, hogy az elmúlt két évben szinte minden nap edzettél és gyakoroltál, hogy elérd a célodat. Szükségtelen lenne tovább várni.
- Köszönöm, mellon. - mosolyodott el a fiú. - De ez számodra is nagy jelentőséggel bír, ugyanis az én avatásom azt jelenti, hogy a tiéd is pár év múlva bekövetkezik.
Legolas vigyora még szélesebbre húzódott, amikor látta a tündelány arcára kiülő döbbenetet.
- Komolyan mondod? - hitetlenkedett.
- A lehető legkomolyabban. - bólintott a herceg. - Amúgy te vagy az első, aki tudja, de te nem mondd el senkinek, rendben?
- Tartom a számat. - ígérte meg Tauriel.

   Mivel az edzés véget ért, elköszöntek, a lány pedig egy délelőtti sétára indult. Azt az ösvény járta végig, amin lovagolni szokott Reviával, majd gyorsítva léptein, elhaladt a karámok mellett, de ezúttal nem vissza a palotához, hanem a folyópartra ment, és leereszkedett a sziklákon. Csak ott jött rá, milyen éhes, de a reggeli ideje már lejárt. A tündelány azonban nem esett kétségbe, letérdelt, és néhányat kortyolt az Erdei-folyó hűs vizéből, mert tudta, hogy az ivás elveri az éhségérzetet. Miután végzett, visszasétált a fák közé, hogy új elfoglaltság után nézzen. Nemsokára talált is. Egy beteg, szinte teljesen elkorhadt fa akadt az útjába, tökéletes célpont az íjászathoz. Szerencsére magával vitte az edzésre az íját, így most csak elő kellett húznia egy nyilat, és már lőhetett is. Minden második nyílnál öt lépéssel hátrébb lépett, és onnan lőtt. Hetedszerre feszítette ki az íjhúrt, ám amikor el akarta engedni, egy vessző süvített el a feje mellett, és pontosan a fa törzsének közepébe állt bele. Tauriel villámgyorsan megfordult, íját még mindig felhúzott állapotban tartva; szemével a fákat és a bokrokat pásztázta. Amikor tőle balra levélzizegést hallott, odakapta a tekintetét, és látta, hogy néhány falevél még mozog.
- Ki vagy? - kérdezte. Hangja erős volt, és határozott, kicsit sem remegett. - Lépj elő, különben hozzászegezlek ahhoz a fához!
- Nyugodj meg, nem kell rögtön ilyen harciasnak lenni. - méltatlankodott Legolas, és kilépett a fa mögül.
- Ó, hát te vagy az? - eresztette le a fegyverét Tauriel. - Szólhattál volna, hogy itt vagy.
- Érdekesebb volt kilőni egy nyilat, aztán elrejtőzni. - hangzott a válasz. - Valamint kíváncsi voltam, hogyan reagálsz.
- Remélem, a fa volt a célpont, és nem én. - mondta a tündelány.
- Nem téged céloztalak, ne aggódj.
- Amúgy mit keresel itt? Nincs semmi dolgod a palotában?
- Apám még nem talált egy feladatot sem, szerencsére. - A fiú vörös hajú barátjához sétált. - De ami késik, nem múlik.
Ezen akaratlanul is összemosolyogtak. Végül úgy döntöttek, kiélvezik ezt a kis szabadidőt, és már ketten gyakorolták a lövést; utána pedig a késdobást. Amikor már szinte az összes nyilukat ellőtték, és a kések hegye kezdett tompulni; Legolas kitalálta, hogy versenyezzenek késdobásban. Tauriel ebbe beleegyezett, és fejenként tíz dobásban állapodtak meg. Először a herceg próbálkozott, aztán a lány, mindkettejük eredménye nyolc-nyolc találat lett. Ekkor egy kisebb vita alakult ki köztük, mert Legolas új fordulót akart, míg társnője szerint jó ez az eredmény, felesleges újrakezdeni.
- Mi a gond, talán félsz, hogy legyőzlek? - húzta gúnyos mosolyra a száját a fiú.
- Késsel a kezemben állok. Nem kellene így viccelődnöd. - mondta bosszúsan Tauriel.
- Ezt vehetem kihívásnak?

   A tündelány válasz helyett biccentett, egy pillanattal később pedig elkezdődött a harc. Esélyeik nagyjából egyformák voltak, mivel Legolas tapasztaltságát Tauriel ellensúlyozni tudta a tehetségével. A küzdelem viszonylag rövid volt, mindössze tíz perces, de heves és ádáz is egyben. Tauriel egy okosan megtervezett lépéssel győzedelmeskedett; ugyanis egy vágásnak álcázott mozdulat után, minden erejét összeszedve hátralökte a fiút, neki egy bükkfának, majd a törzshöz szorította, és a torkához emelte a kését.
- Én sosem félek a veszteségtől. - suttogta. - És tudod miért? Mert sosem veszítek.
Hátra akart lépni, hogy eltegye a késeket, de a herceg megragadta a karját, és nem engedte, sőt, még közelebb húzta magához.
- Ne légy ilyen elbizakodott. Bármikor érhetnek meglepetések. - figyelmeztette, és nem lazított szorításán.  

   A herceget egy hideg fuvallat térítette észhez, ami volt olyan szerencsés, hogy talált magának utat az ágak és a levelek között, és meglibbentette a hajszálaikat. Legolas vett egy mély levegőt, hogy kitisztuljon a feje, majd elengedte a lány karját. Tauriel néhány lépést hátrált, és nagyot sóhajtott. Amíg Legolas a karját szorongatta, levegőt is alig mert venni;de nem az ijedtségtől. Ha akarta volna, könnyedén kiszabadulhatott volna társa szorításából, ő azonban maradt, mert tudni akarta, mi következik.
- Minden rendben? - kérdezte váratlanul a fiú. - Olyan furcsán nézel.
- Dehogy, nincs semmi baj. - rázta meg a fejét a tündelány. - Csak elgondolkodtam.
- Most mit csináljunk? Nem sok kedvem van harcolni.
- Azt hiszem, én keresek valami ehetőt. Kihagytam a reggelit, és kezdem érezni a hatását.
- Ez esetben jobb, ha máris indulunk. Soká jön még el a vacsoraidő.
Talán negyed óra telt el, amikor találtak néhány vadszamóca-bokrot, amik tövébe aztán le is ültek, a lány pedig jól belakmározott a gyümölcsökből. Egészen estig voltak kettesben, és járták az erdőt; csak vacsora idején búcsúztak el. Így ment ez még öt napon át. Egyiküknek sem akadt dolga az edzéseket leszámítva, ennek eredményeképp szinte az egész napot együtt töltötték. Néha csak felültek egy magas fára, és beszélgettek; volt, hogy egész napos lovaglásra indultak, máskor pedig csak sétálgattak a fák között. Tisztában voltak vele, hogy az avatás után hosszú ideig nem lesz erre lehetőségük, így megpróbáltak minden pillanatot emlékezetessé tenni. Tauriel biztos volt benne, hogy sosem fogja elfelejteni, amikor Legolas beleesett a csalánosba, vagy mikor fennakadt azon az óriás hársfán; s a herceg is vidám szívvel fog visszaemlékezni arra, hogy társnője megcsúszva egy vizes sziklán, a folyóba pottyant, és alig tudott talpra kecmeregni. Közös emlékek, melyeket nem szennyez be semmi gonoszság, ármány vagy sötétség; helyettük a barátság aranyozta be ezt az időt.

   A hatodik nap reggelén a két tünde a lovak karámjainál találkozott. Olyan természetes lett ez nekik, hogy ébredés után szinte azonnal idejöttek. 
- Van számodra egy jó hírem. - mondta üdvözlésképp Legolas. - Rawion és Galaeth ma visszatérnek az őrjáratról.
- Komolyan beszélsz? Még ma hazaérnek? - kérdezte reménykedve a lány.
- Úgy bizony. Ha jól tudom, napközép előtt már itthon lesznek.
Tauriel felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, aztán halványan elmosolyodott.
- Épp ideje volt, nagyon hiányoztak. - jelentette ki. - Ahogy ezek a napok is hiányozni fognak.
Az utóbbi mondatot nagyon halkan tette hozzá, de Legolas rögtön megértette.
- Mellon, attól még, hogy harcossá avatnak, ugyanúgy barátok leszünk, mint eddig. - biztosította, és mélyen a szemébe nézett. - Semmi sem fog változni, csak... - Nem tudta befejezni a mondatot, mert a lány közbevágott.
- Csak alig fogjuk látni egymást, nem lesz több közös edzésünk; és teljesen egyedül leszek, ha mindhárman elmentek. - sorolta szomorúan.
Néma csend telepedett kettejük közé, de ez a csend nem kínos volt, inkább elgondolkodtató. Mindkettejük mondandójában sok igazság volt, így át kellett gondolniuk, mit felelnek.
- Amikor azt mondtam, hogy semmi sem fog változni, úgy értettem, hogy a barátságunkban. - kezdte a herceg. - Való igaz, sok megszokott dolgot ezentúl már nem fogunk együtt csinálni, mint például az edzést; de ezek a változások kellenek, hogy tovább tudjunk lépni. Én sem örülök, hogy ritkán fogunk találkozni, nekem elhiheted.
- Tudom. - motyogta a tündelány, majd hangosabban folytatta. - Ne haragudj, amiért ennyit panaszkodtam. Ígérem, ez volt az utolsó alkalom.
- Ugyan, a helyedben én is ezt tenném. - mosolygott rá megnyugtatóan Legolas, de egy pillanattal később már a palota irányába fordulva, feszülten figyelt.
- Hallottad ezt? - kérdezte társnőjétől, aki közben mellé lépett.
- Mit kellene hallanom?
- Figyelj, és hallani fogod.
- Lódobogás! - kiáltott fel néhány másodperc múlva Tauriel. - Galaeth és Rawion megérkeztek!
- Pontosan. Na menj, üdvözöld őket, biztosan te is hiányoztál nekik.
- Nem gond, ha egyedül maradsz?
A fiú tagadólag rázta a fejét; a tündelány pedig elköszönt, és rohanni kezdett a palota felé.

   Alig több, mint negyed mérföldes futást Tauriel röpke két perc alatt teljesítette, ami nem kis teljesítmény, ha azt nézzük, milyen fiatal volt még akkoriban. A viszontlátás örömének hatására azonban még a szokottnál is gyorsabban futott, csak hogy előbb találkozhasson barátaival. Amikor elérte a palota falait, megállt, hogy kissé kifújja magát, majd tekintetével megkereste Galaeth csapatát. A harcosok a nagy kapu mellett beszélgettek; s a lány rögtön kiszúrta közöttük Rawion szőke fejét. A férfi nem vette őt észre, de Tauriel biztosra vette, hogy ez nem sokáig marad így. Ebben egyáltalán nem tévedett, a férfi ugyanis pár perc múlva elbúcsúzott társaitól, és elindult a tündelány irányába. Mikor már csak néhány métere volt tőle, Tauriel előlépett, és megszólította barátját.
- Üdv újra itthon! - köszöntötte derűsen. - Remélem, kellemes utatok volt.
- Jobb már nem is lehetett volna. - mosolygott Rawion. - De te miért vagy ilyen vidám? Történt valami?
- Hát még nem is tudod? - csodálkozott a lány. - Legolast két nap múlva harcossá avatják. A palotában mindenki erről beszél. Furcsa, hogy ti nem hallottátok.
- Előbb-utóbb úgyis megtudtuk volna. - vont vállat a férfi. - Néhány nap különbség nem számít.
-  Igaz. - bólintott Tauriel. - Hol van Galaeth?
- Nemsokára jön ő is; most épp jelentést tesz Thranduilnak.
- Tényleg, milyen volt az őrjárat? Merre jártatok? Sok orkot megöltetek?
- Egyszerre csak egy kérdést! - Rawion védekezően felemelte a kezét. - A déli határ közelében őrjáratoztunk, és bár orkokat nem, óriáspókokat azért szép számmal mészároltunk. A határ közelében minden gonosz teremtménnyel végeztünk, így onnan már nem támadhat ez ellenség.
- Ez mindenképpen jó hír, legalább lesz egy kis nyugtunk.
- Mi a jó hír? - kérdezte Galaeth, miközben feléjük lépdelt.
- Az, hogy kipucoltuk a déli határ környékét. - válaszolta Rawion. - Hallottad az avatást?
- Lehetetlen nem hallani. Tauriel, valóban lesz utána egy ünnepély?
- Igen, tényleg lesz. - helyeselt a tündelány.
- Remek. Kiváló alkalom lesz arra, hogy több harcost is megismerj. - Fogadott húga kérdőn nézett rá, így hozzátette: - Még újoncnak számítasz, ezért hasznodra válik, ha ismered a legjobb harcosainkat. - Ekkor támadt még egy ötlete. - Készülődhetnénk együtt! Amúgy is régen szerveztünk lányos programot.
- Én benne vagyok! - csapott le a lehetőségre Tauriel. - Az avatás este lesz, tehát délután ráérünk elkezdeni a készülődést. Igaz, hogy csak holnap lesz, de már nagyon várom.
- Akkor ezt megbeszéltük. - bólintott Galaeth. - Rawion, te pedig majd később csatlakozol hozzánk.
- Értettem. - mondta a férfi, majd vörös hajú barátjához fordult. - Gyere, meséld el, mit csináltál, amíg nem voltunk itt.
Tauriel szeme felcsillant, és boldogan teljesítette a kérést.

   Számára a nap hátralévő része, és a következő nap első fele hamar eltelt; de ez csak azért volt így, mert Rawionnal és Galaeth-szel töltötte ennek a másfél napnak a nagy részét. Legolast már teljesen lefoglalták az avatás előkészületei, így Tauriellel legfeljebb csak futólag találkozott. Ennek egyikük sem örült, de kénytelenek voltak elviselni a helyzetet.
- Mindegy, majd az ünnepélyen beszélek vele. - gondolta a lány, miközben a folyóparton sétált Galaeth-szel. A tündenő egy olyan szakaszt keresett, ahol a víz elég nyugodt volt ahhoz, hogy biztonságban mosakodhassanak Rövid séta után találtak egy, a sodrás által kivájt öblöt, ahol a víz már nem száguldott olyan eszeveszett tempóban; így nem kellett attól tartaniuk, hogy elsodorja őket az ár. Ruhástól beleugrottak a vízbe, és addig áztatták magukat, amíg ajkuk el nem kékült. Akkor aztán visszamásztak a sziklára, leültek, és hagyták, hogy a Nap megszárítsa őket. Hajfonataik kibomlottak, tincseik az arcukba hullottak, ruhájuk teljesen átnedvesedett, de ezek nem zavarták őket.
- Úgy tűnik, a tisztálkodás minden lépését egyszerre elvégeztük. - mondta Galaeth. - Amint megszáradtunk, indulunk is vissza, hogy folytassuk a készülődést.

   Tauriel bólintott, és várta, hogy megszáradjon. Amikor a hajukból már nem csöpögött a víz, és a ruhájuk már csak egy kicsit volt nyirkos, visszaindultak a palotába. A falakon belül igencsak szedniük kellett a lábukat, mert nem akarták, hogy bárki meglássa őket. Szerencséjükre a többi harcos is el volt foglalva a készülődéssel, így rájuk alig figyelt valaki. A két barát Galaeth szobájába ment, egyrészt, mert az tágasabb volt; valamint hamarabb el lehetett jutni oda a déli kaputól. Becsukták az ajtót, majd a lány az ágyhoz sétált és leült, míg Galaeth a falnak támaszkodott, és fiatal társát nézte.
- Valami gond van? - kérdezte Tauriel, mikor ezt észrevette.
- Igen, méghozzá nem is kicsi. - bólogatott a tündenő. - Fogalmam sincs, mit kezdjek a hajaddal.
Tauriel az égre emelte tekintetét a számára jelentéktelen probléma hallatán.
- Egyszerűen csak fond be, ahogy hordani szoktam. - vonta meg a vállát. A maga részéről ez a kérdés el lett döntve, ám Galaeth nem így gondolta.
- Még mit nem! Tauriel, ez az avatás már önmagában is nagy dolog, de egy ünnepéllyel együtt már igazán fontos esemény. Nem nézhetsz ki akárhogy. Ma este mindenki a legjobb arcát fogja mutatni, és fontos, hogy te se legyél kivétel.
- Ezt úgy mondod, mintha olyan különleges lennék.
- Legolasnak az vagy. - jegyezte meg csendesen a nő. - Láttam, hogy néz rád, és hidd el, igazán megkedvelt téged; szinte testvéreként szeret. Kérlek, mellon; ő is bizonyára örülni fog annak, ha még a szokottnál is szebben jelensz meg.
- Jó, hát legyen. - egyezett bele egy sóhaj kíséretében a lány. - Amíg te kitalálod, mi legyen a hajammal, addig én befonom a tiédet.
- Rendben, köszönöm. Hajdíszt is tudsz belefonni?
- Azt hiszem, igen; de látnom kellene, hogy biztos legyek benne.
Galaeth ellökte magát a faltól, az éjjeliszekrényéhez lépett, és kinyitotta annak ajtaját. Egy fából készült kis dobozt vett elő, majd óvatosan az ágyra helyezte, és levette a fedelét. Négy tündöklő fényű, gondosan megmunkált hajdísz volt a dobozban, amiket vigyázva kivett, hogy Tauriel is szemügyre vehesse őket.
- Gyönyörűek, igaz? Anyámtól örököltem őket, még régen, de eddig nem volt alkalmam használni. Mondd, melyiket vegyem fel?
- Szerintem ezt. - mutatott egy ametisztkövekkel díszített ezüstláncra a tündelány. - Illik a szemed színéhez.
A tengerkék szemű nő ezzel teljesen egyetértett, így Tauriel elkezdhette a munkát. Először egy csontból faragott fésűvel átkefélte a fekete tincseket, hogy szépek és egyenesek legyenek. Ezt követően jobboldalt készített egy laza fonatot, és a többi részhez csatolta; majd elkezdte kígyótó vonalakban körbetekerni a lánccal; aztán csinált még egy fonatot, és e körül is elrendezte a hajdíszt.
- Készen is van. Megnézed most, vagy ha majd az én hajam is elkészült?
- Majd közösen megnézzük.
- Cseréljünk helyet, most én fonom be a hajad; méghozzá ezzel a dísszel. - emelt fel egy apró rubintokkal kirakott, aranyból készült láncot Galaeth.
- Biztos vagy benne? Nem feltűnő ez egy kicsit?
- Az ékkövek nagyon aprók, így alig lesznek láthatóak, a lánc pedig igazán egyszerű; úgyhogy emiatt ne aggódj.
A lány úgy határozott, bízik Galaeth döntésében; így helyet cseréltek, és szabad kezet adott neki. A tündenő először megfésülte fiatalabb társa haját, aztán egy bonyolult módszerrel befonta a fejtetőn lévő tincseket, valamint még egyet-egyet a fülénél; és ezeket hozzácsatolta a fejtetőről kiinduló vastagabb fonathoz. A rubintos lánccal a két vékonyabbat tekerte körbe, a maradék hajat pedig kibontva hagyta, és még egyszer átfésülte.
- Elkészültünk. - jelentette ki Galaeth. - Most már megnézhetjük magunkat.
Elővett egy kicsi, tenyér nagyságú tükröt, és odaadta Taurielnek, aki lélegzetvisszafojtva belenézett. Szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy meglátta magát szépen és elegánsan, csodásan befont hajjal, ami kiemelte falevélzöld szemét. Még sosem látta magát ilyennek; úgy érezte, egy új Tauriel néz vissza rá. Csak akkor vett újra levegőt, amikor visszaadta a tükröt Galaeth-nek. Ő is megnézte magát, aztán eltette.
- Szépek lettünk, nem igaz? - kérdezte elégedett mosollyal az ajkán.
- Alig hiszem el, hogy ez tényleg én vagyok. - mondta halkan a tündelány.
- Márpedig te ugyanaz a Tauriel vagy, csak kicsit más külsővel. - Galaeth ekkor kinézett az ablakon. - Gyere, lassan lemegy a Nap; ideje indulni.
Hamar rendbe szedték a ruhájukat is; kisimították a gyűrődéseket, lehajtották az ingujjakat, és megigazították az ingük gallérját. Ezek után léptek csak ki a szobából, és indultak el a csarnok felé.

   Útközben találkoztak egy kisebb csapat harcossal, akik, mint kiderült; Galaeth-szel egy osztagba tartoznak, így a két lány csatlakozott hozzájuk. A többiek is éppúgy kicsinosították magukat, mint Taurielék, így a lány kissé megnyugodott. Hamarosan a csarnokhoz értek, ahol elköszöntek, majd Galaeth és Tauriel elkezdte keresni Rawiont. Szerencsére a férfi már észrevette őket, és utat vágott magának a tömegben.
- Nem kell tovább keresnetek, itt vagyok. - szólt, amikor már csak pár méterre volt tőlük.
Ők hárman így egymásra találtak, így félrevonultak, hogy beszélgethessenek.
- Elbűvölően festetek. - bókolt Rawion. - Főleg a hajatok, majdhogynem szikrázik.
- Ne is mondd. - nyögött fel Tauriel. - Ennél feltűnőbb aligha lehetek.
A felnőttek szóba hoztak néhány olyan dolgot, amikhez a tündelány nem tudott hozzászólni; így elkezdett nézelődni. Az itt eltöltött két év alatt most látta először egy helyen az itt élő harcosokat. Gyorsan megszámolta őket, a létszám kilencven lett. Emlékezett rá, Galaeth egyszer azt mondta, hogy akik it élnek, azok a királyság legtehetségesebb harcosai, és a legjobb osztagokban teljesítenek szolgálatot. Rögtön feltűnt neki, milyen kevés köztük a nő, alig voltak húszan. Mielőtt megnevezhette volna őket, kürtszó harsant; s mintegy varázsütésre az összes tünde félbehagyta a beszélgetést, és felsorakoztak a főkaputól a trónig tartó útszakaszon. Néhány pillanattal később a kapu kinyílt.

 

 

 

   Az est utolsó fényei bevilágítottak a hegybe vájt barlangokba, mintha látni akarta volna, mi történik odabent. A falak és oszlopok sárgás és vöröses színt kaptak, az eredeti szürkeségüket teljesen elveszítve. A fénysugarak megmelengették a szép tündearcokat, amiktől ők csak még gyönyörűbbnek tűntek. Ez mind tökéletes belépőül szolgált Thranduilnak és Legolasnak; hiszen ahogy beléptek a csarnokba, minden szem rájuk szegeződött. Megvárták, hogy becsukódjon körülöttük a kapu, aztán elindultak. Ha elhaladtak előttük, a katonák fejet hajtottak, de nem sokáig tudtak nem rájuk nézni. Bár a király is igazán fenségesen nézett ki, mégis inkább fia vonzotta tekinteteket; és nem csak azért, mert ez az ő avatása. Legolas barna csizmát; szintén barna, de világosabb árnyalatú nadrágot; és fehér, ezüstfonalakkal átszőtt hosszú ujjú inget viselt, derekán aranyszínű övvel. Haja a szokott módon volt befonva, fején a hercegi korona ékeskedett; melynek ezüstös fénye tökéletesen illett szeme kékjéhez. Apja jobbján haladt, lépéseit hozzá igazítva; és így kísértetiesen hasonlítottak egymásra. Mikor elsétáltak előtte, Tauriel is fejet hajtott. Ő, Rawion és Galaeth a trónhoz legközelebb állók között voltak, és mindent tökéletesen láthattak.

   Thranduil és Legolas felmentek a trón emelvényére; a harcosok pedig megbontották sorfalukat, és immár rendezetlenül álltak királyuk előtt. A lány érezte, hogy elkezdődik a ceremónia, és még az eddiginél is jobban figyelt.
- Azért gyűltünk ma össze, hogy tanúi legyünk, amint ifjú hercegetek leteszi a harcosok fogadalmát, katona lesz, és ezzel csatlakozik hozzátok a királyság védelmezéséért folytatott küzdelemben. - szólt az uralkodó. - Életre szóló eskü ez, megmásíthatatlan, felbontani nem lehet. Aki e szavakat kimondja, egészen haláláig elkötelezi magát a Bakacsinerdő mellett. - Ekkor fiára nézett, aki letérdelt előtte. - Mondd, Zöldlomb Legolas, az erdő hercege; készen állsz-e letenni ezt az esküt?
- Készen állok. - mondta határozottan a fiú.
Thranduil aprót biccentett; Legolas pedig mély levegőt vett, és elkezdte.
- Én, Zöldlomb Legolas, ezennel fogadom, hogy véremet és életemet a királyság védelmének szentelem. Ettől erő meg nem félemlít, ígéret el nem tántorít. Magamat élve soha meg nem adom. Esküszöm, hogy minden csepp véremmel az országot fogom védeni, és érte kész leszek feláldozni életemet. Veszedelem vagy harc elől feljebbvalóm parancsa nélkül nem hátrálok meg. És ha az erdőt halálom árán tudom csak megvédeni, megteszem.
Szavai után néhány másodpercig csend borult a palotára, de aztán a szertartás tovább folytatódott. A herceg lassan felállt, apja pedig egy kardot húzott elő; amin rögtön látszott, hogy a legjobb kovácsok munkája. Egyszerre erős és könnyű, pengeéles, markolata pedig tökéletesen illik majd leendő gazdájának kezébe; aki nem más, mint Legolas.
- E kard óvjon téged minden veszedelmemben, s tartsa távol tőled a halált, amíg a világ össze nem omlik. - mondta Thranduil, és hegyével megérintette fia vállait. Legolas lassan felállt, és átvette a fegyvert, majd megfordult és felmutatta, hogy mindenki láthassa.
- Köszöntsétek a herceget, aki immár közétek, harcosok közé tartozik. - szólt újra a király, mire az összes jelenlévő egy fejhajtás kíséretében letérdelt, majd néhány másodperccel később talpra állt. Ezután újra felsorakoztak kétoldalt, majd apa és fia kivonultak a csarnokból.

   Az avatás ceremóniája véget ért. Amint Legolas és Thranduil látótávolságon kívülre került, a katonák mozgolódni kezdtek, majd rövidesen elindultak a nagyterembe. Tauriel Galaeth-szel hátramaradt, míg Rawion a többiekkel tartott, de mindhárman tudták, hogy néhány perc múlva újra találkoznak. A két lány a maguk tempójában haladt, mert Galaeth meg akarta jegyeztetni fogadott húgával az útvonalat, és hála következetességének, ez sikerült is.

   A nagyterem valójában egy kisebb barlang volt, nem sokkal a csarnok felet, a lakóhelyiségek közelében. Keskeny ablakain át a csillagok adtak ugyan némi fényt, de a világosság nagyrészt a fáklyáknak és a gyertyáknak volt köszönhető. A bejárat előtt Galaeth-ék megálltak.
- Tauriel, előre szólok; ha bemegyünk, egy ideig mindenki minket fog nézni. - figyelmeztette fiatalabb társát a nő. - Nem lesz gond?
- Ugyan, ez a legkevesebb, amit elviselek. - hangzott a válasz.
A fiatal tünde összeszedte minden magabiztosságát, és Galaeth oldalán belépett a terembe.

   A nőnek teljesen igaza volt: tucatnyi szempár nézte őket, amíg bevonultak, és közöttük volt Legolasé is. A herceg még levegőt venni is elfelejtett, miközben szemét végigjáratta Tauriel minden porcikáján. Elbűvölve figyelte, ahogy az apró rubintok meg-megcsillannak a hajában, ami a fáklyák fényénél csak még vörösebbnek tűnt. Nézte a karcsú testet, az angyali arcot, és a fehér, hibátlan bőrt egészen addig, amíg apja észre nem vette, mit csinál.
- Nem illik így bámulni egy lányt, Legolas. - figyelmeztette. - Még akkor sem, ha Tauriel az.
A fiú kénytelen-kelletlen elfordította fejét, de máris azon gondolkodott, miként beszélhetne vele. A tündelány észre sem vette, hogy Legolas őt figyeli, annyira lenyűgözte a nagyterem képe. A falak mentén asztalok voltak, rajtuk pedig fatálcákon mindenféle étel, a süteményektől kezdve a gyümölcsökig rengeteg minden. De italban sem volt hiány; szinte megszámlálhatatlan kancsó sorakozott az asztalokon, a legkülönfélébb borokkal a belsejükben.
- Egész életemben nem láttam ennyi ételt. - suttogta Galaeth-nek. - Ebből tíz falu jóllakhatna.
- Tíz falu biztosan nem, de igazad van. Tényleg elképesztő, mennyi minden van itt. Nézd, ott áll Rawion, bizonyára ránk vár. - vette észre a férfit a tündenő, és odamentek hozzá.
Az este folyamán a három barátnak mindvégig volt társasága. Folyamatosan jöttek ugyanis harcosok; néha csak pár szót váltani, vagy éppen hosszas beszélgetésbe kezdeni, és nemcsak a két felnőtthöz. Sokan akartak beszélni Tauriellel is, főleg a fiatalabb katonák, ők ott legyeskedtek körülötte, remélve, hogy beszélgetésbe elegyedhetnek vele. De a lány, bármennyire is tűnt fesztelennek, azért megválogatta a szavait, és mindig ura maradt a helyzetnek.

   Talán másfél óra telt el így, beszélgetve, falatozgatva; amikor hat zenész megszólaltatta hangszereit. Három furulya, két hegedű és egy hárfa jelezte, hogy kezdődik a tánc. A bátrabb és összeszokott párosok rögvest a tánctérre vonultak, de a tündelánynak esze ágában sem volt csatlakozni hozzájuk. Hiába szemezgettek vele a tünde-fiak, ő nem állt kötélnek; a szóbeli próbálkozásokat pedig Galaeth és Rawion egy igen hatásos módszerrel akadályozták meg. Ketten együtt addig meredtek vészjósló tekintettel az illetőre, amíg az más dolog után nem nézett. Tauriel nagyin hálás volt nekik ezért a védelemért; de volt valaki, akit még ők sem tudtak távolt tartani tőle. Legolas jó ideje figyelte már a lányt; attól tartva, hogy valaki felkéri táncolni, és ő igent mond, de ez szerencsére nem történt meg. Körülnézett, és látta, hogy apja az egyik magas rangú tiszttel beszélget, míg Tauriel a barátaival van, a terem másik végében. A fiú azonnal tudta, mit kell tennie. Keresztülvágott a barlangon, egyenesen Taurielék hármasa felé. Miközben sétált, Galaeth és Rawion elmentek a tündelány mellől, így az egyedül álldogált. Amint észrevette, hogy Legolas éppen felé tart, mosoly kúszott az ajkára.
- Ai, Legolas! (Üdv, Legolas!) - köszöntötte a herceget, és fejet hajtott.
- Hagyjuk a formaságokat. - legyintett a fiú. - Milyen volt az avatás?
- Egészen lenyűgöző, sosem fogom elfelejteni. De miért jöttél ide? Kétlem, hogy a ceremóniát szeretnéd megtárgyalni.
- Jól mondod, nem ez az oka. - Legolas szíve a torkában dobogott, miközben folytatta. - Szeretnélek felkérni egy táncra. - S kinyújtotta felé a kezét.

   Tauriel úgy érezte, abban a pillanatban kivétel nélkül mindenki őket nézi. Néhány méterre Galaeth és Rawion, a harcosok a nagyterem különböző pontjairól és Thranduil a barlang túloldaláról. Mindenki arra kíváncsi, mit válaszol. Mit tegyen? Ha visszautasítja, azzal nemcsak megszégyeníti Legolast, hanem elrontja a harcossá avatása miatt érzett örömét; és a lány ezt egyáltalán nem akarta. Pár pillanat hezitálás után kimondta, hogyan döntött.
- Örömmel fogadom el e felkérést. - mondta, s kezét Legolaséba csúsztatta.

   A herceg ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el, majd a tánctérre húzta a tündelányt. Bal kezével átfogta a derekát, a jobbal pedig megfogta a bal kezét; míg Tauriel az ügyesebbik kezével partnere vállába kapaszkodott. A zenészek egy közepes tempójú darabot kezdtek el játszani, ami tökéletes kezdés volt Legolasék párosa számára. A fiú gyengéden, mégis határozottan vezette a lányt, aki alkalmazkodott az általa diktált tempóhoz, és követte őt; ezáltal egy összeszokott páros benyomását keltették.
- Nem is tudtam, hogy ilyen ügyesen táncolsz. - suttogta társnője fülébe a herceg. - Hol tanultad?
- Otthon, a faluban; sok évvel ezelőtt. - hangzott a válasz.
Ezután sokáig némán táncoltak, egészen addig, amíg egy új, gyorsabb dal nem következett. A két fiatal egy pillanatra összenézett, majd új ütemben folytatták a táncot. Amikor Legolas megpörgette Taurielt, meg mert volna rá esküdni, hogy a jelenlévők nagy része felhördült, vagy rosszallóan csóválta a fejét; de a herceget ez a legkevésbé sem zavarta. Amíg a karjai közt tudhatta a lányt, addig nem érdekelte, mások mit gondolnak róluk. Hosszú percek elteltével lett csak vége ennek a zenének, és mindenki meglepetésére egy lassú, lágy melódia dallamai vették át a helyét; amihez a táncosok - köztük Taurielék is - alkalmazkodtak. Legolas elengedte a tündelány bal kezét, és a saját jobbját annak derekára helyezte, társnője pedig mindkét kezét a nyaka köré kulcsolta. Az új testtartás miatt a két tünde sokkal közelebb volt egymáshoz, majdnem mindenhol összeértek.
- Ne tarts már ilyen szorosan, mindenki minket néz! - sziszegte a lány, amikor érezte, hogy a herceg teste az övének feszül.
- Pont ez a lényeg, hogy mindenki idefigyeljen. Ne aggódj, mellon, semmi olyat nem teszek, amit te nem akarsz. - S megnyugtatásképp egyik kézfejével megcirógatta partnere arcát.
Tauriel szívverése felgyorsult.
- Nem rajtad köszörülik majd a nyelvüket! - A tündelánynak nagyon kellett igyekeznie, hogy ne remegjen a hangja.
- Csak szólj, és én elhallgattatom, aki bánt téged. - ígérte a herceg, de kezét visszatette Tauriel derekára.

   A lány most már megnyugodott, és szíve is a normális tempóban vert. Legolas teste, érintése és hangja képes volt őt megnyugtatni, sőt; elfeledtetni vele, hol vannak, és kik állnak körülöttük. Ezek nem számítottak. Csak az volt fontos, hogy a fiú ott van vele, átkarolja, vezeti és vigyáz rá; minden más eltörpült mellettük. Pillanatokkal később Tauriel már a herceg vállán pihentette a fejét, aki erre mosolyogva felsóhajtott, és még szorosabbra fonta a dereka körül a karját; mintha meg akarná óvni minden rossztól, ami ezen a világon van.

   A két tünde végigtáncolta az estét, jóformán megállás nélkül; olyan bódult, édes állapotban, mintha megittak volna egy kancsó dorwinioni bort. Jócskán bennjártak már az éjszakában, amikor az ünnepély véget ért, és a harcosok kivonultak a nagyteremből. Legolas és Tauriel is elbúcsúztak. A lány megköszönte ezt a csodálatos élményt, a herceg pedig biztosította, hogy bármikor újra felkérné; majd társnője legnagyobb zavarára arcon csókolta, és elment. Rawion és Galaeth, látva barátjuk zavarodottságát, karon fogták, és a tündenő szobájába vitték.
- Úgy tűnt, igazán jól szórakoztál. - jegyezte meg a férfi.
- Miket mondtak rólam a többiek, amíg táncoltam? - kérdezte a fiatal tünde, miközben Galaeth hajából szedte ki az ezüstláncot.
- Semmit, ami sértő lett volna. - felelte a nő. - csupán meglepődtek, hogy igent mondtál. Még Thranduil sem szólt semmit.
- Azt hiszem, a megbotránkoztató jelzőt a ma este után könnyen megkaphatnád. - mondta Rawion, mire mindhármukból kitört a nevetés.

   Negyed órával később a két lány már kibontott hajjal ült az ágyon, és a hajdíszeket pakolták el. Ezt követően Rawion elbúcsúzott, és visszament a szobájába, nem sokkal később pedig Tauriel is aludni tért; illetve csak próbált álomba szenderülni. Hiába forgolódott az ágyában, takarózott be, majd ki, tehetett bármit, akkor sem jött álom a szemére. Hajnalban aztán megelégelte ezt az állapotot; gyorsan befonta a haját, és sétálni indult, de ezúttal a palota falain belül. Nem jutott azonban messzire a szobájától, a lépcsőnél ugyanis összetalálkozott Legolasszal.
- Szia. Te sem tudsz aludni? - tudakolta a lány.
A herceg tagadólag rázta a fejét.
- Bárhogy próbálkozok, nem sikerül, de azt hiszem, tudom az okát.
- És mi az oka?
- Az avatás ünnepélye, főleg a táncos rész. - Tauriel eléggé kérdőn nézett rá, így úgy döntött, bővebben kifejti. - Amikor táncoltunk, az valami egészen csodálatos érzés volt. Úgy értem, nem érdekelt senki és semmi, hogy mit gondolnak rólam a harcosok vagy az apám; csak az számított, hogy te ott vagy velem.
- Ezért csókoltál meg? - A fiú nem válaszolt, így a tündelány ezt igennek vette. - Legolas, neked mit jelentett ez az este? Én minden pillanatát élveztem, és ha rajtam múlna, most is táncolnánk; de számomra csak szórakozás volt, egy kis kikapcsolódás egy jó baráttal, nem több.
- Nekem is. - mondta végül Legolas.
- Akkor jó.
- Előre szólok, holnap már nem fogunk találkozni. Apa az északi határra küldött, hogy ott tanuljak; és nem említette, mikor térek vissza.
- Ó, értem. - szontyolodott el Tauriel.
- De azt sem mondta, kivel töltsem az utolsó órákat.
Több se kellet a két barátnak, azonnal leültek az egyik lépcsőfokra, és pirkadatig beszélgettek. Akkorra már Tauriel olyan gyakran ásított a fáradtság miatt, hogy Legolas kijelentette, ideje elbúcsúzni.
- Cuio vae! (Isten veled!) - ölelte meg szorosan a barátját a tündelány. - Kérlek, vigyázz magadra.
- Próbálok. - ígérte a fiú. - Most menj aludni, és holnap ne légy bánatos.
Társnője bólintott, majd elengedte, vetett rá egy utolsó pillantást, és visszasétált a szobájába; és furcsamód azonnal elaludt.

   Mivel későn feküdt le, alig néhány órát alhatott, ennek ellenére ébredés után rögtön eszébe jutott, hogy Legolas már nincs a palotában; hanem úton van észak felé, hogy határőrzőként tanuljon. A lány egyből rájött, hogy ezzel valamelyest az ő szokásai is megváltoznak, hiszen a közös tevékenységek, mint például az edzés, többé már nem lesznek. Taurielnek fogalma sem volt, mi lesz az edzésekkel Legolas távozása után, de nem telt bele tíz perc, és megtudta. Amikor ugyanis elindult megkeresni Rawiont és Galaeth-t, a lépcső alján álló őr megállította.
- A király hívatott. Azt kéri, haladéktalanul jelenj meg előtte. - mondta halkan.
- Köszönöm. - biccentett a tündelány, és rögvest a trónhoz sétált, ahol Thranduil már várta. Fejet hajtott, és remélte, hogy szó lesz az őt érintő változásokról. Szerencséjére így lett.
- Most, hogy Legolas elment, a te életedben is lesznek változások. - kezdte Thranduil. - Többé már nem lesznek edzéseid. Eleget tudsz már ahhoz, hogy terepen is kipróbáld magad. Tudom, hogy jó barátságban vagy Rawionnal és Galaeth-szel. Az ő egységükhöz fogsz csatlakozni; ha őrjáratra, vagy egyéb küldetésre mentek, de csak tanulás céljából, a harcokban te nem veszel részt. Ők lesznek a feljebbvalóid, tehát az ő parancsuknak kell majd engedelmeskedned. Ha jól teljesítesz, a te avatásod ideje is hamarosan eljön. Megértetted?
- Igen, uram.
A lány egy fejhajtást követően a keleti szárny kapuján elhagyta a palotát. Felmászott az első fára, ami az útjába akadt, és némán gondolkodott. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Legolas életében most egy új, jobb korszak kezdődött; és úgy tűnt, az övében is.

 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.