Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. fejezet

2015.01.21

   Az elkövetkező tizenkét év Tauriel számára azt jelentette, amire a palotába kerülése óta vágyott: kalandot, kockázatot, mindenféle veszedelmet; de főként azt, hogy szinte minden idejét a barátaival tölthette. Igaz, ha parancsoltak valamit, köteles volt engedelmeskedni nekik, és ez főként akkor volt bosszantó, amikor harcra került sor. A király utasítása szerint Tauriel csak legvégső esetben harcolhatott, és a lány bármennyire is szerette volna, döntésén nem változtatott. Ezt leszámítva azonban igen hálás volt Thranduilnak eme kegyért, hisz tisztában volt vele, milyen hatalmas lehetőség ez arra, hogy tapasztalatokat szerezzen; és a tündelánynak esze ágában sem volt elszalasztani egy ilyen alkalmat. Nap mint nap reggeltől estig azon volt, hogy minél többet megtanuljon ahhoz, hogy elsőrangú harcos váljék belőle. S bár alig másfél hónappal később már tudta, mire kell figyelni egy őrjárat vagy egy tisztogatás során, hogyan lehet visszatalálni a csapathoz, ha eltévedtél, valamint milyen sorrendben kell ellátni a sebesülteket, ha azok többen vannak; mégis tizenkét esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy ezeket és még rengeteg más dolgot minden körülmények között helyesen tegye. Kimerítő időszak volt ez az életében, még ha oly rövid is volt; de őt ez sem tántorította el. Egyetlen szívfájdalma - leszámítva a harcolás tilalmát - az volt, hogy alig találkozott Legolasszal. Annyira megszokta már, hogy ott van mellette az edzéseken és szinte végig a nap folyamán; hogy már a fiú távozása utáni napokban elkezdte érezni a hiányát. Csak akkor tudtak beszélgetni, ha valami irdatlan szerencsével pont ugyanabban az időben tartózkodtak a palotában; és ez bizony nem gyakran esett meg. Tauriel sokszor gondolt a hercegre elalvás előtt, és remélte, ő is boldog az új helyzetében. Mert a lány boldog volt, de még csak nem is sejtette, milyen hamar elmúlik ez az érzés.

   Galaethék egysége úton volt a palota felé. Egy rutinszerű őrjáraton voltak, mely során a Tündeút környékét ellenőrizték, ezúttal lóháton. A csapatban Taurielt is beleszámítva tizenegyen voltak, hét férfi és négy nő. Galaeth ment legelöl, míg Rawion és Tauriel sereghajtóként egymás mellett lovagoltak; és a nyomkövetésről társalogtak. A többi tünde is beszélgetett, örültek, hogy vége a küldetésnek, és hogy aznap már biztonságban alhatnak el. A késő őszi idő nem éppen kellemes északon, a hideg szeleket, a korai fagyokat és a hosszú sötétséget még az oly ellenálló erdőtündék sem szerették; mindannyian vágytak már egy meleg szobára, benne egy kényelmes ággyal. Ez az álmuk alig egy órával később megvalósult: miután lovaikat bevezették a karámokba, és Galaeth jelentést tett Thranduilnak, a katonák elvonulhattak szobáikba. Tauriel Rawionnal ment, hogy ellássa a férfi tegnap, egy kisebb orkhordával való összetűzés során szerzett sérülését. A seb az alkarján hosszú volt, de nem mély; így kevésbé volt nehéz kitisztítani.
- Miért nem szóltál tegnap, hogy megsebesültél? - kérdezte némi szemrehányással a hangjában a lány.
- Én sérültem meg egyedül, nem tarthattam fel azzal a csapatot azzal, hogy bekötözöd. - felelte Rawion
- Tehát büszkeségből. - vonta le a következtetést Tauriel. - A többi harcos is ezt teszi?
- Igen, szinte mindenki. De ne aggódj, csak a könnyebb sérüléseknél. A súlyosabb sebek már feltűnőek.
- Ezt nem értem. Eltitkoljátok a sebeiteket, hogy jobb katonának tűnjetek, holott ez a rejtegetés kicsit sem veszélytelen.
- Egy nap, ha majd nem fogsz ennyit aggodalmaskodni, megérted. - veregette meg a vállát Rawion. - Addig is lásd el a mi rejtett sérüléseinket.
A tündelány vágott egy grimaszt, majd elköszönt társától, és kiment a szobából, hogy végre ő is pihenhessen.

   Szó szerint az ágyra hanyatlott, és meg sem moccant addig, amíg eszébe nem jutott Revia. A harcosok, ha egy lovas felderítésről hazatérnek, mindig lecsutakolják lovukat, ezzel elmélyítve a kettejük közötti barátságot. Tauriel sem cselekedett másképp, a gondolatot tett követte, és hamarosan már újra a karámoknál állt. Füttyentett egyet, mire Revia odaügetett hozzá, és kíváncsian figyelte, gazdája mit tesz. A lány kinyitotta a karámkaput, hogy a kanca kijöhessen, majd bezárta és elreteszelte; ezután minden figyelmét a lóra fordította. Tépett egy maréknyi száraz füvet, és végigdörzsölte vele Revia testét a marjától kezdve a hátán át a faráig, aztán ujjaival szétválasztotta hátasa sörényének összetapadt tincseit, végül letérdelt, és egy gally segítségével kiszedte a patákba ragadt koszt. Miután elkészült, megpaskolta a ló nyakát, majd visszaterelte a karámba. A part mentén sétált egy darabig, és már indult volna vissza a palotába, amikor meglátott egy alakot a szikláknál, tőle alig tizenöt méterre. Magas termet, fiatal arc, szőke haj, íj, nyilak, két kés és egy kard... Hiszen ez Legolas!
- Legolas! - kiáltotta boldogan, és elindult a fiú felé, aki a hang irányába fordult, majd amikor meglátta, ki az, szélesen elmosolyodott.
- Tauriel, te itt? - kérdezte vigyorogva, és megölelte a tündelányt. - Nem hittem volna, hogy találkozunk.
- Hidd el, én is meglepődtem. Ma érkeztél?
- Igen, talán déltájban. Egy hétig biztosan itthon leszek.
- Olyan rövid ideig? - csodálkozott Tauriel. - Van mit bepótolnunk, és kétlem, hogy hét nap elég lesz hozzá.
- Akkor kezdjük el most. - S a két tünde leült egy sziklára, és órákon keresztül felváltva mesélték, mi minden történt velük legutóbbi találkozásuk óta. Mindketten nagyon örültek a viszontlátásnak, így észre sem vették, hogy lassacskán rájuk esteledett. Ekkor hagyták csak abba, és búcsúztak el azzal a megnyugtató érzéssel, hogy holnap még találkoznak. Tauriel egy bőséges vacsora után szinte rögtön elvonult a szobájába, hogy pihenjen; mert volt egy sejtése, miszerint a holnap nem a lustálkodásról fog szólni.

   Ebben tökéletesen igaza lett. A következő napon Legolas meginvitálta őt egy, a régi időket felelevenítő kiruccanásra, amire a lány természetesen igent mondott. Délelőtt így kettesben járták a csak általuk használt kis ösvényeket, vagy éppen a fákon tették meg az út egy részét. Olyanok voltak, mint az avatás előtt, legalább is próbáltak olyanok lenni abban az öt-hat órában, amíg feltűnés nélkül tölthettek a palotától távolabb. Napközépkor azonban már vissza kellett fordulniuk, mert Thranduil beszélni akart Legolasszal kicsivel dél után, és a két fiatalnak sietnie kellett, nehogy Legolas elkéssen. Szerencsére még időben visszaértek, és amíg a fiú az apjánál volt, Tauriel Galaeth és Rawion társaságában időzött. Elmondta, mennyire örül, hogy újra a herceggel tölthet egy kis időt, barátai pedig megértően bólogattak.
- Félre ne értsetek, imádok veletek lenni - szabadkozott a lány -, de már tizenkét éve, hogy Legolasszal csak futtában szoktunk találkozni; pedig őt is épp úgy kedvelem, ahogy titeket.
- Tudjuk, és jól teszed, ha most vele töltöd az időd nagy részét. - mondta mindkettejük nevében Galaeth. - Használjátok ki ezt a pár napot.
A tündelány nagyon hálás volt barátainak, amiért most is mellette állnak. Amikor Galaeth megkérte, hogy segítsen neki rendet rakni az ispotály gyógynövényes polcán, szó nélkül megtette. Miközben pakoltak, a nő részletes ismertetőt adott a Tauriel számára ismeretlen növényekről, és kikérdezte a már tanultakat. A lány épp a tölgyfa részeinek gyógyhatásait ecsetelte, közben pedig az üvegcséket rendezte egy sorba; mikor valami koppant a földön. Odakapta a fejét, és látta, hogy az a valami egy fatál, és hogy Galaeth kezéből esett ki; aki dermedten állt, arca falfehér volt, szeme tágra nyílt, mintha egy, csak általa látható dolgot nézne.
- Galaeth, jól vagy? - kérdezte ijedten, és odasietett hozzá. - Történt valami?
A fekete hajú tünde úgy tűnt, barátja hangjára magához tért, de Tauriel még mindig aggódó pillantásokat vetett rá.
- Ne aggódj, minden rendben. - nyugtatta meg. - Csak valami furcsa érzés kerített hatalmába.
- Miféle érzés?
- Nem is tudom... Igazából több érzelem egyvelege volt, de egyiket sem éreztem vidámnak.
- És ez most rosszat jelent?
- Remélem, nem. - Ez a válasz azonban cseppet sem nyugtatta meg a lányt, így Galaeth hozzátette: - Ha rossz dolog történne, azt biztos, hogy előre megéreznénk.
A munka ezután tovább folytatódott, és röpke fél óra alatt végeztek is. Elmentek sétálni, majd annak végeztével Tauriel megkereste Legolast. A fiút végül annál a sziklánál lelte meg, ahol tegnap találkoztak.
- Lehetne ez a közös helyünk. - javasolta, amikor már mellette állt. - Ha találkozni szeretnénk, csak ide kell jönnünk, és itt biztosan megtaláljuk egymást.
- Rendben. - egyezett bele a herceg. - Apám azt mondta, két hétig maradhatok a palotában.
- Ez csodás, Legolas! Azt nem tudom, én meddig leszek itt, de tekintve, hogy tegnap érkeztünk, néhány napig biztosan.
Azon az estén a csatákról meséltek, amikben részt vettek, majd elmentek vacsorázni; az étkezés után pedig már nem találkoztak.

   Furcsa álma volt aznap éjjel Taurielnek. Nem is nagyon lehetett álomnak nevezni, mert csak villanásnyi képek voltak, melyek tartalmát lehetetlen volt értelmezni; de a tündelány valamiért úgy érezte, nem tetszene neki, amit lát. Felébredt ugyan, de visszaaludni már nem tudott. Jobb híján az ablakhoz állt, és nézte a csillagfényes égboltot, ám a fáradtság hamarosan győzedelmeskedett; mivel amikor próbaképp visszafeküdt aludni, nemsokára már békésen szuszogott. Másnap ezt senkinek sem említette, úgy gondolta, hogy semmit sem jelent; így mikor újra megismétlődött, nem kicsit lepődött meg. Ez alkalommal a képek valamivel hosszabb ideig látszódtak, ám Tauriel az ágyban üldögélve bármennyire is akarta, nem tudott rájuk visszaemlékezni. Harmadik alkalommal már felismert néhány dolgot, és az álmot követő napon félrevonta Galaeth-t, hogy beszéljen neki róla.
- Különös álmaim voltak mostanában. - kezdte a beszámolót. - Bár értelmezni nem tudtam őket, mert ahhoz túl rövidek voltak, valami szokatlan, vészjósló hangulatuk volt.
- Hogy érted ezt? - vonta fel egyik szemöldökét a nő.
- Bonyolult elmagyarázni, de mintha rettegés, döbbenet, félelem, gyász és hasonló érzések kerítettek volna hatalmukba, csak álmomban, nem ébrenlét közben.
Galaeth e szavak hallatára kissé elsápadt.
- Én is nagyjából ugyanezt álmodtam. - suttogta. - A rossz érzések, a rövid villanások... Minden egyezik.
A két tünde összenézett, szemükben a tanácstalanság mellett az ijedtség is helyet kapott. Tauriel szólalt meg elsőnek.
- Azt mondtad, ha valami rossz fog történni, azt gyakran előre megérezzük. Ezek szerint...?
- Ne gondolj rögtön a legrosszabbra! Lehet, hogy puszta véletlen, és az álmok majd eltűnnek.
- Ez biztosan nem véletlen, ahhoz túl tisztán éreztük a bánatot és a gyászt! Galaeth, mi van, ha valami tényleg történni fog? Tudunk tenni ellene?
- Figyelj, van egy ötletem. Várjunk még néhány napot, ha továbbra is megjelenik ez az álom, akkor elkezdhetünk gondolkodni, mit jelent. Rendben?
- Rendben.

   A megállapodás értelmében aznap nem ejtettek több szót az álomról, bár nagyon kíváncsiak voltak, hogy újra megjelenik-e. Végül így történt, de ezúttal az érzések mellett hangok is jelen voltak benne. Lódobogás, kiáltások, üvöltés. Tauriel legalábbis ezeket hallotta.
- Az én álmomban fegyvercsörgés és nyílsuhogás is szerepelt, de a lényeg ugyanaz. - mondta a következő nap Galaeth. - A kardomat teszem rá, hogy ezek egy csata hangjai.
- Szerintem is. - bólintott a tündelány. - És ez megerősíti a feltételezésem, miszerint tényleg történni fog valami.
- Attól tartok, igazad van. De csak annyit tudunk, hogy egy csata lesz, és annak sem ismerjük a részleteit. Várjunk még egy kicsit.
A „még egy kicsi” az éjszakát jelentette, amikor végre megjelentek maguk az álomképek is. Tauriel fákat látott, felettük az éjszakai eget, és halványan egy tábortüzet is. Mikor felriadt, néhány percig habozott csak, mielőtt kiosont a szobájából, hogy elújságolja Galaeth-nek az álmot. Olyan halkan lépkedett, amilyen halkan csak egy tünde képes, és nagyon vigyázott, hogy a folyosókon sétáló őrök ne vegyék észre. Ügyességének hála eljutott a tündenő szobájának folyosójáig, aminek sarkán maga Galaeth várakozott.
- Pont hozzád jöttem. - suttogta meglepetten a lány. - Az álommal kapcsolatos.
- Én is erről akartam beszélni, de itt nem jó, akárki meghallhat. Gyere, ismerek egy jobb helyet. - Azzal intett neki, hogy kövesse. - Lejjebb sétáltak két lépcsőfordulót, majd egy kicsi, sötét folyosón álltak meg.
- Mi volt az álommal? - kérdezte Tauriel.
- Képeket láttam. Ott volt az Erdei-folyó, a fák, és egy tábortűz. Éjszaka volt, mert a Hold is látszott.
- Akárcsak az én álmomban. Most már tudjuk, hogy a csata éjszaka lesz, a folyó mellett.
- De még mindig nem ismerjük a szemben álló feleket. - mondta bosszúsan Galaeth. - Remélhetőleg holnap éjjel ez is ki fog derülni.
- Mit szólnál, ha nálad aludnék? - vetette fel a lány. - Akkor nem kellene éjszaka kilopózni a szobából.
- Jó ötlet. Nagyon remélem, hogy az álomban majd megtudjuk, kik harcolnak.

   Ez így is lett. Az álom néhány órával azután jelent meg, hogy a két tünde egy gyógynövénygyűjtéssel töltött nap után aludni tértek. Miután a képek abbamaradtak, szinte egyszerre ébredtek fel.
- Te is azt láttad, amit én? - kérdezte a vörös hajú lány.
- Erdőtündék és orkok harca? - Tauriel bólintott. - Akkor igen. Azt hiszem, már összerakhatjuk a darabkákat. Tehát tudjuk, hogy lesz egy csata az erdőben, a folyóparton, valamikor éjszaka, a mieink és az orkok között.
- És veszíteni fogunk. - tette hozzá a tündelány.
- Miből gondolod? - Galaeth mélyen a szemébe nézett, majd kis híján felkiáltott. - Te láttál még valamit!
- Nagyon kevesen voltunk, míg az orkok sokszoros túlerővel támadtak. Próbáltunk ellenállni, de legyőztek minket. - mondta lassan Tauriel, visszaemlékezve álmának minden egyes részletére. - Az összes tündét megölték, senki sem menekült meg.
A nő arca gondterheltté vált.
- Ha tudnánk a pontos dátumot, hogy mikor lesz, felkészülhetnénk rá. Nem emlékszel, melyik szakaszában járt a Hold?
- Sajnos nem.
Csalódottan felsóhajtottak, de ebbe a csalódottságba bizony félelem is vegyült. Mikor lesz a csata? Kik fogják ott lelni halálukat? Megakadályozható valahogy? Ilyen és ehhez hasonló dolgok jártak a fejükben, miközben lassan egyre álmosabbak lettek, míg végül egymás vállának dőlve, ülő helyzetben aludtak el.

   Reggel nem találkoztak Rawionnal, még az étkezőben sem, így úgy döntöttek, megkeresik. Először a palotát járták be, sikertelenül, csak azután próbálkoztak a szabadban, ahol végre megtalálták barátjukat. Nagyon meglepődtek, mert négy másik társával a lovaik mellett álltak, nem messze a főkaputól, teljes fegyverzetben. Galaeth és Tauriel tőlük kicsivel távolabb megálltak, és intettek neki, mire a férfi odament hozzájuk.
- Őrjáratra indultok? - szegezte neki a kérdést Galaeth. - Miért nem szóltál róla korábban?
- Egész héten magatok közt sutyorogtatok, jobbnak láttam, ha nem említem. - Hangjában nem volt vádaskodás, csupán a tényeket közölte. - Amúgy sem kell aggódnotok, egyszerű kis ellenőrzés lesz a folyó mentén.
- Az Erdei-folyó mellett haladtok? - kapott a szón Tauriel.
- Igen. Nappal haladunk, éjszaka pihenünk, mindezt lóháton, hogy gyorsabban haladjunk.
A lányok összenéztek, és azonnal tudták, mit gondol a másik, és azt is, mit kell mondaniuk.
- Nem mehetsz el, Rawion. - suttogta a tündelány. - Meg fognak ölni.
A férfi máskor csak nevetett volna ezen, de most látta a rettegést fogadott húga szemében, és komolyan vette, amit mondott.
- Ennek mindig megvan az esélye, de eddig nem történt meg. Miért ölnének meg pont most?
- Azért, mert megálmodtuk. - állt ki fiatalabb társnője mellett Galaeth. - Már hat napja minden éjjel egy csatáról álmodunk, ami a folyóparton történik, és az orkok megölik a mieinket. Biztos vagyok benne, hogy ez most fog megtörténni. Nem mehetsz el!
- Kérlek Rawion, maradj itt! - Tauriel arcáról sütött az aggodalom. - Nem akarom, hogy meghalj, nem akarlak elveszíteni!
- Nem is fogsz - nyugtatta meg a férfi. - Pár nap múlva visszatérek, és akkor majd belátjátok, hogy tévedtetek. Az álmok csalókák, nem mindig kell hinni nekik.
- Mind a ketten ugyanazt álmodtuk. - hívta fel rá a figyelmét a tündenő. - Ez nem lehet véletlen!
- Nézzétek, mindjárt indulunk. Utoljára kérlek titeket, ne aggódjatok miattam, mert felesleges. Épen és egészségesen fogok visszatérni, ígérem.
Látva, hogy ezzel kicsit sem nyugtatta meg Tauriel, aki úgy tűnt, bármikor elkezdhet sírni, magához ölelte a nálánál két fejjel kisebb lányt, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. Tauriel szorosan fogta Rawion vállát, úgy, hogy a férfinak kellett lefejtenie magáról a karjait. Adott egy ölelést Galaeth-nek is, majd visszament a többi harcoshoz. Öt perc sem telt el, máris a lovukon ültek, és elindultak a folyót követve, mígnem alakjuk eltűnt a fák között.
- Galaeth...
- Ne mondj semmit. Reménykedjünk, hogy ezúttal neki volt igaza.
A tündelány mindig is reménykedő alkat volt, de ezúttal igencsak nehezére esett hinni, hogy minden rendben lesz.

   Eltelt a nappal, jött az éjszaka, de az álom ezúttal nem jelent meg. Ez adott nekik egy kis reményt, ám teljesen megnyugodniuk nem sikerült. A következő nap délelőttjén, sőt, napközép után sem történt semmi, ami aggodalmat kelthetett volna a két barátban. Délután közepe táján kilovagoltak, és csak késő este tértek vissza. Miután ellátták Reviát és Lanthirt, visszaindultak a palotába, ám félúton patakoppanásokat hallottak.
- Lovasok! - derült fel Tauriel arca. - Talán épp Rawionék!
Galaeth azonban megőrizte hidegvérét.
- Kétlem, hogy másfél nap alatt végigjárták a folyó környékét. De attól még megnézhetjük, kik jöttek.
Megszaporázták lépteiket, és fél perccel már a fák rejteke mögül lesték az érkezőket. Galaeth-nek igaza lett, nem Rawion csapata tért vissza. Már indult volna tovább, ám társa rántott egyet az ingjén.
- Mik vannak ott hátul? - kérdezte. - Nem látom tisztán.
- Én sem. Másszunk fel a fára, onnan talán rájövünk.
Felkapaszkodtak a hatalmas tölgyre, és a magasból néztek le a lovasokra. Észrevették Thranduilt és Legolast, a menet végén pedig a fehér vászonba csavart testeket.
- Te jó Elbereth! - sikoltott fel Tauriel. - Ezek erdőtündék!
- Halott erdőtündék. - pontosított Galaeth, majd síri hangon hozzátette. - Rawion csapatából.
Az elesetteket hordágyon vitték, s Rawion volt köztük az utolsó. Mikor barátai meglátták, kis híján leszédültek a fáról, annyira felkavarta őket a mindig életvidám férfi élettelen teste. A két lány ösztönösen megfogta egymás kezét, hogy tartsák a másikban a lelket; szemükbe könnyek gyűltek, de csak Galaeth arcán gördültek le. A nő máris szaggatottan lélegzett, válla rázkódott a visszafojtott zokogástól. A tündelány vigasztalóan átölelte, de az ő torkában is nőttön-nőtt egy gombócszerű valami, ami hatalmas nyomással nehezedett a lelkére.
- A patak hozzáfolyásától tíz mérföldre találtuk meg őket. - hallatszott a jelentés. - Reggel leltünk rájuk, tehát éjszaka történhetett. Az orkok mindenkivel kegyetlenül végeztek.
A király bólintott.
- Vigyétek őket a fekete szobába. - rendelkezett.

   Tauriel becsukta a szemét, és mélyeket lélegzett, hogy ne pánikoljon. Galaeth-re nézett, és látta, nagyon a sírás határán van.
- Menjünk vissza a palotába. - javasolta halkan. - Ott majd mindent megbeszélünk.
Lemásztak a fáról, és a keleti szárny kapuján bementek a palotába. Bár vacsoraidő volt, eszükbe sem jutott enni, egyenest Galaeth szobájába mentek. Ahogy becsukódott az ajtó, minden érzelem kitört belőlük. Galaeth többé nem tudta elfojtani zokogását, olyan erővel rázta a sírás, hogy ő maga is meglepődött. Az ágyhoz támolygott, lerúgta a csizmáját, és végignyúlt a fekvőalkalmatosságon. Tauriel sem volt jobb állapotban nála, ám ő a sokktól még sírni is elfelejtett. A gombóc a torkában egyre nagyobb lett, már levegőt is alig kapott, úgyhogy inkább odafeküdt nővére mellé. A tündelány még sosem látta őt sírni, és most érezte, vigasztalásra szorul. Ő is oldalt fordult, hogy szemben legyen vele, majd átölelte, hogy érezze, vele van.
- Nagyon fiatal volt - szipogta a nő-, alig kétezer-hatszáz éves. Nem lett volna szabad meghalnia.
- A mi hibánk, mert nem akadályoztuk meg, hogy elinduljanak - motyogta a lány. - Ha rámenősebbek vagyunk, még most is köztünk lenne.
Galaeth könnyek között bólintott, és még órákon át maradtak így, zokogva, teljesen átadva magukat a gyásznak.

   A csillagok már rég fenn jártak az égen, mire a tündenő elaludt. Tauriel felállt mellőle, és elindult a fekete szobába. Zavartalan útja volt, bár egyszer Thranduil közeledtével kénytelen volt elrejtőzni, ám ezt leszámítva minden gond nélkül eljutott az ajtóig. Vett egy mély levegőt, majd benyitott.

    Odabent sötétség honolt, de ez a lány éles szemét kicsit sem zavarta. Most járt először a szobába, de mindig remélte, hogy sosem kell ide betennie a lábát. Ez a helyiség ugyanis a halottaké volt, itt pihentek, mielőtt elindultak volna utolsó útjukra. Az öt katona testét egy-egy ágyra helyezték, s bár arcukat letakarták, Tauriel azonnal tudta, melyikük Rawion. A balszélen lévő ágyhoz sétált, leült, majd remegő kézzel lehúzta a férfi arcát takaró leplet. Barátja szemei csukva voltak, mintha csak aludna, és bármelyik pillanatban felébredhetne. De a tündelány tudta, hogy ez nem történik meg.
- Szia Rawion. - mondta halkan. - Tudom, hogy nem hallasz, de sok dolog van, amit mindenképp el kell mondanom neked. Legelőször is tudnod kell, hogy amióta csak ismerlek, a bátyámként tekintek rád. Egy olyan testvér vagy, akire minden kislány vágyik. Felnéztem rád, olyan jó nyomolvasó akartam lenni, mint a milyen te vagy, és te átadtad nekem minden tudásodat. Rengeteg kalandba keveredtünk, de mindig vigyáztál rám, nem engedted, hogy bajom essen. Számtalan közös élményben volt részünk, amiket sosem fogok elfelejteni. Másodszor, szeretném megköszönni, hogy mindig mellettem álltál. Mondhattak rólam bármit, tehettek ellenem bármit, te végig ott álltál mögöttem, és erőt adtál a visszavágáshoz. El sem tudod hinni, milyen sokat jelentett ez nekem. Ígérem, a neved nem merül feledésbe, megőrzi a harcosok emlékezete, és az én szívem. Nem fog eltelni úgy nap, hogy ne gondolnék rád, vagy arra, amit értem tettél.
Tauriel hosszú órákon keresztül beszélt fáradhatatlanul, amikor pedig mindent elmondott, amit a férfinak tudnia kellett, elbúcsúzott tőle, és visszahajtotta az arcára a leplet. Amikor elhagyta a szobát, tudta, hogy lényének egy darabkája fekszik holtan a feketeségben.

   A temetést a rákövetkező nap délutánjára tűzték ki. Alig pár óra telt el a napból, de Tauriel máris tucatjával kapott sajnálkozó tekinteteket, együttérző mosolyokat, és más, részvétet kifejező gesztusokat. ezek egyrészt jó érzéssel töltötték el, másrészt végtelenül idegesítették. Sosem szerette, ha sajnálják, ezt már a palotába érkeztekor kinyilvánította, az elmúlt tizennégy év alatt pedig semmit sem változtatott álláspontján. Járj mindig emelt fővel, szokta mondani Belchir, az édesapja; lánya pedig pontosan így tett. Bármennyire is fájt neki, és nehezedett mázsás teherként a lelkére Rawion halála, ő dacosan felemelte állát, és összeszorított foggal, de végigcsinálta a napot, egészen a temetés órájáig. Tauriel Galaeth szobájában készülődött. A nő úgy tűnt, valamelyest jobb állapotban van, mint tegnap este, társnője mégsem mulasztotta el megkérdezni:
- Nem fogsz sírni?
- Nem. Azon már túl vagyok. - felelte Galaeth, és elkezdte befonni a haját. Hamarosan végeztek, így elindultak a temetés helyére: a palota keleti oldalán lévő, facsemetékkel tarkított tisztásra. Öt csemete előtt már megásták a sírt, s melléjük volt készítve egy-egy kőtömb is, hogy legyen mivel befedni őket. Talán negyed óra múlva megszólalt a király érkezését, s ezzel a temetés kezdetét jelző kürt.

   A ceremónia egyszerű volt, mentes minden felesleges dologtól. Az elesett harcosokat egy gyászmenetben hozták, melynek élén Thranduil és Legolas haladt. Az uralkodó néhány mondatot szólt az összegyűltekhez, majd egy szomorú, mégis csodaszép dal kíséretében a harcosok testét egyenként sírba fektették, amiket aztán lezártak a kőtömbökkel. Amíg ez történt, Galaeth és Tauriel szorosan fogták egymás kezét, és így nem sírták el magukat. A szertartás végeztével a tündék vagy szétszéledtek, vagy a sírhalmokhoz mentek, hogy leróják kegyeletüket elhunyt társaiknál. A két lány utolsóként jutott oda Rawion nyughelyéhez. Végigsimítottak a hideg szikladarabon, ami mostantól barátjuk sírhelyét fogja jelenteni.
- Ég veled, Rawion. - suttogta Galaeth. - Ég veled, testvérem.
- Ég veled, testvérem. - mondta Tauriel is, majd felálltak, és otthagyták társukat. Arcukon ezúttal nem csorogtak végig a könnyek, de a szívük vérzett.

 

 

 

   Ahogy teltek a napok, Galaeth szívéről úgy szállt el a gyász és a fájdalom, mintha homokszemek lettek volna. Lassacskán újra olyan lett, mint régen, s ez talán annak volt köszönhető, hogy alaposan kisírta magát. Igaz, az első napokban ő is nagyon maga alatt volt, de aztán összeszedte magát, akár egy sivatagi virág az eső után, és alig egy hét múlva megint tudott mosolyogni.

   Tauriellel ennek pont az ellenkezője történt. Ha Galaeth volt a nyíló virág, akkor ő a hervadó. A tündelány mosolya eltűnt, akárcsak a csillogás a szeméből, haja is veszített a fényéből, de arcán nagyon nehezen lehetett csak észrevenni a bánatot. Erre mindig nagyon ügyelt, hogy ne látszódjék, mit érez. Nem evett, vagy csak nagyon keveset, amitől persze fogyott, és amúgy is filigrán alkatán ez igencsak meglátszott. Aludni sem tudott, de ennek az okát senkinek sem árulta el, s így néhány nap múlva már megjelentek a sötét karikák a szeme alatt. Bár minden nap ugyanolyan keményen dolgozott, mint Rawion halála előtt, látszott rajta, mennyire megviseli barátja elvesztése. Irigyelte Galaeth-t, amiért ki tudta sírni magából a bánatot, és könnyebb lélekkel folytathatta életét. Ő is szeretett volna sírni, de egyszerűen nem tudott. A sokk, ami a tölgyfán érte, még mindig a hatása alatt tartotta, és félő volt, hogy nem ereszti egyhamar. Éjszakánként kiment az erdőbe, mélyen a fák közé, hogy egyedül lehessen a gondolataival. Ilyenkor gyakran mérföldeket járt be, nem törődve a veszéllyel. Mindig volt nála fegyver, és remélte, lesz alkalma használni az orkok ellen. Ezekről a kis „kirándulásokról” rajta kívül senki sem tudott, egészen a rhiw (tél) első napjáig.

   Legolas a palota körül bóklászott. Aznap valahogy elkerülte az álom, s bárhogy helyezkedett el az ágyban, nem tudott aludni; úgyhogy inkább felkelt, és tett egy sétát a csípős éjszakai levegőn. A barlangokat elhagyva bevette magát a fák sűrűjébe. Nem mehetett többet egy mérföldnél, amikor lépteket hallott a közelben. Rögtön tudta, hogy egy tünde az, különben már rég meghallotta volna. Kíváncsi volt, ki jár kinn ilyen kései időpontban, így hát elindult a hang irányába.

   Hét napja volt már, hogy Tauriel elkezdett éjszakai látogatásokat tenni a rengetegben. A tündelány ezúttal sem mulasztotta el a lassan már szokássá váló kirándulását, ami most északnyugatnak vitte. Épp egy cserjésen készült átvágni, amikor érezte, hogy figyelik. Körbenézett, de senki sem látott; pedig tudta, nincs egyedül. A késéért nyúlt, de mielőtt ujjai hozzáértek volna a markolathoz, Legolas felfedte magát.
- Gondolhattam volna. Mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. - villantotta rá a tekintetét a fiú. - Tisztességes lányok nem osonnak ki a palotából az éjszaka közepén. De hogy kérdésedre választ adjak, hallottam a lépteidet, így követtelek; most pedig, hogy itt vagyunk, szépen elbeszélgetünk.
- Miről akarsz beszélni?
- A Rawion halála óta tanúsított viselkedésedről.
Taurielnek nem sok kedve volt beszélgetni, erről a témáról pedig végképp nem.
- Felejtsd el. Egy szót sem ejtek erről.
Azt hitte, Legolas majd mindenáron megpróbálja rávenni, hogy mégis, de egyáltalán nem így történt.
- Már egy hete csinálod ezt. - mondta halkan a fiú, és közelebb jött. - Hét napja kínzod magad azzal, hogy nem eszel, nem alszol, és magadat hibáztatod egy olyan dologért, amiről kicsit sem tehetsz. Rossz vége lesz, ha így folytatod.
- Teljesen jogosan hibáztatom magamat, mert ha határozottabb vagyok, Rawion még ma is élne. A többi pedig csak rám tartozik, neked nem kell törődnöd vele. Beszélni pedig nem fogok, erről legalábbis nem. - jelentette ki dacosan a tündelány.
- Pont ez a baj, hogy nem beszélsz róla! - csapta össze a tenyerét Legolas. - Magadba fojtod minden bánatodat, amik lassan elemésztenek téged. Emlékezz vissza a tizenkét évvel ezelőtti túránkra. Akkor álmodtál rosszat, és miután elmondtad, mi volt benne, és kisírtad magad, azonnal megnyugodtál. Nem lenne jobb most is ezt tenni?
- Szerinted nem akarok sírni? Mit gondolsz, ha tudtam volna, nem zokogtam volna át a kóborlással töltött éjszakákat? Azért nem sírok, mert nem tudok. Hiába próbálok, nem megy. Már nincsenek könnyeim. - csuklott el a hangja a mondat végén. - Tudom, hogy beszélnem kellene róla, de túlságosan fáj. Nem megy!
Máris szaggatottan vette a levegőt, pedig még tíz perce sem volt, hogy elkezdtek beszélgetni. A seb, amit Rawion halála okozott a szívében, és már elkezdett varasodni, most újra felszakadt.
- A fájdalom neked sosem volt urad, Tauriel. Mindig győzedelmeskedtél felette, és hiszem, hogy ez most sem lesz másként. Csak magunk vagyunk, senki sem fogja hallani, és én sem mondom el senkinek. Bízol bennem? - A lány bólintott. - Helyes. Próbáld meg, rendben? Segítek, ha kell, de így nem maradhatsz.
- Jól van, megpróbálom. Sétálhatnánk közben?
- Természetesen. - A herceg megfogta a kezét, és átvezette a bozótoson.

   Tauriel pár mély lélegzetvétel után elkezdte kiönteni a szívét Legolasnak. Az első mondatok még akadozva hagyták el a nyelvét, de aztán egyre jobban belelendült.
- Amikor a holttesteket visszahozták a palotába, én és Galaeth megláttuk Rawion testét, és úgy éreztem, mintha egy láthatatlan valami teljes erőből mellbe vágna. Kis híján leestem a tölgyfáról. Aztán éjszaka bementem a fekete szobába, hogy még egyszer utoljára beszéljek Rawionnal. A temetésen sem sírtam, bár akkor ott volt mellettem Galaeth. Azt ezt követő napok voltak a legrosszabbak. Úgy felkelni, hogy tudod, az egyik legjobb barátod már nincs veled, kimondhatatlanul szörnyű érzés. Minden alkalommal, ha kiléptem a szobából, magamon éreztem a sajnálkozó tekinteteket. Márpedig engem nem kell sajnálni, te is tudod, hogy nem szeretem.
- Eddig értem. - bólintott Legolas. - Sokkot kaptál a fán, és annak hatásait érzed most is. Amiket az előbb elmondtál, azok csak a válaszreakciók voltak rá, tehát kívülről is láthatók. De mondd, mit érzel legbelül? Mi az, amit rajtad kívül senki sem érez?
A tündelány becsukta a szemét, hogy rendbe szedje kusza gondolatait, aztán mindent elmondott, ami csak nyomta a lelkét.
- Olyan, mintha egy hatalmas súly nehezedne a vállamra. Még sosem tapasztaltam ehhez hasonlót. Bármit teszek, ezt mindig érzem. Ezért nem tudok aludni sem; valahányszor lehunyom a szemem, mindig Rawion holttestét látom magam előtt. Egy ideje már meg sem próbálok pihenni, mert tudom, mi vár rám. Aztán még ott van az a gombóc a torkomban. Fogalmam sincs, mi is valójában, de folyamatosan érzem, hogy ott van, és nem tűnik el soha. Nem engedi, hogy egyek, de néha levegőt is alig tudok venni. Összeszorítja torkom, megakadályozva ezzel a levegővételt, szédülök, és rosszul vagyok, mintha... - Az utolsó szavaknál az elmondott érzések kerítették hatalmukba, de olyan erővel, hogy megtántorodott. Szerencsére sikerült megkapaszkodnia egy fában, ám társa figyelmét nem kerülte el a hirtelen mozdulat.
- Tauriel! - kiáltotta rémülten, s mire a lány kettőt pislanthatott volna, már a karjai közt volt.

   Legolas erős karjai szorosan tartották, nem engedték, hogy újra elveszítse egyensúlyát. Azonban a sírást még a biztonságot nyújtó kezek sem tudták megakadályozni. Ott, akkor tudatosult benne igazán, hogy Rawion meghalt, nincs többé, és ekkor megtörtént az, aminek már napok óta kellett volna: lassan, csukladozva, de elsírta magát.
- Meghalt! Meghalt, Legolas. Nincs többé, megölték! Meghalt! - zokogta a fiú mellkasába. Hosszú percekig csak ezt a néhány mondatot ismételgette. Amikor megpróbált összefüggően beszélni, valami nyüszítés-szerű hang tört fel a torkából, végül már meg sem tudott szólalni. Testét rázta a zokogás, valahányszor beszélni akart, csak nyöszörgésre futotta. Legolas nagyon megijedt a tündelány állapotát látva, s hirtelenjében nem tudta, pontosan mit kellene tennie, így az ösztöneire hallgatott. Egyik kezével még mindig tartotta, a másikkal pedig a feje búbjától kezdve a haján át a hátáig végigsimított a testén, közben megnyugtató hangon duruzsolt a fülébe. Olyan mondatokkal próbált lelket önteni a lányba, amiket nem fogalmazott meg előre, hanem maguktól jöttek, a pillanat szüleményeként.

   Egyikük sem tudta volna megmondani, meddig álltak így a magas fák alatt. Aztán, a sírás utolsó fázisában Tauriel annyira remegett, csuklott és kapkodta a levegőt, hogy kénytelen volt térdre ereszkedni, mert nem bírták el a lábai. Legolas persze rögtön mellé térdelt, és tartotta őt egészen addig, amíg könnyei el nem apadtak, és újra normálisan nem lélegzett.
- Miért fájt ez így? - kérdezte a hercegtől, aki időközben elengedte. - El sem tudom mondani, milyen szörnyű érzés volt.
- Azért, mert most dolgoztad fel a sokkot, amit kaptál. - hangzott a válasz. - Így, hogy minden fájdalmat kisírtál magadból, sokkal jobb lesz, hidd el.
- Remélem is. - sóhajtotta, ezzel egy időben elnyomott egy ásítást. - Ugye most nem mész el?
A fiút kissé meglepte a kérdés, de azonnal tudta rá a választ.
- Dehogy, eszem ágában sincs. Veled maradok.
- Tehát itt alszol velem?
- Igen. - Legolas akaratlanul is elmosolyodott a gondolatra, hogy sok év elteltével végre ismét Tauriel közelében alhat el.

   Maga sem tudta, hogy volt rá mersze, de átölelte a lányt, és magával húzta a földre. Furcsa módon nem ütközött ellenállásba, sőt, társnője hozzábújt, némán kérve, hogy vegye újra a karjába, és nyugtassa meg. Legolas örömmel teljesítette ezeket a szavakba nem foglalt óhajokat, s így Taurielt a karjában tartva, magához szorítva aludt el.

   Reggel a herceg ébredt fel kettejük közül elsőnek, s pillantása rögtön a mellette fekvő tündelányra esett, akit álmában magához ölelt, feje pedig a vállán pihent. Nem merte elengedni, mert attól félt, hogy felébred rá, márpedig ezt egy kicsit sem akarta. Helyette csöndben gyönyörködött benne, s nem győzött hálát adni a valáknak, amiért ily kegyesek voltak hozzá, hogy megajándékozták ezzel a csodálatos éjszakával. Alig tíz perc elteltével viszont Tauriel is felébredt, és az első másodpercekben úgy tűnt, fogalma sincs, hogy kerül ő a fák közé, amikor a palotában lenne a helye, és főleg miért fekszik Legolas mellett; de aztán egyik pillanatról a másikra minden eszébe jutott, ami az éjszaka történt. Társa példáját követve felült, ásított egy nagyot, majd ezt mondta:
- Ne haragudj, hogy végig kellett nézned.
- Ugyan, azért voltam itt, hogy megvigasztaljalak. - legyintett a fiú.
Álló helyzetbe tornázta magát, majd felsegítette a lányt. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, visszamennek a palotába. Az utat végigbeszélgették, és Legolas örömmel konstatálta, hogy társnője szinte újra a régi. Igaz, nem mosolygott túl gyakran, és valahogy visszafogottabb lett, de a gyász közelsége miatt ezt senki sem róhatta fel neki.

   A két tünde két különböző kapun ment be, hogy senki se sejthesse, együtt voltak az éjszaka. Volt azonban valaki, aki viszont tudomást szerzett minderről.
- Hol voltál az éjszaka? - szegezte neki a kérdést Galaeth a szobája előtt. - Mert hogy nem a palotában, az biztos.
- Legolasszal töltöttem az éjszakát. Nem olyan értelemben. - tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a nő vészjósló arckifejezését. - Csak elmondtam neki mindent, ami a szívemet nyomta, és kisírtam magamból a fájdalmat.
Azzal röviden elmesélte, mi történt az éjjel és hogy mennyire megkönnyebbült.
- De ugye nem haragszol, amiért nem neked mondtam el mindezt először? - kérdezte némi szorongással a hangjában.
- Ne butáskodj, Tauriel. Jól tetted, hogy Legolasnak öntötted ki a szíved. Sose felejtsd el, Rawion még mindig nyomon követi a sorsodat, és vigyáz rád. Vannak barátságok, amiket még a halál sem tud tönkretenni..
- Rawion már a szívünkben él tovább. - jelentette ki a tündelány, és nővére kíséretében lesétált az étkezőbe.

 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.