Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. fejezet

2015.02.04

A menet már majdnem egy órája úton volt, de olyan gyorsan haladtak, hogy tíz mérföldet biztosan megtettek. A lovakat közepes tempójú lépésre fogták, csak néha sík terepen gyorsítottak ügetésbe. Elszórtan, látszólagos rendezetlenségben lovagoltak, ám aki alaposan megfigyelte őket, rájöhetett, hogy egy okosan megtervezett harci alakzatot vettek fel. Íjászok voltak a széleken, de a sereghajtók is ők voltak, valamint a többiek előtt pár tíz méterre is ők biztosították a terepet. Az általuk közrefogottaknál kézifegyverek voltak, kés vagy kard, esetleg mindkettő. Az élen Thranduil lovagolt, hatalmas fehér csődörén, Brassenen, melynek ezüst lószerszámján megcsillant a tavaszi napfény, ami aztán visszaverődött gazdája szintén ezüst koronájáról, ezáltal olyan ragyogásba vonva őket, ami csak úgy vonzotta a tekinteteket. Mellettük Legolas haladt, nyurgább testfelépítésű, de nem kevésbé gyönyörű szürke lován. Őt Tauriel figyelte, persze csak lopva, titokban, szinte végig az út során.

Egy tölgyfán ülő kismadár ilyennek látta az erdőtündék menetét, akik nem akármilyen okból hagyták el a biztonságot nyújtó palotát. Thranduil ugyanis mostanra időzítette évenkénti országjárását, melynek során végigjárja birodalmát, hogy személyesen is tudakozódjon népe hogylétéről. Magával hozta legjobb harcosait, hogy ha kell, segíteni tudjanak a falvakban élőknek, valamint hogy védelmet nyújtsanak neki és Legolasnak az orkok és egyéb gonosz teremtmények ellen, melyek mostanában igencsak elszaporodtak a Bakacsinerdőben.
- Tauriel! - szorította meg kissé a lány vállát Galaeth, mire az rögtön elkapta a tekintetét a hercegről. - Miért bámulod úgy Legolast? A végén még azt hiszem, hogy tetszik neked.
- Erről szó sincs, és amúgy sem őt néztem. - füllentette. - Még mindig nem léptél túl rajta, hogy vele aludtam azon az éjszakán?
A nő válasz helyett csak bosszúsan fújt egyet, és előreügetett. Tauriel mosolyogva megrázta a fejét, és utánament. Rawion halála óta az egymásra amúgy is testvérként tekintő lányok szinte elválaszthatatlanok lettek, ha csak tehették, együtt voltak, és a legkevésbé sem volt ellenükre, hogy ez ma is így legyen.

Dél is elmúlt már, amikor az első faluba értek. Alig néhány órát töltöttek el a két tucat fletből álló településen, majd továbbálltak. Azon a napon még két faluban voltak, s a harmadikban töltötték az éjszakát. Tauriel mindig keresett valamilyen elfoglaltságot, így a hosszabb látogatások alkalmával sem unatkozott. Nem panaszkodhatott, mert csak a legjobb harcosok kísérhették el Thranduilt az országjárásra, és a tündelány majd’ kibújt a bőréből örömében, hogy ő is velük mehet. Egy álma vált valóra ezzel, és ez az álom immár második napja tartott, melynek során négy település esett útjukba. A palota környékén jóval több falu volt, mint a határok környékén, és ez a különbség igencsak észrevehető volt. A déli határ mellett már csak egy-két lakott terült volt, de miután északnyugatnak fordultak, ismét megsokasodott a számuk. Így ment ez kéthéten keresztül. Az országjárás tizenhatodik napján, este egy olyan településhez értek, ami merőben más volt, mint a többi, és lakói Tauriel egész életét egészen más irányba terelték.

A falu az Erdei-folyó partján épült, északnyugatra a palotától, az Elvarázsolt patakkal való összefolyásától jó negyven mérföldre. Csak négy vastag törzsű, ősöreg fára épített fletből állt, melyeket kötélhíd kapcsolt össze. Nagy bátorságra vallott közvetlenül a folyó mellett letelepedni, de nem ez volt a legkülönösebb dolog. Lakói ugyanis nagyon fiatalok voltak, Tauriellel lehettek egyidősek, és egyikük sem élhetett még többet ezerkétszáz évnél, sőt, ketten talán még hétszázat sem. Első pillantásra meg lehetett róluk állapítani, hogy őslakos erdőtündék, nem a Másodkorban idetelepült sindák leszármazottai. Hajuk és szemük a barna különböző árnyalataiban játszott, magasak voltak, szikár, izmos testalkattal, melyhez könnyű csontozat társult. Felsorakoztak egymás mellett, majd a középen álló, sötétbarna hajú fiú előrelépett, hogy pár szóban üdvözölje az érkezetteket.
- Köszöntelek titeket szerény kis falumban. - mondta, miután fejet hajtott. - Remélem, kellemesen telik majd számotokra az itt eltöltött idő. - Azzal ő és a mögötte lévők félreálltak, hogy a menet be tudjon lovagolni. Hátasaikat bevezették a karámba, aztán vagy elmentek körülnézni, vagy ott maradtak leápolni őket. Tauriel és Galaeth ez utóbbit tették, s miközben lecsutakolták négylábú társaikat, - szokás szerint - beszélgettek.
- Az a fiú, aki köszöntött minket, eléggé megnézett magának téged, Tauriel. - jegyezte meg Galaeth. - Nem tudod, miért?
- Fogalmam sincs, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan kiderül.

   Ez a megérzés végül igaznak bizonyult, habár, majdnem egy nap kellett ahhoz, beteljesedjen. Tauriel még reggel elment, hogy felfedezze az erdő ezen részét, csapákat keressen, és megfigyelje az errefelé élő állatokat. Csak a kora délutáni órákban tért vissza, akkor pedig már igencsak fáradt volt a rengeteg futástól, így a fletek közelében lévő, fákkal szinte teljesen körbezárt tisztásra sétált, és leült az egyik fa tövében. Nem kellett hozzá sok idő, és kiderült, hogy ez a tisztás a falusiak küzdőtere, ahol gyakorolják a kardforgatást, az íjászatot, és a tündék által használt összes harcmodort, valamint hogy kiképezzék a fiatalabbakat. Aznap délután is edzettek, és ezt sokan meg akarták nézni, így a tisztás szélén a palotából érkezettek több mint fele megjelent, köztük Thranduil és Legolas is. Amikor elkezdődött a gyakorlás, a tündelány figyelmét teljesen lekötötték a látottak. Néhányan párokba álltak, és a karddal való küzdelmet gyakorolták, mások kést dobtak, míg páran egy halott fát lőttek tele nyilakkal. Miközben edzettek, sokat nevettek, viccelődtek, ezáltal oldva a komor hangulaton. A palotában ez elképzelhetetlen lett volna. Ott mindenki komoly arccal, mosoly nélkül küzdött, csak a fegyverére koncentrálva, itt viszont látszott, hogy élvezik, amit csinálnak, és ezáltal sokkal jobban teljesítettek. Pont, mint régen, az én falumban, gondolta Tauriel, és visszagondolt az otthon látott gyakorlatokra. Mire feleszmélt, már a párbajok folytak, éppen egy kislány harcolt a késekkel azzal a fiúval, aki tegnap este köszöntötte őket. Kettejük között hatalmas különbségek voltak a méretet és a súlyt tekintve, s bár a lányka hősiesen küzdött, cseppet sem meglepő módon az idősebb fiú nyert.
- Én megmondtam, hogy ez lesz a vége, ha kiállsz velem, Tith. - nézett rá bocsánatkérően. - De nagyon ügyes voltál, sokat fejlődtél az utóbbi időben.
- Egy napon majd legyőzlek, meglásd! - szegte fel dacosan az állát a gyermek, és elindult a tisztás szélére. - Akkor majd meglátod, mit tudok én igazán, Brandor!
- Őt könnyű volt legyőznöd. - szólalt meg Tauriel, és feltápászkodott. - Velem állj ki egy párbajra, ha mersz. Lássuk, velem is ilyen könnyen elbánsz-e.
Szavai mindenkit megdöbbentettek, még az őt oly jól ismerő Galaeth-t és Legolast is. Nem értették, a lány miért akar párbajozni, de azért kíváncsiak voltak, mit válaszol erre a fiú. A Brandornak nevezett tünde először meghökkent kissé, de aztán gúnyosan elmosolyodott.
- Nem állok ki olyan lányokkal, akik nem idevalósiak. - mondta, és már indult volna vissza társaihoz, ám Tauriel nem adta fel ilyen könnyen.
- Mi a gond, csak nem félsz, hogy legyőzlek? - kérdezte tettetett meglepődéssel. - Persze azt is megérteném, hisz nem te lennél az első, aki veszített ellenem.
- Az utolsó dolog, amitől félek, hogy egy lány legyőz engem. - jelentette ki Brandor.
- Akkor miért hezitálsz?
A barna hajú tünde erre nem mondott semmit, csak a szeme villanásából látszott, hogy ő készen áll. Taurielnek több se kellett, előhúzta késeit, és a tisztás közepére sétált.
- Első vérig vagy feladásig? - kérdezte ellenfelétől.
- Feladásig. - döntött a fiú, és ezzel kezdetét vette a harc.

   A tündelány sok párbajt megvívott már eddig, de mind közül ez volt a leghevesebb. Brandor annak ellenére, hogy már túl volt egy párbajon, teljes erőbedobással küzdött. Izmai tökéletes összhangban mozogtak, mintha csak előre eltervezett volna minden egyes mozdulatot. Tauriel azonnal tudta, kemény ellenfelet talált, de ő sem véletlenül jöhetett a királlyal. Tisztában volt vele, mire képes, és önbizalomban sem szenvedett hiányt, így félelem nélkül tudott harcolni. Nem számított, hogy a fiú nagyobb és erősebb nála, hiszen szinte mindig ezek voltak az erőviszonyok; csak az volt a fontos, hogy a lehető legjobban teljesítsen, és győzzön. Ennek szellemében használta két kését, és fogta munkára izmait. Valahányszor összecsattantak a pengék, ő villámgyorsan elhúzta az egyik kését, amivel egy pillanattal később már egy védtelen testfelületre támadt. Ha Brandor egy vágással akarta megsebezni, akkor ő elhajolt, majd arrébb ugrott, vagy a késekkel felfogta a támadást. Mert kezdeményezni, de ahogy telt az idő, egyre kevesebbszer csinálta, hisz egy több mint negyed órás, nagyfokú erőkifejtést igénylő párbaj még őt is kifárasztotta. Ellenfele azonban úgy tűnt, még bírta, s hogy ezt egyértelművé tegye, egy hirtelen lépéssel a saját javára billentette a mérleget. Tauriel kétkezes támadását egy kézzel kivédte, míg a másikkal kibillentette egyensúlyából, maga elé rántotta, és a torkának szegezte a kést; de úgy, hogy a bal karjával közben leszorította a lány bal kezét.
- Most már igazán feladhatnád. - duruzsolta a fülébe, és a hideg pengét még jobban a nyakához nyomta. - Innen ugyan nem szabadulsz.
A tündelány nem válaszolt azonnal. A szeme sarkából az őket figyelő tündék felé pillantott. Rögtön kiszúrta Legolast, a fiú arcán némi aggodalom tükröződött. Galaeth tőle nem messze állt, a szemében ott volt a kérés: ne add fel! Taurielnek eszébe sem jutott ezt tenni. Legolas és Galaeth, ezt értetek teszem, mondta némán, majd a jobb kezében lévő kés markolatát Brandor bordái közé vágta, közben teljes erőből sípcsonton rúgta; mire az fájdalmában felkiáltott, és eleresztette a lányt. Tauriel ezt kihasználva elgáncsolta ellenfelét, majd azonnal mellé térdelt, s hogy esélye se legyen felkelni, a mellkasának tartotta a kést.
- Egy erdőtünde sosem adja fel. - sziszegte. - Főleg, ha az az erdőtünde Tauriel.
- Rendben, megadom magam! - Brandor letette a fegyvereit, ezzel elismerve vereségét.

   A lány elvette a kését a mellkasától, majd felállt, és hagyta, hogy ellenfele is ezt tegye. Körbenézett, és látta, a tündék arcáról eltűnt a párbaj kezdetekor megjelent döbbenet és kétség, helyüket a büszkeség és az öröm vette át, különösen Galaeth és Legolas esetében.
- A párbaj véget ért. - jelentette be a Tith nevű kislány. - Tauriel győzött.
Az ellenfelek biccentettek, majd lesétáltak a küzdőtérről. Brandor a falubeliekhez, míg Tauriel a fák közé ment vissza. Most nem kellett utat törnie magának, a harcosok maguktól átengedték. Néhány tíz métert sétált, utána lerogyott egy fa tövébe. Amíg küzdött, az izgalom és az adrenalin hatására tombolt benne az energia, de most, hogy véget ért, azonnal rátört a kimerültség. Szaporán kapkodta a levegőt, mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt, homlokán pedig izzadságcseppek gyöngyöződtek. Annyi ereje sem volt, hogy a folyóhoz menjen inni, ám szerencsére Legolas most is a segítségére sietett, ezúttal egy vízzel telt kulaccsal a kezében.
- Tessék, ezt jobb, ha megiszod. - nyújtotta át neki. A tündelány gondolkodás nélkül elfogadta, és nagyokat kortyolt belőle. Szinte levegőt sem vett ivás közben, így egy kis víz lefolyt az állán, és az ingjére cseppent, de őt ez hidegen hagyta.
- Köszönöm szépen. - mondta hálásan, amikor kiürült a kulacs. - Pont a legjobbkor hoztad. Életet mentettél.
- Igazán nincs mit. - mosolygott rá a herceg, és gyengéden letörölte a társnője állán lévő vízcseppeket, ujjai hegyével súrolva annak ajkát. Ez a bizalmaskodó mozdulat meglepte Taurielt, de azért igyekezett értelmesen válaszolni a következő kérdésre, ami kicsit sem meglepő módon így hangzott: - Miért hívtad ki azt a fiút? Talán ennyire hiányoznak a kihívások?
- Kihívás most van bőven, úgyhogy nem ez az oka.
- Akkor mi? - tudakolta az épp akkor megjelenő Galaeth. - Nagyon jól ismerlek, de ezt még én sem értem.
- Nem is tudom... - töprengett a lány. - Talán igazságtalannak éreztem, hogy a nálánál fiatalabbal harcol, pedig tudta, hogy a kislánynak esélye sincs. Most a saját súlycsoportjában párbajozhatott.
- Bármi is volt az oka, jó döntést hoztál. - veregette meg a vállát Galaeth, és Tauriel hitt neki.

   Estefelé, amikor a faluban és annak környékén sétálgatott, észrevette, hogy Brandor és a társai őt figyelik, és maguk közt sugdolóznak, de túl halkan ahhoz, hogy ő is megértse. Volt egy sejtése, miről beszélnek, mégsem tette szóvá, helyette továbbment. Kicsit később, amikor visszatért, és a lovakhoz sétált, valaki megszólította:
- Tauriel! Jöjj ide egy kicsit, kérlek! - hallatszott Brandor hangja valahonnan mögüle. Megfordult, és látta, a falubeliek, élükön a fiúval, egy magasan fekvő partszakaszon állnak, és őt várják. A lány nem érzett veszélyt, így inkább kíváncsian, mint feszélyezve odament hozzájuk, és megállt Brandor előtt. A hívásra persze mindenki felkapta a fejét, és a kísérethez tartozó húsz tünde közelebb jött, hogy lássa, mi történik.
- Mit akarsz tőlem? - vágott a közepébe Tauriel.
- Először is azt, hogy hallgass meg. Köszönöm. A párbaj után most biztosan azt hiszed, le akarlak alázni, de semmi ilyesmiről nincs szó. Csupán tudnod kell, hogy te vagy az első, aki le tudott győzni, ám én ennek ellenére nem haragszok rád. Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de tényleg igazán tehetséges vagy. Számtalanszor párbajoztam már, de hozzád hasonló lánnyal még nem találkoztam.
- Ezt hogy érted?
- A végsőkig küzdesz, és nem adod fel akkor sem, amikor minden veszni látszik. Az eszedet is használod, nem csak a testi erődre hagyatkozol. Ó, és bátran megmondod a magadét. Mi ezeket a tulajdonságokat nagyon tiszteljük.
- Rátérhetnénk a tárgyra? Aligha hiszem, hogy ennek a beszélgetésnek az én dicsérésem lenne a célja.
- Igazad van. Azért hívtalak ide, hogy békejobbot nyújtsak mind a magam, mind a többiek nevében, és ezzel együtt szövetséget kössünk.
A döbbenet csendje alig néhány másodpercig tartott, s épp Tauriel volt az, aki megtörte.
- Szövetség. - ízlelgette a szót. - Tehát ha békét kötünk, utána mindig segítünk egymásnak, megvédjük a másikat, és egymás oldalán harcolunk?
- Pontosan. - bólintott a fiú. - Gondolj csak bele, nincs vesztenivalód. Egyébként sem különbözöl tőlünk annyira, már ami a viselkedést illeti.
A tündelánynak ebben igazat kellett adnia. Mindannyian őslakos erdőtündék voltak, s bár mindegyikük más és más jellem, közös tulajdonságaik is szép számmal vannak. Amikor Brandor a kezét nyújtotta, gyorsan átgondolta a dolgot. Végül arra jutott, hogy ezzel a szövetséggel ő is megerősödik, és sokkal kevésbé lesz sebezhető. Különös módon azonnal megbízott a fiúban, aki már első pillantásra is harcosnak tűnt. Magas növésű, teste izmos, arca mégis barátságos, s mélybarna szeme olyan kedélyesen csillog, hogy képes mosolyra fakasztani a körülötte lévőket. Akár mint Rawion, ébredt rá, és egy pillanattal később belecsapott a felé nyújtott kézbe.
- Elfogadom a felajánlott szövetséget. - mondta hangosan, hogy mindenki hallja. Ahogy a két tünde ott állt a folyóparton, a hátuk mögött lenyugvó Nap fénye aranyló ragyogással volna be őket, mintha így akarná megpecsételni újonnan kötött szövetségüket.

   Miután elengedték egymás kezét, még halkan váltottak pár szót, majd Tauriel biccentett, és visszament a táborhelyre. Félúton csatlakozott hozzá Galaeth, aki azonban nem szólt semmit egészen addig, amíg hallótávolságon kívülre nem értek.
- Tauriel. - kezdte. - Az, hogy párbajozol, egy dolog. Nem hosszú, és jó esetben nincsenek következményei, vagy feltételei. Ellenben egy szövetség megkötése teljesen más lapra tartozik. Akár egy életen át tarthat, és ha nem teljesíted a feltételeket, rögvest fel lesz bontva. Ezeket nem azért mondom, hogy elkedvetlenítselek, hanem hogy tudd, mibe kerültél.
- Tudom, hogy csak vigyázni akarsz rám, Galaeth. - mosolyodott el megértően a lány. - De azt hiszem, elég idős vagyok már ahhoz, hogy saját, önálló döntéseket hozzak, és vállaljam értük a felelősséget.
- Mint például egy szövetség?
- Mint például egy szövetség. Tényleg ne aggódj. Amikor elfogadtam a békejobbot, éreztem, hogy Brandor nem akar nekem rosszat, csak szeretne megismerni. Egy nép vagyunk, a szövetségtől pedig még erősebbek leszünk.
- Igazad van. - sóhajtott Galaeth. - Sajnálom, hogy kételkedtem a döntésed helyességében. Úgy tűnik, elkezdődött.
- Mi kezdődött el?
- Lassan felnősz, Tauriel, és ahogy idősebb leszel, a saját utadat fogod járni, és a régi idők szép lassan elfelejtődnek. Új barátokat fogsz keresni, a régiekkel pedig már nem lesz olyan szoros a kapcsolatod. Ez sokaknál van így, és te sem tehetsz róla, de azért hiányozni fog a kislány, akit a húgomként szeretek.
- Amiket mondtál, azok sosem fognak bekövetkezni! - jelentette ki határozottan Tauriel. - Új barátok bármikor jöhetnek, de nekem a régiek mindig fontosabbak lesznek. És mondd, hogy felejthetném el azt a sok dolgot, amit együtt csináltunk? A közösen megnyert párbajok, a gyógynövénygyűjtés, a sok, nevetéssel egybekötött tanulás, hogy csak néhány dolgot említsek, amiket sosem fogom elfelejteni. Tudod, hogy testvérként gondolok rád, amióta csak ismerlek, és a testvérek nem fordítanak hátat egymásnak.
- Sejtettem, hogy ilyesmi fogsz mondani. - húzódott halvány mosoly az ajkára. - Egyébként van egy olyan érzésem, miszerint ez a szövetség közted és Brandor, no meg a falubeliek között hosszú életű lesz, és talán még barátság is lehet belőle. Ki tudja, lehet, még új családod is lesz.
- A családomat jelenleg te alkotod, de az a dolog a barátsággal... Remélem, így lesz.
- Amúgy ezt nem ártana elmondanod Legolasnak sem. Amikor megkötötted a szövetséget, láttam a tekintetében némi félelmet és bizonytalanságot. Jól tennéd, ha őt is megnyugtatnád. És előre figyelmeztetlek, valószínűleg Thranduil is beszélni akar majd veled.
- Ekkora hírverést csapnak egy szövetségkötés miatt?
- Nem. Azért foglalkoznak vele olyan sokan, mert te kötötted.  - Tauriel kérdőn felvonta a szemöldökét.  - Nem érted, igaz? Akkor elmagyarázom. Köztudott, hogy nagyon közel állsz Legolashoz, valamint még Thranduil is kedvel téged a maga módján, tehát közöd van a királyi családhoz. Így az ilyen komolyabb döntéseid hatását ők is megérzik. Ezért nem tehetsz bármit, amit csak akarsz, és esetleg később visszaüthet, mert ezek a következmények az uralkodó tekintélyét is aláásnák valamelyest. A mostani esetben persze nem fenyeget ez a veszély, csak épp mindenkit váratlanul ért.
- De ugye nem bonthatja fel önhatalmúlag a szövetséget?
- Ezen még nem gondolkoztam, de elvileg megtehetné. Bár, nem hiszem, hogy szükség lenne rá, elvégre semmi rosszat nem tettél. - nyugtatta meg a nő.
- Értem. Akkor most megyek, beszélek Legolasszal. És ne feledd, bármi is lesz, én sosem fogok neked hátat fordítani, megértetted?
- Igen.
- Akkor jó. - S a lány szorosan megölelte fogadott nővérét, majd elindult megkeresni a tündeherceget.

   Legolas egy nyírfa alatt üldögélt, és úgy tűnt, nagyon gondolkodik valamin. Homlokán ráncok jelentek meg, szeme gondterhelten csillogott, miközben egy fűszálat tépkedett darabokra. Tauriel egy ideig csendben figyelte, majd megszólította.
- Legolas, valami baj van? Nem szoktál csak úgy eltűnni. - mondta, majd leült mellé a puha fűbe. - Látom rajtad, hogy valami zavar. Bármi is az, nekem elmondhatod.
A fiú néhány másodpercig habozott, de aztán sóhajtva elmondta, mi bántja.
- Attól félek, ha te és Brandor összebarátkoztok, márpedig ez fog történni, akkor engem mellőzni fogsz, a barátságunk megromlik, aztán vége szakad. Többé nem leszek fontos neked, mert találni fogsz helyettem új barátokat, végül csak egy ismeretlen ismerős leszek, valahonnan a régmúltból. Nem hagy nyugodni ez a gondolat, bármit is teszek, nem tudom kiverni a fejemből.
- Tudod, annak ellenére, hogy egy okos, értelmes fiú vagy, néha nagyon is buta tudsz lenni. - dorgálta meg a lány. - Miért van az, ha én elkezdek ismerkedni valakivel, a legközelebbi barátaim elkezdenek attól félni, hogy elpártolok tőlük? Ilyennek ismertél meg?
- Dehogy, nem erről van szó! - tiltakozott Legolas. - Egyszerűen csak nem akarlak elveszíteni. Rajtad kívül nincs egy barátom se, és fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküled.
- Ezt én is így gondolom. Nagyrészt neked köszönhetem, hogy az otthonomnak tekintem a palotát, megszoktam az ottani életet, és a többi harcos elfogadott. Árulás lenne, ha ezek után elfordulnék tőled. Ha nem lennél, talán már elemésztett volna Rawion halála miatt érzet bánat, de te összekapartál a földről, és végig mellettem maradtál, amíg a legrosszabb időszak tartott. - emlékeztette. -  Nekem kellene attól félnem, hogy hogy már nem akarsz a barátom lenni, nem pedig fordítva.
- Tauriel, neked fogalmad sincs, mit váltasz ki a férfiakból. - torkolta le a herceg. - Hallok tőlük egyet s mást, és egy ideje te is beszédtéma lettél. Hogy Brandor milyen célból közelít feléd, azt nem tudom, de....
- Állj csak meg! - szakította félbe a tündelány. - Most már értem. Legolas, te féltékeny vagy Brandorra! - Ezt úgy mondta, mintha saját maga sem hinné el, ami így is volt. Legolas, a Bakacsinerdő hercege féltékeny, méghozzá egy egyszerű erdőtünde-lány miatt. Hihetetlen, mik meg nem esnek manapság. Lett volna mondanivalója számára, de csak ennyit szólt: - Ez a féltékenység teljesen szükségtelen. Tudod jól, hogy nem akarok magamnak párt, úgyhogy emiatt feleslegesen aggódsz. Brandorral csak barátkozni szereznék, semmi többet.
- Hála az égnek. - sóhajtott némileg megnyugodva a fiú. - Megspóroltál nekem néhány álmatlan éjszakát.
- Jaj, te szamár! - Tauriel játékosan oldalba bökte őt, majd eszébe jutott még valami. - Hogy kerülök én bele a fiúk beszélgetésébe? Miket mondanak rólam?
Legolas sóhajtott, és válaszolt a kérdésre. Az első pár szó után társnője a vállára hajtotta a fejét, ő pedig átkarolta, és beszéd közben az egyik mélyvörös hajtincset tekergette az ujjai közt. Már a történet vége felé járt, amikor hirtelen abbahagyta a mesélést, és mozdulatlanná dermedt.
- Mi történt? - pislogott fel rá a tündelány.
- Apám az. Errefelé tart. - hangzott a nem sok jóval kecsegtető válasz.
A két tünde egymásra nézett. Eléggé bizalmas pozíciót vettek fel: Tauriel Legolas karjában, aki pedig a haját simogatta, miközben halkan beszélt hozzá. Ha így talál rájuk Thranduil, annak biztos, hogy nem lesz jó vége. Mintha olvastak volna egymás gondolataiban, egyszerre húzódtak el, és álltak fel, továbbra is tisztes távolságban egymástól. Jól tették, ugyanis kevesebb, mint fél perc múlva feltűnt Thranduil. A lány rögtön fejet hajtott, és remélte, nem a Brandorral kötött szövetségéről lesz szó, de sajnos nem így történt.
- Ezúttal kissé sokat vállaltál egyszerre, remélem tudod.  - tért a lényegre a király. - És nem teljesen értem, miért.
- Igen uram, tudom. De úgy vélem, ettől a szövetségtől én is megerősödök, ami jó hatással lehet a jövőmre, mint harcos. - érvelt Tauriel, alaposan megválogatva szavait.
- Fiatalon mentél bele egy olyan dologba, amibe talán még az idősebbek sem mernének. Idegennel kötött szövetség nem mindig lesz olyan, mint amilyenre számítasz.
- Brandor és én egy nép vagyunk. Ha bármelyikünk hazudna, észrevennénk, legalábbis megéreznénk.
- Ahogy gondolod. - hagyta rá Thranduil. - Mindazonáltal úgy vélem, jó szövetségest választottál.

   Miután a tündelány fejet hajtott, az uralkodó elment. Legolas még beszélgetett egy kicsit Tauriellel, ám végül ő is visszament a táborba aludni. Leheveredett Galaeth mellé, s oldalt, a nő irányába fordult.
- Ma este mindenkinek elment az esze. - suttogta.
- Csak próbálunk vigyázni rád.
- Amikor a palotába kerültem, megígérted, hogy nem viszed túlzásba.
- Te viszont kicsit sem könnyíted meg a dolgomat. - vágott vissza Galaeth. - Aludj inkább. Jó éjszakát.
- Jó éjszakát, Galaeth.

   Szinte ugyanabban a helyzetben ébredtek fel, mint amilyenben elaludtak. Nem mocorogtak álmukban, kifárasztotta őket a hosszú út és a sok harc. Egyszerre nyitották ki a szemüket, s amint kipislogták az álmot a szemükből, és felültek, úgy döntöttek, keresnek valami ennivalót.
- Maradt még némi lembasom, talán elég lesz reggelire. - mondta Galaeth,és útitáskájából elővett egy ostyát, majd kettétörte.
- Köszönöm. - mormogta a lány, és nekilátott az evésnek.
Mikor végeztek, letisztították a fegyvereiket, ami nem kis munka volt, ugyanis tizenegy nap szennyét kellett róluk eltávolítani. Tauriel már a nyilak nagy részével végzett, és épp az utolsót dörgölte végig egy száraz ronggyal, amikor egy árnyék takarta el a Napot. Felnéztek, és meglepetten konstatálták, hogy Brandor az.
- Jó reggelt! - üdvözölte a tündelány. - Mit keresel itt?
- Érted jöttem. - felelte a barna hajú, de Galaeth halk köhintésének, no meg fenyegető tekintetének hatására pontosított válaszán. - Úgy gondolom, ha már egyszer szövetségesek vagyunk, nem árt, ha megismerjük egymást, ezért bemutatnálak a többieknek, és ezalatt mi is összeismerkednénk.
- Tetszik az ötlet. - csillant fel Tauriel szeme. - Galaeth, nem lenne baj, ha...?
- Dehogy, menj csak. - döntött a tündenő néhány pillanatnyi habozás után.
Fiatalabb társa erre köszönetet mondott, és Brandor oldalán elindult a feletek irányába.

   A falubeliek már talpon voltak, és a napi teendőiket végezték. Négyen elkészítették a reggelit, ketten vizet hoztak, a három legfiatalabbnak kinéző tünde tűzifát halmozott, öten pedig a fegyvereket és a felszerelést ellenőrizték. Észrevették ugyan az érkezetteket, de nem mentek oda hozzájuk, csupán egy biccentéssel üdvözölték őket. Bizonyára Brandor kérte tőlük, hogy ezt tegyék, gondolta Tauriel.
- Kezdjük a legfiatalabbakkal. - vágott bele a fiú. - A kislány, akivel tegnap edzettem, ő Titheryn, de mi csak Tith-nek becézzük. Nincs hétszáz éves, de olyan nagy szája van, mintha ő lenne köztünk a legidősebb. A két kisfiú a farakásnál Miro és Rion, az ikrek. Amióta csak ismerem őket, sosem váltak el hosszú időre egymástól. Randír és Edleror hozzák a vizet. Bár nem vérrokonok, világéletükben annak tekintették egymást. A négy lány, akik reggelit készítenek, Doriel, Faelin, Merenioth és Nelleryn. Gyermekkoruk óta a legjobb barátnők. Glantheg és Argalarin épp az íjakat ellenőrzik, Thalanor és Adonras a kardoknál vannak, Gwilnis pedig a késekkel foglalatoskodik. Mi ketten vagyunk a legidősebbek.
- Hány éves vagy pontosan?
- Ennek a kornak az ezerháromszáznyolcadik évében születtem, tehát ezernegyvennyolc éves vagyok.
- Nahát, majdnem egyidős vagy Legolasszal! Ő ezerötvenkét éves. Habár, nálam is csak százharminchárom évvel vagy korosabb.  - számolt hangosan.
- Úgy tűnik, kész a reggeli. - jegyezte meg Brandor. - Gyere, csatlakozz hozzánk.
- Én már ettem! - tiltakozott a lány.
- Fél ostya lembassal aligha hiszem, hogy jóllaktál. Ne kéresd magad, ők is szeretnének megismerni.
Tauriel végül beadta a derekát, és tizenhatodikként leült a falubeliek közé. Nem érezte feszélyezve magát, hiszen ő is csak egy egyszerű erdőtünde volt, akárcsak ő, valamint látta rajtuk, hogy tényleg kíváncsiak rá, és nincs bennük rossz szándék. Az ételt  - valamiféle kása volt, bogyós gyümölcsökkel elkeverve – kis falevelek segítségével ették, egy nagyobb, közös tálból.
- Elég jó étvágyad van ahhoz képest, hogy... - kezdett bele Tith, de Brandor félbeszakította.
- Tith! Ne. - Csak ennyit mondott, ám a gyermek már erre is elhallgatott.
- ahhoz képest, hogy egy elkényeztetett palotai bige vagyok, ugye ezt akartad mondani? - kérdezte váratlanul Tauriel, mire a kislány megszeppenve bólintott. - Semmi baj, gondoltam, hogy ez lesz.
- De te nem éltél mindig a palotában. - Gwilnis az arcát fürkészte, aztán eszébe jutott, ki is ül vele szemben. - A kis túlélő! A lány, aki túlélt egy orktámadást, amiben egy egész falu elpusztult. Tényleg te vagy az?
- Igen, én vagyok. Még ide is eljutott a hírem?
- A fél Bakacsin erről beszélt. - mondta Miro.
- A palota sok mérföldes körzetében mindenki tudja a nevedet. - kontrázott Rion.
- Az igazit, vagy azt, ami rám ragadt?
- Vegyesen. - szólalt meg Faelin. - Bár a hírnevedhez az is nagyban hozzájárult, hogy Thranduil a pártfogásába vett.
- Tényleg, milyen érzés nap mint nap a király közelében élni? - tudakolta Nelleryn.
Ezen a válaszon a tündelánynak el kellett egy kicsit gondolkodnia, de végül így felelt:
- Egyszerre csodálatos és borzasztó. Szeretek ott élni, mert nem vagyok minden pillanatban életveszélyben, ott van Legolas és Galaeth, a legjobb barátaim; és rengeteget tanulhatok a többi harcostól. Én vagyok a legfiatalabb, tehát mindenki nekem tanít meg valamit abból, amit ő már tud. Tanúja lehetek minden viszálynak és kibékülésnek, barátságnak és szerelemnek. Az a rossz benne, hogy nincsenek kalandok, és nem kószálhatok egész nap a fák között, no meg a rengeteg szabály, amiket képtelenség betartani. De a legjobban azt utálom, hogy mivel a király „pártfogoltja” vagyok, úgy kell viselkednem, ahogyan azt elvárják.
- Hogyan kell viselkedned? - kérdezte egyszerre Argalarin, Randír és Edleror.
- Udvariasnak, illedelmesnek, komolynak és tisztelettudónak kell lennem minden nap minden órájában. Persze amikor néhányan kilovagolunk, ezek mind érvényüket vesztik, mert olyankor mindenki lazít. Ha Galaeth és Legolas nem lenne, már jó néhányszor felrúgtam volna az összes előírást.
- Amúgy sem tűnsz nyugodt típusnak. - mondta Thalanor. - A tűzvörös hajaddal és a falevélzöld szemeddel olyan vagy, mint aki bármikor kapható egy kis veszélyre.
- Nos, ebben teljesen igazad van. - bólintott a tündelány.

   Ezután némán ettek egészen addig, amíg el nem fogyott a kása. Tauriel önként vállalta, hogy elmossa az edényt, amivel két perc alatt végzett.
- Mi az a nagy tömeg a sziklánál? - kérdezte Merenioth. - Szinte mindenki odasereglett.
- Akkor menjünk mi is. - javasolta Adonras, és így is tettek. Kiderült, hogy valami fontosat fognak bejelenteni, ugyanis a harcosok szabályos rendben felsorakoztak Thranduil előtt. Taurielék is követték a példájukat, s így első kézből hallhatták a híreket.
- Sajnálatos módon az Eithel-hidat elsodorta a tavaszi áradás, és így a Lint-gázló is járhatatlan lett. - közölte a rossz hírt a katonákkal Thranduil. - Márpedig ezek nélkül nem tudunk átkelni a folyón, és hazajutni. A híd újjáépítése hetekig is eltarthat, a gázló viszont hamarosan ismét biztonságos lesz. Tíz napig még itt maradunk, utána megpróbálunk átkelni rajta.
A harcosok fejet hajtottak, majd elmentek. Szinte mindenki rosszallóan nézett maga elé, és jó néhányan hangot is adtak elkeseredésüknek, de voltak, akiket igencsak felvillanyozott egy a váratlan fejlemény.

   A falusiak, Brandor és Tauriel biztosak voltak benne, hogy emlékezetes lesz számukra ez a tíz nap.

   Miután kellőképp kiörvendezték magukat, Tauriel és a falubeliek visszamentek a fletekhez, hogy ott tartsanak egy gyors megbeszélést. Leültek egy körbe, és sorban tették a javaslatokat, mi mindent csináljanak aznap, persze új szövetségesük társaságában. Rengeteg dolog felmerült a vadászattól kezdve a párbajozáson át de végül Brandor ötlete lett a befutó:
- Lovagoljunk el a folyó mentén a híd maradványaihoz, és ha már ott leszünk, megnézhetnénk a gázlót is. – javasolta, és társainak tetszett az ötlet. Csak néhányan mennénk, hogy ne riasszuk el az állatokat, holnap ugyanis vadászni fogunk. Ki tart velem?
- Én! – jelentkezett egyszerre Thalanor Gwilnis, Adonras, Tauriel, Randír és Tith.
- Akkor heten megyünk.  – számolta őket össze a vezérük.  – Készítsétek elő a lovakat, a nagy hársfánál találkozunk.
A hét tünde felpattant, és a karám felé vette az irányt. Tauriel átlendült a kerítésen, és magához hívta Reviát. A vöröspej kanca az első füttyszóra odaügetett hozzá, s orrával megbökdöste gazdája kezét, hátha kap valami finomságot, de ezúttal csak simogatás jutott neki.
- Majd legközelebb hozok valamit. – ígérte a tündelány, látva hátasa csalódott pillantását. – De most kilovagolunk pár barátommal. Készen állsz?
- Revia mindig készen áll egy kis kirándulásra. – mondta Galaeth a kerítés túloldaláról. – Merre mentek?
- A gázlóhoz, megnézzük, mennyire öntött ki a folyó. – hangzott a válasz. – Ugye nem baj?
- Miért lenne az? – vonta fel kérdőn a szemöldökét a nő.
- Nem zavar, hogy ezúttal nem veled töltöm a délelőttöt? – csodálkozott Tauriel, és a kerítéshez sétált. – Csak azt hittem, így lesz, elvégre eddig mindig kettesben voltunk.
- Ezt már tegnap este megbeszéltük. Azt teszed, amit jónak látsz, elég idős vagy már a saját döntéshozatalhoz. Hosszú még a nap, lesz időnk együtt lenni. – jelentette ki.
- Köszönöm, Galaeth. – mosolyodott el a lány, és felállva a legalsó lécre, hálásan megölelte nővérét.
- Tauriel, hol vagy már? – harsant fel Tith türelmetlen kiáltása. – Egy perc, és indulunk, ha addig nem jössz, itt hagyunk!
Tauriel sóhajtott, majd elengedte Galaeth-t, és visszakiabált a kislánynak.
- Máris megyek! Hamarosan találkozunk. – tette hozzá halkabban.
Visszament Reviához, kivezette a karámból, és csatlakozott a rá várakozó tündékhez.

   A lány hamar megállapította, hogy új barátainak lovai legalább olyan gyönyörűek, mint a palotában élő harcosoké. Randír egy tizennégy markos, fakó ménen ült, mellette Adonras egy pejderesen. Thalanor egyedül haladt nyárifekete csődöre hátán. Gwilnis és Tith egymás mellett lovagoltak, az előbbi egy almásderes, nagyjából tizenöt markos kancán, míg a kislány egy alacsony gesztenyepejen. Tauriel Brandor oldalán lovagolt Revián, a fiú pedig hatalmas, majd’ tizenkét markos, legyes szürke csődörén, Taranison. A folyót bal felől tartva haladtak, lépésben, elvégre nem sietek sehova.
- Reggel ti kérdezősködtetek, most én jövök.  – mondta tündelány, és már fel is tette az elsőt:  - Ti itt rokonok vagytok?
- Nem. – rázta meg a fejét tagadólag Tith. – Kivéve persze Milót és Riont.
- Vér szerint nem vagyunk testvérek, de amióta összeállt ez a csapat, annak tekintjük egymást. – Egészítette ki Gwilnis. – Máskülönben nem tudtunk volna életben maradni. a bajtársiasság, a szeretet, a hűség, az életösztön hamar összekovácsolt minket.
- Más választásunk nem igen volt. – szólt közbe Adonras. – Hacsak nem akartunk volna a szüleink sorsára jutni.
- Mi lett a szüleitekkel? – tudakolta a lány, de alighogy kimondta a szavakat, már meg is bánta.
- Megölték őket. – mondta Brandor.  – Jobb estben fogságba estek.
- Jobb esetben? – horkant fel megvetően Thalanor.  – Inkább választom a halált, minthogy az orkoknál raboskodjak.
Ezen kerekedett egy kisebb szóváltás, de Taurielnek sikerült elcsitítani a kedélyeket.
- Befejezni a vitát, most! – kiáltotta, mire hat társa azonnal elnémult. – az én hibám, sajnálom, hogy tapintatlan voltam. Kérlek, ne veszekedjetek.
- Ugyan, semmi baj. – legyintett Randír. – igazából ez az, ami összeköt minket, és ami közös bennünk.
- A veszekedés?
- Nem, az, hogy árvák vagyunk. – javította ki a fiú. Árvák, akiknek új családjuk lett.
- Az én szüleimet is megölték az orkok, de Rawion és Galaeth személyében új családot kaptam. Igaz, Rawion is meghalt, ám maradtak még, akik szeretnek. Ha őket is elveszítem, nos, akkor én is utánuk halnék.
Tith idegesen felsóhajtott.
- Abbahagynátok a halálról való cseverészést? - kérdezte csípősen. - Olyanok vagytok, mint a háborús veteránok, akiknek már minden mindegy. Egy kicsivel több életkedvet, ha kérhetem! Azzal kancája, Danu oldalához érintette a sarkát, és vágtába ugratott. A többiek pillanatokkal később utánaeredtek, és egészen addig vágtattak, amíg a part túl sziklás nem lett hátasaik számára. Akkor leszálltak, és gyalog mentek tovább a híd romjaiig. A nem is olyan rég még büszkén álló hídból az áradás következtében már csak a két szélének egy kis része állt, közöttük a felduzzadt Erdei-folyó hömpölygött.
- Itt sem kelnék át, ha nem muszáj. - jegyezte meg Tauriel.
- Nem tudsz úszni? - csodálkozott Brandor.
- De igen, tudok, csak épp nem sokra mennék vele egy ilyen erős sodrásnál. A gázló állapota amúgy is jobban érdekel.
- Ez esetben induljunk máris.
Visszasétáltak a lovakhoz, és ugyan kerülőt téve a sziklák miatt, de folytatták útjukat a gázló felé. Nem telt bele sok idő, és odaértek.
- Aki még nem látta, el se hinné, hogy egy ez gázló. - mondta Gwilnis, és igaza volt. Itt a víz normális esetben a lovak hasáig, vagy az alá ért, most azonban még a legnagyobbaknak is úszniuk kellene az átjutáshoz. Néhányan, akik merészebbek voltak – Brandor, Gwilnis, Thalanor és Tauriel – belelovagoltak a vízbe, de csakhamar visszafordultak, ugyanis pár lépés után lovaik már nyakig álltak a folyóban.
- Menjünk haza. - döntötte el Brandor. - Egy ideig még tetőzni fog a víz, az pedig nem túl érdekes látnivaló.

   A visszaúton Tauriel még jobban megismert a falubelieket, akik meséltek neki a mindennapjaikról, amiben a túlélés játssza a legfőbb szerepet. Minden egyes nap meg kellett szerezniük a a betevő falatot, védeniük kellett az otthonukat az orkok , a vargok és az óriáspókok ellen, valamint edzeniük kellett, hogy ezt sokáig folytathassák. A rengeteg nehézség ellenére mégis sikerült ennek a tizenöt, roppant fiatal erdőtündének életben maradnia, amivel kivívták a lány elismerését.
- Voltak nehezebb időszakok, amikor minden veszni látszott, de sikerült felülkerekednünk az ilyeneken is. – mondta Tith, és hangjából csak úgy sugárzott a büszkeség.
- Akárcsak az én falumban. Nem volt egyszerű az élet, ám mindig találtunk megoldást. – emlékezett vissza a régi időkre Tauriel. – Örülök, hogy nem kell elmennünk, legalább kicsit a régi életemet élhetem.
- Tudod mit? – Randírnak támadt egy ötlete. – Járjuk végig a vadászaton használt ösvényeket. Holnap így nem lesz ismeretlen számodra a terep, és többet tudunk beszélgetni.
A hosszabb lovaglás senkinek sem volt ellenére, így elkanyarodtak, és bevették magukat a fák sűrűjébe. Keskeny, alig észrevehető ösvényeken haladtam, melyek akár állatok csapái is lehettek volna. Együttesen egy bonyolult úthálózatot alkottak, ami – mint a tündelány megtudta  - azt a célt szolgálta, hogy több vadat ejtsenek el, valamint az erre portyázó orkokat csapdába tudják csalni. Bár még csak néhány óra telt el a napból, Tauriel máris rengeteg mindent megtudott a falubeliekről, akikre immár nem szövetségesként, hanem barátként gondolt.
- Az érzés kölcsönös. – mondta Gwilnis, amikor ezt elmondta nekik. – Már akkor szimpatikus voltál, amikor először meglátunk, és a szövetségkötéskor is biztosra vettük, hogy össze fogunk barátkozni.
- Örülök, hogy igazatok lett. – jelentette ki Tauriel.

   Nem egészen egy órával múlt el dél, mikor visszaértek a faluba. Ellátták a lovakat, aztán mindenki ment a dolgára. Tauriel nekiállt megkeresni Galaeth-t, de amikor megtalálta, a nő éppen két másik harcossal beszélgetett, és húgának esze ágában sem volt félbeszakítani őket, úgyhogy egy ideig céltalanul lődörgött. Már eléggé unatkozott, de szerencsére észrevette őt Legolas, és megszólította. Ők ketten hosszasan elbeszélgettek, aztán elbúcsúztak, de akkor meg Galaeth csatlakozott a tündelányhoz, aki csak késő délután tért vissza új barátaihoz. Egészen vacsoraidőig maradt a társaságukban. Nem tudta rögtön eldönteni, velük étkezzen-e, vagy a palotából érkezettekkel, de végül az utóbbiakat választotta.
- Nem mintha nem lenne jó veletek vacsorázni, de… - kezdett magyarázkodni, ám Brandor félbeszakította.
- Menj, tudjuk, miért teszed. – nyugtatta meg.
Tauriel küldött felé egy hálás pillantást, majd a tábortűzhöz sétált, és leült Galaeth mellé. Miután véget ért a vacsora, még beszélgettek egy kicsit, de aztán a többség aludni tért. A lány nővére mellett aludt el, úgy, ahogy szoktak, egymás felé fordulva.

 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszönöm!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.02.17 15:05)

Sziasztok! Köszönöm szépen a pozitív krtitikákat, amiket írtatok. végtelenül jólestek, és most újult erővel tudok odaülni az íróasztalomhoz, hogy kitaláljam, mi történjen szeretett hősnőnkkel. Tudom, nem túl gyakran teszek fel fejezeteket, de a suli rengeteg időt elvesz tőlem, de igyekszem, higgyétek el. Mivel névnapom lesz, ezennel megfogadom, hogy holnap felteszem a tizedik fejezetet, ami remélem, ugyanúgy elnyeri majd a tetszéseteket, mint az eddigi fejezetek. Lúthien, köszönöm, hogy népszerűsíted a történetet, ez nekem hatalmas segítséget jelent. Az oldalt, ahonnan leszedem a tünde-kifejezéseket, itt nem tudom linkelni, kérlek írj rám e-mailben, ott el tudom csatolmányként küldeni. Viki, örülök, hogy szerinted megtaláltam az egyensúlyt az egyes történések között, így már eggyel kevesebb dologra kell figyelnem, ha azt akarom, az olvasók a lehető legjobbat kapják. Még egyszer köszönöm a hozzászólásaitokat, az ilyen visszajelzésekért, nameg olvasókért már érdemes írni:)

Tudnal segiteni?

(Lúthien, 2015.02.15 20:26)

Meg tudod mondani honnan tudsz nehany tunde szot? Az iskolaban allandoan tundeul beszelnek, de en nem mindig ertem, ezert megszeretnek tanulni.

Szuper!

(Viki, 2015.02.15 19:25)

Egyszerűen szuper!Nem tudok mást mondani.Nagyon jól ki van dolgozva,és a történet se nem túl unalmas,se nem túl zavaros.Megtaláltad azt a pontot,hogy a történések nem ütköznek,hogy nincs rengeteg,de kevés sem.Nagyon jó!Alig várom,hogy jöjjön az új rész.Csak így tovább!!!

Imádom!

(Lúthien, 2015.02.15 16:44)

Imádom ezt a történetet! Csak így tovább! Minden nap feljövök erre az oldalra, hátha tettél fel még egy fejezetet. Ajánlottam sok embernek, és ők is már elkezdték olvasni, és nekik is nagyon tetszik, úgy hogy az ő nevükben is írok. Várom a következőt.

Nagyon jó!

(Thirinon, 2015.02.10 15:37)

Imádom!!! :) Nagyon tetszik az összes rész, remélem hamarosan folytatod!

Re: Nagyon jó!

(Tündelány, az oldal írója, 2015.02.13 16:15)

Szia! Köszönöm a hozzászólásodat, a folytatás miatt ne aggódj, pár nap és itt lesz. Zsepit előre is készítsetek, kicsit talán érzelgősre sikeredett a vége.