Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Namarie

2016.07.01

   A tündeleány őzbarna szemét könnyek fátyolozták, teste remegett, egyrészt a szakadó eső miatt, de a lelkében dúló vihar sem a békét hozta el. Ruhája már teljesen átázott, hajából patakokban csorgott a víz, de nem érdekelte. Tekintetét a vele szemben álló, hasonlóan siralmas állapotban lévő tündére szegezte, aki azonban mereven, egyenes tartással állt, csak az arca tükrözött végtelen szenvedést. Párja előbbi szavai késként hatoltak a szívébe, levegőt is alig kapott, a világ lelassult körülötte, aztán minden üressé lett. Lelkében mégis élt még a remény egy apró szikrája, hogy ez az egész csak valami félreértés, vagy rossz álom, és a lány nem akarja elhagyni őt. Mikor azonban a szemébe nézett, rájött, hogy nincs oka a bizakodásra. Szerelme minden szót komolyan gondolt, s ha az esőcseppek függönyén át nem látta volna a természetellenes csillogást a szemében, azt gondolta volna, hogy örül, ha végre megszabadul tőle; ám így már érezte, mennyire fáj neki az elszakadás. Ez a tény jelentette számára az utolsó mentőövet.
- Tauriel. - szólította meg furcsamód lágyan, mintha nem törte volna össze a szívét mindössze néhány perccel ezelőtt. - Melleth-nín. Kérlek, hallgass meg.
A lány arca megvonaglott, fájt így látnia a férfit, aki eddig mindig az erős oldalát mutatta, most pedig szinte megtört; méghozzá az ő hibájából.
- Sajnálom, Legolas, de bármit is mondasz, a döntésem nem változik. Az lenne a legjobb, ha itt és most véget vetnénk mindennek.
Mikor e szavak elhagyták ajkát, fehér villám hasított keresztül az égen, és hangos robajjal a földbe csapott. Tauriel akaratlanul is, de összerándult, olyan érzése volt, mintha ő idézte volna elő a villámot a saját, kegyetlen szavaival. Egy pillanatra kétség támadt a szívében, de makacssága újra átvette felette az irányítást. Meg kellett tennie, még ha fáj is, s párja nem könnyítette meg a dolgát.
- Ha már így döntöttél, és ezen semmiképp sem akarsz változtatni - Legolas halkan, fojtott hangon beszélt, a zivatar majdnem elnyomta hangját -, legalább mondd el, miért hagysz el. Nem voltam neked elég jó? Ártottam neked? Valamivel megbántottalak?
- Itt most nem ezek számítanak, és amúgy sem vagyok köteles neked elmondani - jelentette ki fagyosan a lány, mire a tündénél elpattant a húr.
Egy pillanat sem telt belé, már közvetlenül előtte állt, arcuk alig centikre volt egymástól, s Legolas viharszürke tekintetének intenzitása egyszerre rémítette meg, és vonzotta őt, s mikor megragadta a karját, szíve dörömbölni kezdett a mellkasában.

- Igenis számít, miért akarsz elhagyni! - Enyhén rászorított, hogy nyomatékosítsa szavait, de még dühében is ügyelt rá, hogy ne okozzon maradandó nyomot. - Jogom van tudni, hogy a lány, akinek a szívemet, a lelkem, az életemet, mindenemet odaígértem, miért akar eldobni magától, mint egy értéktelen kacatot! Miért?!
Hiába volt Taurielnek sziklaszilárd akarata, mikor meglátta a párja arcán legördülő első könnycseppet, bűntudat áradt szét benne, amiért ily kegyetlenül kínozza őt. Muszáj megvallania az igazságot.

   Dacára mindannak, ami az elmúlt percekben történt, a lány lassan felemelte a kezét, és a tünde arcára tette, aki azonnal belesimult a tenyerébe, ezt a bensőséges érintést sosem utasította volna vissza.
- Miért, kedvesem? - lehelte, és a meleg levegő csiklandozta párja csuklóját.
Tauriel szeméből is kigördült egy könnycsepp.
- Te a Bakacsinerdő hercege vagy, én pedig egy egyszerű harcos. Mindketten tudjuk, apád sosem engedné, hogy egy alacsony származású lányt vegyél feleségül. Ideig-óráig talán titkolni tudnánk a dolgot, de végül minden kiderülne, és örökre elszakítanának minket egymástól. A te életedben nem lehetek több, csak egy rövidke fejezet. Sosem lehetnénk teljesen együtt, anélkül, hogy ne lebegjen a fejünk felett a jövő miatti félelem.
- Szerelmem, te nem fejezet vagy számomra, nem is az életem, hanem a világom. Mindenemnek te vagy a középpontja, ha ránézek egy virágra, vagy egy szabadon suhanó madárra, téged látlak mindenütt, mert a lelkemben érezlek; s tudom, még ha te nem is vallod be, hogy már én is benned vagyok. Örökre összeköt minket a sorsunk, miért akarsz hát ellökni magadtól? - A férfi hangja elcsuklott az utolsó szavaknál, de tekintetét még mindig az övébe fúrta, ám a viharszürke színt a kétségbeesés halványkékje váltotta fel. Tauriel egyetlen szóval megváltoztathatja mindkettejük jövőjét, méghozzá a rossz irányba. - Mondd, miért?
- Mert szeretlek. - válaszolta habozás nélkül a lány, s ez volt a végszó.
Legolas végtelenül óvatosan, mintha bármelyik pillanatban semmivé válhatna szerelme, a két kezébe fogta az arcát, ujjbegyei szinte csak súrolták a bőrét, mégis meleg volt a keze, érintése nyomán pedig borzongás futott végig a tündelány gerincén. Nagyokat pislogva nézett fel párjára, kinek arcára rá volt vésve a gyötrődés, most mégis szerelmes, vágyakozó pillantásokkal ostromolta. Úgy érezte, megszakad a szíve, amiért így kínozza, s minél hamarabb véget akart vetni ennek, mert már így is túl sok fájdalmat okozott; mikor azonban szólásra nyitotta száját, hirtelen Legolas ajkai csaptak le rá. A férfi először apró puszikat lehelt az ajkaira, ám a csók egyre hevesebbé vált, a tünde szorosan átölelte szerelmét, a vörös hajú pedig a nyaka köré kulcsolta a karját, ujjai beleakadtak az ezüstszőke tincsekbe. Érezte, ahogy párja szorosan megöleli, mintha sosem akarná elengedni, de ő már tudta, itt az idő, hogy menjen.
Ég veled Legolas. A valák áldása kísérjen utadon. Szeretlek.

   Minden erejét összeszedve megszakította a csókot, és ellökte magától a tündét, aki zavarodottan hátratántorodott, és megsebzetten nézett a lányra, aki azonban hátat fordított neki, és futásnak eredt, hogy ne kaphassa el. Pillanatok alatt eltűnt szem elől.
Tauriel lélekszakadva rohant, hiába volt éjszaka, és tombolt teljes erejéből a vihar, el kellett tűnnie erről az átkos helyről, és elfelejtenie az itt történteket. Hiába volt kőkemény az elhatározása, mikor egy minden eddiginél vastagabb és fényesebb villám fülsiketítő robajjal becsapott a közelbe, megtorpant, és pillanatokig bénultan állt, ám nem a félelemtől. Úgy érezte, egy kis darabka a lelkéből meghalt, üressé és semmivé lett, és furcsa rémület lett úrrá rajta. Csak másodpercekkel később tudatosult benne, mi történt.
Legolas.
Nem, gondolta, nem lehet, hogy ez történt vele... miatta.
Azonnal Megfordult, és elindult visszafelé, s bár már alig kapott levegőt, semmi pénzért nem állt volna meg. Számára éveknek tűnt az a pár perc, míg odaért hozzá, ám mikor meglátta, szíve kihagyott egy ütést.
Szeretett párja, az ő gyönyörű, mindig erős tündéje látszólag élettelenül hevert egy égő fa alatt, alig fél méterre a perzselő lángoktól, amik egyre inkább elharapóztak, és azzal fenyegettek, hogy belekapnak a ruhájába. Taurielnek most kellett cselekednie. Azonnal odarohant hozzá, és a karjánál megragadva kihúzta a fa alól, vigyázva, nehogy elérjék a lángok. Mikor biztonságos távolságra kerültek tőle, végtelen óvatossággal lefektette a földre, ő maga pedig fölé hajolt, hogy kiderítse, mi történt. Szívében változatlanul élt a rettegés, hogy párjával csakugyan az történt: amiért elhagyta, úgy döntött, inkább lemond az életről, és önként megy Mandos csarnokaiba. Amint a lány megfogta a tünde jéghideg kezét, gyanúja beigazolódni látszott; ám még nem pánikolt, helyette széthúzta az ingjét, hogy kitapogassa a szívverését - ám az lassú volt, és alig érezhető. Most már nem volt kétsége afelől, hogy tényleg meg akar válni az élettől.
- Ne... Kérlek, ne tedd ezt velem... - suttogta sírós hangon. - Legolas, kérlek, maradj velem! Nem hagyhatsz el!
Már nem tudta visszatartani a sírást: zokogva borult kedvese mellkasára, arcát az ingjébe fúrva keresett vigasztalást az ismerős anyag, és a jellegzetes illat formájában. Ez az egész az ő hibája, ha nem találta volna ki ezt az őrültséget, párja most nem haldokolna.
- Bocsáss meg... Ez mind miattam van... Könyörgöm, ne halj meg... Ne hagyj egyedül... Nélküled nem bírnám ki... Szükségem van rád. Szeretlek.
Továbbra sem érkezett válasz, és az őrkapitány immár teljesen átadta magát a kétségbeesésnek. Maga előtt látta azt az életet, amit együtt leélhettek volna, a boldogságot, szerelmet és beteljesülést; de így nem maradt más, csak az egyedül leélt évek, öröm és társ nélkül. Végleg egyedül maradt, és ez a tudat megrémisztette.
- Tauriel?
A hang, ami a nevén szólította, halk volt ugyan, de számára túlharsogta a zivatar minden zaját. A herceg volt az.
- Legolas. - motyogta döbbenten. - Legolas! Életben vagy!
Azonnal felkönyökölt, és párja fölé hajolt, közben egy pillanatra sem engedte el a kezét.
- Nem is haltam meg. - mondta egy alig észrevehető kis mosollyal az arcán a férfi. - Illetve csak majdnem, de te visszahoztál.
- Úgy sajnálom, amit tettem! - Tauriel hangja tele volt megbánással. - Akkor még jó ötletnek tűnt, de most már látom, hogy kis híján megöltelek vele. Meg tudsz nekem bocsátani?
- Kedvesem. - A szőke gyengéden megcirógatta az arcát, letörölve a könnycseppeket. - Az egyetlen, amit most érzek, az a hála, amiért visszajöttél, és a szerelem, amit irántad érzek. Ígérem, most már örökre együtt maradunk. Nincs az az erő, ami elválaszthatna tőlem. Szeretlek, annyira, hogy el sem tudom mondani.
- Én is szeretlek. - nézett mélyen a szemébe a lány. - Mindennél jobban.
A vihar lassan lecsillapodott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Wow!

(Saci , 2016.07.04 09:58)

Így második olvasásra is nagyon nagyon szuper!*-* Remélem azért még raksz fel novellákta mert annyira jók!!! :)