Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


28. fejezet

2015.08.24

A Tünde-gárda húsz tagja plusz egy fővel kiegészülve mászott a gigászi fákon, rutinos mozdulatokkal, mégis teljes koncentrációval, egy hetven méteres zuhanás ugyanis még a legszívósabbaknak is a biztos halált jelentené. Nem mintha lett volna bennük félelem, ezt a kifejezést egész egyszerűen nem ismerték, csupán egy dolgon járt az eszük: teljesíteni kell a feladatot. Azt a parancsot kapák a királytól, hogy semmisítsék meg a nagyobb óriáspók-kolóniákat a palota húszmérföldes körzetében, s erre van két napjuk. A reggeli eligazítás után röpke egy órával már el is indultak. Az ellenség fajtája miatt gyalog vágtak neki az útnak, hogy majd gyors és rajtaütésszerű támadásokat hajtsanak végre. Bár még nem volt napközép, két fészket elpusztítottak, ezekre azonban csak a véletlen folytán akadtak rá, ugyanis egyiknek sem ismerték a pontos elhelyezkedését, s ezért az őrkapitány új taktikát választott. Csapatával egy átlagnál terebélyesebb fa ágain telepedett meg, ott közölte a tervét.
- Több tucat fészket kell kiiktatnunk mindössze két nap alatt, ráadásul még a helyüket sem ismerjük. A mostani taktikánkkal aligha tudjuk teljesíteni a feladatot, így új módszert választottam. Szétválunk, és látótávolságon belül maradva indulunk tovább, hogy egyszerre a lehető legnagyobb területet fésüljük át. Ha valaki talál fészket, akkor kiáltson, vagy valami más módon jelezze, de egyedül semmiképp ne próbálkozzon. - adta ki az utasítást.
- Mi van, ha orkokkal találkozunk? - kérdezte az egyik katona.
- Egy csapat módjára végzünk velük. - hangzott a válasz. - Ez nem a magánakciók ideje, összhangban kell dolgoznunk, hogy teljesíthessük urunk kérését. Indulás!
A többség egy bólintást követően már át is ugrott egy másik fára, ám mielőtt a legfiatalabb harcos is követhette volna példájukat, a vörös hajú megállította.
- Kérlek, Tauriel, hadd menjek egyedül! - nézett rá könyörgően Aeril. - Ígérem, vigyázok magamra, és nem okozok bajt!
- Legutóbb is ezt mondtad, kicsi lány. - emlékeztette a nővére. - Mégis egy falka varg gyűrűjében találtam rád.
- Akkor csak a késeim voltak nálam, most viszont itt van az íjam is! - mutatta fel a fegyvert. - Tudok magamra vigyázni, és ezúttal nem lesz semmi baj. Csak engedj el, hadd menjek a többiek után!
Pillanatokig farkasszemet néztek, de a kapitány végül engedett.
- Vigyázz magadra. - Ennyit mondott csupán, majd eleresztette, kis társa pedig bólintott, majd már ugrott is a legközelebb lévő fára.

Mindössze huszonkilenc esztendeje kapta meg az engedélyt Thranduiltól, hogy a gárdistákkal tartson a küldetések során, ám Tauriel nem minden estben engedte, hogy velük menjen. Féltette a kislányt, hiszen az ő feladataikat néha még a legjobb katonáknak sem volt egyszerű teljesíteniük, veszélyességüket nézve pedig a legkockázatosabbak voltak az egész országban; s már a gondolat is aggodalommal töltötte el, hogy a lányka a saját bizonyítani akarásának áldozatul esve orkok fogságába esik, és Galaeth sorsára jut. A szíve mélyén azonban azt is tudta, hogy a kislány egy igazi túlélő, egy örök harcos, aki még a legreménytelenebb helyzetből is megleli a kiutat, így a korához képest jobban feltalálja magát.
Ezúttal sem volt másként. Kihasználta apró termetét és csekély súlyát, és a legmagasabb ágakon haladt, így a nehéz, testes pókok nem érhették el, és szinte észrevehetetlenné vált, hála zöldbarna öltözékének, és a lombkorona színeibe beleolvadó hajának. Évtizedek gyakorlatával haladt, nem bizonytalanodott el, egyensúlyát mindvégig megtartva ugrált a szédítő mélység felett, no meg persze igyekezett látótávolságon belül tartani a társait. Jól tudta, ha eltűnne szem elől, vagy elcsatangolna, Tauriel egy életre megtiltaná, hogy velük jöjjön, márpedig ez jelenteni számára a legnagyobb büntetést. Nem bírta volna ki ha a palotában kell maradnia, miközben nővére mindenféle kalandokat él át, így kénytelen volt viselkedni, és jó magaviseletű növendéknek mutatni magát.

Hirtelen egy különös hang ütötte meg a fülét. Vékony volt és éles, úgy hangzott, mintha valaki jajgatna és nyöszörögne egyszerre, közben hevesen tiltakozik valami ellen. Nem értette a szavakat, ahhoz túl messze volt, ám ez csak még kíváncsibbá tette. Azonban a hang nem az általa bejárni kívánt irányból jött, hanem egész máshonnan, a Tünde-út felől, ahová nem szabad mennie. Pedig annyira szeretné tudni, ki ez a titokzatos idegen! Kész lett volna még Tauriel kérésének is ellentmondani, csakhogy megtudja. De vajon megéri? Csakis egy módon deríthető ki.
- Sajnálom, nővérem. - motyogta, majd lejjebb mászott az alacsonyabb ágakra, és ügyelve, hogy a többi harcos ne vegye észre, sebesen az ösvény irányába indult.
Ahogy egyre közeledett, úgy hallotta egyre tisztábban az onnan érkező neszeket, míg végül talált egy olyan fát, ahonnan tökéletes rálátása nyílt az idegenre, ám ő rejtve maradt a tekintetük elől. Jobban szemügyre vette a betolakodót, s magában megállapította, ennél furcsább teremtményt életében nem látott. Kicsi volt és vézna, neki talán a hasáig ért, bőre sápadt, szinte már szürkésfehér. Szeme aránytalanul nagy, akárcsak a feje a teste többi részéhez képest. Haja alig néhány szál maradt, fogsora szabálytalan volt, bőrét számtalan kisebb-nagyobb heg csúfította. Hevesen tiltakozott a nyakára tekert kötés és a szájpecek ellen, amit pillanatok múlva ki is köpött. A kötél végét egy férfi fogta, s annál fogva vezette, illetve vonszolta. Már az első pillantásra látta, hogy az idegen az emberek népéből való, lévén, hogy fülei nem hegyesek voltak, s a nyugori nyelvet beszélte. A kislány nem értette a szavakat, de a hanghordozásából sejtette, hogy szitkozódik.

Pillanatokig nem tudta, mit tegyen. Nem igazán tűnt tündékre veszélyesnek, bár az oldalán lógó hatalmas kard tiszteletet parancsoló külsőt kölcsönzött neki. Ám aztán eszébe jutott, hogy engedély nélkül lépett a birodalom területére, tehát egy behatoló, ezáltal úgy is kell elbánni vele. Előhúzta két kését, majd felmérte a mélységet és a távolságot, aztán ugrott. Egy méterrel a férfi mögött landolt, aki viszont meghallotta, a következő pillanatban pedig már felé is sújtott a kardjával. Szerencsére maradt ideje félreugrani, majd rögtön ellentámadásba lendült, esélyei azonban igencsak csekélyek voltak, hiszen mind magasság, súly és testi erő szempontjából mélyen alulmaradt, feladni azonban a legkevésbé sem akarta. Ha már egyszer megszegte a parancsot, azt akarta, hogy kifizetődő legyen engedetlensége, és hogy nővére büszke legyen rá, amiért legyőzött egy embert. Itt azonban az akarat már kevés volt, érezte, ahogy fogy az ereje, míg ellenfele ugyanazzal a lendülettel támadt. Egy alkalommal hátrafeszítette a karját, s ekkor fájdalmasan felsikoltott.
- Tauriel! - kiáltotta segélykérően, s remélte, nővére meghallja a hívását.
Nem kellett csalódnia.
Bár a tünde majdnem egy mérfölddel arrébb járt, a kislány kétségbeesett kiáltása rögvest megállította.
- Aeril. - suttogta, majd immár hangosabban az osztaghoz fordult. - A lány bajban van, segítenünk kell neki. Gyertek!
Miközben fáról fára ugráltak, a mellette haladó Legolas megkérdezte tőle:
- Mibe keveredett már megint ez a gyermek?
Hangja az idegesség mellett aggodalomtól volt terhes.
- Azt én is szeretném tudni. - sóhajtott a vörös hajú.
Percek múlva teljesült a kívánsága. Fogadott húgát igencsak szorult helyzetben találta; egy barna hajú férfiember kardja a kislány mellkasának szegeződött, aki dermedten állt, szemében félelemmel. Pontosan úgy, ahogy évtizedekkel ezelőtt ő maga, Thranduil kardjának fenyegetésében. Egyetlen másodpercet sem habozott, intett a többieknek, akik leugrottak, és felhúzott íjukat az idegenre tartották, míg vezérük egy villámgyors mozdulattal mögé került, kését a torkához szegezve.
- Engedd el a kislányt, és nem öllek meg. - sziszegte, mire a férfi lassan leeresztette a fegyvert, míg annak hegye el nem érte a földet. Aeril eközben visszahátrált a többi tünde közé, és Legolas mögött keresett menedéket, aki viszont az őrkapitányt figyelte. Ritkán látta ennyire hevesnek, vagy érezte azt, hogy mindjárt elveszíti az önuralmát, pedig ez így volt. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy elvegye a kést a nyakától; hogy ne ugorjon neki, hogy puszta ököllel verje össze az arcát, amiért kezet emelt a húgára. A szőke a szemével üzent neki, hogy lépjen hátra, ő majd elintézi. Tauriel kelletlenül ugyan, de megtette, így végre kézbe vehette a dolgokat.
- Mae govannen. - köszönt tiszteletteljesen, mintha pár perccel ezelőtt nem akarta volna megölni Aerilt. Mégis a gyanakvás ott bujkált a szemében.
- Mae govannen. Im Aragorn, ion Arathorn.
- Im Legolas Thranduilion. Ech Rohir? (Legolas vagyok, Thranduil fia. A rohíroktól jöttél?)
- Uin. Im Dúnadan. (Nem. Én dúnadán vagyok.)
Ember létére meglehetősen folyékonyan beszélte a sindarint, ezt azonnal megállapították, s máris kevésbé viseltettek iránta ellenségesen.
- És ő kicsoda? - kérdezte Aeril, és a kötélen vonszolt szerencsétlen kis lényre mutatott.
- Ő Gollam, vagy Szméagol, ha úgy tetszik. Miatta jöttem a királyságba, méghozzá a Szürke Mágus utasítására.
- Mithrandir küldött ide? Mi célból?
- Ezt csak a királynak mondhatom el. Gandalf barátom egy szívességet szeretne kérni tőle Gollammal kapcsolatban, de hogy mit, azt csak neki adhatom tovább.
- Az uralkodó fia vagyok, el tudlak vezetni hozzá, ha úgy kívánod.
- A lehető leghamarabb el kell jutnom hozzá. Hannon le.
Tauriel, látva, hogy ők már döntöttek, az osztaghoz fordult.
- A küldetést félbeszakítjuk, és visszatérünk a palotába, ott majd Thranduil eldönti, folytassuk-e. Mindenkinél legyen felhúzva az íj, a pókok bármikor ránk támadhatnak, márpedig nem arról vagyunk híresek, hogy felkészületlenül érnek minket a támadások. Az Utat követjük.
A gárdisták sok év rutinjával percek alatt összekészülődtek, s ezalatt Aragorn a herceghez fordult.
- Ő az osztag vezetője? - kérdezte, és a tündelányra nézett. - Az a vörös hajú?
- Taurielnek hívják, és igen. - bólintott a fiú. - A gárda kapitánya.
- Különös, hogy egy asszony a vezére egy csupa férfiból álló csapatnak.
Ez a mondat megütötte a közelben álló Aeril fülét, és nem is hagyta szó nélkül. Megperdült, és a dúnadán elé állt, szemei csak úgy szikráztak a haragtól.
- Tudod, az utolsó személy, aki ezt mondta, csúnya vereséget szenvedett tőle egy párbajban. Ha nem ezt a kis lényt kellene pesztrálnod, te is erre a sorsra jutnál, ebben biztos lehetsz. Azért csak vigyázz magadra, nehogy meglepetés érjen.
Ezután megfordult, és öles léptekkel csatlakozott nővéréhez. Aragorn döbbenten nézett rá, Legolas viszont csak somolygott.

Ritkán esik meg, hogy a tündekirály palotájába idegen látogasson el, emberi szem ezért még nem is látta a roppant csarnokokat, Gollamhoz hasonló lényt pedig még sosem látott a tündenép, s még a legfegyelmezettebb őrök is követték őket a tekintetükkel, mielőtt elhaladtak előttük. A férfi tiszteletet parancsoló alakja mellett nevetségesen festett a csenevész kis Gollam, aki folytonos jajgatásával felhívta magára mindenki figyelmét. Furcsa, öklendezés szerű hangjai hosszasan visszhangoztak, elnyújtott vinnyogása zavarta az érzékeny tünde füleket. Mikor azonban a trónterembe értek, ő is elhallgatott, bár ezt a nyakán egyre szorosabban feszülő kötél is előidézhette. Végül csak négyen maradtak a helyiségben, Aragorn, Gollam, Legolas és Thranduil. A király felállt trónjáról, és lassan feléjük sétált, lényéből csak úgy áradt a méltóság, ám mikor a herceg a dúnadánra nézett, megszeppenésnek a nyomát sem látta.
- Meglepő, hogy Mithrandir nem maga jött hozzánk, hanem téged küldött, Arathorn fia Aragorn. - szólalt végül meg.
- Gandalf barátomnak sürgős dolga akadt a nyugati földeken, ezért jöttem én helyette. - válaszolta a férfi tökéletes sindarin kiejtéssel. - Bátorkodom megkérdezni, honnan tudod a nevemet, elvégre eddig nem találkoztunk.
- A tündék, mint tudod, remek hírszerzők, s nem csak népünk eseményeit tartjuk számon. Ismerjük a mostani, vagy a már letűnt uralkodóházak utolsó sarjait, így téged is. Elrond egyébként is mesélt már rólad.
Aragorn bólintott, mint aki sejtette, hogy így lesz, ám a herceg kissé értetlenül pillantott rá. Letűnt uralkodóház utolsó sarja? Miről beszél az apja? Ő azonban folytatta:
- De ha már itt vagy, mondd, miért jöttél? És ki ez a szörnyszülött lény itt melletted?
- Ez itt Gollam, vagy Szméagol, és miatta küldött ide Gandalf. Szívességet szeretne kérni az erdőtündék népétől.
- Nocsak, kezd érdekessé válni a helyzet. Hallgatlak.
- Ennek a kis lénynek, közvetve ugyan, de szerepe volt Tölgypajzsos Thorin egyik útitársával megesett történésekhez. Egy hobbit talált rá a Köd-hegység alagútjaiban, és elvet tőle valamit, amit mániákusan szeretett, ő pedig azóta keresi, hogy visszaszerezze. - magyarázta. - Bármire kész ezért, és Gandalf attól tart, az orkokkal is kész lenne szövetkezni érte.
- Mi köze van ennek a népemhez?
- Az a valami a Sötét Úr számára is fontos jelentőséggel bír, legalábbis ő így gondolja; márpedig ha így van és megszerzi, az végzetes lehet minden szabad nép számára. Gollam tudja, a félszerzet hol él, így meg kell akadályoznunk, hogy hozzá, vagy a Sötét Úrhoz eljusson. Hónapokon át hajkurásztam sikertelenül, míg végre a Holt-lápon, Mordor kapui előtt ráakadtam, ám utána is azon fájt a fejünk, hogy mit kezdjünk vele. Gondort teljesen lefoglalja, hogy a Mordorral határos területeiről kiűzze az orkokat, Rohan királya nem hallgat a jó szóra, Eriadorban pedig nincs senki, akinél biztonságban, hosszú ideig ott tarthatjuk. Szabadon márpedig nem ereszthetjük, ám Gandalfnak végül eszébe jutott a bakacsinerdei királyság, így idehoztam, hogy az ő nevében is szívességet kérjek.
- Mit kíván tőlünk a Szürke Mágus? - vonta fel a szemöldökét a király.
- Azt kéri, hadd hagyhassam itt Gollamot valamelyik cellában, hogy biztosan ne tudjon megszökni.
- Tehát őrizzük.
- Igen. Mindenképp meg kell akadályoznunk, hogy az orkok kezébe kerüljön, mert annak szörnyű következményei lennének.
- Aligha hiszem, hogy Mithrandir engedné, hogy bármilyen lény a legsötétebb celláimban raboskodjon, amíg él. - jegyezte meg kissé cinikusan az uralkodó.
- Nem is tenné. Reménykedik, hogy az állapota nem végleges, s bár az a tárgy elborította az elméjét, idővel meggyógyulhat. - mondta az emberférfi.
- Mondd, mi az ami ennyire fontos neki, hogy még az eszét is elvette?
Aragorn szólásra nyitotta ajkát, ám mielőtt válaszolhatott volna, Gollam visítozni kezdett.
- A drágaszágom! Ellopták a drágaszágot, csúnya hobbit ellopta, igen, bizony! Jaj, a drágaszág! Gollam!
Az utolsó szót, a saját nevét egy öklendezés kíséretében ejtette ki, majd nyöszörögve sírva fakadt.
- Gyakran szokott ilyet csinálni, s ez is mutatja, mennyire labilis és kiszámíthatatlan. - mondta a dúnadán.
- Belátom, nem szabadíthatjuk rá a világra. - sóhajtott Thranduil. - Más kérdés viszont, hogy kivitelezni tudjuk-e számára a folyamatos őrizetet.
A fiára pillantott, aki biccentett, s már adta is a választ.
- Vannak újoncok, akik túl fiatalok ahhoz, hogy kivigyük őket terepre. Nekik Gollam őrzése megfelelő gyakorlat lenne, és a létszámuk is elég ennek megvalósításához. - jelentette ki.
A király pár pillanatot hezitált, mielőtt újra megszólalt, de akkor már döntött.
- Nem tagadhatjuk meg egy régi barátunk kérését, ha teljesíteni tudjuk. Gollam itt marad, a mi őrizetünk alatt. - határozta el.
Aragorn tiszteletteljesen bólintott.
- Hannon le, hîr-nín.
- Vigyük le máris. - javasolta Legolas. - A szeme sem áll jól, úgy néz ki, mint aki az első adandó alkalommal megszökne.
Így is lett, Thranduil vezetésével lementek a barlangok legalsó résébe, a cellákhoz. Ott aztán levették róla a kötelet, és belökték az egyikbe, ám a kis lény újból nyöszörögni kezdett.
- Komisz tündék! Bezártatok minket, ugye, drágaszág? Szegény Szméagol! De egyszer majd kiszabadul innen, úgy ám! Gollam!
Ezután még motyogott pár érthetetlen szót, ám a tündék és az emberférfi akkor már a felszín felé indult.
- Remélem, megtisztelsz minket azzal, hogy néhány napot velünk töltesz. - fordult a dúnadánhoz a király.
- Bárcsak tehetném! Azonban csatlakoznom kell a társaimhoz nyugaton, s nem késlekedhetek.
- Az erdő éjszaka még veszélyesebb, mint nappal, s még egy kószának sem kellene egyedül keresztülvágnia rajta. Ha hosszabb időre nem is, legalább éjszakára itt kell maradnod.
Ebbe már beleegyezett, s Legolas elkísérte őt egy használaton kívüli hálószobába, majd ő maga is aludni tért. Sok kérdés zsongott a fejében vele kapcsolatban, de egyelőre félresöpörte őket, s elhatározta, holnap megkeresi rájuk a választ.

Aragorn - szokásához híven - korán kelt, és a szobát elhagyva sétálni indult. Még sosem járt a Bakacsinban, s tudta, ő az első ember, aki láthatja a palotát belülről, így megragadta az alkalmat, hogy alaposan szemügyre vegye. Elsétált a hatalmas ablakok előtt, amikről gyönyörű kilátás nyílt a felkelő Nap fényében úszó erdőre. Megállt, és hosszú percekig figyelte a gyönyörű látványt, egyszercsak azonban halk, könnyű lépteket hallott, s mikor odapillantott, a vörös hajú tündenőt látta, aki aprót biccentett felé, és már sétált is tovább.
- Hölgyem! - szólt utána a dúnadán, mire megfordult, és kérdőn nézett rá.
- Mit akarsz?
- Csupán bocsánatot kérni a tegnapiért. Nem akartam bántani a kislányt, mindössze meglepetésszerű volt a támadása.
Tauriel nem válaszolt azonnal.
- El van felejtve. - mondta végül. - Aeril elkószált a csapattól, de most megtanulta, okosabb dolog velünk maradnia. Nem ártott neki ez a kis kaland.
- Örömmel hallom.
A nő bólintott, és ismét továbbindult, az emberférfi azonban még egyszer megszólította.
- Ki neked az a kislány? A lányod?
Megtorpant, s bár először azt sem tudta, legyen rá dühös, vagy inkább nevessen, végül az utóbbi mellett döntött.
- Ugyan, dehogy! - fordult vissza, ajkán halvány mosoly játszott. - Aeril a fogadott kishúgom.
Mikor látta a férfi arcára kiülő meglepődést és zavart, már határozottan vigyorgott, majd elsétált.
Aragorn pedig némileg megnyugodott, hogy az erdő legharciasabb tündelánya többé már nem haragszik rá.

Egy bőséges reggelit követően a férfi indulni készült, ám a biztonságos út érdekében Thranduil megkérte Legolast, hogy kísérje el vendégüket a Tünde-út bejáratáig. A herceg remek alkalmat látott ebben, hogy választ találjon néhány kérdésére, így kapva kapott az alkalmon, előtte azonban a dúnadán még illő módon elbúcsúzott.
- Megtisztelő volt palotád vendégének lenni, uram. - hajolt meg a király előtt. - Házad népének vendégszeretetét hírül viszem a messzi földekre.
- Óvjanak téged a valák hosszú vándorútjaid során, s találd meg atyáig örökségét. Válj azzá, akinek születtél.
Mindketten tettek egy búcsúzó gesztust, majd a kósza és a tündeherceg felszálltak a lóra, s elindultak nyugat felé.
Nagyrészt könnyű vágtában haladtak, ám bizonyos időközönként lépésre lassítottak. Egy ilyen alkalommal tette fel Legolas az őt leginkább foglalkoztató kérdést.
- Ki is vagy te igazából? - pillantott rá beszéd közben. - Miféle uralkodóház utolsó sarja?
Aragorn sóhajtott, s pár pillanatig nem is válaszolt. Amióta csak ismeri a múltját, és a sorsot, ami neki rendeltetett, nem szívesen beszél róla, s mindig igyekezett nem tudomást venni a feje felett lebegő tényekről. Most azonban érezte, a tünde nem nyugszik addig, amíg választ nem kap a kérdéseire.
- Az, hogy ki vagyok, az attól függ, kinek a szemszögéből nézzük. Az északi kószáknak Arathorn és Gilraen fia vagyok, Aragorn. Elrond úr és háza népe az árva fiúként tekint rám, akit Estelnek, vagyis reménynek neveznek. Ha viszont a múltamat és a családfámat vesszük figyelembe, akkor Aerendil és Isildur utóda vagyok, s így Gondor örökös királya. - fejezte be az elbeszélést.
Legolas próbálta leplezni, mennyire meghökkent. Ez a férfi lenne hát Isildur utódai közül az utolsó? Hihetetlen. Jobban szemügyre vette, s akaratlanul is a „királyi” vonásokat kereste rajta. Magas, izmos, erőteljes külleme volt, enyhén hullámos barna haja és ugyanilyen színű szeme, alakja tiszteletet parancsolt, ehhez kétség sem fért. Fejezd ezt, be, szólt rá önmagára gondolatban, a végén még te is a külső alapján ítélkezel, mint apa!
- Kétségeket látok a szemedben. - jegyezte meg. - Nem tudod, éned melyik részét választ, sorsod útjának kifürkészhetetlensége pedig aggaszt téged.
- Hidd el, barátom, a helyemben mindenki, még a legnagyobb tündeúr is így érezne.
- Egyikünk helyzete sem egyszerű, mellon. Mindkettőnknek sok csatát kell még megvívnunk, hogy elérjük végső célunkat.
Ebben tökéletesen egyetértettek, bár, az értelezésük merőben más volt.
Végül néhány órával később elérkeztek az út bejáratához. Mindketten leszálltak a lóról, a dúnadán a kantárszárat kiengedte a kezéből, hiszen a mén, amin ült, az erdő méneséhez tartozott.
- Namarië, Legolas Thranduilion. - búcsúzott, a férfi, és a vállára tette a kezét.
- Namarië, Aragorn, mellon. - A herceg viszonozta a barátságos gesztust, majd figyelte, ahogy társa egyre távolodik az erdőtől, végül felült Aramóra, és hazavágtatott.

Mindez a Harmadkor 3017-dik évében történt, s az azt követő nagyjából egy évben Gollam a Bakacsinerdőben raboskodott. Aragorn távozása után pár héttel Gandalf is látogatást tett a királyságban, azzal a céllal, hogy beszéljen vele, és megtudjon tőle némi információt, de aztán ő is elment, s a fogoly magára maradt, bár, sokat változott az esztendő alatt. Eleinte még a leglelkesebb újoncok is gyűlölték és szenvedésnek érezték az őt való őrizetet, ugyanis végeérhetetlenül motyogott, leggyakoribb szava a „drágaszág” és a „Gollam”volt; gyakran sírta el magát, vagy éppen lett minden ok nélkül haragos. Rettenetesen labilis volt, s érzelemkitöréseit még az őreinek sem volt könnyű elviselni, márpedig ők éjjel-nappal mellette voltak. Szerencséjükre azonban kevesebb, mint fél év múlva kezdett megváltozni a viselkedése, méghozzá pozitív irányba. Felhagyott a különös hangokkal, s azt, hogy Gollam, alig párszor lehetett tőle hallani, inkább a Szméagol nevet használta. Engedelmesebbé vált, s kedvencén, a halon kívül mást is hajlandó volt megenni, és végre összefüggő mondatokban beszélt. Egyre jobban kezdett tűnni egy értelmes lénynek, aki a drágaszága bűvöletének vált áldozatává, s ez a tündékben akaratlanul is szánalmat ébresztett. A barlangok mélyén, a sötét cellákban senkit sem tartottak szívesen, s jól emlékeztek Gandalf szavaira, miszerint egyszer még megjavulhat, s így próbálták elviselhetőbbé tenni számára a rabságot. Aztán, nyolc hónap elteltével, mikor már valóban kezdett értelmet mutatni, megtörtént a nagy áttörés. A király engedélyével az újoncok néhány veterán gárdistával együtt kivihették a szabadba, először csak sétálni, majd hetekkel később engedték, hogy fára másszon. Persze nem eresztették szabadon az erdőben, hanem egy, a többiektől messze különálló tölgyre engedték, hogy annak ágai között egy-két órát mászkáljon; ők maguk pedig körülülték a fát, és szemmel tartották Gollam-Szméagolt. Hetente kétszer vitték a fához, s úgy gondolták, minimálisra csökkentették a veszélyt, ám kiderült, hatalmasat tévedtek.

Egy esztendővel később, az év hatodik hónapjában, annak huszadik napján ismét kivitték őt a fához, ezúttal hét újonccal és négy veteránnal, köztük Legolasszal és Tauriellel, valamint Aeril is velük tartott. Az esti órákban jártak, de a napnyugta még messze volt. A herceg levette Szméagol nyakáról a kötelet, a kis lény pedig felmászott a fára, és eltűnt a zöld levelek között. Őrei körbeülték a törzset, és halkan beszélgettek, ám fél füllel rá figyeltek, az általa okozott neszekre és zörejeke. Különösen Legolas volt óvatos és gyanakvó, egyáltalán nem bízott benne, állítása szerint még a szeme sem állt jól. Tauriel megmosolyogta aggályait, ám ő is nagyon figyelt a rabra, hiszen tudta, ha az orkok kezére kerül, beláthatatlan következményei lesznek.
Hosszú órák teltek el, beszélgetve és őrködve, ám napnyugtakor, amikor szokás szerint le akarták hívni, hogy visszavigyék a palotába, Gollam nem válaszolt rá, és nem is jött le a fáról.
- Már csak ez hiányzott. - mormogta Legolas, és újból hívta. - Szméagol!
- Hagyd, úgysem fog lejönni. - rázta meg a fejét a vörös hajú. - Valószínűleg felmászott a legmagasabb ágra, ahol kilát a lombok közül.
- Fel kellene mászni érte. - jegyezte meg az egyik újonc. - Aki a legkönnyebb közülünk, az biztonságosan felmehet, hogy lecsalogassa.
- Aeril, te elég kicsi vagy. - nézett rá az egyik társa. - Megpróbálhatnád.
- Még mit nem! Ha nem muszáj, nem megyek fel azért a kis vakarékért! - jelentette ki a gyermek.
- Nincs is rá szükség, hogy kockáztasd az életed. - nyugtatta meg a nővére. - Várunk egy kicsit, hátha mégis lemászik.

Ez azonban haszontalannak bizonyult, Szméagol továbbra is az ágak között maradt, hangtalanul, csendesen. Fél óra elteltével azonban belátták, nem jutnak semmire, ám mikor már-már rászánták magukat, hogy a tettek mezejére lépjenek, egy nyíl fúródott a törzsbe, de nem akármilyen.
- Ork nyíl! - ismerte fel egy pillanat alatt Tauriel. - Mindenki fegyverbe!
Alighogy kimondta, az első orkok már elő is törtek, és hatalmas rohammal megindultak feléjük. A tündék sem tétováztak, kést vagy kardot húztak, és beszálltak a küzdelembe. Ellenségük egyetlen hatalmas, fekete óceánnak tűnt, ami hangos üvöltések közepette dübörög feléjük, hogy a vérüket ontsák. Be akarták keríteni őket, hogy aztán mindenkit lemészárolhassanak, ám Legolasék résen voltak, s ezt minden lehetséges módon próbálták megakadályozni. Mégis, hiába adták bele minden erejüket és tudásukat, azok egyre csak jöttek és jöttek, halált hozva magukkal, bár, mivel hegyi orkok voltak, az erdő új, ismeretlen hadszínteret jelentett számukra. S mikor a tündéknek úgy tűnt, sikerül megszilárdítaniuk helyzetüket, üvöltés hasított a levegőbe, azonban nem orktól, hanem tőlük származott. Az egyik újoncot gyomron szúrták, s pillanatokon belül holtan rogyott össze, s ennyi elég is volt, hogy társai elbizonytalanodjanak. Eltűnt a szokásos hevesség, de így még négy fiatalt veszítettek el, s Tauriel megrémült, mert nem tudta, Aeril is köztük van-e.
- Aeril! - kiáltotta, remélve, hogy meghallja.
- Jól vagyok! - hangzott a felelet, amitől a vörös hajú némileg megnyugodott, és tovább harcolt.
Az orkok fegyvereit azonban ő sem kerülhette el, s hiába voltak kivételes harci képességei, egy alkalommal mégis kibillentették az egyensúlyából, és a földre esett. Oldalra gördült az őt átszúrni akaró dárda elől, majd talpra kecmergett, ez azonban a felé tolongó orkok miatt cseppet sem volt egyszerű. Mikor mégis sikerült, a szeme sarkából Legolast vette észre, amint egyszerre öt fekete szörnyeteg támadja. Egy pillanatig sem tétovázott, odarohant mellé, és vállvetve harcoltak, ám percek múlva egy, a Sötét Nyelven elhangzott parancsszóra az orkok megindították utolsó, legkíméletlenebb rohamukat, melynek során a két barátot a fához szorították. Ők azonban nem adták fel, sőt, még elkeseredettebben küzdöttek, és valahogy sikerült kitörniük a halálos gyűrűből, s onnantól minden mozdulatoknál orkok rogytak össze, vagy végtagok hullottak a földre, annyira hevesen védekeztek. Meg is lett az eredménye, ellenségeik ugyanis visszavonulót fújtak, s percek múlva mind eltűntek a sötét fák között.

   A vörös hajú, még erősen zihált, s Legolasba kellett kapaszkodnia, hogy biztosan álljon a lábán. Mikor végre mindketten kifújták magukat, összenéztek.
- A katonák. - suttogta a tündelány, mire a társa is észbe kapott. Megfordultak, s mikor körülnéztek, elborzadva nézték a mészárlás nyomait. Hat test feküdt mozdulatlanul, kisebb-nagyobb vértócsában, látszólag élettelenül.
- Van itt ég bárki élő? - kiáltotta a herceg, mire pillanatokon belül két tünde megmoccant, és lassan talpra állt. Bár mindketten sebesültek voltak, a járás és a mozgás nem okozott nekik gondot. Négy társuk azonban halott volt.
- Mi történt a többiekkel? - kérdezte a fekete hajú, Cídor.
- Elhurcolták őket. - válaszolta Legolas. - Négy társunkat magukkal vitték, három újoncot, és.... És Aerilt.
- Utánuk megyünk, vagy itt maradunk, hogy megadjuk nekik a végtisztességet? - tudakolta a másikuk, Saeldir.
- Kiszabadítjuk őket. - vágta rá gondolkodás nélkül Tauriel. - Ha akárcsak egyiküket is élve hazahozzuk, már megérte.
Mivel a herceg beleegyezését adta a dologba, rendbe szedték magukat, majd elindultak az orkok után, társaik megmentésére.

   Soha ekkora téttel bíró küldetésbe nem fogtak még bele a király engedélye nélkül, s Legolas tudta, az apja igencsak dühös lesz rá, amiért ekkora kockázatot vállalt, és veszélybe sodorta az életét. Most mégsem ezzel törődött, a legfontosabb az volt, hogy megmentse elhurcolt barátait, főleg Aerilt, hiszen ha a kislány meghalna, azt Tauriel nem bírná elviselni. Így hát minden tudásukat latba vetve követték az orkok nyomait, mérföldeken keresztül a sötétben, átvizsgálva a talaj szinte minden négyzetcentijét, a fák és bokrok környékét, nyomok után kutatva. Szerencsére az orkok sokat hagytak, így nem is ez volt az aggasztó, inkább a horda iránya, ugyanis határozottan dél felé, a Sötét Úr birodalmának irányába meneteltek; az erdő azon részére, ami túlesett a határaikon. Ha már odaát vannak, semmit sem tehetnek barátaikért.
- Szét kell válnunk. - jelentette ki a herceg, mikor már legalább húsz mérföldet megtettek. - Egyenként nagyobb területet fésülhetünk át, ha pedig találunk valamit, füttyjelekkel jelezhetünk.
A harcosok bólintottak, s négyen négyfelé indultak tovább. Tauriel a legsötétebb ösvény mentén indult el, amit reményei szerint az ellenség is választott. Kocogásban haladt, késekkel a kezében, figyelve minden neszre, ami orkokat vagy segítséget kérő tündéket jelezhet. Nem számolta az időt, amennyit a vadászattal töltött, de talán még egy óra sem telt el, amikor üvöltést hallott. Egy tünde üvöltött, méghozzá egy kislány, ilyen hangos, vékony és kétségbeesett hangot ugyanis csak egy gyermek tud kiadni, aki halálos veszélybe került. Márpedig jelen esetben csak egy lányka lehetett ilyen helyzetben.
- Aeril! - kiáltotta, és teljes erőből futni kezdett a hang irányába. - Aeril, jövök!
Egy fákkal különösen sűrűn benőtt, gödrökkel tarkított területhez ért, ami kísértetiesen hasonlított egy pókfészekhez. Mint kiderült, az is volt.
A vörösesbarna hajú kislány teljesen belegabalyodott a hálóba, a fehér, ragacsos fonalaktól alig bírt mozogni, mert azok beborították a ruháját és a haját is, csak sírt, és segítségért kiáltozott. Az őrkapitány egy pillanatig sem habozott, odarohant hozzá, és a késekkel elvágta az őt fogva tartó fonalakat; olyan gyorsan, ahogy csak tudta, de vigyázott, hogy őt magát ne sértse meg. Amint kiszabadult, Aeril zokogva omlott nővére karjaiba, aki leült a földre, és magához húzta a reszkető testet. Sokáig nem tudott megszólalni, összeszorult a torka a minden ízében reszkető kislány látványára. Most látta csak, milyen törékeny és sebezhető, mint egy apró kis vadvirág, amit akár egyetlen mozdulattal is el lehet taposni. Arca vörös volt a sok sírástól, a könnyek vörös csíkokat hagytak rajta; szíve őrült tempóban vert a mellkasában, mint egy riadt kis madáré. Karjaival göcsösen kapaszkodott a nyakába, mintha soha többé nem akarná elengedni, mert fél, hogy örökre elveszne. Tauriel mégis megpróbált erősnek látszani.
- Csss, semmi baj, itt vagyok. - suttogta, de az ő arcán is könnyek peregtek. - Már nem bánthatnak. Rendben leszel.
- Tauriel... A többiek... Az orkok meg fogják őket... - sírta a gyermek, miközben szorosan hozzá bújt és átölelte.
- Nyugodj meg, kicsi lány. Most ne ezzel törődj. - Leadta a megbeszélt füttyjelet, s várta társai visszaérkezését, hogy végre elmehessenek erről a pokoli helyről.

   Órák múlva, Thranduil magán lakrészében részletesen elmesélte, mi történt velük a fogságba esésük után.
- Összekötözték a kezünket, és magukkal hurcoltak. Gyors tempóban haladtunk, szinte rohanvást, s párszor meg is botlottunk a göröngyös talajon. Gollamot is magukkal vitték, de úgy tűnt, ő önszántából ment velük, mert nem kötözték meg, hanem engedelmesen követte őket. Egyre csak haladtunk dél felé, a hegyek irányába, és pedig azon gondolkoztam, miként tudnék megszökni. Hirtelen a hátam mögött haladó férfi elesett, egy ork pedig le akart sújtani rá a kardjával, hogy megölje. Valahogyan elszabadultam, és a kard útjába ugrottam, így az elvágta a kezeimet fogva tartó köteleket, és menekülni kezdtem. Felmásztam a fákra, és úgy próbáltam minél messzebb kerülni tőlük. Mikor lemásztam a földre, belegabalyodtam egy óriáspók-hálóba, de Tauriel kis idő múlva megmentett.
- Mi volt az orkok célja veletek? - kérdezte az uralkodó.
- Nem értettem a nyelvüket, de annyit ki tudtam szűrni belőle, hogy Gollam, Dol Goldur, Mordor és Szauron. - felelte a gyermek.
- Hát persze; így már értem. Az orkok Gollamért jöttek a Sötét Úr parancsára, és Dol Goldurba vagy Mordorba viszik.
- Miatta volt ez az egész mészárlás? - vonta fel a szemöldökét Legolas.
- Miatta, és azért a tudásért, ami a birtokában van a drágasága gazdájáról. Kellett nekik ez a kis lény, s még egy mészárlást is készek voltak rendezni azért, hogy megszerezzék.
- Mit fognak tenni az elhurcolt katonákkal, uram? - tudakolta a kislány.
- Jobb esetben megölik őket. Ha pedig nincs szerencséjük, kínzásnak lesznek alávetve és rabság vár rájuk.
Aeril szemébe kiült a rettenet, a király pedig nem akarta több megrázkódtatásnak kitenni.
- Tauriel! - szólt az addig csendesen, lehajtott fejjel álló őrkapitányhoz. - Most menjetek.
A tündelány bólintott, majd karon fogta húgát, és visszatértek a szobájukba. Arca és tekintete komor maradt, mintha erősen töprengene valami fontos dolgon.
- Próbálj meg aludni. - kérte a gyermektől. - Rád fér a pihenés. Én addig teszek egy sétát.
Megvárta, amíg Aeril ágyba bújik, aztán adott neki egy jóéjt-puszit, majd kisétált a palotából, hogy a szabadban, friss levegőn gondolkozhasson a jövőről.

   Nem is tért vissza húgához még éjszaka sem, pedig a kislány képtelen volt elaludni nélküle, így néhány órával később kiosont az épületből, és nővére keresésére indult. Meg is találta, cseppet sem meglepő módon a folyóparton, a szikláknál, a kedvenc helyén. Háttal állt neki, tökéletesen mozdulatlanul, s bár nem látta az arckifejezését, sejtette, nem lehet túl vidám.
- Tauriel. - szólalt meg vékony hangon, és odalépett mellé. - Mi a baj?
Mivel nem válaszolt, közelebb húzódott hozzá, és átölelte, hogy érezze a teste melegét.
- Ne csináld ezt! - kérte nyöszörgésbe forduló hangon. - Megijesztesz.
A vörös hajú ekkor sóhajtott, és magához ölelte a kis testet, közben próbálta visszafojtani a könnyeit.
- El kell menned, Aeril. - suttogta. - El kell hajóznod Valinorba.
A kislánynak elakadt a lélegzete. Mozdulatlanná dermedt a döbbenettől, egyszerűen nem akarta megérteni ennek a három szónak az értelmét.
El kell menned.
- Miért mondod ezt?
A tündelány elhúzódott, és leült a sziklára, miután pedig megpaskolta maga mellett a helyet, a lányka is követte példáját.
- Érzem a levegőben, hogy valami megváltozott. - kezdett bele. - Az Öt Sereg Csatája óta nyugalom honolt az erdőben, de Gollam megérkezésével ismét felbolydult a rend. Az orkok és farkasok mozgolódnak, tervezik ellenünk a támadásokat, amik egyre kegyetlenebbé és erősebbé válnak. Egy sötét hatalom van ébredőben, és félek, ha az elszabadul, elpusztítja a még megmaradt jót is a világunkban. Gonosz dolgok fognak bekövetkezni, és nem akarom, hogy a részesükké vagy áldozatukká válj.
- Ezért akarod, hogy elmenjek? - pislogott Aeril. - Mert védeni akarsz?
- Igen. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami veszélynek tennélek ki, és bajod esne. Már így is túl sok mindenen mentél keresztül. Biztonságosabb rád nézve, ha elhajózol.
Húgára pillantott, tiltakozás vagy ellenkezés nyomait keresve, de csak egy könnyben úszó szempárt látott, annak mélyén pedig elfogadást és beletörődést. Bízik bennem, gondolta. Nem teljesen érti a szándékaimat, de tudja, hogy csak vigyázni akarok rá és óvni őt, ezért hisz nekem és elfogadja a döntésemet.
- Sajnálom, kicsi lány. - sírta el magát, és szorosan megölelte, könnyei az arcáról a vörösesbarna tincsekre hullottak. - Bocsáss meg nekem. A szívem azt súgja, itt kell, hogy maradj velem, az eszem viszont mást mond, azt, hogy jobb lesz neked, ha elküldelek.
- Nincs miért dühösnek lennem rád. - szipogta a gyermek. - Csak hálásnak. Mindenért. Új életem lett, miután a régi elpusztult; megtanítottál mindenre, amire szükségem volt; vigasztaltál, mellettem álltál, támogattál, de legfőképpen szerettél. El sem tudom, mondani, mennyire köszönök neked mindent, amit értem tettél.
A két testvér egymást vigasztalva töltötte az éjszakát az Erdei-folyó partja mentén.

   A következő napokban Tauriel mindent elrendezett. A király elé terjesztették Aeril kérelmét, ő pedig pár hold eltelte után beleegyezett a kislány Valinorba utazásába. Kitűzték a napot, és a társaságot aki elkíséri, így innentől kezdve csak a búcsúzás és az összepakolás maradt. Bejárták kedvenc, titkos helyeiket, a régi otthonát, lovagoltak és kirándultak, valahányszor lehetőségük nyílt rá. Végül azonban elérkezett az idő.
- A valák óvjanak, kicsi lány. - suttogta az őrkapitány, és megpuszilta a homlokát. - Ég veled. Sosem felejtelek el, és a szívemben örökké megmaradsz a kislánynak, akit az édestestvéremként szeretek.
- Viszlát, Tauriel. - A kislány szorosan megölelte nővérét. - Mesélek majd rólad anyáéknak. Egy napon még találkozunk.
És ott, akkor, napkeltekor Aeril elment, s vele Tauriel szívének egy darabkája is.
Újra.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: !!!!

(Viki, 2015.08.28 12:05)

Igen,de nem Keselyüstököt kell üldöznöm.És új rekord!Huhúúúúú!Szuperek voltatok srácok!Nélkületek ez nem ment volna!

Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: !!!!

(Fanni, 2015.08.29 00:32)

Ugyan mar..hol van itt Keselyustok? Kulonben is,ot csak Gandalf ulheti meg,Viki ne is almodjon:D Ugyhogy mindenkeppen megmenekulok elole huseges hatasommal:DD

Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: Re: !!!!

(Fanni, 2015.08.31 14:37)

En se:D

????

(Saci, 2015.08.27 18:31)

Szia Detti! Mikor lesz új fejezet?

Re: ????

( Detti, 2015.08.27 20:43)

Hello! Új rész meglehetősen későn jön, ugyanis visszaállunk a kéthetentei/tíznapi frissítéshez a suli miatt. A dátum szeptember 5.-e, szombat.

Re: Re: ????

(Viki, 2015.08.28 10:18)

Komoly?Pont a szülinapomkor rakod fel?Kell ennél szebb ajándék?

Re: Re: Re: ????

( Detti, 2015.08.28 11:33)

A lehető legjobb időzítés, nemdebár? :D

(Lúthien, 2015.08.27 21:02)

Hanyadik fejezet lesz az utolsó?

Re:

( Detti, 2015.08.27 23:26)

Ez bizony szigorúan titkos! Nem mondhatom meg előre, de ha elérünk hozzá, tudatni fogom, valamint ti is észreveszitek majd, ebben biztos vagyok :-).

WTH!?

(Trixi, 2015.08.26 22:13)

Detti! Mi lelt téged édes drága tündér bögyürüm!? Ez a rész olyan komor és szomorú, esküszöm az egész fejezetet komor, kifejezéstelen arccal olvastam végig. Nem arról van szó hogy rossz lett, vagy unalmas, egyszerűen olyan komor... Melegen ajánlom h a következő részben legyen VÉGRE valami "nagy durranás" vagy legalább valami kicsit boldogabb... Meg fogok komolyodni ha ez lesz a folyatásban is :/ apropó folytatás, mikorra várható a következő rész? :D

Re: WTH!?

( Detti, 2015.08.26 23:38)

Nagy durranás? Garantálni tudom, hogy a 29-es látványosabb lett, mint az augusztus 20-i pesti tűziiáték! Talán a legszínesebb lett mind közül :). S hogy mikor lesz olvasható? El kell, hogy szomorítsak mindenkit, ugyanis csak a suli első hetének szombatján lesz felrakva :D.

Re: Re: Nagyon tetszik!

(Gabi , 2015.08.24 20:25)

Imádom amiket írsz ez is nagyon tetszett és nagyon remélem, hogy az az említett maradék pár rész még nagyon sokat rejteget maga mögött esküszöm életem végéig olvasnám ezt a csodálatos történetet! :)

Re: Re: Re: Nagyon tetszik!

( Detti, 2015.08.24 23:02)

Hidd el nekem, rengeteg esemény lesz a maradék részben, sőt, lehet hogy kicsit soknal is fogjátok találni. De tartalmasra sikerültek, annyi biztos :D

Re: Re: Re: Re: Nagyon tetszik!

(Gabi, 2015.08.25 12:39)

De én nem fogom kibírni ha nem lesz több rész életemben nem olvastam el semmit de ez ez nagyon király mint már mondtam imádom és nem akarom hogy vége legyen ez volt eddig az egyetlen amit elolvastam mi lesz velem ha vége lesz????? :-)

Re: Re: Re: Re: Re: Nagyon tetszik!

( Detti, 2015.08.25 12:59)

Biztos vagyok benne, hogy találsz még olvasásra érdemes fanfiction-öket, amik kitöltik majd az Egy tündelány befejezte miatt keletkezett űrt. Nézegess a kedvenc linkek menüpont alatt, ott három lenyűgöző történetet is felsorakoztattam. :)

Szupiiii

(Firion, 2015.08.24 12:42)

Nagyon jó lett! :) Szegény Aragorn, előre sajnálom. :D Kb. hány rész múlva hívja össze Elrond a tanácsot???

Re: Szupiiii

( Detti, 2015.08.24 13:06)

Kiderült, hogy kedvenc kószánknak nincs félnivalója Vikitől :). A Tanács pedig egy rész múlva lesz olvasható.

Re: Re: Szupiiii

(Firion, 2015.08.25 07:52)

Szupi! :)

Imádom

(Kriszti, 2015.08.24 22:33)

Szia. Nagyon imádom.. mindig várom mikor lesz új rész... jó lenne ha soha nem érne véget a történet... Alig várom a következőt

Re: Imádom

( Detti, 2015.08.24 23:05)

Szervusz! Néha én is azt kívánom, bárcsak örökké írhatnám, de olyankor mindig eszembe jutnak a még megírásra váró fejezetek. A következő rész időpontja még bizonytalan, de szólok, ha tudok konkrétumot mondani :D