Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


29. fejezet

2015.09.05

   Még ugyanebben az esztendőben madárpostával üzenet érkezett Völgyzugolyból. Mivel egy hírnök sem vállalkozott rá, hogy a zord Köd-hegység után a dübörgő Andúinon is átkelve dacoljon Vadonföld ezernyi veszélyével, hogy aztán behatoljon a Bakacsinerdő sötét rengetegébe, egy seregély vitte el a levelet egyik úrtól a másikig. Elrond meghagyta neki, hogy siessen, ugyanis az ügy nem tűrt halasztást; valamint egyenesen a királynak adja oda, ha ugyanis illetéktelen kezekbe kerül, annak végzetes következményei lehetnek. Így hát kissé aggódva indította útnak Imladris egyik magasan fekvő erkélyéről, de a madárnak szerencsés lett az útja, biztonságban átjutott a változatos tájon, elkerülve minden veszélyt, így egy hét elteltével megérkezett a királyságba, s hamarosan rátalált magára Thranduilra is. Az uralkodó a szobájában, az ablaknál állt, élvezve a friss reggeli levegő reggeli illatát, kiegészülve a napsugarak lágy simogatásával az arcán. Percekig mozdulatlanul, lehunyt szemmel állt, élvezve az érzékeit kényeztető jelenségeket, melyek már hosszú ideje a reggeli rutinját képezték. Így gyűjtött erőt a következő nap végigcsinálásához, és magában hálát adott mindenért, amilye van. Köszönetet mondott a valáknak az országa biztonságáért és népe jólétéért, nomeg persze a fiáért, amiért van neki, és hogy végre rendeződött közöttük a helyzet. Köszönetet mondott, amiért felnevelhette, és hogy ilyen derék, bátor és hősies férfi lett belőle. Hosszasan tudta volna még sorolni az indokokat, miért ilyen büszke rá, ám gondolatait halk madárcsicsergés szakította félbe, s mikor kinyitotta a szemét, egy seregélyt látott a párkányon ülni, lábán egy gyűrűvel rögzített, összetekert pergamen.
- Mi szél hozott ide, kismadár? - kérdezte halkan, miközben leoldozta az üzenetet. Feltörte a pecsétet, és széthajtotta a papírt, s a jellegzetes kézírásról azonnal felismerte a sorok íróját. - Úgy látom, Elrond küldött. Köszönöm.
A seregély még csicsergett néhányat, majd felröppent a levegőbe, és eltűnt a király szeme elől. Thranduil ekkor megfordult és az ágyhoz sétált, s a puha matracon ülve olvasta el az üzenetet.

Drága barátom, Thranduil!

Remélem, épségben megérkezik hozzád e levél, és nem kerül idegen kezekbe. Olyan dolgok vannak itt leírva, melyeket csak a régi időkből származó tündék értenek, mint amilyen Te is vagy. Tudom, követező szavaimmal sötét árnyékot fogok feléleszteni szívedben, ami már a Másodkor óta ott telepszik, ám sehogy sem kerülhetem el, hogy kimondjam: az Egy ébredezik. Az utóbbi majd’ nyolcvan évben kalandos útja volt, először egy Zsákos Bilbó nevű hobbithoz került, aki sok esztendőn át őrizte, bár nem tudta, hogy az Egyet hordja magánál. Zsákos úr évekkel ezelőtt, a száztizenegyedik születésnapja után eljött hozzám, és azóta is itt él, a Gyűrűt viszont az unokaöccsének, Zsákos Frodónak adta. Az ifjú hobbit jelenleg nálam tartózkodik, mivel Glorfindel idehozta a Fekete Lovasok támadását követően. Igen, a nazgûlok visszatértek, és ez is sürgeti azt, amit tenni szándékozok, egy tanács összehívását. Középfölde szabad népeit hívom össze, így az erdőtündék népét is szólítom. Arra kérlek, küldj tündéket a bölcsek közül, hogy képviseljék országodat a tanácson. Középfölde jövőjének sorsa nem tűr halasztást, így kérlek, minél hamarabb indítsd útra tieidet. Sok fontos dolog fog elhangzani, melyeket így, levélben nem szeretnék közölni, de a Gyűrű sorsa lesz az első és legfontosabb, s ezt kérlek, tudasd az indulókkal is, hogy tudják, mire számítsanak.
Most búcsúzom, barátom. A valák óvjanak téged, népedet és országodat egyaránt!

Üdvözlettel: Elrond

   A király először csak dermedten, mozdulatlanul ült, nem tudta, hogyan is reagáljon, túl sok érzelem dúlt most a lelkében. Az Egy ébredezik, a nazgûlok mozgolódnak, s ez csak egyet jelentett. Szauron visszatért. Aki elvette tőle az apját és a feleségét, most újra itt van, hogy egész Középföldét a rabszolgájává tegye. Pillanatnyi ideig mintha félelem cikázott volna át rajta, ám ez gyorsan átadta helyét a határozottságnak és a dacnak. Ha a Sötét Úr totális háborút akar, ő kész elfogadni a hadüzenetet, és bármire, hogy legyőzze. Tündéket kell küldenie a tanácsra? Megteszi, sőt, még tudja is, kit küld, ismert ugyanis valakit, aki már régóta el szeretett volna látogatni Imladrisba, és ez a személy pont most kopogtatott az ajtón.
- Ada, bemehetek? - hallatszott Legolas hangja.
- Gyere csak, ion-nín. - adta meg az engedélyt az uralkodó, fia pedig belépett a szobába. - Mi történt?
- Az egyik újoncnak megsérült a bokája, és pár napig nem tud csatlakozni az edzésekhez. - hangzott a jelentés. - Hogy senki ne maradjon pár nélkül, beraktam a helyére egy fiatalabb fiút.
- Helyesen tetted. - nyugtázta a király. - És Legolas! Még mindig el szeretnél jutni Völgyzugolyba?
- Természetesen! De miért kérded?
- Elrond úr ma küldött levelet, hogy egy hatalmas jelentőséggel bíró tanácsra nekünk is kell tündéket útnak indítani, akik képviselhetnek minket a többi szabad nép előtt.
- Mi célból hívják össze a tanácsot?
- A Sötét Nagyúr visszatéréséről és Középfölde jövőjéről fog szólni, illetve olyan dolgokról, amiket levélben nem biztonságos közölni. Mindenesetre katonailag és politikailag az utóbbi évszázadok legfontosabb összejövetelének ígérkezik.
- És... És te engem küldesz rá?
- Mivel jómagamat a birodalom ügyei foglalnak le, igen, te vagy a legalkalmasabb rá, hogy képviseld a népünket. Természetesen nem egyedül mész, adok melléd öt kísérőt is.
- Kik lesznek ők? - kapott a szón a herceg.
- Hirannor, Calithil, Baldor, Saeldir és még valaki. - hangzott a válasz.
- Azt szeretném, hogy Tauriel legyen az ötödik. - jelentette ki a fiú. - Meg akarom neki mutatni a kinti világot.
A király pár másodpercnyi hezitálás után áldását adta az ötletre, de azért hozzátette:
- Ne feledd, országok és népek sorsa fog ott és akkor eldőlni, ami érett hozzáállást követel a dolgokhoz. Bízom benned, hogy nem hozol rám szégyent.
- Sosem tennék ilyet, apa. Meglásd, mikor majd hazatérek, büszke leszel rám.
Aprót biccentett, majd a szobát elhagyva elindult, hogy közölje a hírt az őrkapitánnyal.

   Tauriel szó szerint el volt ragadtatva.
- Valóban elmehetek veled Imladrisba? - Arcán hitetlenkedés tükröződött. - Legolas, ha ez csak egy ízetlen tréfa, akkor én...
- Esküszöm, hogy nem viccelek! Valóban te vagy az ötödik útitársam. - mosolygott rá.
- Te jó ég... Annyira köszönöm, mellon! - Ajkára minden eddiginél szélesebb vigyor ült ki, a következő pillanatban pedig szorosan megölelte, arcát a mellkasához szorítva, karjait pedig összekulcsolta a háta mögött. - Köszönöm.
A fiú azonnal viszonozta az ölelést, keze a vörös tincseket simogatta, és boldog volt, mert örömet okozott neki. Tauriel néhány másodperccel később elhúzódott, arcán ekkor némi aggodalom tükröződött.
- Mi lesz addig a gárdával? - kérdezte. - És az őrkapitányi feladataimmal?
- Ezek miatt ne aggódj, vannak még katonák, akik egy ideig át tudják venni a feladataid. - nyugtatgatta. - Megoldjuk.
A lány bólintott.
- Megyek, és összecsomagolok, döntötte el, majd megfordult, és a szobája fel é indult, ám Legolas követte.
- Segítek. - mondta.
- Felnőtt tünde vagyok, mellon. Kedves tőled, de nincs szükségem segítségre. Számtalanszor csomagoltam már össze, ha útnak indultam.
- Ez azonban más felszerelést kíván, elvégre nem a biztonságos fák között haladunk, hanem síkságokon, folyókon és hegységeken kelünk át; s a világért sem akarom, hogy bármiféle baj legyen veled az út során a hiányos felszerelés miatt.
Egy halk sóhaj hagyta el Tauriel ajkát, de végül beleegyezett. Mikor a szobájában voltak, felé fordult.
- Mit mond a szakértő, hogy s miként kellene becsomagolnom?
- Lóháton haladunk majd, és ezt észben tartva kell készülődni. - kezdett bele a herceg. - Szükség van egy nagyméretű pokrócra, ami egyrészt takaróként szolgál, másrészt belecsavarhatjuk a többi holmit. Több váltás ruha, útiköpeny, fegyverek, a sebek ellátásához szükséges eszközök, kovakő, kötél, lóápoló szerszámok, ezek mind a legfontosabbak közé tartoznak. Remélem, neked mindegyikből van legalább egy.
- Hálás lennék, ha nem egy tapasztalatlan újoncként, hanem a gárda kapitányaként tekintenél rám. - mormolta a vörös hajú, de azért előkészítette, amiket kért, és gondosan elrendezte a pokrócon, majd felcsavarta, és egy zsineggel egybekötött, hogy biztosan egyben maradjon.
Miután végzett, kissé felháborodva konstatálta, hogy időközben Legolas leült az ágy lábához, és most felhúzott térdekkel, csukott szemmel ült a fekvőalkalmatosság oldalának dőlve. A tündelány igazságtalannak érezte, hogy miután csak parancsolgatott, lustálkodni kezdett a szobájában. Bosszút úgy állt, hogy egy rá jellemzően hangtalan lépéssel mellette termett, lehajolt, és megfricskázta az orrát. A herceg teste megrázkódott, szeme felpattant, és meglepetten nézett kajánul vigyorgó társnőjére.
- Ébresztő, hercegecske. - mondta, majd mellé heveredett, hasonló pozícióban. Hosszú, vörös tincsei a padlót söpörték, ami felettébb idegesítette. - Néha azt tervezem, hogy vágok le belőlük.
- Eszedbe ne jusson! - hördült fel Legolas. - Gyönyörűek. Senki másnak nincsenek ilyen csodaszép, vörös tincsei, ez különböztet meg téged az átlagostól. Varázslatos.
Miközben beszélt, ujjai közé tekerte a leghosszabb tincs végét, élvezve annak puhaságát.
- Olyan, mint a selyem, lágy és fényes. - suttogta inkább csak magának, majd elengedte a szálakat, és a lány arcába hulló loknikra irányította a figyelmét. A füle mögé tűrte őket, s ujjbegyeivel a bőrét is megérintette. - Egészen lenyűgöző.
Tauriel határait ekkor lépte túl.
- Legolas, daro (állj)! - szólt rá. - Kérlek.
A fiú azonnal visszahúzta a kezét, szemét pedig lesütötte a szégyentől.
- Goheno nin. (Bocsáss meg.) - motyogta. - Próbálom visszafogni magam, de olyan nehéz...
- Hagyd csak. Szerintem pakold össze te is a holmidat, amíg még van idő.
- Rendben, ahogy akarod. - A szőke felállt, és egy biccentés után elhagyta a helyiséget.
A két barát tudta, érdekes útnak néznem elébe.

   Másnap Tauriel már kora hajnalban ébren volt, s miután felöltözött és befonta a haját, megfogta a cókmókját, és a palotából kiosonva a karámokhoz, pontosabban Reviához sétált, hogy felkészítse lovát az előttük álló sok száz mérföldre. Szokása szerint átmászott a léceken, és puhán földet ért, a vörös-sárga kanca azonban még erre is felfigyelt, s amint ráismert gazdájára, aprókat nyihogva odaügetett hozzá, és orrával megbökdöste a karját, hátha tartogat számára valami nassolnivalót.
- Úgy tűnik, megszoktad, hogy jól tartalak. - nevetett halkan a tündelány, és zsebéből előhúzott egy gerezd almát, amit neki adott, a ló pedig pillanatokon belül elrágcsálta. - De most el kell kezdenünk készülődni.
Így is tettek, a lány felszerszámozta hátasát, és rögzítette a csomagot is, majd, hogy szokja a súlyát, köröket rótt vele a karámokat határoló lécek mellett. Csupán a hangjával és a kézmozdulataival irányította, miközben ő középen állt, és örömmel konstatálta, hogy minden parancsának engedelmeskedik.
- Jó kislány. - dicsérte meg. - Elég lesz, gyere ide.
A kanca odabattyogott hozzá, és megszerezte a második gerezd almáját. Gazdája még megvakargatta a marját és a nyakát, ám hirtelen patakoppanásokat hallott, mire megfordult, és Legolast látta Aramo hátán ülni.
- Korán keltél, mellon. - jegyezte meg.
- Fel akartam készíteni Reviát az útra. De, ahogy látom, te sem aludtál el.
- Egy ekkora út előtt ez lehetetlen. Mondd, te nem félsz?
- Sosem indultam még ilyen hosszú útra, főleg ilyen messze az otthonomtól. Nem tudom, mire számítsak, de kíváncsi vagyok, mi van a nyugati földeken. Örömmel indulok el. - mondta ki végül a teljes igazságot.
- Hidd el, élvezni fogod. - mosolyodott el a herceg. - Amíg van fegyvered, egy jó lovad és néhány útitársad, nincs mitől tartanod. Nézd, jönnek a többiek is! Hamarosan indulunk.
A „hamarosan” végül fél órát jelentett, ennyi idő alatt szerszámozták fel és járatták meg a lovaikat, akiket aztán száron vezettek a főkapu elé, ahol a király már várta őket.
- Ti, akik a Bakacsinerdő népét képviselitek Elrond úr tanácsán! - szólt hozzájuk. - Egy pillanatig se feledjétek, az ott elhangzó szavakon és tetteken múlhat a szabad népek sorsa, és hogy régi ellenségünk tovább fertőzi-e Középföldét, vagy végleg elbukik. Hatalmas a tét, akárcsak a feladat, de ne legyen félelem a szívetekben. Hiszem, hogy helytálltok majd a tanácson. Ég veletek.
Az öt katona fejet hajtott, és egy búcsúzó gesztus után lóra szálltak, a tündeherceg azonban közelebb lépett apjához. Kissé félve és zavartan pillantott rá, ám a következő másodpercben Thranduil magához ölelte, mint egy gyermeket.
- Vigyázz magadra, fiam. - kérte halkan. - Térj majd vissza hozzám.
- Ne félj, ada. - Legolas viszonozta az ölelést, fejét az erős vállnak döntötte. - Haza fogok jönni.
Ahogy gyermeke felült a lovára, s társai élén átügetett a hídon, a király valamiért úgy érezte, ezt az ígéretet nem fogja betartani.

   A hat tünde útja meglehetősen kalandosnak bizonyult, miután elhagyták az erdőt. Vadonföld síkjain még zökkenőmentesen átlovagoltak, igaz, a portyázó orkok jelentette veszély, folyton-folyvást ott lebegett a fejük felett, de ehhez már a Bakacsinban is hozzászoktak. Amikor azonban az Anduin folyamához értek, még ők, a sokat látott harcosok is elámultak a dübörgő víztömeg látványán. Szélessége és mélysége oly hatalmas, sodrása pedig olyan erős volt, hogy a csapatnak északnak kellett fordulnia, hogy a forrásához közelebb találjanak egy gázlót, amin az életük kockáztatása nélkül átkelhetnek. Majdnem egy napi járóföldre találtak egyet, s azon keresztülúszva végre átjutottak Vadonföld Nagy Folyóján. Ezt követően egy új, az előbbinél kétszer nagyobb kiterjedésű síkság következett, amin csak úgy hemzsegtek a hegységről leözönlő orkok, így a nap minden órájában éberen kellett őrködniük, mert az ellenség nyilai bárhonnan rájuk lőhettek. Két napjukba telt átkelni a síkságon, ám akkor egy minden eddiginél hatalmasabb akadállyal találták szembe magukat: a Köd-hegységgel. Csúcsai tetejét néha nem is lehetett látni az azt megülő felhők miatt, s a Bakacsinerdő hegyei apró, szelíd domboknak tűntek mellettük, és így sokkal nehezebb volt a rajtuk való átkelés. Három, veszélyes, megpróbáltatásokkal teli, keserves napba telt, mire átkeltek a Vörösfoki-hágón, s még így sem úszták meg sérülések nélkül. Szereztek kisebb zúzódásokat a karukon és a lábukon egy sziklaomlás alkalmával, Tauriel pedig még ennek tetejében meghúzta a csuklóját, amikor visszafogta az ágaskodó Reviát. De végül, a hegység másik oldalán leereszkedve végre Eriador földjét tapodta a lábuk. Innentől délnek fordultak, hogy a hegyek nyugati oldalán haladva, a második nap estéjén megérkezzenek Völgyzugolyba.

   Az Utolsó Meghitt Otthon nem hazudtolta meg a nevét, már akkor érezték a belőle áradó varázslatos nyugalmat, amikor a Gázlón keltek át, a hatalmas épületeket megpillantva pedig szinte megcsapta őket a béke melengető érzése. Mégis, valami sötét mágiát is érzékeltek, ám egy idő után már nem törődtek vele, főleg, mivel egy imladrisi tünde sietett eléjük. A lovasok leszálltak.
- Mae govannen! - üdvözölte őket tiszteletteljesen. - Lindír vagyok, Elrond házának lakója. Szívem örvend, hogy megérkeztetek, uram már várt benneteket. Jertek velem.
- Köszönjük, Lindír. - bólintott Legolas, majd száron vezetve lovaikat elindultak sötét hajú társuk után. Kisvártatva néhány lovászfiú bevezette a lovakat az istállóba, ők maguk pedig tovább mentek, egyenesen Elrond úr elé. A tündeférfi termete egy ereje teljében lévő harcosé, magas és izmos; arca azonban az évezredek nyomasztó gondjai miatt aggodalomtól szabdalt; mégis, szeme csillogó, mint a bölcsesség kútja. Amint meglátta az érkezőket, szája mosolyra húzódott, és hozzájuk sétált.
- Zöldlomb Legolas, Thranduil király fia, üdvözlet! - szólt gyönyörű, zengő hangon, majd a herceg kíséretéhez fordult. - Örömmel látom, hogy megérkeztetek, és mind épségben vagytok.
- Hálásak vagyunk e meleg szavakért, Elrond uram. - hajtotta meg magát a fiú. - Erővel tölti meg szívünket e veszedelmes utat követően.
- Biztosra veszem, halálosan elfáradtatok a több száz, kihívásokkal teli mérföld megtételében. Pihenjetek, házam igyekszik feledtetni veletek fáradalmaitokat. Holnap reggel majd mindent elmondok ideérkezésetek okáról.
A két tünde-úr biccentett, majd engedték, hogy Lindír elvezesse őket a szállásaikra. Egyenként foglalták el az egymás mellett lévő szobákat, végül csak Tauriel és Legolas sétált az imladrisi után, aki végül kinyitotta az utolsó ajtót.
- Íme, a szálásotok. - invitálta be őket a helyiségbe. - Remélem, otthonosnak fogjátok találni.
- Valóban csodaszép ez a lakrész. - ismerte el Tauriel. - De mondd, miért beszélsz többes számban?
- Ezt a szobát ketten osztjátok meg, hölgyem. - válaszolta Lindír, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Tán valami gond van ezzel? Legolas herceg asszonyaként biztosra vettük, hogy pároddal szeretnéd megosztani hálóhelyedet.
Hogy mi a csuda van? A tündelány száját kis híján elhagyták ezek a szavak, erősen fékeznie kellett a nyelvét, hogy ne ejtse ki őket. Végül erőt vett magán annyira, hogy tisztán gondolkodjon. Egy szobába helyezték a herceggel, mert úgy hitték, egy párt alkotnak. Márpedig ez nincs így, és ha mégis együtt, egy ágyban kell aludniuk... Bele sem mert gondolni a lehetséges eseményekbe. Most azonnal tisztáznia kellett a helyzetet, azonban Legolas megelőzte.
- Sajnálom, de valami tévedés történt. - mondta. - Tauriel és én nem alkotunk egy párt. Csupán barátok vagyunk.
A fekete hajú tünde arcára kiült a döbbenet, pillanatok kellettek ahhoz, hogy rendezze vonásait.
- Nos... - köszörülte meg a torkát. - Ez esetben talán megoldható, hogy saját szobát biztosítsunk mindkettőtöknek, bár, akkor talán az egész elszállásolási rendszert újra kellene szervezni...
Az őrkapitány megsajnálta a zavartan hebegő férfit, elvégre önhibáján kívül jött létre ez a kínos helyzet. Gyorsan közbeszólt hát hogy mentse a menthetőt.
- Nem kell vele fáradnod. - szólalt meg. - Jó lesz így, illetve megoldjuk. Persze, csak ha Legolas uramnak is megfelel.
- Tökéletes megoldás. - vágta rá kissé talán túl gyorsan a tündeherceg, ám ennyi elég is volt ahhoz, hogy Lindírt meggyőzze. A férfi hamarosan magukra hagyta őket, a két bakacsinerdei pedig betette maguk mögött az ajtót.

   Ketten maradtak a szobában, s most ott álltak, egymással szemben. Végül a fiú törte meg a csendet.
- Biztosan nem okoz ez neked kényelmetlenséget? - kérdezte, és féloldalasan rápillantott.
- Én teljes mértékben bízok benned, Legolas. - jelentette ki. - Tudom, hogy semmi olyat nem fogsz tenni, amit én nem akarok. Az ágy melyik oldalán szeretnél aludni?
- Tessék? - Barátját nem kicsit lepte meg ez a fesztelen hozzáállás, de alkalmazkodott hozzá. - A bal oldalt választom.
A vörös hajú bólintott, majd egy néma egyezséget kötve elfordultak, és nekiálltak levetkőzni. Bár Tauriel szeretett egy trikóban aludni, most mégis csak a csizmájától, a mellényétől és az útiköpenyétől vált meg. Az ingjénél vacillált egy keveset, de végül magán hagyta. A ruhasuhogások megszűnéséből arra következtetett, hogy a herceg is elkészült, s mikor ránézett, látta, hogy a nadrágját ő sem vette le, felsőtestét viszont csak egy vékony gyolcs-ing fedte, ami alatt halványan kirajzolódtak tökéletes izmai. Haját - akárcsak ő - kiengedte, így a szőke tincsek rakoncátlanul keretezték az arcát. A lány lélegzete egy pillanatra elakadt, de aztán visszanyerte önuralmát.
- Térjünk hát nyugovóra. - mondta, és így is tettek.
Elfoglalták a kiválasztott helyüket az ágyban, betakaróztak, és a lehető legkényelmesebb pozícióba helyezkedtek.
- Jóéjszakát, Tauriel. - mormolta a tündeherceg.
- Neked is, mellon. - suttogta a társnője. - Szép álmokat.
Kisvártatva már mind a ketten édesdeden szundikáltak.

   A reggelt, s ezzel együtt az ébredést - legalábbis Legolas számára - egy, az ablakon beszűrődő kis napsugár hozta meg, ami rásütött az arcára. Izmai egy pillanatra megfeszültek az ismeretlen hely miatt, de egy másodperccel később eszébe jutott, hogy Völgyzugoly biztonságát élvezi, így megnyugodott. A hátán feküdt, így oldalra gördült, s ekkor végre megpillanthatta szerelmét. Tauriel az oldalán feküdt, fejét a felkarján pihentette, csukott szemmel, teljesen mozdulatlanul, csendesen, csupán a szuszogásai hallatszottak. Bár számtalanszor látta már őt aludni, mégis minden alkalommal elcsodálkozott, milyen nyugodttá és ártatlanná válik ilyenkor az arca, mintha nem egy halálos képességekkel bíró katona lenne, hanem egy gyönyörű, szelíd tündelány.
- Pihenj, melleth-nín. - mondta halkan, ő maga pedig kiszállt az ágyból, és átöltözött egy másik váltás ruhába, majd a szobához tartozó erkélyre sétált, hogy a magasból is megcsodálhassa Imladris szépségét. Az épületek mind a környező hegek oldalába épültek, alattuk a Bruinen folydogált, melynek vízesése sok tíz méterről tört utat magának a kemény sziklák között. Az épületeket pedig gyönyörű, díszesen faragott kőhidak kötötték össze, több szinten is. A fiú arra gondolt, mennyire tetszene ez a látvány az őrkapitánynak, ám ő még aludt; legalábbis úgy hitte.
- Jó reggelt! - köszöntötte a vörös hajú, és mellé lépett. - Csodaszép a kilátás, nemde?
- Valóban. - helyeselt a barátja. - Reggel még szebb, mint az esti órákban.
Oldalt pillantva látta, a tündelány már felöltözött, és a haját is befonta, így készen állt a napra. Percekig álltak ott egymás mellett, és a tájat figyelték, észre sem véve, hogy a korláton nyugvó kezük milyen közel van egymáshoz. Mégis, a szőkében felötlött, hogy esetleg közeledhetne hozzá, de mégsem tette, ugyanis kopogás hallatszott, és ő ment ajtót nyitni.
- Áldott reggelt, Legolas herceg! - üdvözölte Lindír. - Remélem, nyugodt álmod volt.
- Völgyzugolyban minden éjszaka gyógyító. - mondta a fiú.
- Elrond úr vár téged reggelizni. - tért a lényegre az imladrisi. - Közölni kíván veled bizonyos dolgokat a Tanács összehívásának okával kapcsolatban. Útitársaidat pedig az étkezőben várja egy kiadós falatozás.
A herceg bólintott, majd elköszönt társnőjétől, és Lindírrel tartott.

   Arról, hogy mi hangzott el az Elrond úrral elköltött reggeli közben, nem szólt egy szót sem, de Tauriel nem is kérdezősködött, sokkal inkább lekötötte az, hogy bejárja Völgyzugoly minden szegletét, és megismerje lakóit. Különös módon az utóbbiban lelt nagyobb élvezetet, az itteni tündék ugyanis teljesen mások voltak, mint a bakacsinerdeiek. Hajuk szinte kivétel nélkül fekete vagy sötétbarna volt, szemük szürke vagy kék, termetük kecses és légies. Jellemük inkább csendes volt és békeszerető, soha egy hangos szót nem lehetett tőlük hallani, ám kedélyük víg volt, s nem vetették meg a szórakozást. Tréfacsinálásban kiemelkedtek az aprónépek, ugyanis a hobbitok közül kettő, Tuk Peregrin és Borbak Trufiádok. A lány hamar kiszúrta őket, s nem sokkal később megállapította, hogy ahol ők megjelennek, szinte mindig kialakul kisebb-nagyobb galiba, sőt! Jól szórakozott, valahányszor nézte őket, ám ott volt még két társuk, a kissé kövérkés Kertész Samu, és az elképesztően kék szemű, fekete göndör hajú Zsákos Frodó, aki épp egy sérülésből lábadozott. Őket mind meghívták a Tanácsra, akárcsak fél tucat erebori törpöt; Gandalfot, a Szürke Mágust; valamint régi ismerősüket, Aragornt, aki a hobbitokkal együtt érkezett. S hogy mindezt honnan tudta? Elrond úr fiai, Elladan és Elrohir mondta el neki, és Glorfindel, a Balroggyilkos tündeúr, egy kora esti beszélgetés alkalmával. Szokás szerint hamar megkedveltette magát a férfiakkal, amit Legolas igencsak rossz szemmel nézett, pedig féltékenykedésre csak akkor lett igazán oka, amikor kiderült, Elrond úr ünnepélyt rendez.

   Minden meghívottat lázba hozott a hír, hiába volt többségük nemes úr, vagy úrhölgy, aki már számtalan ilyenen vett részt. A kisebb hányad viszont teljesen izgatottá vált, és csak erről beszéltek, egy időre még a Tanácsról is megfeledkezve. Közéjük tartozott a hobbitok négyese, a törpök, és bármilyen meglepő, Tauriel is.
- Olyan vagy, mint egy bakfis, aki élete első ünnepélyén fog részt venni. - jegyezte meg a szobájukban Legolas, pár órával az esemény kezdete előtt, amikor az izgatottság a tetőfokára hágott. Társnőjével együtt a ruhájukat készítették elő. - Hé, az micsoda?
Arra az ingre mutatott, amit legutóbb húzott elő. Első pillantásra átlagosnak tűnt, valami különleges azonban mégis volt rajta.
- Majd meglátod, ha felvettem. - mondta titokzatosan a vörös hajú. - Most fordulj el.
- Jómagam is átöltözök. - hívta fel rá a figyelmét a barátja, majd a két tünde hátat fordított egymásnak, hogy felöltözzenek. Ruhák suhogtak, bőr érintkezett az anyaggal, mígnem mindketten végeztek, és egyszerre megfordultak.
A tündehercegnek elakadt a lélegzete. Bár már hétszáz éve ismerte őt, még sosem látta ennyire... Ennyire elegánsnak. Az ing, amit viselt, egyszerű falevélzöld színű volt, azonban a csukló, nyak és derékrésznél bronzszínű fonalakkal gazdagon díszített, leveleket, fákat és más növényeket, valamint csillagokat ábrázoló minták rajzolódtak ki. A dekoltázs mélyebb volt a szokásosnál, nem éppen egy harcoshoz illő, mégis az illendőség határain belül maradt. Nadrágja egységes, barna színű volt, ám szorosan a lábára simult, kiemelve annak formáját. Csizmája a bokája felett egyhüvelyknyire végződött. Derekát egy bronzszínű övvel hangsúlyozta ki, melynek színe az ingjén lévő mintázatokkal egyezett. Legolas akaratlanul is, de megnyalta kiszáradt ajkát.
- Úgy hiszem, ma este sok férfit fogsz kísértésbe vinni. - mondta végül.
- Inkább bele sem gondolok, hány hölgy esik majd áldozatul a csábításodnak. - vágott vissza, ám pár pillanat alatt megállapította, hogy bárki boldogan odaadná magát a hercegnek.
Az ezüstszínű, hófehér szálakkal díszített, csuklónál kissé bővülő tunika elfedte ugyan a felsőtestét, ám izmai játékát még így is követni lehetett, valahányszor megmozdult. Nadrágja, ami szürkésfekete volt, a testéhez simult, csizmáján látszott, hogy új. Öltözéke hasonlított arra, amit az avatása napján viselt, de ugyanolyan gyönyörű volt akkor is és most is. Szőke tincsei rakoncátlanul hullottak az arcába, s ettől és a kaján vigyortól szinte újra gyermekiek és lágyak lettek a vonásai, mint amikor először találkoztak; következő szavai azonban gyorsan lerombolták az illúziót.
- Kezdjük hát veled. - lépett hozzá közelebb. - Befonom a hajadat, mert így az első tánc után egy nagy vörös gubanc lesz belőle.
- Az itteni zene jellemzőit ismerve aligha. - mormolta a lány, majd leült az ágyra, és engedte, hogy társa nagy műgonddal megzabolázza tincseit, belefonva a rubintokkal díszített aranyláncot. Szerette érezni az érintését a haján, a puha kezek óvatosan, de kellő határozottsággal dolgoztak, hozzáértésüknek hála pedig tíz perc alatt elkészültek.
- Köszönöm, mellon, de még egy utolsó dolgot megtennél? - Mivel a fiú bólintott, elővett egy kis szütyőt, amiből egy ezüstláncon nyugvó, köröm méretű smaragddal díszítet nyakláncot húzott elő. - Ezt felcsatolnád?
- Ezer örömmel. - vágta rá a barátja, majd immár állva mögé lépett, és pár apró mozdulattal rögzítette a láncot. Pillanatok alatt végzett, de nem húzta el a kezét, hanem ott pihentette a vállán, Tauriel pedig nem tiltakozott, inkább lehunyta a szemét, élvezve a békés pillanatokat. Annyira szerette, amikor Legolas ily módon elbódította érzékeit, míg végül nem létezett más, csak ők ketten...
- Rendben, most helyet cserélünk. - tört ki a csábítás bűvköréből. - Én fonom a hajadat.
A szőke bólintott, és előrelépett, hogy társnője rutinos mozdulatokkal újrafonja tincseit, tökéletesen szabályos rendbe, mégis fiatalosan.
- Elkészültünk. - jelentette ki végül, és abbahagyta a fonást. - Szükséged van még valamire?
- Ami azt illeti... - felpattant, és csomagjából előhúzott egy henger alakú tárgyat.
- A hercegi korona! - A tündelány szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Azt akarod, hogy...?
- Igen. - bólintott a fiú. - Tedd meg, kérlek.
Bár súlya csekély volt, a vörös hajú kissé remegő kézzel fogta meg a koronát, majd közelebb lépett társához, és a fejére helyezte az ékszert. Legolas szeme egy pillanatra lecsukódott, ám mikor ismét kinyílt, tekintete szinte átszúrta az őrkapitányt, aki nem látott mást, csak két nagy, észvesztően kék tavat, a szemeit. Hátralépett, mert attól félt, ilyen közel hozzá elveszíti az önuralmát, akkor pedig... Bele sem kert gondolni, inkább oldani próbálta a kényes helyzetet.
- Nos, most, hogy elkészültünk, indulhatunk az ünnepélyre, Legolas herceg? - Meghajtotta magát, amikor a rangot említette.
- Meglepő, mily kifinomult modorra tettél szert itt tartózkodásod ideje alatt, hölgyem. - A fiú a kezét nyújtotta, társnője pedig belé karolt, és elindultak a Nagyterem felé.

   A hatalmas terem szintén óriási ajtaja nyitva állt az érkezők előtt, így ők ketten is beléptek. Miközben sétáltak, tekintetük körbejárt a csarnokon, megjegyezve minden részletet, amit később elmesélhetnek majd az otthoniaknak. Díszes volt, de nem kirívó, elegáns, de nem túlcicomázott; látszott rajta, hogy tünde-urak használják. Minden tekintetben lenyűgöző hatást keltett.
- Nézd csak, ott vannak a többiek. - bökött a fejével az asztal közepe felé a fiú, ahol négy, zöldbarnába öltözött tünde ült, az útitársaik. Feléjük vették hát az irányt, s mivel számukra fenntartottak két széket, helyet foglaltak. Legolas balján Hirannor ült, a jobbján pedig Tauriel, aki enyhe kiöltözöttségével bizony magára vonta társai figyelmét.
- Sosem láttalak még ilyen... Nőiesen öltözködni. - jegyezte meg vigyorogva Saeldir, aki gárdistaként eddig tényleg csak harci öltözetben láthatta őt.
- Ugyan már, hiszen ez csak egy egyszerű ing. - legyintett tréfálkozva a vörös hajú. - Semmi különleges nincs benne.
- Azért ez nem olyan biztos. - döntötte oldalra a fejét a határőrző Calithil, és sokat mondó pillantást vetett a nyak alatti fedetlen részre.
Ezt persze rögtön kiszúrta Legolas, aki figyelmeztetően, és kissé fenyegetően nézett rá. Hagyd őt békén, üzente a tekintetével. Szóbeli figyelmeztetés azonban nem hangzott el, ugyanis elkezdték felszolgálni az étkeket, és mindenkit az evés kötött le. Az erdőtündék alig győzték végigkóstolni az összes fogást, ugyanis jóval szegényebb koszthoz voltak szokva, de mivel mindenből csak egy pár falatot ettek, sikerült nekik. Borválasztásnál Legolas szava volt a döntő, társainak a legfinomabb, legjobb évjáratú dorwinioni bort kérte, pedig az a királyok itókája volt.
- Apád most biztosan nem lenne büszke rád, ha tudná, a kedvenc borfajtáját ránk pazarolod. - jegyezte meg az őrkapitány, mielőtt megkóstolta volna az italt.
- Amiről nem tud, az nem fáj neki. - vont vállat hanyagul a herceg, majd köszöntőt mondott. - Völyzugolyra!
- Völgyzugolyra! - A bakacsinerdeiek felhajtották a poharuk tartalmát, majd innentől a beszélgetésen volt a hangsúly.
Ki-ki a szomszédjával társalgott, közben kortyolgattak a jobbnál jobb borokból, és süteményeket eszegettek, mígnem nagy sokára éget ért a lakoma. Ekkor Elrond úr és lánya, Arwen Undómiel úrnő felálltak, és végigmentek a termen, a társaság pedig illő módon utánuk. A kitárt ajtókon a széles folyosókon át egy másik terembe mentek, ahol nem álltak asztalok, de két hatalmas kandallóban lángolt a tűz, két faragott kőpillér között. Aki még nem tudta, az a többiek elcsípett szavaiból csakhamar rájött, hogy a Tűz Csarnokában vannak, ahol az évhosszat lobogó tűz fényében tünde-dalnokok énekelnek, és regélnem mondákat. Most is ez történt, amint Elrond úr a számára felállított karosszékhez lépett, a zenészek és énekmondók rákezdtek a muzsikálásra. Sok minden elhangzott, a hagyományos völgyzugolyi daloktól kezdve Beren és Lúthien mondáján át egészen a Boldog Birodalom dalaiig. Ezek közül az Elbereth-ről szóló volt Legolasék kedvence, hiszen erdőtündeként a csillagok fényét szerették a legjobban, így a dalt néhányszori hallás után már meg is jegyezték.

O Elbereth Gilthoniel
Silivren penna míriel
O menel aglar elenath!
Na-chaered palan-díriel
O galadhremmin entorath
Fanuilas le linnathon
Nef aear, sí nef aeron!

   Negyedszerre már Tauriel is velük énekelte, csengő hangja összefolyt a többiekével, s egészen a csillagok megjelenéséig szólt. Akkor aztán, mikor Elbereth apró fénypontjai már határozottan látszottak az égen, a lány elhagyta a csarnokot, és tett egy sétát a szabadban, az épület hosszú tornácán; Legolas pedig ezt látva feltűnésmentesen utána ment. Percekkel később rá is lelt, amint egy oszlopnak dőlt, fejét hátrahajtva, csukott szemmel élvezte a csillagfény szinte észrevehetetlen simítását, ami most ezüstösre színezte sápadt bőrét, és visszatükröződött a nyakában lógó smaragd ékkőről. Hirtelen nem is tudta eldönteni, melyik szebb, a csillagok, vagy Tauriel.
A tündelány hirtelen kinyitotta a szemét, mintha érezte volna, hogy valaki figyeli, ezzel megtörte a varázsos pillanatokat.
- Ai, Legolas! - mosolyodott el, amint felismerte barátját, kinek alakját mintha ezüst ragyogás vette volna körül, főleg a hercegi korona tájékán, ahol az apró kristályok csillagként fénylettek. - Mi szél hozott?
- Ha csillagokról szól az ének, nem állhatom meg, hogy ne lássam őket igazából. - mondta a szőke.
- Ez esetben csatlakozok hozzád. - jelentette ki a társnője, majd mellé sétált, és a baljára állva, alig centikre tőle gyönyörködött az éjszakai égbolt csodáiban. Nem mozdultak, s a lélegzetvételükön kívül csak a Csarnokból kiszűrődő zeneszó hallatszott. Figyelmüket teljesen lekötötte az ég, a hullócsillagok, a végenincs sötétség, s így oly meghitt, bensőséges pillanatok születtek, melyek teteje az volt, amikor Tauriel az álmosságtól Legolas vállára hajtotta a fejét, aki halványan elmosolyodott és átkarolta, olyan közel húzva magához, amilyen közel csak lehetséges. Végül eljutottak ara a pontra, ahol a lány szinte már elszundított a karjaiban, ekkor pedig a herceg végtelenül gyengéden a szállásukra vezette, hogy az ágyban, s ne a tornácon állva aludjon el.
- Sok volt neked ez az ünnepély, melleth-nín. - suttogta. - Szép álmokat.

   Mivel éjközép után fél-egy órával már ágyban voltak, maradt idejük pihenni, és rendesen kialudni magukat, így frissen és új erővel készülhettek az aznap esedékes Tanácsra. Persze ehhez először fel kellett kelniük, s mivel Tauriel egy, az arcába hulló hajtincs miatt mocorogni kezdett, végül felébredt, így Legolas sem maradhatott sokáig az álmok birodalmában. Amint találkozott a tekintetük, összemosolyogtak.
- Áldott reggelt, mellon. - ásította vörös hajú. - Készen állsz a Tanácsra?
- Nagyon remélem, hogy igen. - mondta a fiú, majd kikecmergett az ágyból, és átöltözött, társnője pedig követte a példáját. Hajfonással együtt negyed óra alatt elkészültek, aztán tettek egyközös sétát a kertben. Egyszercsak azonban csengettyűszó hallatszott, ami a Tanács kezdetét jelentette, így elindultak a hang irányába, és egy tágas tornácra jutottak, ahol a meghívottak, köztük a barátaik ültek. Meghajoltak Elrond úr felé, és helyet foglaltak. Percekkel később megérkezett az ifjú, fekete hajú hobbit, akit Elrond hellyel kínált maga mellett.
- Íme, barátaim, Drogó fia Frodó, a hobbit. Nincs, aki nagyobb veszedelmek között, s fontosabb küldetésben érkezett volna, mint ő.
Ezután bemutatta a jelenlévőket, bár többségüket már ismerte. Természetesen ott volt Gandalf és Aragorn; meg az erebori törpök, az erdőtündék, és Gondor helytartójának idősebbik fia, Boromir és kísérete.
Sok mindent megvitattak a Tanács ülésén. Szó esett arról, hogy a külvilágban, kiváltképp Délen, s a Hegyektől keletre eső széles földeken mi minden történt. Ez utóbbiról főleg a törpök vezére, Glóin mesélt. Elbeszélte, népének egy része hogy s miként indult Mória újrahódítására, és, ami talán a legrémisztőbb volt, Szauron Szája hogyan hízelgett nekik annak érdekében, hogy általuk megszerezze az Egy Gyűrűt. Ezt követően Elrond úr beszélt annak történetéről, beleszőve korokat, bukásokat és felemelkedéseket, mindent, ami a kovácsolása óta történt. Majd Boromir beszélt Gondor tetteiről, kiemelve, hogy ők tartják vissza mögöttes földekről Morgoth szolgáit. Aztán annyi dologról esett még szó, amennyi az emberek ülésein csak napok alatt hangzott volna el, ám végül Gollamra terelődött a téma. Főleg Aragorn és Gandalf beszélt róla, majd egy darabig némán ültek valahányan, aztán Boromir megszólalt.
– Ez a Gollam, azt mondod, valami kicsi jószág? Kicsi, de nagy huncutság szorult beléje! Vele mi lett? Ti mire ítéltétek?

– Csak börtönre, rosszabbra nem – mondta Aragorn. – Amúgy is sokat szenvedett. Mert megkínozták, az biztos, és félelme Szaurontól feketén üli meg a szívét. Ami engem illet, örülök, hogy a bakacsinerdei tündék éber szeme őrzi. Gonoszsága nem kicsike, s ez akkora erőt ád neki, amit el se hinnél ily vékonyka, aszott alakról. Ha szabadon kószálna, sok csúnya csínyt tudna még elkövetni. S afelől sincs sok kétségem, hogy Mordorból valami sötét megbízatással bocsátották útra.
– Ó, jaj! – kiáltott fel Legolas, s szép tünde-arca eltorzult a kétségbeeséstől. – Hadd mondjam el a hírt, amit hoztam. Nem jó hír, de hogy a jelenlévők számára mennyire rossz, azt csak most értem meg. Szméagol, akit most Gollamnak hívnak, megszökött.
– Megszökött? – kiáltott fel Aragorn. – Hát ez aztán rossz hír, az igaz. S keservesen megszenvedjük még valamennyien. De hogy lehet az, hogy Thranduil népe nem felelt meg a belé vetett bizalomnak?
– Nem az éberség hiánya tette – mondta Legolas. - Hanem talán a túlzott jóindulat. Tartottunk tőle, hogy a rabot majd mások is segítik, s hogy tünde-dolgainkról többet tud a kelleténél. Őriztük hát éjjel-nappal, ahogy Gandalf ránk parancsolt, bármilyen fáradságos volt is e feladat. De Gandalf elültette bennünk a reményt, hogy netán megjavulhat, s így nem volt szívünk lent őrizni a föld alatti pincék mélyén, nehogy régi sötét gondolatai visszatérjenek.
– Velem aztán nem voltatok ilyen gyöngédek! – jegyezte meg Glóin, s megvillant a szeme, mert eszébe jutott rabsága a tünde-királyok palotájának mélyén.
– Hagyjuk ezt most! – mondta Gandalf. – Nagyon kérlek, ne szólj közbe, jó Glóinom. Sajnálatos félreértés volt, s rég megkaptad érte az elégtételt. Ha itt most minden sérelmet föl akarunk hánytorgatni, amit a tündék és a törpök egymástól elszenvedtek, akkor akár abba is hagyhatjuk a Tanácsot.
Glóin fölállt, meghajolt, s Legolas folytatta:
– Ha szép idő volt, kivittük az erdőbe sétálni; állt ott a többiektől távol egy magányos fa, azon szívesen mászkált. Megengedtük néha, hogy egészen fölmásszon, a legmagasabb ágra, ahol már a szabad szelet érzi, de mi ott őriztük a fa tövében. Egy szép nap hiába hívtuk, nem jött le onnét, s az őröknek nem akaródzott utána mászniuk, hisz értett hozzá, hogy a lábával is kapaszkodjék az ágban, ne csak a kezével; így hát késő éjszakáig ültünk a fa alatt.
Aznap történt, azon a holdtalan, csillagtalan nyári éjszakán, hogy orkok támadtak ránk váratlanul. Egy idő múlva elkergettük őket; sokan voltak, és vadak, de a hegyekből jöttek, s az erdőhöz nem voltak szokva. Mikor a csata véget ért, láttuk, hogy Gollam eltűnt, őreit lemészárolták vagy magukkal hurcolták. Ekkor már világos volt, hogy a támadást az ő kiszabadítására indították, s hogy ő előre tudott róla. Hogy ezt miként ütötték nyélbe, nem is sejtjük; de Gollam agyafúrt, s az Ellenség számos. Azok a sötét jószágok, amelyeket a Sárkány bukásának évében elkergettek, nagy számban tértek vissza, s a Bakacsin-erdő megint csak gonosz hely, kivéve azt a részét, ahol még áll a birodalmunk. Gollamot nem sikerült újra kézre kerítenünk. Nyomát megtaláltuk az orkok lábnyomai közt, s a nyomok az erdő mélyére, Délre vezettek. Nemsokára kifogytunk a tudományból, itt már nem mertük folytatni a hajszát; hiszen már Dol Goldur közelében jártunk, s az változatlanul igen gonosz hely; arra hát nem mehettünk.
– Ha megszökött, hát megszökött – mondta Gandalf. – Most nem érünk rá őt keresni. Csináljon, amit akar. De megeshet még, hogy olyan szerepet játszik, amit sem ő, sem Szauron nem lát előre. Hogy mi van Szarumánnal? S hogy e szorult helyzetben ő mit tanácsol? Ezt teljes egészében el kell mondanom, mert mindeddig csak Elrond hallotta, s ő is röviden; de ez kihathat valamennyi elhatározásunkra. S ez a Gyűrű történetének legutolsó fejezete.
Az elbeszélése után Völgyzugoly Ura megkérte Frodót, hogy vegye elő a Gyűrűt, és tegye le a középen álló asztalkára. Az ifjú hobbit így is tett, ám aminthogy a Gyűrű mindenki számára láthatóvá vált, a jelenlévők úgy érezték, mintha életre kelne, és szólna hozzájuk. A különböző népek mind másként reagáltak; a hobbitok mozdulatlanná dermedtek, szemük a távolba révedt; a tündék mereven a gyűrűre fókuszáltak, és próbálták kizárni az elméjükből; a törpök résnyire szűkült szemmel küzdöttek ellene, ám Boromir az emberek közül lassan felállt székéből, és a gyűrű felé indult. Gandalf a szeme sarkából rosszallóan nézte.
- Álmomban - szólalt meg a gondori -, elsötétült a keleti égbolt. De nyugaton halvány fény derengett. Hirtelen felsírt egy hang: közeledik a végzeted. Isildur Átkát megtalálták.
Ekkorra már ott állt előtte, s Elrond úr és Gandalf sokatmondó pillantást váltottak, mikor a férfi keze a Gyűrűért nyúlt. Már csak pár centire volt tőle...
- Boromir! - kiáltott rá az Úr, és dühösen felpattant a székéből, és ugyanebben a pillanatban Mithrandir is megszólalt, de nem akárhogy.
- Ash nazg durbatulûk, ash nazg gimbatul, ash nazg tharakatulûk agh burzum-ishi krimpatul.
A mordori Fekete Beszéd volt ez, s mikor a szavak elhagyták ajkát, megremegett a föld sötétség ereszkedett Völgyzugolyra, félelem és fájdalom ülte meg szívüket, különösen a tündékét. Maga Elrond elfordult a Tanács tagjaitól, és a kezébe temette az arcát, Szauron beszéde olyan régi sebeket tépett fel, amiket már-már fizikailag is érzett. A bakacsinerdei tündék idegesen körbepislantottak, és lehunyták a szemüket, hogy legalább így védekezzenek a Gonosz szinte érezhető jelenléte ellen. Boromir hátratántorodott, ám Gandalf végre befejezte a mondatot, és az eget újra napfény töltötte el.
- Eddig még nem mertek egyetlen szót sem kiejteni ezen a nyelven Imladrisban. - jegyezte meg kissé ingerültem az Úr.
- Én mégsem kérek bocsánatot, Elrond uram. - mondta a mágus. - Mert lehet, hogy a mordori Fekete Beszédet nem hallani a nyugat minden zugában, ám ez a gyűrű akkor is gonosz.
Ekkor vita kerekedett, Boromir ugyanis arra kérte a jelenlévőket, hogy adják Gondornak a Gyűrűt, hogy annak segítségével győzhessék le Szauron szolgáit. Aragorn azonban figyelmeztette, hogy ez nagyon rossz ötlet, hiszen az csak a Sötét Úrnak engedelmeskedik. A két féri akarata ekkor egymásnak feszült, s a helyzeten csak tovább rontott Legolas felszólalása, mikor mindenki megtudhatta, hogy a Vándor igazából a gondori trón jogos örököse. A kedélyek végül elcsitultak, így a Tanács folytatódhatott.
Hamarosan kijelentette Elrond úr, hogy a Gyűrűt el kell pusztítani. Amint ezt meghallotta Glóin fia Gimli, felpattant a helyéről, és fejszéjével lesújtott az asztalon fekvő gyűrűre; mindenki legnagyobb megdöbbenésére azonban annak semmi baja sem lett, míg a fejsze nyele eltört, éle pedig darabokra hullott, a törp pedig hátratántorodott, és elesett. Döbbenten nézett először a fegyvere maradványaira, aztán a gyűrűre, mintha nem is akarná elhinni, ami történt.
- A Gyűrűt nem lehet ilyen módon elpusztítani, Glóin fia Gimli; ez meghaladja az itt jelenlévők tudományát. - mondta Elrond. - A Gyűrű a Végzet Hegyének tüzében készült, csak ott lehet megsemmisíteni. Vissza kell vinni Mordorba, ahol kovácsolták, és bele kell vetni a lángoló katlanba. - Miközben beszélt, az Úr végigjáratta rajtuk a tekintetét. - Egyikőtök megteszi majd
- Mordorba nem szokás csak úgy besétálni. - vetette ellen Boromir. - A Fekete Kapukat nem csak orkok őrzik. Ott a sosem alvó Gonoszság, valamint a nagy Szem is örökké figyel. Minden kopár pusztaság, nem látni mást, csak tüzet és port. A levegő, amit beszívsz, mérgező füst. Ez még tízezer emberrel is képtelenség!
- Nem hallottad, amit Elrond úr mondott? - pattant fel a helyéről Legolas. - A Gyűrűt el kell pusztítani!
- És persze úgy véled, hogy ez a te feladatod! Előbb halok meg, minthogy a Gyűrűt egy tünde kezében lássam! - jelentette ki fennhangon a rőt szakállú törp.
A bakacsinerdeieknek itt telt be a pohár; egyszerre szökkentek talpra, és kezdtek heves vitába a törpökkel. A hangzavarba csakhamar bekapcsolódott Boromir és kísérete, sőt, még Aragorn és Gandalf isis. Teljessé vált a zűrzavar, mindenki beszélt és kiabált, egymás szavába vágva, meg sem hallgatva a másikat. Csak Frodó ült továbbra is a helyén és a gyűrűt nézte, meredten, pislogás nélkül, mintha valamin erősen gondolkozna. Aztán felállt.
- Majd én elviszem! - kiáltotta, ám hangja beleveszett a „nagyok” vitájába, Gandalf viszont, aki alig másfél méterre állt tőle, megfordult, ás ránézett.
- Majd én elviszem! - kiáltotta ismét, végtelen határozottsággal a hangjában.
A többiek hirtelen abbahagyták a vitatkozást; elnémultak és megdermedtek. Alig akartak hinni a fülöknek, és kissé elszégyellték magukat, amiért egy apró, gyenge hobbit veszi a vállára a Harmadkor legnagyobb terhét.
- Én viszem a Gyűrűt Mordorba! Bár... Nem ismerem az utat. - tette hozzá halkan, és a többiekre pislogott.
Gandalf mozdult először.
- Segítek neked ezt a súlyos terhet cipelni, Zsákos Frodó. Majd én elvezetlek Mordorba. - ígérte ifjú barátjának, és odaállt mellé.
- Ha életemmel vagy halálommal megvédelmezhetlek, megteszem. - Aragorn odament Frodóhoz, és letérdelt előtte. - Tiéd a kardom.
- És tiéd az íjam. - mondta hirtelen Legolas, mire Tauriel szíve kihagyott egy ütést.
Nem látott mást, csak azt, hogy legjobb barátja Aragorn mellé áll, a Mordorba indulók közé, fejében ez a négy szó visszhangzott. Érezte, ahogy nézi és keresi a tekintetét, de ő képtelen volt a szemébe nézni, inkább lesütötte a szemét, és próbálta lenyelni a könnyeit. A féltés és a bánat mellett harag is fortyogott benne. Tudta. Tudta, hogy a Gyűrűről lesz szó, és hogy Mordorba kell vinni, és már megérett benne a döntés. Eltervezte, hogy menni fog. És neki nem szólt róla. Gondolatait annyira lefoglalták ezek a tények, hogy alig hallotta, ahogy Gimli, Boromir, Samu, valamint Trufa és Pippin is csatlakozik Frodóhoz. Csak Elrond úr szavaira figyelt fel.
- Kilenc útitárs. - Az Úr végignézett a kis csapaton. - Hát legyen. Mostantól ti lesztek a Gyűrű Szövetsége!
Ekkor a lány feltekintett, és egyenesen a tündehercegre nézett, aki most keményen csillogó szemmel figyelt Elrondra, hallgatva a szavát.
Az őrkapitány érezte, ott és akkor végtelenül távol került társától.

   Mikor a Tanács véget ért, Völgyzugoly ura még ott marasztalta a Szövetség tagjait, ám a többiek elbúcsúztak, és ki-ki a saját útján ment tovább; így Tauriel a Bruinen partjára, egy nemrég felfedezett kis liget felé vette az irányt, hogy ott, a fák között sírja el bánatát. Mégis, amikor odaért, és hátát a fatörzsnek vetve, végtelen keserűségében lehajtotta a fejét, nem tudott zokogni. Elfogytak a könnyei, bármennyire is szeretett volna, nem tudott sírni, magába fojtotta érzelmeit, csak a harag nőtt benne percről percre hatalmasabbá, hogy aztán kitörjön belőle, amikor Legolas rátalált.
A herceg már akkor elkezdett aggódni, amikor a Tanács ülésén, a Szövetségbe való csatlakozás után nem volt hajlandó a szemébe nézni, ám most, hogy a folyópartra ment, már valóban gondterheltté vált. Amint távozhatott, már indult is a keresésre, és a fákkal dúsan benőtt, zöld ligetben találta meg, amint neki háttal állva egy fának támaszkodik.
- Tauriel. - szólította meg lágy, óvatos hangon. - Mellon.
- Legolas.
Hosszú másodpercekig tartó csend telepedett közéjük, ám a fiú elkezdte csökkenteni a kettejük közt lévő távolságot, mielőtt azonban odaérhetett volna mellé, társnője újból megszólalt.
- Tudtad. Tudtad, hogy ez fog történni. - Nem kérdés volt ez, inkább kijelentés. - Hogy a Gyűrűt Mordorba kell vinni.
- Igen. - ismerte el egy sóhaj kíséretében a fiú. - De én nem...
- Te mi? Mi a mentséged erre? - fordult meg hevesen az őrkapitány. - Mi az oka, hogy jóformán a halálba indulsz? Ennyire eluntad az életet?
- Ez nem ilyen egyszerű! - A szőkének nyugalmat kellett erőltetnie a hangjára. - Amit akkor éreztem, ahhoz még csak hasonlót sem tapasztaltam soha. A szívem, a lelkem, az elmém tudta, hogy mennem kell. Ez a sorsom, ami ellen nem küzdhetek.
- Arra nem gondolsz, hogy velünk mi lesz? - vonta kérdőre most már határozottan dühösen a társnője. - Apád szinte csak miattad és neked él, te tartod vissza attól, hogy elhajózzon; ha nem térsz vissza, abba belehal!
- Apám meg fogja érteni a döntésemet, és reméltem, te is így teszel!
- Ó, szóval azt hitted, ilyen könnyen háttérbe helyezem magamat, és a kettőnk ügyét?
- Hogy mit?
- Kettőnket! Mindent, ami valaha köztünk volt, és amit most is érzek irántad. A szeretetemet, te ostoba tündeherceg! - Hátat fordított neki, és már indult volna el, nem akart ugyanis a jelenlétében sírva fakadni; Legolas azonban nem engedte. Kinyúlt a kezével, és a csuklójánál fogva magához rántotta, és csókot lopott ziháló ajkaitól, majd szorosan átölelte, szorítva, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. A lány azonban küzdött, próbált szabadulni az öleléséből.
- Eressz el! Ne érj hozzám! - zokogta, miközben kétségbeesetten vergődött. - Hadd menjek, engedj el!
Bár kitartóan próbálkozott, a herceg erős karjai nem eresztették, keményen tartotta a derekánál és a hátánál.
- Soha. - mormogta rekedten. - Soha nem engedlek el. Egyszer már megtettem, és akkor majdnem örökre elveszítettelek. Ha ezek lesznek az utolsó boldog napjaim, akkor veled akarom tölteni őket.
Tauriel ekkor mozdulatlanná dermedt, csak könnyben úszó szemekkel nézett barátjára, és magában eldöntötte, hagyni fogja, hogy kívánsága teljesüljön.

   Az indulásig hátralévő, nagyjából egy hetet szinte végig együtt, egymás társaságában töltötték. Bejárták Völgyzugoly szinte minden szegletét, felfedezték az erdőt, megmászták a hegyeket, beszélgettek a folyóparton, nézték a naplementét az erkélyükről, és lopott órákat töltöttek el a hatalmas kert lugasaiban. Míg a Nap fenn járt az égen, szívükben nem uralkodott el a búcsútól való félelem; ám éjszaka a sötétség beköszöntével azonban a közelgő elszakadás fájdalma árnyékot vetett lelkükre, s ott lebegett a fejük felett egészen hajnalhasadtáig. Így hát keservesek voltak az éjszakák, főleg az indulás előtti. A herceg korán lefeküdt, hogy holnap legyen elég ereje, s Tauriel követte a példáját, egyrészt a visszaút miatt; valamint a tény okán, hogy hosszú időn keresztül nem feküdhet majd mellette. Társa csakhamar elaludt, s amíg ő halkan szuszogott, a lány csak nézte, alig bírva betelni a látvánnyal.
Legolas. Hogy fogom én kibírni nélküled? Már most hiányzol. Bárcsak ne indulnál útnak! Semmit sem kívánok jobban, mint hogy itt maradj velem örökre, és a „Mordor”szó soha többé ne hangozzon el. Félek, mellon. Félek, mert tudom, talán sosem látlak újra, és ez mindennél jobban megrémít. Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy a halálba küldtelek, vagy legalábbis nem próbáltalak megállítani. Márpedig kudarcot vallottam, hiszen ezek egyike sem sikerült. Apád dühös lesz rám, s talán meg is érdemlem, de nem baj. Ha az igazat mondod, és az a sorsod, hogy a Gyűrűhordozóval tarts, nem akadályozhatlak meg. Túlságosan szeretlek hozzá. Igen. Szeretlek mellon, és szívből remélem, ez az érzés egy nap még beteljesedhet. De addig is...
Nem folytatta a gondolatot, helyette mást tett. Ahogy mindig, most is tartották magukat az ágy egyik-másik oldalán való külön alváshoz; most azonban figyelmen kívül hagyta ezt, sőt, átmászott a herceg térfelére, és hozzá bújva, fejét a mellkasa közelében tartva szenderült álomba.

   Reggel, pontosabban kora hajnalban, amikor Legolas felébredt, egy meleg testet érzett hozzá simulni, s igencsak megdöbbent, mikor a szemét kinyitva Taurielt látta mellette feküdni. Nem mintha valaki másra számított volna, de ilyen közelségben már évtizedek óta nem aludtak. Elmosolyodott, ám arca ismét komorrá vált, mikor meghallotta a kintről jövő neszeket.
A készülődés hangjai.
Tudta, neki is mennie kell, így bármennyire is tiltakozott a szíve, kiszállt az ágyból, felöltözött, magához vette a fegyvereit, majd elhagyta a szobát; hogy az udvarba, az útitársaihoz siessen. Biztos volt benne, hogy a lány kellő időben utána fog menni, és nem tévedett. Másfél óra múlva, mikor már minden és mindenki készen állt, s csak a búcsúzások maradtak hátra, ő is megjelent, s amint kiszúrta Legolast, odaszaladt hozzá. Megálltak egymással szemben, s bár először egy szót sem szóltak, a fiú közelebb lépett, és egymásnak döntötték a homlokukat.
- Minden pillanatban érezni fogom a hiányodat. - suttogta a vörös hajú.
- Ne feledd, a szívedben mindig ott leszek. - nézett mélyen a szemébe a herceg. - Őrizz meg az emlékezetedben, mint egy jó barátot. És Tauriel! Kérlek, ezt add oda apámnak.
Egy viasszal lepecsételt borítékot adott át neki, ám hogy mi volt benne, azt nem árulta el, ő pedig nem kérdezősködött.
- Cuio vae, mellon. - lehelte sírásra görbülő szájjal.
- Cuio vae, kapitányom.
És ott, Völgyzugoly kapujában a Gyűrű Szövetsége elindult Szauron hatalmának megdöntésére.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Verseny

(Detti, 2015.09.12 09:49)

Nem, most nem az új rész miatt írok, hanem az új menüpont ismertetésének céljából. Tolkien Levelező Verseny a címe, és az ott leírt linken eljuthattok a versenykiíráshoz. Ha tetszett, ti is jelentkezzetek, hiszen akár a Budapesten rendezett döntőbe is bekerülhettek. Nem is szaporítom tovább a szót, klikk a menüpontra! :D

Ne ijedjen meg senki

(Detti, 2015.09.08 20:22)

Sziasztok!
Ha netalán huzamosabb ideig nem érkezne új rész, senki ne ijedjen meg. Csak... Kissé sok minden zúdult rám mostanában, és a felvételi ott lebeg a fejem felett. A suli megöli bennem az írót és a kreativitást.

..

(Fanni, 2015.09.05 18:00)

Eloszor is...Nagyon Boldog Szuletesnapot Viki!!:DD Szerintem nagyon jo lett ez a resz is, es (bocsi Viki) nekem tetszik amikor az asszony szot hasznalod Detti xddd

Re: ..

( Detti, 2015.09.05 18:59)

1-1az állás. Az "asszony" egyenlített. Csak most ne ugorjatok egymás torkának, kérlek. :D

Re: Re: ..

(Fanni, 2015.09.05 22:46)

Nem fogunk nyugi....legalabbis reszemrol nem:D

:)

(Viki, 2015.09.05 21:33)

Nagyon szépen köszönöm a jókívánságokat!El sem tudjátok képzelni, mennyit jelent ez nekem!Köszönöm.

Ez.......

(Firion, 2015.09.05 14:17)

Ez egyszerűen fantasztikus lett! Bár Elrondot még mindig nem szívlelem :) Akkor most Tauriel nem megy el Legolssal? Vagy még becsempészed valahogy? Barhogy is lessz, késérje Eru, a herceget útján. Boldog születésnapot Viki!

Re: Ez.......

(Firion, 2015.09.05 14:20)

Most tényleg egyszerre négyen vagyunk az oldalon? :)

Re: Ez.......

( Detti, 2015.09.05 14:27)

Szia Firion!
Nem, Tauriel és Legolas útjai most különváltak, és a következő részben nem is lesz benne a herceg. :/
Nem kedveled Elrondot? Miért?

Te jó ég!!

(Saci , 2015.09.05 18:41)

Te JÓSÁGOS SZENT ATYA ÚRISTEN!
Most olvasom hogy a kövi részben nem lesz benne legolas!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Komolyan akkor nem voltam ennyire szomorú mikor az ofő bejelentette,hogy heti ötszöri matek lesz! Vagy amikor nyolc évesen mazsorett fellépésen leestem a szinpadrol és kiment a bokám és megrepedt a könyököm tehát nem kungfuzhattam.
Nem tudom hogy fogom túlélni , de mindenesetre irok Virágnak hogy reggel amikor megyünk suliba ne lepődjön meg hogy szétbőgött szemekkel , piros orral jelenek meg. Na meg apunak , hogy ha majd dumálunk skypon ne higgye azt hogy hibás a kamera.

Te jó ég!!

(Saci , 2015.09.05 18:44)

Te JÓSÁGOS SZENT ATYA ÚRISTEN!
Most olvasom hogy a kövi részben nem lesz benne legolas!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Komolyan akkor nem voltam ennyire szomorú mikor az ofő bejelentette,hogy heti ötszöri matek lesz! Vagy amikor nyolc évesen mazsorett fellépésen leestem a szinpadrol és kiment a bokám és megrepedt a könyököm tehát nem kungfuzhattam.
Nem tudom hogy fogom túlélni , de mindenesetre irok Virágnak hogy reggel amikor megyünk suliba ne lepődjön meg hogy szétbőgött szemekkel , piros orral jelenek meg. Na meg apunak , hogy ha majd dumálunk skypon ne higgye azt hogy hibás a kamera.

:) :) :)

(Saci , 2015.09.05 17:25)

Na anyu kimasszírozta az ujjamból a görcsöt szóval most megírom amit még akartam.
Múltkor voltam barátnőmnél aki egy hatodik emeleti lakásban lakik és annyi idős mint te. Na most, felelsz vagymerszet játszottunk és nekem ki kellett állnom az erkéjre és azt kellett ordibálnom:Detti blogját olvasom!
Ebben az a poén hogy lent állt 3-4 srác és amellett hogy jót derültek rajtam ,az egyik felkiabálta nekem : Én is! :D
Aztán azt kellet ordibálnom : Ķell nekem egy Legolasos táska! Mire ugyanaz a srác felkiabálta: Majd kapsz tőlem nászajándékba! Mondanom sem kell Anna a földön feterengve röhögött , én meg vígan elcsevegetem, mint kiderült Danival. A végén már a számomat is elkérte, és azóta folyton hívogat. Az előbb is hívott és megkérdezete hogy most is a blogodat olvasom-e!XD
Am.szerintem belém van esve, mert nem száll le rólam.
Néha én magam is elcsodálkozok azon hogy mennyit tudok dumálni,miközben mindenkit untatok. Na bye.

Re: :) :) :)

( Detti, 2015.09.05 18:00)

Szia Saci!
Miért untatnál bárkit is? Mindig élvezet olvasni a véleményedet és semmi sem unalmas benne. Danis ügyben pedig szurkolok nektek, ha neked is bejön, bármi megtörténhet :). Egy masszázs per pillanat nekem is jólesne, az előbb értem haza egy feszített tempójú biciklitúrából (20 km egy óra alatt, ellenszélben :/ ). Úgyhogy a lábamat valaki megmasszírozhatná. Addig is nyújtok, nehogy befeszüljenek a szalagok :D

Re: Re: :) :) :)

(Saci , 2015.09.05 18:17)

Hát anyu masszőr,de nem tudom megoldhato lenne e hogy most eljuss Debrecenbe.XD Egyébként reggel öcsémmel bicikliztünk mi is csak az bolta bibi hogy szakadta az eső,szóval mire hazaértünk facsarni lehetett a vizet a ruhánkból.
Dani egyébként bejön,csak az van hogy 2-3 évvel idődebb nálam de nem baj. Mellesleg a naptáromon lévő Legolas,akit mindig puszilgatok,nem tudom mit szólna hozzá ha faképnél hagynám, apa meg azonnal menne szerintem fegyvert venni szóval addig jó amig Münchenben van.

Emberek,(és Legolas)

(Saci , 2015.09.05 16:55)

Emberek,(és Legolas)!!!!! Hát itt van Saci is csak nem ért rá eddig! Komolyan mondom, most úgy érzem magam mint Aeril a 27. fejezet végén,hogy a felnőttek (Lego meg Tau) ott pofáznak a kicsiről meg tudomás se vesznek! Egyébként nagyon nagyon jó lett a fejezet,de Legolasnak van egy üzenetem: NEM CSAK TAURIELNEK VANNAK OLYAN SZÉP VÖRÖS TINCSEI HANEM SÁRÁNAK IS!
Viki,boldog szülinapot! ♡
Na nem irok többet mert begörcsölt az ujjam. :(

Mellon!

(Viki, 2015.09.05 11:44)

Nagyon szépen köszönöm ezt a kis ajándékot, nagyon sokat jelent, hogy felköszöntöttél.A végén komolyan mondom elsírtam magam.Itt ülök könnyes szemmel, és gépelek,DE!Mond csak meg nekem mellon, áruld el légyszíves, HOGY MIÉRT KELL NEKEM FOLYTON FOLYVÁST AZT AZ ÁTKOZOTT ASSZONY SZÓT HALLANOM?!NEM, NEM LINDÍR A HIBÁS, UGYANIS TE ÍRTAD MEG A SZÖVEGÉT!HOGY TEHETTED MEG EZT VELEM?Priviben ezt még megbeszéljük, mint egyedülálló nő a másik egyedülálló nővel.

Re: Mellon!

( Detti, 2015.09.05 11:59)

Először is, a minimum az volt, hogy ily módon is felköszöntelek, és nem kell sírni, hiszen csak egy khm kis idő, amíg Legolas újra visszatér. Az asszony szót pedig kifejezetten SZERETEM használni, mivel nem bántó, valamint beleillik abba a stílusba, amit szeretek használni az írás terén. Úgyhogy sajnálatos módon közölnöm kell, hogy egy ideig még olvasni fogod ezt a szót. Idővel majd megszereted :D

Re: Re: Mellon!

(Viki, 2015.09.05 12:01)

Detti, ne feledd, tudom, hogy hol laksz!

Re: Re: Re: Mellon!

( Detti, 2015.09.05 12:34)

Ezt vegyem fenyegetések?!

Re: Re: Re: Re: Mellon!

(Viki, 2015.09.05 12:55)

Nem kell, csak ne ijedj meg, ha egy sötét viharos éjszakán ott találsz az ágyad mellett állok, és elkezdem a füledbe suttogni elfojtott hangon, hogy vétkeztél az összes nem kapcsolatban élő nő ellen.Erre te elkezdesz forgolódni, és alvás közbe a bocsánatomért fogsz könyörögni!Muhahahahahahahhaaaaaa