Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


30.fejezet

2015.09.16

   A bakacsinerdei küldöttség maradék öt tagja még aznap délelőtt elhagyta Imladrist. A király világosan megmondta nekik, hogy a lehető leghamarabb térjenek haza, így ez egy jó indokként szolgált, ám korai elindulásukban az is közrejátszott, hogy Tauriel nem akart egyedül aludni a hatalmas, Legolas nélkül azonban üresnek tűnő ágyban. A csapat inkább lemondott a kényelemről és a biztonságról, csakhogy mielőbb otthon lehessenek. Mivel a tündelány vált a vezetőjükké, ő beszélt a nevükben Elrond úrral, s bár a férfi még marasztalni akarta őket, az erdőtündék hajthatatlanok voltak, s így végül megállapodtak egy napközép előtti indulásban. Az öt harcos összepakolta holmiját, és elköszöntek újdonsült ismerőseiktől és barátaiktól, mint Elladantól, Elrohirtól, Glorfindeltől és a szürkerévi tündéktől, majd felkészítették lovaikat az útra, végül összegyűltek a Brúnien hídjánál, ahol Elrond várta őket.
- Köszönjük neked és házad népének, uram, e szíves vendéglátást. - lépett elő az őrkapitány. - Az itt töltött idő gyógyírt jelentett testnek és léleknek egyaránt.
- A hála az enyém, amiért eljöttetek, és részt vettetek a Tanácson. - mondta az Úr. - Ifjú hercegeteket pedig ne sirassátok, elvégre amíg él, a remény sem halhat meg.
Legolas említésére a vörös hajú csak elszoruló torokkal bólintott, majd kimondta a végső búcsút. Aztán lóra ültek, átügettek a hídon, és maguk mellett hagyták Középfölde Utolsó Meghitt Otthonát.
Útjuk hasonlított az előzőhöz, ugyanolyan veszélyes és kockázatos volt, a Köd-hegység pedig valóságos rémálom a meredek utakkal és a gyakori sziklaomlásokkal, még a hágónál is, a hegyeken túl viszont már barátságosabb volt a helyzet. Nem mintha ott nem nyüzsögtek volna az orkok és a vargok, de a síkon hamarabb kiszúrták őket, valamint harc esetén megnövekedett a győzelmi esélyük. Az ismertebb, megszokott környezet is segítette őket, hiszen már nem kellett keresniük a gázlót, mert tudták, hol van, ezáltal időt sem pazaroltak. Az Anduinon átkelve a Vadon már az otthonukként tárult eléjük, így próbálták minél hamarabb átszelni a síkságot, hogy végre az erdőbe jussanak. S bár összességében nem volt olyan borzalmas útjuk, hercegük hiánya sötét árnyékként ülte meg a szívüket. Mindannyiuknak hiányzott a megfontolt, remekül taktikázó, bátor és hősies Legolas, a leghűségesebb barát, a legnagyszerűbb katona és a legjobb vezető. Nélküle kissé szétzilálódott a csapat, az ő összetartó ereje nélkül semmi sem volt ugyanolyan. Ha rázós helyzettel találkoztak, nem volt, aki némi tréfával oldotta volna a feszültséget, senki sem őrködött éberen az álmuk felett, senki sem volt, akinek a jelenlétében bármilyen helyzetben biztonságban érezhették magukat. Főleg Tauriel szenvedte meg a hiányát, mivel neki nem csak a hercege, hanem a legjobb barátja, sőt, talán még több is volt. Este, takaródókor furcsa volt, hogy nem fekszik mellette az ismerős, meleg test, nem hallja a szuszogását; csak a szél süvített magas, keserves hangon, mintha őt siratná. Pedig a csapatnak volt egy másik, hatalmas problémája, amiről még beszélni sem mertek: hogyan mondják el Thranduilnak.

   A király a palota hatalmas ablakainál állt, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a hídra és a főkapura. Az Imladrisba küldött tündéket mára várták vissza, és igencsak érdekelte már a Tanács eredménye, nomeg persze a fia is hiányzott már neki. Érezte, hogy az oda tartó úton nem esett baja, valamint a vendégeskedése is kellemesen telt, az utóbbi napokban viszont aggódni kezdett, és különös féltést érzett, de nem tudta, miért. Várta már, hogy végre hazaérjenek, ami a megnyugvást jelentené számára, hiszen akkor végre meggyőződhetne arról, hogy gyermeke épségben van. Hirtelen patadobbanások ütötték meg a fülét, amik a Tündeút felől jöttek, s ez csak egyet jelentett, a visszatérést. Mivel egyre közeledtek, ott hagyta az ablakokat, és lesietett a kapuhoz, hogy ott várja a hazaérkező hat tündét. Percek múlva a fák között feltűnt az első lovas, Tauriel, akit lobogó vörös hajáról azonnal felismert; mögötte pedig négy szőke hajú férfi. A katonák leszálltak a lóról, és fejet hajtottak a királyuk előtt, aki azonban nem szólt semmit, csak hideg tekintetével végignézett rajtuk, amitől még nekik, a sokat próbált veteránoknak is borsózni kezdett a háta.
- Hol van Legolas? - tette fel a legrettegettebb kérdést, amitől a csapat egy emberként nyelt egy nagyot. - Hol van a fiam?
Mindenki Taurielre nézett, hiszen tőle, mint vezérüktől várták, hogy válaszoljon, ám ő ezt egyáltalán nem szívesen tette. Ura kényszerítő tekintetével azonban nem tudta felvenni a versenyt. Csak annyit tehetett, hogy lehajtotta a fejét, hogy legalább ne kelljen a szemébe néznie.
- Legolas nem tért vissza, uram. - mondta halkan.
Thranduilban egy világ omlott össze. Ne. Kérlek, ne! A fiamat ne. Ion-nín... Miféle gonosz ármánynak lettél áldozata? A férfi arcára mindössze néhány pillanat alatt tucatnyi érzelem ült ki, kezdve a döbbenettel, aztán jött a félelem, aggódás, féltés, fájdalom, de végül ismét felvette a szokásos, rideg álarcát. Lassan közelebb sétált a tündelányhoz, aki, bár egy pillanatra feltekintett, inkább továbbra is a földet pásztázta. Még akkor sem nézett rá, amikor közvetlenül ott állt előtte.
- Mi történt a fiammal? - kérdezte fojtott hangon az uralkodó, ám szemében harag izzott.
Az őrkapitány semmit sem válaszolt, torka összeszorult, de tartott ura reakciójától is. Legolas jelentett számára mindent, ha elveszíti, ki tudja, hogyan reagál, és félő volt, hogy ilyen közel hozzá ő lesz az első áldozata a dühének.
- Felelj, ha kérdezlek! - Thranduil hangja ostorkánt csattant rajta, és csak most emelte fel a fejét, hogy szembenézzen vele. Mikor az arcára pillantott, meglepődött, mert a düh mellett rengeteg aggódást is látott rajta.
- Uram... - Próbált beszélni, de mintha csomót kötöttek volna a nyelvére, egyszerűen nem találta a megfelelő szavakat. Könyörögve nézett rá, kérve, hogy ne kínozza, mert képtelen volt róla beszélni. A király megérthette az üzenetet, mert immár kissé megenyhülve szólt hozzá.
- Gyere velem. - mondta, a lány pedig bólintott, és követte urát a palota épületébe, a magán-lakrészébe, ahol a dolgozószobája is volt. Bementek a helyiségbe, és megálltak szemtől szemben. A vörös hajú mostanra összeszedte magát annyira, hogy értelmesen fejezze ki magát.
- Legolas azt kérte, ezt adjam át neked. - szólt, és előhúzta a herceg levelét.
Thranduil komoran bólintott, de azért érdeklődve vette kézbe a borítékot. Feltörte a pecsétet, és végigfuttatta rajta a tekintetét, de közben halálosan elsápadt, és remegni kezdett a keze.
Oh, a valákra, Legolas, hogy tehetted ezt?
- Tauriel, most menj. - suttogta.
Az őrkapitányban egy pillanatra felötlött, hogy tiltakozzon, de inkább nem tette; egy fejhajtás után távozott a szobából.

   Thranduil magára maradt a levéllel, és a mérhetetlen fájdalommal, ami az okozott. Mégis, erőnek erejével rávette magát, hogy újra elolvassa, ezúttal részletesebben, minden sort áttanulmányozva.

Kedves Apa!
Mikor ezt olvasod, én már úton leszek Mordor felé, a Gy
űrűhordozót kísérve. Tudom jól, hogy szavaimmal aggodalmat keltek a szívedben, s talán még dühös is vagy rám. Arra kérlek, egyiket se tedd, ne félts, és ne légy rám haragos. Mennem kellett. Azok után, amit Elrond úrtól hallottam az Egy történetéről, de legfőképp arról, milyen sors vár ránk ha Szauron kezébe kerül; nem volt bennem kétség. Ez a küldetés a Gonosz hatalmának megdöntéséről szól, elképzelhetetlenül magas téttel. Ha sikerrel járunk, Középfölde felszabadul a rabigából, így az erdőnk is. Gondolj bele, ada, a Bakacsin ismét a Nagy Zölderdővé válhat, és a Homály örökre eltűnne a földjeinkről! Emlékszem, kisebb koromban rengeteget meséltél ezekről a boldogabb időkről, most pedig itt a lehetőség, hogy valósággá váljon. Gyakran látom, amikor a fák között sétálsz, hogy arcos bús és gondterhelt az országra telepedő sötétség miatt; de én újra boldognak szeretnélek látni, mint korábban. Ígérem, ha egyszer ennek vége lesz, újra megtalálod majd az okot a mosolygásra, és sem téged, sem a népünket nem fogja több veszély fenyegetni. Ez a célom, ezt szeretném bármi áron elérni.
Nem tudom, látjuk-e még egymást valaha, de nem mehetek el anélkül, hogy ne tudattam volna veled, mennyire szeretlek. Sokáig egy magas, vaskos fal állt közénk, de nekem akkor is Te voltál a példakép. Amióta csak az eszemet tudom, szinte mindenben olyan akartam lenni, mint Te, és többek között ezért is indultam útnak, mert a helyemben te is megtetted volna. Szeretlek, apa, s hála neked, most már tudom, hogy anya is szeretett engem. Most
Ő óv engem helyetted, de meg szeretnélek kérni valamire: vigyázz Taurielre. Óvd őt helyettem is, bánj vele a saját gyermekedként akkor is, ha én már nem leszek. És ada! Őrizz meg a szívedben, de ne engedd, hogy eluralkodjon rajtad a bánat. Lépj tovább, és élj. Ha kell, nélkülem.

Fiad: Legolas

A király érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe, majd lassan lecsordulnak az arcán. Szálfaegyenesen állt a szoba közepén, ám szíve darabokra hullott, s ugyanaz a kínzó üresség vette át a helyét, mint akkor régen, Hilvireth halálakor. A fia most Mordorba megy, és semmit sem tehet, hogy megakadályozza. Az egyetlen gyermeke sosem fog visszatérni hozzá. Tagjaiból kiszállt minden megmaradt erő, nem volt már a büszke uralkodó, aki mindig, minden körülmények között kitart; nem volt más, csak egy aggódó édesapa, és ebben az édesapában semmi kitartás nem maradt. Lassan, csukladozva zokogni kezdett, majd térdre rogyott, kezét a mellkasához szorította, mintha így próbálta volna megakadályozni, hogy szíve kiszakadjon a helyéről. Csak markolta a pergament, az egyetlen dolgot, ami a fiából megmaradt.
- Bocsáss meg, Hilvireth. - suttogta elhalóan. - Nem tudtam vigyázni Legolasra. Elvesztettem a gyermekünket...
Könnyei még hosszú órákig nem száradtak fel, ám nem csak ő, hanem az egész Bakacsinerdő gyászolta szeretett hercegét.

   Ahogy teltek a hónapok, a birodalom lassacskán kezdett beletörődni a ténybe, hogy a trónörökös talán sosem fog visszatérni, akik azonban a palotában szolgáltak, és közelebbről is ismerték őt, még szilárdan hitték, hogy életben van. Közéjük tartoztak a bajtársai, a gárdisták, ők ugyanis úgy tartották, nem lehet őt csak úgy megölni, valamint Tauriel, aki a halála gondolatát is ostobaságnak tartotta. Megsebezni persze, meg lehet; de végezni vele? Soha. A lány tartotta életben a reményt sokak szívében, köztük Thranduiléban aki, bár mindennél jobban szerette volna hinni, hogy gyermeke jól van, szívét kétségek gyötörték. Álma nyugtalan volt, csak nagyon nehezen tudott elaludni, ám ha mégis sikerült, gyakran voltak rémálmai, melyekben minduntalan Legolast látta súlyosan sebesülten, vagy holtan. Ilyenkor zihálva, verejtékben úszva ébredt, s képtelen volt újra elaludni. Bár egy tünde kevés alvással is beéri, a folyamatos aggódás még őt is megviselte. Azonban ezt a világért sem mutatta volna ki a népe előtt, az ő szemükben továbbra is az erős király maradt; Tauriel azonban jól tudta, mennyire hiányzik neki a fia. Persze ő is ugyanígy érzett, hiszen elvesztette a legjobb barátját, a bajtárást, az egyetlen szerettét, a gárda kapitányaként azonban folytatnia kellett az ellenséggel való örökös küzdelmet, ami egyre kiélezettebbé vált. Nem volt kétsége afelől, hogy a Gyűrű sorsa az ellenségre is kihatással van, azt azonban nem tudta, hirtelen miért szaporodtak meg a támadások. Attól tartott, idővel egy egész hadsereg fog ellenük vonulni, s mikor a déli határőrzők különös dolgokról számoltak be a királynak, ő pedig elmondta neki, félt, hogy valóban ez fog történni.

   Az őrkapitány ott állt a király előtt, s a tekintetéből sejteni vélt, nem épp vidám dolgokról lesz szó.
- Bizonyára te is észrevetted, hogy az utóbbi időben négyszer annyi támadást indítottak ellenünk. - kezdett bele. - Ez már önmagában is aggodalomra ad okot, ám az még inkább, hogy ennek fele felderítés céljából történik. Minél kevesebbet tud az ellenség a földrajzi viszonyainkról, annál nagyobb biztonságban vagyunk, így nem lett volna szabad engednünk, hogy betörjenek. A baj azonban már megtörtént, és erős a gyanúm, hogy egy minden eddiginél hatalmasabb csatát akarnak vívni velünk.
- És a biztos győzelemhez szükségük van a terepadottságaink ismeretére is. - folytatta a gondolatmenetet a lány. - Be akarnak törni az országba, és az előnyüket kihasználva megsemmisíteni a déli védelmi vonalainkat, és a palota felé nyomulni.
- Pontosan. - bólintott az uralkodó. - És mivel hatalmas létszámfölényben vannak, félő, hogy sikerülhet nekik. Bár, ha a felderítők nem tudják elvezetni őket ide, akkor reménytelen a próbálkozásuk.
Tauriel azonnal megértette a célzást.
- Mi a feladatom, uram?
- Az egyik legveszélyesebb küldetés, amit harcosnak csak adhatok, de bízom benne, hogy képes vagy teljesíteni. A tudomásomra jutott, hogy egy horda felderítő a hegyektől délre, a régi út környékén gyülekezik. Dol Goldurba akarnak indulni, és a te feladatod ezt megakadályozni.
- Azt kívánod, menjek délre, és végezzek velük.
- Igen. Tudom, egyenlőnek tűnik a biztos halállal, de nem véletlenül választottalak téged. Benned van elég bátorság és elszántság ahhoz, hogy végig vidd a feladatod.
- Megtisztelsz a bizalmaddal, uram. Nem félek az orkoktól, sem a déli erdőrésztől, és mindent meg fogok tenni azért, hogy végezzek velük.
- Helyes. A taktika megválasztását rád hagyom, ahogy a kivitelezés megtervezését is, de holnap hajnalban mindenképp indulj el.
- Értettem, uram.
Fejet hajtott, majd elhagyta a termet, s a szobájába érve máris a megfelelő taktikát kezdte el kidolgozni.

   Másfél óra múlva már tudta, mit kell tennie. Egyedül indul neki az útnak, hogy senki se akadályozhassa, és ne kelljen megosztania a figyelmét az orkok nyomai és a társa között. Csak Reviát vinné magával, ám őt is csak a déli határig, onnantól csak a kései, a tőre, a nyilai és az íja lennének társai a vadászat során. Nappal pihenne, ahogy az ott lakozó vadak is, és csak éjjel indulna tovább, minimálisra csökkentve annak esélyét, hogy váratlan, meglepetésszerű támadásnak lesz az áldozata. Három-négy nap alatt elérné a régi utat, becserkészné az ork-felderítőket, ott helyben végezne velük, aztán a lehető leghamarabb visszatérne az országba. Biztos volt benne, hogy ez lesz a tökéletes megoldás, és a kivitelezéssel sem volt baj, egészen a déli határ eléréséig. Ott pihent egy keveset, eltett magának néhány ostya lembast az útra, megélezte fegyvereit, végül elindult, hogy leküzdje az első akadályt, a hegyeket. Nagyon régen járt itt, de annyira még emlékezett a terepre, hogy egyszer sem tévedett el, és napközépre elérte azok legmagasabb csúcsait, pár óra múlva pedig le is ereszkedett a déli oldalra, ahol az est leszálltáig várakozott. Mikor feltűntek az égen a csillagok, ismét tovább indult, javarészt a fákon haladva, a talajszintre ugyanis egyáltalán nem szűrődött le a fény, és a vaksötétben, ellenséges területen ég ő sem szeretett utazni. Az erdő éjszaka még gonoszabbnak és ellenségesebbnek tűnt, az árnyak megnagyobbodtak, minden nesz vagy zörej hatására szaporábban kezdett verni a szíve. Egész teste megfeszült, felajzott íját szorosan markolta. Ideges volt, és tőle szokatlan óvatossággal haladt, s bár már vett részt hasonló küldetésekben, továbbra is gyűlölte az ilyet, mégis ment tovább; nappal pihenve, éjszaka pedig az ellenség felderítőire vadászva, s szinte határtalan tünde-kitartásának köszönhetően harmadnap már rá is lelt az orkokra.

   Tízen voltak, s egy hordába tömörülve meneteltek dél felé. Nem lehetett őket nem észrevenni, hangosak és zajosak voltak, így Tauriel a kitűnő hallása segítségével mérföldekről távolabb meghallotta őket. Még mindig a fákon haladva a nyomukba eredt, s alig fél óra múlva már ott állt egy faágon, kifeszített íjjal, lövésre készen; s abban a pillanatban, amikor az első rondaság alakja feltűnt, megcélozta a szívét, és elengedte a húrt. A nyíl átfúródott a mellkasán, és még azelőtt holtan rogyott össze, hogy akár csak egyet is kiálthatott volna. Utána jött a többi is, közülük még kettőt leszedett, aztán a földön, a késekkel folytatta a harcot. A kis termetű felderítőknél csak apró tőrök voltak, amik nem jelentettek komoly veszélyt rá nézve, inkább a létszámfölényük miatt volt nagyobb a kockázat; ám képzettségének köszönhetően remekül elbánt velük. Az utolsónak viszont, miután durván hasba rúgta, sikerült elmenekülnie, hiába lőtt utána még egy utolsót, a nyíl célt tévesztett az ork pedig eltűnt a szeme elől. A kudarctól kissé csalódottan porolta le magát, és szedte össze a nyilait, hogy aztán mihamarabb visszaindulhasson; a nagy zaj miatt ugyanis perceken belül megérkezhettek az első ragadozók, amiket mindenképp el akart kerülni. Máglyát sem gyújtott, helyette minden maradék erejét összeszedve, hatalmas sebességgel megindult észak felé, s ennek az erőltetett tempónak hála másfél nap alatt elérte a hegyeket, ám ott rámosolygott a szerencse. Elkapott egy kéttagú felderítő hordát, s miután az egyiket megölte, a másik orkot kivallatta a Galaeth-től ellesett módszerekkel. Amiket megtudott, aggodalommal töltötte el szívét, és még jobban megerősítette abban, hogy minél előbb beszélnie kell a királlyal, így hát elvágta a megmaradt szörnyeteg torkát, és a kimerültséggel mit sem törődve visszatért a déli határoz, ahonnan egyenesen a palotába vágtatott.

   Meglehetősen zilált képet mutatott, ahogy kócosan, ork-vérrel tarkított ruhában belépett a trónterembe, de most legkevésbé a külseje érdekelte. Azonnal beszélni akart a királlyal, és szerencséjére akkor épp ott tartózkodott.
- Uram! - szólalt meg kifulladva, de ő így is meghallotta.
- Tauriel, hát visszatértél. - Thranduil kissé felvonta a szemöldökét, mikor rápillantott. - Mi történt?
- A feladatomat teljesítettem, uram; de a hegyeknél elkaptam két ork-felderítőt. Kivallattam az egyiket, és elmondta, egy hatalmas, mindent elpusztító támadást akarnak indítani ellenünk. Egy egész sereget akarnak küldeni, több ezer, vagy akár tízezer orkkal, Mordorból és Dol Goldurból. Teljesen felfegyverkezve, harcra készen közelednek, tűz és halál kíséri útjukat.
- Milyen messze vannak? - kérdezte rezzenéstelen arccal az uralkodó.
- Négynapi járóföldre. - felelte némi szorongással a hangjában a lány.
- Négy nap... Hát legyen. - sóhajtott a férfi, majd hangosabban folytatta. - Hívd össze a parancsnokokat, és legyetek a tanácskozó szobában fél óra múlva! Ha előbb érkeztek, az sem baj, minden perc számít.
- Értettem, uram. - bólintott a vörös hajú, és már indult is a katonai vezetők keresésére.

   A terezettnél jóval hamarabb, alig negyed óra elteltével már mind a teremben álltak, a középen lévő asztal körül, melyen a Bakacsinerdő térképe feküdt. Thranduil az aljánál állt, Tauriellel az oldalán, aki mutatta nekik a lehetséges támadásokat.
- Az orkok serege a régi útnál kettészakad, hogy egyszerre két, különböző irányból érkező támadást intézhessenek ellenünk. - kezdett bele. - Az egyik horda a hegyek keleti szegélyén átkelve az erdő határán haladva mögénk kerül, és hátulról fog ránk támadni. A másik pedig a nyugati határ, valamint a hegyek között halad át, és a folyót követve jut el hozzánk.
- Mi lesz a taktikájuk? - kérdezte az egyik parancsnok.
- Szét akarják bomlasztani a seregünket, hogy az sok, kisebb részre hulljon, amiket egyenként lemészárolhatnak. - hangzott a válasz. - Egyértelmű, hogy a király és az itt jelenlévő vezetők lesznek a legfőbb célpontok.
Az uralkodó egyelőre nem szólt semmit, csak elgondolkodva nézte a térképet; majd amikor már kezdett valami terv-szerűség körvonalazódni benne, hangosan is kimondta.
- Ha ők két haddal támadnak, nekünk is így kel tennünk. Kettéosztódunk, de a csapatok között folyamatosan tartani kell a kapcsolatot, és a hírközlésnek sem szabad megszakadnia. Bármi is lesz, együtt kell tartanunk a seregeket, hogy ki tudjuk űzni az ellenséget az erdőből. Az egyik csapatot én vezetem, a másikat pedig Tauriel.
A lány hallotta, ahogy a férfiak halkan felhördülnek, és kétkedő pillantásokat vetnek rá, ám ő továbbra is nyugodt tekintettel hallgatta a király szavait; legbelül azonban kissé idegessé vált.
- Minden tisztelettel, uram. - szólt közbe az egyikük. - De biztos vagy benne, hogy Tauriel a legmegfelelőbb erre? Eddig a trónörökös állt a második sereg élére.
- Nem tudom, észrevetted-e, de a fiam nem tért haza. - dörrent rá Thranduil. - Az kerül a helyére, aki a legalkalmasabb a feladatra. Ne kérdőjelezd meg a döntéseimet, parancsnok.
A katona kissé szégyenkezve bólintott, ám a következő már át is vette a szót.
- Milyen előkészületeket kívánsz tenni, uram? - tudakolta.
- Hívjatok be minden katonát minden osztagból, valamint a déli határőrzőket is. A harcképtelen nőket és gyerekeket szállásolják el az erődökben, senki sem maradhat kint, ha egyszer a csata elkezdődött. Tudjátok a dolgotokat.
A vezetők bólintottak, és elindultak kifelé.
- Tauriel. - szólt utána az uralkodó, mire a lány megfordult. - Számítok rád.
- Nem fogok csalódást okozni, uram. - ígérte az őrkapitány.
És valóban nem tette.

   Négy nap alatt a lehető legjobban felkészültek, összegyűjtötték erőiket, a harcképteleneket pedig a palota erre a célra kialakított barlangjaiban szállásolták el. Megtervezték a harcmodort, és az esetleges visszavonulást is. Minden tökéletesnek tűnt. A teljes haderőt két részre osztják, Thranduil és Tauriel vezetésével. Mindkettőjükhöz tartozik öt lovas és öt gyalogos század, két század íjász és egy század lándzsás. A századoknak lesz egy-egy vezetője, akik a királynak és az őrkapitánynak tartoznak engedelmességgel. Alapos tervezés után döntöttek csak, semmit sem bízva a véletlenben, gondolva a lehető legrosszabb eshetőségekre is.
Készen álltak.
Mégis, amikor a sereg elindult, hogy megütközzenek a vargokkal, a szíve mélyén a legtöbb harcos félt egy kicsit, ám látva vezérük nyugodt, határozott arcát, erőt merítettek az ő elszántságából, és mertek hinni abban, hogy győzedelmeskedhetnek. Végül elérkezett az idő, amikor szét kellett válniuk. Tauriel a király elé lovagolt, hogy még egyszer átvegyék a tervet.
- Mindent tégy úgy, ahogy megbeszéltük. - mondta Thranduil. - Félóránként üzensz, és röviden beszámolsz a történésekről. Próbálj meg életben maradni.
- Megteszem, amit tudok, uram. - ígérte, majd megfordította Reviát, és a századai élén az előre kijelölt helyükre vágtatott.
A férfi megvárta, amíg mind eltűnnek a fák között, majd ők maguk is elindultak a saját helyük felé, tíz mérföldre a palotától nyugatra, ahol a fák ritkábban nőttek, ezáltal nagyobb szabad területet biztosítva a közelharchoz. Az íjászok álltak leghátul, előttük a lovasok, majd a gyalogosok, végül pedig a lándzsások sorakoztak, mindannyijuk előtt pedig a király; hatalmas szarvasa hátán, büszkén, egyenes háttal ülve. Egész lényéből erő és bátorság sugárzott, ami hamar átragadt a katonákra is, a szokott harci kedvet szítva fel a lelkükben. Azonban nem csak ilyen tűz lobogott akkor az erdőben. A közel háromezer fős ork-sereg abban a pillanatban elkezdte a gyújtogatást, mikor az ország területére léptek, s északra tartó útjuk nyomát letarolt bozótok, kiégett föveny és elszenesedett fák szegélyezték. Vörös lángok nyaldosták a növényeket, a szél könnyedén repítette a parazsat egyik helyről a másikra, így olyan hatalmas tűz keletkezett, melyhez foghatóra még maga Thranduil sem emlékezett. Füstje sok tíz mérföldre ellátszott, bűze megfertőzte a levegőt, s ha éberen füleltek, az orkok csatakiáltásait is meghallhatták, s ezek az ingerek kísértetiesen emlékeztették arra a majdnem ezerhétszáz évvel ezelőtti napra, amikor Gundabad erődjénél csatázott. Ugyanezeket érzékelte előtte, a kimenetele pedig végzetes volt, ám megfogadta, ezúttal másként lesz. Most senkit sem fog elveszíteni, aki fontos neki, nem lesznek zokogó nők és gyerekek a csattéren, akik elesett apáikat, férjeiket vagy fiaikat keresik; nem a semmiért fogják kiontani a drága tünde-vért. A szabadságuk a tét. Nem fognak elbukni.
Az uralkodó a fiára gondolt, aki talán ebben a pillanatban is Morgoth szolgái ellen harcolt. Ha a fiatal herceg képes rá, hogy szembeszálljon a Gonosszal, ők sem hátrálhatnak meg. Legolas büszke lesz majd a népére és az apjára, amiért képesek voltak megoltalmazni a királyságot, s mikor majd hazatér, nem egy leigázott, élettelen királyságot fog találni, hanem az oly jól ismert és szeretett otthonát.
Ezért harcolt. A gyermeke boldogságáért.
- Közelednek. - mondta halkan. - Mindenki, fegyvert elő!
Az ezerháromszáz tünde egyszerre helyezte készenlétbe a fegyverét, kardot rántottak, nyilat illesztettek az íjhúrra, lándzsáikat előreszegezték. A lovak megérezték gazdáik nyugtalanságát, elkezdtek nyihogni és toporogni, ahogy az orkok serege közeledett feléjük. Rengett a föld a több ezer súlyos láb alatt, a füst elérte őket, és kezdett fojtogatóvá válni. Végül az előhad feltűnt, alig több, mint negyed mérfölddel előttük, teljes fegyverzetben, harcra készen.

   Vezéreik kiáltottak néhány szót a Sötét Nyelven, mire a katonák kiáltozni kezdtek és fegyvert rántottak. Üvöltözésük betöltötte a teret, minden más hangot elnyomott, percekig csak ezt lehetett hallani. Bár érzékeny fülüket bántotta az ordibálás, rezzenéstelen arccal várták, hogy végre befejezzék, ám akkor egy majd’ két méteres, fekete ocsmányság lépett elő, és a Közös Nyelven szólt hozzájuk.
- Adjátok meg magatokat, és szabadon elmehettek! - mondta borzalmas kiejtéssel. - Megesküszünk, hogy nem fogunk bántani. Vonuljatok el, és adjátok át az erdőt. Ha ezt megteszitek, nem esik bántódásotok.
- És ha nem? - vonta fel a szemöldökét a király.
- Akkor hosszú, kínokkal teli, keserves halál vár rátok, és a szanaszét heverő tetemeitekből varjak fognak lakomázni, s rothadó húsotokkal fogjuk etetni farkasainkat.
Látszott rajta, hogy komolyan gondolja a fenyegetést, őket azonban mindez nem hatotta meg. Eleinte csak kifejezéstelen tekintettel nézték az ellenséges sereget, ám hirtelen kitört belőlük a nevetés, ugyanis roppant mulatságosnak tartották, ahogy az az egyetlen ork próbál rájuk ijeszteni; a tündékre, akik nem ismerik a félelmet. Még Thranduil ajkára is felkúszott egy gúnyos félmosoly.
- Ostobák. - mondta lekicsinylően. - Íjászok!
Kétszáz harcos húzta ki az ideget, és célozta meg az orkokat; lélegzetüket visszafojtották, úgy várták a parancsot.
- Tűz! - A nyilak süvítve szálltak a levegőben, és hajszálpontosan ritkították meg az orkok sorait. - Noro nan goth! (Fuss az ellenség felé!) Támadás!
- Gurth ’ni yrch! (Halál az orkokra!) - kiáltották egy emberként a katonák, és megindultak előre.
Persze az orkok sem álltak meg egy helyben, hatalmas robajjal feléjük csörtettek, olyan hévvel, mintha semmi sem tudná őket megállítani. Azonban nem számoltak a tündék lándzsáival, melyek egyszerre több orkot nyársaltak fel, a mesterien kovácsolt, borotvaélesre köszörült kardokkal, a tökéletes precizitással kilőtt nyilakkal, valamint azzal az elképesztő harci kedvvel, amivel a hazájukat, az otthonukat és a szeretteiket védték. Nekik volt miért küzdeniük, nem ok nélkül ontották vérüket, erőt adott nekik a végsőkig való kitartásra. Márpedig szükségük is volt minderre, ehhez hasonlóan iszonytató csatát ugyanis még nem vívtak az erdőben; így erről az elsőről számos dal és elbeszélés született, mégis egy névtelen énekmondó írta le legélethűbben az eseményeket.

A Bakacsinerdő közepén, hol a sok fa az éggel összeér
Két sereg áll néma csöndben, mind a ketten győzni jöttek.
A tündék büszke csapata ragyogó páncélban, karddal
a kezében várja az ütközetet, ellenségtől nem rettegve.
Pedig az orkok ereje óriás, letapos fűt, fát, nem kegyelmez,
s miattuk az erdő lángokban áll.
Sötéten gomolyog a sűrű, lomha füst, beborít,
megfojt, fullaszt, de nem hogy tova tűn, sőt!
Csak nő, növekszik egyre, mérgező már a levegő,
S ettől az orkok ereje és harci kedve nőttön nő.
De a mieinket se féltse senki, farkasszemet néznek a halállal,
És szembemennek minden veszéllyel.
Nevetnek egy jót, majd kardot rántanak,
A rettentő pengék a fényben csillámlanak.
Nyilak repülnek, sikolyok hangzanak,
A tünde-had sértetlen, az orkok viszont megfogyatkoztak.
Egymás felé rohan a két sereg, dübörög a föld.
Csattognak a fegyverek, üvöltések harsannak,
Suhogás hallatszik, paták koppannak.
Ork és tünde egybeolvad, melyik hol van?
Nem nézi ezt egy harcos sem, orkot ölnek,
Nagyobb hévvel, mennél többet.

   Ez csupán egy részlet volt a műből, de már ez a pár sor is remekül kifejezi azt a kavarodást és zűrzavart, ami a csata közben kialakult. Nem lehetett tudni, kik vannak többen, ha egy tünde elesett, rögtön kettő ugrott a helyére, és az ellenség is ekképp tett. Ám míg ott nem volt egyértelmű, ki vezeti a sereget, addig náluk Thranduil mindent kézben tartott, és élen járt az ellenséggel való leszámolásban. Valahányszor lesújtott kardjával, több ork is holtan rogyott össze, míg őt alig néhány karcolás érte, és az arcán lévő vér az orkoktól, s nem tőle származott. Sebezhetetlennek tűnt, ahogy ott vagdalkozott a fekete testek gyűrűjében, látszólag érinthetetlenül, szemében a harc tüzével, elbizakodottan, mint aki biztos abban, hogy senki sem győzheti le.

   Nem számolt azonban azzal, hogy az ellenségnek lándzsásai is vannak. Mégpedig, valljuk be, remekül célzó lándzsásai, akik egy kürtszóra elhajították fegyvereiket, oda, ahol a legtöbb tünde harcolt, ezzel hatalmas pusztítást okozva. Azonban nem véletlenszerűen tették, volt egy konkrét céljuk: a tündekirály. Őt igyekeztek megtalálni, hogy aztán egy jól irányzott dobással kioltsák életét, magukhoz ragadva a győzelmet. Thranduil nem tudott ezen tervükről, csak azt látta, hogy katonái sorban esnek el, ezért még hevesebben küzdött, hogy megbosszulja halálukat. Ez lett azonban a veszte, ellenfelei ugyanis észrevették a büszkén harcoló, nemes urat, s a legjobb lándzsahajító állt fel, hogy megcélozza. Az ocsmányság megvárta, amíg a férfi a megfelelő helyzetet veszi fel, tehát vele szemben áll, ekkor felmérte a távot, és elhajította a lándzsát.
Thranduil csupán egy süvítő hangot hallott, egy pillanattal később pedig észvesztő fájdalom hasított a jobb vállába. Akaratlanul is felüvöltött a fájdalomtól, lecsúszott a szarvas hátáról, kardja kiesett a kezéből. Elborzadva konstatálta, hogy vállába szinte teljesen beleáll egy fekete lándzsának a hegye, és azonnal felismerte, hogy ez orkok műve, s azt is tudta, mit kell tennie vele. Összeszedte minden maradék erejét és akaratát, megragadta a nyelét, és kihúzta a testéből a vashegyet. Újabb kiáltások hagyták el ajkát, ahogy a fém húsdarabokat szakított le, majd eldobta a fegyvert, s kezét a sebre szorítva próbálta mérsékelni az abból ömlő vér mennyiségét; eredménytelenül. Az orkoknak sikerült megtalálniuk az egyetlen gyenge pontot páncélja mellvértje és karvédője között, ahol a hús védtelen volt, és könnyedén meg lehetett sebezni. Mégis, a kínok között valami új érzelem támadt fel a szívében, a konok akarat. Azt hiszi az ellenség, hogy ezzel most övék a győzelem? Meglátják majd, mekkorát tévedtek. Nem törődve a hasogató fájdalommal, a bal kezébe fogta a kardját, felállt, és az adrenalinnal az ereiben újból támadásba lendült, minden erejét és fájdalmát beleadva ritkította az orkok sorait, pedig már alig állt a lábán, akarata azonban vitte tovább. De végül fizikai állapota erősebbnek bizonyult, és újfent lerogyott a földre, s immár képtelen volt talpra állni. Látta a körülötte harcoló katonákat, és a felé induló orkokat, de nem érzett félelmet. Harcban kell meghalnia? Ám legyen.
Jövök hozzád, Hilvireth, gondolta, és várta a mindent elborító, megváltó sötétséget, ez azonban nem jött. Helyette egy női hang kiáltásai ütötték meg a fülét.

   Taurielnek elakadt a lélegzete, mikor látta királyát lehanyatlani a földre, s mikor észrevette, tucatnyi ork rohan felé, hogy kioltsák az életét, világossá vált előtte, hogy válságos a helyzet.
- Védjétek a királyt! - kiáltott oda a közelben álló harcosoknak, és ő maga is odalovagolt, hogy segítsen.
Mostanra beszélték meg, hogy a két rész-sereg csatlakozik, így a lány a megmaradt tündékkel beszállt a síkságbéli ütközetbe, miután a maguk részéről végeztek az ellenséggel. Arra számított, hogy uralkodóját a szarvason ülve, orkok gyilkolászása közben találja, így teljesen megdöbbent, mikor erőtlenül, sebesülten térdelt a földön. Dobta is a csudába a harcot, azonnal odavágtatott hozzá, leugrott a lóról, és mellé térdelt.
- Mi történt, uram? - kérdezte, és igyekezett nem kimutatni, mennyire megrémült.
- Egy lándzsa... Beleállt... A vállamba... - szűrte a fogai között a férfi. - Kihúztam...
Kérlek, engedd meg, hogy vessek rá egy pillantást. - szólt a vörös hajú.
Egy bólintás után óvatosan lecsatolta a karvértet, ám aminthogy meglátta a vérrel teljesen átitatott bőrzekét, az ajkába harapott, és lenyelte a torkából feltörő epét. Vigyázva, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzon, hozzáért a véres részhez, ám kezét abban a pillanatban pirosra színezte a meleg síkos folyadék, Thranduil pedig halkan felnyögött a fájdalomtól. A kapitányban azonnal nyilvánvalóvá vált, mi a teendő.
- El kell hagynod a csatateret, hogy a gyógyítók elláthassák a sebeidet. - mondta, majd a harcosok között a sebesülteket kereső ápolókért kiáltott. - Én is veled tartok.
- Nem. - hörögte az uralkodó. - Te itt maradsz. Vezetned kell a csatát.
- De uram, én nem... - kezdett bele a tiltakozásba, ám Thranduil közbevágott.
- De igen. Vezetned kell a csatát. - nyöszörögte. - Kérlek!
Kérlek...
Most először, amióta csak ismerte, nem parancsolt, vagy utasított neki valamit, hanem kért. Arra kérte, vezesse helyette a csatát, vegye át a helyét, és győzze le az ellenséget. A szemébe nézve látta a fájdalmat, amiért ezt a harcot már nem tudja megvívni, de a reményt is, hogy talán még győzhetnek, s ezt a hitet meg akarta benne tartani.
- Le fogjuk győzni az orkokat. - jelentette ki. - Erre megesküszöm.
Ekkorra megérkeztek a gyógyítók is, akik kimenekítették az eszméletvesztés szélén álló királyt a tomboló csatatérről.

   Innentől kezdve az ő kezében volt a csata sorsa. Csak rajta múlt, élnek-e vagy meghalnak; vagy az orkok kardjai által, vagy az egyre közelgő és elhatalmasodó lángoktól, amik elkezdték nyaldosni a környező fák lombját, felforrósítva a levegőt, és sűrű, mérgező füsttel töltve el azt. Különös módon nem érzett félelmet. Nem ez volt az első alkalom, hogy vezetőként kellett helytállnia, volt ő már az erdei-őrség és a Tündegárda kapitánya is, és számtalanszor vezette már győzelemre az osztagokat. Most sem fog kudarcot vallani. Visszaült Reviára, és a harcosok közé vágtatott, akik királyuk bukását látva mintha veszítettek volna harci kedvükből és magabiztosságukból, így a vörös hajú egy pillanatot sem késlekedett a lelkesítéssel.
- Harcosok! - kiáltotta, miközben közöttük vágtázott. - Barátaim! Bajtársaim! Nem szabad most visszahátrálnunk! Ez nem az a nap, amikor megfélemlítve visszavonulunk a falaink mögé, és onnan nézzük, ahogy hamuvá ég az otthonunk! Urunk életben van, és ha ő velünk, akkor ki ellenünk? Küzdjetek hát, barátaim! A királyért, a hazáért, a szabadságért, előre!
Biztató, erőt adó hangja lelket öntött a kimerültség szélén álló katonákba, akik most új reménnyel a szívükben vették fel a harcot az ellenséggel.
- Lacho calad! Drego morn! (Gyúlj fény! Takarodj sötétség!)
- Gurth ’ni yrch!
- An Thranduil! (Thranduilért!)
Ilyen és ehhez hasonló csatakiáltások hangzottak el, miközben a tündék egy végső rohamra indultak. Szemükben ott égett a harci tűz, vetekedve az orkok által előidézett pusztító lángokkal. Nem számított semmi, csak az, hogy győzedelmeskedhessenek, és kiűzzék őket az országból, valamint megbosszulják a királyuknak okozott sérülést. Nem fogott rajtuk a fegyver, megállíthatatlanul nyomultak egyre beljebb és beljebb az orkok sorai közé, végezve minden útjukba eső rondasággal. Órák elteltével már csak alig pár száz maradt életben, ám látva, hogy a vérszemet kapott több ezres tündesereggel szemben semmi esélyük nincs, visszavonulót fújtak és elmenekültek; de még így is sokan vesztek közülük oda a lángokban, vagy az utánuk kilőtt nyilak által.

   A csata véget ért, a legnagyobb borzalmak viszont csak most kezdődtek. A tűz továbbra is megállíthatatlanul lángolt, a fák sorra dőltek ki, helyükön csak egy elszenesedett csonk maradt, ám hamarosan az is megsemmisült. Mivel a lángok egyre gyorsabban terjedtek el, már a tündékre is fenyegetést jelentett. Aki mozdulni tudott, az mind megindult a palota irányába, hogy az azt védő mágia őket is megoltalmazza a tűzhaláltól, és magatehetetlen társaikat menekítették. Talán egy hatalmas, zűrös forgataggá vált volna a csatatér, ha Tauriel nem szervezi meg a mentés és a menekülés ütemét. Neki volt köszönhető, hogy nem maradt sebesült a lángok között, csak azok pihentek ott, kiknek lelke már Mandos csarnokaiba szállt. Az ő vezetésével a sereg a palotát határoló védőmágia sugarába került, és onnan nézték végig, ahogy otthonuk nagy része elszenesedett, halott pusztasággá válik. A sebesültekkel viszont foglalkozni kellett, de szerencsére a gyógyítók hamar megérkeztek, és gondjaikba vették a szerencsétlenül jártakat, s hamarosan Tauriel is végzett a feladataival, így már csak egy dolog volt hátra: a király. Meg kellett bizonyosodnia afelől, hogy jól van, ellátták a sebeit, és most békésen pihent, ám mikor a gyógyítók sátraihoz ért, ennek pont az ellenkezőjére figyelmeztették.
Sietett, amennyire csak tudott, bár ez a zsúfolt területen nem igazán volt egyszerű, hiszen minduntalan beleütközött a többiekbe; hordágyat cipelő ápolók voltak mindenütt, ép és sebesült tündék amerre és ameddig csak a szem ellát. Vér és gyógynövények szaga keveredett a fájdalom szülte nyöszörgések és megnyugtató szavak egyvelegével. Ez a sok inger majdnem olyan rossz volt, mint a csata; valahogy mégis sikerült eljutnia a király sátrához, ott azonban újabb problémával szembesült. A sátor előtt az egyik legtapasztaltabb gyógyító, Rodven állt, és komor tekintettel beszélt a vele lévő, két fiatalabb ápolóval.
- Üdv néktek! - köszöntötte őket. - Hogy van az urunk? Sikerült ellátni a sebét?
Rodven csalódottan rázta a fejét.
- Nem engedi, hogy segítsünk rajta. - mondta aggódva. - Szinte kiabálva zavart el minket.
- Ezek szerint nincs együttműködő hangulatban. - sóhajtott a vörös hajú. - Sebaj, megpróbálom én ellátni.
- Biztos vagy benne? Még sosem láttam őt ilyennek.
- Úgy hiszem, meg tudom oldani a problémát. A felszerelés bent van?
- Igen, a gyógynövények és a kötszerek mind a sátorban vannak. Sok szerencsét.
A lány bólintott, a többi gyógyító pedig már indult is, hogy gondjaikba vegyenek egy törött lábú harcost, ő pedig egy pillanatnyi hezitálás nélkül belépett.
Úgy hitte, mindenre felkészült, ám mikor Thranduilra tévedt a szeme, kiderült, hatalmasat tévedett.

   A férfi neki háttal állt, ing nélkül, meztelen hátát csak a haja takarta valamelyest, ami most a szokásos világosszőke helyett inkább ezüst-szürkének tűnt. Páncélzata minden részétől megszabadult már, így csak nadrágot és csizmát viselt. Kezét a mellette lévő asztalon pihentette, ám az őrkapitány figyelmét nem kerülte el annak remegése. Nem láthatta az arcát, s annak sem mutatta jelét, hogy észrevette őt, bár kétsége se volt afelől, hogy tudja, itt van. Megköszörülte a torkát.
- Hîr-nín. - szólította meg. - Azért jöttem, hogy...
- Nem érdekel. - mondta kifejezéstelen hangon az uralkodó. - Távozz.
- De uram, én... - Próbálta jobb belátásra téríteni, sikertelenül.
- Azt mondtam, tűnés! - csattant fel a király, ám a tündelány megmakacsolta magát.
- Nem. - mondta határozottan, mire a férfi végre megfordult, s Tauriel elborzadva látta, hogy a vállán lévő sebből kiömlő vér pirosra színezte sápadt, hegekkel és zúzódásokkal tarkított mellkasát, és még most sem apadt el a forrása. Kész csoda volt, hogy a hatalmas vérveszteségtől még nem ájult el, de látszott, mekkora erőfeszítést igényel, hogy talpon maradjon. A gyógyító nyelt egyet, de nem a seb látványától, hanem az uralkodó szemében megtelepedő baljós csillogástól, ez volt ugyanis az, ami megrémisztette. Olyan tűz lángolt enne, amit csak azok szemében látott, akiknek már semmi sem számított, csak egyet akartak: elhagyni a világot.
- Nem megyek el, amíg be nem kötöztem a sebedet, uram. - jelentette ki.
Thranduil erre már reagált.
- Menj innen. - utasította. - Senkit sem akarok látni.
- De uram, ha nem segítek, el is vérezhetsz! - A lány összeszedte bátorságát, és közelebb sétált hozzá. - Addig nem megyek el, amíg el nem állítottam a vérzést. A katonáknak szükségük van a királyukra.
- A katonáim tucatszám vesztették életüket. - mormolta az uralkodó. - Ismét tünde-vér szennyezi be földjeinket, családok szakadtak szét, és gyász fogja betölteni az erdőt. Elég volt. Túl sokszor láttam már meghalni az embereimet. Körülöttem mindenki sorra esik el, csak én vagyok továbbra is az élethez láncolva.
- Uram...
- Belefáradtam mindebbe. - Hangja szaggatottá vált, zihált, és egyre erősebben remegett a keze. - Menj most el, Tauriel. Hagyj meghalni.
Hagyj meghalni...
A tündelány először azt hitte, rosszul hallott, ám ahogy a férfi ránézett, bizonyossá vált előtte, hogy nem tévedett. Tekintetéből eltűnt minden érzelem, csak egy rémisztően kék, üres tenger maradt, minden fény és csillogás nélkül. A máskor oly erős és legyőzhetetlen király most vérrel borítva, sebezhetően állt előtte, a halált kívánva. Hiába, gondolta a vörös hajú, úgy tűnik, még hétszáz év alatt sem lehet teljesen kiismerni. Azt azonban nem fogja hagyni, hogy megváljon az élettől.
- Sosem tennék ilyet. - mondta, és a szemébe nézett. - Vagy így, vagy úgy, de meggyógyítalak.
- Azt mondtam, távozz! Ez parancs!

   Ellépett az asztal mellől, ám abban a pillanatban megtántorodott, s ha Tauriel nem kapja el, talán el is esett volna, ám a segítségével végre térdre ereszkedett, majd lefeküdt. Ekkorra már teljesen elgyengült, s a vérrel együtt az élet is egyre inkább távozott a testéből, szerencséjére viszont minden gyógyító felszerelés ott volt, így azonnal tudott rajta segíteni. Miközben lemosta a mellkasáról a vért, és ellátta a sebet, halkan beszélt hozzá.
- Nem engedhetem, hogy itt hagyj minket, uram. Gondolj bele, mi lesz az országgal, ha nincs vezére?
- Legolas elég tapasztalt már ahhoz, hogy király legyen. - suttogta a férfi. - Irányítani tudja a birodalmat.
- A hercegünk most messze van tőlünk, és különben is. Hiába felnőtt, még mindig szeret téged, és szüksége van rád. Nem hagyhatod magára a fiadat.
- Talán igazad van. - sóhajtott a király. - De mégis... Valakit csak úgy tudok viszontlátni, ha eltávozok. Nem olyan rossz dolog a halál, mint amilyennek hiszed.
- Nézőpont kérdése, uram. - felelte diplomatikusan az őrkapitány.
Az athelasszal való kezelés következett, s bár rengetegszer csinálta már, most mégis összeszorult a szíve a fájdalomtól vergődő, a kiáltásait visszafojtani akaró király látványától. Végül bekötözte a szörnyű sebet, ám Thranduilnak még most sem volt nyugovása, így Tauriel kénytelen volt megitatni vele egy elalvást segítő italt, ám urának cseppet sem tetszett ez az ötlet.
- Nincs szükségem ilyen bájitalokra. - makacskodott, ám a gyógyító nem engedett.
- Minden tisztelettel, uram, de ha nem iszod meg önszántadból, kénytelen leszek kissé rásegíteni.
Ez a fenyegetés végre hatott, s a férfi hajlandó volt meginni az italt, aminek hála csakhamar mély, gyógyító álomba szenderült.
Már aludt, amikor a vörös hajú felsóhajtott.
- Legolas, siess haza, kérlek! Nélküled az apád menthetetlen.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hello

(Saci , 2015.09.26 13:45)

Szia Detti!
Azt szeretném kérdezni,hogy mikor lesz új rész?

Re: Hello

( Detti, 2015.09.26 21:25)

Szia Saci! Bocsi hogy csak most válaszolok, de tettünk egy kirándulást Budapestre, az OMÉK rendezvényre. Fejezet-ügyben jó hírrel tudok szolgálni, holnap ugyanis érkezik a legújabb rész :D

:D

(Saci , 2015.09.23 16:53)

Jujj ma mi is káptunk a vállunkba egy "mini lándzát" és egyik osztálytársammal be kellett mennem az orvosiba mert annyira félt (mivel oltás után mindig lehetett vinni a korházba mert elájult) Mondta a védőnő, hogy tereljem el a figyelmét. Mivel ő is imádja a hobbitot, felolvastam neki részletet ebből a fejezetből.
Annyira tetszett neki hogy nem is érzett semmit.:)
Látod Detti? A történetednek hála nem kellett megint mentőt hívni hozzá.

Re: :D

( Detti, 2015.09.24 17:58)

Wow! Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyen módon lesz hasznára valakinek. Jó érzés, hogy megspóroltam az osztálytársadnak egy újabb utat a kórházba :)

Sziasztoook

(Fanni, 2015.09.21 18:05)

Detti! Ez a fejezet ismet borzasztoan jo lett:D Persze nekem is hianyzott Legolas,de hat egy reszt ki lehet birni nelkuleexd Ahogy mindenki,en is nagyon sajnalom Thranduilt,talan jobban is mint masok,hiszen en amugy is imadom a dragalatos Tundekiralyunkat:D Viszont nagyon jo lenne ha orokke tartana a tortenet:DD

Re: Sziasztoook

( Detti, 2015.09.21 20:13)

Hát, a világért sem akarok senkit elszomorítani, de ma kezdtem el írni az utolsó előtti részt...

Nincs sok hátra...

(Detti, 2015.09.19 16:30)

Sziasztok!
Barátaim, egy hatalmas kéréssel fordulok most hozzátok. Újfent szeretnék megkérni mindenkit, hogy ugyan írjon már egy hosszabb-rövidebb hozzászólást a véleményéről, de az ok most más, mint korábban volt. Tudniillik, kevesebb, mint 5 rész van még hátra a történetből, utána vége, és szeretném, hogy a legutolsó fejezetig kifejtsétek véleményeteket a blog kapcsán, legyen az pozitív, vagy negatív. Előre is köszönet mindenkinek. ;)

Re: Nincs sok hátra...

(Firion, 2015.09.19 22:57)

Nem is tudom mit fogok kezdeni az új részek nélkül... :(

Aaa...

(Firion, 2015.09.18 22:29)

Éreztétek már az hogy mindjárt szétrobbantok ha nem csináltok valamit???!!! Én ez esetben a földhöz vágtam a tabletemet és sikítottam... :`( Ez a rész BRUTÁLIS lett!!!! Én... én... ugye nem hagyod Thranduilt meghalni?! Az erdő... FELÉGETTÉK!!!!!! EGYSZER KERÜLJENEK A KEZEM KÖZÉ ÉS SOHA TÖBBÉ NEM LÁTJÁK A NAPVILÁGOT!!!!!!!!!!!!!!!! Huh.... Mikorra várható a következő rész????????????

Re: Aaa...

( Detti, 2015.09.19 16:23)

Thranduil sorsát már kitaláltam, és megnyugtatlak, hogy már csak egy kicsit fog szenvedni. A brutális szóval kapcsolatban teljesen igazad van, nem ez lett a legvidámabb fejezet, de a mélyponttól csak felfelé, tehát a boldogabb jelenetekig visz az út. Ó, és a tabletedet kíméld meg, ott a váza is, ha dobálni akarsz valamit :). Az erdőért pedig jómagam is szívesen segítkeznnék, mondjuk Celebornnak és Galadrielnek lerombolni Dol Goldurt... Leszünk ketten a Bosszúállók? Esetleg még valaki? :D

Re: Re: Aaa...

(Firion, 2015.09.19 22:55)

Boldogan! Senki sem menekül! :D

:(:(:(

(Saci , 2015.09.16 19:48)

Szia Detti!
Nagyon jó lett a fejezet csakhát hiányzott belőle,szívem csücske:Legolas♡♡♡
Thranduilt úgy sajnálom!Nem elég hogy elveszti a fiát , még meg is sebesül.:(
Remélem Taurielnek sikerül meggyógyítani,és azt is hogy Legolas minél hamarabb visszatér! ♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡

Re: :(:(:(

( Detti, 2015.09.16 21:11)

Úgy látom, most mindenki afféle szeretjük-és-sajnáljuk-Thranduilt állapotban van :). Drága hercegünk pedig hamarosan visszatér közénk, s annyit fog szerepelni, hogy talán sok is lesz belőle. :D
És majdnem te lettél az első kommentelő. Húzz bele Saci, hamarosan elfogynak a fejezetek, nincs már sok lehetőséged. :/

...

(Stahma, 2015.09.16 19:10)

Először szomorú voltam hogy Legolas "lelépett" aztán kétségbeesett hogy <3 Thranduil szomorú ( a levélen majdnem sírtam is ) aztán a csata .... hát valami fantasztikus lett ahogy megírtad .Írtál már csatajelenetet de ez mindent felülmúlt hihetetlen hogy milyen sokáig tudtad vezetni ezt a szálat ahogy a feszültség egyre csak emelkedik aztán a lándzsa jelenetnél szétpattan . Nagyon szuper lett ez a fejezet ( mint valami hullámvasút;) ) és annak is örültem hogy <3 Thranduil és Tauriel ilyen kellemes viszonyt alakított ki ebben a részben :) írj még sok ilyet :):) Uuuu és nagyon tetszett hogy így kidolgoztad az érzelmeket :)

Re: ...

(Stahma, 2015.09.16 19:13)

...és bocsi hogy megint nem irtam az előző fejezethez kommentet csak mostanában nincs rá sok időm :(:(:(:(

Re: Re: ...

( Detti, 2015.09.16 21:05)

Ugyan, semmi baj. Nekem meg írni és gépelni van kevesebb időm, úgyhogy kvittek vagyunk.

Re: ...

( Detti, 2015.09.16 21:00)

Ejha Stahma, azt sejtettem, hogy Thranduil miatt tetszeni fog ez a rész, de ez a komment minden várakozásr felülmúlt :). Tényleg örülök, hogy tetszett, és ne aggódj, nem áll szándékomban végezni a mi drága királyunkkal. A csatajeleneten pedig tényleg sokat dolgoztam, főleg azon a vers-ballada szerű valamin, aminek én sem tudom a műfaját. Úgy látom, megérte a fáradtságot :D