Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


31. fejezet

2015.09.27

   Napok, hetek, hónapok teltek el a bakacsinerdei nagy csata óta, ám a tündék úgy érezték, csak pár pillanat telt el a mindent elemésztő lángok és a között, hogy Dol Goldur tárnáinak lerombolása után átnevezték az erdőt Eryn Lasgalen-nek, vagyis Zöld Lombok Erdejének. Pedig hosszú út vezetett idáig, hosszú és küzdelmekkel teli, gyásszal borítva, hiszen sok harcos, aki az otthona felszabadításáért küzdött, nem érhette meg ennek sikerét; de az öröm és a szabadság érzése némileg feledtetni tudta a családtagok fájdalmát. Viszont nem csak nekik volt szükségük a gyógyulásra. Sok mindent elemésztett a tűz, az élő területek mellett rengeteg tar, kopár folt is keletkezett az erdőben, melyeken még sok esztendővel később sem fog kinőni a növényzet, hiszen a tűz mellett a Gonosz hatalmának is maradtak ott nyomai. Eme sérülések szerencsére nagyrészt a folyótól délre keletkeztek, a palota környéke és az északi területek viszonylag épen maradtak. Meglepő lehet, Tauriel legalábbis annak tartotta, hogy országa sebeihez hasonlóan Thranduil állapota is lassan javulni kezdett, de azt is tudta, hogy a mérgezett lándzsa örök sebet hagy a testében, melyet nem feledtet sem gyógyszer, sem az idő. Mégis, minden erejével azon volt, hogy a fizikai javulás mellett az életkedvét is visszaadja, s ez volt az eddigi legnehezebb feladat, amivel gyógyítóként szembesült. A király megfáradt a sok ezer éves, küzdelmekkel teli életében, ez világos volt, s most el akarta hagyni e világot, hogy ismét rég eltávozott rokonaival lehessen. Be kellett bizonyítania neki, hogy van még miért élnie, s erre érvként a birodalom mellett leginkább a fiát használta.
- Legolasnak szüksége van rád, uram. - mondogatta gyakran. - Mit gondolsz, hogyan viselné, ha élete legveszélyesebb küldetése után arra kellene hazatérnie, hogy az apja halott? Biztos vagyok benne, hogy a lehető leghamarabb elhajózna, és akkor az erdő király nélkül marad, kiszolgáltatottan. Kétlem, hogy ezt szeretnéd.
Az ehhez hasonló rábeszélések megtették hatásukat, Thranduil akaratereje újból feltámadt, és sikerült rendbe jönnie annyira hogy levezényelje az elesettek emlékére tartott gyászszertartást. Erejét visszanyerve rendbe szedte a szétzilálódott országot, újraszervezte a sereget és minden ügyet elintézett. Úgy tűnt, minden rendben van vele, ám akik közelebbről ismerték, látták a szemén, hogy a szíve egy része még mindig Valinorba húz. Azonban megérte neki Középföldén maradni, hiszen így ő is érezhette, hogy Szauron hatalma végleg és örökre megdől, majd pár héttel később újra maga mellett tudhatta fiát, mikor az hazatért.

   A király a palotában sétálgatott, pontosabban a barlangokba betörő Erdei-folyó egyik fátyolszerű vízesésénél, ami felett egy hatalmas ablak nyílt, s az azon beszűrődő napfény a vízcseppeken megtörve apró szivárványt hozott létre. Mindig szerette nézni ezt a kis csodát, mert a réges-régi időkre emlékeztette, amikor máshol, egy másik korban hasonló vízesések mellett sétált el, csak azok sokkal nagyobbak voltak, s ha nem vigyázott eléggé, bőséges vízpermettel áztatták el az arcát. Szája akaratlanul is halvány mosolyra húzódott a Doriath-ban eltöltött évezredekre való visszaemlékezés közben, és magában elhatározta, mostantól többet fog ide járni, míg a folyó vidéke ismét be nem népesül az erdő élőlényeivel. Szinte fizikai fájdalmat okozott neki, mikor látta a letarolt növényeket és a terméketlen foltokat a déli parton, de bízott benne, hogy a természet végül visszahódítja, ami az övé. Addig is, hogy tisztában legyen a pusztítás mértékével, leküldte Taurielt és néhány felderítőt, hogy nézzék meg a károkat, és számoljanak róla be neki. Másfél napja indultak útnak, és azt ígérték, amint lehet, visszatérnek. Bízott benne, hogy így lesz, mert az megerősítette volna abbéli reményeit, hogy a tűz az itt lakozó vargokat és óriáspókokat is elpusztította, márpedig ez nagy szerencse lett volna a népe számára.
Gondolataiból csizmatalpak halk, ütemes koppanásai hozták vissza a valóságba, amik egyre közeledtek, így befejezte az ábrándozást, és felvette a szokott, hűvös álarcát, így várta az érkező őrt, aki csakugyan pár perc elteltével már ott állt előtte.
- Uram. - hajtott fejet kissé zihálva. - A nyugati határőrzők jelentették, hogy a herceg visszatért az országba.
Az uralkodó egy pillanatig a döbbenettől mozdulatlanul állt, szüksége volt némi időre ahhoz, hogy feldolgozza a hírt. A gyermeke visszatért. Először el sem akarta hinni, de aztán kényszerítette magát, hogy remélje a legjobbakat. Látta az őrön, hogy többet is tud.
- Mondd, mi van még? - kérdezte türelmetlenül.
- Lóháton érkezett, így pár óra múlva itt lehet. Úgy tűnt, igencsak siet.
Thranduil bólintott, az őr pedig távozott.
Legolas.... Hát ez a nap is eljött.... A fia hazatért.

   Miután némileg magához tért a döbbenetből, a vízesést otthagyva a lakrészébe sétált, hogy gyermekét valami szebb öltözetben fogadhassa. A kedvenc öltözékét választotta, a hosszú, nehéz köpenyt ezúttal mellőzte, ahogy a koronát is, ugyanis azt akarta, hogy az apját, s ne a királyt lássa benne. Mikor elkészült, a trónterembe indult, hogy ott várja fia megérkezését. Számára úgy tűnt, mintha évszázadok teltek volna el, pedig mindössze egy óra múlva a főkapu kinyílt, és egy ifjú tünde egy év óta először belépett az otthonába.
Legolas tekintete körbejárt az oly rég látott csarnokon, egy pillanatra elidőzött az oszlopok díszítésein, az ablakokon, majd a trón emelvényére vándorolt, ahol egy magas, tiszteletet parancsoló férfi állt, és őt nézte. Az apja volt az. Az apja, akit egy éve nem látott, akire oly sokszor gondolt, és aki már szörnyen hiányzott neki. Mégis, volt benne némi bizonytalanság, nem tudta ugyanis, hogy haragszik-e rá, amiért csupán egy cseppet sem megnyugtató levéllel búcsúzott el, és itt hagyta a népét, az országát, és őt. Azonban nem állt meg, komótos léptekkel haladt felé, ám tekintetét kerülte, s még akkor sem nézett rá, amikor megállt előtte. A csizmája orrát bámulta, egészen addig, amíg az uralkodó meg nem szólította.
- Legolas. - mondta különösen lágy hangon, ami valahogy megnyugtatta a fiút. - Nézz rám.
Fia lassan felemelte a szemét, s az övére olyannyira hasonlító kék szemeit a tekintetébe fúrta. Meglepődött, mikor látta az arcát. Egy esztendő a tündéknek egy szempillantás csupán, hiszen az ő szemükben semmi sem változott ez idő alatt, ám Thranduil most mégis tisztán látta, mennyire más lett a gyermeke. Mindene, a vonásai erősebbek és felnőttesebbek lettek, lelkében nyomot hagyott a sok harc, küzdelem és nehézség, amin az utóbbi időben keresztülment; és mint apa, ott és akkor tudatosult benne, hogy Legolas nem a kisfia többé. Önálló, felnőtt férfi lett, egy harcos, akire most végtelenül büszke volt. Azonban itt, előtte ez a harcos az ajkába harapva, feszengve állt, mintha tartana tőle. A sok tucat, rémisztőbbnél rémisztőbb élmény után most pont az édesapjától félt. A szemébe nézett, ám nem sokáig bírta állni a jeges íriszek átható pillantását.
- Ada. - nyöszörögte halkan, és elkapta a tekintetét. - Kérlek, mondj valamit!
A király egyre homályosabban látta őt, ahogy szemét elfutották a könnyek, ám beszélni még maradt ereje.
- Hiányoztál, ion-nín. - suttogta, majd közelebb lépett hozzá, és egy mozdulattal szorosan átkarolta, és egy év óta először magához ölelte.
Az ifjú herceg kissé meglepettnek tűnt, mintha nem is erre számított volna, ám gondolkodás nélkül viszonozta a szeretetteljes gesztust, fejét apja vállára hajtotta, hogy beszívhassa a ruhájából áradó jellegzetes illatot, ami már kiskorában is mindig megnyugtatta, most viszont tudatosította benne, hogy valóban hazatért. Nem akarta, mégis legördült z arcán egy könnycsepp, ám ezt a viszontlátás öröme szülte, és a megkönnyebbülés, hogy apja hazavárta. A király sem tudott sokáig erős maradni, most végre szabadjára engedte érzéseit, hogy a gyermeke lássa, mennyire hiányzott neki. Próbálta őt megnyugtatni, hiszen érezte, mennyire dörömböl a szíve a mellkasában, és hogy enyhén remeg, lélegzete kapkodóvá válik, nomeg persze a halk zokogást.
- Ne sírj, Legolas. - motyogta. - Itthon vagy. Minden rendben lesz.
- Bocsáss meg, ada. - nyöszörögte elhalóan. - Bocsáss meg, amiért magadra hagytalak. Annyira sajnálom!
Apja óvatosan eltolta magától, és szemügyre vette könnyáztatta arcát. A herceg úgy kapaszkodott tekintetébe, mint egy mentőövbe.
- Egy pillanatig sem haragudtam rád, Legolas. - mondta, ás ujjával letörölte arcáról a sós cseppeket. - Csak végtelenül aggódtam érted.
- Én, is apa! Éreztem, amikor az ellenség támadást indított ellenetek, és féltem, hogy bajod esik. - szipogta a fiú.
- Jól vagyok, kis levél. Nem bántottak az orkok. - Ő maga is tudta, hogy ez hazugság volt, de most először a gyermekét akarta megnyugtatni. - Te viszont halálosan fáradtnak tűnsz. Pihenj, aludd ki magad, és ha új erőre kaptál, elmeséled a kalandjaidat.
- Rendben, apa. - bólintott a herceg.
Thranduil felkísérte őt a szobájába, s megvárta, amíg ágyba bújik, akkor pedig leült a fekvőalkalmatosság szélére, és addig ott maradt vele, amíg mély álomba nem szenderült.

   Pontosan egy napig aludt, ami a leghosszabb idő volt, amire csak emlékezett, hiszen többnyire éjszaka tért nyugovóra, és napkeltekor ébredt, most azonban a kimerültség és legyengült teste miatt olyan mélyen aludt, hogy egyszerűen semmire sem ébredt fel. Mikor végre kinyitotta a szemé, először csak pislogni tudott a hirtelen jött világosságtól, ám hamar megszokta a fényt, és hunyorgás nélkül is körbe tudott nézni a szobában. Azonnal érzékelte, hogy egy ágyban feküdt, méghozzá a sajátjában, betakarózva, fejét a kényelmes, puha párnán pihentetve. Jóleső érzés fogta el, ez pedig annak volt köszönhető, hogy ismét a régóta ismert színek, hangok és illatok vették körül, és a takaró biztonságot adó selymessége.
- Hogy ez nekem mennyire hiányzott! - ásította, miközben kikászálódott az ágyból, és nyújtózkodott.
Meztelen mellkasán határozottan kirajzolódtak az izmok, amik most kissé sajogni kezdtek, a folyamatos fekvés miatt ugyanis elgémberedtek, de a hónapokig tartó, folyamatosan kemény megterhelés is lefárasztotta testét. Egy pergamendarab az éjjeliszekrényén azonban elterelte a figyelmét. Odalépett a bútorhoz, és elolvasta az üzenetet, ami apjának jellegzetes kézírásával íródott.
Áldott reggelt, Legolas!
Bizonyára még kissé fáradt vagy, annak ellenére, hogy egy teljes napot végigaludtál. Most mégis arra kérlek, hogy miután felkészültél a napra, jöjj az étkez
őbe, hogy ott végre tudjak beszélni veled. Igazán érdekel, miféle helyeken jártál, és hogy egyáltalán mi történt veled az idő alatt, amíg a birodalom egy emberként aggódott érted.
                                                                                                                                               Édesapád

A herceg visszahelyezte a levelet az éjjeliszekrényre, és úgy tett, ahogyan azt kérték tőle; egy hideg vízzel való mosdás után előkotort egy váltás ruhát a komódjából, azt magára öltötte, befonta a haját, csizmát húzott, és már indult is az étkezőbe. Kissé merev izmokkal sétált a közepes méretű helyiségbe, ahol - nem kis meglepetésére - az apja várta, asztalnál ülve. Érkezésének hangjára felkapta a fejét, s mikor meglátta, ki az, arcán mosoly terült el.
- Jó reggelt, apa. - köszöntötte a herceg, és leült az asztal túloldalára.
- Üdv, Legolas. Örülök, hogy végre felébredtél. Bizonyára éhes vagy.
- Őszintén szólva, ennyi koplalás után már nem olyanegyszerű éhséget érezni.
A király szeme megvillant a „koplalás” szó hallatán, mire Legolas fejében galád terv kezdett körvonalazódni. mi lenne, ha reggeli alatt addig célozgatna utazásaira, amíg meg nem kéri,hogy mesélje el az egészet? Elhatározta, hogy így fog tenni. Hamarosan megérkezett a bőséges reggeli, s szíve nagyot dobbant, mikor meglátta, mennyi minden van felkínálva. Nagyot harapott a minden jóval megkent kenyérből, kiélvezve a pillanatot, mikor az ízek szétolvadtak a szájában. Apja elégedetten nézte.
- Tán csak nem hiányoztak az itthoni ízek?
- Egy reggeli az otthonomban többet ér, mint a legdíszesebb vacsora Minas Tirith-ben.
Thranduil már-már szólásra nyitotta ajkát, hogy visszakérdezzen, ám idejében fékezte a nyelvét. Minas Tirith? Elhatározta, mindent ki fog deríteni fia útjáról, miután befejezték az evést. Pedig nem volt egyszerű megállnia, hogy ne kérdezgessen már most, hiszen a fiú elejtett megjegyzései és célozgatásai alaposan felkeltették a kíváncsiságát. Végül, amikor minden étel elfogyott, felálltak az asztaltól, és sétára indultak, melynek során Legolas az apja kérésére részletesen beszámolt a Szövetség kalandjairól, az útról, a helyekről, ahol jártak; így Mória, Lórien, Rohan és Gondor földjei is szóba kerültek, csakúgy, mint az Andúin hömpölygő víztömege és az Argonath lenyűgöző, gigantikus szobrai. Mesélt a csatákról és összecsapásokról, amiket megvívtak, így a bányában rejtező orkokkal és trollokkal való küzdelmet, a Szövetség szétszakadásához vezető támadást, a Helm-szurdok ostromát, és a Pelennor mezején vívott elsöprő csatát is részlet gazdagon leírta. Ezután beszélt azokról, akikkel találkozott, az útitársairól, majd a lórieni Haldírról, Rúmilról és Orophinról, a rohani Théoden királyról, az ő húgának gyermekeiről, Éomerről és Éowynról, a kígyónyelvű Grímáról, Szarumánról, valamint a gondori Helytartó kisebbik fiáról, Faramirról.
Külön kiemelte Glóin fia Gimlit, akivel a legszorosabb barátságot kötötte a társaságból. Elmondta, hogy rájött arra, nem kell minden törpöt egy kalap alá venni, hiszen Gimli nem olyan volt, mint Tölgypajzsos Thorin, vagy Kili. Őszintén megkedvelte, és szívbéli jó barátjának tekintette. Mikor befejezte az elbeszélést, az apjára nézett, várva a reakcióját.
- Nincs beleszólásom abba, kivel kötsz barátságot, ion-nín. - szólalt végül meg. - Ez a te dolgod. Örülök, hogy végre mindketten jobb véleménnyel vagyunk a törpöket illetően.
- Hogy érted, hogy mindketten?
- Amíg a nagy seregek Minas Tirith-et ostromolták, Szauron északi szolgái átkeltek a Carnen folyón, és megtámadták Suhatagot, visszaszorítva oda Brand királyt. Az erebori törpök azonban a segítségére siettek. Nagy csata volt a Hegy alatt, három napig tartott, végül Brand király és Vaslábú Dáin király is elesett. Az életben maradottaknak viszont sikerült tartaniuk a kaput, és Szauron elestével a támadók megrémültek, s a kitörő ostromlottak szétkergették seregüket. A törpök bebizonyították, hogy nem azok a szívtelen, alávaló lények, amilyennek a külső szemlélő számára tűnnek.
Legolas elmosolyodott, és halkan sóhajtott. Sosem hitte volna, hogy egy nap az apja szájából fogja hallani ezeket a szavakat. Egy ideig csendben sétáltak, majd a fiú feltett még egy kérdést, aminek mindennél jobban kíváncsi volt a válaszára.
- Tauriel hol van?
Rápillantva, Thranduil látta a szemében megbúvó izgatottságot, s magában elmosolyodott. Ennyi idő elteltével még mindig törődik azzal a lánnyal.
- Több más harcossal együtt kiküldtem, hogy mérjék fel a tűz okozta károk mértékét. - válaszolta. - Ne aggódj, pár nap múlva hazatérnek.
A herceg bólintott, s már előre várta a pillanatot, mikor végre újból magához ölelheti szerelmét.

   Az elkövetkező három nap a várakozás jegyében telt el, viszonylag eseménytelenül. Az ifjú herceg jóformán egész nap a palotát, és az ahhoz közeli erdőségeket járta, túlnyomórészt egyedül, de néha az apja is elkísérte. A barlangokban is sokat tartózkodott, szerette végigjárni azokat a szűk kis folyosókat, amiket már gyerekkorában is előszeretettel használt, különösen napnyugtakor, amikor a hideg, szürke falak és oszlopok lágy, vöröses színt kaptak, ami valahogy Tauriel hajának színére emlékeztette. Nem egyszer előfordult, hogy az ablak mellvédjének dőlve nézte az alkonyt, közben gondolatai a tündelány körül kalandoztak, próbálta kitalálni, éppen akkor mit csinál, hogy érzi magát, és hogy vajon ő is gondol-e rá. Mindennél jobban szerette volna újra látni őt, hogy végre megölelhesse, és a fülébe suttogja, mennyire hiányzott neki, és hogy szüksége van rá. Minden értelemben. De amíg erre nem volt lehetősége, némán gondolkodva járta a folyosókat, ám egy ilyen alkalommal halk beszélgetés ütötte meg a fülét, amiben elhangzott az apja neve is, s ez már komolyan érdekelni kezdte, így halkan közelebb ment a társalgást folytató két őrhöz, hogy kiderítse, miért beszélnek az apjáról.
- Én még most sem akarom elhinni, hogy ilyeneket mondott volna. - szólt az egyik.
- Az olyan súlyos sebek, mint amilyet urunk szenvedett, néha olyanokat mondatnak velünk, ami egyébként sosem csúszna ki a szánkon, mellon. - magyarázta a másik. - Lehet, hogy egy időre eszét vette a fájdalom.
- Igazad van, lehet, hogy valóban így történt. Egy dárda a vállba szerintem mindenkivel hasonlót tenne. Urunk helyében én is fontolóra venném az elhajózást...
Legolasnak ennyi elég is volt. Szó nélkül megfordult, és ugyanolyan halk léptekkel, mint amilyenekkel jött, távolodni kezdett, ám útja most kivételesen nem a szabadba, vagy a szobájába vezetett, hanem az apja lakrészébe, hogy kiderítse, igaz-e a sebesülés története, és mégis mi ez az elhajózás-dolog. Érezte, ahogy elkezd benne fortyogni a düh, egyre nagyobbra nőve, míg végül már meg sem próbálta elnyomni. Percek múlva már ott is termett a díszesen faragott ajtó előtt, és mit sem törődve a szabályokkal és a tisztelettel, kopogás nélkül lenyomta a kilincset, és belépett.

   Thranduil a kattanó hangra villámgyorsan megfordult, és reflexszerűen az asztalon fekvő tőrért nyúlt, ám mikor látta, hogy csak a fia az, visszahúzta a kezét.
- Hogy képzeled, hogy csak úgy berontasz, Legolas? - kérdezte szigorúan. - Egy esztendő elég is volt ahhoz, hogy elfelejtsd a jó modort?
- Te pedig, apa, úgy tűnik a távollétemben elfelejtettél bízni bennem. - nézett a férfira vádló tekintettel. - Mi is van azzal a dárdával, ami a válladba fúródott?
A király arcára egy pillanatra kiült a döbbenet, de aztán gyorsan rendezte vonásait.
- Honnan tudsz te róla? - kérdezte fagyosan.
- Hallani egyet s mást a folyosókon. - ködösített a fiú. - Sebekről, fájdalomról... De az elhajózás is szóba került.
Thranduil sóhajtott. Nem akarta, hogy Legolas tudomást szerezzen minderről, hiszen tudta, nem csak feldühítené, hanem meg is rémisztené. Próbálta hát menteni a menthetőt, nehogy ég nagyobb baj legyen belőle.
- Ion-nín, én... Kezdett magyarázkodni, de a herceg közbeszólt.
- Igaz ez? - nézett metszően a szemébe. - Valóban el akarsz hajózni Valinorba? Tényleg itt akarod hagyni az országot?
Az égszínkék szempárban a harag mellett ott lakozott a kétségbeesés, és a félelem is. Mi lesz, ha az apja is elmegy, és egy rokona sem marad vele? Ha a birodalom élére ő kerül, mint király? Ha az utolsó szerettét is elveszíti?
- Képes lennél itt hagyni engem?
Hangja most megremegett és elcsuklott, fejét pedig lehajtotta, hogy elrejtse az előtörni akaró könnyeket. Olyan nevetséges, gondolta, sírok, mint egy kisgyerek. Már értem, miért nem akarta elmondani.
A király, mintha olvasott volna gyermeke gondolataiban, közelebb lépett hozzá, és erős karjaival kissé félszegen átölelte, hogy némiképp megnyugtassa. Az ifjú tünde szokás szerint édesapja vállára hajtotta a fejét, ám a férfi felszisszent a fájdalomtól, mozdulni azonban nem mozdult, csak halkan beszélt.
- Való igaz, mikor Tauriel el akarta látni a sebemet, a halált kívántam magamnak. Vagy így, vagy úgy, de el akartam jutni Halhatatlanföldre. Túl sokat éltem már Középföldén egyedül, testem és lelkem is megfáradt. Újra látni akartam azokat, akiket oly régen elveszítettem. Az anyámat, akit gyógynövénygyűjtés közben szúrtak le az orkok, az apámat, aki Dagorladnál lelte halálát, az édesanyádat, a barátaimat, mindenkit, aki most nem lehet velem. A halált választottam az élet helyett.
- Most mégis itt vagy. - Legolas kissé elhúzódott, hogy a szemébe nézhessen. - Miért?
Az uralkodó lehunyta a szemét, hogy felidézze a napokkal ezelőtti álmot.

   Mindenhol sötét volt, de olyannyira, hogy még az ő éles tünde-szeme sem látott semmit. Nem érezte magát biztonságban, így keze a kardja felé vándorolt, ám a fegyver nem volt ott az oldalán.
- Itt nem lesz rá szükség, Thranduil. - szólalt meg egy ismerős, ám fájóan rég hallott hang, s másodpercekkel később világosság gyúlt, amivel egy időben a hang tulajdonosa is láthatóvá vált. Az uralkodó arcára először mérhetetlen döbbenet ült ki, majd lassan lehajtotta a fejét, és térdre ereszkedett a férfi előtt.
- Apa. - suttogta hitetlenkedve.
Oropher néhány pillanatig mozdulatlanul állt, de aztán közelebb lépett fiához, és gyengéden felhúzta őt a földről, hogy a szemébe nézhessen. A fiatalabb tünde kissé félve pillantott rá, pedig évezredekkel ezelőtt mindennap láthatta; azt azonban megállapította, hogy semmit sem változott. Magas, izmos, erős test, széles mellkas, biztonságot adó karok, ez mind ugyanaz maradt, akárcsak a viharszürke szem, és a váll alá érő aranyszőke haja. Éles arcvonások, magas járomcsont, erős állkapocs. Mély, bársonyos hang, ami régen, és most, felnőttkorában is képes megnyugtatni. Semmi kétség, valóban az apja állt előtte.
- Mégis hogyan? - suttogta inkább csak magának, ám Oropher figyelmét nem kerülte el. Szája sarka megrándult a visszafojtott mosolytól.
- Ilúvatar ajándéka, ion-nín. - felelte. - De az időnk véges, ezért most el kell mondanom, miért jöttem, amilyen röviden csak tudom.
- Mondd el, ada. Hallgatlak.
- Valinorban hallottuk, ahogy feladod az életet, és a halált kívánod. Ilúvatar azonban az Idők Hajnalán komponált dalában megkereste a te kis dallamodat, és engem küldött, hogy meggyőzzelek, van még miért élned.
- Ugyan már! Mindenkim meghalt már, aki valaha is a családomhoz tartozott. Engem ugyan miért köt ég az élet terhe? Nemzetségemből sorra hajóznak el, csak én nem követhetem őket.
Az egykori király úgy vélte, Thranduil most olyan, mit egy elkeseredett gyermek, persze ő is tudta, hogy ez nem igaz. Felnőtt már, és rég saját döntéseket hoz; ebben azonban most közbe kellett lépnie.
- Tán elfeledkeztél az unokámról, a te fiadról? - vonta kérdőre. - Legolas életben van, mégis egyedül hagynád?  Ilyen hamar a vállára szeretnéd rakni az uralkodás terheit?
A király elismerte, hogy ebben igaza van az apjának.
- Meg akarom kímélni mindettől. - mondta halkan. - Azt szeretném, hogy boldog legyen.
- Ez csak úgy lehetséges, ha te élni fogsz.
- Visszatérek az életbe. - határozta el a férfi. - De csak miatta.
- Bíztam benne, hogy így teszel majd.
Oropher arcára most már határozott mosoly kúszott, s kezét a fia vállára tette, hogy ezzel is mutassa, mennyire büszke rá.
- Most búcsúzok, ion-nín, mondta, mikor érezte teste halványodását. - Tudd, hogy nagyon szeretlek, és büszke vagyok rád. Irányítsd továbbra is ilyen biztos kézzel az országot.
- Így lesz, ada. - bólintott a férfi. - Namarië.
- Namarië, fiam.
Ezekkel a szavakkal Oropher eltűnt a szeme elől, ő pedig visszasüppedt a végtelen sötétségbe.

   Thranduil végre válaszolt gyermekének.
- Az apám, Oropher beszélt velem álmomban, és rávett, hogy maradjak. - felelte. - És igaza volt. Nem róhatom még rád az uralkodás terheit, előbb élned kell úgy, ahogy te szeretnél.
- Ada, én... - A herceg alig talált megfelelő szavakat. - Ezek szerint nem hajózol el?
- Még nem. Középföldén maradok.
A két rokon ekkor ismét szorosan összeölelkezett, hogy megerősítsék ígéretüket. Legolas most már megnyugodott, hiszen családja maradék része egyben maradt. Sőt, lehet, hogy hamarosa új taggal fog bővülni.

   Innentől kezdve Legolas csak egyetlen dolgot várt, hogy Tauriel hazatérjen. Kissé aggódott érte, hisz úgy vélte, egy hét alatt be kellett volna járniuk a déli országrészt, de hitte, hogy épségben van. Elvégre a legjobb és leggyönyörűbb gárdistát nem győzhetik le csak úgy. Mivel bármelyik percben megérkezhettek, rengeteg időt töltött a híd környékén, a szabadban, várva az ismerős lódobogások hangját, ám azok - bármennyire is kívánta - nem jöttek, ráadásul hercegi kötelességei egyre gyakrabban szólították. Így esett ez meg egy kora nyári, kellemesen meleg napon is, amikor teendői matt el kellett lovagolnia egy közeli faluba, így csak késő este térhetett vissza. Szobájába érve megmosdott, s miután újra befonta a haját és tiszta ruhát vett fel, még egyszer lement a folyópartra, hogy az ottani sziklákon ülve csodálhassa az est fényeit adó naplementét, a kedvenc helyén azonban már állt valaki. Ez a személy egy lány volt, rendkívül hosszú, szinte derékig érő lángvörös hajjal, ami már első pillantásra tudatta vele, ki ő; az pedig, hogy a harcosok öltözékében volt, csak még jobban megerősítette benne.
- Tauriel. - szólította meg félhangosan, majd elszoruló torokkal várta, hogyan reagál.
A tündelány azonnal felismerte az őt szólító hang tulajdonosát, ám pillanatok kellettek ahhoz, hogy rájöjjön, nem képzelődik. Mégis, félt megfordulni, mert attól tartott, a mögötte álló alak eltűnik, és sosem látja viszont; de aztán mégis hátranézett, majd immár teljesen a herceg felé fordult.
- Legolas. - suttogta, és nagyokat pislogott, hogy meggyőződjön arról, nem a szeme káprázik.
Pedig barátja ott állt, tőle alig tíz méterre, hús-vér valójában, s hogy ezt bebizonyítsa, hívogatóan széttárta karját, és halvány mosolyra húzta ajkát. Egész lénye érte epekedett, ő pedig a világért sem akarta tovább várakoztatni. Lábai szinte önálló életre keltek, úgy rohant felé, mintha az élete múlna rajta, s mikor odaért, a már egy éve áhított mozdulattal a nyaka köré kulcsolta a karjait, arcát pedig a vállába temette; egy pillanattal később azonban csizmája talpa, s ezzel együtt ő is elemelkedett a földtől. Olyan történt, ami eddig csak a legszebb és legmerészebb álmaiban fordulhatott elő: Legolas a derekánál fogva felemelte, és megpörgette, többször is, ő pedig aprókat sikkantott miközben repült, és amennyire csak tudott, Legolasba kapaszkodott. A fiú arcán is tiszta, kendőzetlen öröm tükröződött, szeme csillogott, mintha két, gyönyörűségesen kék tó vigyázta volna társnőjét, erős karjaival szorosan tartva, nehogy leejtse. Mikor elfogyott a lendület, egy mozdulattal ismét letette, és a lehető legszorosabban magához ölelte; nem számított, hogy esetleg alig kap levegőt, egyszerűen csak fogni akarta, elemi szükséglete volt, hogy érezze a testét hozzá simulni. Tauriel a legkevésbé sem bánta mindezt, sőt, örült, hogy szorosan tartják, ugyanis félt, annyira remeg, hogy esetleg a földre hanyatlik. Barátjának hála ez azonban nem történt meg, így megtehette, amire már oly régóta várt. Karjait a válla köré fonta, így ujjai beleakadtak a selymes, szőke tincsekbe, eljátszadozva velük, arcát pedig a széles, izmos mellkasba temette, így belélegezhette a nyaka illatát, ami most biztonságérzettel és nyugalommal töltötte el. Úgy érezte, most már minden rendben lesz. Élete legfontosabb szereplője hazatért.
Hirtelen azt vette észre, hogy a hátán nyugvó erős karok lassan masszírozni kezdik az oldalát és a lapockáit, közben lágy, megnyugtató hangon a fülébe suttog.
- Semmi baj, mellon, már itt vagyok. Nem kell sírnod, többé nem hagylak magadra. Kérlek, nyugodj meg! Többé nem kell sírni. Veled maradok.
A tündelányban csak most tudatosult, hogy halkan, csukladozva zokog, könnyei pedig megnedvesítik a fiú ingjét. Remegett. A sírás azonban most nem a bánat miatt tört rá, hanem a viszontlátás örömétől, így mikor felnézett társára, annak ellenére, hogy a szeme könnyektől csillogott, ajkán apró, de határozott mosoly ült.
- Hazajöttél. - motyogta, mintha ő maga sem hinné el. - Újra itthon vagy.
- Mondtam, hogy visszatérek. - szólalt meg meleg, bársonyos hangon, s az ő látását is könnyek homályosították el.
Homlokát társnője homlokának döntötte, orruk hegye összeért. Nem volt ebben a mozdulatban semmi félreérthető, tiszta, baráti gesztus volt, olyasmi, amire már túl régóta áhítozott; s ennek hála ismét a szívébe költözhetett az a melengető, jóleső érzés, amit csak Tauriel, s reményei szerint jövendőbeli párja közelében tapasztalt.

   Az elkövetkező néhány nap kettejük számára a békés, meghitt pillanatokat jelentette, amikor reggeltől estig jóformán zavartalanul kettesben lehettek, s ez idő alatt Legolas neki is beszámolt a Szövetséggel töltött egy év eseményeiről, s azok minden mozzanatáról. Legjobban akkor szeretett erről beszélni, mikor az erdő mélyé jártak, hiszen ott nem lesték őket árgus tekintetek, így minden következmény nélkül lekuporodhattak egy bükk tövébe, és miközben a herceg beszélt, társnője a vállára hajtotta a fejét, s lehunyt szemmel próbálta elképzelni az eseményeket. Ilyenkor mindig némán, áhítatosan hallgatta, egyszer sem szakította félbe, egyedül a szavai számítottak, és az, hogy hallgathatja az erősen dobogó, ütemes szívverést, miközben hosszú ujjai a haját fésülgetik. Valahányszor ezt tette, bódult, édes állapotba került, amiből csak akkor zökkent ki, mikor társa elmesélte a Gimlivel való barátságát.
- Bevallom, ezen bizony meglepődtem. - nézett rá a vörös hajú. - Nem hittem volna, hogy egyszer még megbocsátasz a törpöknek.
- Én sem. - ismerte be a fiú. - Azonban rájöttem, nem minden törp olyan, mint Tölgypajzsos Thorin és rokonai. Ideje volt véget vetni a két faj közötti ellenségeskedésnek.
Tauriel ajkára halvány félmosoly kúszott.
- Más lettél, mióta utoljára láttalak, mellon. - jegyezte meg.
- Akárcsak te. - bólintott a fiú. - Egyikünk sem ugyanaz, aki egykoron volt, és csak remélni lehet, hogy ezek a változások a jó irányba terelnek minket.
- Egyáltalán mi az, ami továbbra is változatlan? - tette fel a kérdést az őrkapitány.
- A barátságunk. - vágta rá a herceg. - Az sosem változott, s nem számított a távolság, ami elválasztott minket.
- Valóban. - értett egyet Tauriel, majd óhajtva társa mellkasához bújt. - Akárcsak a szeretet. Közöttünk ez mindig állandó.
A tündeherceg szokás szerint átkarolta, és a feje búbján pihentette az állát. Percekig némán ültek, összefonódva, békésen, mígnem a lány újra megszólalt.
- Jó lenne egy nap találkozni velük. - mondta halkan. - Jobban megismerni Gimlit, beszélni Aragornal, találkozni Éowynnak és Faramirral, nomeg a hobbitokkal is.
- Ki tudja, mit hoz a jövő; lehet, hogy még sor kerülhet rá. Ha igen, akkor mindenképp élj a lehetőséggel. - tanácsolta, és magában azt tervezte, hogyan fogja megkérni, hogy jöjjön vele Gondorba, a koronázásra.

   Alig pár nap telt el a herceg hazatérte óta, de már az egész birodalom tudta, hogy szeretett trónörökösük épségben van. Mivel az erdei nép egy emberként kedvelte a fiút, sok helyütt kisebb-nagyobb ünnepélyeket rendeztek a tiszteletére, s bár ezeknek csak töredékén tudott részt venni, megmelengette szívét a kedvességük, és hálás volt, amiért egy oly sok áldozatot követelő csata után volt bennük erő, hogy összeszedjék magukat. Büszke volt a népére, az pedig rá, hogy ekkora szerepet vállalt a Gyűrűháborúban Szauron hatalmának megdöntésében. Aki azonban a legjobban örült neki, az az apja volt; és ez látszott is rajta, hiszen félretette fagyos álarcát, és nyíltan kimutatta boldogságát, ami tőle már eleve szokatlan volt; mikor azonban bejelentette, hogy ünnepélyt rendez a fia tiszteletére, az egész palota felbolydult. A szakácsok a legkülönfélébb ínyencségeket kezdték készíteni már napokkal annak kezdete előtt, a nagytermet nekiláttak feldíszíteni, a zenészek gyakoroltak, és szinte minden harcos erről beszélt. Hivatalosan mindenki meg volt hívva, ám volt, aki nem szívesen akart elmenni, hiszen barátaik halála még oly közeli volt számukra, hogy nem érezték helyénvalónak a mulatozást. Legolas nagy bánatára közéjük tartozott az a személy is, akit a legjobban szeretett volna az ünnepélyen maga mellett tudni.
- Biztos vagy benne, hogy nem jössz el, Tauriel? - kérdezte immár sokadszorra, miközben mellette sétált.
- Teljes mértékben. - jelentette ki a vörös hajú. - Egyáltalán nem kívánok részt venni rajta.
- És miért, ha szabad tudnom?
Az őrkapitány sóhajtott.
- A legjobb katonám vesztek oda a csatában, egyszerűen nem szórakozhatok ma este.
- Ők azt akarnák, hogy továbblépj, és éld az életed!
- Nem kellene ebben olyan biztosnak lenned! Bármit is kívánnak, én most kihagyom az ünnepélyt.
- Ugyan már, mellon, legalább az én kedvemért gyere el! - szólt utána a fiú, mire végre megállt, és elé fordult. Tudta, most meg fogja hallgatni, így közelebb sétált. - Fontos lenne nekem, ha te is ott lennél. Számíthatok rád?
- Igazán nem tudom. - suttogta a tündelány. - Majd meglátjuk.
- Hannon le. - mosolygott rá hálásan a társa.
- Most mennem kell, szolgálatban vagyok. - mentette ki magát Tauriel. - Később találkozunk!
Azt én is remélem, gondolta a herceg, majd visszaindult a palotába.

   Este, amikor a Nap alsó része már majdnem a horizont alá bukott, a tündék java része pedig már nagyban készülődött az ünnepélyre, s bármily meglepő, Tauriel is a szobájában állt, és az ágyon kiterített, tiszta ruhát nézte. Való igaz, már előkészítette őket, most mégis hezitált, hogy jó ötlet-e elmenni az ünnepélyre. Nem csak az elhunyt bajtársak miatt viseltetett ellenérzéssel iránta, hanem mert látta Legolas tekintetében, hogy valamit tervez a mai éjszakára, és ez általában nem szokott jót jelenteni rá nézve. Iga, sokszor előfordultak kellemes meglepetések, de nem egyszer keveredett kisebb-nagyobb zűrbe. Ráadásul ott volt az a furcsa érzés is a szívében, amit nem tudott hová tenni. Az utóbbi napokban, ha a közelben volt, furcsán kezdett viselkedni, dörömbölt a szíve, akadozva vette a levegőt, ok nélkül elpirult, főleg, amikor hozzá ért. Olyankor úgy érezte, lángba borul a bőre, s ha átölelte, elakadó lélegzettel bújt hozzá. Minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy vele lehessen, de ha erre nem volt lehetőség, csak távolról figyelte őt. Szeretett mindent, ami ő volt, szerette a hangját, a mosolyát, a nevetését, az illatát, és persze őt magát.
Őt magát...
A gondolat, a felismerés villánként hasított belé, erejétől az ágyra hanyatlott. Ne... Elbereth, segíts... Hát ez i megtörtént. Valahol mélyen tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, de hogy ekkora intenzitással érje, arra nem számított. A döbbenet enyhe kifejezés volt arra, amit érzett. Hirtelen minden érthetőnek tűnt. Értelmet nyert a furcsa viselkedése Legolasszal, s már tudta, miért akar egész nap vele lenni.
Mert beleszeretett.
Akkor mégis miért tétovázok, kérdezte magától. Oda kellene mennem, és elmondani, mit érzek.
A lány azonban képtelen volt erre rávenni magát, és tudta az okot. Van valaki, aki sosem engedné meg, hogy ők ketten egy pár lehessenek, ő pedig nem akar újra szembeszegülni vele. Meg kellett tennie, még ha fájt is.
- Sajnálom, Legolas. - suttogta. - De talán ez lesz a legjobb megoldás.
Azzal felállt az ágyról, és a szobáját elhagyva kisétált a palota épületéből, be a fák közé, hogy ott végre lecsillapíthassa háborgó érzelmeit.

   Legolas pedig ott volt az ünnepélyen, apja jobbján ülve, s az asztalfőről figyelte az érkezőket, abban bízva, hogy megpillantja az ismerős, vörös hajzuhatagot, ám csalódnia kellett. Tauriel nem érkezett meg, de az ünnepély nélküle is elkezdődött, s a köszöntő és a bőséges vacsora után minden jelenlévő rá figyelt, ugyanis közkívánatra részletesen beszámolt a Szövetséggel megtett útjáról, és egyáltalán a Gyűrűháború kiteljesedéséről és Szauron legyőzéséről. Órákig tartó beszéd után, mikor az összes csillag láthatóvá vált az égen, a történet pedig véget ért, a zenészek megszólaltatták hangszereiket, és elkezdődött a tánc. A herceg most fájlalta leginkább társnője hiányát, és mélységesen elszomorította, hogy holnapig nem is találkozhat vele.
Ezt a mondatot többször is átgondolta, s hamarosan megfogalmazódott benne az ötlet, hogyan juthatna el hozzá mégis, hogy elmondja neki, amit szeretne. Az apjához fordult, s mivel észrevette az előtte lévő, teli pohár dorwinioni bort, úgy vélte, együttműködő hangulatban van.
- Most el kell mennem egy kis időre, apa. - mondta, és az asztalterítő alatt ökölbe szorította a kezét izgalmában.
- Rendben, fiam, de ne maradj sokáig távol. - bólintott a király, elhozva a megkönnyebbülés örömét a hercegnek, aki köszönetet mondott, és már indult is vörös hajú barátja megkeresésére.

   Érzékei nem csalták meg, helyesen döntött, mikor a sűrű, fás rengeteg felé vette az irányt, negyed óra gyaloglás után ugyanis rátalált a két bükkfa között álldogáló tündelányra. Egy pillanatig némán gyönyörködött szépségében, de aztán előlépett rejtekéből, felfedve magát előtte.
- Tauriel. - szólított meg halkan, nehogy elijessze.
Az őrkapitány izmai megfeszültek, s még akkor sem lazultak el, mikor felé fordulva látta, hogy csak ő az.
- Legolas. - szólalt meg kissé döbbenten. - Mit keresel itt? Nem az ünnepélyen kellene lenned?
A tündeherceg tudta, ez most nem a tétovázások, és az udvarias bájcsevelyek ideje, nyíltan és határozottan kell beszélnie, s ekként is cselekedett.
- Van pár dolog, amit szeretnék megbeszélni veled. - válaszolta, majd közelebb lépett hozzá, s egyik kezét a vállára tette.
Erős, mégis oly szelíd.
Tauriel rájött, miről akar beszélni, és tudta, hogy nem hagyhatja, hogy ez a vita megtörténjen. Mert ha igen, nagy az esélye, hogy elveszíti minden önkontrollját, és megvallja valódi érzéseit a hercegnek. Ezt pedig semmiképp sem hagyhatta.
- Mellon. - sóhajtotta, és finoman lerázta magáról a karját, ám társa nem hagyta annyiban. Megfogta a kezét, és szigorított szorításán, hogy most ne húzódhasson el.
- Miért csinálod ezt oly sokszor, ha megérintelek? - kérdezte.
A lány megpróbált magyarázkodni.
- Az apád soha nem hagyná, és mindkettőnket megbüntetne, ha.... - kezdte, barátja azonban félbeszakította.
- Beszélni fogok vele, és hiszem, hogy megérti majd. - ígérte, majd lágyabb hangnemre váltott. - Egyetlen dolog van, amit most biztosan tudok. Azt, hogy szeretlek.
Tauriel szólásra nyitotta száját, de mivel nem találta a megfelelő szavakat, inkább becsukta azt. Társa még közelebb lépett hozzá, így szinte összeért a homlokuk.
- Le melin, Tauriel. (Szeretlek, Tauriel.)
Tehát erről van szó. Ígéretet tett neki, hogy örökké szeretni fogja. Félt, hogy nem lesz képes sokáig ellenállni.
- Legolas, ez nem történhet meg köztünk, te is tudod... - Hiába tiltakozott, a szőke közbevágott.
- Melleth-nín, nézz a szemembe, és mondd, hogy nem szeretsz. Ha meg tudod tenni, elengedlek, visszamegyünk a palotába, és úgy teszünk, mintha ez az este meg sem történt volna.
- Legolas, ne tedd...
- Mondd, hogy nem szeretsz.
- De....
- Mondd ki. Mondd, hogy nem szeretsz engem.
Szavai szigorúak voltak, de nem durvák. A tündelány a csizmája orrát kezdte bámulni, úgy suttogta:
- Nem szeretlek.
- Azt mondtam, nézz a szemembe. - Előrenyúlt, és felemelte az állát, hogy egymás szemébe nézhessenek. - Mondd, hogy nem szeretsz, és ígérem, elengedlek. Mondd meg nekem, Tauriel.
A lány minden erejével azon volt, hogy ez a két szó elhagyja az ajkát, ám valami nem engedte.
- Én... Én nem... Nem tudom. - mondta végül.
Legolas legyőzte.
A herceg elengedte az állát, és egy szempillantás alatt a karjaiba vette a testét, a derekánál megragadta, és többé nem eresztette.
- Nos, ha ezt nem tudtad kimondani, ez ellenkezőjére képes leszel? - tudakolta, és társnője nem habozott a válasszal.
- Le melin, Legolas. - suttogta, s bár hangja kissé remegett, minden szót komolyan gondolt.
Legolas ajkára a világ legboldogabb mosolya kúszott, majd lassan előrehajolt, és ajkát Taurieléhez érintette. Az érzés, ami kettejük testén végigfutott, elsöprő volt; s hiába csattant el már több is előtte, ez most más volt. Ez a csók könnyűnek és lágynak indult, ám a lány idővel engedett szerelme kutakodó szájának, s hagyta, hogy elmélyítse a csókot, ezzel teljesen átadva magát neki. Úgy érezte, mindenhol ott van, egyszerre tartotta a derekánál, simogatta a tincseit és csókolta a száját, ő pedig nem tiltakozott, inkább az izmos vállakba kapaszkodott, és lehunyt szemmel élvezte a pillanat varázsát.
Miután a csók véget ért, csak az ajkaik váltak szét, testük nem, ugyanúgy szorították egymást, mint percekkel ezelőtt.
- Melleth-nín. - szólalt meg. - Mondd, nem véletlenül az ünnepélyen kellene lenned?
- Pokolba az ünnepéllyel. - felelte csábító hangon a herceg. - Amíg te velem vagy, nincs szükségem semmi másra.
A vörös hajú erre gyengéden arcon csókolta, majd a mellkasára hajtotta a fejét, hogy az erős, ütemes szívverést hallgathassa, a hangot, ami a legdrágább volt neki.

   Órákkal később tért csupán nyugovóra, s bizony kissé félt ágyba bújni és elaludni, attól tartott ugyanis, hogy ami ma este történt, az csupán álom volt, s reggel ismét rang szerint megítélt katonák lesznek. Mikor ezen aggályait - immár a szobája ajtaja előtt állva - megosztotta párjával, ő csak mosolygott rajta, és így szólt:
- Biztosíthatlak, hogy ami ma köztünk történt, az örök és állandó. Most már nincs, ami vagy aki elválasszon minket. Sosem engedném, hogy ez történjen.
- Tudom. - mondta halkan a tündelány, és megszorította a kezét. - É én sem.
Ott, s sötét, csupán fáklyákkal megvilágított folyosón váltottak még egy utolsó búcsúcsókot, majd Tauriel vonakodva belépett a szobába, és becsukta az ajtót. Fáradt volt, testileg és mentálisan is, így miután levette ruháit, megmosakodott, majd száradás után elfeküdt az ágyon, és betakarózott.
- Jó éjszakát, melleth-nín. - suttogta, és Legolasra gondolt. - Álmodj szépeket.
Aminthogy elaludt, s az álom kezdte megkörnyékezni, különös zuhanást érzett, és a feneketlenek tűnő sötétség egyre csak húzta lefelé, hiába próbált ellene küzdeni. Éveknek tűnő percek elteltével újra szilárd talajt érzett a lába alatt, s ezzel együtt világosság is gyúlt. Az oldalán feküdt, meglehetősen sebezhető helyzetben, ezért gyorsan felállt, és körbetekintett. A körülötte lévő fény erős volt ugyan, de nem annyira, hogy bántsa a szemét, és valahogy kellemes, megnyugtató érzettel töltötte el. Úgy hitte, nincs félnivalója.
- Tauriel!
A neve hallatára egész testében megfeszült, ám mikor tudatosult benne, hogy női hang mondta, ráadásul a legkevésbé sem fenyegetően, visszanyerte a lélekjelenlétét annyira, hogy megforduljon, mikor azonban a mögötte állóra nézett, elakadt a lélegzete. A magas, szőke hajú, fenséges megjelenésű nőről már első pillantásra tudni lehetett, hogy a királyi család tagja, és a homlokát díszítő vékony mithril-pánt azonnal nyilvánvalóvá tette, kivel áll szemben. Aprót hátralépett, majd letérdelt előtte, és fejet hajtott Hilvireth előtt.
- Úrnőm. - suttogta döbbenten, s bizony kissé félve.
Nem tudta, hogyan lehetséges, hogy látja a rég elhalt királynét, és fogalma sem volt arról, mi a véleménye Legolas és az ő kapcsolatáról, márpedig ha ellenzi, minden reménye odalenne, hogy ők ketten valaha is egymáséi lehetnek. A királyné bizonyára látta rajta az ijedtséget, ugyanis amikor ismét megszólalt, hangja lágy volt és nyugodt, akárcsak a könnyű tavaszi szél.
- Állj fel, leányom, és űzd el szívedből a félelmet. Ilúvatar kegyelméből vagyok itt, s célom nem az, amitől a lelked mélyén oly nagyon tartasz.
- Tehát ha jól értelmezem szavaid, úrnőm, nem kívánsz minket elválasztani?- tudakolta, miközben felállt. - Mármint engem és Legolast?
- Sosem tennék ilyesmit, mégis hová gondolsz? Nincs okom erre a szörnyűségre. Honnan vetted ezt a botorságot?
- Bocsásd meg tudatlanságomat; attól tartottam, hogy Thranduil királyhoz hasonlóan te is...
Hilvireth egy kecses kézmozdulattal leintette, s miután elhallgatott, a szemébe nézett; a kék íriszekben ott csillogott a vigasztalás, megértés és bátorítás, ami enyhítette az őrkapitány aggodalmait.
- Bár Thranduil egykor ellenezte kettőtök kapcsolatát, nem biztos, hogy most is ugyanilyen hévvel teszi ezt. Az esztendők során bebizonyítottad, hogy megérdemled a fiunk szerelmét, ő pedig mindennél jobban kívánja a tiédet. Tudod, vannak dolgok, amik már elrendeltettek, s az ilyeneknek még egy tündekirály sem állhat útjába.
- Úgy véled, ez is ilyen lehet?
- Hogy a valáknak mik a tervei veletek, és hogy Ilúvatar Dalában a ti kis dallamotok egybefonódik-e, vagy külön marad, nem tudhatom. A fiam irántad való szeretetében viszont nem kételkedek, hisz tudom, hogy az tiszta és igaz. És, már amennyit Valinorban láttam, úgy hiszem, te is hasonlóképp viseltetsz iránta.
- Ez így igaz, úrnőm. Megtisztelsz bizalmaddal és kedvességeddel. Azt kívánom, bárcsak egy nap meghálálhatnám.
A királynő arcán ekkor egy minden eddiginél szélesebb és varázslatosabb mosoly terült szét, s Tauriel számára úgy tűnt, mintha az őket körülvevő világosság is fényesebb lenne.
- Legolas most boldog, és lelke nyugodalmat lelt, hisz megadtad neki azt, amire évszázadok óta vágyott. Ennél nagyobb köszönet nem létezik egy anya számára.
- Amíg mellettem van, a fiad szívébe öröm fog költözni. - ígérte a tündelány, s a királyné és a katona ekkor néma egyezséget kötött, melynek alapja és összetartó ereje a Legolas iránt érzett szeretetük volt.
- Ilúvatar hív vissza magához. - szólalt meg Hilvireth. - Búcsúzom most, Belchir lánya Tauriel. Minden jót kívánok.
- Ég veled, úrnőm. - hajtott fejet a lány. Namarië.
A Bakacsinerdő királynéjának alakja eltűnt, ő pedig felébredt, ám a zavartság helyett csak végtelen megnyugvást érzett.

   Az elkövetkező napok a szerelem lágy hevében teltek el kettejük között, ami annyit jelentett, hogy naponta pár lopott órát együtt töltöttek az erdőség egyik-másik eldugottabb kis részén, ahol biztosan nem akadhat rájuk senki. Ott aztán főként este, vagy a szolgálat lejárta után találkoznak, és kiélvezték minden másodpercét a kettesben töltött időnek. Néha csak felmásztak egy fa legmagasabb ágai közé, és azon ülve beszélgettek, máskor sétálni indultak a gyógyulófélben lévő erdőben, de előfordult az is, hogy lovagolni indultak. Ez volt Tauriel kedvence, ugyanis ilyenkor Legolas mögött ülhetett, a derekába kapaszkodott, és fejét a hátán pihentette. Legalábbis eleinte.
Hamar rájött ugyanis, milyen előnyös pozícióban van, ha párját szeretné megérinteni, s ki is használta lehetőségeit. Előszeretettel hajolt előre, és hintette tele apró puszikkal az álla vonalát és a nyakát, ajka elidőzött ott, ahol különösen érzékeny pontot talált, mígnem Legolas már nyöszörgött az édes gyötrelmektől.
A mai lovaglás alkalmával is hasonlóan járt el, ám azzal a különbséggel, hogy most az arca helyett a fülét birizgálta. Eleinte csak előrehajolt, és az arcéle és a füle találkozásánál lévő érzékeny pontot csókolta, majd gyengéden a fogai közé vette a fülcimpáját. A tündék füle rendkívül érzékeny az érintésre, így óvatos volt vele, bár a mozgó Aramón ez nem igazán volt egyszerű, de megtette, amit tudott. Hallotta, amint párja halkan nyöszörögni kezd, ami csak tovább ösztönözte. Meleg levegőt lehelt a fülébe, majd ajkát végighúzta annak külső oldalán. Legolas mostanra már egész testében megfeszült, ám bármennyire is szeretett volna, nem tudott hátrafordulni, hogy megcsókolja; márpedig egyre nehezebben bírta ezeket a gyötrelmeket, melyet szerelme ajkai okoztak. Mikor a lány a füle hegyéhez ért, hosszasan csókolni kezdte a legérzékenyebb pontot, amitől vonaglás futott végig a testén, és hangosan nyögött. Nem is bírta tovább a kínzás eme édes fajtáját, hirtelen megállította Aramót, leugrott róla és lesegítette társnőjét is, ám aminthogy Tauriel lába a földet érte, a herceg magához húzta, és oly nagy szenvedéllyel csókolta a cseresznyepiros ajkakat, mint még soha. Az őrkapitány érezte, ahogy térde elgyengül, s ha az erős karok nem fonódnak a dereka köré, talán a földre is hanyatlott volna. Ez azonban nem történt meg, s így folytatódott a csók; a fiúnak márpedig égető szüksége volt az ajkaira, a fülét ért „támadás” okozta bizsergést még ott érezte mindenütt, és vissza akarta adni a kölcsönt. Sikerült is, hiszen amikor forró szája a nyakához ért, nyöszörgés tört fel a torkából, ami számára elégtételt jelentett, így végül elhúzódott, hogy a szemébe nézhessen.
- Miphil lín sui glî velui, melleth-nín. (Csókod, akár az édes méz, szerelmem.) - suttogta halk, csábító hangon, ám Tauriel válasz helyett csak hozzábújt, és még mindig kissé reszketve a mellkasához bújva pihegett.
- Tauriel. - A neve hallatára felnézett párjára.
Legolas tekintetében különös fény csillogott, és látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat, de végül kimondta.
- Eljössz velem Gondorba?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

???

(Saci , 2015.10.07 16:35)

Szia Detti!
Új rész mikorra várható?
Bocsi hogy ilyen türelmetlen vagyok,de annyira imádom olvasni!

Re: ???

( Detti, 2015.10.08 14:40)

Hello Saci!
A 32-es fejezet október 11 körül lesz olvasható :)

Hannon le

(Szulygina, 2015.10.05 22:17)

Nagyon tetszik a történeted, imádom! Nyomon követem folyamatosan, és vééégre valahára összejött a két díszpinty, kö-szö-nöm, hogy ezt is megérhettem! Végülis, csak pár évszázad kellett hozzá... De, ahogy írtam már, imádom a sztoridat ^_^ Lehetőleg soha ne hagyd abba ennek az írását! Írd egészen addig, míg unokáik nem születnek, és még tovább! :) Hajrá, mindent bele, várom a folytatást!

Re: Hannon le

( Detti, 2015.10.06 13:19)

Szervusz! ;)
Ezt a sok dicsérő és bíztató szót, mindjárt elpirulok :D. A díszpintyeink pedig végre felhagytak a "lassan járj, tovább érsz" létformával, úgyhogy kezdődhet a l'amour <3. Örülök, hogy tetszik a történet, de muszáj lezárnom, hogy véget érjen. Ugyanis megeshet, hogy a végből születik majd egy új kezdet...

Re: Re: Hannon le

(Szulygina, 2015.10.06 15:22)

Uh, ez aztán a sejtelmes válasz! ;) Mindazon által nagyon örülnék neki, ha folytatnád, felőlem akár Thranduil papucsainak osztódással való szaporodásáról is írhatsz (persze csak akkor, ha van benne harc és szerelem XD ), de mindennél jobban szeretem olvasni a történeted, és álandóan feldob.
Bár megértem, hogy minden jó sztorinak vége szakad egyszer, de akkor jó kezdet legyen belőle, ha ennek "vége" lesz! :)

Re: Re: Re: Hannon le

( Detti, 2015.10.06 21:00)

Ha folytatás egyelőre nem is, kiegészítés biztosan lesz még, igaz, nem a Tündekirály papucsainak osztódásáról, mert az nekem a biológikus Sci-fi kategória, viszont harcos-szerelmes novellákból nem lesz hiány, ezt megígérhetem :D

Re: Re: Nagyon tetszik!

(Gabi , 2015.10.05 18:50)

Imádom még mindig fantasztikus és barcsak soha ne lenne vége, és még csak annyit hogy a következő mikor lesz olvasható?

Re: Re: Re: Nagyon tetszik!

( Detti, 2015.10.06 13:10)

Szia!
Köszönöm a dicséretet, a következő fejezet október 11-e körül lesz olvasható :)

Keres

(Kk, 2015.10.03 20:10)

Detti mindenem ez a blog imadom ha abba is hagyod van ra esej h lesz masodik evada v h folytatod ?

Re: Keres

( Detti, 2015.10.03 22:49)

Szia! Sajnos azt kell mondanom, hogy mikor a nem túl távoli jövőben véget ér a történet, az már nem fog újra beindulni. A fontosabb mellékszereplők (Galaeth, Rawion, Thranduil&Hilvireth, Aeril) történetét megírom és közzéteszem, de utána búcsút veszünk egymástól :'(

Re: Re: Keres

(Kk, 2015.10.04 17:40)

Ezt szomoruan halom sajnalom mert nagyon jo amit irsz. De ha te ugygondolod hogy mar nem irod azt is megertem remelem azert meg valahogy valamifele blogon. Talakkozunk nagyon tetszett csak igy tovabb

Re: Re: Re: Keres

( Detti, 2015.10.04 21:12)

Ugyan, írnám én szívesen még tovább is, de hiába, ha a cselekmény lezárul. Egy fanfiction sem folytatódhat a végtelenségig. :/

Re: Re: Re: Re: Keres

(Kk, 2015.10.05 16:38)

A gyerekeikröl ha lesznek nem irsz?

Re: Re: Re: Re: Re: Keres

( Detti, 2015.10.06 13:08)

Inkább csak megemlítem őket a történetben, maximum egy rövid novella lesz róluk.

...

(Viki, 2015.09.27 15:51)

...................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................

Re: ...

( Detti, 2015.09.27 15:58)

Ennyire nem tetszett ez a fejezet? Pedig rengeteget dolgoztam rajta, és reménykedtem, hogy legtöbbetek tetszését elnyeri. Ezek szerint tévedtem. Sajnálom, hogy csalódást okoztam :'(

Re: Re: ...

(Viki, 2015.09.27 16:01)

Tudod mennyit törtem a fejem ezen a válaszon?!Lehet valami kifejezőbb egy rakás pontnál?Szavakba önti, amit nem lehet, és képet formál kerek gondolataimról.

Re: Re: Re: ...

( Detti, 2015.09.27 16:07)

Gondolataidat per pillanat homály fedi előlem, ugyanis nem rendelkezem Galadriel ama hasznos képességével, hogy mások lelkébe látok. Szerintem ha elmúlt a fejezet által okozott első sokk, próbálj újra kommentálni, amikor a szokott fogalmazóképességed visszatér :)

Re: Re: Re: Re: ...

(Viki, 2015.09.27 16:10)

Oké, akkor kezdem is.Ez annyira........ főleg amikor...... és........ de az is tetszett,hogy............................meg amit én............ az volt a legkirályabb olyan fura volt, hogy............. meg é egy kicsit............de csak egy kicsit,

Re: Re: Re: Re: Re: ...

( Detti, 2015.09.27 16:15)

Esetleg még fél óra?? Mert lemaradtak a legfontosabbak. Vagy olyan megfogalmazhatatlan-komment féle fejezet ez? :'D



 

 

Képgaléria


Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Június / 2018 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 43288
30 nap: 528
24 óra: 25