Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


32. fejezet

2015.10.10

   A Gondorba vezető út némiképp hasonlított arra, amikor a bakacsinerdei királyság hattagú küldöttsége Völgyzugolyba ment, hogy részt vegyen Elrond Tanácsán, legalábbis az utazás menetét nézve. Az Anduin most sem akarta lelassítani a sodrását a kedvükért, csakhogy könnyebben átkelhessenek rajta, s a Köd-hegység sem vált barátságosabbá az utóbbi időben. Ami viszont változott, az volt, hogy nem kellett lépten-nyomon az orkok miatt aggódniuk, hiszen Szauron legyőzésével az ő idejük is lejárt, és ha mégis maradtak életben kisebb-nagyobb kolóniák, azok most lehúzódtak földalatti tárnáik legmélyére, hogy sose jöjjenek többé fel a felszínre, ahol a béke napjai köszöntöttek be, és ezzel együtt az emberek uralmának ideje is. A Középföldén maradt tündék mind érezték ezt, s testük-lelkük egyre jobban kívánta az elhajózást, különösen az eldák, a Száműzöttek és az ő leszármazottaik. Ők voltak azok, aki már eddig is olthatatlan vágyat éreztek a tenger iránt, s most, hogy a szabad népek legnagyobb ellenségének hatalma megdőlt, nem látták okát tovább maradni. Megnőtt a forgalma Szürkerévnek, és sok fehér hajó vitorlázott ki akkor a nyílt vízre, hogy aztán örökre eltűnjenek a halandó szemek elől. Legnagyobb számban imladrisi tündék indultak útnak, így mikor a harminctagú csapat belovagolt a kapuján, megdöbbenve és szomorúan konstatálta, hogy az egykor oly nyugodt, békés hangulata szinte teljesen megszűnt, ahogy lakói eltávoztak, s csak alig pár tucatnyian maradtak Elrond háza népéből; így az Úr, a fiai, Elladan és Elrohir, a lánya, Arwen, valamint néhány nemestünde, például Glorfindel. Ők még látni akarták, ahogy a győzelem végső jeleként királlyá koronázzák Aragornt, s csak azután kívánták elhagyni a nyugati partokat. Akkor válik majd üressé és elhagyatottá az Utolsó Meghitt Otthon, míg végül nem marad, ki emlékezhetne rá, és a feledés köde borítja be az egykor virágzó kerteket, és mindent, ami valaha a tündék örökségéhez tartozott.
Erről azonban nem beszéltek nyíltan, az aggodalmaikat mélyen eltemették magukban, hiszen a - talán utolsó - együtt töltött napokat igyekeztek vidámságban megélni. Akik még nem jártak itt, azok most felfedezhették a környéket, a többiek pedig régi ismerősként üdvözölhették egymást, és többnyire a barátaikkal töltötték a napot, például lovaglással, vagy csak egyszerűen beszélgettek. Az ilyen alkalmakkor szinte mindig jelen volt Legolas és Tauriel is, s a két bakacsinerdeinek nem volt egyszerű titkolni, hogy immár egy párt alkotnak. A tündék gyakorta megérzik, ha társaik között szorosabb kötelék fonódik, így már otthon is kénytelenek voltak távolságtartóan viselkedni - a nyilvánosság előtt. Mikor végre maguk maradtak, kettejük között valami olyan dolog bontakozott ki, amit még egyikük sem tapasztalt, csupán álmodoztak róla, ez pedig a mély, tiszta szerelem volt, amit semmiféle ármány, vagy gonosz gyűlölködés nem szennyezett be, csak tisztán és fényesen ragyog a szívükben. Nem voltak feltételei, szabályai vagy elvei, mindent tökéletesnek láttak egymásban, csak a jót vették észre. Sosem tudtak betelni a párjukkal, égető szükségük volt arra, hogy lássák, és érezhessék párjukat, és semmi sem volt olyan drága nekik, mint egy ölelés, vagy egy csók. Ilyenkor úgy tűnt, mintha nem létezne a külvilág, csak ők ketten állnak a végtelen pusztaság közepén, összefonódva, egymást csókolva, mintha sosem akarnának elszakadni.

   Valamiféle csodának, vagy talán a valák közbenjárásának hála most újból egy szobába kerültek, s mivel arra hivatkoztak, hogy egyszer már megoldották ezt a helyzetet, s mivel úgyis barátok, hát maradhattak így. Nagy volt emiatt a boldogságuk, hiszen a Bakacsinnal ellentétben, ahol bármikor megzavarhatták őket a hercegi teendők, vagy a gárdával való feladatok miatt, Imladrisban békét és nyugalmat kaptak, így aggódás nélkül sétálhattak a hatalmas kertekben, és térhettek nyugovóra a hosszú nap után. Az első estén, bármennyire is fájt elismerni, Tauriel kissé ideges volt, ugyanis még sosem aludt úgy egy ágyban Legolasszal, hogy szerelemből, s nem barátságból tették, és kicsit tartott attól, ami bekövetkezhet. A szobájukban álltak, így nem volt visszaút, ám párja átlátott rajta, és észrevette, mennyire ideges, s onnantól kezdve már csak az okát akarta kideríteni.
- Mi a baj, melleth-nín? - kérdezte, és lehúzta magáról az inget, így fedetlenné vált kellemesen izmos felsőteste. A lány hosszú pillanatokig gyönyörködött a látványban, de mikor a herceg észrevette, hogy őt bámulja, elkapta a pillantását, és halvány pír kúszott az arcára. Legolas először értetlenül ráncolta a szemöldökét, aztán rájött. Ekkor pedig lassan közelebb lépdelt hozzá, mígnem elé nem állt. A vörös hajú a földet pásztázta, nem mert a szemébe nézni, attól tartott ugyanis, hogy haragszik rá, amiért megriadt az előtte álló dolgoktól, és hogy ilyen lehetetlenül viselkedik. A fiú azonban megértéssel fordult felé, bár csak elképzelései voltak, mi játszódik a lelkében. Gyengéden az álla alá helyezte a kezét, hogy a fejét felemelve a falevélzöld szempárba nézhessen.
- Félsz velem aludni, melleth-nín. - mondta halkan.
Csend.
- Nem erről van szó. - mentegetőzött a lány. - Én csak... Egyszerűen nem...
- Mit nem? Kérlek, mondd el, ami a szívedet nyomja, szörnyű ez a tudatlanság!
- Egész életemben azt mondta mindenki, a szüleim, az osztagtársaim, de még Galaeth is, hogy eljegyzés, vagy házasság előtt nem szabad ilyet tenni... Mert lehet, hogy a férfi...
Hangja elcsuklott, képtelen volt folytatni, így is eléggé megalázta már magát Legolas előtt. Bele se mert gondolni, mi lesz, ha megharagszik rá.
Ez azonban nem történt meg. A tündeherceg azonnal megértette, mitől tart, és tudta, azonnal meg kell nyugtatnia. Közelebb húzta magához, és egy óvatos csókot adott a homlokára, aztán a szemébe nézett. Szíve nagyot dobbant a gyönyörű, csillogó íriszek láttán.
- Emiatt igazán nem kell aggódnod. - mormolta. - Sosem tennék olyat, amitől tartasz. Esküszöm, nem érek hozzád úgy, amíg te nem akarod.
Tekintetével az arcát fürkészte, s nagy megdöbbenésére párja válasz helyett csókot lehelt ajkaira, és meztelen mellkasára hajtotta a fejét.
- Bocsáss meg, amiért kételkedtem benned. - suttogta. - Mostantól feltétel nélkül bízni fogok benned, mindenben.
- Ugyan, szerelmem, teljesen természetes, ha ilyenkor megriadsz, agy elbizonytalanodsz. Örülök, hogy végül tisztázni tudtuk, és ha bármikor, bármivel kapcsolatban hasonlót érzel, szólj, és megbeszéljük. Ne feledd, rám mindig számíthatsz.
- Tudom. Legolas?
- Igen?
- Segítenél levenni az ingem? - kérdezte, és ártatlanul pislogott; párja pedig bólintott, és egy lépéssel mögé került. Megfogta az ing alját, és óvatosan, kínzó lassúsággal felfelé húzta, míg végül a lány sikeresen kibújt belőle, így most csak egy trikó takarta el felsőtestét. A herceg hátulról átkarolta a derekát, és puha csókot adott a nyaka hajlatára.
- Térjünk nyugovóra. - mondta halkan, majd az ágyhoz sétált, és bebújt a puha párnák közé, és a derekáig húzta a takarót. Tauriel ezalatt fürge ujjakkal kioldozta hajfonatait, majd immár teljes nyugalommal csatlakozott társához, aki hívogatóan kinyújtotta a karját. A lány azonnal odabújt hozzá, fejét az izmos vállra hajtotta, egyik kezét pedig a mellkasán pihentette; Legolas pedig átkarolta, s ha lehetséges, még közelebb húzta magához.
- Jóéjszakát, csillagom. - suttogta. - Álmodj szépeket.
- Amíg mellettem vagy, minden álmom gyönyörű lesz. - suttogta az őrkapitány, és lehunyta a szemét.
Ez volt az első dolog, amit megtanult a szerelem leckéjéből. A bizalom.

    Három napot töltöttek a bakacsinerdeiek Imladrisban, ennyi pihenőt engedélyeztek maguknak, mielőtt folytatták volna soha véget nem érőnek tűnő útjukat Gondor felé. Egyedül Legolas járt csak ilyen messze az otthonuktól, így azok a tájak, ami társaink csupa újdonságot tartogattak, a herceg számára jól ismertek voltak, és útközben is mesélt kalandjairól, amiket mindenki nagy figyelemmel hallgatott. Ezeknek a történeteknek volt köszönhető, hogy utazásuk nem volt monoton és egyhangú, sőt, élvezetessé vált, különösen az esték, amikor a tábortűz mellett ülve, nyárson sütötték meg a vacsorát, közben beszélgettek, néha párbajoztak, vagy Legolas történeteit hallgatták, és persze kipihenték az aznapi fáradalmakat. Nem tudták pontosan, hány napig utaztak, de a tavasz már nyárelőbe fordult, mire végül megpillanthatták a Fehér Város falait.
A hozzájuk hasonló, sokat látott, évezredeket megélt harcosok igazán nem szoktak rácsodálkozni semmire, ők most mégis megtették. Sosem láttak még ilyen roppant kővárost, hatalmasat és pompázatost, ami szinte már a palota szépségével vetekedett, kinézetben és erőben is. Azt viszont nem tudhatták, hogy évről évre hanyatlott, hiszen csak feleannyi ember élt itt, mint amennyi a falai között lakhatott volna - nem mintha a jelenlegi lélekszám nem lett volna már így is kiemelkedően magas, hiszen úgy építették, hogy emberek tízezrei lakják. Maga a város hét szinten épült, valamennyi teraszt a hegyoldalba vágták, mindet fal kerítette, s mindegyik falnak kapuja volt. A városfal Nagykapuja keletre nyílt, a következő délkeletre, a következő északkeletre, s tovább is így, jobbra-balra, egyre följebb, a Fellegvárba vezető köves út tehát hol erre, hol arra kanyarodott a hegyoldalban. S valahányszor metszette a Nagykapu vonalát, mindig egy alagúton haladt át, a nagy, előrenyúló sziklahát alatt, amely az első kivételével a Város valamennyi körét kettévágta. Mert részint a hegy ősidőktől való alakja következtében, részint a hallatlan hozzáértésnek és szorgalomnak hála, a Nagykapun belül kőbástya emelkedett, éle, mint a hajóorr nézett keletre. Fölnyúlt a legfelső körig, s ott párta koronázta, így hát azok, akik bent voltak a Fellegvárban, úgy láttak le a Nagykapura alant, mint a tengerészek a hegymagas hajó parancsnoki hídjáról. A Fellegvár bejárata szintén keletre nyílt, de azt a sziklába vágták, onnét lámpával világított rámpa vezetett föl a hetedik kapuig. Így hát az emberek a hét udvar közül az utolsóra, a Szökő-kút Terére, a Fehér Torony lábánál értek föl. A magas és karcsú torony ötven öl magas volt az aljától a sisakja csúcsáig, ahol a Helytartó lobogója lengett ezerlábnyira a síkság fölött.
A Fellegvár erős volt, az kétségtelen, s bevehetetlen mindaddig, amíg akadt benn fegyver-forgató ember, bevehetetlen, hacsak az ellenség nem kerül a háta mögé, nem mássza meg a Mindolluin alacsonyabb előhegyeit, s nem jut fel ily módon arra a keskeny sziklahátra, amely az Őrhegyet magával a Mindolluinnal összeköti. De ezt a sziklahátat, amely az ötödik falig nyúlt el, hatalmas bástyák kerítették egészen a nyugati végén felszökő szirtfalig, s itt voltak köztük az egy-kori királyok és urak házai és kupolás sírjai, örök némán a hegy és a torony között.
A tündéknek a kapuőrök szó nélkül kinyitották a kapukat, így a csapat egyenest a Fellegvárba lovagolhatott, közben - ha lehet - még jobban rácsodálkoztak a városra. Valamennyi utcáján nagy házak és udvarok előtt lovagoltak el, amelyek ajtaja vagy íves kapuja fölött szépen faragott, ismeretlen és ősi betűk álltak, s úgy hitték, azoknak a nagy embereknek és családjaiknak neve, akik egykor ott laktak, sok ház most mégis néma volt, hiszen a lakosságot is megtizedelték a kegyetlen támadások, s olyan részei is voltak Minas Tirith-nek, ahol egyetlen emberi hang sem hallatszott. Végre elértek a hetedik kapu árnyékába, ahol leszálltak hátasaikról, mert a Fellegvárba lovon nem volt szabad belépni. A tündecsapat előtt kinyílt a nagy, fényes fémajtó, és beléphettek a csarnokba.

   Legolas emlékezett rá, milyen komor, szürke és lepusztult volt alig pár héttel ezelőtt, így eléggé megdöbbent, hiszen most egy élettel teli, vidám, és királyhoz méltóan díszes teremben állt, ahol jól táplált, egészséges őrök állomásoztak fekete ruhában, melyre egy fehér, virágzó fát, föléje ezüst koronát és sokágú csillagot hímeztek. Bizonyára tudtak megérkezésükről, hiszen nem kérdeztek semmit, hanem szó nélkül átengedték őket. A Nagyterem fényét mély ablakain kapta kétoldalról, a széles folyosókon, a tetőt tartó sudár oszlopokon túlról. Az egy darab fekete márványból faragott oszlopokat nagy, különös állatokkal és levelekkel díszített oszlopfők koronázták; fönn az árnyékban a boltozat fénylett aranysötéten, és sokszínű kúszó indák díszítették - ez mind ugyanaz maradt. Azonban az utóbbi időben bizonyára neves építőmesterek keze alá került, akik látványos átalakítást végeztek rajta. Szőnyegeket terítettek a hideg kőpadlóra, falikárpitokkal díszítették az üres falakat, és ízléses fametszeteket helyeztek el rajtuk, a végeredmény pedig gyönyörű lett. Alighogy magukhoz tértek a csodálkozásból, egy szálas, nemesi kinézetű úr sétált eléjük.
- Üdv néktek! - köszöntötte őket a Közös Nyelven. - Garbald vagyok, Aragorn úr egyik tanácsosa. Már vártunk titeket, messziről jött barátaink. Engedjétek meg, hogy elvezesselek titeket az uramhoz.
- Erre nincs szükség, jó Garbaldom, itt vagyok én magam! - harsant fel a mélyen zengő, jól ismert hang, aminek gazdája öles léptekkel sietett feléjük. Aragorn volt az, s a Fellegvár belsejéhez hasonlóan ő is egészen máshogy nézett ki. Régi kósza-gúnyáját lecserélte, helyette uralkodóhoz illő bőrcsizmát, vászonnadrágot és selyem inget viselt, haját megfésülte, szakállát rövidebbre vágta. Abban a pillanatban inkább tűnt a Nyugat valamely tünde-urának, mint a Vándorból lett gondori trónörökösre, szíve azonban a régi maradt, és sok hely jutott benne barátainak is, a fogadtatás legalábbis erről árulkodott. Már séta közben széles mosoly terült szét az arcán, s mikor odaért eléjük, a szeme csillogásán látszott, mennyire örült nekik.
- Nagy öröm a csarnokaimban látni a Zölderdő tünde-népének küldöttségét. - szólt. - Gondor fenn kívánja tartania barátságot Thranduil népével, s szívből reméljük, ti is ugyanígy vélekedtek.
- Biztosíthatlak, Aragorn uram - lépett elő Legolas -, hogy országaink barátságban maradnak, míg világ a világ.
A két férfi ekkor egymásra mosolygott, majd bajtársiasan egymás vállára tették a kezüket, így pecsételvén meg népeik szövetségét és kettejük barátságát. Aragorn ezután a küldöttség többi tagját is üdvözölte, Taurielt külön is, sőt, úrnőnek nevezte, mire az őrkapitány és párja váltottak egy kérdő pillantást, de úgy határoztak, majd később térnek vissza a dologra. Garbald ezután megmutatta szálláshelyeiket, Aragorn pedig személyesen győződött meg arról, hogy mind elégedettek-e.
- És íme, a hercegi pár lakrésze. - nyitotta ki a folyosó legdíszesebb ajtaját a leendő király. - Érezzétek otthon magatokat.
- Hercegi párt mondtál? - kérdezett vissza ártatlan tekintettel Legolas, ám Aragorn somolyogva leintette.
- Ne is próbáljátok tagadni, szinte sugárzik rólatok. Meglep, hogy a többiek eddig nem vették észre. Ügyesen titkolóztok, meg kell hagyni.
- Mi még nem akarjuk... - próbálta menteni a menthetőt Tauriel, de kísérlete sikertelennek bizonyult.
- Bízom benne, hogy az esküvő időpontját is kitűztétek már. További szép napot, barátaim. - kacsintott rájuk a dúnadán, és magukra hagyta őket.
A két tünde sóhajtott, és betették maguk mögött az ajtót, és körbenéztek a szobában. Egyszerű volt ugyan, de kellemes, otthonos hatást keltett a meleg, lágy színekkel. Volt benne többek között egy ruhásszekrény, íróasztal, komód és egy ágy.
De micsoda ágy! Kétszemélyes, fejtámlája gazdagon díszített különféle faragványokkal, hófehér takaró és kétszínű párna tartozott hozzá. Már a látvány is hívogató volt, s Tauriel nem is habozott, megszabadult cókmókjától, és lehuppant az ágyra, végigfeküdve rajta. A sokheti lovaglástól már fájt a dereka és a combja, így mindennél jobban esett végre kinyújtóztatni tagjait, s a helyén fekve egész testét megfeszítette, majd elernyesztette izmait. Szemét lehunyta, csípője pedig elemelkedett a takaróról, vörös haja szétterült a párnán. Legolas szíve szaporábban kezdett verni a mellkasában a látványra, s hirtelen heves vágyat érzett, hogy mellé fekve csókokkal hintse tele a bőrét, és hogy minden mást kizárva a legérzékenyebb helyeken érinthesse. Mélyeket lélegzett, hogy uralkodni tudjon magán, ám mikor párja ránézett azokkal a gyönyörű zöld szemeivel, az ő akaratereje is csődöt mondott.
- Mondd csak, melleth-nín, nem érzed magad egyedül abban a hatalmas ágyban? - kérdezte kissé rekedten.
- Ami azt illeti, igazán jól esne egy kis társaság. - kacérkodott a lány, párjának pedig nem kellett kétszer mondani, másodpercekkel később már ott feküdt mellette, az arcától alig pár centire. Hosszú ideig csak hevertek ott mozdulatlanul, elveszve egymás tekintetében.
- Hogy kívánod tölteni a napot, úrnőm? - kérdezte végül, és megfogta a kezét.
- Igazán szeretném bejárni a Fehér Várost, még a koronázás előtt. - felelte a tündelány. - És boldoggá tenne, ha te kísérnél el.
- Egy ilyen kérésnek lehetetlen ellenállni. - vigyorodott el a herceg, és egyenként megcsókolta az ujjait. - Menjünk hát.

   A hercegi pár annak a napnak a maradék részét, és a következő néhány nap nagy részét is Minas Tirith bejárásával töltötte. Kéz a kézben sétáltak végig a fehéren kikövezett utcákon, összeölelkezve álltak a bástyákon, kíváncsian néztek be a legkülönfélébb portékákat kínáló üzletekbe. Tauriel nagy örömére lehetőségük volt naponta néhány órát együtt tölteni Faramirral és Éowynnal, és már az első alkalommal barátságot kötött a gondori Helytartó fiával és Rohan úrnőjével. Gimli, a törp is rengetegszer csatlakozott hozzájuk, de az ő szavaival élve csak akkor, ”amikor nem zavarta a hercegecske és az úrnő enyelgését”. Pedig a vörös hajú megkedvelte őt, s ahogy jobban megismerte, rájött, egész kellemes társaság, s már őt is a barátjának tekintette, ahogy szinte mindenki mást is a Szövetségből.
Legolas oldaláról alig mozdult el, s a hercegnek sem akaródzott elengedni őt, hiszen itt végre nem kellet attól tartaniuk, hogy a király vagy valamelyik őr rajtakapja őket, most szabadok voltak és gondtalanul élvezhették a szerelem varázsát. Egy este a naplementét nézték az őrtornyoknál, úgy, hogy a fiú az előtte álló tündelány dereka köré fonta a karjait, teste hozzásimult, ajka most a vörös tincseken pihent. Tauriel a fejét kissé hátradöntötte, és a kemény, izmos vállra hajtotta. A Nap utolsó sugarai melengették az arcát, szerelme karjai a dereka körül bizsergéssel töltötték el testét, lélegzetének érzése megnyugtatta. Örökké itt tudott volna állni vele. Mégis, hirtelen a puha ajkak elhagyták a haját, és a kezek szorítása is enyhült, s érezte, valami nincs teljesen rendben.
- Mi a baj, melleth-nín? - kérdezte aggódva, és megpróbált hátrafordulni hozzá, de a szőke nem engedte. - Min gondolkodsz?
Néma csend. A tündeherceg nem válaszolt, csak elnézett a feje felett, és a tájat fürkészte.
- Hát jó. - sóhajtott Tauriel. - Ha nem kívánod elmondani, inkább megyek is.
Előrelépett, hogy kibontakozzon öleléséből, ám párja azonnal visszahúzta, csakhogy most szemben állt vele. Az égszínkék szempárban valami olyan csillogott, amitől a szíve mélyéig megrendült.
- Kérlek, hallgass végig. - suttogta, és megfogta a kezét. - Mielőtt hazaindultam volna az erdőbe, ígéretet tettem Aragornnak, hogy ideköltözök a népem egy részével, hogy segítsek felvirágoztatni Gondort. Akkor még gondolni sem mertem arra, hogy mi ketten valaha is együtt lehetünk, most viszont félek, elhamarkodott döntést hoztam.
- Miért gondolod így? - tudakolta a vörös hajú, bár kissé remeget a hangja. - Nincs sok akadálya, hogy pár száz tündével idejöjj lakni. Veled tartanék. Akkor mégis mi a baj?
- Az, hogy féltelek, melleth-nín. Te az erdő leánya vagy, a fák között nőttél fel, az az otthonod, ott érzed jól magad. Félek, ha Ithiliába jönnénk lakni, lassan elsorvadnál a fa nélküli, sík alföldön, és inkább Nyugatra hajóznál. Nélkülem.
- Jaj, Legolas. - sóhajtott az őrkapitány, és gyengéden párja arcélére tette a kezét, és a járomcsontját simogatta a hüvelykujjával. - Ne aggódj miattam, szerelmem, nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek hiszel.
A szőke vetett rá egy kétkedő pillantást, s ezzel egy időben tenyere lejjebb csúszott az alhasára, oda, ahová - tünde mértékkel mérve - nem olyan rég a Morgul-nyíl fúródott.
- Én hiszek neked - szólt-, mégis szeretnék néhány évet még az erdőben tölteni veled. Apámat sem hagyhatom ilyen hamar magára. Majd beszélek erről Aragornnal.
Tauriel ekkor elmosolyodott, és gyengéden megpuszilta az ajkát.
- Kívülről nagy és ádáz harcosnak tűnsz, én viszont tudom, belül lágy és nemes szíved van. - súgta neki.
- Sose feledd, hercegném, oda költözünk, ahol téged boldognak látlak. Te vagy a legfontosabb személy az életemben, és bármit megadnék azért, hogy nevetni és mosolyogni lássalak. Örökké vigyázok rád, csillagom.
- Tetszik, amikor így hívsz.
- Szereted, ha azt mondom: csillagom?
- Igen. - bólintott a vörös hajú. - Ilyenkor különlegesnek érzem magam.
- Mert az is vagy. - cirógatta meg a fülét a herceg. - Most viszont térjünk vissza a szállásra; holnap, Aragorn koronázására kipihentnek kell lennünk, ha már Minas Tirith népe ily mértékben felbolydult.

   A következő napon a városban már minden készen állt: kintről is ömlött a nép, mert a hír bejárta egész Gondort, Min Rimmontól Pinnath Gelinig, és a távoli tengerpartokig, s aki csak tudott, az mind a Városba sietett. S a Város megint megtelt asszonyokkal, szép gyermekekkel, akik virággal megrakva tértek vissza elhagyott otthonukba, Dol Amrothból hárfások jöttek, akiknél szebben a világon senki nem játszott e hangszeren, s voltak ott hegedűsök, flótások és kürtösök, a kürtjük ezüstből volt, s Lebennin völgyeiből csengő hangú énekesek jöttek.

S végre elérkezett az utolsó este, és a falakról látni lehetett a sátrakat a mezőn, és itt is, ott is egész éjjel égtek a tüzek, s az emberek ébren várták a hajnalt. S mikor a nap fölkúszott a tiszta égre a hegyek fölött, keleten, ahonnét már teljesen eltakarodott a homály, megkondult minden harang, kibomlott és vígan lobogott a szélben minden lobogó, s a Fellegvár Fehér Tornyán még utoljára fölvonták a Helytartók ezüstösen csillogó, hófehér és dísztelen lobogóját.

Ekkor a kapitányok elindították seregüket a Város felé, s a nép látta, hogy rendezett sorokban, mint megannyi ezüst hullám, közelednek, s fegyverük csillog-villog a napon. S a sereg odaért a kapu elé, s a falak előtt nyíllövésnyire megállt. S minthogy a kapu még nem épült újjá, a kapunyílást sorompó zárta el, s katonák őrizték, hosszú, kivont karddal. Faramir, a Helytartó és Hurin, a Kulcsok Őrizője, ott állt a sorompó előtt Gondor többi kapitányaival, és ott állt Éowyn úrnő is Elfhelmmel, a seregvezérrel és Lovasvég számos lovagjával, s a kapu két oldalán a néptömeg tarka ruhában, virágkoszorúkkal.

És Minas Tirith fala előtt a nagy üres téren Gondor és Rohan katonái sorakoztak, mögöttük a Város s az ország messze földről idecsődült népe. Mindenki elnémult, mikor a seregből kiléptek az ezüstbe-szürkébe öltözött dúnadánok, s előttük, lassú léptekkel, Aragorn úr. Ezüsttel díszített fekete páncélingben, vállán hosszú bíborpalásttal, amit a nyakán nagy, zöld, messze csillogó drágakő fogott össze, de hajadonfőtt, s csak a homlokán, keskeny ezüstszalagon volt egyetlen csillag. S vele a rohani Éomer, Imrahil fejedelem, a hófehér ruhás Gandalf, s négy kicsi alak, akin az emberek nem győztek csodálkozni.

- Nem, húgom, ezek nem gyerekek! - mondta Ioreth Imloth Melluiból jött unokahúgának, aki ott állt mellette. - Ők azok a bizonyos perianok, a félszerzetek távoli országából, s odahaza, azt mondják, nagy hírű hercegek. Én csak tudom, hisz ápoltam az egyiket az Ispotályban. Picinyek, de módfelett vitézek. Nos, húgom, az egyikük a fegyverhordozójával bemerészkedett a Fekete Országba, és teljesen egymaga megvívott a Fekete Úrral, és képzeld, felgyújtotta a Tornyot. Legalábbis, itt, a Városban, azt beszélik. Az lesz az, amelyik ott megy Tündekő oldalán. Úgy hallom, jó barátok: Nohát, ez a Tündekő úr, ez valóságos csuda, nem épp szelíd szavú, azt mondhatom, de arany szíve van, mint mondani szokták, és gyógyító keze. "A király keze gyógyító kéz" - mondtam, és így derült ki minden. Mithrandir akkor azt mondta nekem: "Ioreth, az emberek sokáig emlékezni fognak a szavadra", és...

De Ioreth nem okosíthatta tovább vidékről jött unokahúgát, mert fölharsant egyetlen harsona, és minden más elnémult: S ekkor a Kapuból elindult Faramir és Húrin, a Kulcsok Őrizője, s velük senki, csak az a négy ember, hegyes sisakban s mellén a Város címerével, aki a nagy, fekete, ezüstpántos lebethron-ládát vitte. Faramir az üres térség közepén találkozott Aragornnal, elébe térdelt, és azt mondta: - Gondor utolsó Helytartója engedélyt kér, hogy letehesse hivatalát. - Fehérjogart nyújtott feléje, Aragorn átvette a jogart, és visszaadta, mondván: - Hivatalod nem ért véget, az tied és utódaidé, míg házamnak magva nem szakad. Lásd el hát továbbra is!

Faramir ekkor felállt, és csengő hangon hírül adta: Gondor Emberei, halljátok most a Birodalom Helytartóját. Íme: végtére eljött valaki, aki igényt tart Gondor koronájára. Ő itt Arathorn fia Aragorn, az arnori dúnadánok törzsének feje, Nyugat Seregének kapitánya, Észak Csillagának viselője, az Újjákovácsolt Kard birtokosa, csatában győzedelmes, a keze gyógyító kéz, ő a Tündekő, a Númenorból való Elendil fia, Isildur utódának, Valandilnak házából való Elesszár. Legyen hát király, lépjen a Városba és lakozzék itt?

És a sereg és a nép egy hangon kiáltotta: - Legyen! - És Ioreth azt mondta az unokahúgának: - Ez az egész csak ceremónia, a Város kedvéért, hiszen már bent járt, mint mondom, s nekem azt mondta... - De megint csak kénytelen volt elhallgatni, mert Faramir folytatta:

- Gondor Emberei, a hagyományok ismerői azt mondják, ősi szokás, hogy a Király apjától kapja a koronát, mielőtt meghal, vagy ha ez lehetetlen, maga lépjen apja sírboltjába és ott vegye el apja kezéből. Minthogy azonban változtatnunk kell a hagyományon, helytartói hivatalomnál fogva ma elhoztam Rath Dínenből Earnur koronáját, az utolsó királyét, akinek napjai ősapáink idején értek véget.

Az Őrök ekkor előléptek, s Faramir kiemelte a ládából az ősi koronát. A Fellegvár őreinek sisakjára emlékeztetett, csak magasabb volt, s a gyöngyökkel kihányt, ezüstből kalapált két szárny az oldalán tengeri madár szárnyát formázta, mert ez volt a tengeren túlról jött királyok címere, s homlokpántján hét gyémánt ült foglalatban, s a csúcsán egyetlen drágakő, amelynek fénye, mint a láng csapott föl.

Aragorn átvette a koronát, és így szólt:

- Et Earello Endorenna utúlien. Sinome maruvan ar Hildinyar tenn' Ambarmetta!

Ezek Elendil szavai voltak, akkor mondta ezt, amikor a szelek szárnyán megérkezett a part-ra: -A Nagy Tengerről Középföldére értem. Itt lészen a lakóhelyem, nékem és utódaimnak, az Idők végezetéig.

Ekkor, sokak csodálkozására, Aragorn nem helyezte a fejére a koronát, hanem visszaadta Faramirnak, mondván: - Sokak fáradalma és vitézsége árán jutottam jogos örökömhöz. Ennek jeléül a Gyűrűhordozót kérem, hogy hozza ide a koronát, s Mithrandirt, ha nincs ellenére, hogy ő helyezze a homlokomra, mert ő volt mindennek a mozgatója, ami most beteljesült, s ez az ő győzelme.

Ekkor előlépett Frodó, elvette a koronát Faramirtól, s Gandalfnak adta. Aragorn letérdelt, s Gandalf megkoronázta a Fehér Koronával, mondván:

- Elkövetkezett a Király ideje, s legyen áldás rajta, míg állnak a valák trónusai!

De mikor Aragorn fölállt, aki csak látta, mind elnémult, mert úgy érezték, most nyilatkozott meg először előttük igazi valójában. Szálfatermete, mint a Tengerről jött ősi királyoké, mindenkinek fölébe magasodott, ősöregnek látszott, mégis férfiassága virágában, homlokáról bölcsesség sugárzott, keze gyógyulást rejtett, s fényudvar vette körül. És Faramir ekkor fölkiáltott:

- Íme, a Király!

S e pillanatban felharsant valamennyi harsona, és Elesszár király előrelépett a sorompóhoz, s Húrin, a Kulcsok Őrizője megnyitotta előtte, s hárfák, hegedűk és flóták muzsikája, énekszó zengé-se közepette járta végig a Király a virággal borított utcákat, ment föl a Fellegvárba, s lépett be a kapuján, a legfelső torony csúcsán meg kibomlott a Fával és a Hét csillaggal díszített lobogó, és megkezdődött Elesszár király uralma, amit annyi ének megjövendölt.
Az ő napjaiban a Város szebb lett, mint valaha volt, szebb, mint kezdeti dicsősége idején: csupa zöld fa és csupa szökőkút, kapuit mithrilből és acélból kovácsolták, utcáit fehér márvánnyal kövezték ki. A Hegy Népe dolgozott rajta, s az Erdő Népe is örvendezett, ha idejött, s mindenki egészséges volt és mindenki gazdag, s a házak megteltek férfiakkal és nőkkel, gyermeknevetéssel, s egyetlen ablak nem volt vak, és egyetlen udvar üres, s a világ harmadkorának végét, az elmúlt esztendők dicsőségét az új világ megőrizte emlékezetében.

   A koronázást követő időben a Király a trónusán ült a Királyok Csarnokában, s ítélkezett, s követek jöttek sok országból és sok néptől keletről és délről, a Bakacsinerdő határairól és a nyugati Dúnföldről. És a Király megkegyelmezett a legyőzötteknek, és szabadon bocsátotta őket, s békét kötött Harad népeivel, Mordor rabszolgáit fölszabadította, s minden földet nekik adott a Núrnen-tó körül. És sokakat hoztak a színe elé, hogy megdicsérje, vagy megjutalmazza őket vitézségükért, s beszélt szövetségeseivel is. Így hát Legolas is elé járult, s mélyen meghajolt előtte, ám ő felállt, és mellé sétált trónusáról.
- Barátom. - szólt.  - Bajtársakként jártuk végig a hosszú utat, s egyébként is, rangban nem állok feletted, s te sem vagy alattvalóm. Mondd, miért jöttél?
- Bizonyára emlékszel, amikor pár hete azt ígértem, hogy népem egy részével ideköltözök a Zölderdőből, hogy Ithiliában letelepedve segítsünk felvirágoztatni ezt a tartományt. Attól tartok, ezt nem tudom haladéktalanul megtenni.
- S ugyan mi az oka ennek?
- Aggódom Taurielért. - mondta halkan a szőke. - Az ő otthona az erdő, nem pedig a síkság. Ha ideköltözünk, félek, hogy boldogtalan lesz, vagy ami még rosszabb, lassan elsorvad. Te is tudod, hogy Finduilas, Denethor egykori Helytartó asszonya is erre a sorsra jutott. Ha Tauriellel ugyanez történne, az sosem tudnám megbocsátani magamnak, hiszen azt jelentené, elbuktam.
Aragorn megértően elmosolyodott, és barátja vállára tette a kezét.
- Ne féltsd a párodat, mellon, erősebb, mint amilyennek hiszed. Ráadásként, ha tényleg belebetegedne a fák hiányába, a Fangorn-erdő alig másfél hét lovaglásra van innen. Rendben lesz, ettől nem kell tartanod.
- Köszönöm megnyugtató szavaid, s van még valami, amiről beszélnünk kell. Néhány esztendőt még vele szeretnék eltölteni otthon, hogy elfogadtassam apámmal: őt választottam, s a népem is tudomást szerezzen arról, hogy Tauriel az ország hercegnéje. Ha majd ott elcsitultak a kedélyek, magam is ideköltözök.
- Megértem indokaidat, és kívánom, hogy megleljétek boldogságotokat.
- Valami azt súgja, hamarosan nagy öröm köszönt rád, ami egész életeden át tartani fog majd. - mondta sejtelmesen a tünde, s mint nem sokkal később kiderült, tökéletesen igaza lett. Arwen Undómiel úrnő, Elrond úr lánya ugyanis Líte idején az apjával, és több más imladrisi tündével együtt Minas Tirith-be érkezett, s Évközép napján ő és Elesszár király egybekeltek, és ez volt a harmadik, egyben utolsó házasság emberek és tündék között. És nagy vigasságot rendeztek akkor a városban, és minden élő boldog volt, hiszen tudták, új, boldogabb idők következnek most Arda földjén. A Zölderdő küldöttsége csak ezután indult haza, ám közülük sem mindenki, húszan ugyanis már most Ithiliában való letelepedés mellett döntöttek, így a csapat alig egyharmada tért csak haza.

  

   Majdnem egy hónap telt el a hazaérkezés óta, de ez idő alatt Legolas és Tauriel - ugyan más értelemben - annyit küzdött, mintha még mindig hadban állnának. Persze ez csak átvitt értelemben volt így, mégis, az hogy teljes titokban kellett tartaniuk szerelmüket, és még csak véletlenül sem mutathatják ki az egymás iránt tanúsított érzéseiket a katonák és a király előtt, valódi küzdelem volt. Testük-lelkük minden pillanatban egymásra sóvárgott, azonban csak este, és a közös kilovaglások alkalmával tölthettek el kettesben néhány lopott órát, ám ez számukra édeskevés volt. Azt kívánták, hogy ne kelljen bujkálniuk és titkolózniuk mindenki előtt, hogy végre kiteljesedhessen szerelmük. Rengetegszer álmodoztak erről, és reménykedtek, hogy Thranduil egy nap végre megenyhül, és elfogadja, hogy ők ketten egy párt alkotnak. Akkor pedig már nyíltan kimutathatják érzelmeiket, a lány pedig hivatalosan is az erdő hercegnéje lesz.
Hercegné...
Be kellett vallania magának, hogy kissé bizonytalan volt ezzel kapcsolatban. Képtelen volt elképzelni magát úrhölgyként, hosszú, drága selyemruhákban járva, kések, íj és nyílvesszők nélkül. S ha jobban belegondolt, nem is akart ilyen lenni, Legolasnak azonban nem szólt erről, ugyanis attól tartott, meg fog rá haragudni, amiért nem vállalja ezt az áldozatot.
Egy csillagfényes nyári éjszakán, az ágyban fekve is ezen gondolkodott, ám hirtelen kopogás hallatszott, majd kinyílt az ajtó, s Legolas lépett be rajta. Rápillantott az ágyban fekvő tündelányra, és elmosolyodott.
- Jó estét, melleth-nín. - mondta, és leült az ágy végébe.
- Neked is, hercegem. Nincs kedved mellém feküdni? - kérdezte, mikor továbbra is ülve maradt.
- Igazság szerint, mára inkább valami ilyesmit terveztem. - ismerte be a fiú, majd lassan előrehajolt, és fejét párja hasára hajtotta. Azonnal felsóhajtott a kellemes érzéstől, az ing puha anyaga remekül társult a lány kemény hasizmaihoz, amiket még a ruha alatt is ki tudott venni. Tauriel az első másodpercekben kissé meghökkent, ám utána ismét ellazult, kezével pedig végigsimított először a fiú szőke tincsein, aztán az ajkán. Gyengéden masszírozta a fejbőrét, majd megcirógatta a félmosolyra húzódott szájat, Legolas viszont elkapta a csuklóját, és érzékien végigcsókolta az ujjait, majd a csuklója belső felét. Szája a lány kézfejének minden négyzetcentijén elidőzött, aki egyre felületesebben lélegzett, kapkodta a levegőt, és próbált nem hangosan nyöszörögni. Hirtelen azonban halk csizmakoppanásokat hallott a fal túloldaláról, amik egyre közeledtek.
Szavak nélkül üzente párjának, hogy vigyázzanak, ő pedig megértette, ugyanis abbahagyta a kézfeje cirógatását, és mozdulatlanná dermedt. Tauriel teste megfeszült alatta, még a lélegzetét is visszafojtotta. A csizmák tulajdonosa megállt az ajtó előtt, percekig ott maradt, végül nagy sokára tovább indult, így a két tünde végre fellélegezhetett. Egy ideig némán feküdtek, majd az őrkapitány szólalt meg.
- Meddig fog ez így maradni? - sóhajtotta, és némi elkeseredés volt a hangjában.
Legolas tudta, mire gondolt: az örökös rejtőzködés és titkolózás megviselte mindkettejüket, ám a vörös hajú mindennél jobban tartott a lebukástól, hiszen az számára komoly büntetést, vagy legrosszabb esetben a szerelmétől való elszakítást jelentené, azt pedig egyikük sem élné túl.
- Ígérem, hamarosan vége lesz. - mondta halkan. - Már nem kell sokáig így titkolózni, hercegném.
- Ne szólíts így, kérlek. Te is tudod, hogy nem vagyok az. - jegyezte meg a lány.
- Miért mondod ezt? - A herceg felemelte a fejét erre a keserű hangsúlyra. - A párom vagy, és ezzel együtt az ország hercegnéje is...
Egy fejrázás volt a válasz.
- Sosem lehetek hercegné, melleth-nín. Nincs bennem nemesi vér, de még csak sindarin sem vagyok.
- Ezt már megbeszéltük, mondtam...
- Ráadásul nem tudok úrhölgyként viselkedni, gyűlölöm a szoknyákat, nem szeretem a hosszú, suhogó ujjakat, semmit, amit elvárnak egy nemestől. Tudom, hogy meg kellene hoznom ezt az áldozatot, de...
Legolas nem bírta sokáig hallgatni ezt az elkeseredett, szomorú hangot, villámgyorsan előrehajolt, és csókkal némította el őt. Mikor ajkaik elváltak, azonnal beszélni kezdett.
- Tauriel, tudod te, miért szerettem beléd hétszáz évvel ezelőtt? Mert ugyanolyan harcos voltál, mint én, és teljesen különböztél a többi lánytól. A tüzes, bátor katonába lettem szerelmes, abba, aki most is vagy. Magadért szeretlek, csillagom. A másik dologról pedig csak annyit, hogy az anyám is katona volt, és úgy ült apám oldalán a trónon, mint királynő, feleség, anya és őrkapitány, mégis szerette a népem. Hiszem, hogy a te esetedben sem lesz ez másként.
A tündelány hálásan rámosolygott.
- Köszönöm ezeket a megnyugtató szavakat, hercegem, és bocsásd meg kételkedésemet.
- Ugyan már, fogalmad sincs, engem hányszor gyötörnek kétségek. Sokszor eltöprengek, mivel érdemeltem ki akkora kegyet, hogy téged mondhatlak páromnak, és veled élhetem le az életem. Esténként nem egyszer attól félek, hogy reggel vége lesz ennek a gyönyörű álomnak, és ismét csak barátok leszünk. Hidd el, bennem is van félelem, de a remény erősebb.
Ekkor összefonódott az égszínkék és a falevélzöld szempár, akárcsak a lelkük, s pillanatokkal később az ajkaik is egybeforrtak. Ez a csók más volt, mint a többi, benne volt minden szeretetük, aggódásuk, féltésük és szenvedélyük, s ez utóbbi most oly heves volt, hogy percekre csődöt mondott a józan eszük, csak az számított, hogy érezhessék egymás testét, és a forró örömöt, amit az ajkaik okoztak. Legolas valahogy Tauriel fölé került, s karjaival tartotta meg a felsőtestét, ám szája rendületlenül szerelmének nyomódott, aki a válla köré kulcsolta karjait, fejét pedig hátradöntötte, így kínálta felé a nyakát, ő pedig nem habozott, azonnal csókolni kezdte az érzékeny bőrt. A tündelány nyöszörgött, majd megemelte csípőjét, és párjáéhoz dörzsölte, mire a herceg fogai közül apró szisszenés szabadult fel, és még erőteljesebben csókolta, ám hirtelen észbe kapott, mit is tesz.
Tauriel úgy érezte, ha minden így megy tovább, nem fog sokáig kitartani. Minden tökélete volt, Legolas mohó ajkai a bőrén, a szorosan hozzá simuló test, a belőle áradó hő, ezek miatt érezte úgy, hogy lángolva hull darabokra a boldogságtól. Egy idő után többre vágyott a szájánál, minden porcikájára szüksége volt, de most kis híján túllőtt a célon. Az egyik pillanatban még a párja alatt feküdt, aki egyszerre csókolta őt, és préselte szorosan az ágyhoz, a másikban viszont lehengeredett róla, és mellé feküdve a kezébe temette az arcát. A lány, továbbra is a hátán fekve, halkan zihált, a percekig tartó szerelmeskedés mámora még ott keringett az ereiben, szinte érezte az ajkai érintését a bőrén. Lehunyta a szemét, hogy csitítsa valamelyest a testét, majd mikor már csak pihegett, szerelméhez fordult, aki ugyanabban a pozícióban, mozdulatlanul feküdt. Óvatosan megfogta a csuklóját, és elhúzta az arca elől a tenyerét, ám amikor végre a szemébe nézet, kis híján visszahőkölt az abban megtelepedő fájdalomtól és kétségbeeséstől.
- Melleth-nín, mi a baj? - kérdezte, és hozzá bújt. - Mitől riadtál meg ennyire?
Hosszú másodpercekig nem hallatszott semminemű válasz, de végül szólásra nyitotta ajkát.
- Nem is olyan rég, Völgyzugolyban ígéretet tettem, hogy nem próbállak úgy megérinteni, de még csak közeledni sem fogok hozzád testileg, amíg te nem akarod. Erre alig pár perce pontosan mindezek ellenkezőjét tettem! Kis híján megtettem a legnagyobb ostobaságot, és veszélybe sodortam mindkettőnket. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? - motyogta önváddal a hangjában.
- Ne hibáztasd magad Legolas, én is akartam ezt. Elvesztettem a józan eszem, és nem gondolkodtam. Túlságosan csábító vagy.
Erre mindketten halványan elmosolyodtak, és máris oldottabbá vált a hangulat.
- Mindenesetre, jobban kell vigyáznunk, ha nem akarunk veszélyes helyzetekbe kerülni. Mostantól visszafogottabban kell viselkednünk.
- Szerelmem, nekem az is elég, ha a karjaidban aludhatok. - Tauriel csókot lehelt Legolas homlokára, majd befészkelte magát az erős karok közé. Feje a vállán nyugodott, bőrének illatát mélyen beszívta.
- Álmodj, csillagom. - suttogta a fiú. - Álmodj, hogy egy jobb napra ébredhess.

   Másnap, miután elhagyta Tauriel szobáját, és megreggelizett, elszánta magát arra, hogy megkeresse az apját. Tegnap, mikor az ő drága Tauriele már az igazak álmát aludta, ő még ébren feküdt, és azon gondolkodott, hogyan fogadtassa el a királlyal azt, hogy ők ketten egy párt alkotnak; végül úgy döntött, személyesen beszél vele. Szerencséjére nem a dolgozószobájában volt, így semmi akadálya nem volt annak, hogy sétálni induljanak, közben beszélgessenek, melynek során a herceg ügyesen a kívánt témára terelte a szót.
- Emlékszel, ada, amikor pár hete meséltél az esküvőtökről anyával? - kérdezte. - Nos, furcsa, de azóta én is egyre többet gondolok rá, mintha...
Hirtelen az apja kezét érezte a vállán, mire megtorpant, és felé fordult.
- Legolas, ha a házasságon gondolkodsz, azt először Tauriellel kellene megbeszélned, és utána próbálkoznod nálam. - világosította fel.
A fiú arcára egy pillanatra mérhetetlen döbbenet ült ki, s bár azonnal rendezte vonásait, legbelül mélyen meglepődött. Honnan tudja az apja, hogy egy pár lettek az őrkapitánnyal? Egyáltalán: tudja, vagy csak sejtései vannak? Thranduil remek emberismerő, benne pedig kiskora óta úgy olvasott, mint egy nyitott könyvben, mégis... Soha, semmivel nem mutatta ki megváltozott érzelmeit, így nehezen képzelte el, hogy csak úgy, magától rájött.
- Nem értem, mire célzol. - játszotta az ártatlant. - Mi köze ennek Taurielhez?
A király felsóhajtott. Csak tudná, miért próbálja mindig átverni a saját fia...!
- Ion-nín, most az egyszer beszéljünk őszintén. Kár tagadnod bármit is, mert látom és érzem. A titkolózásod csak elrontja az afelett érzett örömömet, hogy végre megtaláltad a boldogságot.
- Tessék? Ez azt jelenti, hogy nem próbálsz kettőnk közé állni?
- Nem vagyok szörnyeteg, Legolas. Soha többé nem állok a boldogságod útjába.
- Apa, én... - A herceg nehezen talált megfelelő szavakat. - De mégis hogy jöttél rá?
- Én neveltelek fel, kis levél. - nézett a szemébe az uralkodó. - Jobban ismerlek, mint te saját magadat.
- Ettől félek én is. - mormolta a fiú. - És amit mondtál, az azt jelenti, hogy...?
- Áldásomat adom kettőtökre. - jelentette ki a férfi.
És ezekkel a szavakkal Legolas és Tauriel közös élete végre megkezdődhetett.

 

  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Új időpont

(Detti, 2015.10.22 22:07)

Sziasztok! Lehet, hogy kicsit későn, de azért szólok, hogy AZ ÚJ FEJEZET MÁR HOLNAP OLVASHATÓ LESZ!!! Egy nappal tehát korábban érkezik, hála egy bizonyos személy meggyőző erejének :D

Fff

(Fanni, 2015.10.20 21:40)

Dejooo*.* Mar alig varoom:DD

Ff

(Fanni, 2015.10.19 17:06)

Dettii..mikor lesz uj resz??:DD

Re: Ff

( Detti, 2015.10.20 13:16)

Ezen a héten, szombaton ;)

Jjj

(Ooo, 2015.10.15 21:46)

Detti nagyon jol irsz csak igy tovabb annyit viszont muszaj elmondanom hogyhoa legolass elhajozik akkor akarmien jol irsz kinyirlak!!

Re: Jjj

(Viki, 2015.10.16 06:05)

AZT PRÓBÁLD MEG!Senki nem nyúlhat Dettihez rajtam kívül SENKI, csak a hideg halott testemen keresztül, mikor az élet utolsó szikrája is elhagyja lényemet!A személyes féltündetestőrével nem jó dolog vitatkozni, mert eléggé könnyen dühbe jön attól, ha valaki ilyeneket mond/ír/gondol!ÉRTVE VAGYOK?????????

Re: Re: Jjj

(Jjj, 2015.10.17 14:19)

Kedves Viki psszinten szolva csak Ajanlani tudom hogy ne Hajozzon el Legolass ,mert tudok am kungfuzni es a csodaparipammal oda vaktatok es vegetvetek a testorsegnek szoval vigyazz mit csinalsz.
Ui. Orulok hogy jobavagy Dettivel. Jo baratok lehettek.

Re: Re: Re: Jjj

( Detti, 2015.10.17 17:28)

Szia!
Ez itt most közérdekű közlemény lesz, kinek nem inge, ne vegye magára.
AKI EGY UJJAL IS HOZZÁÉR VIKIHEZ, ÉS ÁRTANI AKARNA NEKI, ANNAK AZELŐTT LEKEVEREK EGY AKKORÁT, HOGY A FÖLDRE ESIK, MIELŐTT EGY CENTIT IS MOZDULNA AZ ÖKLE.. Bár nem tudok se lovagolni, sem pedig íjászkodni, és a késforgatást sem vetettem be még élesben, a dzsúdótudásom azért nem kopott meg. Sőt, nem dicsekvésből mondom, de tegnap én, a 14 éves "kicsi" álltam be a FELNŐTT CSAPATBA kapusként a meccsen, és a felnőtteknek már csapattagnak tekintenek! Ezt vegye számításba az, mielőtt ártani akar a legjobb barátnőmnek, Vikinek ;)

Re: Re: Re: Re: Jjj

(Jjj, 2015.10.18 20:57)

Nem akarok artani sebki nek nem vagyok verekedos tipus csak arra akartam kijukadni hogy mindenkinek jobb ha Legolass nem hajózik el. Nem lesz blog háború a testörség se lesz kiiktatva es a kedvenc blogom marad

Re: Re: Re: Re: Jjj

(Jjj, 2015.10.18 20:57)

Nem akarok artani sebki nek nem vagyok verekedos tipus csak arra akartam kijukadni hogy mindenkinek jobb ha Legolass nem hajózik el. Nem lesz blog háború a testörség se lesz kiiktatva es a kedvenc blogom marad

H

(Gondis, 2015.10.10 21:34)

Detti ha lehet ne költözzenek Gondorba nem lenne jo,nagyon szehretem a történetben ,hogy az erdőben lknak. Netedd tönkre azzal ,hogy elköltöznek.

Re: H

( Detti, 2015.10.11 15:58)

Sajnálom, de muszáj lesz egy időre Gondorba költözniük, főleg Legolas miatt, mert ott fognak megtörténni azok a dolgok, amik végül a cselekmény lezárását eredményezik majd.

Re: Re: H

(Goniss, 2015.10.15 21:40)

Jo vegulis elkoltozhetnek egy idore de ne orokre

Trararar-tramparam !!!

(Stahma, 2015.10.13 17:49)

DETIIIIIIIIIIIII.....Detti, Detti, Detti !!!!!!!!! Annyira jó lett ez a rész <3 most megint öt percenként meg fogom nézni hogy van -e új fejezet A Blogon <3 <3
Dúl a Lamúúúúúr, mindenki boldog , kedvenc királyunk <3 áldását adta, ide már csak egy esküvői ruha meg egy gyémántgyűrű kell (na meg persze Orlando Bloom <3 ) :D Nagyon tetszett hogy részletgazdagon írtad le a Koronázást , jó volt a hangulat . Nagyon várom az új részt sok-sok ölelés ZS :) !!!!

Re: Trararar-tramparam !!!

( Detti, 2015.10.15 20:42)

Szia Stahma :)
Minden úgy van ahogy mondod! Ennél boldogabbak már aligha lehetnének kedvenc tündéink. Bár, írtál egy gyémántgyűrűről. Hogy is mondjam... Nagyon előrelátó gondolat ;).
Bárcsak olvasná ezeket a sorokat Peter Jackson, és akkor talán a Hobbit 3 bővített változatában nem a törpökön lenne a hangsúly, hanem a Legriel szálon, de ez már csak saját vélemény.

..

(Fanni, 2015.10.11 16:35)

Sziasztok!! Imadtam ezt a reszt is Detti! Ez lett az egyik legjobb!!:D Mikor elmondtad,mikor lesz uj fejezet,szamolgattam vissza a napokatxdd Erre tegnap mikor meglattam hogy fent van,epp hogy beleolvastam es nagyon kivancsi lettem,pont akkor kellett elindulnunk itthonrol,mert hazakellett lovagolnom egy lovat a kicsit arrebb levo falubol:D Aztan amikor este fel nyolckor hazaertem,kb 2 ora lovaglas utan (korom sotetben es szakado esoben),akkor sikerult elolvasnom,es el voltam ajulva tole:D. Es nagyon remelem,hogy ha ennek a tortenetnek vege lesz,akkor fogsz meg irni hasonlot:))

Re: ..

( Detti, 2015.10.11 19:02)

A kis mázlis... :3. Nem számít, ha szakad az eső, vagy koromsötét van, ölni tudnék, hogy annyit lovagolhassak mint te.
Köszönöm a rengeteg dicséretet, de várj csak, a többi fejezet lesz ám "nagy durranás" XD.
És vannak kezdetleges kis terveim, mit fogok írni az Egy tündelányról után, de azok még csak említésre se méltóak :/

Re: Re: ..

(Fanni, 2015.10.11 23:54)

Ajj Detti most meg jobban kivancsi vagyok a kovetkezo reszekre,mint eddig:DD

Fontos bejelentés!

(Viki, 2015.10.11 19:37)

Kommentelő társaim!Kedves Detti rajongó olvasók! Szeretnék valami nagyon fontosat bejelenteni!Mivel Thranduil áldását adta kettőjükre, én is áldásom adom az Asszony szóra!Mindenki örvendezzen, huhúúúúúú, meg mi egyéb!

Valamit el kell mondanom.

(Saci , 2015.10.10 23:09)

Szia Detti Most hogy lassan vége a történetnek, el kell mondanom valamit. Eleinte csak Legolas miatt olvastam a blogot. Na,és most fogsz meglepődni: Mikor a Smaug pusztaságát néztük és kiderült,hogy Turiel szerepelni fog benne , én konkrétan(nem hazudok,halál komoly) félrenyeltem a popcornt,kiköptem az üdítőt és majdnem kisétáltam a moziteremből.
Az a Tauriel akit Peter Jackson kitalált,rettenetesen ellenszenves éppen ezért ha a blogodat olvasom mindig valaki mást képzelek a helyére. Tudom hogy ez a sztori Taurielről szól , de én egyszerűen KI NEM ÁLLHATOM , UTÁLOM ,FUJJ!
Thranduilnak nagyon szurkoltam,hogy szúrja le! Viszont félre ne értsd,nagyon szeretem a ficedet és remélem nem haragszol rám amiért nem azívlelem a hősnőnket!