Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


33. fejezet

2015.10.23

   Legolas és Tauriel kilenc évet töltött el egy párként a Bakacsinerdőben, kilenc gyönyörű, békés esztendőt, melyek során szerelmük végre az otthonukban is kiteljesedhetett, és miközben felvirágoztatták azt, s begyógyították sebeit, elfogadtatták népükkel, hogy a sindarin herceg és az erdőtünde őrkapitány valóban egy párt alkot, s többé senki előtt nem titkolóztak, felvállalták egymást, és készek voltak harcolni kettejükért; bár ez utóbbit kevesebbszer kellett. Mikor kiderült, milyen is kettejük között a kapcsolat, a gárdisták sorban álltak, hogy gratulálhassanak vezetőiknek, de a többi katonától is kaptak egy-egy vállba veregetést, vagy jókívánságot. Thranduilnak a fia boldogsága felett érzett öröme határtalan volt, hiszen az, hogy a legfontosabb személy az életében végre meglelte párját, számára is megnyugvást jelentett, és mindent megtett azért, hogy továbbra is békében élhessenek. A lányt meghagyta őrkapitányi pozíciójában, s bár hivatalosan még mindig alá-, és fölérendelt viszonyban voltak, a személyes alkalmakkor sokkal közvetlenebbek voltak egymáshoz, s szinte kezdtek olyanná válni, mint egy család. A lehető legszorosabb apa-fia kapcsolat állt fenn a király és a herceg között, Tauriel pedig hivatalosan is a királyi család tagja lett.
Ahogy az ő helyzetük egyre jobbra fordult, úgy az erdő sebei is gyógyulni kezdtek. A fátlan, leégett foltokat ismét benőtte a növényzet, az állatok visszatértek otthonaikba, a madarak daloltak. A patakok vize kitisztult, s a tavak felszínét immár nem hínár, vagy békalencse, hanem vízililiom fedte, a halak ismét felúsztak Esgaroth tavából a tiszta, áttetsző vizű folyókba. A Fák Népe pedig örvendezett, mert visszatért az élet Eryn Lasgalenbe, és a boldogabb idők végre eltörölték emlékét a Szauron okozta pusztításnak, és az erdőtündék országa ismét virágzásnak indult, s az egyre gyarapodó nép háborítatlanul élhetett a messzi északon, Rhovanion vadonjában.

   Ezekben a boldogabb időkben Legolas fejében megfogant egy terv, egy ötlet, melyből végül komoly, életre szóló döntés született. Régóta szeretett volna egy életre elköteleződni Tauriel mellett, mert a szíve mélyén még mindig ott égett a félelem apró lángja, hogy egy nap elveszítheti szerelmét, és bármit megtett volna, hogy ezt megakadályozza. Szemtől szemben még nem beszélt erről vele, ugyanis úgy döntött, titokban tartja, és még az apjának sem szólt arról, hogy egy éjszaka a palotát elhagyva a Galihor nevű kovács műhelyéhez lovagolt, hogy feladatot adjon neki. Leszállt Aramóról, ám köpenyének csuklyája továbbra is elfedte az arcát. Komótos léptekkel haladt az épület felé, ami előtt már ott állt a kovácsmester; öles, izmos termetét kiemelték a bent lobogó tűz lángjai.
- Üdv néked, idegen. Mi járatban vagy? - kérdezte.
- Kovácstudásodra lenne szükségem, Galihor. - felelte a herceg. - Jegygyűrűt kívánok készíttetni a szerelmemnek.
- Először hadd lássam az arcod, tudni akarom, kinek adom el a munkámat.
A fiú ekkor szó nélkül hátravetette a csuklyát, Galihor pedig azonnal felismerte az arcát.
- Legolas uram. - Fél térdre ereszkedett, és mélyen fejet hajtott előtte. - Megtisztelsz, hogy engem bízol meg e feladattal. Jöjj be, hogy elkészítsük a terveket.
A két tünde percekkel később már a műhelyben állt, és a herceg az elképzeléseit osztotta meg a kovácsmesterrel.
- Maga a gyűrű a legfinomabb mithril-ből készüljön. Úgy képzeltem el, hogy két vékony pánt egy fonatot alkot, aminek egy mélyedésében apró smaragd ékkő ül.
- Mikorra szeretnéd, hogy elkészüljön, uram?
- A lehető leghamarabb. Kora ősszel már szeretném odaadni annak, akinek szánom.
- Egy hét alatt is elkészíthetem, de előtte be kell szereznem a kellő mennyiségű és minőségű mithrilt, valamint az általad kívánt smaragdot, ami szintén igényel egy hetet.
- Indulj el még ma éjjel. - kérte a herceg. - Ne aggódj, megfizetem minden fáradalmadat.
Egy erszényt tett az asztalra, melyben jól hallhatóan megcsörrentek az aranyak.
- Azonnal indulok, uram. - Hajtott fejet Galihor. - A lehető leghamarabb nekikezdek a munkának.
- Köszönöm; bízom a tudásodban. Jó utat, barátom.
Miután elbúcsúztak, ismét lóra szállt, és hazaindult a palotába, majd megkérte az őröket, hogy senkinek se szóljanak erről a kis kiruccanásról, aztán végre nyugovóra tért. Nem sajnálta azt a tucat aranyat, hiszen semmi sem volt olyan drága neki, mint Tauriel boldogsága.

   Halk léptekkel, még a tünde-fülek számára is alig hallhatóan sétált a szobájába, és benyitott. Körbenézett, ám pillantása megakadt az ágyon, pontosabban az azon fekvő alakon. Sejtette, még így, s sötétben is hogy ki ő, és szívébe azonnal belenyilallt a bűntudat. Odasétált hozzá, és akkor már tisztán ki tudta venni az oldalt fekvő lány törékeny termetét, és a jellegzetes vörös hajtincseket.
- Tauriel. - suttogta, és gyengéden kisöpört az arcából néhány hajszálat, majd levette ruháit, és becsusszant mellé az ágyba. Felé fordult, és percekig mozdulatlanul fekve nézte, és gyönyörködött szépségében, egyszerűen nem bírt betelni vele. Hirtelen eszébe jutott, hogy nincs betakarózva, és biztosan fázik, így vigyázva, nehogy felébressze, ráhúzta a halványzöld takarót, ám már e csekély mozgás is elég volt ahhoz, hogy szempillái megrebbenjenek, és visszatérjen az álmok birodalmából a valóságba.
- Legolas. - motyogta még mindig félálomban. - Hol voltál?
Bár hangjában semmi vádaskodás nem volt, a fiút mégis szíven ütötte ez a csalódottság, ami kiérződött belőle. Ahogy felpillantott rá, és tekintete találkozott a szép-szomorú szemekkel, olyan heves bűntudatot érzett, mint még soha. Egyetlen szerelme rá várt, ő pedig nem volt itt neki.
- Hogy kerülsz ide, melleth-nín? - kérdezte halkan, és közelebb húzódott hozzá.
- Egész nap távol voltál, és hiányoztál mellőlem az este, így átjöttem, mert szerettem volna melletted aludni. Mikor benyitottam, nem találtalak itt, de így hittem, hamarosan megérkezel, ezért vártam rád órákon át, csakhogy végül úgy tűnik, elszundítottam. - felelte. - Remélem, nem baj.
- Neked mindig lesz helyed a szobámban, csillagom. - mormolta a szőke. - Bocsáss meg, amiért megvárakoztattalak. Ezentúl mindig itt leszek neked.
- Tudom. Nem is engedném, hogy elmenj. - vigyorodott el a tündelány, és orrával megdörzsölte a füle alatti érzékeny részt.
- A Tenger sem elég széles, hogy elválasszon kettőnket. - suttogta a fiú, majd magához ölelte párját, és hosszú csókot adott a piros ajkakra, édesebbet, mint a méz. Mivel Taurielnek sem ideje, sem ereje nem maradt válaszolni rá, így hagyta magát, csak a karjait kulcsolta szorosan a nyaka köré, hogy minél tovább fenntarthassa a kontaktust. Végül szétvált a szájuk, s ekkor Legolas is leheveredett a párnák közé.
- Lost vae, melleth-nín. (Aludj jól, szerelmem.) - kívánt neki jó éjszakát, perceken belül pedig már békésen szundikáltak egymás karjaiban.

   Galihor pedig, miután visszatért Esgaroth-ból, éjt nappallá téve dolgozott a különleges eljegyzési gyűrűn, és sokszor Legolas is ellátogatott hozzá, hogy figyelje, miként formálódik a keze alatt a fém, a mithril-csíkokból hogyan lesz két karcsú pánt, amik összefonódva vékony alapot formáznak, aminek mélyedésében apró, kavicsnál alig nagyobb, gyönyörűen csiszolt, falevélzöld smaragd ült. Az ékszer szerény volt, nem feltűnő, de ha közelebbről megnézték, elegancia és szépség tükröződött rajta. Legolas, aki maga is látta készülni és formálódni, napról-napra jobban csodálta, és szívből remélte, hogy párjának is tetszeni fog. Két héttel azután, hogy ellátta a feladattal Galihort, a gyűrű elkészült. A herceg szokás szerint éjszaka látogatott el hozzá, de most azzal a céllal, hogy végre magához vegye az elkészült művet. Szíve a torkában dobogott, miközben a műhely felé sétált, ám mikor belépett az épületbe, megnyugvással töltötte el az aprócska ládikó látványa, ami minden bizonnyal a gyűrűt rejtette.
- Üdvözöllek, uram. - sétált oda mellé a kovács. - Elkészült a kívánt darab. Most óhajtod megnézni?
- Természetesen. - bólintott a fiú, mire Galihor felemelte a ládikót, és kinyitotta azt.
Az ezüst és zöld színekben játszó gyűrű a mélyvörös selyemmel borított belsőben feküdt, a Hold fénye visszatükröződött a smaragdról, s egy pillanatra olybá tűnt, mintha egy csillag leszállt volna az égből, hogy itt, ebben az ékkőben leljen új alakra.
- Mi a véleményed róla, uram? - kérdezte a kovács. - Meg vagy elégedve?
- Teljes mértékben. - bólintott a herceg. - Lenyűgöző, igazi mestermunka. Már látom, jó döntés volt téged megbízni a feladattal.
- Köszönöm bizalmadat, uram. Remélem, csakugyan rászolgáltam.
- A jó munka márpedig megérdemli a jutalmat.
A bőrerszény Legolas kezéből átvándorolt Galihor markába, aki mélyen meghajolt. A fiú ezután elköszönt, és visszalovagolt a palotába, zsebében azzal a tárggyal, ami talán örökre megváltoztatja az életét.
Taurielt most a saját szobájában találta, a hátára fordulva, oldalra döntött fejjel, mélyen aludt, s még arra sem ébredt fel, amikor leült az ágy szélére, és megsimogatta a haját.
- Jó éjt, szerelmem. - suttogta. - Ma még a páromnak nevezlek, de lehet, néhány holddal később már a jegyesem leszel. Én készen állok arra, hogy mindörökre hozzád kössem az életem, és hiszem, hogy te is. Kérlek, ne utasíts vissza. Szeretlek, annyira, hogy el sem tudom mondani.
Elővette a gyűrűt, s ahogy nézte, próbálta elképzelni párja ujján, és ezzel együtt óhatatlanul is gondolkodnia kellett azon, hogyan fogja megkérni a kezét. Arra jutott, hogy majd a helyzet adja önmagát, s ha elérkezik a megfelelő idő, tudni fogja, mit kell tennie. Végül már nem is töprengett semmin, csak ült, és lágy érintésekkel cirógatta az arcát, majd mikor már elálmosodott, csókot lehelt a homlokára, és elindult vissza, a saját lakrészébe.

   Napokon keresztül titkolta az eljegyzési gyűrű meglétét, senkinek sem szólt róla, ügyelt rá, nehogy elejtsen egy-egy megjegyzést. Csak egy ezüstláncot szerzett be, amire szükség esetén felfűzheti az ékszert. Közben ugyanolyan természetesen viselkedett szerelmével, mint mindig, reggelente felkereste a szobájában, és csókkal köszöntötte, napközben szakított időt arra, hogy mindennapi teendői mellett vele töltsön néhány lopott órát. Ilyenkor rendszerint sétáltak az erdőben, a csak általuk használt kis csapákon, ahol senki sem zavarta őket, ha csókot loptak egymás ajkaitól, és a szerelem apró neszeit sem kellett visszafojtaniuk, és ha a szenvedély hevében netalán a földön heverve fejeződött be egy-egy csók, nem kellett attól tartaniuk, hogy valaki rajtakapja őket, amint egymáshoz simulva pihegnek. Ha kilovagoltak, és Legolas Tauriel mögött ült, semmi sem akadályozta meg abban, hogy a lány dereka köré kulcsolja a karját, és szorosan tartsa, tenyerét az alhasán pihentetve, néha gyengéden masszírozva a helyet, ahol egy nap talán új élet is növekedhet. A szíve mélyén vágyott már utódra, egy szőke hajú kisfiúra, és egy, az édesanyjára hasonlító kisleányra, mert mindig így képzelte el leendő családját. Két gyönyörű gyermek édesapja lehetne, Tauriel pedig a legnagyszerűbb anya, s ők ketten békében nevelnék gyermekeiket, óvva őket mindazon rossztól, amin nekik keresztül kellett menniük.
Ez azonban egyelőre csak ábránd maradt, nem tudta ugyanis, hogy párja is szeretne-e gyermeket, nomeg persze először együtt, kettesben akartak eltölteni pár évtizedet. Gondolatai előbb-utóbb visszakanyarodtak az eljegyzéshez és a gyűrűhöz, s folyton a megfelelő alkalmat kereste, amikor megtörténhet a nagy esemény, ám az erre tökéletes időpontot végül Tauriel egy remek ötlete szolgáltatta.

   Az őrkapitány már napokkal előtte eltervezte a kimenője napját, s mikor végre elérkezett az idő, nem várakozott. Kora hajnalban ébredt, az ablakon gyönyörűen bevilágított a Hold sarlója, s első pillantása az ezüstszínben úszó égitestre esett. Az alkarjára támaszkodva felkönyökölt, ásított, és kinyújtóztatta merev tagjait. Nem igazán volt kedve lerúgni magáról a meleg, puha takarót, de mivel muszáj volt elkezdeniük a napot, végül kikászálódott az ágyból, s nekilátott felöltözni. A lehető legkényelmesebb ruháját vette fel, ami ugyanakkor bírta a strapát, ugyanis ma egy olyan helyre szeretett volna ellovagolni, ahol évtizedek óta nem járt, mert az ahhoz fűződő emlékek túl fájdalmasak voltak számára, de most úgy érezte, készen áll túllépni a múlton. A folyóhoz közeli dombsághoz akart menni, aminek egy meseszép völgyébe Galaeth-szel egyszer már ellátogatott, és biztos volt benne, még ma is odatalálna. Azonban ezúttal sem egyedül akart odamenni, így elhatározta, magával viszi Legolast is, hogy kettesben töltsenek egy felejthetetlen napot. Ennek megvalósításához viszont fel kellett ébresztenie párját, így miután felöltözött, és nagy gonddal befonta a haját, kiosont a szobájából, és Legolas lakrésze felé vette az irányt. Olyan halkan lépkedett, ahogy csak tudott, s bár így lassabban haladt, végül odaért az ajtaja elé. Lenyomta a kilincset, s szerencséjére nyitva volt, így belépett, és betette maga mögött az ajtót. A szobában félhomály uralkodott, ám éles szeme még így is minden részletet ki tudott venni, legjobban mégis az ágyban fekvő tündeherceg érdekelte, aki mellé csakhamar oda is sétált; ekkor látta, hogy ing nélkül, fedetlen mellkassal szundikál, és a takarót is csak a derekáig húzta fel. Kibontott, szőke haja szétterült a párnán, néhány tincs pedig az arcába hullott, azokat gyengéden félresöpörte, majd a két tenyere közé vette az arcát, közben óvatosan felmászott rá, és a csípőjére ülve előrehajolt. Miközben karjaival megtámasztotta magát a mellkasa két oldalán, hosszú csókot adott az elnyílt ajkakra, lágyat és édeset, épp csak olyan intenzitással, hogy lassan felébredjen. Az égszínkék szempár csakhamar kinyílt, s először egész testében megfeszült a váratlan helyzettől, de miután észbekapott, és örömmel konstatálta, hogy Tauriel teste szorosan hozzásimul, elernyesztette izmait, ám karjaival felnyúlt, és gyengédem átölelte, hogy érezze őt, amennyire csak lehet. Kettejük csókja egyre inkább elmélyült, ám a tündelány finoman eltolta magát a párjától, és legördült róla, mire Legolas kissé durcásan nézett rá.
- Csókkal ébresztesz, de mikor viszonozni akarom, elhúzódsz. Mióta szokás ez? - kérdezte szemrehányóan.
- Hidd el, a világon mindennél jobban szeretnék melletted maradni az ágyban, de a mai napra más terveim vannak. - mentegetőzött a vörös hajú.
- Mégpedig? - A herceg a könyökére támaszkodott, és a hasizmai segítségével tartotta meg a törzsét. Társnője az ajkába harapott, hogy ne sóhajtson fel hangosan, de végül válaszolt.
- Mivel nekem ma kimenőm van, és tudtommal neked sincs semmiféle komoly feladatod, arra gondoltam, hogy elmehetnénk egy lovas túrára, méghozzá egy olyan varázslatosan szép helyre, amit valószínűleg csak én ismerek. Tetszik az ötlet? - nézett rá reménykedően.
- Ennél jobban elképzelni sem tudok. - mosolygott rá a fiú, és homlokon puszilta, majd felállt az ágyból, hogy ő is átöltözhessen. A takaró lecsúszott róla, s párja nagy örömére fedetlenné vált kellemesen izmos teste, hiszen csak egy vékony gyolcs-nadrágot viselt, de azt leszámítva mezítelen volt. Tauriel most mindennél jobban szeretett volna odabújni hozzá, hogy érezze a meleg bőrt, ami körülöleli, és hallgassa az ütemesen dobogó szívverést; ám most kénytelen volt becsukni a szemét, hogy árja átöltözzön, ám a párna illata pont olyan volt, mint az övé, így jobb híján ahhoz bújt oda. Percek múlva azonban két határozott, de gyengéd kéz megrázta a vállát, és felültette.
- Melleth-nín, egész nap tudnálak nézni, miközben az ágyamban fekszel, és próbálsz nem felém pillantani, miközben átöltözök - mondta vigyorogva a szőke -, de indulnunk kell a te titkos helyedre.
- Túl kényelmes itt minden. - mormolta a lány, de azért felállt, s párja oldalán elhagyta a szobát, s közös megegyezéssel a konyha és az élelmiszerraktár felé indultak, hogy feltöltsék készleteiket a túrához. Mikor kinyitották a hatalmas kamra ajtaját, először azt sem tudták, mihez fogjanak, mit válasszanak, ám hamarosan sikerült leemelniük a legszükségesebb holmikat, amiket végül a konyhában csomagoltak össze. Tauriel vállalta a feladatot, hogy a nyeregtáskákban egyenlő arányban elossza az élelmet, így kipakolt az asztalon, hogy rendezze a dolgokat. Különválasztotta a mézet, a cipókat, az almákat és a süteményeket, valamint az üveg bort, természetesen amit Legolas a legmegfelelőbbnek ítélt. Miközben dolgozott, szerelme mögötte pár lépéssel állt, ám hirtelen eszébe jutott valami. A lány hirtelen két kezet érzett a dereka köré kulcsolódni, egy pillanattal később pedig egy meleg test préselődött hozzá hátulról, és halk lélegzetvételek csiklandozták a fülét. Mivel a herceg nem mondott semmit, ő is néma maradt, úgy tette tovább a dolgát, mintha mi sem történt volna. Ez azonban nem volt igazán párja kedvére, aki lassan masszírozni kezdte az alhasát, néha finoman áttérve a combjára, mire a lány testén remegés futott végig, ám még most sem reagált hangosan erre a bensőséges közeledésre, de ez csak tovább tüzelte őt. Hamarosan elkezdte végigcsókolni az álla vonalát, majd egyre feljebb haladt, egészen a füléig, végül lágy puszikat lehelt annak hegyére. Ez, és az erős karok az alteste körül elgyengítették lábait, és egész testét, térde megroggyant, feje előrehanyatlott - volna, ám párja gyengéden megtámasztotta, amíg újra biztosan nem állt.
- Ezt most miért kellett? - zihálta a vörös hajú, miközben a mellkasának dőlt.
- Eszembe jutott, hogy még nem mondtad el, pontosan hová is megyünk. Ideje lenne elárulnod.
- Sajnálom, de akkor már nem lesz meglepetés. Megtudod majd, ha odaértünk.
Legolas csak hümmögött, egyúttal taktikát is váltott, most sokkal erőseben és birtoklóan fogta marokra, egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva neki, s bár az őrkapitány akarata és önuralma erős volt, a torkából feltörő kéjes hangokat ő sem tudta visszafojtani, párja érintése mindennél intenzívebben hatott rá. Mikor végre elkészültek, hangosan zihált, és jól láthatóan remegett, még az ő ereje sem volt elég, hogy hatástalanítsa ezeket az impulzusokat. Kisétáltak a palota falai közül a szabadba, és a lovak karámja felé vették az irányt, ahol hamar leápolták és felszerszámozták Reviát és Aramót. A herceg nem igazán örült annak, hogy külön lovagolnak, de némileg vigasztalta a tudat, hogy a jegygyűrű ott lapul a zsebében, és a mai napon talán szerelme ujjára húzhatja.

   A tündelány lovagolt elöl, vörös tincsei lobogtak vágta közben, hiszen a lehető leggyorsabb vágtára sarkallta Reviát, s jó húsz méterrel megelőzte Legolast, ám ő ezt kicsit sem bánta. Ahogy galoppozott előtte, zavartalanul gyönyörködhetett izmai játékában, s bár a terep miatt fél szemét a környezetén kellett tartania, hosszú pillanatokig nyugtatta a tekintetét párja alakján. Elhaladtak az Erdei-folyó mellett, és a folyásirányt követve a dombság irányába haladtak, amiből a fiú arra következtetett, oda szeretne menni a párja. Félórányi lovaglás után elértek a dombok lábához, így lassítottak, hogy a kanyargós utakon biztonságban haladhassanak. A dombság legmagasabb pontján megálltak pihenni, ami annyit jelentett, hogy – továbbra is a lovon ülve – elrágcsáltak egy almát, majd leereszkedtek a másik oldalon, egy kis völgybe. Mivel már védett helyen voltak, leszálltak hátasaikról, engedték, hogy pihenjenek és legeljenek, ők maguk pedig sétálni indultak.
- Honnan ismered ezt a helyet? - kérdezte Legolas. - Gyönyörű ez a völgy, egy igazi csoda.
Tauriel egy pillanatig nem felelt, szüksége volt ennyi időre, hogy erőt gyűjtsön ahhoz, amit mondani akar.
- Galaeth mutatta meg nekem. - mondta halkan. - Ő hozott ide, hogy ne felejtődjön el a völgy léte.
A szőke érezte, hogy némileg remeg a hangja, így finoman a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. Úgy hitte, többet e tárgyról nem fog mondani, de tévedett.
- Azon a napon jöttünk ide, pár órával az előtt, hogy a nővéremet megtámadták az orkok. - folytatta minden eddiginél halkabb hangon, mire párja ereiben meghűlt a vér.
Oly sok esztendő után most először jött ide, erre a bánat sújtotta helyre, csak azért, hogy vele tölthessen egy békés, nyugodt napot. El sem tudta képzelni, mekkora áldozatvállalással jár ez.
- Melleth-nín, miért? - kérdezte lágyan. - Nem kellett volna, hiszen tudom, mennyire fáj.
- Azzal akartam megosztani ezt a titkot, aki a legkedvesebb a szívemnek. Ideje túllépnem a gyászon.
A tündeherceg, még mindig séta közben, megfogta a kezét, ujjait az övéi köré kulcsolta, és finoman megszorította, hogy éreztesse vele: rá számíthat. Büszke volt rá, amiért volt lelkiereje idejönni, hogy szemcsézzen a múltjával, és megbirkózzon az azt átitató fájdalommal, és mindenre kész volt, hogy segítsen neki ebben. Hosszú sétát tettek a völgyben, bejárták az erdőfoltokat, a tisztásokat, sétáltak a patakok partján, beszélgettek és nevettek, kiélvezték e gondtalan idő minden percét, majd visszaindultak a lovakhoz, hogy ott végre egy kiadósat ebédeljenek.
Az Aramo hátán lévő pokrócot leterítették a sima, zöld fűre, és kipakolták az élelem egy részét, a két kis cipót, a mézes csuprot, és persze a bort. Leheveredtek a paplanra, és lassan, falatonként fogyasztották el őket, a borból is csak néhányat kortyolva. Evés után pihentek egy kicsit, csendben élvezve egymás társaságát, figyelve az erdő hangjaira és az általuk okozott neszekre, a szél susogására a lombok között, mindenre, ami egykor a régi Bakacsinerdőben félelmet keltett, most viszont a békés hangulatot erősítette. Mind ők, mind a lovak is biztonságban érezték magukat, így nem igazán akaródzott nekik tovább indulni, inkább a hátasaikkal törődtek, ám idővel Tauriel szorgalmazta, hogy egy, a domboldalban megbúvó forráshoz sétáljanak el, a herceg pedig beleegyezett, és engedte, hogy odavezesse, a szinte észrevehetetlen kis csapákon ugyanis ő tudott a legjobban kiigazodni. Az ő hozzáértésének hála könnyedén felértek a dombra, s csakhamar a forrásra is rátaláltak. Gyönyörű volt, egy földalatti, apró sziklamélyedésből tört fel a töménytelen mennyiségű víz, egy tavat alkotva, amiből egy kis meder vitte tovább a kristálytiszta, teljesen iható vizet. Körülötte zöld, fás liget, dús lombú fák, színes virágok, moha lepte sziklák ejtették ámulatba a tündéket.
- Lenyűgöző. - mormolta a szőke. - Sok csodaszép helyet láttam már, de z viszi a prímet.
Társnőjére nézett, aki viszont már a földön térdelt, és egy növényt próbált a lehető legkisebb károkozással megfosztani a levelétől.
- Mit művelsz azzal a lapulevéllel? - kérdezte, és közelebb lépett.
- Poharat készítek belőle, hogy megkóstolhassam a forrásvizet. - hangzott a válasz, majd felállt, és gyakorlott mozdulatokkal a hatalmas levélből poharat hajtogatott, amit aztán megmerített a vízben, ám nem ő kortyolt belőle.
- Először a hercegnek. - suttogta, és felpillantott rá.
Legolas elfogadta a felé nyújtott kelyhet, és ivott belőle, tekintetét egy pillanatra sem véve le a lányról. Pár korty után átadta neki a poharat. Miután elfogyott a víz, újra merített belőle, mert régen kóstolt ehhez hasonlóan tisztát és kellemeset, és jólesett a hűsítő érzés, amit okozott. Amíg ivott, nem törődött semmivel, így csak akkor vette észre, hogy társa különös tekintettel figyeli, mikor félretette a rögtönzött poharat.
- Mi baj van? - kérdezte.  - Legolas?
- Olyan gyönyörű vagy. - suttogta rekedt hangon. - Mindened, az arcod, a szemed, a hajad, a tested... Mint egy álombéli jelenés.
- Legolas, kérlek. Ne beszélj rólam úgy, mint nem élne sok száz, nálam sokkal szebb lány az országban. - pirult el az őrkapitány.
- Ők mind egyforma, ugyanolyan szőke hajú és kék szemű, úri származású, elkényeztetett sindarin lányok. - legyintett a herceg, majd odalépve elé, a kezébe vette az arcát. - Te különleges vagy.
- Most sem értem, miért gondolod így. - mondta halkan a lány. - Semmi különleges nincs bennem, talán azt leszámítva, hogy katona lettem, és a király védence.
- Szerelmem, nekem nem ezek miatt vagy különleges, egészen más oka van. Tudod, úgy nőttem fel, hogy nem volt állandóság az életemben. Sosem tudhattam előre biztosan, mit hoz a holnap, milyen leckét tartogat számomra, vagy hogy számíthatok-e az apámra. Nem kötődtem senkihez és semmihez, mert úgy hittem, előbb-utóbb úgyis elveszítem. De mindez megváltozott, amikor beléptél az életembe.
- Én változtattam ezen? Hogyan?
- Úgy, hogy megtanítottál arra, igenis kötődnöm kell valakihez, mert egyedül sosem lehetek olyan boldog, mint a szeretteimmel. Benned megtaláltam a biztos pontot, aki mindig ott lesz mellettem, főleg most, hogy a párod lehetek. Épp ezért szeretném örökre összekötni kettőnket.
Tauriel szeme már most könnyes volt, hiszen ritkán hallotta őt ilyen mély érzelmekről beszélni, főleg arról a múltjáról, ami még a palotába érkezése előtti időt jelentette. Volt valami a hangjában, valami tiszta, őszinte, még a szeretetnél is erősebb érzelem, amit nem tudott megnevezni, de melegséggel töltötte el a szívét. Az égszínkék szempárba belenézve találkozott a tekintetük, s pillanatokig mozdulatlanul meredtek egymásra, az őrkapitányt még a látását elhomályosító könnyek sem zavarták.

   Legolas ekkor megtette azt, amire már oly sok napja készült, várt és epekedett utána. Lassan elengedte az arcát, és kecsesen térdre ereszkedett előtte, közben a zsebéből előhúzott egy apró dobozkát, majd reá emelte a tekintetét.
- Tauriel. - mondta a létező leggyönyörűbb hangon. - Hozzám jössz feleségül?
A vörös hajú sosem fakadt sírva ok nélkül, mindig az erős, határozott katona volt a többiek szemében, most azonban a legkevésbé sem fedte el érzéseit. Engedte, hogy a könnyek utat találjanak az arcán, és végigperegjenek rajta, a sós cseppek azonban most nem a bánat miatt születtek, épp ellenkezőleg, az öröm által okozottak voltak, akárcsak a mosoly az ajkán.
- Igen. - lehelte könnyben ázó, de boldogságtól csillogó szemekkel. - A feleséged leszek.
A tündeherceg ekkor remegő kézzel kinyitotta a dobozkát, és elővette a valaha látott legcsodálatosabb gyűrűt, melynek dísze egy apró, brilliánsan csiszolt smaragd volt, színe és csillogása akárcsak egy ékkő alakot felvett zöld falevélé. Egy pillanatra sem véve le róla a tekintetét, lassan a gyűrűsujjára húzta az ékszert, ám a fém hidege helyett, amit várt, kellemesen meleg érzést okozott. Ezt csak tetézte az, hogy szerelme puha ajkai lágy csókot adtak az ujjára, majd a kézfejére, végre a csuklója belső felét cirógatta. Utána felállt, és ismét szemmagasságba került párjával, aki minden erejével próbálta visszafojtani a sírást. Gyengéden megfogta a kezét, s ebből a lány tudta, valami életre szólóan fontos dolgot szeretne mondani.
- Én, Legolas Thranduilion, fogadom, hogy mindig melletted leszek, és szeretni foglak; jóban és rosszban, szükségben és bőségben, követlek, bárhová mész, támaszt és vigaszt nyújtok neked mindaddig, míg el nem választanak minket a valák. Neked adom a szívemet, most és mindörökre.
Ez volt az az ígéret, amit minden szerelmes elmondott egymásnak, mert az ő szemükben ez szent volt és sérthetetlen. A szeretettől és megbecsüléstől fűtött szavak még inkább könnyekre fakasztották, de azért még el tudta ismételni az esküt.
- Én, Belchir lánya Tauriel, fogadom, hogy mindig melletted leszek, és szeretni foglak; jóban és rosszban, szükségben és bőségben, követlek, bárhová mész, támaszt és vigaszt nyújtok neked mindaddig, míg el nem választanak minket a valák. Neked adom a szívemet, most és mindörökre.
Legolas kezei egy pillanat alatt megtalálták szerelme csípőjét, és az enyhén kiálló csonton pihentette tenyerét, marokra fogva tartotta, miközben közelebb hajolt hozzá. Az őrkapitány lehunyta a szemét, s csak a lágy, óvatos puszikból érzékelte, ahogy lecsókolja arcáról a könnyeket, majd ajkuk összeforrt, hosszan és édesen; s bár ez a csók eleinte sós volt a könnyeitől, végül édessé és bizsergetővé vált. Mikor a lány megnyitotta a száját neki, a heves vágy, amit érzett, kis híján eszét vette. Lassan egy felfelé meredő sziklafal felé irányította kettejüket, párja pedig engedett a szelíd kényszernek, sőt, átvette az irányítást, és lágyan, ugyanakkor határozottan a sziklának taszította, és fölé kerekedett. Elmélyítette a csókot, s Tauriel már alig érzékelte a hátába vágódó sziklákat és a nekifeszülő fiú keménységét, csak a forró ajkakat, amik a szájára tapadtak, az édes érzést, ami eltöltötte, forrósággal borítva el testét. Semmi mást nem akart, csak még többet belőle, a vágy által vezérelve elkezdte lehúzni róla az ingét, ugyanakkor párja becsúsztatta kezét a felsője alá, és végigsimított a bőrén. Az érintése villámcsapásként hatot rá, akárcsak a felismerés, mit is tesz. Egy pillanatra dermedt csak mozdulatlanná, de párja már ezt a kis bizonytalanságot is megérezte. Fokozatosan mérsékelte a csók intenzitását, kezét elhúzta a dereka bőréről, majd megragadta az ingét bontogató kezeit, és visszahelyezte őket az oldalához; végül hátralépett, és kinyitotta a szemét. Látta, hogy társnője ugyanúgy zihál, mint ő, s a homlokának döntötte a homlokát, így támogatva egymást. Mindketten remegtek.
- Csss, melleth-nín. - csitítgatta a herceg. - Nyugalom, ennyi volt.
- Varda nevére. - motyogta a tündelány. - Ez… Majdnem megtörtént.
- Igen. És egyre nehezebb ellenállni.
- Tudod, akit feleségül kért egy csábító, talán már nem is akar. - kacérkodott a vörös hajú, mire kapott egy óvatos csókot a homlokára.
- Gyere. - mondta halkan a társa. - A végén a lovak még egyedül indulnak haza.
Ettől azonban nem kellett tartaniuk, hátasaik megvárták őket, és órákkal később, e gyönyörű nap végén az ő hátukon indultak vissza a palotába. Kényelmes tempóban, lépésben haladtak, így sötétedésre meg is érkeztek. Útjuk során Legolas alig bírta levenni a szemét párjáról, és az ujján csillogó gyűrűről, ami kettejük jegyességét jelentette. Az ő drága Taurielje immár hozzá tartozik.

   Volt azonban egy dolog, amivel egyikük sem számolt: mi lesz, ha a király megtudja. Bár Thranduil már nem ellenezte kettejük szerelmét, az eljegyzés teljesen más lapra tartozik. A lovak leápolása után, a palota épületében igyekeztek olyan halkan osonni a szobájuk felé, amennyire csak lehet, ám most nem volt szerencséjük.  Ahogy befordultak a folyosón, Thranduil jött velük szembe, s esélyük sem volt úgy kitárni előle, hogy az ne keltsen gyanút, így kénytelenek voltak szembenézni vele.
- Jó estét, ada. - köszöntötte a herceg, Tauriel pedig mélyen fejet hajtott. Tudta, pillanatok kérdése, és észreveszi a gyűrűt.
- Nektek is. - biccentett az uralkodó. - Remélem, kellemesen telt a kimenőtök.
Végigjáratta rajtuk a tekintetét, ám szeme megakadt egy, az őrkapitány ujján díszelgő, csillogó gyűrűn, amit jobban megnézve azonnal látszott, hogy ötvösmesterek kiváló munkája volt, mithrilből és smaragdból. Egy másodperc múlva ráeszmélt, mi is ez.
Egy eljegyzési gyűrű.
Kifürkészhetetlen pillantással nézett a párosra, legbelül azonban már tudta, mit fog tenni.
- Tauriel, jobb lesz, ha elmész. - pillantott felé. - Most.
A tündelány kérdés nélkül bólintott, pillanatokon belül pedig már el is tűnt a fordulóban. Apa és fia ketten maradtak, egy igencsak kényes helyzetben, s Legolas tudta, ha most hibázik, akkor mindent elront, amit eddig elért, márpedig ezt nem engedhette meg magának. Várta, hogy az apja kezdeményezzen.
- Eljegyezted Taurielt. - Ez nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés, hiszen sejtette, mi zajlott le kettejük között, amíg távol voltak.
- Igen. - ismerte be a fiú.
Pillanatokig tartó csend után Thranduil szólalt meg újra.
- Próbáljátok meg nem nagydobra verni. Egyelőre elég, ha csak mi tudunk róla, a nép előbb fogadja el kettőtök szerelmét.
Legolas először nem akart hinni a fülének. A király nem mondott ellen, nem feddte meg, és nem akarta mindenáron megakadályozni az eljegyzést. Kezdett reménykedni, de először tudni akarta, valóban van-e oka rá.
- Ezt értsem úgy, hogy engedélyezed kettőnk jegyességét?
- Ion-nín, ha meg akarnálak állítani, rég megtehettem volna. Hosszú idő óta először ismét felhőtlenül boldognak látlak, és apaként kötelességem hagynom, hogy továbbra is az légy. Édesanyád is ezt akarná.
- Apa, én… - Hirtelenjében nem találta a megfelelő szavakat, amik kifejezhették volna háláját, így csupán ennyit mondott: - Köszönöm.
Ez az egy mondat rövidke volt ugyan, de amikor a férfi a szemébe nézett, látta az abban megbúvó, hangosan ki nem fejezhető érzéseket, és megértette, mennyit jelent ez neki.
- Élj boldogan, kis levél. Neked még van rá esélyed.
Szomorúság költözött ekkor a hangjába, s határozottan kiérződött belőle; a fia pedig tudta, mire gondol. Elhatározta, sosem fogja hagyni, hogy párja az egykori királynő sorsára jusson. Nem engedi, hogy meghaljon, mert ha ez megtörténne, ő is követné Mandos Csarnokaiba; inkább a halált választaná, minthogy nélküle éljen. Sokáig nem értette, hogyan volt képes az apja egyedül felnevelni őt, közben irányítani az országot; s csak így, felnőttfejjel ébredt rá, hogy a magányos évszázadok mennyire megviselték. A gyermekkorából oly ismerős, élettel teli, csillogó szemek veszítettek fényükből, haja megfakult, ám belül mit sem változott, megmaradt az erős, büszke uralkodónak, és Legolas nagyon szerette érte. Ritkán szokott ilyet tenni, de most úgy érezte, szüksége van rá; így egy pillanatra szorosan megölelte, hogy éreztesse vele, még mindig szereti, a férfi pedig viszonozta a szeretetteljes gesztust.
- Most menj, beszélj Tauriellel. - mondta, miután elengedte. - Nyugtasd meg, hogy áldásomat adtam kettőtökre.
- Igen, apa. - bólintott a herceg, és már indult is.
Thranduil vegyes érzelmekkel nézett utána. Egyrészt örült, hogy a szívének legkedvesebb személy, a gyermeke végre megtalálta az egyetlen, életre szóló boldogságot; de ugyanakkor bánatos is volt, hogy neki még évezredekig nem lesz része ebben az örömben. Fogalma sem volt, meddig bírja még Hilvireth nélkül, s a lelke mélyén volt egy olyan balsejtelme, hogy búcsújuk az évekkel ezelőtti álomban végeleges volt, s ők ketten már soha többet nem lehetnek úgy együtt, mint régen.

   Legolas ez idő alatt végigszaladt a folyosókon, kettesével ugrált a lépcsőfokokon, míg végül elért a saját szobájához, ahol párját sejtette. Gondolkodás nélkül benyitott, s ahogy várta, ott állt az ajtó előtt, aggódó arccal, egész testében megfeszülve.
- Mit mondott a király? - kérdezte azonnal, és alig bírta kivárni a választ.
- Tauriel, az apám áldását adta a jegyességünkre. - hadarta el egy szuszra a fiú.
Társnője arcán először döbbenet, majd lassan, fokozatosan mérhetetlen öröm ült ki, ajkára mosoly kúszott, szélesebb és gyönyörűbb minden eddiginél. Most már nem érdekelte semmi, nem gondolkodott, hanem ösztönösen felé lépett, és ugyanazzal a lendülettel szorosan átölelte, jóformán a nyakába ugrott. A herceg erős karjai azonnal körülölelték a csípőjét, és magasba emelve megpörgette, s gránitkemény izmainak hála meg is tartotta testét, párja azonban szokásától eltérően a dereka köré kulcsolta a lábait, így segítve neki. Most ő volt feljebb, s előnyös helyzetét kihasználva rögtön le is csapott ajkira, kettejük csókja azonban lassú volt és gyengéd, kiélvezték egymás minden porcikáját, és az örömtől elvakultan cselekedtek. A szőke lassan az ágy felé irányította kettejüket, mígnem térde bele nem ütközött annak alsó gerendájába, s akkor óvatosan ráfektette őt a puhamatracra, ő pedig fölébe hajolt, a karjaival támasztva meg magát. Tauriel most is ugyanúgy köré fonta a lábait, szorítva, hogy fenntartsa a kontaktust, kezével viszont az ingét próbálta meg eltávolítani, s tenyere már a hasizmain simított végig. A fiú gyengéd határozottsággal csókolta a nyakát, néha áttérve a vállára, s így párja minden sóhaját, nyöszörgését és suttogását hallhatta.
- Le anírin, meleth-nín. (Vágyom rád, szerelmem.) - zihálta, és hátrahajtotta a fejét, hogy jobb hozzáférése legyen a nyaka érzékeny részéhez.
Legolasnak e szavak kellettek csupán. Ő is akarta, mindennél jobban, s úgy érezte, beleőrül, ha nem kaphatja meg. Teste mintha lángokban égett volna, miközben megtámasztotta magát felette, ingje már alig fedte felsőtestét.
- Biztos, hogy akarod ezt, kedvesem? - suttogta a fülébe.
- Tudom, hogy akarom. - mondta halkan a vörös hajú. - Tudom, hogy akarlak.
- Akkor hát légy az enyém. - lehelte a fiú, és közelebb hajolt.
- Örökké a tiéd vagyok.
S Tauriel azon az éjszakán odaadta neki a szívét és a testét.

   Nem akart felébredni. Talán tudatosan, talán tudattalanul küzdött az ébrenléttel, ott szeretett volna maradni az álmok birodalmában, ahol minden tökéletes volt. A puha paplan érzése a bőrén, a kellemes meleg mindenhol, és az a könnyű test a mellkasán; egyik érzettől sem akarta megfosztani magát. Félálomban mocorogva keze végigsiklott a rajta fekvő alakon, s mikor ujjai hosszú, csaknem derékig érő tincsekbe akadtak, kezdett éberebbé válni. Ismerős volt neki ez a selymes hajzuhatag, a puha bőr, a jellegzetes erdőillat. Ahogy elfordította a fejét, egy, az ablakon bevetülő fénysugár megvilágította az arcát, ami végérvényesen kirángatta az álmok közül. Lassan nyílt ki a kék szempár, s tekintete először a szobáján vándorolt körbe, majd minden figyelmét a mellkasán fekvő alaknak szentelte. Most végre megbizonyosodhatott arról, hogy a Tauriellel töltött éjszaka nem álom volt, hiszen a tündelány most is ott feküdt a karjaiban, a bal oldalán. Fejét a mellkasára hajtotta, oda, ahol a legjobban hallhatta az erősen dobogó szívverést, kezét a szegycsontjánál pihentette, egyik lábát átvetve a csípőjén. Az ő keze a lány derekának görbületén pihent, de időről időre lejjebb vándorolt, hogy érezze a puha bőrt a tenyeréhez simulni. Még nem ébredt fel, s így lehunyt szemmel, moccanatlanul teljesen védtelennek tűnt, és ez csak felébresztette benne a védelmező ösztönt. Kedve lett volna teljesen átölelni, hogy egész testével védje, de mivel tudta, ezzel csak felébresztené, inkább nyugton maradt, és szeretetteljes tekintettel nézett párjára.
Kimondhatatlanul szerette őt.
Tauriel, amilyen mélyen aludt, olyan gyorsan eszmélt; legalábbis fejben. A testét különös, eddig sosem érzett fáradtság járta át, mintha tegnap folyamatosan edzett volna, pedig visszagondolt rá, és ez egyáltalán nem így volt. Legolasszal, a völgyben töltötte a napot, s ezután jöttek a szobájába, ahol… Ahol véglegesen az asszonya lett. Ekkor konstatálta, hogy hol, hogyan is fekszik, miért nem a saját ágyában, a párnán van a feje. Lassan kinyitotta a szemét, s bár először csak sűrű pislogásokra futotta, végre rá tudott fókuszálni párja arcára, s először nem látott mást, csak a gyönyörű kék szemeket, amik őt fürkészték, várva, mit fog tenni. A lány egy hirtelen ötlettől vezérelve felmászott rá, és továbbra is fekvő helyzetben lágy puszit adott az ajkára.
- Jó reggelt, melleth-nín. - mormolta.
- Neked is, kedvesem. - Legolas nagy, erős tenyere végigsimított a hátán, szája a nyakát cirógatta, s ez az érintés eszébe juttatta az éjszaka történt eseményeket. Bőre még mindig bizsergett ott, ahol ajkai hosszabban elidőztek, s mikor lehunyta a szemét, maga előtt látott mindent. Szinte újra átélte, mikor fürge ujjakkal megszabadította ruháitól, végigcsókolta a testét, és fülébe szerelmes szavakat suttogott; amikor fölé hajolt, és őt nézte azokkal a gyönyörű szemeivel, ahogy csitítgatta, hogy enyhítse a fájdalmat; és az édes súrlódást a testük között, végül a mindent elborító, fehér örömet, ami a beteljesülést hozta meg kettejük számára.
Akaratlanul is, de felsóhajtott, mire párja halkan kuncogott.
- Kísérnek az emlékeke, hercegném? - kérdezte vigyorogva.
- Jobban, mint gondolnád. - nézett rá csillogó szemekkel a vörös hajú.
Ha Legolas meg is lepődött ezen, nem mutatta ki, inkább tovább simogatta, kiélvezve minden részletet, minden bőrfelületet, ami ő volt. Fél órán keresztül hevertek így, az egyetlen hang a bőrön végigsimító ujjak neszezése volt, és a kéjes sóhajok, főleg, amikor a legérzékenyebb helyeken érintették egymást. Idővel azonban megütötték fülüket a kintről érkező, mindennapi zajok, és a tündelány úgy vélte, ideje felkelni, bár ehhez semmi kedve nem volt. Amikor azonban megpróbálta magát kiszakítani Legolas öleléséből, szerelme karjai csak még szorosabban körülfogták.
- Hová ilyen sietősen? - kérdezte, miközben szelíd erőszakkal fogta le a testét.
- El kell kezdenünk a napot, mielőtt gyanút keltenénk. - felelte szomorúan, de már nem akart mindenáron szabadulni. A herceg pedig villámgyorsan fordított egyet magukon, s így Tauriel került alulra, ő pedig fölé hajolhatott. A takaró lecsúszott derekukról.
- Vagy egész nap ágyban maradhatunk, élvezve ezt a kis magánéletet. - suttogta, és az ágynak szögezte a testét, míg végül egy milliméter sem maradt kettejük között.

   Thranduilnak meg sem kellett kérdeznie, miért csak késő délután távoztak Legolas szobájából; csalhatatlan érzékei, nomeg a józan esze megsúgták neki a választ. Az előbbi még annak ellenére is, hogy az évezredek alatt az apa-fia közötti érzelmi kapocs gyengült, és közel sem volt olyan megbízható, mint a herceg gyermekkorában. Ez alkalommal viszont tévedhetetlennek bizonyult, hisz mikor látta őket egymás oldalán, tökéletes összhangban mozogni, nyilvánvalóvá váltak előtte az éjszaka történései. Fia észrevette, hogy őt figyeli, és alig láthatóan biccentett felé, a király pedig csak a pillantásával hozta tudomására, hogy érti és elfogadja a helyzetet. Taurielt immár a családja tagjának tekintette, s a hercegi pár boldogsága kezdte megerősíteni abban, hogy rá már nincs szükség, és az ország az ő védelmező tekintete nélkül is tovább virágzana a herceg és asszonya kezében.
A fiatal pár pedig csak egymásnak élt, a szerelem soha nem látott hevességgel izzott kettejük között, főleg, mikor rájöttek, micsoda különleges képesség birtokába jutottak. Nem akárhogyan tudták meg ezt, hanem a véletlennek köszönhetően, egy erdei kirándulás során. Felmásztak a terület legmagasabb fájára, ami mg számukra sem volt egyszerű feladat, hiszen az ágak ritkásan nőttek, s eléggé hézagosak is voltak, de a két tündét nem lehetett megállítani; Legolas mégis megállt egy ponton, mert attól tartott, feljebb már nem bírják el az ágak. Tauriel azonban tovább mászott, s bár lassan és óvatosan kellett haladnia, jó pár méterrel feljebb jutott. Hirtelen azonban hangot hallott a fejében, kísértetiesen ismerős tünde-beszédet.
Vigyázz magadra, kedvesem. Nem akarom, hogy leess azokról a vékony ágakról.
Fogalma sem volt róla, hogyan történt, de valahogy válaszolt rá; ösztönösen, mintha cseppet se lenne újdonság.
Ígérem, óvatos leszek. Felesleges aggódnod.
Ahogy megfogalmazta ezt a gondolatot, szédülni kezdett, és megfordult körülötte a világ, de szerencsére meg tudott kapaszkodni, s csak egy kicsit csúszott meg. Ekkor újra hallatszott a hang.
Az érted való aggódásom sosem szűnik meg, Tauriel.
Bár a szédülés eléggé leszívta az erejét, próbált válaszolni, mert kíváncsivá tette ez a fajta párbeszéd.
Úgysem lesz semmi bajom, még sosem estem le a...
Nem tudta befejezni a mondatot, ez a mentális kommunikáció fizikailag is lefárasztotta, és már nem maradt ereje a kapaszkodáshoz. Lehunyt szemel kezdett zuhanni, de alig esett pár métert, két izmos kar elkapta, és a kemény mellkashoz vonta, hogy biztonságba helyezze. A lány ösztönösen elé kapaszkodott, és a vállába fúrta a fejét; párjához bújva keresett vigaszt.
- Ez a hang a fejemben... Te voltál? - Kérdezte percek múlva, mikor már képes volt beszélni.
- Igen. - bólintott a szőke. - Tudni akartam, hogy mi is képesek vagyunk-e rá.
- A szavak nélkül történő beszédre gondolsz?
- Az apám néhányszor mesélt erről, és másoktól is hallottam hogy egy pár tagjai között nagyin erős lelki kötelék van, és ennek hála képesek egymás felé közvetíteni a gondolataikat, anélkül, hogy ezt más hallaná. Így beszéltünk mi is.
- Mindig ilyen fájdalmas lesz?
- Meg kell szoknunk a hatását, de idővel csak egy gondolatunkba kerül majd, ha így akarunk beszélni. De egyelőre ne a föld felett negyven méterrel próbálkozzunk.
Néma egyetértésben lemásztak a fáról, és a csapákon sétálgatva megpróbáltak a gondolataikon keresztül beszélni egymással. Órákig tartó, fárasztó és nehéz próbálkozások után lassacskán ráéreztek az ízére, és a nap végén már különösebb fáradtság nélkül is képesek voltak közölni egymással hosszabb dolgokat is. Az eredmény és a sikerélmény miatt jókedvvel és megnyugvással váltak el, mikor nyugovóra tértek. Egy ideig még tartani akarták a külön alvás állapotát, hogy ne keltsenek gyanút, s bár cseppet sem volt örömükre, jó éjszakát kívántak egymásnak, és elvonultak a saját szobájukba, hogy nyugovóra térjenek.

   Legolas régen szundított el ilyen hamar, és a hasonlóan nyugodt álmok is elkerülték már egy ideje. Mikor befeküdt a hatalmas ágyba, hiányzott neki párja meleg teste, nem volt senki, aki odabújt volna hozzá, nem érezte a szívverését, sem a puha tincsek érintését a bőrén. Csak a párnájának volt némileg még Tauriel-illata, így oda fúrta a fejét, hogy a lány tegnapi ittlétének bizonyítéka ott legyen, a már ő személyesen nem.
Jó éjt, melleth-nín. Legyen kellemes az álmod.
A párjától érkezett gondolatfoszlány megmosolyogtatta.
Neked is, csillagom. Szeretlek.
Az álom lágyan ölelte körül, melengető burokkal vonta be a testét. Úgy érezte, biztonságban van, senki sem bánthatja, így hiába volt ismeretlen, furcsa helyzetben, légzése nyugodt és egyenletes maradt; még akkor is, amikor a ívogató feketeség beszippantotta, és sötétség fedte le a szemét.
Mikor felébredt, világosság volt, de nem olyan, mint nappal, delelő idején, hanem valami földöntúli ragyogás, amit már látott egyszer. Sok évvel ezelőtt, amikor majdnem meghalt a vállába fúródó mérgezett Morgul-nyíltól, és ájultan feküdt az ágyában, ugyanaz a fény vette körül, s a mai napig emlékezett rá, milyen megnyugtatóan hatott rá a kegyetlen fájdalmak között. Most viszont nem sebesült meg, így körbenézett, figyelve, hátha észrevesz valakit vagy valamit.
- Legolas. - szólította meg egy halk, női hang, mire pár centivel elfordította a fejét, és meglátta az édesanyját.
A Tünde-út nyugati kapujánál álló szobor, amelyhez már oly sokszor ellátogatott, semmi volt a szépségéhez képest. Mindig így képzelte el, magasnak és karcsúnak, hosszú, szőke hajjal és égszínkék szemmel. A harcosok öltözékét viselte, ami egyszerre hangsúlyozta ki törékeny alakját, és láttatta erősnek. Különös tekintettel nézett rá, a tiszta szeretet mellett ott volt benne egy kis bizonytalanság is, mintha nem igazán tudná, mit is kellene tenni. Hilvireth-ben voltak kétségek: mi van, ha a fia nem akar beszélni vele, ha dühös rá, amiért eddig nem látogatta meg álmában. A herceg azonban gyorsan feleszmélt az első döbbenetéből.
- Anya. - mondta halkan, és szemét elfutották a könnyek. Hogy ez a szó hány évig volt már az ajkán! Hihetetlen megkönnyebbülést jelentett kimondani. - Naneth.
Akaratlanul, gondolkodás nélkül sétált felé, Hilvireth pedig egy pillanattal később a karjaiba zárta a fiát. Ez volt az első anyai ölelés, amit Legolas valaha is kapott, legalábbis azok közül, amikre emlékezett. Néha ugyan eszébe jutott, bevillant egy-egy emlékkép, vagy hangfoszlány, mint például egy vigyázó szempár, vagy egy kellemes énekhang, de ezek halványak és elmosódottak voltak. Ellenben most, ebben a pillanatban itt volt vele az édesanyja, összeölelkezve a hitetlenkedés és öröm mámorában.
- Legolas. - suttogta a királyné, és a vállát dörzsölgette. - Kisfiam...
Lassan eltolta magától, de továbbra sem eresztette el, hanem szeretettől égő tekintettel fürkészte. Milyen rég volt az hogy ilyen közel tarthatta magához! Gyermek volt még, alig több, mint négy esztendős, kicsi és törékeny, s a mostani, erős férfi teljesen különbözött az akkori énjétől. Eltűnt az ártatlan arcocska, a mindig nevetésre álló száj és a vézna termet, itt és most egy igazi, erős harcos állt, s ahogy nézte, anyai tekintete ellágyult a szemében megjelenő könnyek hatására.
- Pont olyan vagy, mint az apád. - jegyezte meg mosolyogva.
- Ő viszont azt mondta, inkább rád hasonlítok. - nézett rá a fiú, majd pár pillanatnyi csend után megkérdezte. - Miért jöttél most hozzám? Miért pont most?
Hilvireth neheztelést, haragot és bosszúságot keresett a hangjában, de csak kíváncsiságot és várakozást fedezett fel benne.
- Régóta kérem Mandost, hadd jöhessek el hozzád álmodban ahogy azt tettem apáddal és pároddal is, s bár már Ilúvatar elé terjesztettem a kívánságom, ő csak most adott rá engedélyt.
- Máskor is eljössz majd? Találkozunk még álmomban?
Legolas ebben a pillanatban arra a kisgyermekre emlékeztette az asszonyt, aki éveken át nem tudott a szülei esti éneke nélkül elaludni, s mindig abban reménykedett, hogy a rengeteg munka mellől kimozdulva az apja is csatlakozik kettőjükhöz. Ezért fájt olyan nagyon kimondani a következő szavakat.
- Nem lehet, kisfiam. - rázta meg a fejét mélységes bánattal. - Ezután már csak Valinorban találkozhatunk.
Mikor látta, gyermeke hogyan szontyolodik el egy pillanat alatt, úgy érezte, megszakad a szíve. Túl sok fájdalmat kellett már elviselnie, s a tény, hogy most látja először, s talán utoljára az anyját, csak még több bánatot okozott. Hilvireth próbálta megvigasztalni.
- Ez azonban nem lehetetlen. - tette hozzá. - Ne feledd, semmi sem választhatja el egymástól anyát és gyermekét. De most beszéljünk másról, például rólad. Oly sok évszázad múlt el azóta, hogy veled lehettem, kérlek, mesélj, amiről csak szeretnél!
Hirtelen a fiú azt vette észre, hogy a szobájában állnak, az ágy mellett, és azonnal gondolkodás nélkül lehuppant a fekvőalkalmatosságra, s miután a királynő helyet fogalt, elkezdett mesélni. Furcsamód nem érezte magát zavarban, sosem kellett keresnie a megfelelő szavakat, olybá tűnt, mintha egy nemrég félbehagyott beszélgetést folytatna. Varázslatos idő volt, hiszen amíg beszélt, édesanyja vigyázó tekintettel fürkészte, néha kérdezett, ő pedig válaszolt rá.
- Anya? - kérdezte. Még mindig szokatlanul csengett a szó a nyelvén, nehezen szokott hozzá, hogy egy halott szerettét, az édesanyját szólítja meg. - Lehet nekem is egy kérdésem?
- Hát persze, tithen-las (kis levél). - bólintott a királyné. - Mi lenne az?
- Már régóta foglalkoztat minket apával, de... De eddig nem volt alkalmunk megkérdezni.
- Mit, kisfiam?
- Azt, hogy hogyan haltál meg.
A szavak súlya egy percre mindkettejüket elnémította. A herceg alig akarta elhinni, hogy kimondta ez, Hilvireth pedig szomorúan vette tudomásul, hogy legrosszabb sejtése beigazolódott: egy napon tényleg meg kell osztania ezt a tragédiát a fiával.
- Biztosan tudni akarod? Nem kívánom ezzel is nyomasztani a lelked.
- El kell mondanod, naneth. Apa és is évtizedek óta ezen töprengünk, és emlékezz, ő kis híján belehalt a tehetetlenségbe és a bánatba.
- Hát rendben. - sóhajtotta a királyné. - Mint tudod, sokáig Thranduil oldalán harcoltam, és ketten vezettük a csatát, de mikor rosszra fordult a helyzet, és az orkok megindultak a tábor felé, egy századdal elszakadtam a főseregtől, hogy végezzünk a támadókkal. Rettenetes volt, Legolas. Az a rengeteg, páncélos fekete test, és mind egy irányba, feléd özönlött. Te jártál a fejemben, láttam magam előtt, ahogy a sátrunkban játszol; egyszerűen nem hagyhattam, hogy bántsanak. A legelsők már majdnem ott voltak, így eléjük vágtunk, hogy elálljuk az útjukat. Régen láttam akkora vérfürdőt, hiába vívtam meg sok csatát, ez mindnél kegyetlenebb volt. Mégis, úgy tűnt, győzelemre állunk, de akkor... Akkor hallottam meg a sátrak között pusztító orkok üvöltését. A tábor közepe felé tartottak, ahol te is voltál, és ugyanabban a pillanatban hallottalak meg téged. A sok tucat ork ordítása sem nyomhatta el a zokogásod hangját, hiába voltál tőlem sok száz méterre, így is tisztán hallottam, ahogy sírsz. Éreztem a félelmedet, s szinte láttam magam előtt a feléd rohanó ellenséget. Nem gondolkodtam, csak elindultam teljesen egyedül a szállásunk felé, hiába voltam már fáradt, úgy rohantam, ahogy csak bírtam. Húszan lehettek, alig negyven méterre tőled. Sose akard megtudni, milyen érzés, amikor a gonosz szolgáinak tömege a védtelen gyermeked felé rohan, hogy megölje. Azonnal elkezdtem harcolni, s többségükkel, a kardforgatókkal végeztem is, de íjászaik is voltak. Épp ellöktem magamtól egy gyomron szúrt orkot, amikor az első nyíl a combomba fúródott. Felkiáltottam, hiszen a húsba fúródó nyíl a legfájdalmasabb, de tovább küzdöttem; végül elvettem egy halott tünde íját, és sorra leszedtem az ellenséges íjászokat, de közben további nyilak találták el a lábam, a vállam, ás az oldalam. A sebek nem voltak annyira életveszélyesek, így be akartam menni hozzád, hogy megnyugtassalak, de akkor... Egy ork, akit eddig nem vettem észre, mögém ugrott, és elmetszette a nyakamat.

   A királynő hangja elcsuklott, ahogy a régi emlékek visszatértek. Lassan az ágytámlának dőlt, tekintete a semmibe meredt, mintha kívülről látná a saját halálát.
- Naneth, jól vagy? - Legolas azonnal odaült mellé, és aggódó pillantásokkal ostromolta édesanyját. - Bocsáss meg, nem akartalak felzaklatni. Beszéljünk másról, rendben?
Pillanatokig hosszú csend következett.
- Különös, de nem a halál volt a legfájdalmasabb az egészben. Csak egy fémes villanás, kifröccsenő vér, és már nem is éreztem semmit. - motyogta elmélázva a nő, és feltekintett a fiára. - Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam tőled elbúcsúzni. Mikor aznap reggel harcba vonultunk, te pedig megöleltél és megpusziltál, még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó alkalom, hogy hozzád érhetek, és később, Mandos Csarnokaiban elmélkedve ez mindennél jobban kínzott.
- Nem a te hibád volt, anya; az az ork hátulról támadott rád! - A fiú megfogta az asszony kezét. - Kérlek, ne hibáztasd magad. Való igaz, nehéz volt nélküled, és mindenki láthatja, a hiányod mit tett apával, de mi ketten itt voltunk egymásnak, és az ország is tovább virágzott, ahogyan te azt szeretted volna.
Hilvireth nem mondott semmit, csak elmosolyodott, és közelebb vonta magához Legolast, s szelíd anyai csókot lehelt a homlokára.
- Minden anya egy ilyen csodálatos fiúra vágyik, mint amilyen te vagy, gyermekem. - suttogta végül.
És minden fiú egy olyan bámulatos édesanyára, mint amilyen te vagy. - gondolta a herceg.
Fogalmuk sem volt, hány órát töltöttek el együtt, de ez idő alatt Legolas több anyai szeretetet kapott, mint eddigi élete során összesen, s azt kívánta, bár örökké így maradhatnának, együtt, egy családként. Lassacskán viszont kezdett elálmosodni, így - akárcsak egy kisgyermek - az édesanyja ölébe hajtotta a fejét, félálomban feküdt ott, közben a királyné halkan énekelt neki, méghozzá azt az altatódalt, aminek hatására már gyerekkorában is mindig álomba szenderült. Azonban idővel érezte, hogy a valák magukhoz szólítják, s teste már halványodni is kezdett, így kénytelen volt óvatosan megmozdítani a fiát, hogy egy párnára fektesse. A tündeherceg mocorogni kezdett, nem akarta elhagyni anyja ölelését.
- Nyugodj meg, kisfiam. - suttogta Hilvireth, és egyre sápadtabb kezével megsimogatta a fia homlokát. - A valák újból szólítanak, itt kell, hogy hagyjalak.
- Ne! Kérlek, még maradj! - Legolas pillantása teli volt kétségbeeséssel.
- Bár tehetném! - A királynő még egyszer szorosan átölelte. - Nagyon szeretlek, fiam. A legjobb dolog az életemben a te születésed volt, és végtelenül büszke vagyok ara, hogy egy ilyen okos, bátor és becsületes harcos édesanyja lehetek. Melletted vagyok, még ha nem is látsz, és vigyázok rátok, amíg világ a világ, ezt sose feledd.
- Anya, én... - A fiú kereste a megfelelő szavakat. - Mi is végtelenül szeretünk téged apával. Minden nap gondolunk rád, és várjuk a napot, amikor újra egy családként egyesülhetünk.
Az asszony alakja már halvány fény volt csupán.
- Namarië, tithen-las. - suttogta, mielőtt végleg eltűnt.
- Namarië, anya. - csukódtak le a herceg szemei.

   Másnap, amint lehetősége volt rá, elmesélte az álmot az apjának s Taurielnek is, s kénytelen volt azt is közölni a királlyal, hogyan halt meg a párja Gundabadnál. Bár Thranduil rezzenéstelen arccal hallgatta, a két fiatal látta, hogy a szemében megjelenő könnyeket csak hatalmas önuralommal sikerül visszafojtania. Gyötörte a bűntudat, hogy nem volt ott mellette, amikor szüksége lett volna rá, és nem adhatta meg neki a végtisztességet, ahogy azt megérdemelte volna. Azonban még ő is megnyugodott, mikor a fia mesélt a további történésekről, mert mind tudták, ha a királyné vigyáz rájuk, sem nekik, sem az országnak nincs oka félelemben és gyászban élni.
Legolas pedig nagyon remélte, hogy édesanyja oltalma messzi földekre is elkíséri majd, tavasszal ugyanis levelet kapott Aragorntól, melyben azt kérte, hogy ő és Tauriel költözzenek Minas Tirith-be. Ezt azzal indokolta, hogy kezdi érezni napjainak végét, s szeretné maga mellett tudni a barátait, valamint két tapasztalt tünde-harcos rengeteg segítséget nyújthatna az újoncok kiképzésében.
A herceg elfogadta a meghívást.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

B

(Fanni, 2015.11.07 23:41)

Dettii...mikor lesz uj resz?:D

Re: B

( Detti, 2015.11.09 07:45)

Ezen a héten, szombaton vagy vasárnapra terveztem. De nagyon szurkoljatok, hogy be tudjam gépelni addigra! :3

Jaj

(Goniss, 2015.10.26 16:51)

Ez óruási nagyon jo eszneletken ahogy irsz csak jot tugok mondani
En csak azt hianyolom a sztoribol hogy Tazrielnek és Thranduilnak beszelni ekene egymassal es a kiraly elmondhatna Taurirlnrk amut rola gondol.

Re: Jaj

( Detti, 2015.10.30 13:15)

Goniss,ne aggódj, bár a király-kapitány párbeszéd egy ideje hiányzik a történetből, a következő fejezetben egy gyönyörűszép jelenetben még egyszer, utoljára meg fog jelenni ;).

Re: Re: Jaj

(Firion, 2015.10.31 18:53)

UTOLJÁRA????!!!!!!!!

Re: Re: Re: Jaj

(Goniss, 2015.11.01 00:05)

Köszi a választ és boccs a hibákért a szövegben csak siettem.
Amúgy nagyon jó amit írsz remélem fogsz még történetet irni,és ha igen akkor mi tudni is fogunk róla.
Sajnálom ,hogy már csak utonjára kel,,végig szenvednem magam a szövegen" és nem értem ,hogy hogy irtál egy olyan sztorit.....en imádok olvasni szinte minden szabadidőmben olvasok és sportolok, nem szoktam egy könyvet blogot töbször elolvasni max egy két jelenetet.De ezt vagy úgy harmadjára olvasom és még mindig nem untam meg. Szerintem ezt kikéne adni könyvben mert oltáti jó.

Ui.:az utcsó fejezet nagyon,nagyon,nagyon hosszú legyen!

Re: Re: Jaj

(Stahma, 2015.11.01 11:18)

U-T-O-L-J-Á-R-A-A-A ?!?!?!?! MI VAAAN ?! :( :( :( :(
Legalább ha már egyszer ki kell írnod :( a történetből Thranduilt <3 akkor legalább ÖRÖKBEFOGADHATOOM :3 ???

Re: Re: Re: Jaj

(Goniss, 2015.11.03 20:54)

Azt hiszem ,hogy nem Thranfuilt irja ki a törtenetböl hanem azlessz az utolso fejezet... Boccs ha rosszul tudom

Re: Re: Re: Re: Jaj

( Detti, 2015.11.03 21:00)

Goniss, teljesen jól tippeltél. Thranduil kap még szerepet a vége előtt :)

..

(Fanni, 2015.10.24 11:25)

Detti...borzasztoan tokeletes lett ez a fejezet,imadtam! Minden egyes mondatot! Ha most komolyra forditom a szot,akkor azt kell hogy mondjam,az irasmodod,a valasztekossagod egy rettenetesen intelligens emberre utal.1 evvel idosebb vsgyok nalad,de ki merem mondani,hogy felnezek rad.Amiatt,hogy 14 eves letedre ilyen lelekkel es aggyal rendelkezel,aki ilyen modon tud megirni egy gyonyoru tortenetet. Egyszer nem volt meg olyan,hogy unatkoztam volna,vagy kinos lett volna olvasni a szerelmi jeleneteket,mert peldaul tul hosszuak vagy nagyon nyalasak lettek volna. A szomoru reszekrol pedig ne is beszeljunk,hoszen nem egyszer sirattal meg mar engem is..Es ezt a hatalmas dicseretet nem is olyan ugymond kivulallokent mondom,hiszen engem is nagyon erdekel a tortenetiras,es masok elmondasa szerint nem is vagyok rossz benne..De visszaterve hozzad es a bloghoz..ha megengeditek lenne egy otletem,amin mar eleg regota gonfolkodom..mivel mar hamarosan itt az utolso fejezet is,orulnek neki,hogy mielott ennel az egesznek.vege lesz,kicsit jobban megismerhetnenk egymast...vagyis mi mar a bemutatkozasodbol ismerhetunk egy kicsit,de te-Vikin kivul-nem nagyon ismerheted az olvasoidat,es azert gondoltam ezt,hogy hatha orulnel neki...egy bemutatkozasnak azoktol,akik rendszeresen olvassak a blogot,es kommentelnek is..hiszen en is szeretem elolvasgatni a kommenteket,es jo lenne egy kicsit jobban megismerni egymast.Nem kene egy regenyt irni,en arra gondoltam,hogy amit te irtal bemutatkozast Detti,mindenki abba behelyettesitene "magat". Ez csak egy otlet,remelem nem zavar senkit:) Mit szoltok hozza?

Re: ..

(Saci , 2015.10.26 06:50)

Hello Fanni!
Szerintem is jó ötlet!

Re: ..

( Detti, 2015.10.30 13:08)

Szia Fanni!
Fantasztikus az ötleted! Komolyan! Nekem eddig eszembe se jutott, de elolvastam, és az első reakcióm: wow, ez milyen jó lenne már! :). Igaz, mostanában borzasztó ritkán tudok lenni, mert büntiben vagyok, de amint lesz lehetőségem rá (ez kb jövő hét keddtől lesz valószínű) keresek lehetőséget arra, hogy egy külön menüpontban Ti is bemutatkozzatok ;). Ugyanis, ha szabad ezt mondanom, én is nagyon kíváncsi vagyok rátok, és minél jobban megismeri egymást író és olvasó, annál szebb lesz az egész blog és a tartalom is. Szóval, jövő héten, ha Eru is úgy akarja, már jöhetnek bemutatkozások :D. Jó lesz így?

Re: Re: ..

(Fanni, 2015.10.31 14:28)

Dejooo*.* Remeltem,hogy tetszeni fog:D Nekem tokeletes a jovo het:DD

Re: Re: Re: ..

(Firion, 2015.10.31 18:51)

Szupiiiiii!!! :D ;) :) :P

Re: Re: Re: ..

( Detti, 2015.11.03 13:28)

Szia Fanni!
Megvan a hely, hogy leírjátok a bemutatkozásotokat! A legújabb menüpontra kell rákattintanotok, ott részletesebben le van írva minden :)

Hi-hi *-*

(Stahma, 2015.11.01 11:13)

ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ... VÉGRE VÉGRE !!! TUDTAM HOGY LESZ LÁNYKÉRÉÉÉÉS !!!VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ ( sikít és körbe körbe rohangál a lakásban )

Na most hogy kiörömködtem magam :D véleményt nyilvánítok (remélem sikerül) . Detti ez eszméletlenül jó lett nagyon tetszett az hogy ilyenre írtad meg a lánykérést és az előkészületeket (ha már az előkészületek nagyon bírnám ha lenne legény és lánybúcsú :P már látom is ahogy Legolas a legénybúcsú után bormámorban úszva hajnali kettőkor Tauriel ajtaja előtt szerenádozik :D ) és nagyon romantikus lett az egész fejezet még úgy is hogy Legolas egy kicsit szomorú lett miután találkozott az anyjával .
Tetszett az is hogy ilyen diszkrétre sikerül megírnod az eljegyzés utáni estét *-*.
Viszont Detti ... HOVÁ LETT THRANDUIL <3 ?! És mi az hogy Hilvireth-nek elvágták a nyakát :( REVANSOT KÖVETELEK ÉS CSATLAKOZOM AZ ORK ELLENES HADJÁRATHOZ :D
Ui.: BOLDOGSÁÁÁG ÖZÖN !!! Hi-hi *-*

OMG!!!!!!!

(Saci , 2015.10.23 20:26)

MI AZ HOGY ELMETSZETTE A NYAKÁT???
HÁT ÉN MINDJÁRT MEGŐRÜLÖKK!
MI VOLT ANNAK AZ ORKNAK A FOGLALKOZÁSA, PLASZTIKAI SEBÉSZ???? SZENTSÉGES ÉG! HÁT HOGY MERÉSZELTE?!
NA VÁRJON CSAK ÚGYIS MEGKERESEM !
ÉS AKKOR MAJD MEGTUDJA A VILÁG , HOGY NEM MULAN AZ EGYETLEN NŐ AKI KUNG-FU TUDÁSÁVAL MEGÖL EGY RETTENETES GAZEMBERT!!!! SZEGÉNY LEGOLAS ANYA NÉLKÜL NŐTT FEL MIATTA!

EMBEREK! HADSEREGET TOBORZOK AZELLEN AZ ORK ELLEN! MOST AZ EGYSZER VALAMIBEN EGYETÉRTEK TAURIELLEL. SENKI NEM BÁNTHATJA LEGOLAST!!!!!! MOST PEDIG BE KELL VENNEM EGY NYUGTATÓT!


Ezt a kisbetűs részt fél órával később írom mert csak most sikerült lenyugodnom! Nagyon jó lett ez a fejezet! Képzeld, nyáron barátnőmmel eljátszottuk Legolas anyjának a halálat! Látnod kellett volna ! A mi verzionkban Bözsinek hívták! És mikor meghalt ennyit mondott: sajt!(mert imádta a sajtot!) Én játszottam el és mivel vörös a hajam kellett wgy szőke paroka, mivel nem volt, végig egy sárga póló volt a fejemen + egy Burger kinges korona. XD

Re: OMG!!!!!!!

( Detti, 2015.10.30 13:12)

Hello Saci :)
Van egy remek ötletem, hogyan likvidálhatnánk a Hilvireth-et megölő orkot. Na, mivel jómagam a gimnáziumban, ahová menni szeretnék, a katonai tagozatot választottam, ezért ha kel, tudok szerezni pár eszközt, amivel bosszút állhatunk. Szóval, a te kung-fu tudásod és az én jövőbeli lőfegyvereim együttese egyenlő lesz azzal, hogy az az Eru verte ork azt is megbánja, hogy egyáltalán megalkották! :D

Re: Re: OMG!!!!!!!

(Viki, 2015.10.30 15:42)

Engem nem kihagyni!!!!Én is megyek!!!!!

Re: Re: Re: OMG!!!!!!!

(Firion, 2015.10.31 18:51)

Meg én is!