Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


34. fejezet - I. rész

2015.11.14

A ház Minas Tirith hatodik szintjén épült, a harcosok városrészében, közel a Fellegvárhoz. Így volt praktikus, hiszen ennek hála a szolgálatba induló, vagy az onnan épp hazatérő harcosoknak nem kellett megtenniük a hosszú utat hazáig, mindössze lejjebb gyalogoltak az alsóbb teraszra. Bár már régebben is így oldották meg a legtöbb katona elszállásolását, a Gyűrűháború után, a város újjáépítésekor még nagyobb hangsúlyt fektettek bele, és sok tucat ház sorakozott egymás mellett, otthont adva az embereknek, és a mai naptól kezdve két tündének is. Az éjszaka leple leszállt már a Fehér Városra, de ez a zölderdeieket egy kicsit sem zavarta, éles szemük rég hozzászokott a mostoha látási viszonyokhoz. Biztos léptekkel sétáltak végig az utcán, majd megálltak a sötétbe burkolózó, üres ház előtt. A férfi kezében ott volt a kulcs, s már be is illesztette a zárba, ki azonban nem nyitotta.
- Ezzel egy új élet kezdődik, melleth-nín. - fordult társnőjéhez. - Készen állsz?
- Ahol a te otthonod van, ott az enyém is. - nézett rá szeretetteljesen a vörös hajú. - Menjünk.
Elfordult a kulcs, é kattant a zár, a messziről jött utazók pedig beléptek új otthonukba. A csillagok és a Hold fénye adott mindössze némi világosságot, valamint sejtelmes ezüstszínt a bútoroknak, különleges hangulatot keltve az egész épületben - már amennyit az előszobában állva láttak belőle.
- Olyan ez a ház, mintha már sok éve elhagyatottan állna, de az idő képtelen volna kikezdeni. - jegyezte meg Tauriel.
- Aragorn azt mondta, nem is olyan régen egy katonacsalád lakott itt, de mivel ők Imrahil fejedelem birtokára költöztek, üresen áll, s így a miénk lehet. - válaszolta Legolas.
- Az első saját otthonunk... El tudod ezt hinni?
Ahogy, amilyen rajongással és boldogsággal rámosolygott, ki sem kellett hangosan mondania az igenlő választ.
- Nézzük, mink is van. - Ennyit szólt csupán, majd betették maguk mögött az ajtót, és elkezdték bejárni új lakhelyüket.
A ház egy kis előszobában kezdődött, majd onnan továbbmenve egy konyhaként és étkezőként is funkcionáló helyiségbe jutottak. Itt állt a kandalló, egy asztalka székekkel, valamint szekrények sora, amik edényeket és étkészleteket rejtettek. Baloldalt egy ajtó nyílott, ami a hálószobába vezetett. A szemben lévő falnál állt a nagy, kétszemélyes ágy, mindkét oldalán egy-egy éjjeliszekrénnyel, valamint két komód, és egy kisebb asztal. Az ablak keletre nyílt, s áttetsző anyagú függöny díszítette. Ebből a helyiségből nyílt a fürdőszoba is.
- Mindent összevetve, takaros kis ház, szerintem tökéletes lesz kettőnknek. - jelentette ki a lány. - Te mit gondolsz?
- Olyan, mintha direkt nekünk tervezték volna. Már most az otthonomnak tekintem. - puszilta meg a haját a herceg. - Fáradtnak tűnsz. Begyújtok a kandallóba, te addig pakolj ki a csomagokból. Utána ígérem, nyugovóra térünk.
- Nocsak, a hercegecske elkezdett háziaskodni. - vigyorodott el az őrkapitány, mire párja megfricskázta az orrát, és a hálószoba felé irányította, ő maga pedig a kandallóhoz sétált, hogy meleget csináljon a házban.
Tauriel már alig bírta nyitva tartani a szemét, a sokhetes folyamatos utazás még az ő energiatartalékait is kimerítette, s most, hogy végre otthon voltak, hatalmas erővel zúdult rá a fáradtság. Csalódást azonban mégsem akart okozni a párjának, ezért inkább belecsípet a kézfejébe, hogy éberebbé váljon, és elkezdett bepakolni a két szekrénybe. Az összegyűrődött ruhákat újrahajtogatta, és tökéletes rendben sorakoztatta fel őket a polcokon. Miután végzett, nekidőlt a szekrényajtónk, az álom kezdte egyre inkább megkörnyékezni, s lehunyt szemmel, a tudata pereméről hallotta, ahogy Legolas a lobogó tűzben égő fahasábokat piszkálgatta egy vasrúddal, majd a hálószobába indul. Nem kerülte el a figyelmét az apró kis sóhajtás sem, mikor meglátta, hogy félálomban a szekrénynek támaszkodik.
- Tauriel. - sóhajtotta, és megrázta a fejét.
Odasétált hozzá, és gyengéden a karjaiba vette a testét, és az ágyra fektette. A lehető legfinomabban elkezdte vetkőztetni, először az útiköpenyétől szabadította meg, aztán az ingjét csúsztatta le róla, s csak a legszükségesebb ruhadarabokat hagyta rajta. A lány mindeközben lehunyt szemmel, de mosollyal az ajkán hagyta magát, csak akkor nyílt ki a szeme, mikor a fiú kezei már nem cirógatták a bőrét. Mocorogni kezdett a puha érintések hiánya miatt.
- Élvezted ezt, kedvesem? - vonta fel a szemöldökét a szőke.
- El sem tudod képzelni, mennyire. - Tauriel nagy nehezen felkönyökölt, és lassan lehúzta róla az útiköpenyt, majd kezét az ingje alá csúsztatta, a hasára.
Legolas lélegzete elakadt. Az idevezető út során egyszer sem érintették meg úgy egymást, s nem kis meglepetést okozott neki a mostani akció. Izmai megfeszültek a tenyere alatt, s megpróbálta elfojtani a torkából előtörő kéjes hangokat. Mikor az ing már az ágy mellett hevert, lehúzta magához párját, és a karjaiba fektette, ő pedig szokás szerint hozzá bújt, és a mellkasára hajtotta a fejét; ám hamarosan vacogni kezdett.
- Legolas, én fázok. - suttogta.
- Érzem, ahogy remegsz. - simogatta meg a hátát a fiú. - No, itt a takaró. Már jobb?
- Sokkal. - bólintott a tündelány. - Köszönöm, hercegem. Jó éjszakát.
- Szép álmokat, csillagom. Vigyázok rád. - lehelt csókot a homlokára, és addig simogatta a hátát, míg légzése egyenletessé nem vált, és álomba nem szenderült.  

   Ő maga hosszú órákig nem aludt el, ébren feküdt a párnák között, hallgatva párja lélegzetvételeit, némán gondolkodva. Visszaemlékezett a négy héttel ezelőtti eseményekre, és újra látta maga előtt az apja döbbent arcát, mikor elmondja neki, hogyan döntöttek; az előtörni készülő, de erővel visszatartott könnyeket, a megfejthetetlen tekintetet, amivel búcsúztatta őket. Bevillant előtte a Tauriellel való beszélgetése, amit az erdő nyugati határán ejtettek meg, pihenés közben.
- Hiányozni fog mindez. - biccentett a fák irányába. - Még mindig nehezen képzelem el, hogy nem érzem az erdő illatát, a fényeket és hangokat magam körül. Életemben először.
- Meglásd, tetszeni fog az élet Gondorban. - fogta meg a kezét a fiú. - Igaz, elszakadunk az otthonunktól, de mi magunk nem változunk. Továbbra is katonák leszünk, hasonló feladattal, mint ami itt volt.
- Mit értesz az alatt, hogy „volt”?
- A háború véget ért, Tauriel, az északi földeket, így a birodalmat sem fenyegeti immár támadás veszélye. Nincs szükségünk akkora hadseregre, mint egykor, immár békében élhetünk, háborítatlanul, ahogy mi, erdőtündék mindig is akartuk. Elvégeztük a feladatunkat, de nekünk, kettőnknek, tovább kel adni a tudásunkat a Legifjabb Gyermek, az ember számára; hogy ha majd soká, egy messzi korban a Gonosz ismét feltámad majd, egyedül is képesek legyenek végezni vele. Akkor is, ha mi már nem leszünk.
- Ha mi már nem leszünk. - ízlelgette a mondatot a lány. - Attól tartok, ez hamar bekövetkezhet.
- Miből gondolod?
- Alig maradtunk tündék Középföldén. Völgyzugoly teljesen elnéptelenedett, Lórienben is csak a nép maradéka tengődik szomorúan, mióta az Úr és az Úrnő elhajózott. Mi vagyunk az utolsó tünde-ország itt a Zölderdőben, de egyre jobban látszik, hogy csak apád és az otthonuk szeretete tartja vissza őket. Attól tartok, ha hamarosan nem szálnak hajóra az itt maradottak, akkor sosem; és gyenge, sebezhető néppé satnyulunk, minden régi dicsőségünket elveszítve.
Ahogy ezt elmondta, ránézett párjára, hogy lássa, mit szól mindehhez, ám Legolas csak szótlanul közelebb vonta magához, és gyengéden a mellére vonta.
- A nagy királynők is mindig aggódtak a népükért. - mormolta a hajába. - S ez is bizonyítja, milyen nagyszerű hercegné vagy.
- Milyen hercegné az, aki otthagyja a birodalmát?
- Ugyanez igaz a hercegre is. Tudom, nehéz elhagyni az otthonodat, amihez ezer szállal kötődsz, de..-
Nem tudta befejezni, a tündelány a szájára tette az ujját, ezzel elnémítva őt.
- Meleth-nín. - suttogta. - Az én otthonom nem az, ahová születtem, hanem ahol te is vagy. Csak légy mellettem, s az a hely az otthonommá válik.
Megdöbbentő mértékű szeretet érződött a hangjából, s az a csillogó, rajongással teli szempár megmelengette a szívét. Tauriel képes lemondani mindenről, a tisztségéről, a rangjáról, csakhogy vele kezdhessen egy teljesen új életet egy merőben más országban. Az igaz szerelem vehet csak rá erre bárkit is. Lassan közelebb hajolt, és lágy csókot adott az ajkaira, ami akár a szellő simogatása is lehetett volna, mégis, az íze kétségkívül Legolasé volt.
- Induljunk. - szólalt meg percek múlva a fiú. - Hosszú út áll még előttünk.
Azzal a két tünde visszaült a lóra, s vetettek még egy utolsó búcsúpillantást az erdőre, az otthonukra, amiért annyi évszázadon át harcoltak, védték a Gonosztól, most pedig búcsút mondanak neki.   
Namarie, Eryn Lasgalen, gondolták, s elindultak nyugat felé.
Visszagondolt az útra, amit kettesben, meghitt békességben tettek meg; a lovaglással és beszélgetéssel töltött nappalokat, a tábortüzes estéket, az alvó Tauriel képét, ahogy a lángok fénye táncot jár a haján, bőrét pedig megszínezi a fény.
Most pedig itt feküdt mellette, a karjaiban, és édesdeden szundikált a mellkasára borulva. Elmondhatatlanul szerette, és esküt tett magának, hogy itt, Gondorban is óvni és vigyázni fogja, és mindörökre mellette fog állni. Úgy érezte, belehalna, ha bármi módon elveszítené. A lány hirtelen mocorogni kezdett, és ezzel egy időben képek rohanták meg Legolast, igaz, csak egy-egy pillanatra, de már ennyiből is látta, hogy párja álmodik, méghozzá vele kapcsolatban. Eszébe jutott valami, amivel talán huzamosabb ideig is láthatná, mit álmodik. Mégis, habozott egy pillanatig, hiszen az álmok olyan intim, bensőséges dolgok voltak, amibe nem lehetett csak úgy belépni; de végül lehunyta a szemét, s a kettejük közötti köteléket használva bepillantott a látomásba. Önmagukat látta, ahogy a késekkel való harcot gyakorolják, s még így is, nem győzött csodálkozni, milyen könnyedén és kecsesen mozog. Álmában viszont nem diadalmaskodott, sőt, a földre került, és a herceg a karjainál fogva ott tartotta, majd lehajolt, ajka az ő szája felé közelített…
Sietve megszakította a kapcsolatot, és megpuszilta a homlokát.
- Tehát ez a vágyad, kedvesem? - kérdezte suttogva. - Hamarosan megvalósul, ígérem.
Már tervezte is az elkövetkező napokat, és azt, mit fog tenni vele a nap végén, az újoncok kiképzése után. 

   Tauriel – mint mindig – most is hamar felébredt, ám ezúttal semmi kedve nem volt kinyitni a szemét. Érzékeit elbódította a puha paplan, a kellemes meleg, és párja illata a párnákon. Szeretett volna odabújni hozzá, átölelni, és csókokkal telehinteni a puha bőrt, ám mikor karjaival kinyúlt érte, csak üres levegőt markolt. Hiába tapogatózott, nem feküdt ott az ismerős, meleg test, amitől egy pillanat alatt rátört a páni félelem. Szemei felpattantak, teste pedig megfeszült miközben felkönyökölt, és körbenézett a szobában, nem törődve az eleinte még vakítónak tetsző fénnyel. Már szállt volna ki az ágyból, hogy a keresésére induljon, ám ekkor belépett maga a herceg. Teljesen fel volt öltözve, a harcosok ruhája gyönyörűen simult a testére, izmai játéka gyönyörködtető látványt nyújtott. Az ajtóban megállt, és várta, hogy a lány is észrevegye, kezében pedig egy tálcát tartott, rajta egy bögre gőzölgő valamivel, és egy kistányérral.
- Jó reggelt, kedvesem. - köszöntötte ártatlanul. - Mi a baj? Kissé rémültnek tűnsz.
- Nem voltál itt mellettem reggel, ez elég ok az aggodalomra. - nézett rá félrebillentett fejjel a lány. - De mi az a tálca a kezedben?
- Aludtál, mikor én felébredtem, ezért, ezért úgy gondoltam, készítek neked reggelit. - mosolygott rá a szőke, mintha ez teljesen természetes lenne, márpedig nem volt az. Már a gondolat is különösnek hatott, hogy a Zölderdő hercege korán felkelt, és reggelit készített neki. Egyúttal viszont jól is esett ez a fajta figyelmesség, így arrébb csusszant, hogy párja le tudjon ülni. Így már láthatta mi van a tálcán: egy bögre meleg tea, a kistányéron pedig felszeletelt gyümölcsök. Látványra és illatra is kellemesnek bizonyult. 
- Te nem is eszel? - kérdezte a vörös hajú. - Megosztozhatunk, van elég mindkettőnknek.
-Kedves vagy, de én már ettem. - tette szerelme ölébe a tálcát a fiú. - Neked is jól kel laknod, szükséges van az erődre.
Az őrkapitány hálásan arcon csókolta, majd kortyolt egyet a teából. Csodálatos íze volt, a csipkebogyó mindig is a kedvence volt, és az ebből készült ital a lehető legjobban indította a napját. A gyümölcsök frissek és ropogósak voltak, a legjobb gondori termések közül.
- Nem is tudtam, hogy ilyen házias vagy. - jegyezte meg, miközben befészkelte magát az ölébe.
- Amikor elkerültem a palotából, hamar meg kellett tanulnom élelmet készíteni, illetve tökéletesíteni a tudásomat. - vont vállat a szőke. - Ezeket gyerekjáték volt megcsinálni.
Tauriel a szájába vett egy almacsíkot, ám annak egy része még mindig szabadon lógott a levegőben, de nem sokáig. Legolas gyorsan előrehajolt, és leharapta annak másik végét, egy pillanatra az ajkukat is összeérintve, majd újra felült, mintha semmi se történt volna.
-Csak nem megleptelek, kedvesem? - kérdezte ártatlanul.                              
- Engem? Soha. - füllentette a vörös hajú, de szerelme tudta, hogy ez nincs így, s megleckéztette ezért a kis hazugságért. A csípője két oldalára tette a kezét, s először csak lágyan masszírozta a bőrét, ám hirtelen elkezdte csiklandozni, ott, ahol a lány a legérzékenyebb volt, s csakhamar kitört belőle a nevetés; kacagott és vonaglott, próbált elhúzódni, de Legolas szorításából nem volt menekvés, csak akkor eresztette el, mikor már a könnye is kicsordult, és zihálva vette a levegőt.
- Nem is gondoltam, hogy ennyire csiklandós vagy. - vigyorodott el a herceg, és a nyakába csókolt, hogy biztosan elérje a kívánt hatást. - Gyere, ideje elkezdenünk a napot, és felkészülni az esti edzésre.
Így a két tünde reggeli után belekezdett gondori életük első napjába.

   Bár délelőtt inkább csak pihentek, illetve bejárták a várost, hogy némileg kiismerjék magukat, és megtudják, hol találhatnak olyan üzleteket, ahol beszerezhetik a mindennapokhoz szükséges dolgokat, például élelmet, ruhákat és háztartási eszközöket. Csakhamar találtak a célnak megfelelő boltokat, és azonnal vettek némi ételt, hogy este ne maradjanak éhesek, és amennyire csal lehetett, a Fellegvárat is megközelítették. Igyekeztek az otthonuknak tekinteni a várost, és megszokni a rengeteg kőépületet és a természet hiányát, de tudták, ehhez idő kel, és ahogy teltek a délutáni órák, akart egy nagyobb, sürgetőbb problémájuk is: az első edzés az újoncokkal. Bár ketten, együtt lesznek felelősek a kiképzésért, mégis Tauriel volt az, aki aggódott, hogy vajon elfogadják-e majd vezetőnek.
- Miért ne tennék? - lépett oda hozzá Legolas, és a vállára tette a kezét. - Más választásuk amúgy sincs.
- Te könnyen beszélsz, mint férfi, neked engedelmeskednek, ha kinyilvánítod, hogy te vagy a vezető. Itt viszont a nőket közel sem becsülik annyira harcosként, mint otthon, és lehet, hogy nem is hajlandóak…
Legolas szája olyan hirtelen csapott le az ajkára, hogy esélye sem volt folytatni, elveszett a forró ölelésben és csókban, amitől elgyengült a térde, és úgy érezte, menten a karjai között olvad el. Mikor hátralépett, és megszakadt a kontaktus, erőtlenül lerogyott az ágyra.
- Igazad van, hercegem. - pihegte. - Végül is, te vagy az egyetlen, aki így el tud gyengíteni.
A fiú leült mellé, ő pedig a vállának dőlt, a szívverését hallgatva. Sosem tudta megunni ezeket az életet jelentő, ütemes dobbanásokat.
- Nagy harcos vagy. - mondta halkan. - És ezt k is el fogják ismerni, legfeljebb kell hozzá néhány csúnya vereség. Egy nőt sem ismerek, aki olyan erős lenne, mint te.
- Köszönöm. - bújt hozzá hálásan a vörös hajú. - Nem okozok csalódást.
- Te olyat nem tudsz, kedvesem. - puszilta meg a homlokát a párja. - Befonom a hajad, utána megélezzük a fegyvereket, és indulhatunk.
Keze egy pillanattal később társnője hajára vándorolt.

   Két órával később a tündepár a kiképzőudvar közepén állt, percekkel az újoncok megérkezése előtt. Most már csak a gondolataikkal beszélgethettek egymással.
Kell valamiféle bemutatkozást tartanunk?

Aragorn bemutat minket, de nekünk, személyesen is meg kell ismerkednünk az újoncokkal. Tehát igen.
Már előre várom, milyen arcot vágnak majd, mikor megtudják, hogy mi leszünk a tanáraik.
Hamarosan megtudod, alig ötven méterre vannak.

És valóban gy perccel később, fegyelmezetten, rendezett sorokban masíroztak eléjük, összesen húszan. Mindannyian fiatalok, alig múltak húszesztendősek, a szakáll még alig pelyhedzett az állukon, és látszott rajtuk, nem idegen előttük a fegyverforgatás, van tapasztalatuk. Jellegzetes egyen-öltözéket viseltek, tekintetüket szigorúan előreszegezték, de azért látható érdeklődéssel néztek tanáraikra. Néhány méterrel előttük álltak meg. Jöttjükkel szinte egy időben érkezett meg Elesszár király is, aki azonnal magára vonzotta a tekinteteket, s tiszteletet parancsolóan, méltóságteljesen nézett az ifjú emberekre. Ők rögvest mélyen fejet hajtottak, akárcsak a tündék. Legolas akaratlanul is végigjáratta rajta a tekintetét, s némán konstatálta, hogy rengeteget megőrzött ifjúkori vonásaiból; ugyanaz a magas, délceg férfi volt, aki egykor, s bár haja világosabb lett, szeme pedig a királyok szokásos aggodalmaitól csillogott, azért érezte a benne megbúvó vidámságot, amit a Szövetség útja során nem egyszer volt alkalma látni. Mikor megszólalt, mindenki rá figyelt.
- Gondor leendő katonái! A Fellegvár jövendőbeli őrei! Ti, az ország majdani védelmező életetek fontos állomásához érkeztetek, hiszen most fogjátok elsajátítani azt a tudást, amit később a népetek, az otthonotok védelme közbe tudtok majd kamatoztatni. - szólt hozzájuk. - Éppen ezért nem mindegy, kitől tanultok. Messzi országból érkezett barátaimat kértem meg, akik maguk is kiváló és tehetséges harcosok, hogy segítsék kiképzéseteket. Legolas, a Zölderdő trónjának örököse, kitűnő íjász és kardforgató, valamint Tauriel, a Tünde-gárda őrkapitánya, kivételes adottságokkal bíró katona. Mindent megtanítanak, ami a harcban, háborúban való túléléshez szükséges, és amitől rászolgáltok ara, hogy érdemeiteknek megfelelő tisztséget töltsetek be a ranglétrán. Sok sikert, és kitartást kívánok.
Az újoncok biccentettek, csupán ezzel a mozdulattal jelezve, hogy tudomásul vették. Elesszár király ekkor a tündékre nézett, némán jelezve, hogy most ők következnek.
- Amit királyotok mondott, úgy gondoljuk mi is, így csupán néhány kiegészítéssel látnám el. - kezdte Legolas. -Jómagam az íjászatot és a kardforgatást, míg Tauriel a lovas harcot és a késforgatást fogja tanítani nektek. Mivel rengeteg időt fogunk együtt tölteni, fontos, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, hiszen csak így tudunk hatékonyan dolgozni. Elvárjuk, hogy engedelmeskedjetek, cserébe mindent megteszünk, hogy fejlődjetek, és a lehető legjobbak lehessetek. Ennyit szeretem volna mondani.
- Mivel még nem ismerjük egymást, és ez az első közös edzésünk, fel szeretnénk mérni, kinek mennyi a tudása, ezért ma kettesével fogtok dolgozni, pontosabban párbajozni. - mondta Tauriel. - Mindenki válasszon egy ellenfelet, és álljatok fel egymástól akkora távolságra, hogy legyen helyetek a szélesebb támadásokra is!
Percekkel később az egész udvart birtokba vették az újoncok, párosával felállva, várva, hogy elhangozzon a küzdelemre felszólító parancs.
- Kardot ránts! - harsant fel Legolas kiáltása. - Küzdj!
A húsz fiatal azonnal elkezdte a párbajt, és az edzés végéig – a pihenőket leszámítva – nem is fejezték be. Kitartóan harcoltak, meghallgatták tanáraik javaslatait, Taurielét is, és a tanácsokat megfogadva eredményesebben tudták folytatni. A végén a két tünde mutatta be, milyen is egy tökéletes harc, ami végül a herceg győzelmével ért véget. Ekkor az újoncok szabályos rendben visszaindultak a szállásaikra, ők maguk pedig hazafelé vették az irányt.

   A házba érve legszívesebben mindketten lerogytak volna az ágyba pihenni, ám ruhájuk poros és izzadt volt, akárcsak ők maguk, így legelőször fürödniük kellett. Otthonukban az emberek szokása szerint kád volt, ám az övükében nem is akármekkora, olyan hatalmas, hogy ketten is kényelmesen elfértek volna benne. Ahhoz képest, hogy otthon, a Zölderdőben a küldetések során a patakokban fürödtek, ez óriási luxus volt. Tauriel égett a vágytól, hogy kipróbálja, milyen érzés nyakig merülni a meleg vízben, csukott szemel áztatni magát, fejét az ágy szélének döntve pihenni, valamiféle gyógynövénykrémmel ellazítani a feszülő és fájó izmokat, különösen a jobb karját és vállát, ami meghúzódott a harcban. S ha mindezt kiegészítené Legolas, ahogy az elgémberedett karját és vállát masszírozza, miközben a fülébe suttog, és amikor a legkevésbé sem számít rá, a nyakába csókol.
Mintha a leggyönyörűbb álmai elevenednének meg a valóságban.
- Forralok vizet hogy tudj fürödni. - szakította ki a gondolataiból párja hangja. - Elvégre, hölgyeké az elsőbbség.
A lány rámosolygott, és a konyhabéli kis asztalkához leülve, némán figyelte, ahogy először tüzet gyújt, majd egy kondérban felteszi a vizet forrni.
- Hagyd csak, majd én! - ajánlkozott, mikor a forró vizet le akarta venni a tűzről, de a herceg leintette.
- Meghúztad a karod, és le merem fogadni, a vállad is pokolian fáj. Jobb lesz, ha most nem erőlteted meg magad. Inkább keress valamit, ami lazítja az izmokat.
Taurielnek ideje sem volt visszavágni, hogy márpedig semmi baja, könnyedén felemeli az üstöt, a szigorú pillantás nem engedte

. Inkább bement a hálószobába, és megszabadult a koszos ruháktól, majd bebújt a kedvenc, fehér köntösébe, és kibontotta a hajfonatait, majd a fürdőszoba ajtajánál megvárta, amíg Legolas beleönti a kádba a vizet.
- Köszönöm, hercegem. - csókolta arcon, miután végzett.
- Ugyan, semmiség. - mosolygott rá a fiú. - A nadálytő-kenőcsre van szükséged, igaz?
- Igen. - bólintott a tündelány, ám egy pillanattal később még valami az eszébe jutott. - Várj csak! Honnan tudod, melyik gyógynövényt kel ilyenkor használni?
- Eltanultam tőled egyet s mást. - kacsintott a párja, majd elindult a krémért, Tauriel pedig a kádhoz ment. A helyiségben gőz terjengett, amit megillatosított az a pár csepp rózsás olaj, amit Legolas a vízbe öntött. Levette a köntöst, aztán félretette, és belépett a kádba. Hangosan sóhajtott, mikor a kellemesen forró víz elborította az egész testét, melengetve őt, és ellazítva az izmait. Hosszú élete során először tapasztalta, milyen érzés elnyújtózkodni az illatos, meleg vízben, anélkül, hogy résen kellene lennie, vagy óvakodni, nem jön-e ellenség; így a lehető legjobban ki akarta élvezni a helyzetet. Fejét hátradöntve, a kád szélének támaszkodva feküdt, de mivel a víz felfelé nyomta könnyű testét, még lebegett is. Vörös tincsei az arca körül tekergőztek, a szálak között megrekedt vízcseppek gyémántként csillogtak. Légzése és szívverése lelassult, szemét lehunyta, és átadta magát ennek a félálom-szerű, édes állapotnak. Tökéletesen nyugodt volt.
Olyannyira elveszett számára a külvilág, hogy csak akkor eszmélt, mikor két erős kéz megragadta a vállánál, és feljebb húzta, ki a vízből.
- Nyugalom, melleth-nín, csak segíteni akarok. - súgta a fülébe Legolas, mikor megvonaglott a szorításában. - Hamarosan elmúlik a fájdalom a válladban. Most csak pihenj.
A lány némán engedelmeskedett, moccanatlanul, csukott szemmel ült, s hagyta, hogy párja bekenje a vállát a krémmel, majd gyengéden, de határozottan elkezdte masszírozni az izmot, gyakorlott mozdulatokkal simítva ki belőle a görcsöt és a feszülést. Felsóhajtott, mint mindig, ha ilyen kényeztetésben van része, nem tudott betelni Legolas puha érintéseivel, a lélegzetének cirógatásával, az általa érzett kimondhatatlan szerelmével. Minden tökéletes volt.
Mi a véleményed az újoncainkról?
A hangosan ki nem mondott kérdést most már minden erőfeszítés nélkül tudta továbbítani párjának, aki hasonló könnyedséggel válaszolt.
Ígéretesek. Van még mit rajtuk csiszolni, de a kiképzés végére az ország legjobb katonái lesznek.
Bevallom, kicsit meglepődtem azon, hogy azonnal engedelmeskedtek nekem, pedig népük szokása szerint az asszonyok nem, vagy csak ritkán katonáskodhatnak.
Neked lehetetlen nem engedelmeskedni. Ízig-vérig hercegné vagy.
Az ilyen kijelentésekhez, azt hiszem, még hozzá kell szoknom.

Érezte, ahogy párja elmosolyodik, egy pillanattal később pedig kapott egy csókot a füle mögé.
- Már nem fáj a vállad? - kérdezte immár hangosan a herceg.
- Jobb, mint edzés előtt. -jelentette ki a lány. - Köszönöm. Hogy hálálhatnám meg?
- Úgy, hogy egy kicsit arrébb csusszansz.
Azonnal megtette, majd fülelni kezdett, hátha az apró neszekből megtudja, mire készül a párja. Hallotta, ahogy sorra megszabadul a ruháitól, kiengedi a haját, majd belép a kádba, és mellette helyezkedik el. Ekkor rá emelte a tekintetét, s égre láthatta, hogy szerelme meztelenül, ázott tincsekkel, bégtelen derűvel és szeretettel nézi az arcát. Mindkettejüknek új élmén, új helyzet volt ez, de igyekezték a legjobbat kihozni belőle, s szavak nélkül is értették, mit szeretne, mire gondol a másik. Legolas a karjaiba vette, majd fordított egyet magukon, így társnője került felülre – bár még mindig víz fedte –, ő pedig alulra, s ennek a már ismerős pozíciónak hála a két tenyerébe foghatta az arcát, cirógatva a puha bőrt, néha áttérve az ajkára, de most még csak játszadoztak egymással; s becsületére legyen mondva, Tauriel sem hagyta magát. Pontosan tudta, hol érzékeny a legjobban a párja, s pontosan azokat a helyeket simította végig, vagy ha lehetősége volt rá, csókolta meg. Végül, mikor már mindketten ziháltak, úgy döntöttek, ideje használni a fürdőolajat. Segítettek egymásnak bedörzsölni vele a testüket, kiélvezve minden egyes négyzetcentimétert, amit élvezhetnek; egyszerűen nem bírtak betelni egymással. Mikor lemosták magukról, még heverésztek egy kicsit a vízben, Tauriel Legolas karjában, mozdulatlanul, csukott szemmel, szinte már aludt, ám még mindig éber volt, s csak azt várta, hogy párja kezdeményezzen.
- Kimerült vagy, melleth-nín. - mormolta a fülébe a szőke, mintha olvasott volna a gondolataiban. - Ma éjjel nem leszel az enyém.
- A legkevésbé sem vagyok álmos! - tiltakozott az őrkapitány, és bizonyításként felkönyökölt, hogy szemmagasságba kerüljön a fiúval, ő viszont csak halványan elmosolyodott.
- Álomba tudjak ringatni, ha muszáj. - súgta a fülébe, mire bizsergés futott végig a gerincén. - De most inkább az érdekel, a csókjaimmal is meg tudom-e tenni ugyanezt.
Mint ahogy az kiderült, a válasz igen volt. 

Így teltek el a Gondorban leélt évtizedek; az újoncok folyamatos tréningezésével, a harcossá válásra való felkészítésükkel, ám az avatásuk után is figyelemmel kísérték sorsukat. Pedig rengeteg, több száz ifjút képeztek ki, de a tünde nem felejt. Régi tanítványaik gyakorta visszajártak hozzájuk, hogy eddzenek, vagy tanácsot kérjenek, és gyakorlatoztak egy kicsit az újoncokkal. A tündék, mikor épp nem a kiképzés volt a feladatuk, egymásnak éltek, nem létezett számukra más, csak a szerelmük, a féktelen szenvedély. Bár hivatalosan nem voltak házasok, szinte már annak tekintették magukat; igaz, nyilvánosan nem szólították egymást „férjemnek” és „feleségemnek”, de mikor a gondolataikban beszélgettek, gyakran megesett, hogy ezt a kifejezést használták. Csak ritkán szakadtak el egymástól néhány napnál tovább, s Taurel minden este Legolas óvó, biztonságot adó karjai között aludt el. Életkedve, életszeretete mit sem csökkent a városban töltött időszak alatt, főleg, mivel havonta, kéthetente ellátogattak Ithiliába, az ott letelepedett tündékhez, valamint – bár ilyenkor kissé messzebb kellett menniük –, régi jó barátjukhoz, a Csillogó-barlangok urához, Gimlihez. A törp mindig szívesen látta őket, s addig nem engedte őket haza, amíg körben nem sétáltak a barlangokban,, és le nem ültek vele egy jót beszélgetni. Az újonnan telepített, fiatal, de gyorsan növő erdő fái alatt is gyakorta tettek hosszú sétákat, közben gondolataik Eryn Lasgalen körül forogtak, s azon tűnődtek, mi lehet most a királysággal, boldog-e a nép, és béke honol-e az otthonukban. Legolasnak különösen hiányzott az apja, hiszen évtizedekkel ezelőtt látták egymást utoljára; s bár ennyi idő pár pillanat csupán az ő életükben, az apa-fia közötti szeretet átértékelte a helyzetüket. De most ők ketten jelentették egymásnak a családot, kicsit, de jóban-rosszban összetartót, ahogy azt az esküjükben is megígérték egymásnak. Gyermeket egyelőre még nem akartak, főleg Tauriel nem, aki bevallotta párjának, hogy fél az anyaságtól, mert nem tudná gondját viselni egy kisbabának.
- Te harcos vagy, nem pedig szárazdajka, melleth-nín. - szokta ilyenkor mondani a herceg. - Persze, hogy nincs benne gyakorlatod. Ugyanakkor tudom, hogy gyorsan beletanulnál, és a világ legodaadóbb édesanyja lehetnél.
Idővel a vörös hajú kezdte maga is elhinni ezt, és megfogadta, egy nap megajándékozza egy gyermekkel Legolast.
Hosszú boldogságukat  a Negyedkor 195. esztendejétől kezdve azonban sötét felhő árnyékolta be: Gimli betegeskedni kezdett. Eleinte csak gyengébbnek érezte magát a szokásosnál, kevesebb lett az ereje; ám az évek múltával folyamatosan romlott az állapota, mígnem már járni is alig tudott. Barátai egy emberként aggódtak érte, s Aragorn odáig ment, hogy Minas Titrith-be hozatta, hogy a legjobb gyógyítók próbálják meg kikúrálni bajából. Kísérleteztek mindenféle gyógyfüvekkel, teákkal és főzetekkel, de egyiknek sem volt haszna, s hamarosan fájó szívvel bele kellett nyugodniuk abba, hogy lassan elveszítik Gimlit.
A tudat, hogy a Szövetség egyik utolsó tagja hamarosan már nem lesz közöttük, mélységesen lesújtotta őket, különösen Legolast, aki a legszorosabb barátságban volt a törppel. Az utolsó hetekben búskomor lett, alig mosolygott, ég Tauriel sem nagyon tudott lelket önteni belé, pedig mindent megtett ez ügyben, vigasztalta, mikor szükségét érezte, akkor átölelte, arcon csókolta, az ágyban fekve pedig hozzábújt, hogy érezze, nincs egyedül. Ám mindez hasztalannak bizonyult, a férfi továbbra is bánatos maradt, s mikro a törp már napjainak végén járt, ők ketten ott maradtak Rohanban, hogy végig vele lehessenek, Gimli ugyanis a saját otthonában akart meghalni, így a Fehér Várost elhagyva visszatért a csillogó barlangokba. Valaki mindig mellette volt, nem hagyták egyedül, ám mikor érezte, hogy eljött élete utolsó napja, Legolast hívta be, hogy maradjon vele.

   A tündeherceget ritkán lehetett kétségbeesettnek és bizonytalanak látni, sírni pedig szinte soha, de mikor belépett barátja szobájába, mindkét érzelem tisztán látszott az arcán. Ő is tudta, mi következik – hogy végig kell néznie, ahogy lassan elhagyja az árnyékvilágot –, de nem akarta cserbenhagyni barátját, ezért nyugalmat erőltetett magára, és belépett az ajtón. Senki sem tudta, mi hangzott el akkor, a vastag kőfalak nem engedték át a szavakat, de mikor órák elteltével kijött, sápadt volt, s szeme könnyektől csillogott. Tauriel persze azonnal odalépett hozzá, és aggodalmasan a karjára tette a kezét.
- Legolas. - nézett rá végtelen együttérzéssel. - Bármi is lesz, mi itt vagyunk neked. Nem vagy egyedül.
- Tudom – sóhajtott a szőke –, csak… Most egyedül szeretnék lenni. Kérlek, hagyjatok, és ne kövessetek.
A lány arcára a pillanat törtrészéig kiült a csalódottság, de továbbra is támogatta párját.
- Így lesz, ahogy akarod. - ígérte. - Majd gyere vissza, ha készen állsz rá. Mindenesetre, sötétedéskor meg foglak keresni.
Egy kurta biccentés volt a válasz, majd indult is, ki tudja hová, feltehetőleg egy olyan helyre, ahol csendben, egyedül lehet a gyászával, és eluralkodhat rajta a fájdalom anélkül, hogy ezt szégyellnie kellene. Tauriel teljes mértékben megértette ezt, hiszen valahányszor elveszített egy számára fontos személyt – ami gyakran megesett vele életében – ő is magányra és nyugalomra vágyott. Elhatározta, meg fogja adni neki, amit kér, s csak akkor keresi meg, ha késő éjszaka sem tér haza. Apró kis félelem ébredt a szívében, attól tartott, hogy a gyász hatására szerelme elfordul tőle, és a bú elválasztja kettejüket, mint régen, Galaeth távozása után. Azonban, ezzel egy időben a küzdőszellem is feltámadt benne.
Nem, gondolta, nem engedem, hogy a bánat legyen úrrá rajta. Bármit megteszek, csakhogy visszatérjen az életkedve.
Esküjéhez hű is maradt, békén hagyta párját, az időt barátaihoz hasonlóan a Gimli melletti virrasztással töltötték. Felelevenítették a rengeteg élményt és kalandot, amiben együtt részük volt, dicsérték a szebbnél szebb ötvösmunkákat, amiket ő készített, hogy emelje Gondor fényét a középföldei népek szemében. Már most hiányzott mindenkinek, s a virrasztást is csak alig úszták meg könnyek nélkül, így el sem tudták képzelni, min mehetett keresztül Legolas, mikor látta, ahogy legjobb barátjának szeméből kihuny az élet makacs lángja.
A gyász márpedig oly mértékben borította be a szívét, hogy sötétedéskor sem indult vissza a szállásukra, pedig tudta, Tauriel már aggódik, és várja. Képtelen volt elhagyni a helyet, ahová bekucorodott, legszívesebben végig ottmaradt volna, mentesülve az elkövetkező napok rosszabbnál rosszabb feladatai és kötelességei alól. Párja viszont, ígéretéhez híven, a keresésére indult, s bejárt minden egyes olyan helyet, amiről tudta, hogy Gimlivel gyakran időztek ott, s végül sikerrel járt. Egy, a barlangokon kívül található sziklacsoport tövében üldögélt, felhúzott térdekkel, tekintete a semmibe meredt, bár kétségkívül meghallotta az érkezését. A tündelány azonnal odasétált hozzá, és leült mellé a fűbe.
- Legolas. - szólította meg halkan. - Nézz rám, kérlek.
Semmi válasz, vagy reakció, a férfi továbbra is makacsul, róla tudomást sem véve meredt a sötétségbe, így új módszert választott. Gyengéden megfogta az állát, és felé fordította a fejét, s eme szelíd erőszaknak végre engedelmeskedett, és a szemébe nézett; ám mikor látta az égszínkék íriszekben szűkölő fájdalmat, kis híján felkiáltott. Régen látott ennyi bánatot és kétségbeesést rajta, de most tisztán kivehetően ott csillogtak, és könnyek formájában gördültek le szép tünde-arcán.
- Ó, melleth-nín. - sóhajtott a vörös hajú, majd szorosan átölelte, hozzábújt, hogy érezze, nincs egyedül. - Itt vagyok

Többet nem tudott mondani, túlságosan megdöbbentette az a tény, hogy az ő mindig erős és határozott párja most itt zokog a vállára borulva. A kettejük közötti végtelenül szoros érzelmi kapocs miatt ő is átérezte, és osztozott is gyászában, hiszen csakugyan közel állt Gimlihez, és tökéletesen tudta, Legolas min megy most keresztül. Nem próbálta meg azzal vigasztalni, hogy semmi baj, vagy hogy minden rendben lesz, mert ezek egyike sem volt igaz; helyette némán nyújtott neki lelki támaszt, hogy együtt, közös erővel ezt is átvészelhessék. Percekig tartó, férfias, csukladozó zokogás után a herceg elfordult, és ingujjával megtörölte a szemét.
- Bocsáss meg, amiért így kellett látnod. – motyogta szégyenkezve.
- Egy pillanatig se bánd, hogy kisírtad magadból a bánatot, hercegem. – pirított rá szelíden az őrkapitány. – Csak jót tesz, ha nem fojtod magadba.
- De mégis… Megígértem Gimlinek, hogy nem fogok sírni.
Ez a mondat elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, miről akar beszélni, s ezzel egy időben már tudta is, hogy még nincs itt az ideje.
- Nem kell erről beszélned, túl friss még a gyász… - kezdett bele a tiltakozásba, de párja félbeszakította.
- Arra kért, a halála után gondoskodjak arról, hogy olyasvalaki örökölje a barlangokat, aki méltó rá, és továbbra is tartja majd a barátságot Gondorral és Elesszár királlyal. Megesketett, hogy nem fogok miatta sírni, erre tessék, most itt vagyok. Ha már az utóbbit sem tudom teljesíteni, hogyan lennék képes az előbbire?
- Senki sem várja tőled, hogy rögtön elkezdj örököst keresni, és mindent tökéletesen lerendezz. – nyugtatgatta a lány. – Neked is szükséged van pihenésre, és időre, hogy összeszedhesd magad. Ráérsz a többivel akkor foglalkozni, mikor lecsillapodtál. Most először egy kiadós alvásra van szükséged. Gyere, menjünk haza.
Társa lassan felállt vele együtt, és kézen fogva sétáltak vissza a szállásukhoz, ahol nem is vacakoltak sokat az esti teendőikkel, a lehető leghamarabb ágyba bújtak.
- Köszönöm, amit ma értem tettél. – suttogta a szőke párja hajába, mikor már a mellkasán feküdt. – Ígérem, többet nem kel ilyen rossz állapotban látnod.
- Szerelmem, az, hogy le vagy sújtva a gyásztól, természetes dolog, és egy csepp szégyellnivaló sincs benne. – cirógatta meg a fülét a tündelány. – Mindannyian így érzünk. Kell némi idő, míg rendbe jövünk, és vissza tudunk térni a mindennapokba. Csak azt az egyet ne felejtsd el, hogy én mindig melletted leszek.
Ujjaik ekkor összekulcsolódtak, s ez az erős, szeretetteljes kézszorítás is biztonságérzettel töltötte el őt.
- El sem tudom képzelni, mihez kezdenék nélküled. – Legolas mélyen a szemébe nézett. – Értelmetlen Lenne az életem, ha te nem volnál mellettem. A világnál is többet jelentesz számomra, te vagy a kezdet és a vég, a reggelem, estém és éjszakám, a napom és a Holdam; az egyetlen, akihez a létezésemhez szükségem van. Tiéd vagyok, s te az enyém, mindörökre.
Tauriel ha akart volna, se tudott volna válaszolni, egy pillanattal később ugyanis a puha ajkak az övére tapadtak, s egy szenvedélyes, ugyanakkor hálával telt csókot kapott, ami lassan elmélyült, és hevesebbé vált. Legolas keze az oldalától indulva lejjebb vándorolt a derekára, és teljesen magára húzta a testét. A lány mostanra már zihált.
- Ugye nem csak vigasztalódni akarsz belőlem? – Mielőtt belement volna a dologba, tudni akarta, hogy nem csupán a gyászt akarja feledni, hanem valóban kívánja őt.
- Vágyom rád, kedvesem. Mint mindig. – Nyomatékként a nyakába csókolt, s ezzel el is dőlt a kérdés.
Benned mindig vigaszra lelek, hercegném, gondolta, mielőtt elmerült a következő csókban.

   Még azon a héten lerendeződött a Gimli hagyatékával kapcsolatos összes ügy. A Csillogó Barlangok örököse apja testvérének egyik fia lett, akit Gimli jól ismert, s barátságban is volt vele. A temetés is megtörtént, egy kifejezetten erre a célra kialakított barlangban, s az övé volt az első sírbolt, amit a fekete kőből faragtak. A szertartáson csak a rokonai és a legközelebbi barátai vettek részt, sokan nem bírták könnyek nélkül végignézni, hiszen a bátor törp hiánya tátongó sebet hagyott a szívükben, s az űrt mindig érezni fogják, míg világ a világ. Legolas kifejezéstelen arccal nézte, ahogy barátja földi maradványait örök nyugalomra helyezik, de aki ismerte, és közel állt hozzá, látta rajta, menyire fáj ez neki, és tekintete a szokottnál jobban csillogott, ám nem az életvidámság miatt, hanem az erővel visszafojtott könnyektől. Mikor senki sem látta, Tauriel gyengéden megszorította a kezét, hogy támaszt nyújtson, és erőt adjon neki ezekben a szomorú percekben. Csak akkor engedte el, mikor a ceremónia végén odasétált a sírhoz, hogy végső búcsút vehessen.
- Ég veled, mellon. - suttogta a kemény gránit-sziklának. - Köszönöm, hogy velem voltál a legveszélyesebb időkben, és a végsőkig kitartottál mellettem. Büszke vagyok arra, hogy a barátomnak nevezhettelek. Lelj nyugodalmat atyáid csarnokában.
Azzal fejet hajtott előtte, majd hátralépett, és megindult kifelé a teremből, meglehetősen sietős léptekkel, mintha a falak összenyomnák őt, kisajtolva belőle az élet lángját, ami alig pár napja lobbant el a törpök legbátrabbikában. Még néhány napot Rohanban töltöttek, de aztán haza kellett indulniuk Gondorba, s hiányzott is nekik az otthonuk, no meg persze már várták őket az újoncok is. A rémálmok mégis akkor kezdődtek, mikor a házukban hajtották álomra a fejüket.

   Legolas látta őket először, amint képek, hangok, vagy épp élethű történésekként megjelentek, és megtestesítették a legnagyobb félelmeit. Különös, de nem Gimli halála játszódott le előtte újra és újra, hanem Tauriel lassú elmúlása. Éjszakáról éjszakára végig kellett néznie, s lassan a hatalmába kerítette a rémület. Látta, hogy szerelme egyre jobban gyengül, alig bírja felemelni a kardot, kifárad pár száz méter futás után, végül már az ágyból is csak nehezen tud kikelni. Tekintetéből eltűnik a csillogás, s egész alakja lassan elhalványul, ő maga pedig csak ül az ágya szélén, és sírva könyörög neki, hogy maradjon vele, de hiába. Élete párja búcsút vesz tőle, majd lehunyja a szemét, s lelke örökre Mandos csarnokaiba szál…
Hiába volt mindez csak álom, ilyenkor zihálva, verejtékben úszva ébredt, s csak akkor csillapodott valamelyest zakatoló szívverése, ha a mellette békésen szundikáló Taurielt nézte. Álmatlan éjszakák tucatjait okozták ezek a rémképek, s rettegett, hogy egy nap valósággá válhatnak, és örökre elveszíti a lányt.
A legkevésbé sem gondolta volna, hogy neki is megjelennek hasonló álmok, pedig így volt. Tauriel éjszakái is lidércnyomástól voltak terhesek, ám nála ez nem az elmúlást ábrázolta, hanem azt – s ez rosszabb volt a halálnál is –, hogy Legolas elküldi maga mellől. Azt látta a leggyakrabban, hogy vitatkoznak, majd a herceg durván megragadja a karját, és kilöki az ajtón, valamint hogy egymásnak hátat fordítva, haragban alszanak el. Hiába volt számtalan haragosa és ellensége, a tudat, hogy ez egyszer bekövetkezik, mindennél jobban megrémítette. Úgy érezte, inkább önként vállalná a halált, minthogy ilyen dühösek legyenek egymásra. Azonban egyikük sem beszélt ezekről az álmokról, egészen addig, míg Tauriel egy éjszaka hangosan fel nem riadt.

   Abban a pillanatban, hogy kinyitotta a szemét, lendületből felült, és szinte már fájdalmasan megfeszített izmokkal mozdulatlanná dermedt, mintha bármelyik pillanatban orkok törhetnének rá. Hosszú másodpercek kellettek ahhoz, hogy újra moccanni merjen, s csak most jutott el a tudatáig, hogy eddig visszatartotta a levegőt, így most nehezen, szakadozottan zihált, és reszketett. A takarót már lerúgta magáról.
Nyugalom, parancsolt rá magára, már nincs baj. Csak álom volt.
Mégis, ilyen valósághű álmot sosem látott, olybá tűnt, mintha minden megtörténne, ő pedig a közelben, kívülállóként nézte végig. Beleborzongott.
- Tauriel. - szólította meg egy álmos hang, s ezzel egy időben egy kezet érzett a csuklóján. A meglepetéstől egy pillanat alatt elhúzódott az érintése elől.
Sűrű csend telepedett a szobára.
- Kedvesem, minden rendben? - Legolas hangja most feszült volt és éber, próbálta kitalálni, mi baja a párjának. - Fáj valamid?
- Nem, nincs bajom. - rázta meg a fejét gépiesen a lány, de ő is tudta, ez így hazugság, így pontosított. - Csak rosszat álmodtam.
- Gyere ide. - paskolta meg a helyet maga mellett néhány pillanatnyi hezitálás után a szőke. - Mondd el, mi volt abban az álomban?
Engedelmesen mellé heveredett, s az oldalán fekve szembefordult vele, így belenézhetett azokba a gyönyörű kék szemekbe, a mik most, a félhomályban viharszürkének tűntek; tekintete némán ösztökélte, hogy beszéljen.
- Kettőnkről álmodtam. - vágott bele az őrkapitány, de bizonytalanul, és akadozva beszélt. - Te… Mi… Összevesztünk. Durván.
Legolas homlokán ráncok jelentek meg, ami érthető is volt, hiszen eddig sosem vesztek össze. Kíváncsian várta a folytatást.
- A vita végére annyira elmérgesedett a helyzet, hogy kipenderítettél az ajtón, és… Dühösen, hátat fordítva aludtunk el éjjel. Olyan volt, mintha ténylegesen, igazándiból megtörténne, és nagyon fájt ezt látnom, és…
A végén, az utolsó mondatnál már érezhetően remegett a hangja, végül el is csuklott, de képtelen volt tovább beszélni, de nem is volt rá szükség. Párja gyengéden a karjaiba vette, ő pedig szorosan hozzásimult a mellkasa kemény, hajlékony izmaihoz, hogy némi megnyugvást nyerhessen. Régen volt ennyire zaklatott, még azt is alig érzékelte, hogy könnyek csorognak végig az arcán; biztonságra és szeretetre vágyott. Hirtelen két tenyér simult az arcára, és lassan letörölték a sós cseppeket, majd az egyik a hátára vándorolt, a másik a haját simogatta.
- Melleth-nín. - mormolta halkan a tündeherceg. - Ez csak egy álom volt, semmi köze a valósághoz. Sosem fog megtörténni, amit láttál.
- Biztos vagy benne? - pislogott fel rá a vörös hajú.
- Teljes mértékben. Rád képtelen vagyok haragudni, túlságosan szeretlek ahhoz. Az pedig, hogy kilökjelek a szobából, a lehetetlenség határát súrolja; valamint, amíg én itt vagyok, a karjaim között, vagy legalábbis mellettem fogsz álomba szenderülni.
Ezek a szavak mindennél többet jelentettek számára, s hirtelenjében azt sem tudta, hogy hálálja meg. Érezte, itt a beszéd már nem bír jelentőséggel, így inkább csókot lehelt a fiú álla alá, ahol találkozik a nyakával, mert tudta, mennyire érzékeny ott a bőre. Célját elérte, hiszen enyhén hátrahajtotta a fejét, hogy párja még kényeztesse egy kicsit. Érezte, ahogy felgyorsul a szívverése.
- Téged nem szoktak ilyen álmok kínozni? - kérdezte a lány, miután elhúzódott.
- De igen. - bólintott némileg komorabban a szőke. - És sajnos ott is a bánatot, a gyengeséget, az elmúlást látom… veled kapcsolatban.
- Hogy érted ezt? Valami történik velem olyankor? Mi…
Az ajkára tett mutatóujj egy pillanat alatt elhallgattatta.
- Most ne erről beszéljünk, hercegném, sőt, semmiről se beszéljünk. Aludnunk kell, van még pár óránk napkeltéig. Ne félj, a rossz álmok el fognak múlni.
- Bárcsak így lenne!
Legolas erre már nem válaszolt semmit, csak óvón körülfogta, s férfiasan mély, lágy, kellemes hangon egy régi erdőtünde-altatódalt kezdett dúdolni. Mire az utolsó sorhoz ért, párja már békésen szuszogott.

 

Folytatása következik...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Új fejezet

(Detti, 2015.11.25 07:00)

Sziasztok!
Jó hírem van: viszonylag korán, péntek délután felteszem a végső fejezetet! Suli után, kb három óra után lesz olvasható :D

Re: Új fejezet

(Firion, 2015.11.25 17:49)

:)

m

(kat, 2015.11.16 18:09)

már nem mán :S

ja

(kat, 2015.11.16 18:07)

Hát az mán igaz Saci :D

szia

(kat, 2015.11.16 12:26)

jó a blogod Detti (; Sac barátnője vagyok

Re: szia

( Detti, 2015.11.16 16:51)

Üdv a blogon! Örülök, hogy tetszett, gyere vissza máskor is, mindig szívesen látunk :). Saci kommentjein pedig szokás szerint nevetünk majd :D

Re: Re: szia

(Saci , 2015.11.16 17:02)

Hát az én kommentjeimen csakis röhögni lehet! :D

Re: szia

( Detti, 2015.11.16 16:51)

Üdv a blogon! Örülök, hogy tetszett, gyere vissza máskor is, mindig szívesen látunk :). Saci kommentjein pedig szokás szerint nevetünk majd :D

!!!!!!!!!

(Saci , 2015.11.14 11:05)

Neeeeeeeee! Gimli meghalt! Ő volt a második kedvenc szereplőm!!:'(
Szegény Legolas!!!!!!!!!! Detti most sikerült megfikatnod! Bár nagyon szuper lett a fejezet! Mikor lesz új rész? Ugye visszamennek még az erdőbe?

Re: !!!!!!!!!

( Detti, 2015.11.15 14:37)

Gimli emléke örökké élni fog a szívekben. De elég a búslakodásból, te lettél AZ ELSŐ KOMMENTELŐ!!! :D
Új rész ideje még bizonytalan, ugyanis még be sincs gépelve... De nagyon igyekszem! :)

Re: !!!!!!!!!

(kat, 2015.11.16 12:24)

szia sac

...

(Firion, 2015.11.14 19:29)

Én... én nem is tudom mit mondjak, ülök az ágyamon és tágra nyílt szemmel bámulom a tablet kijelzőjét... én, valahogy teljesen egybeestem a történettel, mintha a történet Gimli lenne... Ahogy végig kell néznem hogy lassan elmúlik, végetér, az utolsó betűk is elfogynak...
Ezt egy órával később írom :) most jött meg apukám barátnője aki már vagy 1 hónapja nem volt itthon, szóval most minden happy :) Nagyon nagyon jó lett ez a rész is! Hiányozni fog! :( :)
Ui.: halgassátok meg! illik a komim elejére.: https://youtu.be/280IZQ5oBx8

Re: ...

(Firion, 2015.11.14 19:56)

Nem azt mondom/mondtam hogy rossz. Csak... valamiért úgy érzem hogy elidegenedett tőlem, azokban a fanficokban amiket olvastam általában nem volt bent a Gyűrűháború utáni idő, ez nekem olyan mint az elmúlás... Na jó! Amit most írtam NEHOGY MAGADRA MERD VENNI!!!!! Ez csak az ÉN hülyeségem!!!

Re: ...

( Detti, 2015.11.15 15:57)

Ez is bizonyítja, milyen, ha a szimbolizmus az elmúlással kapcsolatos... De igérem, mindent megteszek, hogy könnyebbé tegyem a tény elfogadását, miszerint a blog hamarosan véget ér. Emiatt senki se sírjon majd, mikor eljön az idő.

.................

(Viki, 2015.11.15 15:32)

Gimli előtt Viki így nézett ki: Görnyedten ülök a laptopot a térdemen tartom, bal kezemmel tartom, jobb kezemmel pedig a homlokomat fogom. - Úr Isten Detti! Az ég szerelmére még csak 14 éves vagyok! - motyogtam fejcsóválva, a homlokomat ráncolva.

Gimli után Viki így nézett ki: NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!

Re: .................

( Detti, 2015.11.15 15:52)

Ugyan, ne legyél ilyen konzervatív, mellon ;). A sok gyönyörű romantikus rész biztosan meg tudja lágyítani a szívedet. Az a csoda, hogy a jelenlegi feminin hangulatomban tudtam romantikáztatni a tündéket :/

Re: Re: .................

(Viki, 2015.11.15 15:55)

Ja, szörnyen romantikus. Nagyon jól tudod, hogy nem nagyon bírom az ilyen jeleneteket. Tudom, hogy ezt nem miattam írtad, hanem vannak más olvasóid, akik talán az ilyen részeket kedvelik,de nekem ez nem. Szóval, a többieknek jó olvadozást a kanapén, én addig megyek, és kiszellőztetem a fejem.