Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


34. fejezet - II. rész

2015.11.27

   Ahogy teltek, múltak a napok, úgy az álmok is sorra megjelentek, láttattak pár dolgot, aztán eltűntek, de az utóbbi időben mintha változásokon estek volna át. Már nem volt bennük erőszak, halál, és az elvesztés miatti s, teljesen más képek és érzelmek vették át a helyüket. Legolas gyakorta látott egy kikötőben horgonyzó hajót, egy öblöt, naplementét, és a móló végén álló Taurielt, amint búcsút int neki. Maga is meglepődött, de ilyenkor csak kevés szomorúságot érzett, jóval több volt a megnyugvás, a szeretet, és a jócselekedet miatt érzett öröm. Bár az utóbbit nem tudta mi vélni, a korábbi jelenésekhez képest határozottan megnyugtató volt. Néha, amikor éjszakánként felébredt, és a kettejük közötti kapcsot kihasználva belepillantott az álmaiba, ugyanezeket a képeket látta, csakhogy ezeket bú és könnyek tették keserűvé. A herceg hosszú ideig nem értette mindezt, pedig megfordult a fejében néhány elmélet, hogy esetleg a valák próbálják figyelmeztetni őket valamire, de ezt nem volt mivel alátámasztania. Kora ősszel azonban levél érkezett az apjától, ami egyrészt meglepte, de ugyanakkor végtelen boldogságot is okozott neki, hiszen Thranduil hiányát némileg enyhítette a tőle származó üzenet, s a jól ismert kézírás, a határozott vonalvezetés és a királyság pecsétje visszahozta számára az otthon biztonságát. Óvatosan hajtotta szét a pergament, és áhítatosan olvasta végig a sorokat.

Drága Legolas!
Üdvözöllek, ifjú herceg, s remélem, levelem jó egészségben talál. Régen váltottunk szót egymással, és be kell vallanom, hiányoznak a beszélgetéseink, amiket az
ősöreg fák alatt sétálva ejtettünk meg. Mostanában alig hallani a drága tünde-hangokat, a Negyedkor beköszöntével egyre többen indultak el a Révbe, s az ország egyes részei teljesen elnéptelenedtek. Ha ez így megy tovább, évtizedeken belül nem marad itt senki, csak én, és egy maroknyi a leghűségesebb katonáim közül.
Félre ne érts, ezzel nem elszomorítani akarlak, csupán tudatni veled, milyen az itthoni helyzet, mire számíts, ha egyszer haza szeretnél térni. De, bármennyire is fáj ezt beismernem, valami azt súgja, hogy te már nem jössz haza Eryn Lasgalenbe, nem; a nagy utak, amik az életedben még hátravannak, nem ide fognak vezetni. Talán egy napon te és Tauriel is leteszitek a Középföldén cipelt terheiteket, és Nyugatra hajóztok, hogy az Áldott Birodalomban töltsétek napjaitok örökkévalóságát. Mindezt teljesen meg tudnám érteni, a Tenger népünk minden tagját egyre határozottabban szólítja, s legtöbben engedelmeskednek is a hívásának, ám vannak akik úgy gondolják, még nem jött el az
ő idejük, és makacsul ellenállnak.
Ti ketten ne ezt az utat válasszátok, gyermekeim. Mert hiába mondanátok, hogy nektek még feladatotok van, a Tenger akkor is szólít, s ha egyszer minden szürke hajó kifutott már Mithlond öbléből, ugyan ki visz át titeket a nyílt vízen? Ami egyszer elrendeltetett, az elől  nem lehet visszakozni, és kérlek, ti se tegyétek. Ha most még nem is érzitek, mikor meghalljátok a hívó szót, induljatok, és ne féljetek: a valák, s gyakran az álmok is elvezetnek majd titeket egy boldogabb hely felé. Csak hagyd magad, ennyi az egész.
Na de elég ebb
ől  a sok bús, szomorú beszédből. Hogy érzitek magatokat Gondorban? Legutóbb azt írtad, minden a legnagyobb rendben, kényelmes otthonotok, és remek feladatotok van. Szívből remélem, hogy továbbra is minden rendben van veletek, boldogok vagytok, és élvezitek az életet. Fiatalok vagytok még, ráértek várni az olyan nagy dolgokkal, mint a gyemekvállalás - pedig mekkora öröm lenne, ha ismét gyerekzsivajtól lenne hangos a palota!
Most búcsúzom, tithen-las, fájó szívvel, mert nem tudom, mikor érkezik meg a válaszod. Taurelnek add át üdvözletemet, minden jót kívánok neki is. Namarië, ion-nín!
Szeretettel: 
                                                                                                                                           Édesapád

Legolas az asztalra tette a levelet.
- Sajnálom, ada. - suttogta. - De egy ideig még le kell mondanod az unokákról.

   Két héttel később a tündepár ismét ellátogatott Ithiliába, hogy megtekintse a nemrég kiépített ivóvízellátó rendszert, aminek hála az ott letelepedő népek sokkal könnyebben juthattak hozzá a létfontosságú folyadékhoz. Mindez hatalmas előrelépés volt, hiszen ha aszály sújtaná a vidéket, vagy az Anduin vize elszennyeződne, a lakosságnak nem kellene a szomjhaláltól tartania. A hercegi pár szívből gratulált a kreatív és leleményes építészeknek, és az elsők között lehettek tanúi annak, hogyan is működik ez a nagyszerű szerkezet. Utána még jó pár napot ott töltöttek, lovagoltak, pihentek és kirándultak, ám Legolas ez idő alatt egy komoly, hatalmas jelentőségű beszélgetésre is felkészült, amit végül ott-tartózkodásuk ötödik napjának estéjén, a szállásukon ejtettek meg.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdezte a vörös hajú, és lehuppant mellé az ágyra. Olyan gyanútlanul nézett rá, hogy belesajdult a szíve, hiszen percek múlva ez a kedélyes csillogás valószínűleg hosszú időre kihuny a szeméből.
- Nos, mint tudod, nemrég levelet kaptam az apámtól, és el is mondtam, mi van benne. - A herceg nyelt egyet. - Csakhogy többet írt, mint amennyit elárultam neked.
A lány arcára meglepettség, majd aggódás ült ki.
- Rosszra fordultak otthon a dolgok? Baj történt? A király megsebesült?
- Dehogy, nem erről van szó. Elmondom, de nagyon kell figyelned, és kérlek, ne szakíts félbe és ne vágj közbe; akkor se, ha olyat hallasz, ami nem épp kedvedre való. Rendben?
- Értettem. Akkor, mi is volt még a levélben?
- Te is tudod, hogy rengetegen elhagyták a Zölderdőt, és a Révből elhajóztak Valinorba. Őket mind a Tenger szólította, az ő hívásának engedelmeskedtek - legalábbis a többség. Vannak, akik ellenállnak, és makacsul otthon maradnak, ám ők csakhamar megízlelhetik ennek keserűségét, hiszen már nem találnak szépséget és örömöt Középföldén, és ha sokat késlekednek, nem lesz már hajó, ami elviszi őket innen.
Ekkor megállt, mert látta a párján, hogy kérdezni szeretne.
- Honnan lehet tudni, hogy a Tenger hív? Megérezzük?
- Az álmainkból tudjuk, és érezzük is a késztetést. Éjszakánként gyakran álmodunk hajókról, vízről, partokról, érezzük a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket: a bánatot, a búcsúzást, de a megkönnyebbülést és a boldogságot is. Mindenki, aki Nyugatra indult, erről számolt be. - Mielőtt folytatta volna, gyengéden megfogta a kezét. - És hosszú idő óta mi is ezzel álmodunk.
- Legolas, mit akarsz ezzel mondani? - Tauriel nyilván megérezte a közelgő végzetet, hangja ugyanis már sokkal vékonyabb volt, és jobban is remegett, mint azelőtt. A szőke próbált neki támaszt nyújtani, rászorított a kezére, hogy kitartásra biztassa, ám máris bűntudat környékezte meg, amiért ilyen kínoknak teszi ki őt.
- Az álmok nem hazudnak, hercegném. Mindketten láttuk és tapasztaltuk, amit a már elhajózottak; különösen te, hiszen valahányszor néztem az álmaidat, csak ezeket láttam. Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy ez mit jelent, hiába fáj, ez az igazság. El kell hajóznod, Tauriel.

   El kell hajóznod, Tauriel.
Négy szó volt csupán, mégis annyiféle érzelmet ki tudott belőle váltani! Elsőként az értetlenkedést. Miért kellene Nyugatra mennie, amikor itt, Gondorban is teljesen boldog? Itt van neki a párja, valamint kiképezheti az újoncokat, ami teljesen neki való feladat; ostobaság lenne mindent itt hagyni. Ebből következett a bosszúság, azt hitte ugyanis, szerelme csak tréfál, és próbálja beugratni őt. Mikor azonban az égszínkék szempárba nézett, és látta az ott megbúvó bűntudatot, amit a könnyek csillogása tett még nyilvánvalóbbá, rájött, hogy ez nem tréfa: Legolas valóban el akarja küldeni. Amint erre ráeszmélt, kaleidoszkópszerűen tucatnyi kifejezés futott végig az arcán, míg végül megállapodott a létező legdühösebb, legtüzesebb haragban. Egy mozdulattal elrántotta tőle a kezét, sőt, felállt, és hátrált tőle egy lépést.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte szinte már kiabálva. - Teljesen megőrültél? Ha meg akarsz szabadulni tőlem, legalább mondd a szemembe, hercegecske!
- Nem erről van szó! - Legolas is felállt, és szembefordult asszonyával. - Nem elküldeni akarlak magam mellől, hanem megoltalmazni egy esetleges, még nagyobb bajtól.
- Talán nem elég nagy baj az, hogy a saját párom akar eltenni láb alól? - Az őrkapitány hangjából facsarni lehetet volna a gúnyt.
- Engedd, hogy megmagyarázzam! Utána egész másként fogod látni a helyzetet. - Legolas meg sem várta a választ, már bele is kezdett. - Akár tetszik, akár nem, a Tenger szólít téged, és ha jót akarsz magadnak, engedelmeskedsz neki. Már így is alig pár tucat hajó horgonyzik Mithlond kikötőjében, és ha nem jutsz el oda időben, Valinor kapui is zárva maradnak előtted.
- És ez miért baj?
- Ha sokáig - hónapokig, évekig vagy akár évtizedekig - ellenállsz, és Középföldén maradsz, idővel rájössz, már nincs semmi, ami boldoggá tudna tenni, nem lesz örömöd semmiben, és keserűvé válik számodra az élet. Bánatos és meggyötört leszel, márpedig én ezt nem akarom.
- Jaj, de kedves, hogy aggódsz! - gúnyolódott az őrkapitány. - Csakhogy én, veled ellentétben, nem ugrálok rögtön mindenki parancsára!
Mostanra már Legolasnak is elfogyott a türelme.
- Ha kell, erőszakkal viszlek el Szürkerévbe, és raklak fel egy hajóra - fenyegetőzött -, de nem fogom hagyni, hogy neked bármi bajod essék!
- Minek nézel te engem, egy szende kis úrhölgynek, aki a legapróbb csapás után is sírva fakad, olyan törékeny? Hadd tudassam veled, hogy márpedig én nem ilyen vagyok!
- De igenis törékeny vagy! Sebezhető és törékeny, mert láttalak összetörve feküdni Hollóbérc szikláinál, és haldokolni az ork-méregtől, miközben az ágyadnál könyörögtem, hogy ne halj meg, maradj velünk! Ha a megfelelő oldalról viszik be az ütést, te is olyan gyenge vagy, mint bármelyik nő!
Csatt!
A pofon egy másodperc alatt elcsattant, és hosszú ideig ez volt az egyetlen hang a szobában. A két tünde elnémult, a herceg lassan az arcához emelte a kezét, s bőre még mindig csípősen bizsergett ott, ahol - bár ő ezt nem láthatta - párja kézlenyomata virított fájó pirossággal.
Tauriel megütötte.
Más férfi a helyében ököllel sújtott volna az arcába, és válogatott módszerekkel büntette volna meg, ám neki ilyesmi meg sem fordult a fejében; bár nem kis önuralmat kellett ezért gyakorolnia.
- Látod, hogy nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek hiszel? - nézett kihívóan a szemébe a vörös hajú.
- Fizikailag talán nem. - ismerte el, és valami éles fény villant a tekintetében. - De mi van, ha valaki elkezd kérdezősködni Galaeth-ről? Ha megkérdezi, miért hajózott el? Vagy, hogy miért maradt egyedül, amikor az orkok megtámadták?
A tündelánynak elakadt a lélegzete. Hogy van képe a fogadott nővérével érvelni? Sértetten megfordult, és már indult volna ki a helyiségből, ám két erős kar megragadta, és keményen visszahúzta, majd mikor ismét szemben álltak, a dereka és a karja került satuba, hogy biztosan ne szökhessen el.
- Érted már, mire gondolok? - A férfi olyan erősen szorította a karját, hogy könnyeket csalt a szemébe a fájdalom. - Elég, ha valaki megemlíti azokat, akiket szerettél, de elveszítetted őket, és máris elgyengülsz.
- Eressz el! - követelte a lány, ám hiába próbált elhúzódni, csak még több fájdalmat okoztak ezek a mozdulatok.
Hirtelen megszűnt a visszatartó erő, és ezt kihasználva azonnal távolabb lépett tőle, és a karját kezdte dörzsölni, hogy visszatérjen belé a vérkeringés. Érezte, hogy sós könnycseppek szaladnak le az arcán, és nagy erőre volt szüksége ahhoz, hogy visszatartsa a zokogását.
- Ezért akarom, hogy Nyugatra hajózz, Tauriel. - mondta csendesen a szőke. - Szörnyen nézel ki, a sírás határán állsz, rosszabbul már aligha lehetnél. Ha nem mész Valinorba, idővel a nap minden órájában így fogod érezni magad, és semmi sem fog tudni majd megvigasztalni. Ezért akarom, hogy elmenj.
- Nohát, valóban? - A lány felemelte fejét, és büszkén farkasszemet nézett társával. - Azt hittem, egy másik nő miatt.

   Ha a pofon meglepte Legolast, akkor ez a mondat a lehető legjobban megdöbbentette. Párja elégedetten konstatálta, ahogy szeme egy pillanatra tágra nyílt, majd arcára kiül a hitetlenkedés, végül a fájdalom és megsebzettség barázdálja homlokát. Mikor azonban az utóbbit észrevette, az ő kedv is hamar lelohadt, főleg, mikor ránézett. A gyönyörű szempár természetellenesen csillogott a könnyektől, az érzéki száj széle remegett, álkapcsa megfeszült. Így álltak szemben egymással, sértetten és megsebzetten, ám ekkor olyan történt, ami vitájukat alapjaiban értelmezte át, és a jövő eseményeit is új irányba terelte: Tauriel sarkon fordult, és kirohant a házból.

   Amint túljutott a bejárati ajtón, előtört belőle a zokogás, s így, keservesen sírva, a könnyektől félig vakon botorkált el a ház melletti kis karámhoz, amiben Aramo és Revia legelészett. Átmászott a kerítésen, magához hívta a vörössárga kancát, és lendületet véve felpattant rá. Szeme sarkából látta, hogy Legolas teljes sebességgel feléjük rohan, ezért nem pazarolt időt arra, hogy kinyissa a kaput, inkább átugratta léceket Reviával, és vad vágtában megindult észak felé. Mögötte nem sokkal ott galoppozott párja is, Aramo hátán, ám a kanca előnyben is volt, gyorsabbnak is bizonyult nála. Ám hiába hagyta maga mögött, a herceg most a gondolatain keresztül üzent neki.
Tauriel, kérlek, állj meg! Beszéljük meg nyugodt körülmények között, értelmesen, akkor biztosan dűlőre jutunk! Csak ne rohanj el tőlem, maradj itt!
Felesleges volt minden könyörgés, a lány válaszra sem méltatta őket, csak vágtázott, közben teste rázkódott a zokogástól, olyannyira, hogy képtelen volt irányítani a lovát; s ezért történhetett meg az, hogy a kanca egy ürgelyukakkal szabdalt mezőre futott. Bár kitűnő csata- és hátasló volt, az éjszaka sötétjében nem tudott minden árkot időben észrevenni, s ez lett a veszte neki és lovasának is. Későn vett észre ugyanis egyet, ami pontosan előtte volt, s szerencsétlenségére belelépett, megbotlott, ledobva magáról gazdáját. Az őrkapitány próbálta tompítani az esést, de már elkésett a reagálással: feje nagyot koppant a talajon, ám mielőtt a kín lesújtott volna rá, a világ elsötétült körülötte.
Legolas hosszú élete során a félelem szinte minden fajtáját tapasztalta már, ám az, ami most hatalmába kerítette, rosszabb volt, mint az összes többi együttvéve. Végignézte, ahogy szerelme leesik a vágtató lóról, és meghemperedik a földön, már ennyi elég volt ahhoz, hogy egész testében megfeszüljön, és ökölbe szorítsa a kezét; ám mikor Revia ágaskodni kezdett mozdulatlanul heverő gazdája felett, kis híján felsikoltott. Nem láthatta, hova csapódnak be a halálos paták, s rettegett, hogy Tauriel koponyáját is eltalálták, kioltva az életét. Sietve elűzte ezeket a borús gondolatokat, és Aramo hátán odaügetett hozzájuk, ám nem volt türelme kivárni, amíg a mozdulatlan test mellé érnek, inkább leugrott a csődörről, és maga rohant párjához, s térdre rogyott mellette.
- Tauriel! - kiáltotta, mikor még oda sem ért hozzá. - Kérlek, nyisd ki a szemed! Nézz rám! Tauriel!
A világon mindennél jobban szerette volna felemelni, és szorosan magához ölelni az ernyedt kis testet, megcsókolni és a karjaiban ringatni, de a józan esze azt diktálta, először mérje fel a sebesüléseit, nehogy a meggondolatlanságával csak még több kárt okozzon. Óvatosan kitapogatta a nyakcsigolyáit, ellenőrizve, nem törtek-e el, majd mozgatni kezdte a végtagjait, s miután megbizonyosodott afelől, hogy a gerincét nem érte károsodás, a külső sérüléseknek szentelte figyelmét. A lány arcának bal oldala csúnyán összezúzódott, és már kezdett is duzzadni meg lilulni, valamint teste több helyen is véraláfutásossá vált, de – amennyire érezni  tudta a ruhák alatt – csontja nem törött, ami kész csoda volt; ám önmarcangolásán nem segített.
- Bocsáss meg, kedvesem. - suttogta, és egy könnycsepp hullott a lány arcára. - Én tehetek erről, az én hibám. Könyörgöm, gyógyulj meg! Nevess, mosolyogj úgy, ahogy régen! Kérlek!
Egy hideg, őszi szélroham térítette észhez. Megborzongott, s így rájött, minél előbb meleg helyre kel juttatni az ájult tündelányt, különben veszélyes mértékben kihűlhet. Így hát, hiába volt párja teljesen felöltözve, ő maga levette a felső ingét, és bebugyolálta vele, majd gyengéden a karjaiba vette, és lassan felültek Aramóra. Lépésben haladtak, Revia mögöttük baktatott, a herceg pedig igyekezett a lehető legkényelmesebb helyzetben tartani a karjában cipelt testet, egyúttal védeni a csípős szelektől, és némán imádkozott a valákhoz, hogy oltalmazzák meg szerelmét.
Az a negyed óra, amíg visszaértek a házhoz, számára éveknek tűnt, a lassú tempó, és a lányért való folyamatos aggódás felőrölte az idegeit. Csak akkor könnyebbült meg kissé, mikor végre megérkeztek, akkor sietve leszállt Aramóról, és a továbbra is eszméletlen Tauriellel a karjaiban besietett az épületbe, egyenesen a hálószobába. Kellett neki pár pillanat, míg össze tudta szedni magát, és átgondolhassa, pontosan mit is kellene tennie. Fél percnél tovább azonban nem késlekedett, nekilátott a tőle eltanult módszerekkel gyógyítani. Először levette a ruháit, vigyázva, hogy ne mozgassa túl sokat, nehogy egy eddig észre nem vett belő sérülésen rontson tovább. Remegett a keze, mikor kigombolta az ingét, s mikor lehúzta róla a ruhadarabokat, az ajkába harapott, olyan erővel, hogy kiserkent a vére. Borzalmas látványt nyújtott, ahogy a fehér bőrön ott virítanak a lilás-zöldes véraláfutások, különösen a combján és a vállánál. A biztonság kedvéért még egyszer ellenőrizte csontjainak épségét, de szerencsére most sem talált sem törést, sem repedést. Ezután minden figyelmét az arcának szentelte, aminek bal fele mostanra teljesen belilult, és csúnyán megdagadt. Legolas ezt látva inkább a gyógynövényekért ment, mert azok jelentették most a legnagyobb segítséget. Magában hálát adott, hogy odafigyelt Taurielre, mikor a növények gyógyhatásairól mesélt, hiszen így csak meg kellett keresnie a szükséges tégelyt, azt, amiben körömvirág-krém van; s a véraláfutások miatt orbáncfűolajat is vitt magával. Párjától ellesett mozdulatokkal először ezeket a kisebb sérüléseket kezelte, aztán jött a neheze, a zúzódás. Félt, ha túl durván bánik vele, csak még több fájdalmat okoz neki, ezért a lehető legóvatosabb simításokkal kente fel az arcára a krémet, majd betakargatta, hogy ne fázzon, és a meleg elősegítse a gyógyulást. Sokáig ült ott az ágy szélén, vigyázva rá, s hogyha felébredne, azonnal a rendelkezésére álljon. Emésztette a bűntudat, amiért nem tudta megoltalmazni, és miatta szenvedett ilyen súlyos sérülést. Ha maradandó károsodást okozna, azt sosem bocsátaná meg magának.
- Csak egyet kérek tőled, szerelmem. - suttogta, és a kezébe vette a kézfejét. - Gyógyulj meg. Légy erős, és jöjj vissza hozzám. Maradj velem.
Hosszú órákig ébren maradt, őt figyelve, ám az álom őt is megkörnyékezte, s végül párja mellett, állát a feje búbján pihentetve aludt el.

   Tauriel szemét bántotta a hirtelen fény, de még ez is jobb volt a mindent elborító sötétségnél, amiben csak tapogatózni tudott, és soha nem lelet kiutat belőle. A világosság ellenben az ismerős színeket, hangokat és illatokat jelentette, meleget és lágyságot, s ami a legfontosabb: biztonságérzetet. Ezért tűrte a vakító fehérséget, ami lassacskán színeké és formává halványult, így már sűrű pislogások nélkül is körbe tudott pillantani. Krémszínű fal. Barna ablakkeret. Bézs szőnyeg. Fehér takaró. Egy hálószoba.

Lassan kezdett felderengeni előtte, hol is van, kisvártatva pedig a tompa, lüktető fájdalmat is érzékelte az arcánál, de nem törődött vele; előbb fel akart kelni, hogy megmozgassa sajgó, merev izmait, és jobban tájékozódjon. Óvatosan felült, de bosszantó módon ez az egyszerű rutinmozdulat még erősebbé tette a fájdalmat, megállítani azonban nem tudta. Lerúgta magáról a takarót, és oldalt fordult, így már az ágy szélén ült, és hiába szédült, fájt a feje, és érezte magát végtelenül gyengének, minden erejét összeszedve talpra állt, és elindult az ajtó felé. Alig tett meg azonban pár lépést, lábai felmondták a szolgálatot, és összerogyott - volna, ám a semmiből két kéz nyúlt ki, és támogatta, hogy újra felállhasson.
- Kedvesem, mit művelsz? Hová akarsz menni? - A mélyen zengő, kellemes férfihang azonnal elárulta ki kapta el.
- Legolas. - motyogta félrebillent fejjel, gyengén, mint egy kismacska.
- Én vagyok az, hercegném. Gyere, menjünk vissza az ágyba.
A tündelány érezte, hogy elemelkedik a földről, s tudta, párja a karjaiban viszi, így belé kapaszkodott, és akkor sem engedte el, mikor már a puha paplanon feküdt. A herceg melléje heveredett, és aggódva figyelte szerelmét.
- Hová indultál, Tauriel? - kérdezte.

- Csak sétálni akartam. - válaszolta rekedt hangon a lány, mire társa az éjjeliszekrényről levett egy pohár vizet, és óvatosan, kortyonként megitatta vele.
- Most már jobb?
- Igen, köszönöm.
Legolas visszatette a poharat a szekrényre, és ahogy elfordult, a lány furcsa pirosságot vett észre az arcán, amit jobban szemügyre akart venni. Két tenyere közé fogta a fejét, s lehúzta magához, innentől pedig már csak pillanatok kellettek ahhoz, hogy rájöjjön, az egy kézlenyomat.
Méghozzá az övé.
A tegnap éjszaka eseményei abban a minutumban eszébe jutottak. A vita, az elhangzott gunyoros, sértő szavak, és az a vízválasztó pofon... És amikor azzal vádolta Legolast, hogy egy másik nő miatt akarja elküldeni őt.
A szégyen úgy hasított belé, mintha egy varg karmai szántottak volna végig a mellkasán. Fuldokló hangot hallatott, majd elengedte párját, és távolabb csusszant tőle, sőt, még el is fordult, és labdává gömbölyödött, mintha így akarna védekezni a lelki fájdalomtól. Hogy lehetett ilyen ostoba? Miféle őrület vehette rá, hogy ilyet mondjon annak, aki a világon a legjobban szereti őt? Gyűlölte magát emiatt, utálta, hogy ilyen gonosz, kegyetlen és gátlástalan nővé vált. Ráadásul még csak büntetést sem kapott.
- Melleth-nín, mi a baj?  - A tündeherceg hangja áthatolt az önmarcangolás ködén.
- Én tettem. - szipogta erejét veszítve. - Én ütöttelek meg, és én mondtam azokat a... Szörnyű dolgokat. Miattam fordult rosszra minden!
Bűntudata jóformán vigasztalhatatlanná tette, ám párja, aki mindenkinél jobban ismerte őt, tudta, hogyan lehet megnyugtatni. Odagördült mellé, és hátulról átölelte, arcát a nyaka hajlatába, a lángvörös tincsek közé temette, s minden lélegzetvételnél beszívhatta a jellegzetes Tauriel-illatott, amit annyira szeretett.
- Ne magadat okold emiatt. A bűntudattól semmi sem lesz jobb. - mormolta a fülébe.
- Aljas és kegyetlen voltam veled, mintha ellenségek lennék. Az ilyesmire nincs bocsánat.
- De igenis van! Én nem haragszok rád, mert tudom, csak a düh beszélt belőled, és nem gondoltad komolyan.
A lány mintha meg sem hallotta volna.
- Azzal vádoltalak, hogy egy másik nőt szeretsz... Te, a párom, aki eljegyeztél! Még az eljegyzési gyűrűt sem érdemlem meg!
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! Életem értelmét jelented, nálad senki sem méltóbb arra, hogy a menyasszonyom lehessen!
- Mégis, a legkülönösebb az - mondta elmélázva a vörös hajú -, hogy bármit tettem, és bármilyen otrombaságot mondtam, te akkor sem ütöttél meg.
Legolas azt hitte, hosszul hall. Ezt a mondatot a legkevésbé sem várta volna tőle, a döbbenet teljesen lebénította. Mikor végre feleszmélt, nem tétovázott: gyengéden, de határozottan a hátára fordította a vörös hajút, így végre szemtől szemben beszélhettek. Enyhén fölé hajolt, hogy nyomatékosítsa szavait.
- A valák legszörnyűbb átka sújtson engem, ha valaha is kezet emelnék rád, Tauriel. - mondta, mindenegyes szót kihangsúlyozva.
És a lány megértette, vagy legalábbis kezdett reménykedni.
- Ezek szerint nem vagy rám dühös? - kérdezte könnyektől csillogó szemel, de reménnyel a hangjában.
- A haragom abban a pillanatban semmivé lett, mikor kirohantál az ajtón. - simított végig az alsó ajkán a szőke.
- Még amiatt a borzalmas vád miatt sem?
- Kedvesem, tudd, hogy te voltál, most is az vagy, és mindig is te leszel az egyetlen nő az ágyamban, az életemben és a szívemben. Ez talán mindent megválaszol.
Az őrkapitány meg sem próbált hangosan válaszolni, a szavak itt már kevesek voltak. Ragyogó arccal lehúzta magához, és úgy ölelte, mintha sosem akarná elengedni.
Akkor már tudta, hogy mégis el fog hajózni.

   Mivel tünde-módra hamarosan teljesen meggyógyult, és fájdalmai megszűntek, alig két hét múlva elkezdtek készülődni az úthoz. Szóltak Elesszár királynak, hogyan döntöttek, valamint levelet írtak Thranduilnak, hogy ő is tudjon a dologról. Szerencsére megkapta az engedélyt a távozásra, de kiolvasta Aragorn tekintetéből, hogy nem szívesen engedi el; ám a további fejleményeket nem tudta megakadályozni. A lány a kiképzés alatt álló újoncokat is értesítette, mert úgy érezte tisztességesnek ha tudnak róla, de nem vert nagydobra a hírt. A készülődés, és az, hogy mindent elrendezzen maga körül, sokkal inkább lefoglalta, valamint ki akart használni minden Legolasszal töltött percet, hogy amikor már oly messze lesznek párjától, hogy a gondolat sem ér el hozzá, emlékezzen, és erőt meríthessen ezekből az időkből. Kézen fogva sétáltak a Fehér Város macskaköves utcáin, az őrtornyokban állva nézték a naplementét, versenyt vágtattak Ithilia síkságain, csókolták egymást a csillagfényes égbolt alatt, külön kiélvezve együttlétük minden pillanatát. Az indulás napja mégis menthetetlenül eljött, ám megfogadták, itt nem hullajtanak könnyet. Búcsút vettek a Királytól és a Királynétól, és minden barátjuktól, majd lóra szálltak, és kiügettek Minas Tirith-ből, s Osgiliath hídján átkelve északnak fordultak, hogy Faramir urat és Éowyn úrnőt se hagyják ki, ámbár nem is engedték volna, hiszen várták őket. Miután tőlük is elköszöntek, északnyugatnak haladtak tovább, az Entséd és a Fehér-hegység közötti utat használva értek el Rohanba, ahol Éomer üdvözölte őket, s kívánt sok szerencsét az úthoz. A továbbiakban aztán nemigen találkoztak ismeős arccal; szorosan a Köd-hegység nyugati lábánál haladtak észak felé, egészen az egykori Völgyzugolyig, ahol felhágtak a magaslatokra. Szép, tiszta idő volt s éles szemükkel még egyszer végignéztek Eryn Lasgalenen, az otthonukon, ahová mindig is tartoztak. Miután leereszkedtek Imladristól északra, útjuk egyenest nyugatra vezetett, a Szeles-dombok és az Északi buckák között, az Esthajnal-dombok déli lábainál, mígnem hosszú utazásuk célja, Szürkerév tűnt fel előttük.

   Itt azonban újabb meglepetés érte őket, méghozzá Thranduil király személyében. Már kipakoltak a szálláshelyükön, és a tengerparton, az épületektől távol sétáltak a délelőtti napsütést élvezve, mikor egy magányosan álló alakot vettek észre tőlük nem messze. A szálas, erős termetű, izmos férfi haját tépte a tengeri szél, csak egy vékony mithril-korona tartotta kordában a szőke tincseket. Az erdőtündék öltözékét viselte, s mikor feléjük fordult, mosoly terült szét neme arcán.
- Üdvözlet a hercegi párnak. - biccentett, és a két fiatal egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a döbbentettől, majd megszaporázták lépteiket, sőt, Legolas futni kezdett felé.
- Atyám! – suttogta boldogan, és pillanatnyi hezitálás után átölelte apját, aki viszonozta a szeretetteljes gesztust, és közelebb vonta magához a fiát. Hiányzott neki a távol töltött sok-sok esztendő alatt, hiába volt már felnőtt, az ölelését és a mosolyát semmi sem pótolhatta. Mikor elengedték egymást, a király Taurielre nézett, aki kérdő pillantással, de mosolyogva fejet hajtott.
- Hogy kerülsz ide, apa? - kérdezte a fiú. - Egy szóval sem említetted, hogy jössz.
- Mert meglepetésnek szántam. - felelte egyszerűen a király. - Nem hagyhattam búcsú nélkül elmenni egykori kapitányomat.
Ez a mondat megmelengette a tündelány szívét, hiszen jele volt annak, hogy az uralkodó nemcsak tisztelte őt, hanem el is fogadta a fia jegyesének.
- Mikor érkeztél? - tudakolta a párja.
- Tegnap este, akkor indultam el otthonról, mikor ti még Rohanban voltatok. Sok ezer éve nem jártam már a Révben.
- Kár, hogy ilyen szomorú esemény okán kellett ismét eljönnöd. - jegyezte meg a vörös hajú.
- Igen. Most viszont nem akarom félbeszakítani együttléteteket, hiszen találkozunk még holnapig. Tauriel, veled viszont beszélni szeretnék négyszemközt. Délután keress meg.
- Értettem, uram. - bólintott a lány, majd Legolasszal együtt folytatták sétájukat, s szívük örvendett, hogy egy számukra fontos személy ilyen nehéz időben is velük van.

   Mérföldeket sétáltak fáradhatatlanul, egymás kezét fogva, merengve a világ megannyi kérdésén, átgondolva életüket, felelevenítve a közös emlékeket, kora gyermekkoruktól kezdve a jelenig; majd a szállásukra visszatérve ettek pár falatot, és lepihentek az apró, egyszemélyes ágyon. Tauriel szíve zakatolni kezdett, mikor Legolas a fejét a hasára hajtotta, és lehunyt szemmel pihent ott, teste legvédtelenebb pontján. Egy másodperccel később viszont halkan sóhajtott, és ujjaival végigszántott a szőke tincseken, gyengéden masszírozva a fejbőrét, másik kezével pedig cirógatni kezdte az arcát, ő pedig időről időre elkapta a kezét, és végigcsókolta az ujjait, a kézfejét és a csuklója belső felét, amit nem takart el a hosszú ingujj. Olyannyira elvesztek egymás érintésében, hogy észre sem vették, mennyire elszaladt az idő, ám a tündelánynak eszébe jutott, hogy aznap még van egy kötelessége.
- Hercegem, minden vágyam, hogy itt maradhassak veled, de még beszélnem kell a királlyal. - Finoman eltávolította a fejét az öléből, majd mindketten felálltak, ám a herceg a falhoz szorította párját, és egészen közel hajolt hozzá.
- Este mindent bepótolunk. - ígérte vigyorogva, és útjára engedte.
Tauriel csak a fejét rázta a fiú szeszélyes hangulatán.
Nem kellett sokat sétálnia, már rá is akadt Thranduilra, amint a parttól néhány tíz méterre, egy márványpadon ül, és a Tengert nézi.
- Ülj csak le. - szólalt meg hirtelen, és fejével a pad üres részére bökött.
- Köszönöm, uram. - motyogta az őrkapitány, és helyet foglalt.
Percekig csendben nézték a vízben fodrozódó hullámokat, amik a parti szikláknak csapódtak, fehér habot vetve; majd a férfi szólt:
- Meglep, hogy nem vagy rám dühös, hiszen részben miattam kell elhajóznod innen. Ha nem írom meg azt a levelet, Legolas talán máshogy döntött volna.
- Véleményem szerint, uram, Legolas idővel mindenre rájött volna magától is. Legfeljebb néhány évtizeddel hosszabb ideig lehettem volna mellette.
- De azt sem úgy, ahogyan szeretnéd. Szenvedtél volna, amíg hajóra nem szállsz. Így legalább szabad akaratodból, méltósággal hagyhatsz magad mögött mindent.
- Bárcsak könnyebbé tenné valahogy! Fájdalmas dolog itt hagyni mindazt, amim valaha volt, amiért harcoltam, akiket szerettem. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni. Még el sem indultam, de már hiányzik a Zölderdő, a kis házunk Minas Tirith-ben, a lovam, te is uram, és persze Legolas.
- Én is? No, ez ám a meglepetés! - Thranduil szárazon felnevetett. - És mondd csak, miért?
- Annyi mindent köszönhetek neked! Megmentetted az életem, felneveltél, harcolni tanítottál. Vigyáztál rám és pártfogoltál, s most már látom, mindvégig segíteni akartál nekem. Nagyrészt neked köszönhetem, hogy az a harcos lettem, akivé mindig is válni akartam. - sorolta a számára teljesen magától értetődő érveket a vörös hajú.
- Ha már itt, az utolsó nap délutánján az őszinteség visz mindent, akkor én is elárulok neked valamit, amit még soha, senkinek sem mondtam el. Tudod, azóta, hogy vizesen és megtépázottan előbicegtél a bozótosból, és a szemembe mondat, hogy te vagy a mészárlás egyetlen túlélője, a lányomként tekintek rád. Megláttam benned a jövő nagy harcosát, és a fénysugarat, ami talán beragyoghatja a palota sötét szürkeségét. Így hát - ha nem is mindig csináltam jól - igyekeztem apád helyett apád lenni, és óvni téged, egyúttal a lehető legjobb kiképzést adni. S bár voltak köztünk ellentétek, most már örülök, hogy segítséget nyújthattam.
- Uram, én... Nem is tudom, mit mondjak.
- Semmit sem kell mondanod. De a valákra kérlek, ne sírj! Van még okod a mosolyra.
A tündelány szipogva bólintott, és megtörölte a szemét.
- Lehet egy kérdésem, uram?
- Mondd csak.
- Mi lesz... Hová fog menni Legolas miután én elhajóztam?
- Azt hiszem, egy kis időre visszajön velem Eryn Lasgalenbe, hogy némileg túllépjen a bánatán. - válaszolta a király. - Utána pedig miden bizonnyal Gondorba. De amíg mellettem van, vigyázni fogok rá, ígérem.
- Hannon le. - suttogta a vörös hajú, majd olyat tett, amit eddig álmában sem mert volna: lassan a férfi kemény vállának dőlt, ő pedig a tenyerével megsimította a haját, mint régen, amikor gyerekként ügyes volt az edzéseken; s ketten most nem a király és katona voltak, hanem apa és fogadott lánya.

   Este eleinte még nem értette Legolas azon ígéretét, hogy most majd mindent bepótolnak, de mikor arra kérte, hogy öltözzön fel melegen, az átöltözés után pedig kézen fogta, és kivezette Mithlond-ból, már sejteni kezdett valamit. Ugyanaz a mély, sötét tűz lángolt a tekintetében, mint az első éjszakájuk során is, és bár szótlanul sétáltak, érezte benne a tettre készséget. Idővel egy erdőbe értek, a fák lombja félig már lehullt, ám az avarszőnyeg csak alig ropogott a talpuk alatt.
- Itt jó lesz. - szólt hirtelen a fiú, mikor egy ősöreg, hatalmas példány ágai alá értek.
- Mire? - vonta fel a szemöldökét a vörös hajú. - Mit akarsz tenni?
Észre sem vette, és már párja ölelésében találta magát, a fa törzsének vetve a hátát. Legolas kezei a derekára tévedtek, és lágyan cirógatni kezdte.
- Gondolj bele, melleth-nín, ez az utolsó együtt töltött éjszakánk. - mormolta félhangosan. - Azt akarom, hogy emlékezetes legyen. Hogy ne felejtsd el, ki voltam.
Tauriel már éppen mondani akarta, hogy soha, semmi sem feledtetheti el vele őt, ám hirtelen két forró ajak csapott le a szájára, és oly hevesen csókolta, hogy már az első pillanatokban is beleszédült. Legolas ott volt mindenhol, föléje tornyosult, a ruha alá becsúsztatott kezével a bőrét cirógatta, és fosztogatta a rózsa-ajkakat. Erősen, szorosan tartotta, hogy ne tudjon elesni, ő pedig a állába kapaszkodott, hogy megtartsa magát. A férfi szája lassan lejjebb vándorolt a nyakára, ezzel egy időben gyengéden a hajába markolt, csavargatta, morzsolta a végét, és finoman hátradöntötte a fejét, hogy jobb hozzáférése legyen a puha bőrhöz. A lány ajkát szakadozott sóhaj hagyta el, minden annyira jó volt!
Ám hirtelen megszűntek a gyengéd érintések, és az általa nyújtott forróság, eltűntek, mert már mást akart. Kioldotta útiköpenyének a csatját, és leterítette az avarra, majd megemelte a tündelányt, és gyengéden ráfektette a rögtönzött pokrócra, aztán újra fölé hajolt. Miután minden ruhájától megszabadult, azt hitte, fázni fog a hideg, csípős őszi éjszakán, ami egy pillanatig így is volt - a következőben viszont Legolas ráfeküdt, s az ő testmelege elűzte a hideget, helyére örömet és szenvedélyt hozott. A közelgő elválás miatti fájdalom ott volt mindkettejük szemében, és együtt sírtak, mert tudták, tehetetlenek ellene; ám együttlétük idejére száműzték ezeket a borús gondolatokat, csak egymásra figyeltek, arcuk és testük jelzéseire; mígnem a világ beszűkült körülöttük, s nem maradt más, csak ők ketten.

   Reggel a szállásukon lévő ágyban ébredt, Legolas ölelő karjaiban, a mellkasára borulva. Nem emlékezett rá, hogyan került vissza a házba, ezért gyanította, hogy a nagy fa alatt heverve párja lágy csókjai, amivel le akarta csillapítani zakatoló szívverését, olyannyira elbódították, hogy idő előtt álomba szenderült; s mivel nem akarta felébreszteni, a karjaiban hozta haza. Most pedig ő maga is édesdeden aludt, átölelve a lányt, hogy még álmában is védje. Tauriel óvatosan kibontakozott az öleléséből, vigyázva, nehogy felébressze, aztán felkelt az ágyból, és elkezdte a készülődést: megmosakodott, majd tiszta ruhát vett fel, végül visszaült az ágyra, és próbált felébreszteni párját, ami egy hosszú csókkal sikerült is. Legolas kinyitotta a szemeit, és felkönyökölt.
- Jó reggelt, hercegem. - mosolygott rá a vörös hajú.
Legolas viszonozta a mosolyt.
- Korán keltél, melleth-nín. - jegyezte meg. - Habár, korábban is aludtál el, mint én. A karjaimban hoztalak haza.
Ezek szerint jól gondoltam, mondta magában, ám a gyakorlatiasabb dolgokra koncentrált.
- Fel kellene öltöznöd. A hajó már biztos készen áll.
A herceg pillantása azonnal elkomorult, csak bólintott, és tette, amit kellett. A két tünde fél óra alatt teljesen felkészült az indulásra, legalábbis külsőleg, hiszen legbelül mindenük tiltakozott az elszakadás ellen. Fájó szívvel léptek ki a szállásuk ajtaján, és sétáltak le a kikötőbe, ahol már várta őket a fehér hajó, vitorláit felvonva indulásra készen. A parton pedig ott állt a kapitány és Thranduil, az uralkodó komoly arccal beszélt vele, az pedig bólintott, és fellépett a hajóra, majd segített Taurielnek bepakolni, s miután az összes holmija felkerült a fedélzetre, ideje volt búcsúzkodni. Először a király elé állt oda, de nem tudta, mit is kellene mondania.
- Minden harcos megteheti, hogy egyszer nyugodalmat leljen, és letegye a magával cipelt terheket. - szólalt meg a férfi. - Számodra ez az idő most jött el. Ne bánkódj miatta.
- Olyan nehéz itt hagyni mindent... Mintha a semmibe veszne, amit eddig felépítettem. - szipogta a vörös hajú.
- Ez egyáltalán nincs így, te is tudod. Amit tettél a Zölderdőért, sosem merül feledésbe, ahogy te sem. Mindig emlékezni fognak rád, a nép körében nem merül feledésbe a neved.
- Hiszek neked, uram. És, ha szabad, lehet egy utolsó kérésem?
- Mondd csak; ha tudom, teljesítem.
- Kérlek, vigyázz Legolasra. Ne engedd, hogy belehaljon a bánatba, vagy elhalványodjon, azt szeretném, hogy nélkülem is boldog legyen.
- Ezt a kérésed nélkül is megtettem volna. - jelentette ki az uralkodó, majd halkabban hozzátette: - Megóvom a fiamat attól, ami nekem osztályrészül jutott.
- Köszönöm. - hajtott fejet a lány, majd a szívükre tették a kezüket, búcsúzó mozdulatot téve.
Ezután Legolashoz lépett.
Úgy simult bele a karjába, mintha egész életében őt ölelte volna, a mozdulat olyan természetes volt számára, mint a levegővétel. Az erős, biztonságot nyújtó karok csak olyan erővel szorították, hogy kényelmes legyen neki, s ki tudja, mennyi idő után kissé eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.
- Hát eljött az idő. - mormolta, és az egyik vörös hajtincset az ujja köré csavarta.
- Életem minden napján várni foglak. - ígérte a lány. - A Tengert fogom figyelni, hogy ott lehessek, mikor először lépsz az Áldott Birodalomba.
- Nagyon vigyázz magadra, hercegném! - kérte a szőke. - Az út alatt is, és Valinorban is. Keresd meg Galaeth-t és Aerilt, ha velük vagy, biztonságban leszel.
- Én is így tervezte,. - bólintotta a párja. - De számodra mindig lesz hely az új otthonomban.
- Sose feledd, lélekben mindig veled leszek. A gyűrű talán segít rám emlékezni.
Azzal felemelte a kezét, és megcsókolta az ékszert.
- Namarië, csillagom. - lehelte. - A valák óvjanak téged.
- Legolas, kérlek, még ne! - Tauriel kezdett pánikolni, tekintetében ott szűkölt a rettegés, hogy talán most látja utoljára a párját. A tündeherceg ezt látva közelebb húzta magához, és a csókjaival vigasztalta meg. Gyengéden letörölte a könnyeit, és még egyszer a lelkére kötötte a dolgokat, majd a lány felment a hajó fedélzetére. Perceken belül felvonták a horgonyt, és lassan elindultak az öböl kijárata felé. Taurielnek záporoztak a könnyei, mégis büszkén felemelte a gyűrűjét, ami ezüstzölden szórta szét a fényt.
Aztán eltűntek a horizonton.

 

 

 

 

Epilógus

 

 

Sok-sok évvel később újabb hajó futott be Valimar kikötőjébe. Lehorgonyzott, utasai pedig kipakoltak a mólóra, s a fedélzetről leszállva kezdetét vette új életük. A parton egy lány figyelte őket, vörös tincseibe belekapott a tengeri szél. Tekintetét végigjáratta az utazókon, s elakadt a lélegzete, mikor egy aranyszőke hajú, mithril-koronát viselő, fiatal férfit vett észre.
- Legolas. - motyogta szinte öntudatlanul a nevét, mire a herceg a hang irányába fordul, és egyenesen ránézett.
- Tauriel. - lehelte. - Tauriel!
Abban a pillanatban minden eldőlt. Otthagyta csomagjait, és a tündék csoportján átlavírozva rohanni kezdett felé, és ő is, végül a fiú megállt, és mikor párja odaért hozzá, a derekánál felemelte, és kecsesen megpörgette. Lába magasan a föld felett kalimpált, és egyedül Legolas ereje védte meg attól, hogy leessen, de nem félt, bízott benne. Néhány fordulat után leeresztette a földre.
- Valóban eljöttél. - suttogta, és a két tenyerébe fogta az arcát. - Itt vagy velem.
- Hiszen mondtam, hogy eljövök. - mosolygott rá a szőke. - Most már örökké együtt maradunk.
A szavak pillanatokig ott lebegtek körülöttük, majd Legolas közelebb hajolt, és az ajkaik összeértek; s a két tünde ott állt Valinor fehér partján, végleg összeforrva, az életen túl, egy csókban.

Vége

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Fantasztikus volt!!

(N.Eszti, 2017.09.02 09:43)

Fantasztikus volt ez a történet. Minden fejezetet imádtam. Volt amelyiken el sírtam magam, pedig az nagyon ritka. Életemben most olvastam el, önszántamból egy történetet, de élveztem. Benne volt minden érzelem, fordulat amitől teljesen bele lehetett mélyülni az olvasmányba. A végén majd meg szakadt a szívem mikor Tauriel el hajózót. Elképesztő tehetséged van Detti!!

( Eszter, 2017. 07. 24 22:36 )

(Leírhatatlanul imádtam, 2017.07.24 22:36)

Leírhatatlanul imádtam mindegyik részt. Az utolsónál elsőnek sírtam amikor Tauriel elhajózott és búcsúzott Legolastól meg Thranduiltól.
Egyszerűen nem tudom szavakba önteni milyen király történet, hiszen minden benne van: gyász, háború, szerelem, baratság, testvériség és még sorolhatnám.
Lényeg az hogy nem is tudom hogy mit mondjak erre egyszerűen nagyon is király ez az olvasmány mindig van benne váratlan fordulat és épp ez a jó benne.
Gratulálok neked Detti hogy ilyen nagyszerűen megtudtad írni.
Nem gondolkoztál azon hogy később majd könyveb kiadd ezt a történetet??
Nagyon is jó lenne ha megjelenne könyvben.
De még egyszer gratulálok hogy ilyen jól megírtad

Összegzés

(Bimbesz6767, 2017.01.10 01:06)

Üdv mindenkinek!

Re: Összegzés

(Bimbesz6767, 2017.01.10 01:16)

Rengeteg szöveg elveszett amit írtam

Re: Re: Összegzés

( Detti, 2017.01.20 20:23)

Szia!

Valószínűleg megint megkergült a vezérlő, szokott ilyet csinálni, hogy csak úgy se szó se beszéd, eltüntet kommenteket... Mindenesetre nekem megvan a teljes hozzászólásod e-mailben, úgyhogy annyira mégse vészes a történet :) Bocsáss meg a késői válaszért, hosszú ideje nem néztem rá az oldalra.

Üdv, Detti :D

Visszatértem végre!

(Lúthien, 2015.12.20 20:28)

Nos Detti, minden elismerésem! Az, hogy ilyen gyönyörű, fantasztikus, érzelem dús történtetet kitaláltál, és nyilvánosságra is hoztál, az fantasztikus! Iszonyú tehetséges lány vagy! Nem is egyszer sirattál meg, boldogítottál, és izgultam a szereplőkért egy fekezetben, ami külőn hatalmas dicséret! Ez az a könyv, amit sokadszorra újra és újra elolvasnék, és még akkor is izgulnék, hogy juuj mi lesz a következő részben! Az us külön dícséretet kíván, hogy valójában 7 éves kórtol 20 évesig érdekelte az embereket a történet! Imádom, ahogyan kifejezed magad, ahogyan leírod a gondolataidat, és éppenezért kívánom, hogy még sok sok Könyvedet olvashassam!

Re: Visszatértem végre!

(Lúthien, 2015.12.21 17:57)

(A sikeres felvétwlit ide akartam írni, de úgy látszik elszúrtam)

Re: Re: Visszatértem végre!

( Detti, 2015.12.22 21:08)

Megeshet, vagy pedig megint bekattant az Eoldal vezérlője..
Lúthien, böngészd át az új menüpontokat, írj magadról bemutatkozást, vagy amit csak szeretnél, üdv újra közöttünk! :D

..

(Fanni, 2015.12.04 18:16)

Kedves Detti! Eloszor is,joszonom,hogy e blog reszese legetett az eletemnek,vagy inkabb en lehettem reszese ennek a blognak. Minden borzasztoan tetszett benne,imadtam olvasni. Minden heten az volt bennem,hogy szerda csutortok pentek sorozatnezes (uj reszek:D),es hetvegenkent pedig orankebt neztem,hatha van uj resz. Furcsa lesz ezutan,hogy mar biztos nem lesz. Nem lesznek uj kommentek,amiken nevethetnek,s azt erezzem,ez is egy kozosseg,nagyon jo emberekkel.Kommentelok! Viki,mindig tudtam nevetni az iromanyaidon,orom volt oket olvasni! Saci,a te szavaidat olvasva mindig egy olyan lanyt kepzeltem el,mint aki a Facebook profilkepedrol visszamosolyog ram:egy vidam,kedves,elettel teli "kislanyt" (bocsi,nem rossz ertelemben...de 3 ev az 3 ev:D) Szival koszonom,hogy itt lehettem,es remelem lesz meg tortenet,ami "alatt" ismet "talalkozhatunk"!(igen Detti,ez egy kis celzas:D)

Re: ..

(Saci, 2015.12.05 20:46)

Én is nagyon nagyon örülök hogy megismertelek Fanni néni!! :D

Re: Re: ..

(Fanni, 2015.12.06 21:03)

Azt mondja Fanni nenixdddd

Re: ..

( Detti, 2015.12.06 09:09)

Az utolsó mondatod kapcsán igazán örömteli hírrel tudok szolgálni: egy új történetet tervezek megírni. Bár az már nem fanfiction lesz, természetesen nem fog hiányozni belőle a harc, a kaland, a veszély és az izgalom, ki meg persze egy csipetnyi szerelem is :D

Re: Re: ..

(Fanni, 2015.12.06 21:01)

Ezaaaz:D Minel elobb :D

Re: Re: ..

(Lúthien, 2015.12.20 20:44)

És nagyon sikeres felvételit!

Re: Re: ..

(Lúthien, 2015.12.20 20:45)

Mi lesz a címe? Vagy az még titok?

Re: Re: Re: ..

( Detti, 2015.12.21 00:18)

Január elsején mindent elmondok róla, ígérem :)

Új menüpont

(Detti, 2015.12.11 16:45)

Sziasztok!
A menüpontok oszlopában új menü jelent meg, Köszönetnyilvánítás címmel. Olvassátok el, rengeteg fontos dolog van ott leírva ;)

Nem sírok, nem sírok, nem sírok...

(Gina, 2015.12.09 15:04)

Jaaaj, imádtam a történetedet! Része volt a hétköznapjaimnak, a hetemnek és mindenemnek, hogy napi szinten nézegettem, van-e már új fejezet. DE, nem sírok, mint ahogy azt a címben is írtam. :) Sőt, nagyon tetszett a befejezés is, bár pár kicsi Legolasnak vagy Taurielnek örültem volna, ahogy Valinor partjain rohangásznak ;) Persze, nehogy azt hidd, hogy egy percre is megingott a lelkesedésem! Várom a következő történetedet, lehetőleg minél hamarabb jöjjön, és még egyszer köszönöm a fantasztikus élményt, hogy az olvasód és egyben rajongód lehettem! <3

Re: Nem sírok, nem sírok, nem sírok...

( Detti, 2015.12.09 21:13)

Szia Gina!
Szívből köszönök mindent, legfőképp azt, hogy visszajáró olvasója voltál a blognak. És, kicsi Legolas lesz majd még, ugyanis per pillanat írok egy kicsi novellát Thranduilról és a gyermek Legolasról. Talán az is tetszeni fog :D

Utolsó ajándék.

(Viki, 2015.12.01 07:05)

Srácok,lányok, mit szólnátok, ha most karácsonyra megajándékoznánk Dettit egy újabb komment rekorddal? Ezzel "búcsúzva" tőle és a sorozattól. Arra gondoltam mindeni leírhatni a sorozat és az írónő legjobb tulajdonságait. Ha máshogy nem is, de egy ilyen kis gesztus felőlünk, olvasók felől valamennyire kifejezheti felmérhetetlen rajongásukat a LoTR iránt, a blog iránt és Legolas iránt, szóval hajrá! Kezdem én:

Fantasztikus barátnő